2.

NINA HÁZA

FORT LAUDERDALE, FLORIDA

hétfő este, 2026. január 16.

 

A konvojparancsnoki Knight terepjáró a villa északi oldala mellett kialakított parkolóban állt. Mike és Harley megvárták, míg a négyfős kutyás járőr elsétál a páncélosok közeléből, azután sietős léptekkel átszelték az épület és a parkoló közötti néhány métert, és kinyitották az autó hátsó ajtaját. Harley mászott be először, utána Mike. A mesterlövész csendben becsukta maga mögött az ajtót.

Jazz a sofőr ülésében várt rájuk. Lenyomott a műszerfalon egy gombot: elektromos áram futott végig a tizenhat centiméter vastag golyóálló ablakok belső rétegén, amely ennek hatására átlátszatlan, fekete színt öltött. Bentről nem lehetett kilátni, és kintről nem lehetett belátni. Jazz felkapcsolta a belső világítást.

– Ezredes! – tisztelgett a két zöldsapkás, és ültükben kihúzták magukat.

Jazz viszonozta a tiszteletadást, majd bizalmas hangon beszélni kezdett.

– A lábad, Harley?

A felderítő a combjára csapott. Pár napja meglőtték, de nem volt komoly.

– Jobb, mint újkorában – mondta hetykén.

– Ennek örülök. Fiúk... Walter White tábornok halála, annak körülményei, üzenetként szólnak valamennyi utódjának és kollégájának. Van egy erő, amely nem része a hadseregünknek, mégis uralkodik rajta.

– Ez elfogadhatatlan! – mordult fel Mike keserűen. Kiváló szakember volt, mellette szinte gyermekien idealista.

– Ez az erő a The Order. A The Order gyilkolta meg a tábornok urat, a The Order paktált le az idegenekkel. Talán ők hívták ide őket – gondolkodott hangosan Jazz. – Ez a titkos szervezet egyre növelni fogja befolyását a seregben, melynek következményei elsősorban az idegenek utáni kutatást fogják érinteni.

– Leállítottak minket, ezredes? – kérdezte Mike. – Még nem – jött a válasz. – Majd fognak – jegyezte meg Harley csendesen. Nagyszerű katona volt, akárcsak Mike, de neki már nem voltak illúziói. – Jól mondod, rövidesen sorra kerülünk. Nem tudom, hogyan, milyen lépéseket fognak tenni. Mivel szem előtt vagyunk, nem egyik napról a másikra történik majd, hanem kisebb lépések sorozataként. Kitalálnak valami ideológiát, hogy megmagyarázzák a többi főtisztnek, a seregnek, a politikának és a közvéleménynek. – Ezredes, kérdeznem kell valamit. Célpont vagy? Harley szavai mintha visszhangoztak volna az utastérben. – Biztosan – válaszolt Jazz. – A likvidálásomat is megfelelően elő kell készíteniük, mert ha egyszerűen csak végeznek velem, abból olyan botrány lenne, ami visszaüthetne rájuk. Mindenki tudja, hogy én vezetem az INSCOM nyomozását, nem tudnak csak úgy hirtelen eltüntetni. A tábornok meggyilkolását bosszúval magyarázzák. Állítólag egy régi, általa eltaposott tiszttársa állt bosszút sérelmeiért. Sajnos az állítólagos tettes öngyilkos lett.

– A régi standardok szerint járnak el – sóhajtott a felderítő. – Mi a parancsunk, ezredes?

– White tábornok vigyázott a fiamra. Néhány tapasztalt, hűséges ranger gondjaira bízta, akik a lakott területektől távol, csendben mozognak, rövidebb-hosszabb időre meghúzva magukat egy-egy átmeneti táborban. A tábornok halálával minden bizonytalanná változott. A parancsom a következő: vegyétek fel a kapcsolatot az egységgel, és maradjatok a fiam mellett – Mike mondani akart valamit, de Jazz még nem fejezte be. – A parancsom szigorúan bizalmas.

– Természetesen, ezredes – vágta rá Harley.

Mike úgy érezte, ez a parancs nem igazán fogadható el. Nyakig benne vannak egy ilyen őrült háborúban az idegenekkel, Jazz pedig arra használja a hatalmát, hogy a saját magánügyeit intézze. Ez nem helyes. Szóvá akarta tenni, de Harley reakciója megállította. A felderítő mindig is jobban átlátta az összefüggéseket, megérte hallgatni rá. Döntött: nem mond semmit az ezredesnek, és később átbeszéli a barátjával.

Jazz félbehajtott papírdarabot vett elő a zubbonya zsebéből. Kinyitotta és felmutatta nekik.

– Montana, Glacier Nemzeti Park. Az egység vezetője Thomas J. Spector. Ezek az utolsó koordináták. Néhány napig még várhatóan ezen a ponton maradnak, illetve annak közelében. Memorizáljátok, azután elégetem. Ezek az adatok szigorúan bizalmasak.

– Igenis, ezredes! – szólt Harley, és átvette a cetlit.

– Igenis, ezredes! – mondta Mike. Nem törődött a kételyeivel, egyelőre megtartotta azokat magának.

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd hajnal, 2026. január 17.

 

Nina törökülésben ült a tengeralattjáró burkolatán, hátát az alacsony toronynak vetve. A szél belekapott a hajtincseibe, amit kifejezetten kellemesnek talált. Két órája ült itt, ezen a helyen, a sötétben, nézte az égboltot, és gondolkodott.

A mintázat megmaradt. Csapdát állítottak. Rá kellene húzni egy csapdát a csapdájukra.

– Tetteiket a szigorú gazdaságosság irányítja – mondta halkan.

A munkájukba nem kevernek érzelmeket. De ha veszteség éri őket, akkor azonnal megjelennek az érzelmek. És az érzelmekkel a tévedések.

Egy nagyobb hullám futott végig az óceánnak azon a néhány négyzetkilométer kiterjedésű részén, melynek felszínén az AERK-4 lakóhajó is lebegett. A váratlanul megemelkedő hajótest kizökkentette a mesterdetektívet a gondolkodásból. A szíve őrülten vert, szédülés fogta el, elszorult a torka.

– Félek – suttogta.

A félelem a tiszta fej ellentéte. Ahogyan a düh, a gyűlölet, az unalom vagy az apátia. Ha végleg megszabadulok a félelemtől, az emócióktól, mindig tiszta lesz a fejem?

Nina elnevette magát. Mindig tiszta gondolkodás, micsoda ősi álom!

A szárazföldi stáb néhány tagja már elindult Los Angelesbe, ezekben a percekben is folyt a Fort Lauderdale-i ház észrevétlen elhagyása. Bailey bizonyára ráállított valakit, aki műholdon át figyel, őt kellett átverni. Amint az utolsó stábtag is elhagyta az épületet, kapcsolatba lép Bailey-vel, kiismeri, és eléri, amit lehet. Két célja volt: megszerezni a paktumot, ami a The Order és az idegenek között jött létre, és átállítani Bailey-t. Ha lehetséges. Tisztában volt vele, hogy ez nem lesz egyszerű menet.

Rengeteg feladat várt rá. Szövetségessé tenni vagy elpusztítani a The Ordert, megtalálni és elpusztítani az idegeneket. Megérteni Dave-et. Jazzt. ShubNiggurath-ot.

Nina bármikor bele tudott hallgatni a házának kommunikációs szobájában zajló beszélgetésekbe, az álcázott mikrofonok segítségével. Hallotta, amint a kicsi ShubNiggurath arról beszél, hogy a kedvenc kis késeivel hogyan tudna megölni egy háromméteres, közel féltonnás idegent. Egyre jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogy ki ez a gyerek. Valami átkozottul nem volt rendben vele.

 

4.

UMBRELLA CORPORATION IRODAHÁZ

NEW YORK

kedd hajnal, 2026. január 17.

 

A The Order soha nem hagyta cserben a saját embereit. A tagjaitól elvárt feltétlen lojalitást és eredményességet busásan meghálálta. Négy elitosztagát ugyanúgy felhasználta céljai érdekében, mint tagjai védelmében.

A száztíz fős The Guard védelmi elitosztag a vezetők biztonságáért felelt. Ők védték Arthur Volkovot, Darius von Zeissmant és Odin Acker Bailey-t, valamint az általuk használt épületeket. A nyolcvanhat fős The Thing katonai csapásmérő elitegység feladata volt azok elpusztítása, akik a szervezet útjában álltak, és akiket védettségük miatt nem lehetett más módon eltenni láb alól. Ők voltak a Föld legjobban felszerelt és kiképzett katonai egysége.

A hatvanfős The Nothing csendben dolgozott, láthatatlanul, a legnagyobb titokban. Ők voltak a sebészkés, a lézer, a precíziós műszer. Példát statuáltak az áldozatokon. A The Nothing végzett Walter White tábornokkal. Az akciót gondos tervezés előzte meg, a végrehajtás tökéletes volt. Ha a The Nothing egyszer rajtaütne Dave-en, a Szellemen vagy Jazzen, esélyük sem lenne.

A negyvenfős The Pain elitosztagot a meggyőzés mestereiből állították össze. Feladata a lelki terror és a kínzás volt, más szóval, azok meggyőzése, együttműködésre bírása, akik nem lelkesedtek a The Order ajánlatáért.

Ők voltak a „nehéztüzérség”, akiket csak akkor vetettek be, amikor a „közkatonák” nem boldogultak. Ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. Ám most, a háború küszöbén, valamennyi osztag megérkezett New Yorkba.

Odin a felszín alatti második emeleten, az állandóan őrzött betegszobában üldögélt a sarokba állított karszékben, türelmesen várta, hogy az orvos befejezze a vizsgálatokat. Az ágyban Paul Raul Johnson feküdt, kómában. Azóta volt kómában, amióta találkozott a Szellemmel.

Az orvos befejezte a vizsgálatokat, melyek egyszerű fiziológiai, neurológiai tesztekből, az életfunkciókat felügyelet alatt tartó berendezések értékeinek átvizsgálásából álltak.

– Mit tud mondani, dr. Saki? – kérdezte Odin. Felkelt a székből, az ágyhoz lépett.

– Mr. Johnson állapota változatlan, Mr. Bailey – felelt az orvos. – Az életfunkciói stabilak, életveszély nem áll fenn. Nem tudom, hogyan lehetne kihozni a kómából. Valamilyen mikroorganizmus terjedt el a testében, valamilyen gombaféle. Még nem láttam ilyet. A szakirodalomban nem találtam utalást. Lehetséges, hogy ez egy olyan gombafaj, amit még nem regisztráltak.

– Egy új gombafaj? – húzta össze a szemöldökét Odin. – Nem túlzás ez, doktor?

– Miért lenne? A földi élővilágnak csak nagyon kicsi részét katalogizáltuk. Bár a közvélemény szerint már mindent tudunk mindenről, ez sajnos nem igaz!

Az orvos elment, két testőr átkísérte a lakosztályába. Bailey néhány másodpercig elnézte az ágyban élettelenül fekvő barátját, majd kilépett a szobából.

– Visszatér az irodájába? – kérdezte a testőrség parancsnoka. Odin bólintott. A csapat elindult; mint szertartást, mint táncot, úgy adták elő a gondosan tervezett, alaposan begyakorolt koreográfiát, és átvezették Bailey-t az irodájába. Oda már csak a főnök tette be a lábát.

Rövidesen látogatóba érkezik a The Thing parancsnoka. Átbeszélnek néhány fontos lépést. Az új biztonságpolitikai doktrína, a vezetők elvonulása, elszigetelése, a Testvériség egyre határozottabb fellépése, az idegenekkel való kapcsolat leleplezése következtében a szervezeten belül fellépő morális válság, Nina és csapatának várható támadásai, a Szellem halállistája... Ez mind együtt gyengébbé tette a The Ordert. Amióta Bailey volt a vezető, a Végrehajtó, a Koordinátor, azóta mindig egyre erősebbek lettek, sohasem gyengébbek. Most először fordult elő, hogy visszafejlődés indult el. Ezt nem engedhette elburjánzani.

Beült a műveleti központba, az irodája mögötti álcázott helyiségbe. Dolgoznia kellett, átnéznie a futó ügyeket, előkészülnie a találkozóra. Dariustól üzenet érkezett: „Este gyere át, kérlek!”. Visszaüzent, hogy természetesen ott lesz. Előkeresett néhány fájlt, melyekből össze akart állítani egy jelentést, ami a legfrissebb információkat tartalmazza, és kiindulópontként fog szolgálni a The Thing parancsnokkal folytatott, minden bizonnyal maratoni egyeztetésen.

Mielőtt belekezdett az írásba, gépiesen megnézte, jött-e valakitől üzenet, információ azok közül, akiket Nina után küldött. Senki nem jelentkezett semmivel. Lelombozó, de tudta, milyen nehézséggel küzdenek az emberei. Ránézett a Szellemnek fenntartott zárt oldalra is, csak a szokás kedvéért.

Legnagyobb megdöbbenésére üzenet fogadta. Egyetlen mondat. Egyetlen kérdés. „Háború vagy fúzió?” Percekig nézte meredten a képernyőt. Azután kitörölte a mondatot.

 

5.

NINA HÁZA

FORT LAUDERDALE, FLORIDA

kedd reggel, 2026. január 17.

 

A mesterdetektív szárazföldi stábja már elhagyta a birtokot, Jordan, Lucinda és Dave is velük együtt távoztak. A The Order három főt állított az épület folyamatos műholdas megfigyelésére. Nem vettek észre semmit. A házban és a kerítésen kívül több mint száz katona teljesített szolgálatot, folyton járművek mozogtak, volt alkalmuk távozni.

A Szellem a kommunikációs szobában az utolsó nyomokat tüntette el. Először lángszóróval kiégetett mindent, majd savat permetezett szét, és végül újra a lángszóró következett. Ebben a helyiségben senki nem fog nyomot találni.

ShubNiggurath megsemmisítette az agyagból mintázott idegenkoponyát. Összepakolta a késbotjait, 4-es típusú Dieffenbach sebészkéseit, az elektromos sokkolót, amivel kihozhatja társait a bénultságból; néhány ruhát csomagolt még, és százezer dollár készpénzt, kisebbnagyobb címletekben. Jordantől kapta a pénzt, órákon át gyűrögette a bankjegyeket, hogy használtnak tűnjenek.

Jazz a Fekete Egy quadron parancsnokára bízta a helyettesítést, azzal, hogy legyenek folyamatos készenlétben, várják a hívását, neki most bizalmas ügyben el kell utaznia.

Minden készen állt, a folyamatok lezárultak. ShubNiggurath elhagyta a birtokot, és elvegyült a forgatagban. Negyvenkét perccel később a Szellem is távozott. Jazz számára elérkezett a legszomorúbb kötelessége. Egy időre búcsút kellett vennie a fiától. Nehéz szívvel vette elő a telefont, a kezében fogva fel-alá járkált az egyik üres szobában.

Mély levegőt vett, felemelte a készüléket, hogy elindítsa a hívást, de a telefon rezegni kezdett.

Chris. Érez valamit, gondolta Jazz. Vagy megsérült, megijedt valamitől, és találkozni akar vele, pedig nem lehet.

– Szia, kicsim! – Szia, anya! – érkezett Chris remegő hangja. Jazz tudta, hogy sírt. Olyankor beszél így. Nem volt sírós gyerek, hiszen nagyfiú már, tizenegy éves, de előfordult. Meglehetősen bonyolult életet élt, hála a szülei foglalkozásának és viszonyának.

– Anya... szeretnék beszélni veled... De más ne hallja, jó?

– Nem hallja más, nyugodtan mondd, amit akarsz – nyugtatgatta Jazz, pedig ő is kezdett ideges lenni ettől a bejelentéstől. A kisfiú valami komoly dolgot akar mondani, és az ilyesmi nem éppen bíztató egy anyának.

Eltelt hét másodperc, és Chris nem szólt semmit. – Kicsim, hallgatlak! – Ezredes – egy férfi beszélt, mély, erős hangon, sajátos hanghordozással, melyből ítélve katona lehetett. – Egyszer mondom el. Mostantól nekem dolgozik. Ha akarok valamit, hívom. Ne vegye fel. Némán érkezik a hívás, egyetlen másodperc az egész. Amint lehetősége van, hívjon fel. Néhány órán belül. Jelent nekem. Megteszi, amit parancsolok. Ha megszolgálja a bizalmamat, a fiának nem esik bántódása. Ha bármivel próbálkozik, megerőszakolom, azután megnyúzom elevenen. Megértette?

Jazz nem tudott megszólalni, kikapcsolt, csak fogta bambán a telefont, és nem akarta elhinni, hogy ez igaz. Azt várta, hogy mindjárt felébred. De tudta, hogy ez nem álom.

Valami nagyon nagy baj történt. Megfogták, elkapták. Az egyetlen gyenge pontja. Az Achilles-sarka. Robot lesz. Báb lesz. Egy kegyetlen elmebeteg szolgája, aki parancsra fordul a társai ellen, elárulja őket, rájuk gyújtja a házat, golyót repít a fejükbe, amikor alszanak.

Az idegenek. A The Order. Bailey. A tábornoknak tett ígéretek. A parancs. Nina. Dave, Aleksei, ShubNiggurath. Többé nem számítanak semmit. Jazz meghalt. Nincs többé. Más van helyette. – Megértette? – jött a kérdés újra.

Az ezredesnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy válaszoljon. Némán tátogott, kiszáradt szájjal, míg végre hangot tudott kipréselni magából.

– Igen – nagyot nyelt, és folytatta, ahogyan azt ilyenkor szokás. – Megteszem, de ha a fiamnak mégis baja esik...

A vonalat bontották. A férfi, aki elfogta Christ, mást nem akart mondani, a fenyegetésre nem volt kíváncsi. A célját elérte. A The Ordernek volt egy beépített embere Nina csapatában.

HATODIK FEJEZET

1.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd délután, 2026. január 17.

 

Az olyan életet élő emberek, mint Bailey, szokásokból építik fel magukat, mentális stabilitásuk tudatos szokásrendszeren alapszik. Egy szokás attól az, ami, hogy mindig érvényes és mindig csinálják. Nem függ külső körülményektől, előrejelzéstől, várható eseményektől. Bailey pisztolyt vesz magához, ha elhagyja a lakosztályát. Nem azért, mert fél, nem azért, mert támadástól tart, nem azért, mert tudomása van valamiről, hanem azért, mert ez a szokás. A szokásrendszere jelentősen lecsökkenti a hibák elkövetésének lehetőségét. Az ő életében a hibák nagyon halálosak.

Nina nem ismerte Bailey-t, nem rendelkezett első kézből szerzett információkról róla, de ismerte azt az embertípust, aki sikeresen tölt be hasonló pozíciókat. A szokásaik rabjai, egész életük a rutinon alapszik, melyek egy részébe néhanapján szeszélyes változásokat visznek be arra az esetre, ha valaki rájuk állt volna. Nina úgy sejtette, hogy Bailey rendszeresen megnézi, jött-e valami a Szellemtől. Nem azért, mert várt tőle valamit, hanem azért, mert szokás. Tehát már olvasta, amit írt neki, vagy rövidesen olvasni fogja.

Nina visszatért a számítógépéhez, melybe az idegenekkel kapcsolatos fejtegetéseit vezette. Írni kezdett.

A mintázat megmaradt, mint egy üzenet: gyertek csak! Mivel készültek? Tudnunk kell, mit találtak ki, ezért leteszteljük őket. Csapdát varrunk a csapdájukra. Fájni fog valakinek.

A mesterdetektív az órára pislantott. Ideje belenézni a hírműsorokba. Bekapcsolta a tévét, a kedvenc hírcsatornáján az óránkénti beszámolók előtti reklámok mentek: McDonald’s, új menüt vezetnek be.

– Ez nagyon morbid – húzta mosolyra a száját.

Elkezdődött az „Eltűnések – friss hírek” című óránként leadott műsor, melyet New Yorkból sugároztak. Kétszer vágtak már, a helyszín továbbra is Boston. A massachusettsi vágások száma jóval meghaladta már a texasi vágásokét.

Vajon mitől függ, hogy meddig maradnak?

– Rejtélyes dokumentumcsomag érkezett szerkesztőségünkbe, a feladó ismeretlen. Feltételezzük, hogy a forrás Miss Nina mesterdetektív, vagy valaki a közvetlen környezetéből.

– Feltételezzük? Oh! Semmi sem véletlen – fintorgott Nina. Mi ez? Valaki jogtalanul használja a nevét? Gyanúba akarja keverni?

Kapcsolták a veterán tévés személyiséget, Nick Halley-t, aki nyolcvanegy éves kora miatt úgy döntött, hogy nem fog megijedni az idegenektől és Bailey-től sem.

– Miss Nina megnevezte azt az embert, aki lepaktált az idegenekkel. Az illetőt Odin Acker Baileynek hívják, és a The Order nevezetű titkos szervezet vezetője. Mr. Bailey tapasztalt hírszerző és katona, sokoldalú vezető, igazi vezéregyéniség. Környezete higgadt, éles eszű, előrelátó vezetőként ismeri. Beosztottjai felnéznek rá, sokak szemében ő egy élő legenda. A The Order berkeiben megrökönyödést váltott ki az idegen mészárosokkal kötött paktum. Nem értik, mi történt, mi változott meg, hová tűntek a hajdani, nagyszerű elvek? A The Order úgy tekint magára, mint független erőre, melynek célja az emberiség megóvása a káosztól. Mit jelent ez? Szembeszállnak a politika vadhajtásaival, a gazdaság szeszélyes uraival. Minket szolgálnak. Minket, embereket. Arra esküdtek fel, hogy megóvnak minket az elbukástól, a kihalástól, civilizációnk összeomlásától. A The Order tagjai utolsó leheletükig hittek ebben az eszmében, és utolsó csepp vérükig védelmezték azt. A szervezet vezetője, Odin Acker Bailey lepaktált az idegenekkel. Mit tett egész pontosan? Eladott minket élelmiszernek. Önöket, engem, mindnyájunkat! Mi történhetett? A The Order tagjai naiv idealistákként hittek a hangoztatott eszményekben, melyek csupán eszközök voltak a vezetők kezében, de ők maguk sohasem vallották azokat? Mit kapott értünk Mr. Bailey? Mennyit fizettek neki a mi szenvedéseinkért? A világ uraként, a Föld, az emberi faj tulajdonosaként lépett fel, tárgyalásokat kezdeményezett egy idegen civilizáció követeivel, vagy kényszerleszállást végrehajtó pilótáival? Mi történt? Mi változott meg? Ezek a kérdések foglalkoztatják most az összeomlás szélén álló The Order tagjait. Mr. Bailey elárulta az eszményeiket. Mi lehetne ennél súlyosabb bűn?

Az ismertető elején Nina azt gondolta, hogy a The Order valamelyik alacsonyabb beosztású vezetője lépett le, és tálalt ki. Ám, ahogyan Halley haladt előre a hozzájuk befutó rejtélyes dokumentum összefoglalásában, egyre inkább azt gondolta, hogy új játékos lépett a küzdőtérre. Ezt az anyagot nem egy áruló rakta össze.

– Új erő bukkant fel, ami a nevem mögé rejtőzve ad ki információs csomagokat, azzal a céllal, hogy belháborút robbantson ki a The Orderben – állapította meg Nina. – Ki a fene ez? Ki az, akinek tudomása van Bailey-ről, a The Orderről, és képes elérni, hogy az információi bekerüljenek a legnézettebb hírműsorba?

 

2.

BOSTON, MASSACHUSETTS

szerda hajnal, 2026. január 18.

 

A csapat Nina Fort Lauderdale-i birtokától négy kilométerre egyesült. Innentől a Szellem, Jazz és ShubNiggurath együtt folytatta tovább az utat. Jazz civil ruhát öltött, kezdtek úgy kinézni, mint egy család.

Alámerültek a felszín alatti világba, ahol a The Order nem találhatott rájuk többé, ők viszont a szervezet közelébe férkőzhettek. Valamennyi iratukat és személyes tárgyaikat megsemmisítették, eldobták vagy elrejtették. Jellegzetes eszközeiket (mint Jazz védjegyévé váló sörétes puskája vagy ShubNiggurath egyedi tervezésű késbotja) a felszín alá nem vihették magukkal. Csupán a legszükségesebb felszerelést tartották meg, némi kockázatot vállalva. Minden mást a későbbiekben terveztek beszerezni.

Fort Lauderdale-ből autóval Port St. Lucie-ba hajtottak. A reptéren birtokba vették Nina egyik (nem a saját neve alatt vásárolt és tárolt) gépét, egy Eclipse 550 típusú, hatszemélyes jetet. Átrepültek Massachusettsbe, autót szereztek, és elindultak Boston felé.

Hajnali háromnegyed háromkor lépték át a városhatárt. Az utcák üresek voltak. Az idegenek ezen a napon négyszer vágtak a városban. Aki csak tudott, elmenekült, ha másképp nem ment, gyalog vágott neki a világnak, bárhová, csak el innen.

A sztalker vezetett, ShubNiggurath mellette ült, és élénk érdeklődéssel figyelte az épületeket, melyek közt elhaladtak. Dave három lehetséges helyszínt adott meg, melyeken a wilkrogok felbukkanhatnak. A háromból egy kiesett, mert Boston kísértetvárossá változott. A második és harmadik lehetséges helyszín Greenfieldben volt. Reggelre oda akartak érni.

Jazz a hátsó ülésen hevert, azt mondta, aludnia kell. De egy percet sem tudott aludni.

A fiát elrabolták. Minden valószínűség szerint a The Order. Az aggódás tűzként égett a testében, mindene fájt, a gondolatai egyetlen téma körül forogtak. Mindegy, mi lesz, megteszi, amit kell. Időt nyer. Valahogyan meg kell találnia ezeket az embereket. És megölni mindet. Így vagy úgy. Kerül, amibe kerül.

Rajtuk fogja kitölteni minden dühét és kétségbeesését. Amiért bántani merészelték a gyermekét. Amiért a bajtársai és barátai ellen fordították. Amiért árulóvá tették.

Tisztában volt vele, hogy semmire nincs garancia. Lényegtelen, mit mondanak az emberrablók, mit ígérnek meg. Az ilyen mocskok megbízhatatlanok. Még ha meg is tesz mindent, megöli Alekseit, megöli ShubNiggurath-ot, elárulja a csapatot, Dave-et, Ninát, mindent és mindenkit – akkor sem biztos, hogy a fiát élve visszakapja.

Nem, ez nem pontos kifejezés. A pontos úgy szól, hogy mindegy, mit tesz, a fiát soha nem látja viszont, mert megölik.

\Ha most kitálal a sztalkernek és a Gyermeknek, ha valamiképpen tud beszélni Ninával, akkor a fiát meggyilkolják. Ha megteszi, amit akarnak, akkor is.

A különbség az, hogy ha végrehajtja a parancsokat, akkor később. Időt kell nyernie. Egyfolytában ezen járt az esze. Időt kell nyernie.

 

3.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

szerda reggel, 2026. január 18.

 

Nina szárazföldi stábja teljes létszámban elhelyezkedett Big Dog épülő szuperbiztonságos szállodájának már felépült és működő központjában. Jordan, Lucinda, Dave, további tíz fő a régi stábból, négy szerelő-karbantartó, és tizennégy biztonsági ember alkották a mesterdetektív szárazföldi háttérbázisát.

Jordanre és embereire nagyon sok munka várt. Újra ki kellett építeniük a régihez hasonló teljesen elrejtett és biztonságos kapcsolatot Ninához, próbákat futtatni, hogy rájöjjenek, hogyan tudnak a legközvetlenebbül kapcsolódni a keleti partot és Afrikát összekötő óceánfenéki internetkábelhez, melyet Nina meghekkel a mélyben.

– Nem bízom ebben a Washingtonban – jelentette be Dave, amikor kettesben maradt Jordannel az újonnan kinevezett kommunikációs szobában.

– A szállodának ezt a részét teljesen mi tartjuk ellenőrzésünk alatt – mondta Jordan. – Nem bízunk meg benne. A hotel ötlete briliáns! Big Dog nem buta. Magasra tör, átlátja az érdekeit! Emiatt kiszámítható. Régóta ismerjük, dolgoztunk vele többször is.

– Elbeszélgetek ezzel a fickóval.

 

– Rendben, de kérlek, maradj a területünkön. Ja, igen! És csak udvariasan. Ő is keményfiú – mosolyodott el Jordan.

– Persze – bólintott Dave, és elment.

A mesterdetektív asszisztense, a szárazföldi állomás huszonnyolc éves nagyfőnöke elfintorodott. Sejtette, hogy Dave és Big Dog között lesznek bizonyos konfliktusok. Az alfahímekkel mindig baj van. Nina egy rendkívül vonzó nő, és olyan a fellépése, hogy vele szemben senki nem kezd dominanciás játszmába. Aleksei csendes, nem törődik semmiféle „falkabéli rangsorral”. Jazz megint csak nő, akinek megvan a maga katonai tekintélye, és nagyon sok férfinak parancsol. ShubNiggurath meg olyan, akitől mindenki tart. De itt megint más a helyzet. Big Dog és a vadász hasonló személyiségek, azzal a különbséggel, hogy Big okosabb, Dave pedig idealizmusa miatt egy időzített bomba.

Dave hét percet várt a területük határát jelző vastag acélajtónál, mire a szállodaigazgató megérkezett. Csináltatott tréningruhában feszített, csináltatott edzőcipőben, legalább egy kilogramm súlyú arany ékszerrel az ujjain, csuklóján és nyakában. A vadász ki nem állhatta ezt a típust. Távol állt tőle bármiféle rasszizmus, de az ilyet nem bírta.

– Jake! – üdvözölte a termetes fekete férfi. Dave ezt a nevet használta a kívülállókkal való érintkezésnél. Big Dog úgy tudta, hogy testőr.

A stáb területét lezáró vastag fémajtó után a földbe süllyesztett erős rács következett, utána húsz méter hosszú, százötven centi magas és egy méter széles folyosó, melyet másik végén ugyanolyan rács és fémajtó zárt.

A két termetes fickó a folyosó közepén találkozott. Igen komikus volt, ahogyan összegörnyedve másztak egymás felé, de egyiküknek sem volt kedve nevetni. Középen leültek a földre.

– Üzemanyag – nyújtott át Big Dog egy doboz hideg sört.

Dave biccentett köszönetképpen. Felnyitották a két dobozt, ittak néhány korty hideg, gyöngyöző német sört. Furcsa volt ezen a helyen üldögélni. Egyszerre hasonlított börtönre, siralomházra, óvóhelyre. A stáb helyiségei kellő magasságúak voltak, tágasak, óriási tereket laktak be. Csak az összekötő folyosók készültek ilyen nyomasztóra.

– Jordie óhajt valamit? – kérdezte Big Dog. Hétmillió dollár készpénzt kapott, ami nagyon felvillanyozta. Annak külön örült, hogy Nina is rábólintott az együttműködésre.

– Kérdéseim vannak – kezdett bele Dave, ivott egy keveset, majd folytatta. – Miért vagy biztos benne, hogy az idegenek nem tudnák megostromolni ezt a... szállodát?

A vadász különös hangsúllyal ejtette ki a szálloda szót. Bizonytalanul. Járt néhány hotelban életében, ez egyikre sem hasonlított.

Dog magabiztosan mosolygott.

– Mit tudunk az ET-kről? – kérdezett vissza. – Nagyok. Lusták. Sokat melóznak. Nem szeretnek melózni. Az én ötletem, a szuperbiztonságos hotel, hatalmas területre terjed ki, és nagyon kevesen vannak benne, akikhez nagyon nehéz hozzáférni! Amikor teljesen elkészülünk és teljesen fel lesz töltve minden lakosztály vendégekkel, akkor összesen százan leszünk. Száz fizető vendég. Erre jön rá tizenöt fős kiszolgáló személyzet, és kész. Ez száztizenöt ember. Ennyi. Ezek az emberek akkora helyen vannak szétszórva, ami az alapterületet tekintve legalább négyszer nagyobb, mint a Queen áruház Dallasban, ahol az első mészárlás történt. Az eddigi munkáik sebessége alapján becsültem meg, hogy mennyi időbe telne nekik kinyírni ezt a száztizenöt embert a szállodában. Tizedannyi embert háromszor annyi időbe telne elkapniuk, mint egy zsúfolt területen, olyan épületekben, amikben ez idáig dolgoztak.

– Abban reménykedsz, hogy nem éri meg nekik támadni – mondta Dave, és krákognia kellett, hogy kitisztuljon a hangja. Big Dog említette az első vágás helyszínét, ahol az édesapja is meghalt, és ez feltépett néhány sebet. – Eljönnek ide, lebénítanak mindenkit, plazmával megnyitják a falakat, és már bent is vannak. Abban igazad van, hogy nem túl kecsegtető a zsákmány. Száztizenöt ember szanaszét szórva egy folyosóés szobalabirintusban, ami tervszerűség nélkül lett felépítve. De ha valamiért mégis ide akarnak jönni... Valamiért vagy valakiért, akkor nem tudsz megvédeni senkit. Mind belehalunk.

– Ezek nem személyes okok által hajtva dolgoznak. Súlyra mennek, mennyiségre! Érzelmek nélkül! Számukra ez csak egy szaros munka! Egyik csirke olyan, mint a másik, egyik hasáb olyan, mint a másik, egyik kanna olaj olyan, mint a másik. Semmi érzelem! Csak munka, amiért fizetést kapnak – vetette ellen Big Dog.

– Garantált biztonságról beszélsz, de ez nem az! – mordult fel Dave. – Ügyes húzás elrejteni az embereket a föld alatt, nagy területen! De nem tudsz itt megvédeni senkit. Ez Los Angeles. Nem egy apró sziget valahol kint a fenében, az óceánon! Valamikor eljönnek majd ide. Itt fognak vágni, irtani, mészárolni a fejünk felett! Hallani fogjuk a sikolyokat! Az üvöltözést. Zokogást. Összezárt szájjal! Elképzelni sem tudod, milyen az!

– Lehet, hogy nem – ismerte el a Big Dog. – De ne hidd, hogy mindent láttál! Ne hidd, hogy elárulom a titkaimat egy ismeretlen pasasnak, akit életemben most látok másodszor!

– Ám legyen – rántotta meg a vállát a vadász. – Mindössze arra akarok kilyukadni, hogy ha eljönnek ide, meg kell ölnünk őket. Mindet. Tudnunk kell a módját. Fel kell készülnünk.

– Nem! – csóválta a fejét a bandafőnök. – Az a legrosszabb, ami történhet, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk! Ha itt hagyunk pár holttestet, majd jönnek a többiek, és szarrá lőnek minket a plazmával!

– Félsz? – nézett a szemébe Dave. – Hogyne félnék – bólintott Dog. – Én nem félek – mondta a vadász, és volt valami a tekintetében, ami miatt hihető is volt, amit állít. – Az baj! Az baj. Akiben nincs félelem, abban életösztön sincs. Ha az eltűnik, nem érdekel többé semmi. Tudom. Volt benne részem. Alig bírtam visszatérni.

 

4.

GLACIER NEMZETI PARK

MONTANA

szerda délután, 2026. január 18.

 

Mike, Jazz csapatának mesterlövésze, és Harley, a felderítője, parancsuknak megfelelően, kerülve az érintkezést a civil lakossággal és a fegyveres erők tagjaival, megkeresték a ranger tábort, hogy csatlakozzanak a csapathoz, és védjék az ezredes fiát.

Az apró tábor a kis szürke sátrakkal teljesen beleolvadt a mögötte magasodó kopár hegy látványába. Még távcsővel is koncentrációt igényelt a megtalálása. Mike és Harley négyszázhetven méter távolságból vették szemügyre a tábort, húsz méter magasból néztek le rá, egy hasadékban rejtőzve. Kiváló pozíció.

 

Harley a méretes, súlyos Pentax teleszkóppal pásztázott végig a táboron és annak környékén. Mike a kisebb M49-B7-es mesterlövészek számára rendszeresített felderítő távcsővel végezte a megfigyelést.

– Ember. Északi peremsátortól északnyugatra, körülbelül hét méterre. Lábakkal erre – jelentette Harley.

Mike azonnal megtalálta. A hasán feküdt, látszott mindkét bakancsának talpa. Látott elég hullát életében.

– Ez nem alszik – mondta. – Ez nem – igazolta Harley. Mike csendben levette hátáról a puskatokot. Széthúzta a vízhatlanul záró, hangtalanul mozgó cipzárt. Kiemelte belőle a fegyverét: .408 CheyTac precíziós mesterlövészpuska. Behelyezte az öt lőszeres tárat, kipattintotta a villaállványt, élesítette a fegyvert, és célba vette a tábort.

– Tűzparancsot kérek – szólt Mike.

– Tűzparancs engedélyezve – nyugtázta Harley. Távolságot, szélirányt, szélerősséget, páratartalmat és hőmérsékletet mért. – Távolság 476 méter.

– Négy-hetvenhat – mondta vissza Mike.

– Két osztás vissza.

– Két osztás vissza – Mike a céltávcső jobb oldalán lévő kereket forgatta el, amíg az két halk kattanással jelezte, hogy a kívánt értéken áll. A szálkereszt oldalirányba elmozdult, hogy korrigálja a szelet. A nehéz és nagysebességű, 21 grammos lövedék további korrekciót nem igényelt ebben a távolságban, emberméretű célpontra.

Másfél perccel később újabb holttestet találtak. Csak a feje egy része látszott ki az egyik sátor mögül. Kilenc perccel később találtak egy harmadik hullát is, a tábortól keletre, negyvenkilenc méterre a legszélső sátortól.

Mike és Harley több alkalommal pozíciót váltottak, lassan, mintegy ötvenkét perc alatt behatoltak a ranger táborba. A sátrakat hangtompítós UMP géppisztolyokkal a kezükben vizsgálták át. Úgy tudták, kilenc ranger vigyázza Christ, Jazz fiát: mind a kilenc hullát megtalálták. A gyereknek nyoma sem volt.

Mintegy kétszáz méterre kiválasztottak egy új pozíciót, ahonnan ráláttak a táborra, de ahol nem lephette meg őket senki.

– Késsel és íjjal – mondta Mike halkan, feszült hangon. – A rangerek egy fegyvert nem tudtak elővenni. Ezek nagyon jók! Azonnal adópontot kell keresnünk, és tájékoztatnunk kell Jazzt! Tudnia kell! Bassza meg, érezte, hogy veszélyben a fia!

– Jazzt nem kell tájékoztatnunk – szólalt meg Harley. – Tudja.

– Ezt... – Mike kérdezni akart, de elharapta. – Gondolod, hogy felhívták és megzsarolták? Ha ez igaz, akkor most... Fáj ezt kimondani. Neki is van gyenge pontja, mint mindenkinek. Ha megzsarolták a fiával, akkor most kettősügynök. Valakivel beszélnünk kell! Ninát kellene elérnünk valamiképpen!

Harley nyugodt maradt, a fejét ingatta.

– A bölcs szerint semmi sem véletlen – jelentette ki. – Jazz elküldött minket ide. A gyereket elrabolták. Ő már tudja. Valaki titokban parancsol neki. Mi is tudjuk, hogy a fiú fogságban van. Jazz nem hívott minket, nem vonta vissza az utasítást. Senki nem tudja, hogy mi is tudjuk. A parancs kimondatlanul is elhangzott azon az utolsó eligazításon. A mi feladatunk megtalálni és kiszabadítani a fiút.

Mike kérdezni akart, de mégsem tette. Elnézte a tábort a teleszkópon keresztül. Az esküje, a kötelességtudata nem hagyta, hogy megnyugodjon. Úgy érezte, ez az egész nincs rendben. Megérti, hogy milyen elviselhetetlen helyzet ez az ezredes számára, de mégsem használhatja fel őket erre. Ennek nincs köze a küldetéshez. Már majdnem kimondta, amikor eszébe jutott valami. A felderítőjéhez fordult.

– Tizenegy, ugye? – kérdezte. – Igen, tizenegy éves. – Biztosan retteg és sír. – Meglehet – helyeselt Harley, majd tovább folytatta, mintha olvasott volna barátja gondolataiban. – Szerinted katonához méltó feladat kimenteni egy gyermeket az emberrablók fogságából, akik egy zöldsapkás főtisztet zsarolnak, hogy az ne tudja végezni a munkáját, és elkapni az idegeneket?

– Mindenképpen – bólogatott Mike. Újra a tábort nézte. Már nyugodt volt. Igen, ez így helyes. A dolgok sokkal szövevényesebbek, mint azt az ember hinni szeretné. Ha érdemes harcolni egy hídért vagy egy épületért, egy gyerekért is érdemes.

HETEDIK FEJEZET

 

1.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

szerda délután, 2026. január 18.

 

Dave a saját szobájában az asztalnál ült, és a fegyvereit tisztogatta. .45-ös Colt M1911 pisztoly, .44 Magnum Colt Python revolver, .357 Holland & Holland Magnum kaliberű Winchester Model 70-es vadászpuska, és a Hambrusch Jagdwaffen elefántölő, mellyel már négy wilkrogot terített le. A .700-as Nitro Express lőszer extrém kinetikus energiájával az idegenek hatalmas, masszív teste sem tudott megbirkózni. Akit a vadász eltalált, az meg is halt.

Dave emlékezett. Dallasban, a Queen áruházban az egyik lényt öt méterről lőtte meg a .700-as puskával. Azonnal meghalt. A vizsgálat kiderítette, hogy a testpáncél, amit viselt, behorpadt a lövedéktől, de megfogta a 16 ezer joule mozgási energiával rendelkező, 65 grammos fémdarabot. Ezek ellenére akkora volt az ütés, hogy szinte szétrobbant a wilkrog feje: a koponya egy részét a sisak belső faláról kaparták le.

A vadász befejezte a .700-as puska tisztítását, visszatette a forgótolózárat, behelyezett egy üres tölténytárat. Vállához kapta a súlyos fegyvert, és az ajtóra célzott. Meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg odavágott, de nem volt lőszer a töltényűrben, nem történt semmi.

Big Dog és a „fajtája” irritálta, de nem keltett benne indulatot. Lesajnálta az ilyen nyegle, nemtörődöm alakokat, távol tartotta magát tőlük. Nem akart bemosni egy tisztességeset ennek a Big Dog nevezetű felfújt hólyagnak, mindössze arra vágyott, hogy ne találkozzanak többé. Megölni pedig végképp nem akarta. Nem vágyott arra, hogy bárkit is bántson. Embert nem. Idegeneket akart ölni, számolatlanul, amíg csak él, hogy felfogják azzal a beteg elméjükkel, hogy amit tesznek, az nem helyes, és van következmény.

Dave szája lefelé görbült az indulattól, megfeszültek az izmai, ismét vállához emelte a puskát, célba vette az ajtót. Elképzelte, hogy belép rajta az egyik groteszk szörnyszülött. Ő meghúzza a ravaszt, a töltény lőportöltete berobban, a lövedék elindul a csőben, kétszeres hangsebességgel lép ki a torkolaton, átszeli a távolságot az asztal és az ajtó között, becsapódik, az undorító fejét rárobbantja a folyosó szemközti falára, a féltonnás test döngve terül el a kövön. Ennyi, megdöglött.

Így mondta, így gondolta: „megdöglött”. Nem meghalt, elhalálozott, elhunyt. Megdöglött, mint egy állat. Az idegenek állatként tekintettek az emberre, Dave állatként tekintett rájuk.

Vágyott rá, hogy kinyíljon az ajtó, és meglássa a lényt. Akarta, kívánta, kínzóan vágyta, hogy megtörténjen. De hiába várt, nem történt meg.

– Gyere már! Gyere már! – sziszegte maga elé dühtől eltorzult arccal, remegve az indulattól. – Gyere már! Gyere!

Leeresztette a fegyvert. Kétségbeesetten letette az asztalra. Bele fog őrülni ebbe a várakozásba.

Tudta, hogy csak idő kérdése, és eljönnek Los Angelesbe. Akkor pedig meg kell ölni őket, nincs mese. Ez nem egy videojáték, az ellenség nem termelődik újjá, a halottak nem élednek fel. Ha eleget megölnek, elfogynak. Ennyire egyszerű a képlet.

De hogyan? Ezek roppant veszélyesek, nem lehet csak úgy elbánni velük. Kell egy terv. Mint a könyvesboltban, amikor lelőtte azt a dögöt, vagy mint a dallasi áruházban, ahol végeztek mindenkivel.

Kell egy terv.

Csapda! Csapdába kell csalni őket.

Dave lassan megnyugodott. Támadt egy ötlete. Megint volt mit csinálnia.

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szerda éjjel, 2026. január 18.

 

Bailey válaszolt. Nagyon röviden, egyetlen szó, egyetlen kérdés. „Johnson?”. Csak ennyi. Nina megírta a választ.

Infúzió: Magroch-X, 12 ml/1 L. 3 L/nap. Szoba: száraz levegő, 40 Celsius-fok hőmérséklet 24 órában. A kóma elmúlik néhány nap alatt. Újra és újra elolvasta, kicsit módosított rajta, hogy eléggé személytelen legyen, szimpla közlés, egyéniség nélkül, mert az egyediséget elemezni lehet. Mentette a választ, majd távozott a zárolt weboldalról, a darknet legmélyebb rétegeiből.

A mesterdetektív átnézte a teendőit és a beérkező információkat, hogy kiválassza a prioritást.

Még mindig Massachusettsben vágtak, naponta négyszer. Az állam egyre nagyobb területe ürült ki, Boston gyakorlatilag kísértetvárossá változott. Az egész állam belerokkant gazdaságilag a mészárlásba.

Nina információkat várt a Bailey és a The Order ügyekben, valamint jelentést a Szellemtől arról, hogy mi történt Greenfieldben, ahol az idegenek csapdájára ráhúzták a sajátjukat.

Életre keltette és megértette Dave-et, a személyiségét, a motivációit. Az érzelmei irányítják, mint minden machót. Minél kevésbé foglalja el magát, annál inkább az érzelmeire hallgat az esze helyett. Ha van mit tennie, akkor megnyugszik. A mesterdetektív megírta Jordannek, hogyan kell bánnia a vadásszal, ha irányítani akarja.

ShubNiggurath. A természet tréfája.

Nina elmosolyodott. Igazán különleges emberpéldány. Nagyon rejtélyes. Ideje megérteni, életre kelteni, belelátni a lelkébe. Minden idegenekkel kapcsolatos támadásnak, akciótervnek ő a kulcsa. Senki nem tudja helyettesíteni.

– Kérek narancsos jégkását és ananászkarikákat! – szólt a kommunikátorba.

– Azonnal, Miss Nina! – válaszolt Marlene, és munkához látott.

Nina a legnagyobb monitorra kitette a Gyermek egyik fotóját. Tipikus arckifejezés: a kislány nevet, kivillantva tökéletes gyöngyfogsorát. Hihetetlen, mennyire törékenynek, gyámoltalannak, ártatlannak tűnik. Annyira édes, hogy az ember megölelné és megpuszilgatná az arcocskáját.

Fényvillanás jelezte, hogy az étellift megérkezett, meghozta a kért finomságokat. Nina törökülésben elhelyezkedett az ágyán, ölébe tette a tálcát, inni és falatozni kezdett. Közben nézte a Gyermek extrém felbontású fotóját.

Eszébe jutott valami. Rövid kutatás a filmtárban, és már meg is volt. Elindította a lejátszást, a képet feltette a legnagyobb monitorra.

ShubNiggurath a kezével mutatta, milyen széles az idegenek koponyája.

– Úristen! – döbbent meg Jordan. – Hogyan lehetséges az, hogy nem féltél?

A Gyermek így felelt:

– Én soha nem félek. Kíváncsi vagyok. A kíváncsiságom miatt nem félek.

– Én bizony összeroppannék. Ha nem bénítanának le, valószínűleg akkor is lebénulnék a rettegéstől – reflektált Jordan.

Nina megállította a lejátszást, visszatért a kérdéshez, kijelölte a képkockát, a második jelölést a válasz végére tette, és újra elindította a felvételt.

– Hogyan lehetséges az, hogy nem féltél? – tette fel a kérdést Jordan.

– Én soha nem félek. Kíváncsi vagyok. A kíváncsiságom miatt nem félek – válaszolt ShubNiggurath.

A mesterdetektív még hétszer megnézte a kijelölt rövidke párbeszédet. Elfogyott a jégkása és az ananász, a tálcát félretette. Kikapcsolta a monitorokat, leoltotta a lámpákat. Kényelmesen végighevert az ágyán, a vaksötétben.

Kíváncsiság és félelem. Az egyik vagy a másik. A kíváncsiság érdeklődés, szellemi értelemben olyan, mint egy ölelés. Amire kíváncsi vagyok, ahhoz közel megyek, arra figyelek. A félelem olyan, mint az eltaszítás, az elfordulás, az ellökés. Amitől félek, az nem érdekel, azt nem akarom látni, arra nem vagyok kíváncsi.

ShubNiggurath tizenkét éves, száznegyven centi magas, harmincnyolc kilogramm. Egy átlagos wilkrog háromszáz centiméter magas, és négyszáz kilogramm a testsúlya.

– Én is kíváncsi lennék, ha belecsöppennék egy vágásba. Érdekelne, hogy pontosan mi történik és hogyan, de ugyanakkor borzalmasan félnék – szólalt meg Nina. – Mi a titkod, te lány? Honnan ez a mérhetetlen, semmi által meg nem ingatható önbizalom? Miért nem roppansz össze? Miért nem érint meg az erőszak, a veszély, a halál közelsége?

ShubNiggurath a tökéletes szamuráj, maga a megtestesült eszménykép. Valamiért ő ilyen. Nincs benne félelem.

– De ez nem válasz mindenre.

Honnan ez a páratlan tudás? Honnan ez a bűntudat nélküli halálos erőszak?

– ShubNiggurath nem fél. Támad. Mindig támad. Briliáns szakértelemmel harcol. Könnyedén öl. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Mi ez így együtt? Ezek a tulajdonságok mit adnak ki?

Tökéletes harcos. Mint egy gladiátor, aki örömét leli a küzdelemben. Mint egy terminátor, aminek csak célja van, gátlásai nincsenek.

– Ember egyáltalán?

 

3.

JEFFERSON LAKÓPARK

GREENFIELD

csütörtök délelőtt, 2026. január 19.

 

Ahogyan Massachusetts állam gazdasága fejlődött az elmúlt évtizedekben, egyre nagyobb tőke áramlott be kívülről, más államokból és más országokból, ami rajta hagyta kézjegyét az államon sokfelé, de elsősorban Bostonon. Az elszaporodó felhőkarcolók és hatalmas kiterjedésű épületszörnyek egyre inkább felhívták a kormányzó figyelmét egy kertvárosra, a tizenkilencezer lakossal büszkélkedő Greenfieldre. A szlogen úgy szólt, hogy „Greenfield Massachusetts tüdeje”, meg hogy „Még az űrből nézve is zöld”.

A kertvárosból kitiltották az ipartelepeket, a négy tonnánál nehezebb járműveket, 2021 közepére pedig még a benzinmotoros autókat és motorokat is. Vonzó üdülővárossá, a kiváltságosok otthonává változott. Sorban épültek az egyedi tervezésű lakóparkok, melyekben az eget verték a négyzetméterárak.

A Jefferson Lakópark öt épületkomplexumot fogott össze, melyekben százharminc lakást alakítottak ki. A nyilvántartás szerint összesen 505 lakó élte mindennapjait a parkban. Az elmúlt napok eseményei sok mindent megváltoztattak. Voltak, akik elhagyták otthonaikat, mások rokonokat, ismerősöket fogadtak be, megint mások csillagászati összegekért bérbe adták lakásaikat vagy lakrészeiket. Az idegenek kizárólag nagyobb, zsúfolt városokat támadtak. Greenfield és a Jefferson jó ötletnek látszott. Pontosan senki nem tudta, hányan bújtak meg a falak mögött.

A bioszkenner néhány másodperc alatt pontos válasszal szolgált: 1.301 ember. A műszakvezető leolvasta a detektorok értékeit, majd kiadta az utasítást: kezdjék meg a vágást.

A sofőr a kezével, kézmozdulatokkal és kézjelekkel vezette az űrhajót. Jobbját lassan előretolta a lakópark felé, a metaanyag űrhajó megindult, lassan, hangtalanul suhant a kiszemelt áldozatok felé. A belső udvar felett állt meg. A műszakvezető a radarképen ujjával kijelölte a zónát, majd egy karral működésbe hozta az emberi idegrendszerre kalibrált elektromágneses berendezést, mely sokkot váltott ki a homloklebenyben, szinte teljesen nullára redukálva az akaratlagos motorikus funkciókat.

Nyolc hentes és tizenöt fős munkavédelmi csapat hatolt be a komplexumba. Elkezdődött a lakók feldolgozása. A bioszkenner kimutatta, hogy tizenheten alszanak, őket a levágásuk előtt fel kellett ébreszteni, és megijeszteni, hogy finom legyen a húsuk.

Kilenc perce folyt a munka, amikor eldördült az első lövés. Nagy kaliberű katonai fegyver. Azután felugatott egy géppuska.

A tűzijáték három másodperccel később ért véget.

A wilkrogok számítottak rá. Egy automata célkereső szonda röppent ki a hajóból, melyet szintén metaanyag borított. Fedélzeti plazmapuskájával elintézett öt embert a támadók közül. Eközben a műszakvezető kiterjesztette a bénítás zónáját. A többit elintézték a biztonsági erők.

Húszfős komolyan felfegyverzett félkatonai egység lepte meg a vágást végző idegeneket. Három másodperc alatt lereagálták a támadást. Újabb harmincegy másodperccel később a támadók közül már senki nem élt.

A Szellem három kilométerről figyelte az eseményeket. A teleobjektívvel felszerelt digitális kamera felvette, amit lehetett. ShubNiggurath máshonnan figyelte és filmezte az akciót, Jazz szintén más pozícióból. Három kameraállásból készítettek felvételeket az idegenek védelmi erejének működéséről.

Ez volt Nina csapdája. Kiszivárogtatta néhány gondos mérlegelés után kiválasztott csapat számára a mintázatot, és az ahhoz kötődő becslést a vágások lehetséges helyszíneiről. Az egyik csapat tett egy próbát. Rajtavesztettek, de haláluk nem volt hiábavaló. Nemes ügyet szolgáltak.

 

4.

UMBRELLA CORPORATION IRODAHÁZ

NEW YORK

csütörtök délelőtt, 2026. január 18.

 

Bailey kém volt, elsősorban kém. Mint ilyen, csavaros gondolkodású, és minden megmozdulás mögött hátsó szándékot sejtett és kutatott. Ha netán valaki rászólt az utcán (ilyesmi régen nem történt meg, mert elszigetelten élt), például megkérdezte, hány óra, lehetett bármilyen őszinte, ő valamilyen turpisságot sejtett a kérdés és a kapcsolatfelvétel mögött. Ha egy gyerek nekiment a múzeumban, első gondolata az volt, hogy el akarják terelni a figyelmét valamiről. A paranoiát erénynek tartotta, és volt is neki bőven – mindazonáltal a Szellem mániájával nem kelhetett versenyre. Mindegy, mivel próbálkozott, mindegy, mennyire próbált taktikázni és ravaszkodni, a sztalker lekörözte.

Bailey órák óta üldögélt a műveleti központban, és gondolkodott. Mit jelent az, ami történt? Mi lehet mögötte? Mi lehet a cél? Mi lesz, ha ezt teszi? Mi lesz, ha azt? Képzeletben sakkjátszmákat játszott, a győzelem reményében.

Győzelem... Mi az egyáltalán? Mit lehet győzelemnek tekinteni ebben a helyzetben, ebben a világban? Egy ilyen világban?

Tudta, mi folyik a médiában, már érezte az ellene folyó hadjárat következményeit. Semmi komoly, kis zúgolódás, de korábban ilyesmi soha nem fordult elő. Új idők kezdődtek, amik nem tetszettek neki. A hullámok a fejét verdesték. És mindeközben a motivációja kezdett elhalványulni. Elbizonytalanodott, belül, a lelke mélyén. Persze, tette, amit kell, konok elszántsággal, szünet nélkül, hatékonyan, mint mindig. De most nem olyan volt, mint a régi időkben, a „William” előtti időkben. A tűz a lelkében alig pislákolt.

Darius... A legrosszabbkor bejelentette, hogy utazgatni fog, mert csak így tud lépéseket tenni Isten felé. Rémálom! Az utazás miatt hozták létre az Umbrellát, a fedővállalatot, a diplomáciai védettséget, azt sem gondolta komolyan senki, hogy ezer éven át rohadnak majd egy házban. De utazgatni... most? Nagyon korai még. Nagyon korai!

Feleszmélt, újra, ezredszerre elolvasta, ami a képernyőn állt:

Infúzió: Magroch-X, 12 ml/1 L víz. 3 L/nap. Szoba: száraz levegő, 40 Celsius fok. Kóma: néhány nap. Most mit kezdjen ezzel? Állítsa össze, adja be Johnsonnak, a barátjának? És ha meghal? Ő vetette fel a dolgot, ő írta válaszul az első kérdésre, hogy „Johnson?”. Igen, ezt akarta, erre várt, a megfejtésre! Arra, hogy a barátja talpra álljon, visszatérjen, beszélgessenek egy jót, lássa nevetni, hallgassa a nőkkel átélt kalandjait. Persze, semmi értelme nem lenne annak, ha Johnson belehalna a kezelésbe. Mit nyernének vele? Mit még?

Na, igen. És ha felkel? Ha a Szellem által írt kezelés visszahozza a barátját, teljesen felépül, akkor? Mi lesz akkor? Hálás lesz érte? A Szellemnek? Annak az embernek, aki kómába juttatta a barátját? A hála érzése már az árulás része?

Ha az, akkor ő már áruló. Hiszen csodálta az ellenséget, és velük érzett. Átkozta, amiért nem állhat közéjük. Micsoda csapat!

Bailey megdörzsölte a szemét, zakója zsebéből mentolos cukorkát vett elő, lassan kibontotta a papírból, és a szájába tette. Másodpercek alatt felfrissült tőle.

A rutin szerint jár el, mert a rutin hozza az eredményeket. Nem kreatívkodik, és legfőképpen nem hallgat az érzelmeire. Azt fogja tenni, amit kell.

Papírt, tollat vett magához, leírta a képernyőn látható három sort. Kétszer is visszaellenőrizte, hogy ne legyen tévedés. Felemelte a telefonját, hívta Rocco Amadeo-t. Az akció, amire készül, több, mint diszkrét.

– Uram! – jelentkezett be a hírszerzési főnök. – Rocco, gyere fel, kérlek, az ebédlőbe! – adta ki az utasítást Bailey. – Megyek, uram! Tíz percen belül ott vagyok! – ígérte Amadeo. – Köszönöm! Bailey letette a telefonját az asztalára. Még van hét perce. A rutin vezeti a kezét, mert ez a siker útja. Nem fogja kipróbálni a Szellem kezelési módszerét a barátján. Túlságosan kockázatos. Az ilyenekben, mint a sztalker, jobb nem bízni. Az első áldozata, Zoran Zavidov, még mindig Csecsenföldön van, kómában fekszik a kórházban. Ugyanazon esett át, amin Johnson, hajszálra ugyanazon. Ha nála beválik, akkor lehet kipróbálni a barátján, de addig nem. Ha Zavidov meghal...

 

5.

BOSTON

MASSACHUSETTS

csütörtök éjjel, 2026. január 18.

 

A csapat éjjelre visszahúzódott a kísértetváros Bostonba. Biztosra vették, hogy az idegenek ide nem térnek vissza, mert nem volt miért. A többé-kevésbé üres épületek, a kihalt utcák, a szétszórt önkéntes őrszemek és orvlövészek ideális tereppé tették a Szellem számára, aki otthonosan mozgott ebben a közegben.

Egy majdnem teljesen üres lakóház negyedik emeletén húzták meg magukat. Elég magasan voltak ahhoz, hogy sokat belássanak a környékről, de elég alacsonyan ahhoz, hogy kötéllel másodpercek alatt az utcán legyenek az ablakokon át, ha szükséges. Szárított hús, nagy dózisú vitaminok és fehérjekészítmények tették ki a könnyű, mégis laktató vacsorát. Fény nélkül ettek, a Hold besütött az ablakon. Ha elmozdultak, a homlokukra tolt éjjellátót lecsapták a szemük elé. Az ablak alatt, a külső falon elhelyezett, és a lépcsőházban elrejtett detektor vigyázott rájuk.

– Aleksei, alig tudok rólad valamit, igazán mesélhetnél – szólalt meg ShubNiggurath, nagyon halkan, a sztalker mellett ülve, hátát a falnak vetve.

– Nem kell tudnod rólam semmit – mondta a sztalker.

– Legalább annyit mondj, hogy hol születtél, hány éves vagy, van-e családod valahol. Nem kérem, hogy oszd meg a titkaidat – győzködte a Gyermek.

– Sajnálom, de nem lehet. A kislány elfintorodott. – Ne haragudj ránk – kérte Jazz. – Annyi titoktartási esküt írunk alá, annyi mindenről nem beszélhetünk, hogy a legtöbbünk óhatatlanul befelé fordulóvá válik.

– Nem haragszom, dehogy! – ingatta a fejét ShubNiggurath. – Bocsánat, nem tudtam!

– Semmi baj! –Jazz az órájára nézett, lassan éjfél. – Kezdem én az őrséget, három óra múlva váltjuk egymást.

– Rendben – egyezett bele a Szellem. – Kora reggel útnak indulunk.

– Én nem fogok őrködni? – mutatott magára ShubNiggurath. – Elég jó megfigyelő vagyok! Jól tudnám csinálni.

– Pihend ki magad – Jazz felegyenesedett, fogta a hangtompítós, .45-ös kaliberű UMP géppisztolyát. – Háromkor váltalak – nézett a sztalkerre, aki csak némán bólintott. Jazz csendben elhagyta a lakást.

– Éberen alszol? – kérdezte Aleksei a kislányt. – Igen, nagyon – bizonygatta a Gyermek. – Helyes. Te maradj ebben a szobában, én kint leszek az előtérben.

Ha bármit hallasz vagy látsz, azonnal szólj! – Persze, szólok! – Rendben – a Szellem is felállt, kézbe vette a fegyverét. – Jó éjt! – Neked is, Aleksei! A sztalker kisétált a szobából, behajtotta az ajtót. A kislány bebújt a hálózsákba. Nem cipzárazta be, csak magára hajtotta a felső réteget.

Jazz elbújt egy üres lakásban, négy emelettel magasabban. Átvizsgálta a folyosót, a szomszédos lakást, és mindent rendben talált. Elővette a telefonját, amit el kellett volna dobnia. Az emberrabló négy órával korábban jelet küldött, ami azt jelentette, hogy amint lehet, vissza kell hívnia.

A második búgásra vették fel a telefont, valahol máshol.

– Szia, anya! – köszönt Chris félénken, de hallhatóan örült a hívásnak.

Jazzt meglepte, hogy a fiával beszél, hirtelen nem is tudta, mit feleljen.

– Kicsim... minden... rendben? Jól vagy? – Igen... anya... – Nem lesz semmi bajod, megígérem! Nem jött válasz. Amikor Jazz meg akarta kérdezni, hogy hallotta-e, amit mondott, a már ismert hangú férfi szólt bele. – Ezredes, a fia itt van mellettem. Ha hazudik, vagy taktikázni próbál, őt fogom megbüntetni. Megértette? – Igen! – vágta rá Jazz. Halkan beszélt, közben figyelt a környezeti hangokra is, nehogy valaki kihallgassa, vagy támadás érje. – Hol vannak most? – jött az első kérdés. – Bostonban. – Mit csinálnak?

– Őrködöm, a többiek alszanak. – Kik a többiek? – ShubNiggurath, Aleksei Harkov – Jazz biztos volt benne, hogy mindkét név álnév, ezek alapján sosem találnak meg senkit. – Írja le őket. – ShubNiggurath kislány, tizenkét éves, alacsony, vékony. Harkov negyvenes férfi, minimális orosz akcentussal, enyhén kisportolt alkat, jellegtelen arc.

– Kik ők?

– ShubNiggurath-ot december 22-én tették a csapatomba. A CIA adta kölcsön, azt mondták, parafenomén. Harkov felderítő, a múltjáról semmit nem árult el. Kétségtelenül profi – Jazz remélte, hogy elhiszik, amit mond. Órák óta azon gondolkodott, mit őrizhetne meg, milyen információt tarthatna meg magának, amire soha nem jönnek rá. Csak apróságok jutottak eszébe.

– Ezredes, most megszolgálhatja a bizalmamat, vagy elveszítheti azt. Dallasban mi volt az akció kulcsa?

Jazz pontosan tudta, mire vonatkozik a kérdés. Miért nem bénultak le. Lebénultak. De nem mindenki. Tudhatja valaki, hogy a Gyermek nem bénult le? Senkinek nem mondta el, a jelentésébe sem vette be. Nina természetesen tudta, Jordan is, Dave és Aleksei úgyszintén. Elmondhatták valakinek? A Queen áruházban, ahol csapdába csalták az idegeneket és nyolcat megöltek közülük, valaki láthatta. De mit? Hogy a kislány harcol? Hogy támad? Ez nem ugyanaz. Láthatta valaki, hogy a gyerek odalopózik Dave mögé, nyakába szúrja az elektromos sokkoló hegyét, és kihozza a tehetetlenségből? Tudhatja ezt valaki?

Csattanó hang, tompa puffanás, azután Chris sírása.

– Ne! Kérem, ne tegye! – hadarta Jazz kétségbeesetten. – Minden kérdésére válaszolok! Kérem! Ne tegye ezt!

– Ha húzza az időt, megbüntetem.

– Nem teszem, megígérem! Itt vagyok, itt vagyok, válaszolok minden kérdésére!

A vonal másik végén a férfi csak sóhajtott egyet, nem szólt semmit.

Jazz kimondta. Úgy érezte, nem tehet mást. Fogalma sincs, mit tudnak. Nem tudja kitalálni. Ő nem Nina.

– ShubNiggurath nem bénul le. A vonal azonnal megszakadt, a telefon süket volt. Jazz összekuporodott a fal mellett. Térdére hajtotta a fejét, és zokogott. Elárulta a bajtársait.

NYOLCADIK FEJEZET

1.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

csütörtök éjjel, 2026. január 18.

 

Jordan és az egész szárazföldi stáb rugalmas munkaidőben dolgozott, folyamatosan feladatokat oldottak meg, ügyeket intéztek, és néha aludtak is. Jordan gyakran dolgozott tizenhat-tizennyolc órát egyhuzamban. A tárgyalónak kinevezett, de még nem teljesen berendezett helyiségben ültek le, hogy átbeszéljék a felmerülő kérdéseket. Jordan vezette az egyeztetést, akit fellépése, kétségbevonhatatlan felkészültsége, józansága, kedvessége, és a Ninával való kapcsolata miatt senkinek nem okozott nehézséget ügyvezetőnek, moderátornak elfogadnia. Jordan az asztalfőn ült, tőle jobbra Big Dog, balra Dave.

– Dallas egészen más! Az csapda volt! Egyszeri alkalom! Az nem egy bázis, nem egy szálloda, ahol mindig vannak emberek! – jelentette ki Big Dog. – Nem vagyok gyáva, de őrült sem. Nem akarom felbőszíteni az ET-ket, és kiváltképp úgy nem, hogy mindig tudják, hol vagyok! Öngyilkosság lenne.

– Mindenkit csapdába lehet csalni. Senki nem számol minden eshetőséggel. Az idegenek sem – vetette ellen Dave. Most higgadtan viselkedett, mert volt egy célja, amin dolgozhatott. – Az én javaslatom az, hogy állítsunk csapdát az idegeneknek. Nem elég elbújni! Nem elég abban reménykedni, hogy nem vesznek észre, vagy nem éri meg nekik az erőfeszítést, hogy elkapjanak.

– Nina is és én is áttanulmányoztuk Big terveit, és azok nagyon kecsegtetőek – vette át a szót Jordan. – Az ígéretünk szerint bizalmasan kell kezelnem, ezért nem adhatom át neked, Jake. Többről van itt szó, mint elrejtőzésről.

Dave elmosolyodott. Egy fickó, aki Bignek hívatja magát... Ezt nagyon nevetségesnek találta.

– Van benne szó harcról? – kérdezte. – Nincs – mondta Jordan. – Mit csinálunk, ha eljönnek ide, és akarnak minket? Jordan és a bandafőnök nem válaszoltak, mert erre nem volt válasz. – A hotelem még nincs kész. Ha elkészül teljesen, más lesz a véleményed – foglalta össze Big Dog. Mást nem mondhatott. – Ha akarnak minket, hogyan védjük meg magunkat? – kérdezte

Dave sokadszorra. Jordannek támadt egy ötlete. – Jake, képzeld el, hogy te egy oroszlán vagy, és gazellát akarsz ebédelni. Amerre csak látsz, gazella mindenhol! Ugyanolyanok! Néhány berohan egy bonyolult labirintusba, amibe te be sem férsz. Őket akarnád onnan kikaparni, miközben körülötted mindenhol gazellák szaladgálnak, ameddig csak ellátsz?

– Én megértem, komolyan – bólogatott a vadász. A hasonlat tetszett neki, és tényleg volt benne valami, de ő ölni akart, méghozzá idegeneket. – De értsétek meg, hogy a gazella élete az én hangulatomtól függ. Nem ismeri az én gondolkodásomat, nem tudja, mi a fontos nekem. Ha bármiért úgy döntök, ha másért nem, akkor szeszélyből, hogy mégis kiszedem onnan, akkor semmi nem menti meg. Csak annyit akarok, hogy legyen valamink végszükség esetére.

– Ezzel egyetértek – helyeselt Jordan. – Csak végszükségre! Nem támadunk, bármi történjék is, csak abban az egyetlenegy esetben, ha nyilvánvalóvá válik, hogy be akarnak jönni értünk. Nem látok sok esélyt erre, de valóban nem zárhatjuk ki. Természetesen, ha harcolunk, ide többé nem jöhetünk vissza.

Dave megnyugodott. Big Dog nem tűnt boldognak. Az asztalt nézte, felsóhajtott, majd Jordan szemébe nézett.

– Ha harcolunk, érzelmileg érintetté tesszük őket, és ennek az lesz a vége, hogy bevetnek ellenünk mindent. Ha megsebezzük valamelyiket, egyikünk sem megy el innen élve!

 

2.

GLACIER NEMZETI PARK

MONTANA

péntek délelőtt, 2026. január 19.

 

Elég idő telt el ahhoz, hogy biztosra vegyék: senki nem fog visszatérni a ranger táborba, hogy ott valamit csináljon. Mike és Harley tüzetesen átkutatták a tábort, és annak százméteres körzetét. Nem számítottak értékelhető nyomokra. Aki elég jó ahhoz, hogy meglepjen egy rutinos, összeszokott ranger-egységet, az nem fogja elárulni magát semmilyen nyommal. A kutatás valóban nem hozott eredményt.

– Sajnos erre számítottam, és most már bizonyos – foglalta össze Mike. – Nem tudom, merre induljunk. Bárhol lehetnek!

– A harcmodorukról sokat megtudtunk – jegyezte meg Harley. – Ez alapján következtethetünk a kiképzésükre. Az pedig elárul valamit arról, hogy milyen emberek ezek. Lenyűgözően profin dolgoztak, nem követtek el hibát. Az akció célja egy gyerek elrablása volt. Fegyelmezettek. Tiszta a fejük.

– Az nem jó – bólogatott Mike. Azon gondolkodott, mi alapján kezdjék meg a kutatást. Semmi nem jutott az eszébe. Ha ők vitték volna el Christ, ki akadna a nyomukra? Leginkább senki. Esetleg véletlenül. – Mit csináljunk?

Harley a meredek, kopár hegyet nézte. Nagyon meredek, felszerelés nélkül itt kevesen másznának fel.

– A sziklafal a tábor szélétől alig hat méterre van – ujjával először a legközelebbi sátorra, majd a hegyre mutatott. – A nyugati oldalról könnyebb mászni a fák miatt. Megnézzük, mi van fent. A csúcsról szemügyre vesszük a területet. A domborzat alapján lehetnek ötleteink a továbbiakra nézve.

Mike egyetértett. – Te mit tennél? Itt maradnál a közelben? – Nem. Elmennék messzire. Nagyon messzire – válaszolta a felderítő. A továbbiakban nem beszéltek, némán haladtak előre, fegyverrel a kezükben, óvatosan mozogva, hogy ne csapjanak zajt. A környezetükre figyeltek, a várható veszélyre. Addig sem járt az eszük a hiábavalóságon.

 

3.

BOSTON

MASSACHUSETTS

péntek délelőtt, 2026. január 19.

 

Jazz folyton azon rágódott, hogy mit tegyen. Ha ShubNiggurath meghal, az idegenek ellen aligha van esélyük. Rajta kívül mindenkit lebénítanak, rajta kívül mindenki szabad préda. Még ő is. Igen, ő is. A kislány nem egyszer mentette meg az életét. És így hálálja meg... Elárulta. Azért, hogy fia élhessen még. Valameddig.

Mit tegyek?

Mondja el Alekseinek? Nem ismeri, talán ő is a The Order embere. Ki tudja? Mondja el a Gyermeknek? Vajon hogyan reagálna? Kiborulna? Vagy... megölné? Egyszer már látta harcolni ShubNiggurath-ot, tudta, hogy közelharcban nincs ellene esélye.

Már gondolt az öngyilkosságra. Ha azt hinné, hogy azzal megmenti Christ, már megölte volna magát. De nem hitte, hogy számítana. Csak azt érné el vele, hogy a kisfiút otthagyná kiszolgáltatottan egy rakás szociopata kényére-kedvére.

Talán, ha beszélhetne Ninával. Négyszemközt, ellenőrzött körülmények között. Neki elmondaná.

Nem, neki sem. Senkinek.

Magára maradt egy elviselhetetlen szituációban. Egyelőre ötlete sem volt a megoldásra.

Mike és Harley... Mi lehet velük?

Jazz a gondolataiban járt, elkeseredés és düh váltakozott benne. Csökkent az ébersége. Jobban figyelt befelé, mint kifelé. Ő vezette az autót. Arra eszmélt, hogy mellette elsütnek egy pisztolyt.

Aleksei Jazz mellett ült, az oldalsó ablakon át lőtt, kétszer egymás után. Az ezredes csupán látása perifériáján észlelte, hogy egy nagy, fekete alak összeesik. Rátaposott a gázra, a négyajtós Ford Raccoon meglódult. A sztalker fél lábbal feltérdelt az ülésre, megfordult, célzott és tüzelt a hátsó szélvédőn át. A Gyermek elhevert az ülésen, a lövedékek a feje felett süvítettek.

Jazz fékezett, nekikormányozta a kocsit egy parkoló autónak. A csörömpölésre néhányan rettegő szemekkel lestek ki az ablakok mögül. Éltek még emberek Bostonban, de bujkáltak, ahogyan csak tudtak. Ha kitették lábukat az utcára, magányosan vagy kisebb csoportokban mozogtak, a tömeget messzire elkerülték.

Jazz kivágta az ajtót, kigurult, és az autó takarásában lőtt. Két fegyveres felbukott. Aleksei is elhagyta a kocsit, az egyik kapualjban talált magának fedezéket. ShubNiggurath nem mozdult, feküdt a hátsó ülésen. Teljesen nyugodt volt, várta, hogy az ellenség közelebb jöjjön.

Jazz gondolkodni kezdett. Kik ezek? Miért támadtak rájuk? A The Order? A kislányért jöttek? Akkor nem ölheti meg őket. Szándékosan odébb vitte az irányzékot, direkt elhibázta az egyik sörétes puskából lövöldöző testes férfit. Pedig alig tizennyolc méterre voltak egymástól, könnyedén lepuffanthatta volna.

Ilyen amatőrökkel dolgoztatna a The Order? Vagy ez csak álca, fedezet?

A támadók közül már öten a földön feküdtek, négyen halottak voltak, az ötödik súlyos sérülésekkel hevert az utca kövén, vértócsa gyűlt körülötte, és ordibált a fájdalomtól. Még három fegyveres volt talpon, ők fedezéket kerestek.

– Gyertek le! Gyertek le! – üvöltötte valaki. – Gyertek le! Segítsetek!

ShubNiggurath és a Szellem összenéztek. A Gyermek a sztalkerre mutatott, azután a saját szemére, majd a háta mögé, ahonnan a lövések jöttek. A férfi nemet intett a fejével. Nem látja őket, elbújtak. A kislány bólintott, kihúzta az ülések közül Aleksei hátizsákját, és kidobta az utcára. A Szellem magához vette, kiszedte belőle a géppisztolyt, kirántotta a válltámaszt, és a 2-szeres nagyítású közelharcos irányzékon át körbepásztázott.

ShubNiggurath lenyomta a jobb oldali hátsó ajtó kilincsét, de nem tárta ki. Ugyanezt megismételte a baloldali hátsó ajtóval is. Nem akart kiszállni, csak felkészült: ha a közelébe ér valaki, kilöki az ajtókat, és támad.

– Jazz! – szólt ki a Gyermek, fojtott hangon. – Itt vagyok – jött az ezredes válasza. Zúgott a feje, ahogyan jártak a gondolatai egy megfejthetetlen talány körül. Lökje oda koloncként ezt a kislányt? Miután megvédte, megmentette az életét?

Mit tehetnék? Nincs semmilyen választásom... Beleőrülök ebbe!

– Előreadom a felszerelésed! – ShubNiggurath a két ülés között előrenyújtotta a zöldsapkás hátizsákját, letette a sofőrülésre.

– Köszönöm!

Aleksei két csettintéssel hívta fel magára a figyelmet. Mutatta, hogy menjenek tovább, nem maradhatnak, hamarosan nagyobb tűzerő fog itt összpontosulni. Az ezredes rábólintott, a Gyermek is.

Jazz átrohant a kétsávos utca másik oldalára, behúzódott egy ott parkoló, kifosztott autó mögé. Most ő fedezte az oroszt, aki lassan, összegörnyedten elindult. A sztalker körülbelül tíz métert tett meg, megállt, állást vett fel, két csettintéssel jelezte a nőnek, hogy indulhat.

Jazz éppen megérkezett egy kapualjba, amikor felugattak a fegyverek a kereszteződésben. Fémlövedékek és sörétszemcsék fütyörésztek a levegőben, verték a vakolatot, kopogtak az elszórtan a járdán parkoló autókon, betörték egy hetek óta zárva tartó cipőbolt kirakatát.

A Szellem megfordult, figyelte az utcát, a házakat, ablakokat, nehogy hátba támadják őket. A következő keresztutca nagyon messze volt, legalább nyolcvan méterre. Visszamenni a kereszteződéshez, ahol rájuk támadtak, legalább olyan értelmetlen. Egyetlen lehetőség maradt. Át kell jutni a párhuzamosan futó utcák egyikébe, az épületeken keresztül. Felidézte a térképet. Jazz oldalán érdemes ezzel próbálkozni, belső kerteken és a tetőkön át.

A kereszteződésben feltűnt egy fekete H3^*, melynek orrára súlyos hókotróéket szereltek. Hárman rohantak a batár felé, az egyiket leszedte a sztalker, a másik kettő be tudott ülni. Még ketten futottak, Jazz lőtt, de nem talált. A négytonnás monstrum megindult Aleksei és Jazz felé, az ablakokból folyamatosan tüzeltek, hogy helyhez kössék őket. Aleksei két kézigránátot készített elő, de még várt, kíváncsi volt, mi lesz akkor, ha a H3 egy vonalba kerül a Fordjukkal.

Két másodperccel később ez be is következett. Kicsapódott a Ford bal oldali hátsó ajtaja, és ShubNiggurath kilépett az úttestre. A Hummer jobb oldali hátsó ablakán kihajolva, kiszuperált M16-os gépkarabéllyal lövöldöző férfi egész testében beleremegett, ahogyan a sebészkés végigszántott a karján, és átvágta az izmokat. A fájdalom még el sem jutott a tudatáig, amikor a Gyermek bevetette magát az utastérbe.

Belülről vér spriccelt a terepjáró ablakára. Többé senki sem lőtt. A kocsi irányt változtatott, azután megállt, a sofőr holtan borult a kormányra. ShubNiggurath nem szállt ki. Várt a következő önkéntesre.

A Szellem egy repeszés egy gyújtógránátot dobott el a kereszteződés felé. Abban a pillanatban, ahogy felrobbantak, átrohant az utca másik oldalára, két házzal lejjebb, mint ahol Jazz foglalt el állást. Kézjelekkel magyarázta el az ezredesnek és a Gyermeknek, hogy mit kell tenniük.

Aleksei két repeszgránátot hajított a kereszteződésbe. Amint robbantak, ShubNiggurath kipattant a Hummerből, és a két katonához rohant. A háta mögött levegőbe repült a terepjáró. Nem kellett mondania, a sztalker és Jazz is értették: alighanem talált valami robbanóanyagot.

Behatoltak az épületbe. Hétköznapi lakóház volt. Rohantak fel a lépcsőn, a tizenötödik emeletre. Innen ki a tetőre. Senki nem követte őket.

– Kik voltak ezek? – kérdezte Jazz, néhány háztömbbel odébb.

– Valami helyi milícia lehetett – találgatott a Szellem. – De ez sem magyarázat a támadásra.

– Hoztam a Hummerből – mutatott fel ShubNiggurath két apró mobiltelefont. Az egyiket Jazznek, a másikat Alekseinek adta.

– Ezekből talán kiderül valami – mondta a sztalker. Jazz éppen ettől félt.

 

4.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szombat hajnal, 2026. január 20.

 

Nina nyögve, fájdalomtól eltorzult arccal sietett ki a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, hogy kimossa a jobb kezén, a mutatóujja végén tátongó, mély sebet. Felszisszent, ahogyan a vízsugár behatolt a szétnyílt bőr alá. Két perccel később elzárta a csapot, és megnézte, milyen mély a seb.

Előszedte az orvosi táskát, kinyitotta, leült mellé a földre. Fagyasztóspray-vel érzéstelenítette a sebet. Gézlappal felitatta a vért, majd várt, amíg a spray hatására elkezdett halványan kékülni az ujja vége. Egy tubusból áttetsző, zselés anyagot nyomott a vágásra, szépen eloszlatta, várt néhány percet, míg kezdett megkötni. Laza, hártyaszerű szalaggal zárta le a sérült területet. Varrásra nem volt szükség. A zselé egyben tartja a szétvált részeket, az összeforrás után elbomlik. Nina syringe pisztollyal^* immunerősítőt adott a bal vállába. A művelet befejeződött, mindent elpakolt, eltakarított maga után, és visszatért a kabinjába.

A kommunikátorhoz hajolt.

– Ebédelek két óra múlva. Kérek marhasteaket chilivel, grillzöldséggel és narancslével!

– Igenis, Miss Nina! – nyugtázta a kapitány.

A mesterdetektív félretette a szikét, amit ShubNiggurath életre keltéséhez használt kellékként, és amivel sikerült elvágnia az ujját. Nem volt kedve írni a fájós ujjával, bekapcsolta a hangrögzítést.

– ShubNiggurath, személyiség. Vajon hányszor vágta el az ujját ez a lány? Érdemes lenne megvizsgálni a kezét. Gondolom, egyszer sem. Megtaláltam a Gyermek személyiségének magját, és ezzel közelebb jutottam a félelem megfejtéséhez. Szavakba önteni nagyon nehéz. Egyelőre, mert még nem értem eléggé. Inkább csak érzem. ShubNiggurath tudata nagyon különleges. Ő dönti el, hogy mire figyel. Én nem ilyen vagyok. Az imént szikével hadonásztam, hogy ShubNiggurath-nak érezzem magam, és elvágtam az ujjam. A fájdalom hatására kiestem a szerepből. Ő nem esett volna ki. Egy hirtelen éles hangtól összerezzenek. Ő nem. Egy fájdalmas emlék szomorúvá tesz a jelenben. Őt nem. Ő dönti el, mire figyel. Még nem láttam ilyet. Gyakorolni fogom ezt a fajta koncentrációt, hogy közelebb jussak a megértéshez.

Villanás jelezte, hogy létrejött a kapcsolat a tengeralattjáró és a szárazföldi stáb között. Napokig nem tudtak kommunikálni egymással. Nina bekapcsolta a kommunikációs monitort. A webkamera Jordant mutatta.

– Miss Nina! Örülök, hogy látlak! Megint működünk, mint rég!

– Végre! Lendületet kell vennünk, mert lemaradtunk! Az új bázison minden rendben? – kérdezte a mesterdetektív.

– Igen, Miss Nina, nyugalom és béke! – jelentett Jordan. – Az építkezés még folyik, lesznek módosítások. Átküldöm a terveket!

– Várom. Küldj átfogó jelentést az elmúlt napokról! – Igenis, Miss Nina! A mesterdetektív kikapcsolta a kommunikációs számítógép monitorát. Kezd helyreállni a rend, ez mosolyt csalt az arcára. Megnézte a zárolt weboldalait, amiken Aleksei üzenhetett neki. Az egyiken valóban üzenet várta. Néhány sor csupán. A levél így kezdődött:

„A nő megváltozott. Azon gondolkodom, hogy mint veszélyforrást ki kellene iktatni.”

KILENCEDIK FEJEZET

1.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

szombat délelőtt, 2026. január 20.

 

Odin Acker Bailey kezdett valóságos internetes kultfigura lenni, többnyire negatív előjellel. Voltak néhányan, akik éltették a személyét, többnyire sátánista, nemzetiszocialista megfontolásokból, de akadt olyan is, aki szerint történelmi személyiség, kinek rettenetes erők között kell lavíroznia, hogy megóvja az emberiséget a kipusztulástól.

Jordan annak idején, amikor felbukkant a neve, kiterjedt mélységi kutatást végzett az interneten, és pontosan tudta, hogy azok az adatbázisok, cikkek, blogok, bejegyzések, pletykák, sőt fényképek, melyek a dátumok szerint egészen tizenkét évre nyúltak vissza, néhány napja még nem léteztek.

– Óriási munka lehetett ennyi hamis anyagot felpakolni a netre! Ezt mind kitalálni, szétszórni, dátumokat beállítani, méghozzá minden szerveren, minden archív weboldalkeresőben... Ez egy hatalmas apparátus! – jelentette ki Jordan. – Mit nem adnék a szoftvereikért!

A mesterdetektív szárazföldi stábja a teljesen berendezett tárgyalóban tartotta megszokott napi értekezletét.

– Sejtettem, hogy valami társaság manipulálja a médiát, de szembesülni vele, hogy tényleg így igaz, eléggé mellbevágó! – fintorgott Jenkins, aki az informatikai ügyekért felelt a stábon belül. – Volna értelme rájuk uszítani a hackertársadalmat? Akarom mondani: egy csomó alvállalkozót!

Nevetés hullámzott végig a vastag falú, fehérre festett helyiségben.

– Megkérdezem a főnököt – ígérte Jordan. – Előkerültek fényképek Bailey-ről. Huszonhat kép, ebből huszonnégy ugyanazt a fickót ábrázolja, kettő valaki mást. Kik ezek? Miért van két verzió? Kiterjedt kutatást kérek a képen ábrázolt személyekről. Közlekedési kamerák, reptéri kamerák, bármilyen nyilvántartás! Csomó alvállalkozóra lesz szükségünk ehhez a munkához!

Megint nevettek. Kedélyesen elcseverésztek a feladatokról, miközben Massachusettsben egy csapat wilkrog hozzálátott a nap második vágásához.

– Most jelentették be! – emelte fel a kezét Susan, aki napi jelentéseket írt a nemzetközi médiában felbukkanó hírekről. – Ma, keleti parti idő szerint este nyolc órakor az elnök beszélni fog a tévében, egyetlen téma lesz: a „tömeges eltűnések”.

– Ez érdekes! – komolyodott el Jordan. – Ha valaki álmos, aludjon most! Mire az elnök beszélni kezd, legyenek kiterjesztve a csápjaink az egész Földön! Minden reakcióról tudnunk kell! Hivatalos és magánjellegű kommentárok, esetleges zavargások, bármi, tudnunk kell róla!

Dave a saját szobájában az asztalára kiterített e-papírra rajzolgatott, az ujjával húzva a vonalakat. Valahol le kell szállniuk az idegeneknek, ha eljönnek értük. Ehhez olyan helyre van szükségük, ami megfelel bizonyos kritériumoknak. Először is, a leszállás pontjától nem mennek messzire. Nem fognak az utcákon kódorogni. Valószínűleg nem. A detektoraik nem veszik észre a mechanikus csapdákat. Hogyan is vehetnék észre, hogy az egyik csavar nincs eléggé meghúzva, egy másik ponton a deszkát kicserélték valami gyenge, törékeny fára, ami összetörik, ha rálépnek?

Csapdákkal meg lehet nehezíteni a mozgásukat, egy időre helyhez lehet kötni őket, vélekedett Dave. Mechanikai csapdákkal lelassítjuk ezeket a mocskokat! A csapdák működése zajjal jár, innen tudni fogjuk, hol vannak, még akkor is, ha nem láthatóak. Halomra kell lőni mindet!

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szombat délután, 2026. január 20.

 

Nina azt gondolta, hogy ha van gyenge láncszem a csapatban, akkor az Dave. Egyszerűen azért, mert ő amatőr, nem katona, nem szokott hozzá a stresszhez és a bujkáláshoz. A vadász után ShubNiggurath tűnt kétesélyesnek, életkora és a személyiségét övező rejtély miatt. Jazz profi katona, elkötelezettségéhez kétség sem férhetett, világos volt, hogy ugyanúgy, ahogyan megtett bármit, amit célravezetőnek látott, meg is halt volna a győzelemért.

Aleksei Jazzről írt levele érzékenyen érintette Ninát. Meglepetést okozott, és hanyagságként értékelte a maga részéről, amiért nem ásott mélyebbre az ezredes múltjába és személyiségébe. Igaz, róla minden fontosabb információt zároltak, még hackerek sem fértek volna hozzá, mivel a lényeget nem őrizték hálózatba kötött számítógépeken.

A sztalker a következőket fogalmazta meg Jazzről: „A nő megváltozott. Azon gondolkodom, hogy mint veszélyforrást ki kellene iktatni. Elbambult, az előálló vészhelyzetet amatőr módjára reagálta le. A tűzharcban 20 méterről elhibázta a statikus célpontot. Ha egy katona bevetésen bambul, akkor döntésképtelen. A gyerek jobb, mint gondoltam.”

Ennyi volt a levél, de Nina értette azt is, ami nem volt leírva, ami csak a sorok közt lebegett.

Valamivel elkapták Jazzt, ez nem kérdéses, másra nem vezethető vissza a változás. De mivel? Börtönnel fenyegetik? Számára az semmi. Érzelmileg zsarolják, valamivel, ami nagyon fáj neki. A mesterdetektívnek két lehetőség jutott eszébe: az exférje és a fia. A fiúra tippelt.

December 26-án megbeszélés folyt Nina és a csapat közt. Amikor Jordan bejelentette, hogy az idegenek ezúttal Bostonban vágtak, az addig hetyke, kemény katona egy szempillantás alatt elvesztette a fejét, és kirohant a kommunikációs szobából. A fia Bostonban lakott, minden követ megmozgatott, hogy eltüntesse onnan, ismeretlen, védett helyre. Valahová.

Mindenkinek van gyenge pontja. Mindenkinek!

Nina úgy tekintette, hogy a The Ordernek beépített embere van a csapatában.

Aleksei nehéz helyzetben van. Jazz időzített bomba, túl nagy kockázat a közelében lenni. Likvidálhatja, vagy elhagyhatja. Mindkét esetben elveszítenek egy értékes embert, aki sajnos a zsarolás miatt veszélyes lett. ShubNiggurath mit tenne, ha Aleksei lépne?

A Szellem azt írta: „A gyerek jobb, mint gondoltam.” Mit jelenthet ez? Látták idegenek ellen harcolni, képességei aligha okozhatnak ezek után meglepetést. Tehát másról van szó. Taktikáról, megtévesztésről, valami ilyesmiről.

Nina félretette a Gyermek életre keltését, személyiségének teljes megértését, hogy elmélyülhessen Jazz karakterében, és rájöjjön, mi lenne a megfelelő viselkedés vele szemben. Ha Aleksei elmondaná, hogy tud a fiáról, mit tenne?

Nina felkelt, nekitámaszkodott a falnak, a vaksötét kabinban.

– Elbambult, rosszul reagált le egy támadást, elhibázta a lövést. Mit jelent ez? Az ő révén a The Ordernek beépített embere van a csapatban, így tudják, hogy hol vannak, merre járnak. Jazz csapdába vezette a többieket? Tudta, hogy lesz valami, és kímélnie kellett az ellenséget, ezért hibázta el? Zavarában bénázta el, vagy ezt kellett tennie? Vagy direkt csinálta, hogy felkeltse Aleksei figyelmét?

Taktikázik. Nem tehet mást.

– ShubNiggurath és Aleksei szembekerülhetnek egymással, ami nagyon rossz verzió. Hinne a lány neki? Mellé állna? A szíve Jazzhez húzza. Az érzelmek miatt két jó embert is elveszíthetünk. A lány a kulcs az idegenek ellen.

Nina bekapcsolta a kommunikációs monitort. Jordan adatbázist programozott éppen. A kamerába mosolygott.

– Miss Nina! – Jordan, amit most mondok neked, azt csak te tudhatod! – Természetesen.

– Valószínűleg elrabolták Jazz fiát. Nagyon óvatosan derítsd ki, hogy ki vigyázott rá, és hol? Az ügy annyira kényes, hogy egyedül kell csinálnod!

– Igenis, Miss Nina! – Jordan nem írta fel a teendőt, fejben tartotta. – Jelentkezz, ha vannak fejlemények! Nagyon sürgős! A mesterdetektív kikapcsolta a monitort. Még van néhány órája a kormány nagy bejelentéséig. Visszatért Jazz személyiségéhez.

 

3.

ARTHUR VOLKOV REZIDENCIÁJA

MIAMI

szombat délután, 2026. január 20.

 

Stan, a testőrség parancsnoka bekísérte Maritzát Volkov házába, majd csendben távozott. A ház ajtaját bezárta maga után. Arthur előjött az egyik szobából, gondterhelten nézte a nőt.

– Ne haragudj... Nagyon sajnálom, hogy... ez lett belőle. Bocsáss meg, kérlek! – esedezett bűnbánóan.

Maritza letette a táskáit, elindult a férfi felé.

– Egy latin nőtől ne kérd, hogy hideg fejjel gondoljon át valamit – mondta komoly hangon, majd még hozzátette: – A szívünkkel gondolkodunk, nem az eszünkkel.

Megálltak egymás előtt.

– Elhiszed, hogy szeretlek, és csak védeni akarlak? – kérdezte Arthur.

– Igen.

Volkov felsóhajtott, mintha megkönnyebbült volna. Megérintette a nő karját.

– Én mit jelentek neked?

– Még nem tudom, sok minden kavarog bennem. Szeretnék elmondani valamit, ami fontos. Azt, hogy én... miért lettem... prostituált.

A férfi megölelte, a hátát simogatta. Úgy suttogta. – Semmi közöm nincs hozzá. – De igen. Főleg, ha szeretsz – folytatta Maritza. – Tizenkilenc hónapja kezdtem. Összevesztem a pasimmal, leléptem egy táskával. Anyám kitagadott, mert vele is összevesztem, néhány éve. Nem volt senkim. Másnap bementem egy étterembe, csak azért, hogy lássam az ennivalót, érezzem az illatát. Odajött egy férfi, azt mondta, meghív, amire csak akarom, ha az asztalomhoz ülhet. Fizetett nekem, és csak szótlanul ültünk egymással szemben. Így kezdődött. Csak olyanokkal feküdtem le, akikkel máskor, máshol, egy másik életben, egy pár is lehettünk volna. Nem fekszem le fűvel-fával, nem vagyok... – elsírta magát – olyan kurva! Nem foglak megcsalni, amíg együtt vagyunk! Én nem vagyok olyan, nem vagyok...

– Semmi baj! Semmi baj! Csodálatos nő vagy! Minden rendben van veled – csitítgatta Arthur. Úgy álltak ott, mintha táncolnának, összebújva lassúznának valami lágy, latin zenére. – Tudsz táncolni? – kérdezte, hogy témát váltson, és elterelje a nő figyelmét.

– Direkt sértegetsz? – lépett hátra Maritza, villámokat szórt a szeme, aztán elnevette magát, Arthur zavarát látva.

– Bocsánatot kérek! Megtanítasz? – Persze! Kizomba, az lesz neked való! – Az milyen? – érdeklődött Volkov. Soha nem foglalkozott a tánccal, egészen másmilyen életet élt. – Szex állva és ruhában! – válaszolta a Puerto Rico-i lány. – Az pont nekem való! – kacagott a férfi. – Igen! – bólogatott Maritza. – Tényleg kilencvenhét éves vagy? Volkov elkomolyodott. – Majdnem napra pontosan. – Vámpír vagy talán? – Nem. Eladtam a lelkem. A nő megrémült, majd ugyanolyan gyorsan megenyhültek az arcvonásai, de látván a férfi komolyságát, ismét megmerevedett az arca. – Sátánista vagy? Arthur felkacagott. A fejét csóválta. – Semmi ilyesmi! – elkomolyodott. – Egyszer... elmondom majd.

 

4.

BOSTON

MASSACHUSETTS

szombat este, 2026. január 20.

 

Jazz nem tudta megszerezni Alekseitől a mobiltelefont, amit ShubNiggurath zsákmányolt a támadóiktól. Szerencséjére semmilyen rá utaló információt nem találtak a készülékek memóriájában. Az üzenetek és e-mailek tanúsága szerint néhány fegyverbolond rendfenntartónak nevezte ki magát, vámot szedtek, elüldözték az ismeretleneket. Rosszabb is történhetett volna. Például akkor, ha nem amatőrök.

Éjszakára behúzódtak egy külvárosi, hatemeletes bérházba. Puha léptekkel osontak fel a legfelső emeletre. Aleksei elhelyezett egy riasztót a harmadikon, a másikat a hatodikon. A padlásra egyedül ment fel. Kimászott a tetőre, megnézte, merre lehet innen elmenni, mennyire biztonságos, mennyire stabil. Jó helynek találta. Visszatért a hatodikra a többiekért.

A padláson alig kúszott a hőmérő higanyszála 0 fok fölé. A bélelt hálózsákoknak nagy hasznát vették, ShubNiggurath azonnal bebújt, ott fogyasztotta el az epres ízesítésű energiaszeletet. Vacogott.

Jazz elindult, hogy elkezdje a háromórás őrséget. Aleksei apró rádiót vett elő a hátizsákjából, a fülhallgatót beledugta a bal fülébe, kihúzta a körülbelül egy méter hosszú antennát. Érzékeny, réginek látszó eszköz volt, de nem lehetett bemérni, ezért szerette ezt a típust. Szimpla rádió, semmi több.

– Mik... tör...téntek? – kérdezte ShubNiggurath remegve a hidegtől.

– Hallgatom – a Szellem csendben figyelt, majd mondta. – A Fehér Ház bejelentette, hogy földönkívüliek vannak a bolygónkon, keresik a kapcsolatfelvétel lehetőségét, és már vannak eredmények.

– Ez... haaa...zugság...

– Igen, az – bólogatott a sztalker. Ő is hozzálátott a vacsorához: egy kis ivóvíz, gyümölcsös energiaszelet, nagy dózisú vitaminkészítmények. Nem lakoma, de laktató, és nem nehezíti el.

– Tud...juk, hogy... hol... vannak? – kérdezte a kislány. A kérdés a The Orderre vonatkozott. – Rövidesen. Aludj! – Próbálok!

Aleksei figyelt, közben fél szemmel az ajtót leste, géppisztolyát soha nem tette le a földre, mindig a kezében volt, vagy az ölében. Néhány perccel később ShubNiggurath kicipzárazta a hálózsákját, és kibújt belőle. Reszketve levette a pulóverét, azután a nadrágját és a zokniját is. Mezítláb, bugyiban és vékony fehér pólóban, vacogva tett két lépést előre. A Szellem érdeklődve figyelte, hogy mit fog tenni. A Gyermek megállt, lenézett, figyelte, ahogyan remeg a keze, a lába, az egész teste.

Hirtelen véget ért a remegés. Egyik pillanatról a másikra. Mintha elvágták volna. ShubNiggurath lassan elmosolyodott. Odasétált Akesei-hez, leguggolt előtte, felemelte a karját.

– Nézd!

A Szellem előrenyúlt, megtapogatta a kislány alkarját. Az ujjbegyével érezte, ahogyan változik a Gyermek bőre, ahogyan elmúlik a libabőr, eldőlnek a pihék a karján.

– Még te sem tudod, hogy pontosan mire vagy képes? – kérdezte.

– Erre most jöttem rá – kacagott ShubNiggurath. – Most visszamegyek a hálózsákomba csicsikázni egyet! Meg aztán mégsem illendő ez az öltözék egy férfi jelenlétében – felhúzta a szemöldökét, mint aki csodálkozik. – Nahát! Ez az első mosoly Alekseitől!

A sztalker elkomolyodott. – Bevetésen vagyunk, az érzelmi kilengések veszélyesek – mondta. A kislány értette. Integetett, visszatipegett a hálózsákjához, letörölte a lábát, és bebújt. Már nem fázott. Jazz az ötödiken járt, éjjellátó szemüveggel a fején, hangtompítós géppisztollyal a kezében ment körbe. Minden rendben volt. A lépcső közelében beült az egyik sötét, üres lakás előszobájába. Egy SID-11-es szeizmikus mozgásdetektor őrizte az épületet.

Félve halászta elő a telefonját, aminek nem is lett volna szabad nála lennie. Megnézte, hogy jött-e hívás. Igen, érkezett, alig húsz perce. Magában szitkozódott, de nem tehetett mást, visszahívta az emberrablót.

– Szia, anya! – szólt a telefonba Chris, mint mindig, jelezve, hogy életben van.

– Szia, kicsim! Hogy vagy? – Jazz uralkodott magán, de így is vegyült némi szomorúság a hangjába.

– Hát... jól... – jött a bizonytalan válasz. – És te? – Mindent megteszek, hogy viszontlássalak. – Ennek nagyon örülök – ezt már nem a fia mondta, hanem az a férfi, akivel eddig beszélt. – Utasítása van. Azonosítania kell valakit. A beceneve: a Szellem. Az egyik gyanúsított: Aleksei Harkov. Ha nem ő a Szellem, tudhat róla valamit.

– A Szellem – mondta vissza Jazz. – Értettem!

– Egy kis meglepetés. A parancsot kiadták: vissza kell térnie Fort Braggre. Természetesen nem fog. Keresni fogják. Biztosan megszokta már.

A vonal megszakadt. Jazz magára maradt a lakás előszobájában a feladattal.

A padláson a Szellem a fülhallgatón keresztül hallgatta a beszélgetést. Az apró mikrofont észrevétlenül helyezte el Jazz kabátján, napokkal ezelőtt.

 

5.

UMBRELLA CORPORATION IRODAHÁZ

NEW YORK

vasárnap reggel, 2026. január 21.

 

Felbúgott a telefon az asztalon. Bailey felvette. Amadeo hívta, a hírszerzési főnök.

– Rocco! – szólt bele Odin megszokott hanghordozásával, pedig belül nem volt olyan nyugodt, mint mutatta.

– Uram! Hírt kaptam Csecsenföldről. Zoran Zavidov jobban van.

Bailey uralta az arcvonásait, mindig olyan arckifejezést öltött, amilyet akart. Ez nem függött a tudatállapotától. Szinte soha nem esett ki a kontroll alól, most mégis önkéntelen mosoly jelent meg a szája sarkában, amit azonnal el is tüntetett onnan.

– Ez mit jelent egész pontosan?

– Még nem tért magához, de jobb állapotban van. Azt mondta a parancsnok, hogy egészségesebbnek látszik. Jobbak a laboreredményei. Az orvos szerint ez jelentős változás – tájékoztatta Amadeo.

– Köszönöm, Rocco! Jelentést kérek, ha lesz valami. – Természetesen, uram! Egyszerre bontották a vonalat. Ismét mosolyra rándult Bailey arca, és megint gyorsan eltüntette onnan.

Remény...

Hátra ment, az irodája mögötti, álcázott műveleti terembe, ahová másnak nem volt bejárása. Az egyik számítógéppel végignézte a zárolt weboldalait, melyeken a Nina után küldött szakértők tehettek jelentést.

Semmi. Nem várt mást.

Utoljára a Szellem számára fenntartott egyik zárt felületre lépett fel, hátha megint jött valami tőle.

Újra ugyanaz a mondat, ami először: „Háború vagy fúzió”. Mi lesz, ha a kezelés működik, Zavidov felkel, utána Johnson is? Sok mindent tehetne. Csak fogná a telefont, egy-két hívás, és minden megváltozna. De nem tehet ilyet. Az érzelmek sohasem adnak jó tanácsot. Tudja, amit tud. Borzalmas, elfogadhatatlan, iszonyatos, ami folyik a világban. De éppen ezzel az egyezséggel akadályozzák meg az emberiség elbukását.

Mindegy, mennyire nehéz, helyt kell állni.

A The Order és a paktum tartja kordában a vágást. Nincs más. Az, hogy van még világ, csak nekik köszönhető.

Ennek az átkozott, rohadt, embertelen egyezségnek!

Kézbe vette a telefont, hívott egy számot.

– Neechi – jelentkezett be egy halkan beszélő, rekedtes hangú férfi, akinek valamikor régen elvágták a torkát.

– Add tovább az utasítást! A gyereknek nem eshet baja, amíg én azt nem mondom!

– Intézkedem – jött a válasz.

Odin nem volt érzékeny típus, a szíve rég megkérgesedett. A The Pain zsarolt már embereket a gyerekükkel, két esetben bántották is a kicsit, de így értek célt. Nem érdekelte. Most azonban valahogy minden más. Az ezredes azt tette, amit neki kellene.

Na, jó, ez így nem mehet tovább!

Bailey felpattant, kikapcsolta a számítógépet, elhagyta a műveleti központot, zárta az álfalat, majd kiment az irodája előtti folyosóra.

– Uram! – lépett elé a testőrség parancsnoka. – Menjünk a múzeumba! – Igenis! – a testőrség vezetője a rádiójába szólt: – Elhagyjuk az épületet. Cél: MoMA. Várható érkezés: 28 perc. Bailey vette a kabátját. A múzeumban mindig ellazult. Háborog belül, az érzelmei feltörnek a felszínre... Ez elfogadhatatlan! Mintha valami amatőr barom lenne. Helyre kell hoznia magát. Az idegeneket nem lehet legyőzni! És ha mégis végeznek velük, akkor jön a következő szint: magukra haragítanak egy galaktikus birodalmat. Az emberiség pedig elfüstöl a semmibe.

Ezt pedig nem engedheti meg!

Ehhez képest mi egy nyamvadt kis gyerek élete?

– Állj, valamit még el kell intéznem! – szólalt meg Bailey. A menet megállt. Visszakísérték az irodájába. Bezárta az ajtót, sietett a műveleti központba. Telefonált.

– Neechi!

– Változott valami, add tovább az utasítást! Gyakoroljanak nyomást az ezredesre! Ha szükséges, vágják le a gyerek lábát és juttassák el hozzá. A célpont: ShubNiggurath. Az ezredes lesz a helyszíni ember!

– Intézkedem!

Bailey új számot hívott.

– Uram! – jelentkezett be egy rendkívül nyugodt hangú, ötven körüli férfi. Ő volt a The Nothing parancsnoka.

– Gyere fel, kérlek! – Indulok! Bailey lemondta a múzeumot, már rendben volt, csak fel kellett idéznie, hogy mi a tét. Elég a taktikázásból, ideje lépni! Nina szárazföldi stábja eltűnt, Jazz sem tudja, hová mentek. Ninát senki nem találja. Nem is fogja. Ideje kiiktatni a Gyermeket. Ő az egyetlen, aki veszélyeztetheti az idegeneket. Ha ő nincs többé, minden rendben lesz.

Ha pedig Johnson felébred... mi változik?

Semmi.

TIZEDIK FEJEZET

 

1.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

vasárnap délután, 2026. január 21.

 

Big Dog és Chuckie elnézték, ahogyan a munkások helyére emelik és rögzítik a márványtáblát. A vésett betűket aranyszínnel emelték ki: „Hotel Big Dog”. Igazán elegánsan nézett ki. A szálloda ránézésre inkább panziónak tűnt, nyolc összenyitott kertes házzal, amilyenek jellemzőek voltak a Watts negyedre. A lényeg a föld alatt rejlett – tíz méter mélyen. A banda által uralt területen már évtizedekkel ezelőtt elkezdtek alagutakat fúrni a házak alá épült pincék közé, melyeket álcáztak. Nagyon sokan úszták meg így a letartóztatást, mert a föld alatt átmenekültek valamelyik másik házba, vagy átvitték a szajrét. Ezeket a járatokat tágította és mélyítette Big Dog és bandája. A rendőrség és a bandaháborúk miatt fúrt járatok hosszúsága meghaladta a négyszáz métert. Ezek a lyukak képezték a hotel alapját.

– Hogy állunk cementtel és homokkal? – fordult Big Chuckie felé. – Egy-két tonna lehet még belőle. A főnök elővette a telefonját. – Ahogy elnézem az eddigieket, még legalább száz tonna betont kell kikevernünk – mondta, és már telefonált is. – Csak aztán legyen időnk rá, hogy megkössön – tette hozzá a testőr. Dog leadta a rendelést, ami újabb teherautókat jelentett, és újabb sérvet néhány bandatagnak. – A ketrecek holnap jönnek. A többivel mi a helyzet? Chuckie pofákat vágott.

– Feladtad a leckét, ember! Ki fogjuk meríteni a keretünket rendesen! Meg kell kenni pár embert még a városházán, hogy azonnal engedélyezzék.

– Olaj a fogaskerekek közé – nevetett Big Dog. Ment, hogy megnézze az építkezést.

Dave a bázis konyhájában húst készített. Jó alaposan bedörzsölte a hússzeleteket fűszerekkel, ahogyan ő szerette, majd rádobta őket az olajra. Egy egész csapdarendszert tervezett; ha mind elkészül, hetvenkét csapda lesz a hotel területén. Hetvenkét mechanikus csapda, melyek célja a wilkrogok lelassítása, megállítása vagy megölése.

A csapdák jelentős részét a támadás kezdetekor kell aktiválni. Azután pedig mindenki meghúzza magát a kijelölt területen, mozogni tilos. Aki kimerészkedik, az könnyen rajtaveszthet.

Elkészült az öt szelet hús, a vadász tányérra tette, és elindult vissza a szobájába. Volt elég dolga, senkivel nem akart beszélgetni. Már az ajtónál járt, amikor az kinyílt előtte.

Vékony, hosszú fekete hajú, rövidnadrágos fiatal nő állt előtte. Néhány másodpercig egymást nézték szótlanul.

– Te ki vagy? – kérdezte Dave. Kicsit ismerős volt, de nem tudta hová tenni.

– Lucinda – felelt a lány. Még mindig nem ugrott be. – A fényképész. Már találkoztunk. – Tényleg? Hol? Mikor? – a vadász sehogyan sem tudta felidézni, amitől eléggé hülyén érezte magát. – Alaszkában – felelte Lucinda. Végre beugrott. Dave akkor nem figyelt fel rá. Túl sok ruha volt rajta. – Persze! Bocsáss meg, annyi minden kavarog bennem – mentegetőzött. Lucinda a tányért nézte, az illatosan gőzölgő húst. – Vegyél nyugodtan – kínálta Dave. – Köszi – Lucinda elment mellette, hogy tányért és villát vegyen elő.

A férfi követte a tekintetével. Nem az a feltűnési viszketegségű típus, amit szeretett, de szexi volt, tetszett neki. Lucinda egy szelet húst vett el, majd leült az asztalhoz olvasgatni.

– Majd beszélgetünk – intett Dave. – Jó – mondta Lucinda sután. A vadász visszatért a szobájába. Leült az asztalához. Szaporán vert a szíve, mélyen, szaggatottan vette a levegőt. Legszívesebben visszamenne a konyhába, és... szétszedné azt a csajt. Két hónapja nincs barátnője, nála ez olyan, mint másoknak évek.

Az apja pont ezt nem szerette benne soha. Negyvenöt éves, de úgy viselkedik, mintha tizennyolc lenne. A reakciói is olyanok. Szomorú. Jordan Jazz fiát kereste. Az ezredes exférje december utolsó napjaiban többször is bejelentést tett a rendőrségen, emberrablással vádolva Jazzt, de nem volt bizonyítéka. Hirdetéseket adott fel a fia képével. Több interjúban is beszélt, melyekben azzal vádolta a hadsereget, hogy elvitte a fiát. Ha nem lettek volna az idegenek és Jazz különleges beosztása, biztosan másképp alakul, de az idegenek embereket vágtak le, Jazz pedig a hadsereg kutatását vezette, ezért az ügy süket fülekre talált.

Jordannek támadt egy ötlete. Paul Walters őrnagy, az exférj elég régóta keresi a fiát ahhoz, hogy ne lehessen összefüggésbe hozni az emberrablással. Bárkik is vitték el Christ, minden bizonnyal tudják, hogy a gyerek apja nem adja fel. Veszélytelennek ítélik, ezért nem bántják. Nem érdekli őket.

Jordan láthatatlanul, a háttérből segíteni fog a fickónak. Szupersztárrá teszi Jazz fiát, amíg valaki fel nem ismeri. Ő lesz az idegenek ellen vívott háború apró hőse.

 

2.

GLACIER NEMZETI PARK

MONTANA

vasárnap délután, 2026. január 21.

 

Harley ment elöl, nyomokat követett. Mike mögötte lemaradva húsz méterre. Szerdán találtak rá a ranger táborra, azóta kutattak, hogy minden apró kis nyomot megtaláljanak. Sziszifuszi munkának bizonyult.

Eljutottak egy útig. Itt élesebben süvített a szél, hidegebb is volt, mert megritkultak a fák, amik szélfogóként funkcionáltak. Harley átvizsgálta az erdősávot az autóút másik oldalán, azután az úton és annak szélén nézelődött. A kocsik elől behúzódott egy fa mögé, nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a jelenlétükről.

Kezdett esteledni. További vizsgálódásra nem volt lehetőség, és értelmét sem látták. Néhány vastag törzs mögött kerestek menedéket.

– Amit lehet, azt már tudjuk – jelentette ki Harley. – Hétfős csapat ütött rajta a rangereken, megöltek mindenkit, a gyereket elkábították, aztán a nyomaikat folyamatosan zavarva eljöttek ide, itt pedig kocsiba szálltak.

– Van esélyünk bármi egyebet megtudni? – kérdezte Mike, bár sejtette a választ.

– Semmi. Felszedtük az utolsó nyomot is, számunkra itt véget ér az út.

– Mit kezdjünk azzal, amit tudunk? Valakit be kell avatnunk.

– Észnél kell lennünk – figyelmeztetett a felderítő. – Sok mindenkit beavathatunk, de nagyon elhibázhatjuk a dolgot, és akkor Jazz kisfiának vége. Először is azt kell átgondolnunk, hogy van-e bárki, aki tudna valamit kezdeni azzal, amit tudunk? Egyáltalán: lehet-e kezdeni valamit azzal, amit tudunk? Ha nincs, felesleges kockázatot vállalnunk.

Ezen elgondolkodtak néhány percig.

– A mesterdetektívvel kellene kapcsolatba lépnünk! – sóhajtott Mike. – De hogyan?

– Az ötlet jó! Úgy, ahogyan mindenki. Megnézzük a weboldalukat, és írunk nekik. Valami olyat, amit csak mi tudhatunk.

– Lefogadom, hogy a The Order szemmel tartja az oldalukat! – Mike-nak nem voltak kétségei. – Visszaigazolást kérünk? Az kevés. Személyes találkozót kérjünk, olyan terepen, amit belátunk. Ha van hívatlan vendég, észrevesszük!

A felderítőnek is tetszett az ötlet. Volt kockázata, de valamennyi mindig van.

– Majd Nina kitalálja, mit kezd az infónkkal. Olyan agya van annak a nőnek, mint senki másnak! – vélekedett Mike.

– A bölcs szerint minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó – mondta Harley. Az órájára nézett. – Pakoljuk el a fegyvereket. Menjük be a városba, keressünk internetet!

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

hétfő reggel, 2026. január 22.

 

A szárazföldi stáb és az általa foglalkoztatott hackerek befejezték, amit Nina kezdett el. A csel bejött, Bailey besétált a csapdába. A mesterdetektív már tudta, hol rejtőzik a The Order irányítója. Vagyis: nagyon közel volt hozzá.

A Magroch-X egy szemcsepp, melyet farkasvakságban szenvedő, nagy hidegben tevékenykedő embereknek ajánlanak, fájdalmas szemkiszáradás ellen. A piac apró, a bevétel ehhez mérhető, a gyógyszert egyetlen cég készíti és forgalmazza: a neve Kran-AQ, kizárólag interneten keresztül folytat kereskedelmet gyógyhatású termékeivel, melyek mindegyike a szemhez kapcsolódik.

Nina január 18-án írta meg Baileynek a Szellem nevében a kezelési módszert és a szükséges összetevőket. A Kran-AQ webshopját és nyilvántartását megfigyelés alatt tartották. Az elmúlt napokban összesen négyen rendeltek a termékből. A megrendelők közül ketten régi ügyfelek voltak, az újabbak egyike szerepelt az orvosi nyilvántartásban, mint farkasvaksággal diagnosztizált férfi, és négy hónapja Alaszkában dolgozott, a másikat nem tartották nyilván ezzel a szemelváltozással, és a róla elérhető adatok egyike sem utalt arra, hogy hideg égöv alatt lakott volna valaha, vagy ismerne ilyen embert. Ő akadt fenn a rostán.

A fickót Jim Petersennek hívták. Egy kis éttermet vezetett New Yorkban. Nina feltételezte, hogy nincs közvetlenül kapcsolatban Bailey-vel, de a feladatot kapta valakitől, aki fontos lehet.

– Jól van, Mr. Petersen! A barátaim hamarosan meglátogatnak. Remélem, nem akarod a hőst játszani, mert nincs értelme.

Nina nem ismerte Aleksei munkamódszerének részleteit, de azt tudta, hogy akármit megtesz, ami a cél érdekében szükséges. Tehát akárki is ez a Petersen, el fogja mondani azt a nevet, amit tudni akarnak.

– Jazz... ShubNiggurath a célpont.

Ez azt jelentette, hogy rövidesen nagyon komoly támadás fogja érni Alekseit és a kislányt. Talán Jazznek is harcolnia kell, talán ő lesz az, aki meghúzza a ravaszt, vagy aki aktiválja a bombát.

Nina megértette Jazzt. Teljesen. Átérezte azt az elkeserítő helyzetet, amiben volt. Ha Alekseit kapták volna el... Nem is akart belegondolni.

Az ezredes értékes ember. Nagyon értékes. A tudása, az érzékei, az elkötelezettsége, a befolyása...

– Ami már romokban hever.

Nina tudta, hogy visszarendelték Jazzt, és mert nem érték el, felfüggesztették és keresik. Körözést még nem adtak ki, de arra sem kell sokáig várni.

Az ezredes egy lehetetlen helyzet közepében ül, és minden bizonnyal pokolian szenved. Vergődik, mint egy partra vetett ragadozó hal. Nem tud jól cselekedni, csak nagyon rosszul és elviselhetetlenül.

– Sajnálom...

Jazz még nem kapott pontos utasításokat az akcióra nézve, ezért élt még. Ha megjön a parancs, megjön az időpont, a Szellem lejátssza ShubNiggurath-nak a lehallgatott beszélgetést. Valamikor az időpont előtt Jazz meghal. Vagy a lány öli meg, vagy a sztalker. Azután eltűnnek a semmibe. A Szellem ért az ilyesmihez.

Jim Petersent el kell fogni, ki kell vallatni. Nagyon sürgős. De amíg Jazz kettősügynök, a közelébe sem mehetnek, mert a The Order azonnal védelem alá helyezi, vagy likvidálja, hogy ne beszélhessen.

– Chris... Kerülj elő, ha még viszont akarod látni az anyut! – mondta Nina a sötét kabinba.

 

4.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

hétfő délután, 2026. január 22.

 

Terence Edmond, a Moonlight Building igazgatója kávéval kínálta felettesét, a Dagobert becenevű, igen magas beosztású vezetőt. A GS18-as semmit nem volt hajlandó elárulni jövetele céljáról, míg meg nem érkezett Joe.

– Foglaljon helyet, Joe! – kínálta székkel Dagobert, mintha otthon lenne. – Kávét?

– Köszönöm, elfogadom! – hálálkodott a fekete férfi. Dagobert maga öntött neki, amit igazán nagy megtiszteltetésnek érzett.

– Uraim, ideje rátérnem a lényegre! A Gyermekről van szó. – Nem veszi fel a telefont – jegyezte meg Joe kedvetlenül. – Mi történt? – kérdezte az igazgató. – Az, hogy mi történt, másodlagos. A lényeg az, hogy elrendelték: ki kell iktatni. Dagobert szavai mintha visszhangoztak volna a helyiségben.

– Legalább húsz embert ölt meg. Összeroppant a feszültségtől, a felelősségtől. Soha nem kellett ilyesmikkel megbirkóznia – sorolta a nagyfőnök. – Én is sajnálom, higgyék el! Rettenetesen ígéretes kis teremtmény volt! Kár érte.

Joe hosszan fújta ki a levegőt, közben a fejét ingatta, a cipőjét nézte, mintha lenne rajta valami érdekes.

– Egy pillanatra sem lepődöm meg – szólt Terence. – Én megmondtam az elején, hogy maga megőrült! ShubNiggurath kiismerhetetlen! Nem lett volna szabad kiengedni, felügyelet nélkül!

– Na! Ne felejtsük el, hogy kezdetben jó ötletnek látszott, sőt voltak is konkrét eredmények! A Gyermek két vagy három alkalommal, két alkalommal igazolhatóan megmentette Delacruz ezredes életét! – érvelt Dagobert. – Hogy egész pontosan mi történt vele, nem tudjuk. Soha nem fogjuk megtudni.

Közel egy percig hallgattak. Joe nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e, vagy inkább örüljön. Ha a szép pillanataikra gondolt, azokra, amikor ő volt a nagypapa, ShubNiggurath pedig az érett kis unokája, akkor fájdalmat érzett. Ha arra gondolt, hogy kicsoda, vagyis inkább micsoda a kislány, akkor megnyugvás kerítette hatalmába.

– Mi a véleményed, Joe? – kérdezte Terence.

– Nagyon sajnálom. Őszintén. De... ez a... gyermek... abnormális, természetellenes, és így... – Joe nem akarta befejezni, értette így is mindenki.

– Én tudtam, hogy ez lesz belőle, előbb-utóbb – vallotta meg Edmond. – Azért sajnálom is. Különleges része volt a világnak, az értékei pedig kétségbevonhatatlanok!

– Joe, maga kell nekem – mondta Dagobert. – Átadom a végrehajtó osztagnak. Szükségük lesz a tapasztalatára!

Joe tanácstalan képet vágott.

– Csak azt mondhatom, amit mindenki tud, aki ismeri! Ne menjenek a közelébe, ha túl akarják élni! Lőjék le, és fussanak!

 

5.

BOSTON PARK PLAZA HOTEL

BOSTON, MASSACHUSETTS

kedd délután, 2026. január 23.

 

A Szellem törölte a nyomait, és elhagyta a zárt weboldalt, amely egyike volt azon darknetes felületeknek, melyeken keresztül kommunikáltak Ninával. A csel bevált, megvan a célpont, amit vártak: Jim Petersen. Iszonyúan sürgős ügy, de Jazz miatt nem léphetnek.

A sztalkernek egy kis időre volt szüksége, hogy átgondolja a lehetőségeket. Nem tért vissza a tizenegy emeletes, különleges formájú szálloda legfelső emeletén kivett lakosztályukba, hanem felment a tetőre. Az épületben alig volt néhány vendég, minden betérőnek örültek, a pénz úgy kellett, mint a levegő.

Aleksei megnézte a pontos időt: 17:02. Minden perc drága, az órákat aranyárban mérik. A környező városokban idegenek tomboltak, számolatlanul gyilkolták az embereket. A The Ordert, Bailey-t ki kell iktatni. Amilyen gyorsan csak lehetséges. Nem érnek rá egy elrabolt gyerek miatt megveszett anya érzéseivel foglalkozni. Az egész emberiség a tét. De ha nem is az egész, akkor is naponta öt-hatezer ember. Köztük gyerekek.

Jazz értékes. Nem vitás. Kiváló katona. Hiányozni fog a csapatból. Hiányozni fog az emberi tartása, az ereje, kisugárzása. A tekintélye.

Aleksei arra gondolt, vajon mit tenne, ha Nina fogoly lenne, és az életéért cserébe végeznie kellene ShubNiggurath-tal és Jazzel. Mit tenne? Habozás nélkül megölné őket.

Értette Jazzt. Átérezte azt az iszonyatos idegfeszültséget, amit átél, napok óta, huszonnégy órában.

Beszélhetne vele. Négyszemközt. Elmondhatná, hogy tudja, mi a helyzet, és ki kell találni valamit, mert ez így nem mehet tovább.

Egy anya gondolkodhat-e hideg fejjel, amikor a gyereke nyakán a kés?

Mi lehet abból, ha beszélnek? Mit mondjon neki? Mit találjanak ki? Rávarrhatnak egy csapdát a The Order támadására, és ejthetnének néhány foglyot. Sok hasznos információt tudnának kiszedni belőlük. Ennek valóban lenne értelme. Kockázatos, de megérné.

Ám Jazz nem menne bele. Mert ez nem mentené meg a fiát. Sőt.

Elég neki ez a stressz, ami van, ha tudná, hogy a titka nem titok már, talán tényleg megbolondulna.

A sztalker rájött, hogy a semmiről gondolkodik.

Egyetlen megoldás van.

Elindult, elhagyta a tetőt, visszatért a lépcsőházba. Egyik keze a zsebében, ujjai a pisztoly ravaszán, ha valami váratlan történne, bár az érzékelők nem jeleztek semmit.

Már majdnem a lakosztályuknál járt, amikor a zsebében rezegni kezdett a rádiója, amibe egy kis digitális vételi egységet épített, és amin keresztül lehallgatta és rögzítette Jazz telefonbeszélgetéseit az emberrablókkal.

– Szia, Aleksei! – üdvözölte ShubNiggurath vidáman, amikor a Szellem belépett az ajtón. – Jazz elment ennivalóért, majd jön! Nem bízik a szállodai kosztban!

A sztalker bezárta az ajtót, mutatta a kislánynak, hogy maradjon csendben. Macskaléptekkel bejárta a bérelt szobát. Csak amikor biztos volt benne, hogy nem lesz közönség, akkor fogta karon a kislányt, és vitte ki a szoba közepére, a legtávolabb az ajtótól és az ablaktól.

Leguggolt elé, elővette a rádióját, megmutatta a Gyermeknek, aki kíváncsian nézte, mit tesz. Kihúzta a füléből az apró hangszórót, és ShubNiggurath-nak adta. A lány átvette tőle, érdeklődve beledugta a fülébe.

A mosolya azonnal lehervadt az arcáról. – ...er beszélni akarok a fiammal! – mondta Jazz. – Megértette a feladat minden részét, ezredes? – kérdezte valaki, akit a Gyermek nem ismert. – Megértettem. – Ha ShubNiggurath bármiféleképpen és bármilyen okból életben marad, Chris látja ennek kárát. Nem ez a célom, de örömömet fogom lelni a fiacskája megnyúzásában.

– Tudom, mi a dolgom, és megteszem! Kérem, hadd beszéljek még egyszer a fiammal! – esdekelt Jazz.

Három másodperc csend, majd Chris hangja hallatszott. – Szia... anyu! – Szia, kicsim! – köszönt Jazz elérzékenyülten. ShubNiggurath lassan kivette füléből a mikrofont, és visszaadta a férfinak. Kiment a fürdőszobába, becsukta maga mögött az ajtót. A sztalker hallotta, hogy sír.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

1.

VATIKÁNVÁROS KERTJE

VATIKÁN

kedd éjjel, 2026. január 23.

 

George Romero atya, Bibliával a kezében figyelte, ahogyan a kapu felől közeledik egy magas, karcsú fiatalember. Ebben az órában nem járt már senki a kertben. Az erős megvilágítás miatt a kertet fényburok vette körbe, míg felette a sötét éjszaka különös kontrasztként hatott.

– Atyám! Nagyon hálás vagyok, amiért fogad ebben a kései órában! – nyújtotta a kezét Darius. – Vincent Desidero vagyok, beszéltünk telefonon!

– Fiam! Én magam is örülök a találkozónak! – üdvözölte a bíboros, és megrázta a felé nyújtott kezet. – Fiatalabb vagy, mint gondoltam! A te generációdat nemigen érdekli már a vallás, örülök minden kivételnek!

Leültek az egyik padra. Egészen kellemes volt az idő.

– Mesélj, mi történik Amerikában? – kérdezte az atya. – Szörnyű híreket hallani!

– Úgy hírlik, idegen életformák vannak a Földön. Embereket ragadnak el.

– Imádkozni fogok az áldozatok lelki üdvéért – jelentette ki Romero atya. – Borzasztó! De én nem csüggedek! – felmutatta a kezében szorongatott Bibliát. – Bizodalmam az Úrban! Ha ő velünk, ki ellenünk?

Von Zeissman eligazgatta elegáns öltönye nyakkendőjét. A nyakkendőn az Umbrella Corporation logója volt látható, amennyire lehetett, diszkréten, elegánsan, mintha különleges minta lenne csupán.

Valójában ez a nyakkendő jelentette az életet Darius számára. Ha belecsöppenne egy vágásba, ami bármelyik percben bekövetkezhet, őt nem bántanák.

– Beszélgessünk az Istenről, fiam! Mire jutottál az elmúlt napokban?

– Atyám, nagyon őszinte leszek – mondta Darius bizalmas hangon. – Nem érdekel a hit. Tudni akarok. Tudni.

– Mit értesz az alatt, hogy tudni?

– Tudom, hogy itt ülök ezen a padon. Hiszem, hogy holnap is egészséges leszek.

– Értem – bólintott a bíboros. – Az érzékelésről beszélsz.

– Így van, atyám. Érzékelni akarom az Istent, ha létezik – mondta Darius. Így kimondva, ezen a helyen, eléggé különösen hangzott, hiszen itt szinte ő is érezte valamiféle felsőbb erő létezését.

– Én érzékelem. Mindenhol, mindenben.

Von Zeissman elgondolkodott. Látni valamit, mit jelent az? A szem számára látható fény tartománya nagyon kicsiny, ettől még nem mondhatja, hogy amit nem lát, az nincs is. Ostobaság volna. Amit nem lát, azt mégis láthatja technika segítségével. Ez lenne az út?

– Nincs kétely bennem azt illetően, hogy itt ülök ezen a padon – kezdte Darius, beszéd közben kitalálva, hogy mit is akar. – Önben sincs. Nem lehet másként magyarázni. Itt ülök, és kész. Arról, hogy mi lesz holnap, sokféle nézetünk lehet, önnek egy, nekem egy, mindenkinek egy, és meglehet, egyikünk eltalálja, vagy senki nem találja el. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi lesz. Azt tudjuk, hogy itt ülünk a padon, ezért ebben lehet egyetértésünk.

Romero atya bólogatott.

– Egy vak ember nem látná, hogy itt ülünk – mondta. – Igaz, kitapogathatná. Ám, ha a bőre érzéketlen, és kitapintani sem tudja? De legyen, kitapintja, de sose látott, hiába tapogatja a padot, nem tud róla képet kialakítani magában. Ahhoz, hogy egyetértsünk abban, hogy a padon ülünk, olyan embercsoportot kell keresnünk, melynek minden tagja lát. Ám, ha olyan embercsoportot keresünk, melynek minden tagja hisz?

Érvelési csapda, gondolta Darius. Az egyetemen élvezetét lelte abban, hogy olyan filozófiai csapdákat talált ki, amiből nem lehet kijutni. Ez is ilyen volt. Más út kell. Csak érezte, hogy ez így nem jó, ez így nem elég, de megfogalmazni sem tudta, mi a baja.

– Önt mi győzte meg, atyám, Isten létéről? – tette fel a kérdést Darius.

– Vallásos családban nevelkedtem, számomra ez volt az alapélmény.

Von Zeissman elszomorodott, de ezt nem mutatta. Felismert valamit. Isten nagyon messze van. Előtte még az emberi gondolkodást kell megfejtenie. Anélkül semmire nem megy, egy helyben fog járni évezredeken át.

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd este, 2026. január 23.

 

Jordan hat testőr fedezetében találkozott Harley-val és Mike-kal. Valamennyi információt, mérési adatot, térképre vezetett jelöléseket, vérés szövetmintát átvett tőlük, majd visszatért a bázisra, Los Angelesbe. Teljes körű tájékoztatót írt róla Ninának, hogy ő hozza meg a döntést: mit kezdjenek mindezzel.

A mesterdetektív a vaksötét kabinban az ágyán feküdt, feje alá dugott kézzel. Kockázatos volt, amire készült. Átkozottul kockázatos. Mindazonáltal az egyetlen lehetőség Jazz megmentésére. Az egyetlen és utolsó is egyben. Ha nem működik, az ezredes holtteste a fia hullája mellé kerül.

Vissza az ügyre! 2025. december 7. Az első vágás napja. December 30-ig minden nap lecsaptak. Huszonhárom nap. Megöltek huszonnyolcharmincezer embert. 2026. január 10. Újrakezdik a vágást. Naponta négyszer csapnak le. Tizenhárom nap. Megöltek hatvannégy-hatvanhatezer embert. Idegen lények magánvállalkozásban, illegális munkát végeznek a Földön. Embereket darabolnak fel elevenen, testüket eladják élelemnek. Az áldozatok száma mostanra megközelíti a százezret.

– Illegális. Ők is félnek. Hogyan buktassam le őket? Hogyan lépjek kapcsolatba azokkal, akik tehetnek ellenük valamit?

Nina nem tudta még, mi a válasz. Rendkívül komplex terveket eszelt ki a kommunikációra. Egyiket sem lehetett kivitelezni. Arra jutott, hogy egyszerűbben kellene terveznie. Hogyan tud a Földről üzenetet küldeni valamiféle űrrendőrségnek? Talán a válasz egyszerűbb, mint gondolná.

Itt az idő.

– Színpadra! Kitapogatta a kommunikátor adásgombját, és lenyomta. – Beszélni fogok! Készítsétek elő! – Igenis, Miss Nina! – jött Marlene szolgálatkész hangja.

 

3.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

kedd éjjel, 2026. január 23.

 

Dave elefánttrombitálásra ébredt. Felemelte a fejét, hallotta a hatalmas állat fújtatását, majd újra azt az éles hangot. Afrikában, nemzeti parkokban többször is teljesített megbízatást, melyek elefántok kilövéséről szóltak. Előfordult, hogy természetfilmeseket kísért el, hogy védelmet biztosítson a számukra. Felismerte a hangokat, és tudta, hogy bármilyen képtelenség is, a fejük felett legalább egy elefánt járkál.

Előszedte a .700-as puskát, betárazta, egy doboz tartalék lőszert dugott a zsebébe, és rohant, hogy lássa, mi történik. A kijáratot három testőr őrizte, a nap huszonnégy órájában.

– Csak Jordan engedélyével hagyhatja el a bázist – állt elé egy automata fegyverrel felszerelt férfi. – Beszéljen vele, Jake!

– Hallotta? Egy elefánt van fent a kertben! – mutatott Dave a menynyezetre.

Újra ugyanaz a fújtatás, mint az imént. – Most is! – Beszéljen, Jordannel, kérem! – tanácsolta a másik testőr, és egyre közelebb jött. – Biztosan alszik – vélekedett a vadász. – Csak tudni akarom, mi folyik fent! – Jordan sohasem alszik – mosolygott a harmadik férfi, és a falra szerelt telefonon hívta a bázis vezetőjét. – Jake szeretne felmenni az elefánt miatt – várt egy kicsit, majd bólintott. – Rendben! – visszatette a kagylót a villára, felnézett a vadászra. – Mindjárt jön!

– Megtenné, Jake, hogy kitárazza, és a hátára veszi a fegyvert? – kérdezte az egyik testőr.

A vadásznak nem velük volt baja, nem akart konfliktust, megtette, amit kértek.

Megérkezett Jordan.

– Egy elefánt van a fejünk felett – mutatott Dave a mennyezetre. – Nem viccelek!

– Három! – nevetett Jordan. – Big Dog állatkertet épít a fejünk fölé. A ketrecekben mindenféle állatok lesznek, van egy listám róluk. Jó kis hangzavar lesz éjjelente!

Mivel a vadász nemigen értette, Jordan félrehívta.

– Abban egyeztünk meg Big Doggal, hogy amíg nincs kész a hotel teljesen, a tervekről nem beszélünk senkinek – mesélte. – Az idegenek átlátnak a falakon, ezt tudjuk. Van néhány lehetőség erre, ezek egyike a hőképalkotó rendszerek, a termovízió. Csövek futnak a fejünk felett, amikben forró víz áramlik majd, felettünk állatok lesznek, amennyi elfér. Annyi természetesnek tűnő hőforrás lesz itt, hogy termóval nem fognak látni minket.

Dave elmerengett, majd önkéntelenül kimondta: – Ez az ember nem hülye. Jordan nevetett.

– Örülök, hogy rájöttél! A rap és a hip-hop külsőségei ne tévesszenek meg! Big nagyon furmányos fickó, és amit kitalált, az zseniális! Nina nem szerződött volna vele, ha csak egy földbe ásott lyuk lenne az ötlete!

– Csak legyen elég idő mindent felépíteni – mondta Dave.

Jordan elkomolyodott. Ha holnap jönnek az idegenek, bajban lesznek.

 

4.

BOSTON

MASSACHUSETTS

szerda reggel, 2026. január 24.

 

A hatvanfős The Nothing, a The Order csendes halálosztaga olyan komolyan vette ShubNiggurath likvidálását, hogy tizenkét specialistát rendelt az akció végrehajtására, és további tizenkét főt a háttér biztosítására. Csendben, észrevétlenül, nyom nélkül dolgoztak, számszeríjjal, íjjal, késsel, karddal, sokféle trükkös eszközzel. Tűzfegyvert soha nem használtak. Ha a The Order pusztítani akart, nagy felhajtást, füstöt, romokat, vért és üszkös hullákat, arra ott volt a The Thing.

A The Nothing huszonnégy magasan képzett, kiváló képességekkel rendelkező, végtelenségig fegyelmezett és higgadt szakembere megérkezett Bostonba. Szépen, csendben, észrevétlenül szivárogtak be a városba. A halálosztag tagjai ritkán mutatták magukat, ha mégis, álöltözetben, valamilyen szerep álcája mögé rejtőzve.

Joe is velük tartott, úgy tudta, CIA különítményt dobtak át a városba. Nem kételkedett a Gyermek különleges és rettenetes tudásában, látván ezeket a marcona, fegyelmezett férfiakat és nőket, szomorúság vett rajta erőt. Ő nem volt ügynök, nem vett részt akciókban, távol állt tőle a gyilkolás, kínzás, az erőszak. A lelke mélyén gyászolta a kislányt. És az érzés a mélyből egyre feljebb és feljebb szállt, mígnem könnyeket csalt a szemébe.

A The Nothing elitegysége három csoportra oszlott, három bázisterületet jelöltek ki maguknak, a Boston Park Plaza Hotel közelében. Négyen szobát vettek ki a szállodában. A terv már készen állt. Sokat dolgoztak rajta. Hibát nem követhettek el.

A parancs szerint végezniük kellett ShubNiggurath-tal. A bevett módon. Ha szükséges: bármilyen áron. A parancs nem vonatkozott Aleksei Harkovra, mert Bailey nem tudta, ki ő, és tartalékolni akarta későbbre. Amennyiben lehetséges (szólt a parancs), Harkovot életben kell hagyni. Ha lehetséges, el kell fogni. Ha lehetséges, át kell adni a The Painnek vallatásra. De mindenekelőtt a Gyermeket kellett megölni.

A The Nothing kizárólag különösen rátermett, rendkívüli adottságokkal bíró, megfelelő személyiséggel rendelkező embereket vett fel. Közülük is csak kevesen kerültek a végrehajtó egységbe. Ahhoz tényleg kellett tudni valamit.

A The Order egyetlen eszköze az erőszak volt. Létezésük kezdetétől kutatták az erőszakot. Gyakorlatilag mindent tudtak róla. A The Nothing kapta a legmagasabb szintű kiképzést. Tudásukat éles bevetéseken tökéletesítették. Tanulmányaik része volt az emberölés, élő emberek tényleges megölése tapasztalatszerzésként. A modern harcművészetek és küzdősportok komolytalan, amatőr, suta és irracionális katyvasznak tűntek az ő művészetükhöz képest.

Jazz belépett a lakosztályba, hátával az ajtónak támaszkodott. ShubNiggurath reggelit készített, Aleksei a pisztolyát ellenőrizte.

– Valamit el kell mondanom nektek – szólalt meg Jazz.

A Gyermek otthagyta a pirítóst. és lekvárral a kezében kisétált a konyhából, hogy hallja, mit is akar az ezredes. A sztalker is kérdőn nézett rá.

– Visszarendeltek – mondta Jazz. – A katonáimat már elvitték. A csapásmérő egységeimet is elmozdították. Nem parancsolok már senkinek. Előállítási parancs van érvényben ellenem.

– De nem akarsz elmenni, ugye? – kérdezte ShubNiggurath. – Nem mehetsz el, szükségünk van rád!

– Az előállítási parancsból elfogatási parancs lesz, azután tűzparancs – folytatta Jazz. – Számoltunk ezzel, de reméltem, hogy nem következik be ilyen hamar.

Míg Jazz testével zárta el az ajtót, a folyosón a The Nothing specialistái munkához láttak.

 

5.

UMBRELLA CORPORATION IRODAHÁZ

NEW YORK

szerda délután, 2026. január 24.

 

Nina készített egy huszonkét perces videót, melyen Bailey-ről, a The Orderről és az idegenekről, de elsősorban Bailey személyéről beszélt. A videó olyan sikert ért el, ami mindenkit meglepett. Az internetes videómegosztó oldalakon néhány óra leforgása alatt a megtekintések száma átlépte a százmilliót. A mesterdetektív beszédét felkapták a világ legnagyobb televíziócsatornái, rádióadói és újságjai. Hetvenkét országban szakították meg az adást, és játszották le Nina beszédét, elejétől a végéig. Még Odin fotója is megjelent.

Bailey dühöngött. Ha az eddigiek megtépázták a szervezetet, ez a videó... Bele sem akart gondolni, mit fog okozni.

A szöveg felépítése, az információk bevezetése, az előadásmód, a bevágott fényképek, felvételek és térképrészletek, a legapróbb részletek is tökéletesek voltak. A páratlan Miss Nina keze munkáját dicsérte. Ahogyan beszélt, a hanglejtése, az arckifejezése...

A mesterdetektívnek volt valamije, amit pénzzel és sztárolással nem lehetett megszerezni. Hitele. Hiteles volt a nézők szemében.

De soha, semmikor, ha megfeszül sem tudott volna olyan nézettséget produkálni, olyan nemzetközi felkapottságot elérni, mint amit röpke órák alatt elér – ha nem karolja fel valaki a háttérből.

Valaki, akinek roppant befolyása van.

Bailey nem találgatott nagyon: a Testvériség, a Pénz Urai; és a Platonisták, a Nyilvánosság Mesterei.

– Már eddig is áskálódtak azok a sunyi patkányok, most meg lecsaptak a ribanc videójára! – sziszegte Bailey remegve. – A kurva anyjukat basszák telibe a rohadék gyáva aljas férgek! – üvöltötte. Lesöpörte az íróasztalát, a falhoz vágta a notebookját.

Egy pillanatra átsuhant rajta, hogy hasonlóképpen érezhetik magukat azok, akiket az idegenek lebénítottak.

Megszólalt a telefonja. Majdnem azt is a falhoz vágta, de uralkodott magán, és felvette.

– Uram, hírek érkeztek Csecsenföldről – jelentette Rocco Amadeo, a hírszerző főnök. – Zavidov felkelt, és jól van.

Bailey hátrahajtotta a fejét, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Végre valami jó.

– Köszönöm, Rocco! Örülök, hogy működik.

– Még várjunk egy kicsit, uram, ha javasolhatom. Ki tudja, vannak-e mellékhatások?

– Rendben. Pár nap múlva jelentést kérek – mondta Odin. Helyretette magát, már nem égett benne az indulat. Vannak jó dolgok a világban, és még mindig ő a nagyfőnök.

– Természetesen, uram! – búcsúzott Amadeo.

Bailey felállt, az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Testőrsége parancsnoka azonnal elé állt.

– Uram? – Menjünk a múzeumba. Zárás után akarok odaérni. A testőrparancsnok az órájára nézett. Bólintott. – Indulhatunk, uram! – Veszem a kabátom – mondta Odin. – Igenis! – a testőrség vezetője a rádiójába szólt: – Elhagyjuk az épületet. Cél: MoMA. Várható érkezés: huszonnyolc perc.

Bailey fáradtan húzta magára a kabátját, ellenőrizte a pisztolyát, és kilépett a folyosóra. A menet elindult. Ki kell tisztítania a fejét, mert összecsaptak felette a hullámok. Most nem hibázhat. Az egész szervezet összeomlik, ha nem tudja megfelelően kezelni ezt a morális válságot.

A lépcsőházban mentek felfelé. Nem használták a liftet, az veszélyes. A lépcsőházat és a folyosót ellenőrizték, a The Guard mindent kézben tartott.

Majdnem mindent. Bailey megsüketült. Semmit nem hallott, mintha nem létezne többé hang a világban. Feketeség, sűrű feketeség. Zuhanás, tompa, erőtlen fájdalom. A bomba beterítette holttestekkel a lépcsőházat.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

1.

NATHANIUS CASTLE

ÉSZAK-SKÓCIA

szerda éjjel, 2026. január 24.

 

A Testvériség és a Platonisták vezérei és vezető szakemberei konok, elszánt, fegyelmezett emberek voltak. De ünnepelni azt tudtak. Az Odin Acker Bailey elleni merénylet hírét akkora ovációval fogadták, hogy majd’ belerepedt a dolgozószobaként használt trónterem menynyezete.

Klaus St.John elégedetten nézett végig a fáradt, kialvatlan embereken, akik örömujjongásban törtek ki a bejelentésre. Két hét megfeszített munkája, és egy kis szerencse (Nina beszéde, melyet fegyverként felhasználtak) meghozta az eredményt.

St.John felállt, oldalra fordult, Evan Momwabira nevetett és a kezét nyújtotta. A Platonisták vezére hátratolta a székét, felállt, büszkén csapott bele a kézbe. Egymás vállát is meglapogatták.

Miután a hangzavar alábbhagyott, előkerült a komornyik, mindenkinek egy pohár pincehideg, gyöngyöző Clos du Mesnil pezsgőt szolgált fel, majd távozott.

A férfiak felálltak, kezükbe fogták kristálypoharaikat, ünnepélyesen feltartották azt.

– Uraim! Gratulálok! Kiváló munkát végeztünk! – mondta St.John. – Csatát nyertünk a barbárok ellen! Jutalmul mindenki kialudhatja magát! Holnap folytatjuk a háborút! A barbárok utolsó lélegzetvételéig!