Kilencedik fejezet

 

– Kasimir Pollak vagyok, a Humán Föderáció hadseregének századosa. Aroc iech Kromantein, a Humán Föderáció hadserege nevében felszólítalak a megadásra! Csapataink körülvettek. Tudjuk, hogy nincs elég varázslód. Ha pedig nem véd mágia, a mi fegyvereink számára ez egyszerű mészárosmunka lesz… Katona vagy, nagyúr. Be kell látnod, hogy nincs tovább!

A hadúrral szemben álló humán tiszt meglepően jól beszélt heqaibul. Közel ülő szemű, hegyes orrú férfi volt; a sapkájának és kabátjának prémszegélyére hulló hópelyhek még jobban kiemelték arcának vörösségét. Aroc határvidéki harcosnak vélte, aki kereskedőktől sajátította el Folyóőr nyelvét.

Mintegy Kasimir Pollak szavainak nyomatékául, a hegyszoros bejáratánál ormótlan vasszörny jelent meg vészjósló dübörgés közepette. A monstrum megállt, de gépszíve tovább dobogott, s fűtötte testét; páncéljáról olvadtan csordult le a hó. A felépítményéből kimeredő, hosszú csövet lassan a haidesi seregre irányozta. Aroc sejtette, hogy a tank megjelenése erőfitogtatás csupán, és a humánok nyilván rég kialakították már saját jól védhető harcállásaikat a fenti sziklák között.

– Nem úgy tűnik, hogy maradt még választásom… – szólalt meg, és figyelte, mint enyhül a feszültség a Gépimádó arcán e kijelentéstől.

Még egyszer végigjártatta tekintetét a terepen, csak hogy jól emlékezetébe véssen mindent. Amikor elszabadul a káosz, és mindenki az életéért fut, nem lesz idő azon töprengeni, melyik a legjobb irány.

A menetoszlop észak felől érkezett, a dombok közt kanyargó régi úton. Itt azonban a Faen Fannoc nyugati nyúlványa tornyosult előttük, melyen keresztül egyetlen szűk szoros vezetett ki a síkságra. Az átjáró előtt kicsiny, völgyszerű kiöblösödést fogtak közre a hegyfalak, melyeket nem az idő, hanem a bányászok ékei hasítottak ilyen meredekre jó ötven esztendőnek előtte. Majd amikor az ezüstteléreket követve mélyebbre kellett hatolni, tárnákat fúrtak: a tucatnyi lejárat fekete szája hívogatóan tátongott a sziklameredély tövében. A Szellemek adják, hogy eljussunk odáig! – fohászkodott Aroc. Amikor a heqaib had előőrse déltájban beóvakodott a katlanba, a Tábornok küldöttei már ott várták. Négyen voltak: a vörös képű határvidéki, egy bundakabátos cherub és kíséretül két közkatona, bő, fehér rejtőöltözékben. A többiek a sziklafalak tetején lapultak. Maguinn mutatott néhány rosszul álcázott acélcsövet a fenti törpefenyők között, de Aroc magától is felfigyelt volna ezekre. Ám még ha nem látja semmilyen jelét a Gépimádók fegyvereinek, akkor sem kételkedett volna abban, hogy mindenünnen lángokádók veszik célba őt és seregét. Egyedül a bányabejáratokat nem őrizte senki, ott érintetlen hólepel födte a völgy talaját. A hadúr magában máris hálát adott a Négy Szellemnek ezért az első jótéteményért.

– Hajlandó vagy tehát letenni a fegyvert? – kérdezte a humán, akit jól láthatóan feszélyezett Aroc hosszú hallgatása.

A heqaib óriás még egyszer hátrapillantott a több ezer fős menetoszlopra, melynek vége be sem fért a völgybe, hanem a dombok között rekedt. Azok az égre meredő, büszke lándzsák mindjárt lehanyatlanak, hóba hullnak a pajzsok, vasukból a humánok kovácsolnak gyalázatos szerkezeteket… Drága árat fizetünk a túlélésért. A hadnép halk moraját hallgatván Aroc remélte, hogy harcosai beszélgetéséből semmi olyan nem szűrődik ki, ami gyanakvásra késztetné az előtte álló Gépimádót és cherub szövetségesét. Maguinn, Gaethydd, Brëoc és a többiek felől nyugodt volt; a tisztek ügyeltek arra, ne hívják fel magukra a figyelmet cinkos összenézésekkel, sugdolózással. Lehajtott fejjel álltak mindannyian, olyan férfiak látszatát keltve, akik már beletörődtek a vereségbe.

– Én, Aroc iech Kromantein, Folyóőr tartományura szavamat adom, hogy seregem leteszi előttetek a fegyvert! – mondta Aroc Pollaknek.

– Én, Gaethydd, Ekhtan bárója szavamat adom ugyanerre! – szólalt meg a hadúr mellett a nemesifjú is.

– Helyes. – Kasimir Pollak zavartnak tűnt, mintha nem számított volna arra, hogy a heqaibok ilyen könnyen beadják a derekukat. – Ez az egyedüli bölcs döntés…

– Máris kiadom a parancsot a tawenjeimnek. – Aroc érezte, mint gyülemlik fel benne a feszültség. Csata előtt sosem félt még igazán, ám a menekülésben kevés tapasztalata volt. – Hamarosan a lábatok előtt hever Folyóőr minden kardja. Annyit kérnék csupán, hadd vihessük magunkkal szent halványunkat…

A kőszobor felé mutatott, mely egy kordé tetején tornyosult, harminclépésnyire tőlük. A vicsorgó rémpofának hóból nőtt fehér üstöke.

– Rafadzua? – fordult Pollak a kecskeszarvú cherubhoz.

– Meg kell vizsgálnom, nem veszedelmes varázsfegyver-e… – válaszolt amaz, és kérdőn nézett Arocra.

A hadúr készségesen bólintott, bár magában elátkozta a hitvány jószágokat, akik a Gépimádók szolgálatába álltak. Ha ez a nyomorult most megfosztja őket a bálványtól, Kaeve-Kai Jacutan nem tudja megóvni a sereget a humánok fegyvereitől… Sok száz derék heqaib marad itt holtan, mire elérik a bányát.

A cherub elindult a kordé felé, melynek hámjában két bayuga szimatolta párálló lélegzettel a havat. A jármű mögül egy lobogó köpenyű alak rohant elő, és széttárt karral elállta Rafadzua útját.

– Egy lépést se tovább, Dithé hamis papja! – rikácsolt Kaeve-Kai Jacutan. – Nem érintheted arMegadown Őrződémonát, a Négy Szellem legerősebb szolgáját!

Rafadzua megtorpant, az ordítozó varázsló mögött pedig heqaib harcosok tűntek fel. Tanácstalan arckifejezésük jelezte, nem tudják, kinek az oldalára kellene állniuk a vitában.

– A cherub érezni fogja a szobor varázserejét, de vállalnunk kell a kockázatot – suttogta Csonkaujjú Maguinn Aroc mellett. – Ha megtiltjuk, hogy hozzányúljon, gyanút fog, és azonmód elveszi tőlünk. Ha ellenben szabadon megnézheti, hátha nem tartja veszedelmesnek…

Aroc bólintott, és intett harcosainak, akik félrevonszolták Jacutant a cherub útjából. Te akartál erős testörséget, monarakhi piszkafa. Hát most megvédelmeznek saját magadtól…

Rafadzua a kordéhoz lépdelt, hosszan szemlélte a kőszobrot, majd óvatosan megérintette. A hadúr nyugtalanul figyelte ténykedését. Ami keveset az Őrződémon erejéről hallott, annak alapján nem tudta volna megmondani, veszélyesnek találja-e majd a cherub. Beszélték, hogy Kaeve-Kai Jacutan arMegadown hírhedett romvárában kutakodva találta a bálványt, levágta talapzatáról, és magával vitte. E tettével érdemelte ki valamiképp, hogy kegyvesztett lett Haides királyának udvarában, és távoznia kellett Monarakhból, bár az ösztövér férfi mélyen hallgatott száműzetésének pontos okairól. Így kötött ki végül Syroc bárónál, Gaethydd apjánál, s azóta is az Ekhtanokat szolgálta.

– Csak védelemre alkalmas – mormolta Gaethydd, aki maga is aggodalmas tekintettel méregette a moccanatlanul álló cherubot. – De ahhoz meglehetős varázserővel bír…

– Akkor a jószág nem fogja hagyni, hogy megtartsuk! – jósolta az ifjú Erydoc komoran.

Rafadzua azonban elvette kezét a szoborról, és bólintott Kasimir Pollak felé.

– Nem varázsfegyver. Náluk maradhat.

Szeme Arocra villant, ám oly gyorsan kifürkészhetetlenné vált ismét, hogy a hadúr már nem tudta eldönteni, valóban gúnyt látott-e a tekintetében, vagy csak képzelődött.

– Helyes. – A humán tiszt mentegetőzve fordult Arochoz. – Nem korlátozzuk hadifoglyaink vallásgyakorlását, ha nem muszáj.

Az óriás nem volt bizonyos abban, mit is ért ezalatt a tiszt, de nyájasan bólintott. Mivel semmi szín alatt nem kívánt a Gépimádók kezére kerülni, egyelőre kevéssé foglalkoztatta, miként is bánnak azok a foglyaikkal.

– Jól van – mondta Pollak, és nagyot nyelt. – Arra kérlek, uram, tétesd le a fegyvereket itt a völgy közepén, aztán induljatok el a szoros felé! Készítsd fel harcosaidat arra, hogy az embereim átkutathatják néhányukat!

– Hová kell mennünk?

– A Cerberra erőd környékén állítunk fel számotokra ideiglenes fogolytábort. Sátrak, meleg étel és takarók várnak ott rátok. A Tábornok ott dönt a további sorsotokról. Természetesen csakis békés megoldások jöhetnek szóba…

– Csakis! – helyeselt Aroc. – Hanem lenne itt még valami, Kasimir Pollak…

– Hallgatlak, Aroc úr.

– Családom ősi pörölye az egyetlen varázsfegyver, amit ez a sereg birtokol. Erre szavamat adom. Nem tehetem meg, hogy egyszerű vasak közé hajítsam. Csak a fővezéretek veheti át, és csak az én kezemből. Hozzájárulsz-e ehhez?

A százados nagy levegőt vett, aztán becsukta a száját. Gyanakvón végigmérte az Erydoc nyergén függő harci kalapácsot, aztán kérdő pillantással fordult Rafadzuához, aki visszatért már a kordétól.

– Úgy hiszem, Aroc úr úgyis csak a Tábornoknak hajlandó átadni pörölyét – mondta a cherub. – Nem venném a lelkemre, ha egy ilyen apróság miatt hiúsulna meg a fegyverletétel.

– Uram, a pöröly nálad marad! – bólintott Pollak a hadúr felé. – A Tábornok személyesen fogad majd az erődben, ott átadhatod neki.

– Becsületedre válik, hogy így döntöttél.

– De arra kérlek, nálad legyen a nevezett tárgy, ne másnál! Csupán a rend kedvéért.

Aroc bólintott, átvette Erydoctól a mágikus fegyvert, és keresztbefektette maga előtt a nyeregben. Nem volt értelme tovább húzni az időt, ezért kiadta a szükséges parancsokat Maguinnak s Erydocnak, ahogy Gaethydd is ellátta Brëocot utasításokkal.

Lovas tawenek nyargaltak végig a hadnép mentén, és hamarosan megindultak a heqaibok hosszú sorai. Pajzsok, lándzsák, csatabárdok Puffantak Aroc lába elé a hóba. Múltak a percek. Az óriás figyelte, mint nő egyre nagyobbra a fegyverhalom, s minden egyes eldobott vassal mintha a lelkében pislákoló remény is egyre fogyatkozott volna. – Ha sikerül is most elmenekülnünk… lesz-e még valaha sereg belőlük? Olyan, amelyik képes új kardokat kovácsolni, s felemelni azokat a Gépimádók ellen? Az előtte elhaladók arcát figyelte. Nem volt nehéz leolvasni róla a keserűséget: most, hogy megfosztották őket attól, ami a harcost harcossá teszi, s védtelenül álltak a humánok előtt, még a legbátrabbak szívébe is kétség költözött.

A gépszörnyeteg morogva kihátrált a szorosból, hogy utat adjon a hadifoglyoknak. Helyébe gyalogos katonák érkeztek, lángtorkú botokkal és vélhetően azzal a paranccsal ellátva, hogy felügyeljék a heqaibok elvonulását. Aroc Csonkaujjú Maguinnra fordította figyelmét, aki a menetoszlop élén léptetett. Egyedül a kapitány maradt hátasa nyergében, a lovascsapatok tagjai maguk után vezették állataikat. Ez is része volt a tervnek.

Maguinn ahelyett, hogy nyílegyenesen átvágott volna a völgyön a szoros felé, széles ívben kitért a nyugati sziklafal irányába, ahol a tárnák bejáratai nyíltak. A szorosnál gyülekező Gépimádók kiabálni és integetni kezdtek neki, ám a kapitány mintha meg sem hallotta volna őket. Egykedvűen vezette tovább az immár fegyvertelen harcosokat a rossz irányba.

– A… tiszted nem jó felé megy, Aroc úr! – A humán százados idegesen toporgott az óriás mellett.

– Csak a mély havat akarja megkerülni – nyugtatta Aroc. – Meglehetősen összefútta ott a szél. A hegyfal mellett bízvást sekélyebb, könnyebb dolga lesz ott a fáradt harcosaimnak.

– Azonnal utasítsd, hogy forduljon a szoros felé! – A humán egyszerre tűnt rémültnek és dühösnek.

Aroc vetett egy pillantást Rafadzuára, akiről lefoszlott eddigi gunyoros derűje, s feszülten figyelte a heqaibok különös kitérőjét. A hadúr feltételezte, hogy a cherub esze gyorsabban vág a humánénál, és nem akarta kockáztatni, hogy a kecskeszarvú rájöjjön a terv lényegére.

– Megyek, helyreteszem a dolgot!

Sarkával megnógatta Khaffrát, és elindult a menetoszlop mentén. Nem sietett; úgy számított, mire beéri Maguinnt, az már a legtávolabbi bányalejáratokig is eljuthat.

Amikor Kaeve-Kai Jacutan nyikorgó kordéja mellett haladt el, lopva a varázslóra pillantott, és bólintott. Amint tovaügetett, még hallotta, hogy a varázsló fejhangú kántálásba kezd.

Bárhogy igyekezett is lassítani az iramon, hamarosan a menet élén találta magát.

– A Gépimádók szerint nyúlcsapásra tévedtél, kapitányom! – üdvözölte Maguinnt.

– Ejnye, valóban! – hunyorított amaz derűsen. – Cserbenhagy ez a vén szemem… A szoros amarra van…

Dörej visszhangzott a völgyben; az egyik humán katona lobbantott jognyelvet vasbotjából a hófelhőktől szürke ég felé.

– Fordul szoroshoz! – szállt a kiáltás rossz heqaib kiejtéssel. – Különben lövünk!

Aroc felnézett. NyíllÖvésnyire lehettek a sötét üregektől, de nem volt más hátra, meg kellett kockáztatni a futást.

– A Szellemek óvjanak, kapitányom! – mondta Maguinnak, és visszafogta Khaffrát.

A Csonkaujjú vágtába ugratta lovát, és elüvöltötte magát:

– Folyóör!

Az élen haladók átvették a kiáltást, és maguk is rohanni kezdtek a kapitány nyomában. A menetoszlop felbomlott, s legyezőalakban kinyílt; harcosok százai iramodtak neki a sziklafalig húzódó hómezőnek. Ezzel egyidöben megriasztott, gazdátlan lovak váltak ki a heqaibok közül, és a szoros felé száguldottak. A menekülőkre tüzelő humán katonák lövedékei csak az állatokat találhatták el, a panaszosan nyerítő hátasok egymás után buktak fel.

Aroc még mindig nem mozdult, lidércménje nyakát paskolta nyugtatólag. Kasimir Pollakot és a cherubot figyelte a nagy fegyverhalom mellett, akik döbbenten bámulták, mint ered hanyatt-homlok futásnak a teljes heqaib had. A bárdok, lándzsák már nem parancsra repültek a hóba – gazdáik önszántukból szórták el a fölös súlyt. A százados apró tárgyat emelt fel, mely száraz csattanás kíséretében lángot köpött, és egy szőrmebundás harcos karjait szétcsapva elterült. Dárda röppent ki a tömegből, és a humán tiszt felnyársalt testtel zuhant hanyatt.

Rafadzua maga elé emelte tenyerét, mire a következő két dárda célt tévesztve suhant el mellette. A cherub újabb varázslatba fogott. Kicsiny légörvényt indított útjára, melynek kavargó hó jelezte útját. Aroc tehetetlenül követte tekintetével a fehér tölcsért, amint az a menekülők között elcikázva egyenesen a bálványt hordozó kordé felé száguldott. A kőszobor mellett imbolygó Jacutan kétségbeesett arckifejezésén látszott, hogy észlelte a veszélyt, de már nem szakíthatta meg saját bűvigéinek sorát. A bayugák fájdalmas bőgéssel rogytak le, amikor Rafadzua átka elérte őket, és a jármű rájuk szaladt. Az Őrző-démon megingott, majd előre dőlt, átszakítva a kocsi oldalát és alig pár arasszal tévesztve el az egyik igavonó farát. Kaeve-Kai Jacutan is elterült a deszkapadlaton, de hamar feltápászkodott, és folytatta a furcsa gesztusokkal kísért kántálást. Aroc kezdte becsülni a monarakhit. A hadúr most a másik irányba kapta fejét, ahol a vágtató Maguinn Mostanra alaposan megelőzte a sereget. A kapitányt legfeljebb ha húsz lóhossznyi távolság választotta még el az egyik tárnabejárattól.

Ekkor azonban megmozdult előtte a hó, s ponyvák csapódtak fel, akár a ráják a tengerfenék homokjából. A sziklafallal párhuzamosan húzódó, hosszú árok tárult fel, s humán katonák emelkedtek ki belőle hogy tüzet nyissanak a feléjük rohanó alakokra.

– Csapda! – Még Aroc erős hangja is elveszett a fegyverek bömbölése és saját harcosainak üvöltése közepette.

Maguinn lova felbukott, és a kapitány előrezuhant a hóba. Megpróbált feltápászkodni, de az apró, láthatatlan lövedékek eltalálták: úgy rángatták ide-oda, mint egy bábot, mielőtt visszarogyott habos vért öklendező hátasa mellé.

– Átkozottak! – kiáltott fel Aroc.

Düh és fájdalom vörös ködén át pillantotta meg az Őrződémonból felszálló árnyat. A sötét felleg a fekvő szobor fejéből szivárgott elő, húsz láb magasra tört fel, majd szétterült, olyanformán, mint egy fa lombja.

Aroc előrerúgtatott, szemben a harcosokkal, akik időközben megfordultak, s a humánok lángfegyvereitől űzve, egymást taposva igyekeztek visszafelé. Tetemek halmai sötétlettek a hóban: a Gépimádók lángtorkú csövei percek alatt tucatszám kaszálták le a heqaibokat.

– A halványhoz! – harsogott Aroc. Maga is a kordé felé irányította ménjét, és magasra tartotta a pörölyt. – A halványhoz!

Az Őrződémonból áradó köd halványabbra, áttetszőbbre fakult, és lecsapódott, mint a tábortűz széltől lenyomott füstje. Akit körbegomolygott, annak többé nem árthattak a Gépimádók lövedékei. A szürke fellegbe érve odalett a gyilkos acélbogarak ereje, s ártalmatlanul hullottak le, gőzölgő lyukakat olvasztva a hótakaróba.

– A kordéhoz, minél közelebb! – üvöltött rá a hadúr minden tisztre és tawenre, aki a szeme elé került. – Jacutan! Hol vagy, varázsló?

– Itt, nagyúr…

A felelet egészen közelről érkezett, a kordé mellől. Aroc a kavargó varázsfüstön át lepillantott, és elfogta az undor. A monarakhi az Örződémon mellett térdelt, mindkét kezével a szoborra támaszkodva. Karjából, hasából és állából hússzínű, kocsonyás csápok nyúltak ki s tűntek el a kőben, mintha a bálvány izmonként s inanként szívná magába a testét. Jacutan szakadatlanul reszketett. A hó jókora darabon megolvadt körülötte, s előbukkantak a völgy talaját borító, fonnyadt fücsomók.

Aroc bosszúsan felhorkant.

– Lehetséges-e, hogy a bálványodat visszaemeljük a szekérre, és a köd menedékében továbbmenjünk a tárnákig?

Aki most az Őrződémonhoz ér, halál fia! – Jacutan torkából feltörő rekedt hörgés távolról sem hasonlított a varázsló saját hangjára. A keservét…

A hadúr ide-oda forgott a nyeregben. Rémült arcú heqaibok tolongtak körülötte, s ő akárhogy erőltette szemét, a gomolygó ködben képtelen volt megállapítani, meddig terjednek a védővarázslat határai.

– Csak kevesen rekedtek kívül… – válaszolt mögötte egy ismerős hang a kimondatlan kérdésre. Gaethydd érkezett meg, gyalogszerrel. – Csekélyek a veszteségeink – folytatta a fiatal nemes. – A lovak szétfutottak minden irányban, és felfogták a vasdarazsak raját.

Aroc a báró felé fordult. Jólesett maga mellett tudnia az ifjút, még ha inkább Maguinn józan tanácsaira is lett volna szüksége e pillanatban. Tompa sajgást érzett a szíve körül, ha eszébe jutott a Csonkaujjú. Síd repítse a lelkedet Choler színe elé, kapitányom!

– Hogy visszaállítsuk a bálványt, meg kellene szakítani a varázslatot. – Állával a szobor és a hús-vér férfi borzadályosan összeforrott párosa felé intett. – Csapdába estünk.

– Az az átkozott hó! – dühöngött Gaethydd. – Ha nem esik ilyen vastagon, észrevettük volna a csapdát!

– Akkor sem sok választásunk lett volna.

– S ha kitörnénk a tárnák felé? A Gépimádók nincsenek sokan abban az árokban, csak a fegyvereik erősek… Egy gyors rohammal elsöpörhetnénk őket!

Aroc a fejét csóválta.

– Megszabadultunk a hátasainktól, ám még ha fel is tudnánk állítani egy lovascsapatot, az sem jutna el élve a bányákig. Amint az Őrződémon füstje eloszlik a fejünk fölül, végünk.

Sorozatos dörejek reszkettették meg a levegőt. Alkarnyi, füstölgő fémdarab hullott a vezérek közé, mintegy Aroc iménti szavainak igazolásaképpen. A hadúr tudta, mi ez: immár a Gépimádók pokolcsövei, a lövegek is pusztulást szórnak a heqaibokra. Ha Jacutan mágiája nem szelídíti meg a tisztek lába előtt pörgő lövedéket, az cafatokra szaggatott volna itt mindenkit.

– Akkor mégis azt mondom, rohamozzuk meg őket! – tört ki Brëoc, aki árnyként követte Gaethyddet mindenhová. – Essünk el úgy, ahogy harcosokhoz méltó! Aki pedig eljut a tárnákba, hírét viheti a Faen Fannoc-i csatának, és minden igaz heqaib megtudja, hogy nem hódoltunk be a Tábornoknak!

– Bátor szavak – bólintott Aroc. – De más tervem van. Egyedül fogok utat nyitni a seregnek. – Tréfálsz, nagyúr? – Gaethydd megütközve meredt az óriásra.

– Négyszellem halált és zűrzavart hoz a gödrükben lapító humánokra! – emelte fel pörölyét a hadúr. – Nincsenek felkészülve efféle varázslatra. Amikor a villámok szétzavarják és pusztítani kezdik őket te, Gaethydd uram, vezesd a tárnabejáratok felé a sereget!

– Amint kilovagolsz a varázslat oltalmából, száznyi lángtorkú okádja majd rád a halált… – A báró fél térdre ereszkedett. – Kérlek, nagyúr…

– Állj fel, Gaethydd íech Ekhtan! – csattant keményen Aroc hangja. – Ha én elesek, te leszel Folyóőr ura! Viselkedj hát ehhez méltóan!

– Én…

– Erydoc, Gworyn fia, Brëoc, s ti mind, urak… – szólította meg az óriás a tiszteket. – Ti vagytok tanúim, hogy a fiatal Gaethyddet jelöltem ki utódomul! Kötelességetek mellé állni, ha a xinaf-király majdan vitatná ezt a jogát!

– Akaratod szerint lesz, nagyúr! – hajtott fejet Brëoc.

Aroc bólintott a még mindig hitetlenkedő Gaethydd felé, majd a feszülten figyelő tömeget kezdte fürkészni. Helent kereste tekintetével, s meg is találta a közelben, Dakkhin őrizete alatt.

– Erydoc, hozd elém a humán foglyot!

A pörölyhordozó engedelmeskedett, s a szőke nő hamarosan ott állt Khaffra oldalánál.

– Helent asszonyomnak választottam, és ő elfogadott engem! – jelentette ki Aroc fennhangon. – Ha ott maradnék a csatamezőn, bánjatok vele, mint özvegyemmel! Ne szenvedjen hiányt semmiben!

Helen riadt arccal lépett előre, s megragadta a hadúr kengyelbe bújtatott csizmáját. Erydoc vissza akarta húzni, de Aroc egy intéssel megállította.

– Miért beszélsz halálról, uram? – kérdezte a nő.

– Olyan csapdába kerültünk, melyből nincs más mód kimenekülni, csak áldozatok árán.

– Segítene rajtad, ha elmondanám a titkomat?

– Eljuttatna bennünket a bányáig úgy, hogy a néped ne pusztítson el valamennyiünket mennyköves fegyvereivel?

Az asszony könnyes szemmel rázta a fejét. Aroc keserűen elmosolyodott.

– Akkor nem segít. De kérnék valamit cserébe az előjogokért, amik a tartományúr özvegyeként illetnek majd téged!

– Hallgatlak, uram!

– ígéretet tettél nekem arra, hogy elárulod a titkod. Ha meghalok, s ti menedéket találtok Faen Fannoc járataiban, teljesítsd ezt az ígéretet az utódom, Gaethydd báró felé! Ha úgy akarod, vedd szavát előbb, hogy visszaszerzi fiadat a Gépimádóktól!

– Köszönöm, uram!

Aroc biccentett, és elindította ménjét.

– Ha eljön az idő, szakítsd meg a varázslatod, monarakhi! – szólt le Kaeve-Kai Jacutannak, amikor a férfi mellé ért, akit húsbéklyók kötöttek a halványhoz. – Testőreid nem hagynak magadra, épségben eljuttatnak a tárnákig.

Amaz szótlanul bólintott. Álla, úgy reszketett, mintha szüntelenül motyogna valamit maga elé.

A mágikus ködben csoportosuló harcosok utat nyitottak a nagy lidércló hátán léptető Arocnak. Biztató kiáltások szálltak felé, s ő érezte, a rászegeződő tekintetek soha nem tapasztalt erővel töltik el. Elindította Khaffrát, majd vágtára bírta, s fakó ködfoszlányt sodorva magával kirobogott a fellegből. Hátasa elnyúlt testtel száguldott előre, patái alól magasra szállt a hó.

Dermedt csend támadt, csak a magányos ló dobogása visszhangzott a sziklafalak között. Mintha a Gépimádókat megbénította volna a páncélos harcos látványa a lángszín szörnymén hátán. Mindez azonban néhány pillanatig tartott csupán, aztán felrobajlottak a fegyverek.

Aroc érezte a lövedékek szelét, de még kivárt, hadd gyűljön fel testében a hatalom. Büszkeség és harag elegye táplálta benne a kitörni készülő varázslatot: heqaibjai rajongó tekintete, s a lelkébe maródott látvány, amint Csonkaujjú Maguinn véresen rogy össze.

Combjában, nyeregre szoruló térdében érezte Khaffra rándulásait, amint az acélbogarak belécsapódtak. Közönséges ló már rég felbukott volna, de a lidércmén alig lassúdott. Vércseppek és sörényszálak repültek Aroc arcába, de a lövedék, mely a sebet szakította az állat nyakán, lepattant a férfi díszes mellvértjéről. Lábát azonban erősen megütötte valami, és a nyomában perzselő fájdalom járt. Majd megint: ezúttal bal vállán találták el, a vértje eresztékén át. Ezzel egyidőben Khaffra is megvonaglott alatta, és nehézkes ügetésre váltott.

Szerencsétlen pára… Csak néhány lépést bírj még!

Az utolsó heqaib tetem is elmaradt mögötte, lova immár szűz havon haladt. Egyre közeledett az árok, melyből egymás után másztak elő a humán katonák, hogy jobban célozhassanak. A lidércmén már csak lépésben botladozott előre, kínlódó hörgéssel szakadt ki belőle a lélegzet. A lövedékek raja a hadúr páncélján is szikraesőt csiholt. Aroc átlyuggatott teste maga volt az izzó kín; combjai a nyerget boritó vérben csúszkáltak. Saját vérében.

Felemelte a pörölyt, attól tartván, előbb végeznek vele, semhogy elkezdhetné a varázslatot. Megvárta, amíg a hatalom két forrása – a harag és a büszkeség – legyűri benne a fájdalmat, majd elharsogta az igéket.

Megzendült az ég. Néhány pillanatra tucatnyi vakító fényív kötötte össze a felhőket és a környező ormokat. Aroc ernyedt kezéből kihullott a pöröly, de nem törődött vele. Látta, hogy odafent fekete füst tör fel, majd egy irdatlan, kerekes ágyú dübörgő sziklagörgeteg kíséretében szakad a mélybe.

A hadúr érezte, hogy soha nem sikerült még ekkora vihart szólítania. Elragadtatottságában csak az utolsó pillanatban figyelt fel arra, hogy Khaffra hatalmas teste megremeg alatta. A férfi kihúzta lábát a kengyelből, és inkább kizuhant, mintsem leszállt a nyeregből. Sikerült odébbkúsznia, még mielőtt hátasa maga alá temette volna. A mén súlyos puffanással oldalára dőlt; szájából s orrából vér patakzott a hóra. Lovasa talpon maradt, bár sebein át gyorsan szivárgott el ereje csekély maradéka. Ám nem akart úgy meghalni, hogy ne látná a dicsőséges pusztítást, amit ellenségeire zúdított.

Villámok csapkodtak az árok mentén, fagyott rögöket s szétszaggatott testek perzselt foszlányait szórva a levegőbe. A folyamatosan rengő föld nagy foltokban feketére sült, és e szigetek peremén gőzölgött a hó. Aroc látta, amint egy cikázó mennykő eltalálja az egyik katona fegyverét, és az ember kitátott száján üvöltés helyett füst tör elő.

– Halál rátok… – mormolta a hadúr.

Elhomályosuló tekintete két sötét kupacon akadt meg, tőle húszlépésnyire. Maguinn hevert ott, döglött lova mellett. Az óriás elindult volna felé, de átlőtt lába cserbenhagyta. Hasmánt kúszva folytatta hát útját, széles, karmazsinszínű sávot hagyva maga után. Amikor elérte a mozdulatlan testet, megérintette a Csonkaujjú fagyott vérrel borított láncingét a prémbunda alatt.

– Kapitányom…

Maga lepődött meg a legjobban, amikor Maguinn zúzmarás szemöldöke megrándult, és a halottnak vélt férfi egyenesen ránézett.

– Aroc úr… – A kapitány kínlódva felemelte jobb kezét, melyet szétroncsoltak a humánok lövedékei. Mutató–, középső– és gyűrűsujja helyén véres csonkok meredeztek. – Elhagyott a szerencsém…

Ekkor sújtott le az utolsó villám, újabb katonákat temetve a lövészárokba. Az a néhány, aki valami módon túlélte a mágia tombolását, futásnak eredt a szoros irányába. A sziklatetőkön felszálló füstoszlopokból ítélve a mennykövek odafent is nagy kárt tettek ahhoz, hogy rövid időre megbénítsák a Tábornok tüzérségét. Szabaddá vált az út a tárnákhoz. Aroc elfordította tekintetét kapitányáról. A völgy közepén gomolygó ködöt figyelte, melyben ott gyülekezett hadának maradéka.

– Mi lesz már? – vicsorgott. A beszédtől öklendeznie kellett, s vér buggyant ki a száján. – Gaethydd… induljatok…

– Nem fognak! – suttogta Maguinn alig hallhatóan.

– Gaethydd… ezért dobtam oda az életem…

– Láttam, amikor ő megérkezett… Biztosan lebeszélte őket. Ez volt a bosszúja.

– Kiről beszélsz?

– Nézd… – Az idősebb férfi csonka keze újból felemelkedett. Fekete holló röppent ki a heqaib sereg körül kavargó fellegből, és felfelé szárnyalt.

– Legyél átkozott, Morrigan!

Aroc feje hátrahanyatlott, szája sarkából keskeny vércsík kúszott elő. Homályosuló tekintete az égre meredt, ahol ekkor suhant tova a nagy, fekete madár.

 

* * *

 

A Próféta ágyéka ütemesen mozgott Heidrun verejtéktől csatakos combjai között, miközben az asszony szomjas ajakkal tapadt a férfi nyakán ejtett sebre. Faedoc a gyönyör tetőpontján felhördült, és megrázkódott. Ködös szemekkel figyelte, amint a nő hátradől a vastag szőrmén, és lenyalja szájáról a vért, akár egy jóllakott macska.

– Csodálatos vagy… – motyogta Faedoc, bár talán inkább csak megszokásból. A vérveszteségtől és az elfogyasztott mákonytól úgy érezte, mintha nem is átélné, inkább kívülről szemlélné az ölelkezést. Tompa volt és kábult. Persze ráparancsolhatott volna Heidrunra, hogy ne szipolyozza őt, s ne itassa bódító mérgekkel, de lelke mélyén rettegett a kijózanodástól. Jó ez így, jó ez az álom. Talán fájna felébredni…

Lehengeredett feleségéről, és elnyúlt a fekhelyen. Jedra a sátor közepén rakott tűz mellől figyelte őket, s néha csengő hangon felkacagott. Folyton figyelte őket, és mosolya néha mintha nem is egy négyesztendősé lett volna: romlott volt és ijesztő.

– Legalább ilyenkor kiküldhetnéd! – jegyezte meg Heidrun szemrehányóan. – Nem kellene mindig… néznie.

– Hideg van kint. – A heqaib a hangját sem érezte sajátjának; idegen volt, álmos, vontatott. – Nincs szívem kizavarni. Amúgy sem szeretem… ha a durva harcosok közt kószál…

– Tudják, hogy a te gyermeked. Nem merik bántani.

– A torzszülöttektől bármi kitelik… Elragadja őket a vérük, és akkor nem gondolnak a büntetéssel…

– Ahogy akarod. De engem zavar.

– Neked… mindenkinél jobban… meg kellene értened őt. Megjárta a halál birodalmát. Te is odaát voltál, és… a te lelkeden is rajta maradt a billog. Ő pedig csak egy gyermek, még nagyobb nyomot hagyott rajta… A szeretetünk majd meggyógyítja.

Jedra felvihogott, és a füstöt figyelte, amint távozik a sátor tetején levő nyíláson át.

– Próféta! – hallatszott odakintről. – A király hívat!

– Mennem kell. – Faedoc félrelökte a takarót.

– A király nem szólt róla, hogy ma szüksége lesz rád! – Heidrun idegesnek tűnt. – Kimerült vagy.

– Ha szólít, mennem kell. – A férfi szédelegve felállt, s kinyújtóztatta forradásokkal és friss sebekkel borított, csontsovány testét. – Nagylelkű úr ő… megérdemli, hogy hűséggel szolgáljam.

– Azt ígérte, mindig előre figyelmeztet, ha szükség van a varázserődre!

– Talán más okból… kíván szólni velem…

Faedoc hallotta, hogy asszonya mond még valamit, de a szavak érthetetlen zsibongássá olvadtak össze. Tehetetlen bábként hagyta, hogy a nő illőn felöltöztesse, és a sátor kijárata felé vezesse.

A kinti friss levegő múló pillanatokra magához térítette, és ilyenkor reszkető, motyorékoló roncsnak látta magát. Micsoda gyötrő, hazug látomás! Egészséges vagyok és fiatal. Amióta visszakaptam Heidrunt és a kicsit, nincs semmi, ami hiányozna ezen a világon… Ám ez a völgy, ahol a sereg tábort vert, folyton bolygatta a lelki békéjét. A régről, egy elfeledett, másik életből oly zavaróan ismerősnek rémlő hely magasra szította benne a Cholertől orzott Sötét Lángot. Heidrun csodálatos itala itt alig-alig tudta eltompítani a káprázatokat, s azok kitartóan győzködték elméjét, hogy a valóságot mutatják neki. Keményen fegyelmeznie kellett magát, hogy ne higgyen álnok szavuknak, márpedig akaraterőnek híjával volt mostanság.

Zagyva emléktöredékek maradtak csak meg benne arról, miként értek el a király sátráig. Torzszülött harcosok a tüzek körül, mancsukban fagyott húsdarabokkal, alighanem megölt heqaibok maradványaival… Wyvernek, bayugák, lovak és csatahüllők… Ogatjeru, a király új hadvezére, páncélzatát a húsába mélyesztett karikák tartják…

– Okkal jöttünk ebbe a völgybe, Próféta! – mondta Siamun Menkaura, amikor már Faedoc és Heidrun a színe előtt álltak.

– Miféle… hely ez?

A Merghán-völgy. – A pergamenbőrű koponya szemüregében egy pillanatra felvillantak a lángok. – Ismerős talán?

Faedoc bávatagon ingatta fejét. Nem érzett elég erőt magában, hogy bevallja: mintha járt volna már itt, de nem tudja megmondani, mikor és miért. Hogyan magyarázhatná el a királynak, hogy nehezen megy mostanában az emlékezés?

– Nem… felség.

– Nem lehet köze a benned lobogó isteni hatalomhoz?

– Alig hinném… felség.

– Ahogy akarod. Talán egy napon érzel majd annyi tiszteletet uralkodód és jótevőd iránt, hogy ne titkolózz tovább ilyen makacsul!

A xinaf felkelt a sátor közepén felállított trónusáról, és közelebb lépett Faedochoz.

– Ismét szükségem van a szolgálataidra, Próféta.

A heqaib érezte, hogy Heidrun keze megfeszül a karján.

– Rendelkezz velem, felség!

– Azért érkeztünk ide, hogy megszerezzünk néhány… szent ereklyét, Choler nagyobb dicsőségére. Fájdalom, e tárgyak most Dithé istennő alantas hívei, a cherubok birtokában vannak.

– Szétzúzom őket, felség! Harcosaidnak… fel sem kell emelniük kardjukat…

– Nem kétlem, hogy képes lennél rá. De bölcsebb lesz, ha előbb tárgyalunk a cherub Vénekkel. Ki tudja, mit müvelnének az ereklyékkel kétségbeesésükben, ha vesztüket éreznék? – Menkaura csontos ujjaival felemelte Faedoc állát. – Ha leülök egyezkedni a Vénekkel, szeretném tudni, mi jár a fejükben. Ám ők tekintélyes varázserővel bírnak, és még én sem bírom áttörni a falakat, amikkel elméjüket védelmezik. Csak neked van meg a hatalmad ahhoz, hogy belepillants legbensőbb gondolataikba. Ez lesz a feladatod.

– Kívánságod szerint, felség.

– Biztosan készen állsz rá? Úgy látom, rossz bőrben vagy…

– Ezt csak… a boldogság teszi, felség… – Faedoc megingott, és meg kellett kapaszkodnia Heidrunban. – Amióta visszakaptam az enyéimet… a folytonos gyönyörűség a fejembe szállt…

– Az asszonyodnak jobban kellene ügyelni rád!

A király ellépett a Prófétától, és magához intette Heidrunt. Elindult vele a trónus felé, aszott karját barátilag a nő vállára fektetve. Indulatos beszélgetésbe kezdtek, arra azonban mindketten ügyeltek, hogy ne emeljék fel hangjukat, nehogy Faedoc egy szót is elkaphasson.

Hogy készen állok-e? A Faedocban formálódó érzés ködös volt és zsibbadt, mégis, leginkább a dacra hasonlított. Kiterjesztette hatalma csápjait a xinaf és Heidrun felé.

– …akár egy reszketeg aggastyán! – mondta Menkaura. – Ne számíts semmi jóra, ha hasznavehetetlen lesz, amikor a Vénekkel beszélek!

– Nem figyelmeztettél előre, felség, hogy kevesebb mákonnyal kínáljam…

– Attól még nem lenne ilyen gyászos állapotban! Annál inkább a vérveszteségtől… Azt hiszed, nem tudom, hogy a vérét szipolyozod?

– Miért tennék ilyet, felség?

– Így akarsz részesülni a Sötét Láng hatalmából.

– Nem, felség, ha el is csöppen némi vér együttléteink során, csak azért teszem, hogy izgalmasabbá tegyem a magam számára…

– Ne merj a szemembe hazudni! Figyelmeztettelek, hogy soha ne hazudj nekem!

– Felség…

– Quibola nap mint nap beszámol nekem arról, miként nyeldekled a Próféta vérét!

– Nem kell minden szavát elhinned annak az alattomos gnómnak! S ha lehet egy tiszteletteljes kérésem, legalább azt parancsba adhatnád neki, hogy ölelkezéseinkkor ne legyen jelen! A Próféta kezd gyanakodni rá… Egy négyesztendős gyermek nem viselkedhet így!

Faedoc visszahúzódott amazok elméjéből, s kábán vigyorgott maga elé. Íme, sikerült a próba! A király elégedett lehet. Ahogy hű szolgája most kihallgatta az iménti eszmecserét, ugyanúgy bármit kiolvas a cherubok gondolatai közül is. S még hogy gyanakodnék… Egy szerető családban nincs helye bizalmatlanságnak. Drága, kicsi Jedra, csak idő kell szegénynek, hogy a holtak birodalmában jéggé dermedt lelke felengedjen. Akkor majd a régi lesz újra… Ezt Heidrun is be fogja látni.

Egy idő múltán felesége ismét karon fogta, és elindultak valahová. Faedoc ezúttal sem volt teljesen tudatában, hogyan s merre mennek. Szorosan lehunyta szemét, hogy védekezzen a völgyre telepedett hólepel józanító hidege és vakító fénye ellen. Ha néha mégis körülnézett, úgy tűnt neki, wyvernháton utazik, s mögötte Heidrun ül a sárkánynyeregben, hogy megóvja őt a leszédüléstől. A szörnyeteg a szemközti sziklafal felé repült, majd különös, torz szobrok fölött átlibbenve leereszkedett velük egy teraszra.

Itt már egészen erős volt a Sötét Lángot szító kisugárzás. Hangok töltötték be Faedoc elméjét, az Éj Isteneinek kétszólamú mormolását idézve fel benne.

– Eszembe jutott! – bukott ki belőle a vallomás.

Siamun Menkaura, aki lobogó köpennyel lépdelt előtte valami rosszul megvilágított folyosóban, hátrafordult.

– Micsoda? Mi jutott eszedbe, Próféta?

Faedocnak derengeni kezdett, hogy mintha korábban el akarta volna hallgatni a király elől azt, amit most mondani készült. Ám a titkolódzás oka rég feledésbe merült, s most inkább örült, hogy szolgálatára lehet a lénynek, aki visszaadta neki Heidrunt és Jedrát.

– Ez a hely…– suttogta. – Jártam már itt…

– Valóban?

– Ez az Éj Isteneinek börtöne. Itt… itt ruházta rám Choler az isteni hatalmat…

A király nem tűnt annyira meglepettnek, mint Faedoc várta volna. Nem mintha számítana, gondolta a heqaib szórakozottan. Csak úgy elmondtam, mielőtt újra elfeledném…

– Hamarabb is elárulhattad volna! – vetette oda nyersen a xinaf. – Akkor most nem kellene cheruboknak hízelegnem, hogy kiszabadíthassam istenünket…

– Bocsánatodért esedezem, felség!

– Megbocsátok. Legalább végleg megbizonyosodhattam arról, hogy a cherub, akit megkínoztunk, igazat beszélt… A Véneik valóban Cholert rejtegetik itt.

Faedoc bólintott. Furcsa, kényelmetlen érzés környékezte, mintha megfeledkezne valami fontosról, de képtelen volt rájönni, mi az. Choler és a tőle kapott hatalom… ezek körül lehet a gond, de túl fárasztó lenne kiókumlálni, mi nincs rendjén…

Megbotlott, mire Heidrun ismét a hóna alá nyúlt, hogy támogassa. Drága, drága asszony! Lehunyta szemét, és hagyta, hogy a nő vezesse. Talán el is szunnyadt mentében, és arra ocsúdott, hogy visszhangzó zsibongás veszi körül, beszéd-vízesés csobogása egy barlang mélyén. Újabb percek estek ki az életéből, s felocsúdván meglepetten észlelte, hogy már egy hosszú kőasztal mellett kornyadozik, a király balján. Menkaura jobbján a főpap, Guadyamun foglalt helyet. Faedoc nem emlékezett, mikor ültették ide, és arra sem, kik azok a különös alakok vele szemben. Gyapjas fejű teremtmények, gyíkpofák… Nyilván a Vének, akikről Menkaura beszélt. Még egy fehér egyszarvú is akadt közöttük; a Próféta azt találgatta, a ló homlokából kimeredő, hosszú tülöktől ugyan lehet-e kötőféket adni az állatra, és kuncognia kellett az ötlettől. A lény, mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, a férfira emelte átható, kék szemét, és hunyorított. – Amint láthattátok, a seregem odakint várakozik – jelentette be éppen Siamun Menkaura. – Elég harcos és mágus gyülekezik a lobogóim alatt, hogy kifüstöljek innen néhány élemedett jószágot. Talán a próféta egyedül is elég lenne ahhoz, hogy megadásra kényszerítsen benneteket… De nem kívánok nyers erővel élni, ha más megoldás is kínálkozik.

– Mit célzol, felség?

Faedoc felkapta fejét a döcögős heqaib kiejtésre. A töpörödött cherub, akitől az iménti kérdés származott, átkozottul ismerős volt neki. A cserépképű öreg, aki Fort Herculfalán megmentett a lángtorkú fegyverektől!

– Tudod te azt jól, Yakov Dagje! Azt akarom, adjátok át szépszerével a Choler lelkét őrző urnát. – A király múmia-ujjai türelmetlen ütemet doboltak a gránitlapon. – Akkor békével elvonulunk.

– Nem tudok, mennyire az jó cheruboknak – csóválta a fejét a Vén. – Gépimádóknak.

– Choler a mi istenünk! Jogunk van visszakapni őt!

– Miért átadni? Nem elegendő, ha cherubok kiereszt Cholert fogságából? – Yakov Dagje szarulemezei ravasz vigyorba rendeződtek.

– Hogy ti adnátok testet a lelkének? – Guadyamun méltatlankodva ingatta aranyfestéktől csillogó, tar koponyáját. – Ti, Dithé szolgái? Ez… szentségtörés lenne!

– A kérdés csak az, felség, miért is ragaszkodsz ennyire a kiváltsághoz, hogy te és papjaid szabadíthassátok meg Cholert? – Az egyszarvú kortalan, dallamos női hangon szólalt meg. Sokkal jobban beszélte a heqaibot, mint Dagje. – Tán csak nem azért, mert… úgy érzed, a félisten jó helyen van ott, az urnában?

– Ezt hogy értsem? – hördült fel Menkaura.

– Ha szabadon ereszted Cholert, többé nem te leszel Haides legfőbb hatalma. Engedelmeskedned kell majd istened parancsainak. Mi tartana vissza attól, hogy ehelyett inkább a földhöz csapd a Lélekurnát?

– Mi most is Choler parancsolatai szerint élünk, myrn kanca! – köpte a szót a főpap. – Mi változna azzal, ha istenünk ismét köztünk járna testi valójában is? Amúgy pedig ha elpusztítanánk a Sötét Magisztert. … még a gondolat is égbekiáltó… ha erre vetemednénk, varázserőnk forrásától fosztanánk meg magunkat.

– Choler is egy külső síkról, Worlukról nyerte hatalmát. Honnan tudhatnánk, hogy nem találtátok meg a módját a worluki Fekete Lángok közvetlen megcsapolásának?

– Ne tereljük el a szót Worlukra és a Láng eredetének legendáira! – mordult a xinaf. – Itt és most Choler Lélekurnájáról egyezkedünk. Mi köze ennek ahhoz a másik világhoz, Worlukhoz?

– Talán nagyon is sok! – vetette közbe egy gyapjas szőrű, szarvacskás vénasszony. – Ismeritek Gilgarat Próféciáját. Egy worlukról elszármazott emberasszony hatalmas pusztítást szabadít Cherubionra.

Choler pedig az emberek ellensége. Ha kockáztatjuk, hogy kényetekre-kedvetekre kiszolgáltatjuk a Magiszter urnáját, és ti elpusztítjátok, Choler személyében egy erős fegyvert veszítünk el a jóslat emberasszonya ellenében!

Az éltes matróna mellett egy humán férfi ült, akire Faedoc csak most figyelt fel. A Gépimádók egyenruháját viselte, és ez fájdalmas emlékeket idézett fel a heqaibban. A katona felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván, majd halkan beszélni kezdett a másik oldalán helyet foglaló, feltűnő szépségű cherub nőhöz.

– Sárkányölő Kurt Hauser tudni szeretné, Haides királya és a Vének miért a feje fölött tárgyalnak a Lélekurnákról, melyek egyelőre az ő birtokában vannak! – tolmácsolta a nő az egyenruhás szavait.

– Sárkányölő! – Menkaura gúnyosan felhorkant. – Úgy látszik, az a sorsom, hogy mindig keresztezd az utamat. De mostanáig szerencsét hoztál nekem… Remélem, ezúttal is így lesz.

A humán morgott valamit feleletül, amit a nő nem fordított le. Faedocnak persze nem esett volna nehezére kiolvasni a gondolataikat, de úgy ítélte meg, aligha lehetett fontos.

– Elég ebből! – A xinaf felállt székéből, és az asztalra támasztotta csontos ökleit. – Nincs türelmem ahhoz, hogy agyafúrt érveket és ellenérveket hallgassak, amik úgysem vezetnek sehová. Hét nap gondolkodási időt adok a Vének Tanácsának, hogy eldöntse, átadja-e nekem a Lélekurnát. A hét nap lejártával a földdel teszem egyenlővé ezt a helyet, és iszonyú sorsra jut mindenki, aki dacolt az akaratommal!

Az egyszarvú Yakov Dagjéhez hajolva sugdolózni kezdett az asztal túlfelén.

– Mit beszélnek? – kérdezte a király halkan Faedoctól.

A Próféta kinyújtóztatta agyának láthatatlan csápjait. Hirtelen a szellemvilágban találta magát, ahol elmerejtő varázslatok örvénylették körül a két cherubot. Faedoc úgy vélte, át tudná szakítani e hálót, ám azzal felhívná magára a figyelmet. A nyers erőnél most többet ért a fürgeség. Nem félt, hogy kudarcot vall; az Éj Isteneinek közelsége oly mértékben felerősítette képességeit, hogy még a Vének amúgy figyelemreméltó védművei sem dacolhattak vele. Kinézett magának egy apró rést a kavargó fénynyalábok közt, és a kilőtt nyílnál is sebesebben átsuhant rajta.

Máris amazok gondolatai közt találta magát. Nem ismerte a nyelvet, melyen értekeztek, ám a szavak mögött meghúzódó tudati folyamatok jól követhetően peregtek előtte. Közvetíteni kezdte a cherubok beszélgetését, oly halkan, hogy csak a király hallhassa.

– A Yakov Dagje nevű nem érti, hogy a Monarakh kutyáival tisztára nyalatott csonthalom… azaz felséged… miért ajánl fel ilyen nagylelkű haladékot. Hét nap elegendő lehet ahhoz, hogy ideérjenek a felmentő seregek, ha… Ishbeth?… Isbeth vagy Ishbel… sikerrel jár. Yakov Dagjét meglepte, hogy felséged nem számol efféle veszéllyel.

– Folytasd!

– Az egyszarvú… Myrnanda… éppen attól tart, hogy az agyafúrt monarakhi dög… mármint felséged… igenis gondolt azokra a seregekre. Szerinte felséged nagyon is számít rá, hogy létrejönnek bizonyos… szövetségek, és egyszerre akar végezni mindegyik ellenfelével itt, ebben a völgyben.

– Okos ribanc. – Menkaura koponyájára jól látható vigyor ült ki a szájhasíték nélküli pikkelybőr alatt.

– Yakov Dagje szerint akkor sincs más választásuk, mint elfogadni az ajánlatot…

Myrnanda és társa közben egyezségre jutván bólintottak egymás felé, majd az egyszarvú a királyra emelte tekintetét.

– Legyen úgy, ahogy kívánod, Haides királya! Mához hét napra megkapod a választ.

– Bölcs elhatározás. Akkor már csak egyetlen dolog van hátra… – Menkaura a humán katonára pillantott. – Látnom kell a Lélekurnákat.

Myrnanda meglepetten hőkölt hátra, mintha zabla rántaná meg a száját.

– Nem tudom, beleegyezhetek-e egy ilyen kérésbe…

– Meg kell bizonyosodnom afelől, hogy az urnák valóban itt vannak, s nem csupán valami cherub cselvetés miatt kell ilyen sokáig egy helyben rostokolnom hadaimmal.

– Mint hallhattad, felség, a döntés nem a Vének kezében van. A Lélekurnákat Sárkányölő Kurt Hauser birtokolja.

– Akkor kérdezzétek meg őt!

A cherub szépség mondott valamit az őszes-fekete hajú, borostás humánnak, mire az eltökélten megrázta a fejét. A nő segélykérőn pillantott Myrnandára, aki közelebb lépett a Gépimádóhoz, és a füléhez hajolt.

Faedoc ezúttal csak puszta kíváncsiságból hallgatott bele, miféle érvekkel hozakodik elő az egyszarvú.

– Egyezz bele! – sürgette Myrnanda a férfit.

– Veszélyes – felelte amaz. – Mi van, ha ez csak valami trükk? A király úgy tesz, mintha határidőt adna, közben meg csak az alkalmat lesi, hogy elmarja tőlünk a cuccot…

– Nem meri megpróbálni. Nem fog itt és most szembeszállni a Vének Tanácsával. Nyugodt lélekkel megengedheted, hogy szemügyre vegye az urnákat. Olyan feltétel ez, amihez ellenkező esetben magam is ragaszkodnék. Amúgy is kapóra jönne, ha lekötnéd egy időre…

– Hogy micsoda?

– Amikor ráállsz, hogy megmutatod a Lélekurnákat, szabd feltételül, hogy csak a király tekintheti meg őket! Ezzel rövid időre elválasztjuk az Alkony Prófétájától, és alkalmat adunk Dagje mesternek, hogy váltson néhány szót Faedockal.

– Miért szükséges ez?

– Tudunk egyet s mást, amivel Faedoc Ogwynnt a király ellen hangolhatnánk. Ugye, nem kell ecsetelnem, mekkora előnyökkel járna ez számunkra? A Próféta révén itt és most legyőzhetnénk Siamun Menkaurát… Egy próbát mindenképp megér!

– Francba… Barom vagyok, hogy hagyom magam belevinni ebbe a sok gázos helyzetbe… Jó, nem bánom. De szemetek a pályán legyen!

– Micsoda?

– Úgy értem, figyeljetek oda a ravasz vén csontira!

Faedoc észrevétlenül visszahúzta elmecsápjait. Kezdett kimerülni. Fárasztotta ez az ostoba, érthetetlen egyezkedés, a nagy összpontosítást kívánó fürkészvarázslatok, a kíváncsi tekintetek, melyekben a cherubok részeltették… Zsibongott a feje, homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. Legszívesebben Heidrunnal együtt most mindjárt visszatért volna a sátrába, hogy felhajtson egy kupával abból az édes, álnok nektárból. Nem is igazán volt képes figyelemmel kísérni, mi zajlott ezután. Arra nyitotta ki a szemét, hogy a nagy asztalnál már csak ő maradt. Heidrun és Guadyamun félrehúzódva vitatkoztak valamin, a király pedig eltűnt, nyilván már a Lélekurnákat szemlélte néhány kazamatával odébb.

– Te vagy rossz bőrben, Próféta! – szólalt meg mellette egy magas, reszketeg hang. – Mikor mi találkozunk, te vagy mindig rossz bőrben.

Faedoc álmatagon mérte végig Yakov Dagjét.

– Dagje mester…

– Emlékezesz még Dagje mestert, igaz? Fort Herculben mentegettem életed.

– Köszönet érte.

– Vagyol hálás, igaz? Hehehe… Most segítek téged megint, leszesz még sokkal hálás! Akarod-e?

– Sose fáradj! Rajtam nem kell segíteni. Boldog vagyok. Mindent elértem, amit akartam.

– Azt te hiszed rosszul! Felnyitok szemed, az lesz nagy segítés.

– Felnyitod a szemem?

– Úgy, úgy! Neked legfontos asszony és kicsi lány, igaz?

– Igen. Ők a mindenem.

Yakov Dagje bólintott, apró szeme megvillant a szarulemezek résében.

– Kit te hiszesz asszony, gyerek, azok igazából király kegyencei Van rajtuk varázsálca! Asszony valóságosan király szajhája, Nefercris. Gyereklány gonosz gnóm, Quibola. Király… becsap tégedet!

A kisöreg elhallgatott, s várta szavai hatását.

Faedoc fáradtan lehunyta szemét. A sátrára gondolt, prémekre, forró, fűszeres italra. Játszhatna Jedrával, a hátán lovagoltathatná… Akár még a betűvetésre is elkezdhetné tanítani. Igaz, ő maga sem vált nagy mesterré ebben a tudományban, de egyszerűbb írásokkal elboldogult. Nagy kincs a tudás.

A cherub türelmetlen feszengése visszarántotta a valóságba.

– Igen, a varázsálca – dünnyögte Faedoc, reménykedve, hogy most már egykettőre megszabadul Dagje mestertől. – Heidrun és Jedra. Nefercris és… hogy is hívják… Quibola. Két arcuk van, tudom Hol így néznek ki, hol úgy… De ha eleget iszom az italból, ők szinte mindig Heidrun és Jedra. Ez… jó. Ez a boldogság.

– Miket te beszélsz? – hebegte a cherub megrökönyödve – Hát tudol csalást?

– Csalás? A király talán annak szánja, de téved. Van egy világ, ahol együtt lehetek a családommal. Ez olyan jó. És ami jó, az nem lehet… csalás. A varázslat pedig erős. Könnyűvé teszi, hogy lássam… Heidrunt és Jedrát. Majdnem olyanok, mint voltak. De eláruljak valamit? – Közelebb hajolt Dagjéhez, és cinkosan rákacsintott. – Ha Heidrunnal ölelkezem, néha akarattal keresztüllátok az álcáján. Hiszen érted… Nézem a másik arcát, a gőgös Nefercrisét. Undorodik tőlem, de leplezi. Nyög, zihál, és próbál gyönyört színlelni a pór karjaiban, aki kilőtte a fél szemét. Ilyenkor… sokkal erősebb a kéj… Érted, ugye, Dagje mester?

Felvihogott, de közben érezte, hogy kicsordul a könnye. A Vén leplezetlen döbbenettel hátrált el tőle.

– Szegény, szegény fiú… Elborult neked elméd… Szegény fiú…