Huszonegyedik fejezet

 

Légi utazásuk negyedik reggelén pillantották meg a fehér oszlopokat, melyek úgy kötötték össze az eget a földdel, mintha a hófelhők akaszkodnának tűnékeny szálakkal a látóhatárba. Rosela nem tévedett sokat a három nappal, gondolta Hauser, tudva, hogy a gőzmozdonyok füstje a Főerődhöz közeli fűrésztelepeket jelzi. Onnan indultak a megrakott tehervonatok, hogy tonnaszám szállítsák a gyárakba az asszágfenyő-rönköket. A hadnagy küldött egy keserű mosolyt a távolba. Kár bajlódni a tüzelővel, fiúk! Itt lovagolok egymillió élő, lélegző kiló kalória hátán. Ha ez befűt a városnak, senki sem didereg többé.

Angwys, a nagyobbik szörnyeteg meglebbentette rája-szárnyát, hogy elkapjon egy felsőbb légáramlatot. Hauser megvárta, míg véget ér a manőver és a szörnyeteg röpte egyenletessé válik, csak ezután merte egyik kezével elengedni a nubkhas nyakát övező hámot. Megigazította gyapjúsálját, hogy az egészen a szeméig takarja az arcát. A tűzférgek teste úgy fűtött, akár a kályha – enélkül a három nubkhas-lovas megfagyott volna ebben a magasságban –, ám a katona és a mögötte kapaszkodó Daphne füle mellett fütyülő szél metszően hideg volt.

– A fejem egy darab jégtömb, közben meg a fenekemen rántottát lehetne sütni! – A lány igyekezett túlkiabálni a folytonos süvítést.

– Nálam van épp két tojás! – ordított vissza Hauser. – Megsüthetem rajta?

– Bolond… Nem tudom, meddig bírom még ezt, hogy felül fázom, alul megsülök.

– Akkor valahol középtájt épp jó, nem?

– Nem mondhatnám… És ha lenézek, szédülök.

– Egy óra, és Főerődben vagyunk!

– És akkor jobb lesz?

Fogós kérdés, ismerte el magában Hauser. Vetett egy pillantást a nőstény nubkhasra, Dewatira, mely párját húsz méterrel megelőzve hasította az eget. Rosela prémmel szegett bőrkabátban kapaszkodott a tűzféreg nyakán, és mintha megérezte volna férje tekintetét, felé fordította arcát. A mozdonyok füstjére mutatott, és kiáltott is valamit, de hangját elragadta a szél.

Jobb lesz-e, ha megérkezünk?

Ha a férfi visszagondolt az eltelt néhány napra, leverten állapította meg, hogy eddig minden Rosela tervei szerint alakult. Akadálytalanul suhantak át a Föderáció tartományai fölött, elkerülve a lakott vidékeket. Alig-alig tartottak pihenőt – a tűzférgek fáradhatatlannak tűntek. Hauserre annál inkább ráfért volna a pihenés, de a lezuhanástól való félelmében nem mert elaludni repülés közben. Ha néha leereszkedtek a földre, a szilárd talajtól elszokott lábai alig bírták megtartani; olykor evés nélkül bújt be hálózsákjába, és azonnal álomba merült. Daphne valamivel jobban bírta az utazást, köszönhetően annak, hogy egy szíjjal a férfihoz kötözte magát, így a hátának dőlve menet közben is bóbiskolhatott.

A hadnagynak csak sejtései lehettek arról, mire is képesek valójában a nubkhasok, de feltételezte, hogy a merghániak nem ok nélkül tartogatták végszükség esetére ezeket a lényeket. Bármennyire hatalmas, jól védett város Főerőd, hiba lett volna kizárni a lehetőséget, hogy Angwys és Dewati néhány óra leforgása alatt lángoló pokollá változtathatják. Néhányszor – szándékát ártatlan csevelynek álcázva – megpróbálta a tűzférgekről faggatni Roselát, aki azonban kitért a kérdések elől. A nő vagy maga sem tudott eleget ezekről a lényekről, vagy gyanút fogott, így Hauser inkább nem erőltette a dolgot. Egyedül azt sikerült kiderítenie, hogy a két teremtmény még nagyon fiatal. Hausernek nem állt rá a szája, hogy „fiókának” nevezzen két ekkora monstrumot, pedig lényegében erről volt szó. Kiverte a víz, ha belegondolt, hogy az alatta hullámzó öttonnás izomtömeg még a mostani méretének többszörösére nőhet.

Körbe fogja érni a farkával ezt a kurva bolygót…

Akárhogy forgatta magában a dolgot, mindig ugyanoda lyukadt ki: meg kell ölnie az alakváltó asszonyt, a végítélet-szörnyek irányítóját. Ezt látta az egyedüli ésszerű megoldásnak, mégis napról napra halogatta a cselekvést. Közben azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy nem csupán gyávaságból habozik elővenni a pisztolyt a zsák mélyéről. A nubkhasok bosszúja, azaz a saját halála csak az érem egyik oldala volt – azzal is számot kellett vetnie, hogy felesége pusztulása talán nem jelent majd megoldást. Fennállt a lehetősége, hogy a szörnyetegek valami ismeretlen ösztönnek engedelmeskedve Rosela nélkül is rátalálnak Sangra, és a fél várost lerombolják a félisten kiszabadítása érdekében.

– Mihez kezdünk most, Kurt? – Daphne nyugodtan felemelhette a hangját, nem kellett attól tartania, hogy a másik tűzférgen lovagló Rosela meghallja.

– Épp ezen agyalok.

– És… mire jutottál?

– Amikor legközelebb leszállunk, húzódj félre valahová, mintha a dolgodat akarnád végezni! Aztán indulj el Főerődbe! Rohanj, ahogy csak bírsz! Mire Rosela gyanút fog, elég messzire juthatsz. Figyelmeztesd a Tábornokot, mi készül!

– És te mit csinálsz?

– A sok jogi hercehurca helyett egy lövéssel elintézem a válásomat.

– Kurt… Ezek a szörnyek ízekre szednek, ha egy ujjal is hozzányúlsz ahhoz a gonosz nőszemélyhez.

– Nem kizárt. De már csak abban bízhatok, hogy irányítás nélkül nem indulnak meg a város ellen. Talán elveszetten röpdösnek majd összevissza. Lehet, hogy okoznak majd egy kis gondot, míg a mieink elkapják őket, de mégsem egy hárommilliós városban rendeznek grillsütést.

– Kurt…

– Hallgass! Nem tudok koncentrálni a vezetésre.

– Nem is te irányítod ezt a dögöt…

– Honnan tudod?

– Muszáj mindenből viccet faragnod? – Daphne hangja elcsuklott. – Egyáltalán nem tetszik a terved. Miért nem te indulsz Főerődbe, és én ölöm meg azt a némbert?

– Nincs benne gyakorlatod.

– Láttad, mi volt ott a ponyva alatt…

– Akkor sem. Jobban szeretem magam intézni az ilyen családi ügyeket.

Daphne ezt már válaszra sem méltatta. Hauser nem érzett elég erőt magában, hogy a terv előnyeiről győzködje, annál is inkább, mert a horizonton üszkös fadarabhoz hasonló, füstölgő, sötét folt bukkant fel: Főerőd.

A francba…

A férfi meredten bámulta a város sziluettjét, és lassan, de biztosan kezdett eluralkodni rajta a pánik. Barom vagyok Biztosra vettem, hogy a ribanc nem fogja csak úgy, minden előkészület nélkül rávezetni a kis kedvenceit a célpontra. Túl sokáig vártam ki, és most már semmit sem tehetek… Óvatosan megtapogatta Angwys vastag, fakóvörös bőrét, azt latolgatva, érdemes-e megkockáztatni egy lövést. Hamar elvetette az ötletet. Kevés esélyt adott annak, hogy pisztollyal kárt tudna tenni a tűzféregben.

– Ezt elkeféltem – suttogta maga elé. – Elkeféltem.

– Mit mondasz? – kiabált Daphne.

– Azt, hogy túlkombináltam. Abban bíztam, hogy még egyszer leszállunk. Most aztán madártávlatból nézhetjük végig, hogyan ég le a főváros.

– Tényleg semmit sem tehetünk?

– Dehogynem. Ha látod a Tábornokot, vágj zavart arcot, és vonogasd a vállad! Hadd lássa, hogy nekünk semmi közünk ehhez az egészhez.

A tűzféreg hirtelen ereszkedni kezdett alattuk. Hauser gyomra vetett egy bukfencet, dobhártyája fájdalmasan pattogott. Előrenézve látta, hogy Angwys a párját követi, mely Roselával a hátán épp a föld felé vitorlázott. Fák csupasz ágai fölött húztak el, majd, az erdősávon túl, omladozó épületegyüttes tűnt fel. Az építmények mellett rozsdás sínpár húzódott. Régóta használaton kívül lehetett, nyáron alighanem teljesen el is födte szem elől a talpfák között kisarjadt gyom.

– Leszállunk! – ujjongott Daphne. – Még nem megyünk Főerőd ellen. Melan meghallgatta az imámat!

– Hát hallgassa is, ha nem akarja, hogy megperzseljék a frissen kapott seggét.

– Kurt…

Dewati az épületek által közrefogott, tágas udvaron szállt le, a hím pedig követte a példáját. Hauser elcsigázottan siklott le a nubkhas nyakából. Nem tudta eldönteni, hogy fizikai kimerültséget érez, vagy a rá váró feladat miatti félelem szívja így el az erejét.

Körülpillantott. A környező hangárok széles bejárata, a rámpák, a rég leszerelt daruk állványzata mind elhagyott raktártelepre utalt. Az udvart töredezett beton borította, repedéseiből száraz kórók meredtek elő. „Foster Logisztika és Bértárolás” – hirdette a bádogtáblára pingált, megkopott felirat egy alacsony irodaépület homlokzatán.

– Nahát, hadnagy! Milyen kicsi a világ…

Hauser meglepetten fordult arra, amerről az ismerős hang érkezett. Az egyik raktár bejáratában egy fiatalember állt, kerek, szeplős képén széles vigyorral. Vastag derekán csak úgy feszült a föderációsok egyenruhája.

– Ratko…

Hauser elsápadt. Minden erejével igyekezett elrejteni döbbenetét, de nem volt könnyű dolga. Batul jutott eszébe, a kis falu, amit a sofőr a rossz irányban hagyott el. Úgy érezte, sok minden a helyére került. Ugyan ki motozhatott akkor a teherautó rakterében? Ez a nagy seggű áruló nyilván a valódi megbízóinak teljesített fuvart…

– Amikor megkaptam a hírt, hogy maga is jön, alig hittem a fülemnek! Sárkányölő Kurt Hauser, a Föderáció hőse a Tábornok ellen… Ez aztán nem semmi!

Hausert újabb meglepetésként érte, hogy így megelőzte a híre. Megesküdött volna arra, hogy Rosela senkivel sem beszélt út közben, de úgy tűnt, a Hármaknak megvannak a maguk titkos csatornái.

– Azt hitték, jól hangzó címekkel kifizethetnek. – Mostanra sikerült összeszednie magát annyira, hogy hihetőre sikerüljön a közönyös vállrándítás. – Ráuntam, hogy kirakatember legyek, akit kedvük szerint rángathatnak.

– Azt hittem, jóban van a Tábornokkal…

– Az Öreg kinyalhatja a seggem!

– Ez a beszéd! A Hármak nyomják a nagy lóvét, Sárkányölő, nem a sereg! – A katona óvatosan közelített a nagyobbik tűzféreghez, és alaposan megbámulta a lényt. – Anyám borogass, hogy ezek mekkorák. … De randa vagy, haver!

A nubkhas Ratko felé lendítette irdatlan fejét, mire amaz rémülten hátrált.

– Hé, hé, hé, csak lazán! Nem mondtam komolyan! Szép vagy a magad rusnya módján. – Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor látta, hogy a szörnyeteg ügyet sem vet rá többé. – Azért én inkább maradok a gépjármüveknél. Hogy bírtad ki ezen a dögön, Sárkányölő?

– Egész úton azzal biztattam, hogy várja itt egy dagadék, szeplős tag, aki sokkal kiadósabb falat nálam.

– Ez durva volt. Hé, ez tényleg durva volt!

Ratko sértetten pislogott a hadnagyra, de annak esze ágában sem volt kiengesztelni. Ki kellett adnia legalább egy keveset a benne gyülemlő dühből.

– Nem esznek húst – lépett Ratko mellé Rosela.

– Akkor min élnek?

– Sose aggódjon emiatt! A Tábornok hamarosan jóllakatja őket azzal, amit szeretnek.

– Tőlem aztán… Küldje fel őket a felhők közé, asszonyság, addig én létrehozom a rádiókapcsolatot. – Ratko elballagott az épület felé.

– Nem kedveled őt, igaz? – Rosela kutatóan nézett Hauserre.

– Szaralak.

– Mert elárulja a hazáját?

A férfi nem engedte, hogy az éles hang zavarba hozza.

– Igen, azért. Nekem megvannak az okaim. Jó okaim. A Tábornok csőgörénynek használ, amivel kipucolhatja a kulát onnan, ahová nem ér el a keze, és én megelégeltem ezt. De Ratko, ő csak a pénzért csinálja. Az ilyennek nincs hűsége senki iránt. Nem bíznék rá semmit.

A nő tekintetéből eltűnt a gyanakvás.

– Ezt vártam tőled, Kurt! Őszinte vagy, mint mindig. Ezért szeretlek, és ígérem neked, hogy Sang mellett részed lesz abban a megbecsülésben, amit a Tábornoktól sosem kaptál meg!

– Szavadon foglak, tündér.

Rosela végigsimította a férfi karját, majd a tűzférgek felé fordult Arcán ugyanaz a kába kifejezés jelent meg, melyet Hauser Tony Kelly képén látott olyankor, ha a Gépkarú túl sokat nyelt be a cherub bogyókból. A nő lassan az ég felé emelte tekintetét, mire a két nubkhas elrugaszkodott a morzsalékos betonról. Szárnycsapásaiktól az épületek falán rezegni kezdtek a meglazult alumíniumlemezek.

– Máris felperzseljük a várost? Azt hittem, előbb egyezkedünk. – Hauser közel hajolt a nő füléhez, mert a felszálló szörnyek jókora zajt csaptak. – Biztosan jó ötlet ez? Ha a Tábornok helyében lennék, kikötözném Sangot a parancsnoki épület csúcsára, hogy ő süljön először ropogósra. Kár lenne ezt kockáztatni…

– Eddig tartott az elszántságod? – pillantott rá kihívó mosollyal Rosela. – Meghátrálnál, amint fel kell áldozni néhányat a népedből?

– Haljanak, ha muszáj. De minek, ha a Tábornok enélkül is kiadná Sangot? Majd én tárgyalok vele, ha akarod. Veled vagyok, tündér, de rühellném, ha ezrek halnának meg csak úgy, a semmiért.

– Akkor érted már, miért lett volna jobb mindenkinek, ha sikerül kicsempésznem Melan urnáját a szentélyből? Most nem lenne szükség erre az egészre. De ne aggódj! Angwys és Dewati csak azt teszi, amire utasítom őket. Erre is képessé tesz a méreg, amit belém fecskendeztek…

Az asszony tekintete egy pillanatra elsötétült. Hauser tudta, hogy a rohamok jutottak eszébe, a riasztó, csillapíthatatlan átváltozások, melyek kétszer is rátörtek az út során.

– Tehát csak akkor ereszted szabadjára őket, ha kudarcot vallunk az egyezkedéssel?

– Így lesz. És most jöjj!

Rosela a raktár felé intett, ahol Ratko eltűnt az imént.

Hauser visszanézett az udvar közepén álló Daphnéra, aki olyan mozdulatot tett, mintha futásnak akarna eredni, ám aztán mégis inkább helyben maradt. „Eredj!” – sürgette a férfi tekintete. „Eredj már!” A lány azonban határozottan megrázta a fejét, és elindult utánuk.

Hibbant nőszemély.

– Várj itt kint! – förmedt rá Hauser, és közben megpróbált sokatmondóan kacsintani.

– Hadd jöjjön! – szólt hátra Rosela. – Épp abban ne bíznék meg, aki gyilkolt értem?

– Ennek a gyíkképűnek akkor sincs semmi keresnivalója odabent!

– Hallhattad, az úrnő ragaszkodik hozzám! – vágott egy fintort Daphne a férfira.

– Mit a fenét művelsz? – suttogta Hauser, amikor a lány elhaladt mellette.

– Rákényszerítelek, hogy másik tervet agyalj ki!

Daphne Rosela nyomában belépett az épületbe, elejét véve ezzel a további vitának. Hauser elmormolt néhány szitkot, és követte.

Néhány pillantással felmérte a csarnokot, az összekaristolt műgyanta padlótól egészen a tetőszerkezetről lecsüngő kábelmaradványokig. Semmi sem utalt már arra, mit is tartott itt annak idején a Foster Logisztika és Bértárolás. Az egyik fal mellett az egykori polcrendszer néhány eleme hevert szétcsavarozva, porral lepetten. Jobb kéz felé, a terem túlsó végében Hauser ráccsal lezárt helyiségre lett figyelmes, melyben a biohazárd-táblából ítélve veszélyes anyagokat tarthattak régebben. Balra Ratko ült egy asztalra helyezett, elektroncsöves adóvevő előtt, és egy ormótlan fejhallgatóval a fején a készüléket babrálta.

– Mindjárt meglesz! – mondta hátra sem nézve. Rosela hirtelen szembefordult Hauserrel.

– Eljött a mi időnk, Kurt! Segítesz nekem, ahogy ígérted?

– Csak mondd, mit tegyek.

– Beszélj a Tábornokkal te! Nagy segítség lenne, míg én a tűzférgeket irányítom. Elég annyit mondanod, hogy ha kiadja Sangot, nem szabadítom rá a poklot a városra. Ez az egyedüli követelésünk, amiből nincs mit alkudni.

– Hé, biztos jó ötlet a hadnagyra bízni ezt? – szólt közbe Ratko. –A Hármaknak fenntartásaik vannak…

– Én megbízom Kurtben! És ha a Hármaknak ez nem tetszik, bújjanak be ők a nubkhasok elméjébe helyettem! Ezek a szörnyek egyre vadabbak… már alig bírom féken tartani őket. Kíváncsi vagyok, a Hármak kire bíznák ezt, ha nem rám!

– Maga a góré, asszonyom – vont vállat a szeplős katona, és tovább bíbelődött az adóvevővel.

Hauser lepillantott a nőre, aki egy negyedrét hajtott pléden ült, hátát a falnak vetve. A férfi figyelte, mint ködösül el Rosela tekintete. Már az égen szárnyal, és egy tűzféreg szemén át nézi Főerőd háztetőit. Vajon mennyire van tudatában annak, ami itt folyik, ahol a testét hagyta? – tűnődött. Elszorult a torka, ha arra gondolt, hogy ezrek élete múlhat a válaszon.

 

* * *

 

Szárnyak alá feszülő légáramlatok, tűz, mardosó éhség, tűz…

Rosela Dewati elméjének csak egy kicsiny szegletébe kapott bebocsátást, de ez így is volt rendjén. Visszariadt attól, hogy teljes mélységükben megtapasztalja a teremtmény gyilkos hőfokon fortyogó ösztöneit. Ettől eltekintve furdalta az oldalát, miért engedelmeskedik neki a tűzféreg – mert hogy Dewati nem ismerte el rangsorban felette állónak, azt biztosra vette.

A külváros felett jártak, gyártelepek, nyomortanyák maradtak el mögöttük. Dewati feje megrándult, amint egyre erősödő, berregő zaj csapott le érzékeny hallószerveire. Rosela ráismert a rotorok hangjára. Alacsonyan szálló helikopterköteléket pillantott meg, mely egyenesen feléjük tartott.

Elképzelte, miket ordítoznak a humánok rádióikba, hogyan próbálják leírni a levegő szörnyetegeit a központnak. Sóvárogta a harcot, vére lávaként izzott… aztán rájött, hogy ez az érzés nem a sajátja, hanem Dewati izgatottsága sugárzik át rá. Először függetleníteni próbálta magát a nubkhas érzelmeitől, ám aztán mégis inkább hagyta átáramlani magán a nőstény harci mámorát, nehogy véletlenül megszakítsa kettejük között a kapcsolatot.

A gépek eltávolodtak egymástól, majd tüzet nyitottak az elöl haladó Angwysra. A gránitkemény bőrön felrobbanó lövedékek lángfelhőbe burkolták a lényt. A nubkhas örömteli üvöltést hallatott, és szelvényeit megnyitva magába szippantotta a pokoli forróságot. Dewati erőteljes szárnycsapásokkal igyekezett utána, hogy neki is jusson az éltető energiából.

Angwys az imént magába szívott tűz javát egyetlen csóvába sűrítve okádta vissza az egyik gépmadárra. Dewati meglódult, és Rosela a következő pillanatban vöröslő örvény közepén találta magát. Rájött, hogy a nubkhas egyenesen a felrobbanó helikopter tűzgömbjébe repült be. Sikoltani akart, de a nőstényre nem hatottak efféle késztetések – mohón nyeldekelte az eleven lángot.

A gépmadarak sem elég erősek nem voltak, hogy ártsanak a két mergháni féregnek, sem elég fürgék, hogy elmeneküljenek. Rosela számára túl gyorsan peregtek az események ahhoz, hogy minden részletet felfogjon, de a fellobbanó tűzfellegek, suhogó rája-szárnyak, szertesüvítő fémdarabok kavalkádjából ki tudta hámozni a lényeget: a humánok sorsa gyorsan megpecsételődött.

A szörnyetegek testükbe engedték az utolsó lángnyelveket is, aztán tovasuhantak a város belseje felé. Roselát magával ragadta a pusztítás öröme. Hol itt, hol ott zúdította tüzes köpetét az utcákra, s figyelte, mint kezd nyüzsögni az emberi hangyaboly. A párja… Dewati párja… tőle harminclábnyira szárnyalt a háztetők felett, káoszt hagyva maga mögött, amerre csak elhaladt.

A nőstény most a város közepén magasodó erődítmény felé vette az irányt. Csövek bukkantak fel a betonfalak réseiben. Dewati éhsége újra föltámadt az izzó lövedékek gondolatára, amit Rosela agya társított a lövegekhez.

 

* * *

 

Ratko magához intette Hausert.

– Jelenése van, hadnagy! A Tábornok kész tárgyalni. Elég idegesnek tűnik… a főnökasszony puhítja őket rendesen… – A transzba merült Rosela felé biccentett. – Nagy banzáj lehet Főerődben.

A hadnagy felvette a másik fejhallgatót, a Ratko fülére simuló otromba szerkezet párját. A szeme sarkából látta, hogy a pufók képű férfi automata pisztolyt húz elő egy híradástechnikai kütyükkel megtömött kartondobozból.

– Ne vegye sértésnek… – Ratko bocsánatkérő vigyorral Hauserre emelte a fegyvert. – Tudom, a főnökasszony teljesen megbízik magában, de én a Hármaktól kapom a parancsokat. És ők azt mondták, ez legyen nálam… Nincs harag, ugye?

– Nem hát – morogta Hauser.

– Az jó. Nagyon jó. Kezdhet beszélni… most!

– Itt Kurt Hauser…

– Hauser… – A Tábornok hangja távolról és recsegve ért el hozzá, de így is kiérezhető volt belőle a feszültség. – Maga is benne van ebben az egészben?

Hauser igyekezett kikerülni a választ.

– Mi a helyzet a városban?

– Nem hittem volna, hogy ennyire megcsalhat az emberismeretem… Ha egy cseppnyi tisztesség is maradt magában, visszahívja ezeket a dögöket, és elsorolja a feltételeit!

– Mi a helyzet a városban? – csattant fel a hadnagy, hogy leplezze Ratko előtt, mennyire felkavarják a Tábornok szavai.

– A két sárkány hatalmas pusztítást művel… Sok a halott és a sebesült. … Próbáljuk elejét venni a tűzvésznek, de ha a szörnyetegek nem állnak le, Főerőd porig ég. Egész negyedek állnak lángban… Mi értelme ennek? Ezek csak polgári áldozatok, a parancsnoki erőd úgyis dacolni fog a támadással… A katonai veszteségeink elhanyagolhatóak.

Rosela, te hazug kurva, nem ezt ígérted! Hauser lenyelte mérgét, és igyekezett átgondolni, hogyan is lásson hozzá a Tábornok puhításához.

– Ez csak ízelítő volt abból, mire is képesek a tűzférgek. – Jó alaposan megnyomta az utolsó szót, hátha az elnevezésből kiindulva Főerőd elemzői elő tudnak ásni néhány hasznos információt a mergháni lényekről. – A követelésünk nem csekély, ezért a Föderációnak látnia kellett, hogy nem beszélünk a levegőbe.

– Hallgatom…

– Sangot akarjuk.

Hosszú ideig csak statikus zörejek hallatszottak, a Tábornok némán emésztette a hallottakat.

– Értelmetlen lenne tagadnom, hogy a fegyvereink hatástalanok a… tűzférgek ellen – ismerte be végül. – De az erőd így is nagyon sokáig képes lesz ellenállni az ostromnak. Ha sorsára hagyjuk a civil lakosságot…

– Ezt nem fogja megtenni, Tábornok. Ön erre nem képes.

– És maga, Hauser? Maga mire képes? Sejtette volna bárki is magáról, hogy a Föderáció első számú közellensége lesz?

– Senki – suttogta a hadnagy. – Talán még magam sem… De miután ön megtagadta tőlem az előléptetést, és nyugdíjazott…

– Hogy mit csináltam?

– …miután megtagadta az előléptetést, és nyugdíjazott, betelt nálam a pohár.

– Na, ide figyeljen, én… – A Tábornok hirtelen elnémult.

Rájött! – gondolta Hauser hálásan. Pedzi már, mit akarok üzenni.

Feltűnés nélkül Ratkóra pillantott, nem fogott-e gyanút a szeplős fickó, ám az ugyanazzal a nemtörődöm arckifejezéssel hallgatta a beszélgetést, mint eddig. A pisztolycső azonban rezzenetlenül meredt a hadnagyra.

– Kivágtam a seregből, mert szart sem ér katonának! – reccsent újra a Tábornok hangja, és Hauser magában ujjongott. – És áldom az eszem, hogy így tettem. Ami pedig Sangot illeti, nem hiszem, hogy eleget tehetek egy ilyen kérésnek. Ha elengedem az eszelős félistent, ugyanúgy képes elpusztítani Főerődöt. Mi tartaná vissza? Akkor már jobb, ha itt tartom túsznak. Ért engem, ugye? Nem tehetem meg, hogy kiadom a kezemből az egyetlen adumat.

– Muszáj teljesítenie a kérésünket! Nincs más választása.

– Ideje véget vetni ennek a beszélgetésnek…

– Egyezzen bele, Tábornok, és nem háborgatjuk tovább Főerődöt! Olyan igaz ez, mint hogy megtagadta tőlem az előléptetést, és kivágott a seregből… Ért engem, ugye, maga arrogáns barom?

– Értem – hangzott a válasz rövid szünet után. – Sárkányölő Kurt Hauser azt javasolja, hogy egyezzek bele…

– Ha megteszi, ígérem, személyesen kezeskedem arról, hogy minden rendben menjen. Személyesen…

Újabb szünet következett.

– Emlékszik, amikor nyugdíjba akartam küldeni? – kezdte újra a Tábornok. – Előléptetést követelt, karriert a seregben.

Tesztel engem. Biztosra akar menni. Hauser alig bírta palástolni izgatottságát.

– Így volt, uram. És ahogy ön akkor tönkrevágta a katonai karrieremet, úgy fogom én kiszabadítani Sangot…

– Azt hiszem, értem.

– Sok a szöveg! – szólt közbe Ratko idegesen. Túlzásba vittem az imént! – átkozta magát Hauser.

– Ratko… azaz… a társamnak igaza van! – emelte fel hangját Hauser. – Kap tíz másodpercet, Tábornok, hogy eldöntse, teljesíti-e a követelésünket!

Lélegzet-visszafojtva várt. Ha az Öreg nem veszi a lapot, és visszautasít, még akkor is működhet a terv, csak sokkal, de sokkal nehezebb lesz kivitelezni.

– Beleegyezem – jött a kurta válasz.

Hauser eltakarta a mikrofont, hogy ne hallatsszon megkönnyebbült sóhaja.

– Okosan döntött. A társam elmondja, hol és hogyan adják át Sangot. Ha megbocsát, Tábornok, nem mondom, hogy viszontlátásra.

– Ne is adják magának az istenek, Hauser, hogy még egyszer az életben összefussunk!

Ratko elismerően bólintott a hadnagy felé, majd beszélni kezdett a Tábornokhoz. Hauser levette fejhallgatóját, aztán – mintha csak a feszültségtől reszkető keze miatt, véletlenül történne – a padlóra ejtette. Lehajolt, és hosszan tapogatózott a szerkezet után, hogy legyen ideje észrevétlenül kihúzni a lábára szíjazott tokból a rúnavésetes pisztolyt. Amikor felegyenesedett a széken, a jobb oldalán lazán lelógatta a fegyvert, rejtve Ratko elől.

– Van a szegénynegyedben egy hely, Trippo Udvarának nevezik… – magyarázott Ratko a mikrofonba. Még mindig Hauserre szegezve tartotta saját pisztolyát, de tekintete le-letévedt a hadnagyról, amint a fogolyátadás részleteire koncentrált. – Meg fogják találni, Tábornok, nem féltem magukat… Vigyék oda Sangot, és hagyják ott! Ne próbáljanak trükközni! Mágiatudóink lesznek a környéken, ők tudni fogják, ha valami nem frankó.

Hosszas kérdéssorozat érkezhetett a fejhallgatóból, mert Ratko összeráncolt homlokkal hallgatott. Figyelme végképp elterelődött a hadnagyról. Hauser előredőlt a székén, és ölébe emelte a pisztolyt.

– Azzal maguk ne foglalkozzanak! – szólalt meg újra a szeplős férfi. – Megkapjuk Sangot, és már le is pattantunk…

Frászt! – gondolta Hauser, és tüzelt.

Az első lövés derékmagasságban kapta el Ratkót, és lesodorta a székről. Hauser felpattant, és különösebb célzás nélkül kétszer belelőtt a padlón vergődő alakba, mire az egy nyiffanással elcsendesedett.

A hadnagy Daphnéra pillantott, aki dermedten bámult vissza rá.

– Őt is! – ocsúdott a lány, és Roselára mutatott. – Gyorsan!

– Menj, zárd be az ajtót!

Daphne a raktár tolóajtajához sietett, a helyére csúsztatta, majd rövid szöszmötölés után becsattintotta a lakatot.

– Kurt, csináld már… – fordult vissza a férfihoz. – Végezz ezzel a némberrel!

– Nem lehet. – Hauser tett előre néhány lépést, és megállt révületbe süppedt felesége előtt. – Ki tudja, mit tesznek a tűzférgek, ha kikerülnek az irányítása alól.

Rosela szeme váratlanul kinyílt, és a férfira szegeződött.

– Jól látod a dolgokat, Kurt! – mondta rekedten. Tekintete a mozdulatlanul heverő Ratkóra villant. – Van neked magadhoz való eszed. Még ahhoz is volt, hogy becsapj.

Hauser szélsebesen lendítette előre a pisztolyt, de a mágiát nem tudta megelőzni. Ellenállhatatlan erő taszította hátra, a levegő vadul fütyült a füle mellett. Hallotta Daphne sikolyát, aztán valami keményen a hátának csapódott, mely a zengéséből ítélve az alumíniumborítás lehetett. Néhány másodpercig eszméletvesztéssel küzdött, de végül sikerült tudatánál maradnia. Körülnézett, és újból elszédült: három méter magasan lógott a raktár falán. Moccanni sem tudott, mintha egész testére láthatatlan acélháló feszült volna. Még mindig szorongatta fegyverét, de ebben a bénult állapotban semmi hasznát sem vette.

– Én tényleg hittem neked, Kurt! – Rosela lassan elindult felé. – Azt hittem, szeretsz annyira, hogy kiállj mellettem még ebben a… megváltozott helyzetben is.

– Igazad van. Még meggondolhatom magam? – A férfi kipréselt magából egy torz vigyort. Igyekezett nem nézni Daphnére, aki kezében egy csődarabbal, hátulról közelített a merghánihoz. – Azzal, hogy nekicsesztél a falnak, helyrezökkent ez a hülye agyam. Rájöttem, mégis szeretlek, tündér! Nem kezdhetnénk tiszta lappal?

– Mindjárt meg foglak ölni, és te csak szórod magadból az ostoba humán tréfáidat…

A nő a fejét csóválta, és Hauser csodálkozva látta a könnyeket a szemében. Rosela hirtelen hátralendítette karját. Daphne vascsövestül elrepült, kettőt szaltózott a levegőben, majd tíz méterrel odébb a poros polcelemek között landolt. Hauser elszoruló lélegzettel figyelte majd megkönnyebbült, látván, hogy a lány nyöszörögve az oldalára fordul. Bírd ki, bébi! Legalább még néhány percig…

– Miért kellett elárulnod engem? – Rosela megállt Hauser alatt, és felemelte rá könnyáztatta arcát. – Fogalmad sincs, mennyire szerettelek, és mi mindent megadhattam volna neked!

– Apám mindig mondta, hogy a nyegleségem miatt nem viszem semmire.

A nő vonásai eltorzultak, és a láthatatlan burok egyre szorosabban tapadt Hauser testére.

– Még most sem lenne szívem elnyújtani a halálodat, Kurt, de nem vagyok járatos a pusztító varázslatokban. Kénytelen vagyok így végezni veled. Eltart egy darabig, amíg összeroppansz, de addig a kínok kínját éled majd át.

– Ha meglazítanád itt… a kezemnél… – lihegte a férfi –, ledobnám a pisztolyomat… és hamarabb… letudhatnánk az egészet… Ááá!

Vér buggyant elő az orrából, és az erőtér hatására szétkenődött az arcán.

– Tréfálkozz csak, amennyit jólesik! – vetette oda Rosela. – A humánok kiadják nekem Sangot, és ő a földdel teszi egyenlővé Főerődöt. Ráadásul te bírtad rá a Tábornokot az egyezségre! Ne hidd, hogy nem hallottam, mit beszéltek, amíg Dewatit irányítottam! Ezt az ostoba Ratkót talán megtéveszthetted, de én fogadni mernék, hogy van valami ki nem mondott, titkos tervetek a Tábornokoddal. Ezt is mulatságosnak találod? Hogy mindezt tudom?

Hauser már alig kapott levegőt. A fájdalom mindenütt átjárta, mintha áram rántaná görcsbe izmait. Ám Daphnéra függesztette tekintetét, az ijesztően vonagló Daphnéra, és ez a látvány segített eszméletén maradnia.

– Sokat… tudsz… – már alig bírt hangokat kipréselni magából – de… egyről… megfeledkeztél…

A mergháni asszony egy kézlegyintéssel lazított a szorításon.

– Mit beszélsz? Mivel próbálsz ijesztgetni?

Hauser majdnem elsírta magát, annyira jólesett, hogy a kíméletlen prés lazult rajta egy kicsit. Egy pillanatra még az is átfutott az agyán, rimánkodni kezd Roselának, ne kezdje újra a kínzást. De ellenállt a késztetésnek: az esélyek már korántsem álltak annyira a mergháni mellett.

– Varázsolsz, tündér – nyögte. – Méghozzá folyamatosan. És ez a legrosszabbat hozza ki a te szende szolgálólányodból…

A nő rosszat sejtve perdült meg. Pikkelyes farkas vetődött felé, elrugaszkodtában szétdúlva a polctartozékok halmát. Rosela kiáltott valamit, és mindkét kezét a chorald felé nyújtotta, ám azon ártalmatlan szikrákká oszlott a varázslat. A mergháni az utolsó pillanatban vetődött félre a bestia elől, mely csikorgó karmokkal csúszott a falnak épp Hauser alatt. A férfi hátában érezte az alumíniumlemezek remegését. A fenevad megint Roselára ugrott, aki ezúttal saját magára mondott bűvigét. Úgy lendült a magasba, mintha gumikötél rántaná felfelé – a chorald mancsa már csak a levegőt hasította a talpa alatt.

– Átkozott boszorkány! – dühöngött Hauser.

A hadnagy átkaitól kísérve Rosela fellevitált a raktár tetőszerkezetének merevítői közé, és letelepedett egy acélgerendára. A chorald morogva körözött a hely körül, ahonnan Rosela felröppent, és néha égnek emelte orrát.

– Daphnét is csak annyira szereted, mint ahogy engem, igaz, Kurt? – A mergháni asszony elhelyezkedett odafent, és megkapaszkodott egy tartórúdban. – Szinte sajnálom ezt a kis cafkát. Az imádott Sárkányölő elfelejtette közölni vele, hogy nem szerelemből hozták el erre az útra, hanem mágiától védő kabalának. Kihasználtad, de mint láthatod, hiába!

Hauser arca megrándult, de nem felelt a vádaskodásra. Amúgy is a fenevad kötötte le a figyelmét, mely időközben felhagyott a járkálással, és Ratko felé ügetett. A haldokló erőtlen nyöszörgése mágnesként vonzotta a choraldot. A szörny néhány pillanatig óvakodva szimatolta a katonát, majd hirtelen előrekapott, fogai rázárultak a humán karjára. Ratko hörgése felerősödött.

– Amíg mi itt huzakodunk, nincs aki féken tartsa Angwyst és Dewatit! – kiáltott oda Rosela a férfinak. – Százak vesznek oda temiattad! Ahogy meghalsz te is, és a kis szolgáló.

– Ez csak blöff. Tehetetlen vagy Daphne ellen, jól sejtem? – Hauser érezte, nem kellene heccelnie a merghánit. De az imént még annyira biztosra vette, hogy nincs számára menekvés, hogy a legnagyobb félelmen túlesett. A többi már nem érdekelte. – Leperegnek róla a bűbájaid. Nem nagyon megy ez neked, csak az alakváltás, igaz, tündér? Talán ha megpróbálkoznál a chorald-alakkal?…

A farkasszörny közben feltépte Ratko hasát, hogy hozzáférjen a puha belszervekhez. Hauser elfordította fejét. Őszintén remélte, hogy Daphne semmire sem fog emlékezni abból, mit művelt choraldként.

– Neki talán nem tudok ártani, de neked igen – mondta Rosela lassan. – Lássuk, mennyire szeret téged ez a szuka…

Mormolni kezdett, és a férfi sejtette, mi következik. Felkészült a zuhanásra, így amikor megszűnt körülötte az erőtér, komolyabb sérülés nélkül huppant a padlóra. Bokájába így is fájdalom hasított, de nem törődött vele; felpattant, és száguldott a csarnok túlsó vége felé ahogy csak bírt. Vad morranás jelezte, hogy a chorald felfigyelt rá, de Hauser nem vesztegetett értékes pillanatokat arra, hogy hátranézzen. A puha mancsok egyre sebesebben dobogtak mögötte. A férfi szinte lassítás nélkül rohant neki a vegyianyag-tárolónak; feltépte az ajtót majd beugrott, és magára csapta a rácsot. A rudak közt kinyúlva helyére tolta a reteszt, aztán már csak annyi ideje maradt, hogy visszarántsa kezét a kaffogó chorald elöl. A szörny pofájáról vér fröccsent a vasra, alighanem Ratkóé.

– Nyugi! – Hauser addig hátrált, amíg az üres kartondobozoknak nem ütközött. – Nyugi, Daphne, szívem…

Komoly erőfeszítésébe telt elképzelni, hogy ez a rémfajzat a törékeny lányból bújt elő. De elég volt egy pillantást vetnie a tetőszerkezeten trónoló Roselára, hogy belássa magáról, elég amatőr annak megtippelésében, kiben mi lakik. Igyekezett hát rövidre zárni ezt az elkeserítő gondolatsort, és gyakorlatiasabb kérdésekkel foglalkozni. Mint például azzal, elég intelligens-e egy efféle haidesi bestia egy tolózár kinyitásához.

A chorald nem értett a zárakhoz. Hamarosan fel is hagyott a rács hiábavaló ostromával, és eloldalgott. Hauser félelemmel vegyes szánakozással figyelte, amint a hatalmas farkasszörny néhány bizonytalan lépés után lerogy a padlóra, mintha kábító lövedék találta volna el. Mire magához tér, ismét a rivvasai lány lesz, aki nyomorultabbul érzi majd magát, mint valaha. A férfi azt kívánta, bár eltüntethetné Ratko összemarcangolt maradványait, mire Daphne felébred, de egyelőre túl kockázatosnak tűnt kilépnie a tároló biztonságából.

A farkasszörny azonban csak az egyik – és remélhetőleg a kisebbik – része volt a problémának. Hauser Roselát kereste tekintetével: a nő még mindig odafent ücsörgött, és a choraldot figyelte. A hadnagy átdugta a pisztolycsövet a rácsok között, de hamar be kellett látnia, semmi esélye eltalálni a merghánit a vastraverzek takarásában.

A chorald hatalmas teste megvonaglott. Hauser végignézte, mint formálódnak, vékonyodnak a tagjai, míg újra fel nem ölti emberi alakját. Néhány perc múlva a szörnyeteg helyén a mezítelen Daphne hevert. A lány nyöszörgött, és magzati pózba húzta magát, mint aki rosszat álmodik.

– Fel kell kelned! – Hauser utálta magát ezért, de nem látott más megoldást.

Daphne halkan szipogva felállt, két karját összefonva mellei előtt.

– Kurt… hol vagyok?

– Mindjárt eszedbe jut.

– Fázom.

A lány elindult a rácsos tároló felé, melyben a hadnagy állt. Üveges tekintetéből Hauser arra következtetett, még mindig nincs teljesen tudatában a történteknek – ezt a néhány másodpercet kellett kihasználni, bármennyire lelketlenségnek tűnt is.

– Daphne, jól figyelj rám…

– Fázom… Miért nem jössz ki onnan, Kurt?

– Nem lehet. Majd elmagyarázom. De a legfontosabb, hogy most odamenj a rádióhoz… Látod, ott van szemben, épp az ellenkező irányban… Találsz ott ruhát is, jó kis bélelt, katonai cucc.

A lány sarkon fordult, akár egy robot, és elcsoszogott a jelzett irányba. Már majdnem a rádiónál járt, amikor odafentről, akár az egekből ítélkező istennő, megszólalt Rosela:

– Daphne, nézz balra! Nézd csak meg, mit műveltél!

– Ne hallgass rá! – csapott a rácsra Hauser. – Ne hallgass erre a hazug kurvára! Csak csináld, amit mondtam! Menj a rádióhoz, ne nézz semerre!

De már elkésett: a lány tágra nyílt szemekkel bámulta Ratko holttestét.

– Te ölted meg! – folytatta Rosela kíméletlenül. – Szörnyeteg vagy!

– Nem igaz! – Hauser már maga sem tudta, azért haragszik-e jobban, hogy Rosela keresztülhúzza a számításait, vagy mert a lány elméjének épségét kockáztatja. – Daphne, nem te tetted! Én kaptam el a gazembert, keresd meg a lőtt sebeket!

Elhallgatott, mert szánalmasnak érezte saját érveit. Ugyan miért is kutatna a lány golyóütötte nyomok után, amikor a tetem hasüregéből nyilvánvalóan valami ragadozó ráncigálta ki a beleket?

– Kérdezd csak meg, Daphne, a derék Sárkányölőt, miért is nem akar kilépni a kalickájából, hogy magához öleljen! – zengett tovább Rosela végítélet-litániája. – Mert ő is retteg a szörnyetegtől, aki vagy! Elég egy kis mágia… éppen csak egy kevés… hogy újra átváltozz, és őt is felfald!.

Daphne visszafordult Hauser felé, arcán leírhatatlan iszonyat kifejezésével.

– Kurt…

– Ne higgy neki! – Hauser kezdett teljesen berekedni. – Kijövök, bébi. Kijövök, és akkor elhiszed, hogy oké vagy?

A lány némán bólintott, és szétmázolta arcán a könnyeket.

Hauser félrehúzta a reteszt, és meglökte az ajtót. Igyekezett olyan nyugodtan kilépni, mintha csak a Fort Hercul-i kantinból sétálna ki egy napos délutánon. Elindult a raktáron át, combjához szorítva a pisztolyt. Ha megindul az átváltozás, le kell lőnöm! – A felismerés olyan bénítóan hatott rá, hogy alig bírta emelni a lábát.

– Kurt, vérzel…

Hauser végignézett magán. A varázslattól felszakadt a mellsebe, a vér átütött a zsávolyon, és már az ágyékáig csörgött le.

– Nem érdekes – felelte.

Ekkor hallotta meg a halk kántálást odafentről. Rosela még alig kezdte szőni a varázslatot, Daphne arcán máris táncba kezdtek a hegek.

– Menekülj, Kurt!

A lány úgy meredt rángatózó ujjaira, mintha nem is a sajátjai lennének.

Hauser felkészült. Semmit sem konyított a mágiához, még a nyelvet sem ismerte, melyen felesége bűvölt, de emlékezett, miként intonál Rosela a végéhez közeledve. Csak el kell találni az utolsó pillanatot. És akkor lőni…

– Menekülj már, fuss innen! – könyörgött Daphne hisztérikusan. – Itt… mágia kavarog, mindenütt… Nem bírom tovább magamban tartani azt!

Az utolsó igénél Rosela hangja elvékonyodott, magasra csapott. Ezzel egyidőben kihajolt a traverzek mögül, hogy lendületet vegyen a befejező mozdulathoz. Hauser – aki csak erre várt – célzott, és lőtt. Mintha ablakok törtek volna ki, és a raktáron átcsapott volna a huzat: a megtört varázslat szele belekapott Daphne hajába, és Hauser mellkasának feszítette a véres inget. A mergháni nő alábukott az acélgerendáról, és tízméteres zuhanás után a padlóhoz csapódott, szürke porfelhőt verve fel.

Daphne Hauser felé lépett, de a férfi eltolta magától, és Roselához sietett. A nő lába lehetetlen szögben szorult a teste alá, felkarján vérző, lőtt seb tátongott. Élt, de nem volt eszméletén, ami nagyon is megfelelt Hauser céljainak.

– Fogd ezt! – A hadnagy Daphne kezébe nyomta a pisztolyt. – Ha Rosela magához tér, lődd le! Menni fog?

Alig észrevehető biccentést kapott válaszul. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Daphne most arra a kérdésre is rábólintana, képes-e öt perc alatt megjárni az utat Monarakhba és vissza. A lány egyre inkább valami furcsa, katatón állapotba süppedt, ahol alig érték el a külvilág ingerei. Ki tudlak-e valaha is rángatni ebből? – gondolta Hauser, de most nem állhatott le vigasztalni. Csak annyit tehetett, hogy elhozta Ratko kabátját a széktámláról, és gyengéden Daphne vállára terítette. Aztán leült az adóvevő elé, és miközben felvette a fejhallgatót, azért fohászkodott, hogy Főerőd azóta is tartsa a kapcsolatot.

 

* * *

 

– Érdekes, hogy máris van néhány dal. – Christie Wollheim Fékpofa karjába kapaszkodott, nehogy elsodorja a parancsnoki épület előcsarnokában nyüzsgő tömeg. – A cherubok futószalagon gyártják az ilyesmit. Olvastam egy verset az Alkony Prófétájáról. Állítólag az egyik cherub Vén írta, rögtön a Merghán-völgyben lezajlott csata után.

– Rafadzua. Biztosan ő volt.

– Ismered? Muszáj lesz mesélned róla!

– Mi volt abban a költeményben?

– A lényeg, hogy a szeretetről szól, azt hiszem. Arról, hogy mekkora jóra és rosszra képes, ilyesmi. Ha a szeretteidet megölné valaki, és meglenne a hatalmad ahhoz, hogy romba dönts mindent, megtennéd, John?

– Ne szólíts így! Utálom ezt a nevet.

– Én meg a Fékpofát.

– Pedig az vagyok.

A csarnokban ezernyi megbolydult katona és civil rohant a dolga után, miközben odakint Főerőd lángokban állt. A vastag falak kizárták a tűz ropogását és a füstöt, de Fékpofa szinte érezni vélte arcán a forróságot. A betonkomplexum már órákkal korábban bezárta kapuit a pánikba esett városlakók előtt. Fékpofa szerencsésnek mondhatta magát, hogy még bejutott az újságírónővel az oldalán. Nem igazán tudta, mihez kezdjen magával a káosz közepette; Christie bezzeg mostanra túltette magát a félelmén, és sztorira vadászott. A nő láthatóan rendületlenül bízott abban, hogy a katonaság hamarosan úrrá lesz az eget betöltő óriásszörnyeken, és az élet visszatér a régi kerékvágásba. A férfinak voltak kételyei. Jelenik-e még meg valaha Szemtanú, hogy leközölje Christie Wollheim tudósításait? És egyáltalán, marad-e lakosság, aki olvassa?

– Ne tereld el a szót, John! Ha betörne ide a tömeg… Ha engem megerőszakolnának és megölnének, ahogy a Próféta asszonyával tették, mondanád, hogy pusztuljon akkor az egész világ?

Citrine hosszan nézte barátnője fiús frizuráját, hajszál vékonyra tépkedett szemöldökét, negyvenévesen is fiatalosnak megőrzött arcát. Nem, nem csinálnék világvégét miattad, cicus, gondolta bűntudatosan. Amúgy is itt vagy, biztonságban, miközben odakint százak halnak tűzhalált. De ezt persze esze ágában sem volt beismerni egy nőnek, akit alig három napja sikerült végre lefektetnie.

– Frankón – bólintott. – Csak merjenek egy ujjal is hozzád érni. Ledózerolnám ezt az egész mindenséget, és gázolajjal locsolnám be a helyét, nehogy újranőjön!

– Hazudsz! – mélyesztette bele Christie szépen manikűrözött körmeit a férfi karjába. Látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is a bókot, de azért jólesik neki.

– Citrine hadnagy! – Katonai rendőrök csörtettek feléjük a tömegen át. – A Tábornok hívatja.

Fékpofa ösztönösen lépett előre, de elkapta Christie könyörgő tekintetét.

– Wollheim kisasszonynak is velem kell jönnie. A sajtót képviseli.

– Csak ön jöhet, uram. – A nagydarab katona arca meg sem rezdült, miközben kinyújtott karral mutatta Citrine-nek, merre induljon. – A sajtó ki van tiltva. Erre szigorú parancsunk van.

Fékpofának csak arra maradt ideje, hogy bocsánatkérő pillantást küldjön a nő felé, és már tessékelték is tovább, udvarias határozottsággal. Üvöltöző városiak között nyomakodtak előre, akik odakint rekedt rokonaik beeresztését követelték, vagy a katonaság beavatkozását. Citrine kísérői néha elég kíméletlenül lökték félre a hőzöngő civileket, hogy utat vágjanak a felvonókig.

Fékpofa arra számított, a parancsnoki terembe kísérik, de a lift ehelyett lefelé indult el. Néhány szinttel lejjebb egy szűk szobába kísérték, mely zsúfolva volt híradástechnikai berendezésekkel. A Tábornok egy széken ült, háta mögött a szemüveges Staals ezredessel és a pökhendi képű Gerard századossal.

– Üdvözlöm, Citrine hadnagy! – bólintott felé az Öreg.

– Uram…

– Rádión kapcsolatba lépett velünk az ön barátja és egykori felettese, Kurt Hauser. Azt állítja, tagja annak a terrorszervezetnek, amelyik ránk küldte azokat a szörnyetegeket odakint… – A bajszos férfi felfelé mutatott, és Fékpofának emlékeztetnie kellett magát, hogy mélyen a föld alatt vannak épp.

– Erősen kétlem, uram, hogy Kurt Hauser önszántából tenne ilyesmit. Talán kényszerítik.

– Nekünk is ez a gyanúnk. Úgy vélem, próbált is üzenni, de szeretnék biztos lenni a dolgomban. Meghallgatna egy felvételt? Maga ismeri a legközelebbről Sárkányölőt. Mondja meg, hogy bízhatunk-e benne, vagy valami trükk az egész.

Intett az egyik technikusnak, aki elindított egy szalagot.

– Itt Kurt Hauser… – recsegte egy hangszóró.

– Hauser… Maga is benne van ebben az egészben?

– Mi a helyzet a városban?

– Nem hittem volna, hogy ennyire megcsalhat az emberismeretem... Ha egy cseppnyi tisztesség is maradt magában, visszahívja ezeket a dögöket, és elsorolja a feltételeit!

– Mi a helyzet a városban?

Fékpofa figyelmesen végighallgatta Hauser és a Tábornok rögzített párbeszédét.

– Mi a véleménye? – kérdezte Staals, amikor a szalag lejárt.

– Nyilvánvaló hazugságokat mond a nyugdíjazásáról. – Citrine most először kezdte kínosan érezni magát. Azt akarják, én döntsek valamiben, amin az egész Föderáció sorsa múlhat? – A hangsúlyán is érezni, hogy üzenni akar. Én ismerem őt. Olyan volt most, mintha épp az ellenkezőjét akarná mondani annak, amit mond.

– Bízhatunk benne? – kérdezte a Tábornok.

– Teljesen a tulajdon anyámban sem bíznék meg, uram – felelte Citrine óvatosan.

– Ha megparancsolom, hogy igennel vagy nemmel válaszoljon…

– Akkor igen. Azt hiszem, igen.

– Én is így gondoltam – bólintott a Tábornok elégedetten. – Mit hámozott ki abból, hogy… egyezzek bele a követelésbe, és „személyesen” kezeskedik arról, hogy minden rendben menjen?

– Időt akart nyerni, uram. Nyilván van egy terve, amivel bekavarhat nekik. Megkérdezhetem, mikor készült a felvétel?

– Húsz perce. Hauser egy társa elmagyarázta, hol kell átadnunk Sangot. Azóta csend van, azaz… zajokat hallottunk. Lövéseket, sikoltást, csattanásokat, vadállati morgást.

Fékpofa megvonta a vállát.

– Talán Kurt terve működésbe lépett.

– Vagy közbejött valami, amire nem számított.

– Ki kell várnunk, uram, hogy újra jelentkezzen. Csak így tudhatjuk meg.

– A baj csak az, hogy kifutunk az időből! A tűzférgek odakint elhamvasztják az egész kurva várost. – A Tábornok zsebkendőt húzott elő, és leitatta arcáról a verejtéket. – Maga sokat harcolt Hauser mellett. Mit tenne a helyemben, Citrine hadnagy? Megbízik annyira a bajtársában, hogy várjon még, vagy átadná Sangot a megbeszélt helyen, hogy a terroristák visszavonják a tűzférgeket?

Cseszd meg! – dühöngött magában a szőke katona. Fingom sincs! Nem azért dekkolok harminc emelettel lejjebb a ranglétrán, hogy nekem kelljen eldönteni az ilyesmit.

– Bízni bízom benne, de ő sem mindenható. Bár a cherubok szerint ő amolyan… kiválasztott hős, vagy mi. Arra szemelték ki az istenek, hogy népek sorsát fordítsa meg. Ez jelenthet valamit. Vagy csak üres fecsegés. Nem tudom.

A technikus újra elindította a szalagot.

– Megkapjuk Sangot, és már le is pattantunk… – mondta egy férfihang, mely valahonnan átkozottul ismerős volt Fékpofának.

Pisztoly dörrent a felvételen, majd az első lövést még kettő követte. Citrine próbált figyelni a háttérből hallatszó izgatott beszédre, de egy szót sem bírt elkapni. Valami csattant, aztán rövid szünet után Hauser gyötrelmes üvöltése hallatszott. Újabb csend, melyet a Tábornok által említett mély hörgés szakított meg. A vadállattól származó morgás egyre közelebbről érkezett, végül a bestia jól hallhatóan táplálkozni kezdett: csontok ropogtak az agyarai közt.

– Valami nincs rendjén – csóválta a fejét Fékpofa, amikor a technikus leállította a magnót. – Kurt hadnagynak valami nagyon nem jött össze.

A Tábornok felállt.

– Vigyük Sangot – mondta. – Nem engedhetünk meg magunknak több polgári áldozatot.

– A cheruboknak nem fog tetszeni – jegyezte meg a fiatal Gerard.

– Leszarom a cherubokat.

– Nélkülük nem fogjuk tudni szállítani a félistent – szólalt meg Staals ezredes. – Mágikus támogatás nélkül…

– Mondd nekik, hogy ha nem segítenek, nélkülük visszük ki Sangot az utcára! Annak minden következményével együtt. – A Tábornok Fékpofához fordult.

– Köszönöm, hadnagy, hogy segített megoldani a dilemmámat! Leléphet.

Citrine Staalsszal együtt indult a kijárat felé, ám a hangszóróból kitörő zaj félúton megállította őket.

– Tábornok, itt Kurt Hauser…

Fékpofa arcából kifutott a vér, amikor rájött, hogy ez már nem felvételről megy. A Tábornok úgy kapott a mikrofon után, mintha az élete függne tőle.

– Hallgatjuk, Hauser! Azt hittük, baja esett.

– Megvagyok. Foglyul ejtettem Rosela Della Lunnát.

– Hát előkerült – ingatta fejét a Tábornok. – Még mindig nem tudjuk pontosan, mi is történt a Merghán-völgyben.

– Tham… Rosela elmondta nekem. Kikeltek a tűzférgek, és mindenkit elpusztítottak. Az összes cherub Vént, aki akkor ott volt. Egyedül Rosela jött ki élve onnan. Ráadásul valami mentális kapcsolatban áll a tűzférgekkel.

– Parancsolja meg neki, hogy hívja vissza a szörnyetegeit!

– Az nem fog menni, uram. Épp eszméletlen.

Fékpofa az ajtónál állva hallgatta a párbeszédet. Sosem érezte még magát ennyire ostobának, mint most. Tanácsot kellett adnia a Tábornoknak, és ő tévedhetetlen érzékkel javasolta a legrosszabb megoldást. Kurt élt, és nem csupán élt, hanem úgy tűnt, ura a helyzetnek. Citrine úgy döntött, ideje a parancsnak megfelelően lelépnie. Már a kilincs felé nyúlt, amikor a Tábornok utánaszólt:

– Hadnagy, maradjon!

Fékpofa visszafordult, várva a leteremtést, vagy az újabb utasításokat, de a Tábornok újra a mikrofonba beszélt:

– Mit javasol, Hauser?

– Nem tudom, uram. Ez amolyan „eemsit fogtam, de nem ereszt” helyzet. Ha Rosela magához tér, megpróbálhatom zsarolni vagy fenyegetni, de nem tudom, hat-e bármi is erre az elborult némberre. Ha javasolhatom, uram, vegyék fontolóra, hogy a tűzférgek visszavonásáért cserébe tényleg ki kell adnunk Sangot. Ami azt jelenti, hogy már megint semmi értelme nem volt annak, amit csináltam. Kezdem megszokni ezt az érzést…

– Ne legyen borúlátó, Hauser! Kiváló munkát végzett. De Sangot mint megoldást felejtse el… Egy kunigaami ügynök kiszedte belőle, hogy Melan még Sang elméjében van, csapdába ejtve. Ha átadjuk az Eszelőst, vele együtt átadnánk Melant is. Ez szóba sem jöhet.

Fékpofa hüledezve hallgatta mindezt. Mint mindenki más, ő is meg volt győződve arról, hogy a Lélekurnából csak Sang került elő azon a botrányba fulladt ünnepségen. Úgy tűnik, a Tábornok egy lépéssel előrébb jár.

– Akkor kifogytam az ötletekből, uram – érkezett Hauser hangja az éteren át.

– Kik szervezték a terrorakciót? – kérdezte Staals.

– Hármaknak nevezik magukat.

– Az egy befektetői csoport. A legkülönfélébb üzleti érdekeltségeik vannak szerte a kontinensen, de mind legális.

– Valójában Sang visszatérésén dolgoznak, uram. Mindenütt vannak beépített embereik… gondolom, ott a parancsnokságon is. Ezen talán el lehetne indulni.

– Épp most nézünk utána ennek a Ratkónak, akinek elkotyogta a nevét, Hauser. Jól csinálta.

– Köszönöm, uram…

Fékpofa hallotta Kurt hangján, hogy vigyorog.

– Mi a véleményed, Jan? – fordult a Tábornok a hírszerzés főnökéhez.

– Lenne még egy lehetőség… – Az ezredes a mikrofon után nyúlt. – Hauser, ez a Rosela Della Lunna mennyire fontos Sangnak?

– Úgy érti, megzsarolhatnánk vele, uram? Egy próbát megérhet Várjon csak… Rosela említette egyszer, még a völgyben, hogy Sang gyereket akar nemzeni neki. A mergháni gének miatt. Dinasztiaalapítás. Lehet, hogy ezzel megfoghatjuk az Eszelőst. Gondolom, nem túl jó a felhozatal mergháni nőkből…

– Hacsak a Hármak nem gondoskodtak már erről is – morogta Staals.

– Akkor sincs más ütőkártyánk – döntött a Tábornok. – Zsarolni fogjuk Sangot. Hauser, hol van most?

– Főerődtől keletre, úgy fél kilométerre a külvárostól. Egy raktárépületben. … Foster Logisztika és Bértárolás. Van itt egy régi vasúti sín.

– Küldenek magáért egy helikoptert, de a tűzférgek miatt úgysem jutna ki a városból.

– Elvagyok itt, uram.

– Legyen óvatos, az a nő varázsló.

– Megkötöztem, és leragasztottam a száját. Ratko pedig halott.

– Kitartás, katona! Egyedül kell kihúznia ott, amíg tárgyalunk Sanggal.

– Nem vagyok katona, uram. De kitartok…

Fékpofa összeszedte bátorságát, és a Tábornokhoz lépett, aki épp utasítások özönével árasztotta el Gerard századost.

– Uram…

– Mit akar, Citrine hadnagy?

– Tudom, hogy az imént majdnem nagy ostobaságot csináltunk miattam…

– Ne eméssze magát! Én állítottam olyan választás elé, ahol csak találgatni lehetett.

– Köszönöm, uram. Akkor elfogadna egy újabb tanácsot, ami már nem találgatás?

– Ki vele!

Fékpofa suttogóra fogta hangját:

– Ami most ön és Kurt hadnagy között elhangzott, azt nagy valószínűséggel… a Hármak is hallották. Óvatlanság volt elárulni, hogy nem tudjuk megvédeni Hausert…

– Le van maradva, hadnagy – vigyorgott rá az Öreg. – Helikoptert talán nem tudunk küldeni, de húzódnak alagutaink a város alatt. Észrevétlenül ki tudunk juttatni egy különítményt. Gerard százados most intézkedik. Hadd higgyék a Hármak, hogy nem kell sietniük, és könnyű dolguk lesz Hauserrel.

– Hacsak nem én vagyok a beépített emberük, uram – vigyorgott vissza Fékpofa.

– Bennem is felmerült a gyanú, ezért most tárgyalás nélkül föbelövetem.

– Engedélyt kérek, hogy csatlakozhassak ahhoz a különítményhez!

A Tábornok néhány pillanatig merőn nézett rá, aztán bólintott.

– Igyekezzen! Neil majd eligazítja.