A TATI ZSILIPPEL SZEMBEN,A FOLYOSÓ túloldalán lévő raktárban vártak a szerzetesekre. Bart meztelen lábait tanulmányozta, míg a helyiség másik oldaláról Gary Bartot fürkészte. Mindketten izzadtak. Mostanra már mindenki izzadt a fedélzeten. A hőmérséklet 30° Celsius fölé kúszott. A Prominence-en kitört a nyár. Több szerzetes mezítláb járkált a hajón, és nedves lábnyomokat hagytak maguk után.
— Szóval nem is tudtam, hogy... — Gary megállt. Szinte mintha zavarba jött volna. — Nem tudtam, hogy az áldozat, mármint... az emberáldozat... része a ti...
— Én se tudtam — mondta Bart. A szavak élesebben hangzottak, mint ahogy szerette volna. — De ez egyébként sem úgy van. Aelred önként jelentkezett. Mint a többiek is.
— Aha. Biztosan. — De Gary nem tűnt annyira biztosnak.
— Szerinted Aelrednek benne volt a keze? — kérdezte Bart.
— Miben?
— A sorshúzásban. Az áldozatra.
— Úgy érted azért, hogy ő „nyerjen”? — Gary' egy pillanatig elgondolkodott ezen. — Talán.
Bart még mindig dühös volt. — Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tette.
— Miért nem? — kérdezte Gary. — Aelred bátor ember.
Bari meglepetten hallotta ezt az elismerést Gary szájából, de nem nézett rá. — Biztos vagy ebben?
— Ezt meg hogy érted? — Gary összefonta maga előtt a karját. — Ha manipulálta is a sorshúzást, azért tette, mert hajlandó volt meghalni, hogy ezzel segítsen rajtunk, többieken.
Bart hosszú ideig nem szólt semmit, csak az előre-hátra hintázó lábfejét figyelte.
— Mi van?
— Amúgy is meghalt volna. Talán könnyebb volt neki így, mintha végig kellene néznie, hogy esik szét itt minden.
Gary kifújta a levegőt. — Kemény ember vagy, Bartholomew. Egy ideig csak álltak a ragacsos hőségben.
Gary' megrázta a fejét. — Ki tudja?
Egy pillanattal később Gavin és Paul lépett halkan a helyiségbe. A szerzetesek szokásuk szerint nem köszöntek. Nem úgy tűnt, mintha szégyellnék magukat, ugyanakkor Bartnak az volt az érzése, hogy nem is nagyon reklámozták a döntésüket. Az elkövetkező öt percben többen szállingóztak be — néhányan kettesével, de a legtöbben egyedül. Mindannyian ugyanúgy reagáltak, amikor beléptek a terembe: gyorsan felmérték a korábban érkezetteket, majd mindannyian lesütötték a szemüket. Bart talán csak képzelődött, de mintha pillanatnyi megkönnyebbülés futott volna át az arcokon, ahogy a szerzetesek meglátták, hogy nem ők az elsők.
Megszámolta a jelenlévőket. Kilenc önkéntes. Aztán odalépett Garyhez és halkan így szólt. — Szerintem többen már nem jönnek.
— Egyelőre — hangzott Gary halk válasza. Aztán a csoport elé lépett. — Oké. Feltételezem, hogy mindenki, aki itt van, szeretné túlélni az előttünk álló problémát. És legalább egyikük azért van jelen, hogy jelentést tegyen az apátnak. Nos, engem ez tökéletesen hidegen hagy. Igyekszem rövidre fogni.
Az ajtóban Ruth jelent meg, még mindig szerzetesi csuhában.
Mielőtt megszólalt volna, tekintete végigpásztázott a csoporton. — Ez az az, öhm... azok, akik...?
Akik élni akarnak? gondolta Bart. Mert hiszen erről szólt az egész. A helyiségben tartózkodó emberek élni akartak. Inkább élni akartak, mintsem a rendhez tartozni. Inkább akarták az életet, mint Solt. Inkább, mint a bizonyosságot és a méltóságot.
— Igen — felelt Gary. — Gyere be.
A lány lesütött szemmel Martin testvér mellé állt. Bart eltűnődött, hogy Ruth képes volt-e egyáltalán a szégyenre, vagy csak azért mutatott alázatosságot, mert ezzel tudta legjobban bebiztosítani a testvérek segítségét?
Gary ismertette a tervét arról, hogy szkafanderben húzzák ki a pálya legforróbb részét a Prominence árnyékában. Amikor befejezte a magyarázatot, megkérdezte, van-e valakinek kérdése. Senkinek nem volt. Nekem viszont volna egy — szólt Gary. — Jelen pillanatban hányan akarják ezt végigcsinálni? Emeljék fel a kezüket.
Rövid tépelődés után mindegyik szerzetes felemelte a kezét, és Ruth is csatlakozott hozzájuk.
— Jó — mondta Gary. — Most tartunk egy kis jelmezes próbát. Nem hagyjuk cl a hajót, de mindannyian felvesszük a szkafandert, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy mindenki belefér, aztán kimegyünk a zsilipbe, hogy ellenőrizzük, nincs-e valahol levegőszivárgás, és hogy megnézzük, minden működik-e.
És, tette hozzá Bart magában, hogy gondoskodjunk arról, hogy senki ne essen pánikba, ha ott lesz kint, sisakkal a fején. Némelyik szerzetesen valószínűleg évtizedek óta nem volt szkafander. — Szóval mindenki kapjon fel egy...
Az egyik szerzetesnek még mindig a levegőben volt a keze. Paul volt az.
— Igen? — kérdezte Gary.
— Mennyi ideig fog az tartani?
— Talán egy-két óráig. Esetleg van valami fontosabb dolgod?
— A délelőtti istentisztelet tizenöt perc múlva kezdődik.
— Nos, Paul, két választásod van: vagy itt maradsz és a többiekkel együtt felveszed a szkafandert, vagy elmész a délelőtti istentiszteletre. De aki nem vesz részt a gyakorlaton, nem jön a csoporttal a perihélium idején. Ha csak magadat sodornád veszélybe, felőlem mehetnél, de még legalább egy ember élete múlik majd rajtad. Ennek fényében mit szeretnél csinálni?
Paul körülnézett, mielőtt újra Garyre emelte volna a pillantását. Maradok.
— Jó. — Ezután Gary újra az egész csoporthoz szólt. — Rendben, akkor első lépésként mindenki fogja meg a szkafanderét és fordítsa meg úgy, hogy a hátulja legyen elöl. A zipzárban beépített mikromotor működik, amelyet tanácsos használni. A kocsi csak vészhelyzet esetére van.
Miután mindenki belebújt a szkafanderébe és ellenőrizte a társát, a csoport belépett a zsilipbe, hogy ellenőrizzék az esetleges szivárgást, és hogy kiderüljön, ki hogyan birkózik meg a súlytalansággal. Ebben még azoknak is volt némi tapasztalatuk, akik elkerülték a Prominence súlytalansági folyosóit, miután egy héttel korábban Ruth és Zach lekapcsolták a hajó gravitációját. Michael testvér űrbeteg lett, így Gary utasította, hogy kérjen valamit Theodore testvértől a hányinger és szédülés ellen. Ugyanezt tanácsolta azoknak is, akik tudomásuk szerint hajlamosak voltak a rosszul-létre. Szkafanderben természetesen már nem lehetett gyógyszer bevenni.
— Rendben — szólt Gary. — Most pedig azt fogjuk gyakorolni, hogyan kell levegőtartályt cserélni. Fogjuk meg a társunkat és... — Amikor Gary felnézett, azt látta, hogy a teremben minden tekintet valahová a háta mögé mered. Kíváncsian megfordult, és a perjel állt az ajtóban. — Aelred testvér. Örülök, hogy ideért. Még mindig van elegendő tartályaink, ha...
Aelred egy kézmozdulattal elhallgatta Garyt és megrázta a fejét. Végignézett a szerzeteseken, minden arcot külön megvizsgált. Sokkal inkább megbántottnak tűnt, mint dühösnek, és Bart érezte, hogy a saját neheztelése egyre halványul.
Aelred halkan megszólalt: — Aki elkerüli az Ő fényét, azt nekem is el kell kerülnöm, mert az már a sötétségé. De aki visszatér az árnyékból, az mindig kedves az én szívemnek.
Ezekkel a szavakkal aztán megfordult és távozott. Hirtelen nagyon öregnek tűnt.
— Hol is tartottam? — Gary aznap először nem találta a szavakat.
— Rendben. A szkafandereket önzáró szelepekkel látták el, így nagyon kevés levegőt vesztenek, amikor tartályt cserélünk. Ettől függetlenül azonban gyorsnak kell lennünk. Különösen akkor, ha valakin szűk a szkafander — rád gondolok, Paul testvér —, ugyanis ekkor alacsony a minket körülvevő levegő szintje. Ilyen körülmények között csak néhány percig lehet rendesen lélegezni, mielőtt az ember elájul a CCh-mérgezéstől...
Minden rendben ment — eltekintve attól, hogy egyszer le kellett zárni a zsilipet és lesegíteni Gavin sisakját, amikor a társa nem tudta elég gyorsan felcsatolni az új levegőtartályt. A szelep csatolása megsérült, és egyébként is ki kellett volna cserélni még perihélium előtt. Összességében véve a gyakorlat jól sikerük.
De amikor kiléptek a zsilipből, újabb tucat szerzetes várt rájuk. Bart aligha tartotta volna lehetségesnek, de izzadságtól csatakos arcukkal csak még félénkebbnek tűntek, mint az első csapat. Gary meglepő méltósággal köszöntötte őket. De ő végül is számított erre az eshetőségre.
Egy órával később a zsilip előtti folyosó megtelt. Bart magában összeszámolta a jelenlévőket.
— Hányan vagyunk? — kérdezte Gary.
— Harmincketten. Az még belefér?
Gary megrágta magában a számokat. — Ez kilencvenhat tartályt jelent. Éppen belefér.
Jobb eredményre nem is számíthattak volna. A lehető legtöbb embert tudják megmenteni anélkül, hogy bárkit is el kelljen utasítaniuk. Bart már éppen hangot adott volna a véleményének, amikor Gary megszólalt. — Ne örülj annyira. Még többen fognak jönni. Inkább előbb, mint utóbb. És akkor el kell kezdenünk nemet mondani.
Gary a csoporthoz fordult, és Bart kicsit meglepődött a kapitány szavai hallatán. — Tudom, hogy jelentős árat kell fizetnetek azért, hogy most itt vagytok, és mindannyian nehéz szívvel hoztátok meg ezt a döntést. Nem tudom, számít-e, de úgy hiszem, helyesen döntöttetek. Akkor hát vegyük át még egyszer a teendőket.
A gyakorlat során Gavin és Paul segédkeztek, akik már legalább egyszer végigmentek az egész műveleten. Ezúttal két ember lett rosszul a zsilipben. Gary tudta, hogy lesznek így még többen is, ha kimennek az űrbe. Ezzel pedig kénytelenek lesznek maguk megbirkózni. Miközben elpakolták a szkafandereket, James testvér feltette a megkerülhetetlen kérdést: — És mi lesz, ha majd ki kell... öhm...?
— Ha pisilni kell? Vagy még rosszabb? — kérdezte Bart.
— Igen.
Bart belenyúlt egy zsákba a háta mögött és előhúzott valamit, ami leginkább pelenkára hasonlított.
— Csak viccelsz — mondta James.
— Feljöhetsz a fedélzeti vécébe, de minden alkalommal levegőt vesztesz, amikor leveszed a szkafandert. Emellett pedig senki sem tudja, milyen meleg lesz itt, így előfordulhat, hogy elveszíted az eszméleted, ha a fedélzetre lépsz. Ismertem embereket, akik használtak ilyesmit. Nem olyan vészes, de amikor már... használtak, nem bizonyulnak a legkényelmesebb viseletnek. Szóval próbáljátok meg visszatartani, amíg csak lehet.
A csoport egy emberként nyögött fel.
— Hé, a merkúri űrhajósok is pelenkát viseltek. Ha nekik megfelelt, megfelel nekünk is.
Martin testvér megrázta a fejét. — Ez a huszonharmadik század, és a tudomány mindössze ennyivel bírt előrukkolni?
— Ha nincs több kérdés, akkor már csak egy dolgot kell megbeszélnünk. Gary szemügyre vette a csoportot. — Úgy számolom, kicsit több mint kilenc óránk van még, mielőtt bepelenkázzuk magunkat és kimegyünk az űrbe. De itt már jóval azelőtt meleg lesz. Nagyon meleg. Amikor ez megtörténik, néhány testvéretek meggondolja majd magát. Oda fognak menni hozzátok a szkafanderükkel és kérnek egy levegő tartályt.
— Az, hogy pontosan mit fogtok nekik mondani, rajtatok múlik, de egy dolgot el kell mondanom: ha igent mondtok, ha átadtok egy tartályt, akkor nem tesztek nekik szívességet. Sem magatoknak. Mivel ketten fogtok meghalni — ti és az az ember, akinek átadjátok a tartályt.
A szerzetesek úgy álltak ott, mint az agyagszobrok. Némán, szemrebbenés nélkül. Lehetetlen volt megállapítani, hogy Gary szavainak volt-e akár a legcsekélyebb hatása is rájuk.
— Akkor itt találkozunk hat óra múlva, hogy ellenőrizzük a hőmérsékletet és megnézzük, hogy vagyunk. Onnantól pedig az lenne a legjobb, ha együtt maradnánk.
Gary és Bart végignézte, ahogy a szerzetesek kisorjáznak a helyiségből. Szerinted képesek lesznek ezt betartani? — kérdezte Bart.
Gary megrázta a fejét. — Egy percig sem.
BART REMÉNNYEL TELVE HAGYTA EL, a zsilippel szembeni termet, ugyanakkor pedig elszomorította a gondolat, hogy több testvére már nem csatlakozhatott hozzájuk. Próbálta felsorolni azokat, akik nem jöttek el, azokat, akik hiányozni fognak neki. Ignatius testvér. Micah testvér. Aelred testvér. Aztán megállt. Ebből semmi jó nem származhat. Azonban még így is helytelennek tűnt egyszerűen csak kitaszítani őket a gondolataiból. Elfelejteni őket.
A folyosó végén Ruth várt rá. Mióta a lány a fedélzetre lépett, Bart első alkalommal érezte, hogy nem akarja őt látni.
— Ez akár még sikerülhet is — szólt Ruth.
— Ja. Nekünk — mondta Bart.
— Hát persze. — Némi kínos csönd után a lány újra megszólalt. — Nem kísérnél el a cellámhoz?
— Miért? — kérdezte Bart. — Elfelejtetted az utat?
— Beszélni akarok veled.
— Miről? — Bart nem állt meg, Ruth pedig a nyomában maradt.
— Nem könnyíted meg a dolgomat — mondta.
— Mit?
— Próbálok bocsánatot kérni.
— Mármint azért, hogy itt akartatok minket hagyni?
— Nem azt akartad mondani, hogy azért, mert téged akartunk itt hagyni?
— Tudod — felelte Bart —, majdnem megértem, hogy miért akarnátok ilyesmit tenni. Talán azt gondolod, hogy Sol igazságtalan volt veled. Talán azt gondolod, hogy a pénz mindent helyrehozott volna. Nem tudom. De miért mondtad el, hogy mit terveztetek, amikor nem is kellett elmondanod?
Tovább sétáltak a hónuk alá csapott szkafanderekkel, és Bart rájött, hogy a fogda felé tartanak.
— Ha valakitől bocsánatot akarsz kérni, akkor ugye neki is tudnia kell, hogy rosszat tettél?
— Ezt akarod? Hogy valaki megbocsásson neked? — Bart még mindig nem nézett a lányra.
— Nem valaki. Te.
Bart eltűnődött. Olyan könnyű lenne kimondani a megfelelő szavakat. A Szentírás is ezt parancsolja. Aelred is erre utasította volna.
— Talán valaki mást kellene megkérned.
— Az nem lenne ugyanaz — mondta Ruth.
— Miért nem?
— Talán azért, mert te tudod, milyen ez. Hogy milyen, amikor elhagynak.
A PROMINENCE A PERIHÉLIUM FELÉ SZÁGULDOTT, mint egy kő a gravitáció parittyájában.
A légkondicionálók már nem bírták hűteni a hajót. A korongozóteremben a korongok elkeseredetten forogtak. A szerzetesek szobrai egyre nagyobbak és egyre extravagánsabbak lettek, ahogy a testvérek az utolsó órákban megpróbálták megtalálni a tökéletes edényt. Azok, akik hátramaradtak, a korongozáson és imádkozáson kívül nem sok mást tehettek. A perihélium előtt hat órával baljós nyögések és kongások rázták meg a hajót, ahogy a hő hatására a hajótest tágult és vetemedett. Bart azon tűnődött, hogy ha még túl is élik a perihéliumot, vajon lesz-e hajó, amelyre visszatérhetnek.
Akik úgy döntöttek, hogy elhagyják a hajót, a keleti zsilip előtti folyosón várakoztak, mint az ugrásra készülő ejtőernyősök. Magukhoz ölelték a szkafandereket, üres társakat, akik hamarosan elnyelik majd őket. Bőrük gyöngyözött az izzadtságtól, míg a csuhájuk el nem nehezült a felszívott nedvességtől.
Mindeközben pedig a hőmérő egyre csak kúszott felfelé.
Bart Ruth mellett ült, aki mostanra alsóneműre vetkőzött. A lány megmozdult, a válla Bánéhoz nyomódott. A hőség ellenére, amely úgy lebegett fölöttük, mint valami láthatatlan fenevad lélegzete. Bart érezte, hogy a lány közelsége felizgatta. Na, már csak ez hiányzott, gondolta.
Aztán a szerzetesek is levetették a csuhájukat. Ruth kedvéért a pelenkát azért magukon tartották. Bart kicsit tovább ült csuhában, mint a többiek, és próbált valami kevésbé izgalmas dologra gondolni. Az imádságok nem nagyon jöttek be. így amikor az első néhány testvér megérkezett, hogy menedéket keressen a hőség elől, egy sor izzadó óriáscsecsemőt talált a folyosón, akiket forró levegőn kívül nem sok más fedett. Megjöttek az izzadtságtól csöpögő szerzetesek és pelenkás testvéreikre meredtek. Hárman voltak: Charles, Theodore és Simon.
Simon szólalt meg: — Szeretnénk csatlakozni. Úgy döntöttünk, hogy mi is jövünk.
Gary megvárta, hogy az egyik szerzetes szóljon hozzájuk.
— Nem lehet — mondta végül Paul. — Sajnálom. Nincs elég levegőtartály.
— Nem értem — felelt Theodore. — Hiszen minden szkafanderhez kettő van.
— Tudom — mondta Bart. — De tizenegy órát kell kint lennünk. Ehhez fejenként három tartályra van szükség.
Theodore az arcokat fürkészte. Nem hitt a fülének.
Ekkor lépett előre Gary. — Ha átadunk nektek egy-egy tartály, mind meghalunk — mondta szilárdan. — Mindannyian. Értitek?
— Szóval ti életben maradtok és mi meghalunk, mert...
— Mert ez az én ötletem volt. Mert ezek az emberek jelentkeztek először.
Mert előttetek is ott volt a lehetőség és nemet mondhatok.
— Értem — szólt Theodore.
— Sajnálom — mondta Gary. — Jobban éreznéd magad, ha mindannyian meghalnánk?
— Akkor ez az egész csak matematika?
— Igen. Pontosan erről van szó. Óránként x liter levegőre van szükségünk.
Egy feltöltött tartályban y liter van. így aztán két póttartályra van szükségünk a túléléshez. Ez tényleg csak matematika kérdése.
Theodore bólintott. Már éppen távozott volna, amikor Gavin felállt. Tessék — szólt, és felemelte az egyik tartályát.
— Ne csináld — mondta Gary. — Nem! Ezt nem teheted meg.
— Semmi baj — válaszolt Gavin, azzal átadta a második és harmadik tartályt is. — Sok szerencsét. — Ezzel elindult a folyosón, vissza az égő hajóra.
Theodore ott maradt, kezében a három tartállyal. Garyről Bart-ra nézett, aztán vissza. Mindannyian egymásra meredtek és képtelenek voltak elhinni az imént történteket.
— Hát — szólt végül Gary.
Bartot megrázta, hogy teljesen félreismerte Gavint. Eszébe jutott. hogy épp az előző nap milyen kemény szavakkal illette a szerzetest.
De itt még nem volt vége a dolognak.
Fél órával később még öt pihegő, vörös arcú szerzetes érkezett. A hajó hőmérséklete már 45“ Celsius volt. És most az eredeti csoport tagjai egymás után kezdték átadni a tartalék tartályokat.
Gary megpróbálta meggyőzni őket. Elmondta, hogy ha lemondanak a harmadik tartályról, akkor perihélium körül mindössze csak hét órát tölthetnek a hajón kívül. Ez azt jelentette, hogy még négy órát kell a hajón maradniuk. — Szerintetek meg tudjátok csinálni? — kiabálta. — Nyolcvan fokban? Kilencvenben? Szerintetek kibírjátok egy lassú sütőben négy órán át? És amikor visszajöttök, két vagy három órával perihélium után, itt akkor sem lesz jobb. Rosszabb lesz. Mint ahogy délután kettőkor is melegebb van, mint délelőtt tízkor.
— Nem tölthetjük újra a tartályokat? — kérdezte Ruth.
— Dehogynem. Ha kibírod, hogy nem ájulsz el közben. Ha a pumpák nem sülnek be, miután a síkosító elpárolgott a mozgó részekről.
— Tőled senki sem kérte, hogy add át a harmadik tartályodat — szólt halkan Malcom testvér.
— Helyes — felelte Gary. — Nagyon helyes. Mert nem is fogom átadni.
— Túl fogjuk élni — szók közbe Bart.
— Nem, én túl fogom élni — mondta Gary. — És amikor visszatérek a fedélzetre, egy szellemhajót fogok kormányozni.
— Kivéve, hogy nem nagyon kormányzol semmit, nemde? — vetette fel Ruth. — Te is csak sodródsz az árral. Mint mi, többiek.
Gary' gyilkos pillantást vetett rá, mielőtt sarkon fordult és elvonult a folyosón. Amikor befordult a sarkon, Ruth felvette az egyik otthagyott tartályát.
— Mit csinálsz azzal? — kérdezte Bart.
— Csak gondoltam, nehogy elkallódjon.
— Tedd le.
— Én nem...
— Azt mondtam, tedd le!
BART ÁTKUTATTA AZ APÁTSÁGOT,HOGY GARY nyomára bukkanjon. A legtöbb szerzetes visszavonult a katedrálisba vagy a dormitóriumokba, hogy imádkozzon. Bart meglepődött, amikor Aelred testvért és Micah testvért abban a helyiségben találta, ahol a mázak készültek. Mindketten meztelenre vetkőztek és egy csempe fölé görnyedtek, amire vastagon kenték a fehér mázat.
— Bartholomew — szók Aelred, mielőtt Bart még kifordulhatott volna a teremből. — Keresel valamit?
— A kapitányt.
— Á. Úgy negyedórája láttam. Mintha éppen a keleti súlytalansági folyosóra lépett volna be.
— Köszönöm.
— Kérlek, gyere ide. — Bart belépett a helyiségbe. Bár szinte lehetetlennek tűnt, itt még melegebb volt, mint a hajó többi részén. Aelred két ujja közt tartva szemlélte a csempét, amelyet éppen megfestett. Megérintett egy papírlapot, ami a munkaasztalon hevert. — Mit gondolsz erről a receptről?
A szó hallatán Micah testvér felvonta a szemöldökét.
— Elnézést — javította ki magát Aelred. — Formula, nem recept. Igazság szerint nekem ez mindig olyan volt, mint a sütés. Csak a sütő melegebb.
Bart el sem tudta képzelni, hogy Aelred miért kérdezte meg. — Hát kezdte —, nekem ez szokványos sárga máznak tűnik. Mégis mi ez?
— Vanádium — felelte Micah.
— Csak támadt egy ötletem — magyarázta Aelred. — Az jutott eszembe, hogy olyan közel kerülünk majd a Naphoz, hogy megfelelő fényáram mellett a mázat akár maga a Nap hője is kiégetheti. Még kemence sem kell hozzá. Azon gondolkodtam, hogy esetleg magaddal vihetnéd ezt, amikor elhagyod a hajót. — Odanyújtotta Bartnak a csempét. — És kirakhatnád valahová, ahol közvetlenül éri az Ő fénye.
— Igen, persze, Aelred testvér — válaszolta Bart.
— Nem akarom, hogy emiatt veszélybe sodord magad. Ugyanakkor ez azzal járna, hogy rövid időre át kellene menned az apátság Nap felőli oldalára. Ha azonban akár a kint tartózkodásod egy részére rögzíteni tudnád valahol a csempét, sikerülhetne a dolog. Nagyon kíváncsi lennék az eredményre.
— Igen, megteszem. — De ahogy Bart a perjelre nézett, tudta, hogy miután ő magával viszi a csempét, Aelred soha többé nem fogja látni. A perjel hatvan événél sokkal idősebbnek tűnt, és egyre szaporábban lélegzett. Szinte már lihegett. Bartba belehasított a bűntudat, amiért korábban olyan élesen beszélt vele. — Sajnálom.
— Mégis mit? — kérdezte Aelred.
— Amit tegnap mondtam. Tudtam, hogy maga megpróbált... tudom, hogy azt tette, amiről úgy vélte, a legjobb a rend számára. El kellett volna mondanom a kapitány tervét.
— Drága Bart — szólt Aelred, és vékony kezét a fiú vállára tette.
— Attól tartok, lehetetlen helyzetbe hoztalak. — Aelred a novícius vállára támaszkodott, hogy talpra tudjon állni, Bart pedig rájött, soha többé nem fogja ezt a megnyugtató súlyt érezni a vállán.
Az erőfeszítéstől Aelred még nehezebben lélegzett, és Bart eltűnődött, vajon meddig bírja még a perjel a hőséget.
— Gyere — szólt Aelred. — Nem kellene már szkafanderben lenned? Mennyi idő van még perihéliumig?
— Kicsit több, mint hat óra.
Aelred megrázta a fejét. — Nagyon fogok örülni, ha ennek egyszer vége lesz.
— Addig várunk, ameddig csak lehet a kimenetellel. így a hajó hűvösebb lesz, amikor visszajövünk.
— Ez jó ötlet — mondta Aelred. — Most pedig az lesz a legjobb, ha megkeresed a kapitányt.
Bart már éppen indult volna, amikor Micah testvér sokatmondó pillantást vetett Aelredre.
— Ó, és még egy dolog. Micah testvér ezt találta a grog között. — Aelred átnyúlt a munkaasztalon és átadott egy csempét Bartnak. — Úgy hiszem, ez a tiéd.
Bart a krómosan csillogó csempét bámulta. Ez volt az, amelyet a pyrosi égetésre készített — az, amelyiknek mély zöldnek kellett volna lennie.
— Ne fordíts hátat a kudarcaidnak, Bart. Sokkal többet tanulhatsz belőlük, mint a sikereidből. Őrizd ezt meg. — Ezzel Bart kezébe nyomta a csempét.
Bart lehajtott fejjel távozott, kezében a két csempével — az egyik reményteli, a másik kudarc. Aztán tovább kereste Garyt.
A KAPITÁNYT A SÚLYTALANSÁGI FOLYOSÓN találta meg, jól nyakon öntve whiskyvel. Kezében a szinte teljesen üres üveget szorongatta, de a gravitáció segítsége nélkül nem tudta az utolsó néhány cseppet a szájába navigálni. A whisky ide-oda csapódott az üvegben, de az persze semmit nem használt, ha az ember fejre állította a palackot. Gary egy ideig nem vette észre Bartot, aki a közelében lebegett és figyelte a meddő kísérleteket.
— Nagyszerű — szólalt meg Bart. — Szerinted tényleg ez a megfelelő időpont erre?
— Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Sőt, ha jobban be legondolok, amit ma megtehetsz, holnap már nem. A jövő nem tűnik különösebben ígéretesnek.
— Nincs időnk. A zsiliphez kell mennünk, hogy felvegyük a szkafandereket.
Gary megpróbált még egyet húzni az üvegből. Bart elvette tőle a palackot és elhajította. Gary figyelte, hogyan úszik végig a folyosón, majd pattan vissza a túlsó falról. A folyadék szép ívben repült ki a forgó üveg száján. — Én azt még meg akartam inni — szólt Gary elsötétülő tekintettel.
— Hallottad, amit mondtam? Mennünk kell. Ha meg akarjuk csinálni, akkor most mennünk kell.
— Ma egész nap csak lázítasz, mi?
— Jössz vagy nem?
— Na, pont erről gondolkoztam. Mondhatni ugyanis ebben a helyzetben én nem nyerhetek.
Bart várt. Valószínűleg ezt kénytelen lesz végighallgatni.
— Ha itt maradok, meghalok. Nem jó. Ezzel semmiképpen nem nyerek. Ha azonban megyek, és a fedélzeten lévő emberek fele meghal... az megint csak nem jó. De én legalább túlélem, ugye?
— Pontosan. Úgyhogy menjünk.
— A barátaid nem agytrösztök, Bart, de egy dologban azért igazuk van: vannak rosszabb dolgok a halálnál. És én arra jutottam, hogy ha olyan kapitány leszek, aki elveszti az utasai harmadát, de a saját bőrét csak megmenti valahogy, az ilyen dolog.
Bart rámeredt. — Más szóval a büszkeséged a kérdés.
— A büszkeségem? Komolyan azt akarod mondani, hogy egoproblémám van?
— Nem, azt akarom mondani, hogy alkoholproblémád van.
— Ja, hát az... — Gary vállat vont.
— Szóval akkor egyszerűen csak feladod?
— Nagyjából.
— És a tény, hogy még ha én életben is maradok, akkor is csak egyetlen ember lesz a fedélzeten, hogy dokkoljon egy tartályhajóval és feltankolja a hajót... ez nem zavar?
Gary hosszú, kutató pillantást vetett Bartra. — Biztos vagyok benne, hogy majd megoldod valahogy. Minimális szerkezeti károkkal.
— Ez mégis mit akar jelenteni?
— Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy pilótának való vagy.
— Azt mondtad, született tehetség vagyok.
— Ez nem csak a képességekről szól. Hanem a döntéshozatalról. És nem hiszem, hogy valaha is túljutsz ezen a vallásos dolgon.
— Ezen a vallásos dolgon? Mégis miről beszélsz? Ez nem olyasmi, amin „túl kell jutnom”. Ez a hitem!
— Látod, pont erről beszélek. Szerintem te már döntöttél.
— És az, hogy nem hiszel semmiben — az sokkal jobb?
— Valószínűleg.
— Tudod, ha nem úgy viselkedtél volna, minta fölötte állnál ennek a munkának, mintha csukott szemmel is el tudnád végezni, akkor most nem lennénk ekkora pácban!
Gary hirtelen dühödten kezdett hadonászni. — Azt mondod, hogy ez az én hibám?
— Kié másé lenne?
— A franc tudja. A Sors intézte így. Isten ujja.
Bart nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. — Nahát, ki lett hirtelen vallásos.
— Szerintem jobb lenne, ha elhúznál innen, amíg még lehet.
— Épp azon voltam — felelte Bart.
MIRE BART A ZSILIP ELŐTTI FOLYOSÓRA ÉRT, a szerzetesek már készülődtek, hogy elhagyják a hajót. A legtöbben már felvették a szkafanderüket, csak a sisak hiányzott. Bart meglepetten látta, hogy Ruth a szerzetesek között járkált, segített bekötni a levegőtartályokat és felerősíteni a kesztyűket.
Bart is felöltözött. Amint felvették a sisakokat, beindult a légkondicionáló, és több mint egy napja először Bart végre hűvös levegőt érzett. Néhány perccel később mind bevonultak a zsilipbe, és becsukták maguk mögött a belső ajtót. Mire Bart meghallotta a kamrából kiáramló levegő sziszegését és érezte, hogy a szkafandere megkeményedik a nyomástól, a hőmérséklete már majdnem normálisnak tűnt. Ennek még akár örülni is tudott volna, ha nem lettek volna a hátrahagyott testvérek.
Kinyílt a külső ajtó és jeges ködgomoly foszlott semmivé. Bart megvárta, amíg a szerzetesek, egymáshoz pányvázva, mint gyerekek egy iskolai kiránduláson, elhagyták a zsilipet. Végignézte, ahogy mindenki kilépett a küszöbön.
Mindannyian megtalálták a helyüket a hajó egyre zsugorodó árnyékában és kikötötték magukat a zsilip körül elhelyezett gyűrűkhöz. Bart már éppen elfoglalta volna a helyét Ruth mellett, amikor eszébe jutott a csempe, amelyet Aelred kérésére hozott magával.
— Meg kell tennem valamit Aelrednek — szólt, és kikapcsolta a biztonsági vezetékét.
— Micsodát?
— Megkért, hogy tegyem ki ezt a csempét a Napra.
— Mi van? Az még rosszabb, mintha a fedélzeten lennél!
— Egy perc az egész.
— Akarod, hogy veled menjek?
Ruth ajánlata igazán felemelően hangzott, már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges a súlytalanság állapotában.
— Nem. Kösz. Mindjárt jövök.
Bart elrugaszkodott, és a katedrális teteje, valamint az azon túlnyúló végtelen űr felé navigálta magát. A hátára szerelt hajtóművet használta, hogy a hajótest horizontja felé lebegjen. A hajó fölött ragyogó Napgolyó elképesztőnek tűnt. Bartnak mindig azt mondták, hogy ne forduljon el Isten arcától, de az most olyan hatalmas és rémisztő volt, hogy Bart majdhogynem megbénult a jelenlétében.
Szinte ugyanebben a pillanatban meghallotta a szkafander légkondicionálójának nyüszítését, ahogy az újra nekikezdett a hűtésnek. Igyekezz, mondta magának. Kinyitotta a szkafander mellkasán lévő zsebet és benyúlt a csempéért, amelyet Aelred adott neki. Korábban olyan mérges lett Garyre, hogy nem gondolta át, hogyan fogja a csempét a hajótestre rögzíteni. Végül kirakta egy ólomdarabra, két színezett üvegtábla közé, közben magán érezte a Nap perzselő forróságát.
Még az is előfordulhat, hogy sikerül, gondolta Bart. Lehet, hogy elég meleg lesz itt, még azelőtt, hogy...
A gondolat már félig megformálódott a fejében, amikor meglátta az űrben lebegő másik csempét. Az elrontott darab volt az a pyrosi égetésből, krómosan fénylő, villogó, ahogy a katedrális teteje felé úszott az űrben.
K IFULLADVA TÉRT VISSZA ODA, AHOL a többi szerzetes várakozott a Prominence árnyékában. — Ruth, visszajönnél velem a fedélzetre?
— Miért?
— Azt hiszem, van egy ötletem, hogyan menthetnénk meg a fedélzeten maradt embereket. De gyorsan kell lépnünk. — Végignézett a zsilip melleit parkoló szerzeteseken. — Szerinted ellesznek magukban?
— Nem történhet semmi bajuk. Néhányuk biztosan rosszul lesz idővel, de ez ellen úgysem tehetünk semmit.
— Akkor menjünk. — Bart elrugaszkodott, Ruth pedig követte a zsilipbe. Tizenöt perccel később abban a teremben voltak, ahol a mázakat keverték. Ott találták Micah testvért is, aki ezúttal egyedül volt. Bart megpróbált neki leírni egy eszközt, amelyet évekkel korábban látott a szerzeteseknél. — Olyan volt, mint egy szórópisztoly — mutatta. — De a cső végén volt ez a kerek, kidudorodó rész, és ennek az elején volt egy bevágás.
Abban meg ez a forgó korong, és egy csövön keresztül folyt oda a festék, és utána a korong a bevágáson keresztül csapta ki a festéket...
Micah bambán nézett Bartra, zavartnak tűnt a hőségtől. — Egy festékszóróra gondolsz?- kérdezte végül.
— Igen! Van olyanja?
— Minek kell?
— Be akarom borítani a Prominence-t. Be akarom fújni mázzal.
— Micsoda?
Bart felemelte a pengeként fénylő, elrontott csempéjét. — Ha sikerülne a mázzal megnövelnünk a hajó fényvisszaverő képességét, akkor talán elég hőt tudna visszaverni ahhoz, hogy túléljük a perihéliumot.
— Sol nevére — meredt Micah a csempére. A felismerés mintha felélénkítette volna.
— Mennyi mázat tudunk keverni? — kérdezte Bart.
— A zöld mázadból? — Micah nagy nehezen talpra állt. — Emlékszel. hogy mi volt benne?
Bart felsorolt néhány alapanyagot: kaolin, króm, földpát, szilikát, ólomoxid.
— Hadd gondolkozzam — szólt Micah. — A gyakoribb összetevők szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre állnak. Krómból talán kevesebb van, mint a többi alkotóelemből.
— De mennyit tudnánk készíteni?
— Több száz litert, gondolom — felelte Micah.
— Több ezret? — kérdezte Bart.
Micah megrázta a fejét. — Ezt nem tudom eldönteni, amíg nincs meg a pontos formula. — Majd fejcsóválva nézegette a fénylő csempét. — Több ezer liter ebből a szörnyűségből.
— Ha bejön, biztos megszereti majd — vetette fel Ruth.
— Számítógép — szólt Bart.
— Igen, Bartholomew testvér?
— Volt egy darab papír ezen a munkapadon... úgy egy hete. A harmadik pyrosi égetés előtt.
— Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem — felelte a számítógép. A hangja szinte gúnyosan csengett.
— Tudnom kell, hogy mi volt ráírva. Van róla képed?
A számítógép egy pillanatig gondolkozott. — Láttam, hogy behozod a helyiségbe és lerakod a munkapadra, de kitakartad ez egyetlen olyan kamerámat, amelyik rálátott volna — egy pillanat. 13:34:08-kor odébb léptél, így láthattam...
— Látod a papírt? — kérdezte Bart.
— Igen.
— Olvasd fel.
— Kilencven gramm ólomszilikát. Öt gramm porcelánföld. Nyolc gramm ólomoxid...
— Állj. Számítógép, ellenőrizd, mekkora raktérkészletünk van a listán szereplő anyagokból és határozd meg az ilyen arányokkal előállítható legnagyobb mázmennyiséget.
— Kétezer-negyvenkét liter. A mennyiséget egyedül a krómoxid pillanatnyi fedélzeti mennyisége korlátozza.
— Számold ki a receptet kétezer literre, és sorold el a hozzávalók pontos mennyiségét Micah testvérnek, amikor majd kéri.
— Amikor Micah testvér készen áll, mondhatom — felelte a számítógép. A legnagyobb edény, amelyet Micah testvér talált, egy dézsa volt, amelyben nagyobb szobrokat merítettek bele a mázba. A számítógép felügyelete mellett először egy mérlegre lapátolták a hozzávalókat, azután pedig a dézsába. Normális esetben ez mérsékelten kemény munkának számított volna, de az egyre növekvő hőségben rettentően fárasztó volt. Bart egyetlen pillantást vetett a kivörösödött, ziháló Micahra, és látta, amint a szerzetes egy egész lapátnyi anyagot szór a dézsa mellé.
— Talán jobb lesz, ha én csinálom — szólt Ruth és átvette a lapátot
Micahtól. Mivel a lány még mindig szkafandert viselt — ugyan kesztyű és sisak nélkül neki sem volt sokkal könnyebb dolga. Izzadság csöpögött az orráról és a hajáról, ami foltot hagyott a porokon.
Aztán Bart Micahhoz fordult. — Nem keresné meg a festékszórót? Micah bólintott és eltűnt egy raktárban, míg Bart tovább lapátolt. Néhány perccel később a szerzetes visszatért, a kezében pedig ott volt a szórófej, ami leginkább egy hatalmas pisztolyra hasonlított, a cső végén kidudorodó résszel. — Ez megy a tartályba — mondta Micah, ahogy kézbe vette a markolatról lógó csövet. — Olyan, mint egy hátizsák. Az üzemanyagtartály is ott van hátul.
Ruth az eszközt fürkészte. — És ezzel a kis izével fogod befesteni a fél hajót?
— Nyitott vagyok a jobb ötletekre — mondta Bart. Aztán Micah testvérhez fordult. — Nincs esetleg egy tartalék tartály, amit megtölthetne, amíg én festek?
BART ÁTVONSZOLTA A FESTÉKSZÓRÓT és a megtöltött tartályt a gravitációs küszöbön, onnan pedig a nyitott zsilipbe. Ruth egy csúszkán elhúzta a küszöbig a maradék mázat tartalmazó dézsát, aztán otthagyta. Ha magát a dézsát is bevitték volna a zsilipbe, hamarosan mindenhol máz úszkálna. Felsegítették egymásra a sisakot, és Bart becsukta a belső ajtót. Miután magára vette a hajtóművét, Ruth Bart mellé helyezte a hátizsákot és vákuumszalaggal elkezdte felragasztani.
— Ne túl erősen — mondta Bart. — Gyorsan kell majd kicserélnünk a teli tartályra.
Mire ráerősítették a hátizsákot, a hajtóművet és a tartályt, Bart úgy érezte magát, mintha ő maga is egy miniűrhajó lenne. Az adagolócsőhöz csatlakozó festékszóró valahol alatta lebegett. Lenézett és megpróbálta elkapni a cső szabad végét. Ruth a kezébe adta a pisztolyt.
Kinyílt a külső ajtó és mindketten kilebegtek az űrbe.
— Sok szerencsét — szólt Ruth, és kis cuppanó hangot hallatott, mielőtt csatlakozott volna a közelben várakozó többi szerzeteshez.
Ahogy Bart átlebegett a Prominence felett, a Nap még hatalmasabbnak tűnt, mint amikor utoljára látta.
Bart legyűrte magában a félelmet és megpróbált az előtte álló feladatra koncentrálni. Megindult a legközelebbi gyűrű felé és rácsatolta a biztosítókötelét — egy elemiszálat, amely a hajtóművében lévő orsóról tekeredett le. Hátat fordított a Napnak, szembefordult a hajóval és elindult hátrafelé, ameddig a kötél engedte.
A monostor egyre kisebb lett, míg végül a teljes hajó befért a látóterébe. Talán ha száz méterre lehetett tőle.
— Oké, akkor elkezdtem a szórást. — A bejelentésnek nem volt különösebb címzettje.
— Rendben — hallotta Ruth hangját a hangszóróból, de az távolinak és torznak tűnt.
— Nem hallak túlságosan jól — szólt Bart.
Épp hogy csak ki tudta venni a választ: — Fel tudod csavarni a hangot?
— Már így is a maximumon vagyok. — Valószínűleg a napszél lehetett az oka, a Napból sugárzó szubatomi részecskék árama. Ilyen távolságból elég erős volt ahhoz, hogy zavarja a rádióadást.
Bart újra a szórófej után kotorászott. Érezte, ahogy ujjai összezárulnak a csövön, aztán a pisztolyt is felhúzta. Az ujját csak nagy nehezen tudta a ravaszhoz erőltetni. Nyilvánvalóan nem ilyen vastag kesztyűhöz tervezték a szórópisztolyt. De néhány gyors spriccelés után kezdett ráérezni arra, hogyan kellene kifújnia a festéket. Megcélozta a katedrális nagy ólomüvegablakát a hajó közepe táján és bekapcsolta a festékszóró motorját. Érezte a rezgést a kezében, ahogy a szórókorong felgyorsult. Aztán meghúzta a ravaszt. Nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy a máz átfolyik a csövön, néhány másodperc múlva pedig előtör a szórófejből. Hála legyen Sóinak. A legnagyobb félelme az volt, hogy a szórópisztoly vákuumban nem fog működni.
A máz kifolyt a pisztolyból és eltűnt a katedrálisról tükröződő vakító fényben. A víz gyorsan elégett, így csak finom porszemcsék maradtak az űrben. Bart abbahagyta a festést, és kisebbre állította a szórófej nyílását.
Mire újra nekikezdett a festésnek, már látszott az első szórás eredménye: a katedrális központján egyre nőtt a fehér folt, és kezdte eltakarni az ólomüveg ablakokat.
— Működik! — kiáltotta.
— Szuper! — Úgy hangzott, mintha Ruth szólt volna, de az adás többi része elveszett a szélben.
Bart karja hozzáért a szkafander belsejéhez és hirtelen mintha megégették volna. A ruha egész hátsó része kezdett felmelegedni. Bart mindent megtett, hogy ne erre figyeljen, és tovább folytatta a festést.
A szórófejet a hajó elejére irányította. Ezáltal ő maga automatikusan a másik irányba fordult, a tat felé. A szórófejet nem mozdította el a hajóról. Amikor Bart hozzáért a hajóhoz, újból elrugaszkodott a másik irányba.
A kötél segítségével 180 fokos fordulatot vett, elért a hajó elejére és újra elrugaszkodott a tat felé. Ingaként lebegett előre és hátra a Prominence-en, és hatalmas ívekkel festette a hajót. Kicsit több mint öt perc után kifogyott a festék. Bart kikapcsolta a pisztolyt és a biztosítókötél segítségével elkezdte visszahúzni magát a hajó felé, amelynek oldalán most elmosódott fehér sáv látszott. Bart úgy becsülte, még legalább három adagra lesz szüksége, hogy befejezze a munkát.
— Jövök egy újabb adag mázért — szólt bele a mikrofonba.
Válaszul csak rövid sistergést hallott.
Ahogy újra elért a hajóhoz, kicsatolta a biztosítókötelet, aztán a hajtóműve segítségével visszamanőverezett a hajó sötét oldalára. Ahogy belépett a hajó árnyékába, hallotta, hogy a szkafander légkondicionálójának zümmögése újra susogássá halkul. Észrevette Ruth-t, aki éppen az árnyékhatáron túl lebegett a tartalék tartállyal — annál a vonalnál, amelyik elválasztja egymástól a hajó nappali és éjszakai oldalát.
— Szerintem akár még sikerülhet is — szólt Bart, ahogy a lány felé lebegett.
— Az előbb nem hallottalak. Már kezdtem aggódni.
— Biztosan a napszél zavarta a rádiónkat.
— Fordulj meg, hogy ezt rád adhassam. — Ruth leszakította a szalagot, amely az üres tartályt: rögzítette. — Figyelj csak, a szkafandered olyan... ragacsos. Lehet, hogy jobb lenne, ha most én mennék.
— Nem, nem. Épp most kezdek belejönni. Legalább egy tartályt még ki tudok szórni. — A lány Bart hátára helyezte az újabb adagot, majd ragasztószalaggal odaerősítette a levegőtartályhoz, Aztán előrenyúlt és Bart kezébe adta a szórópisztolyt.
— Megyek, megtöltöm a másikat. — szólt, és felvette a régi tartályt.
Bart a hajótestre tapadva jutott vissza a nappali oldalra, mivel megpróbált a lehető legtovább árnyékban maradni. A biztosítókötelét azonban elfelejtette gyűrűhöz rögzíteni, így vissza kellett fordulnia, hogy becsatolja. Aztán annyira eltávolodott a hajótól, amennyire csak a kötele engedte, és újra festeni kezdett. Az előre-hátra lendülő ingamódszerrel gyorsan ment a munka.
A szórófejen kezdett összegyűlni a száraz festék, így többször is meg kellett állnia, hogy beletörölje a szkafanderébe. A késések ellenére is hamarosan kiürült a tartály.
Ahogy újra a hajó sötét oldala felé tartott. Bart észrevette, hogy a szkafander légkondicionálójának kompresszora zavaró recsegést hallatott, ő maga pedig percről percre jobban kimelegedett. A sisak ablakának belső oldalán pára csapódott le, így nem volt köny-nyű kilátnia. Megpróbálta megrázni a fejét, hátha ezzel a pára-cseppek is lehullanak, de nem sokra ment vele. Mikor újra az árnyékba ért, alig látta Ruth-t.
Bart a lányt szólogatta, ő pedig odairányította, ahol a teletöltött tartállyal várt rá.
— Balra. Most pedig a lábad felé — hallotta Ruth hangját. — Maradj ott. Érted megyek. — Néhány másodperccel később érezte a lány kezét a karján. itt vagyok — szólt Ruth.
— Be kell mennem, hogy letakarítsam a sisakomat. Semmit sem látok mondta Bart, ahogy Ruth leszedte a hátáról a tartályt.
— Rendben. Most megyek én.
Bart elvette a ragasztószalagot a lánytól és a levegőtartályra erősítette a festéket.
— Van egy gyűrű az árnyékhatáron túl, én oda kötöttem ki magam. — Aztán elmagyarázta az ingatechnikát. — Nagyon meleg van odakint. Ne maradj tovább, mint feltétlenül szükséges.
Bart nézte, ahogy Ruth elindul a Nap felé, aztán beleolvad a fénybe. Hallott némi recsegést a rádión keresztül, de bármit is mondott Ruth, az beleveszett a napszélbe.
Bart visszaindult a zsilip felé és megállt a fedezékbe vonult szerzetesek mellett. Próbálta megszámolni, hányan vannak, de sisakjának homályos ablakán keresztül a csoport egyetlen pacának látszott.
— Valaki segítene, hogy visszajussak a zsilipbe? Gyakorlatilag vak vagyok ebben a sisakban.
— Ne haragudj, Bart, de nem hiszem, hogy sok hasznomat vennéd. Martin testvér volt az, Bart pedig elmosolyodott. Egy pillanat múlva aztán felderengett előtte egy alak, aki felé tartott.
— James vagyok — hallotta a rádión keresztül. — Bepárásodtál?
James visszavezette a zsilipbe, aztán pedig a kompressziós gombhoz navigálta, ahol Bart megvárta, hogy a szerzetes újra kimenjen, mielőtt megnyomta volna a gombot. Hallotta, hogy a hajóból a levegő sziszegve áramlik a zsilipbe. Lecsavarta a sisakját.
Olyan volt, mintha egy sütőbe dugta volt a fejét. A tüdejét égette a levegő, aztán pedig köhögnie kellett, amitől csak még rosszabb lett. Amint a zsilip belső ajtaja felemelkedett és a hajó belső terének hője betöltötte a helyiséget, még nehezebb volt lélegezni.
Bart átlépett a gravitációs küszöbön, ahol már várta a mázzal teli dézsa. Micah testvér ott hevert a közelében. Bart odalépett hozzá és megtapintotta a nyakát. Végül megtalálta a pulzust, az élet fonalát.
Amellett pedig, hogy folytatta a munkát, semmit sem tehetett, amivel a szerzetesen segített volna.
Átment a konyhára és megtöltött egy fazekat vízzel. Egy kicsit Micah testvérre locsolt belőle, abban a hiú reményben, hogy ettől esetleg magához tér a szerzetes — vagy legalább lehűl —, a többivel pedig felhígította a mázat, amelynek a tetején vékony kéreg képződött a melegtől.
Hozzákeverte a vizet a mázhoz, aztán megtöltötte a festékszóró tartályát. így elég máz maradt a dézsában még egy teljes adagra.
Bartnak fogalma sem volt, hol lehetnek a többiek, de mindez nem is számított. Rajtuk ugyanúgy nem tudna segíteni, ahogy Micah testvéren sem. Csak annyit tehetett, hogy folytatja, amit elkezdett.
A szkafanderét is le akarta cserélni, mivel az erős napfényben a műanyag megpuhult és ragacsossá vált. Kesztyűs kézzel ellenőrizte a ruha felületét, ám az mostanra újra megszilárdult. Bart magában tanakodott, hogy nyerne-e azáltal bármit is, ha új szkafandert venne, ami legalább húsz percig tartana. A földön fekvő Micahra vetett egyetlen pillantás azonban eldöntötte, hogy ilyesmire nincs idő.
Bevonszolta a tartályt a zsilipbe, és bezárta a belső ajtót. Elkezdte felszerelni a sisakját, mikor eszébe jutott, hogy előbb le kell törölnie az ablakot. Mikor azonban megnézte a sisak belsejét, kiderült, hogy a víz már régen elpárolgott. Ezután csatlakoztatta a sisakot a szkafanderhez, és megnyomta a külső ajtó gombját.
Egy pillanat múlva már az űrben lebegett. Elvontatta a tartályt vagy tíz méterre a hajótól, és a csillagokat fürkészte, hátha észreveszi valahol Ruth-t.
A feje fölött fényes fátyol lebegett apró mázrészecskékből — a festés maradványa —, amely végighúzódott a Prominence horizontján. Aztán a ködfátyol eltűnt, néhány perccel később pedig maga Ruth lebegett vissza a fényből a hajó árnyékába. Amikor Bartot szólította, a lány szaporán lélegzett és a sisakjának ablaka ugyanolyan párás volt, mint korábban Barté.
— Nem látok semmit!
— Tudom. Fel tudod tenni ezt a tartályt a hátamra? — kérdezte Bart. — Most már végezni akarok.
Ahogy Ruth felragasztotta a tartály Bart hátára, a fiú megkérdezte, hogy ment a festés.
— Szerintem még egy menet kell és kész is van — mondta. — Legfeljebb kettő.
— Remélem is — mondta Bart.
— A barátod, aki segített kikeverni a festéket, nagyon rosszul nézett ki, amikor utoljára láttam.
— Azóta elájult. Muszáj lehűtenünk mindent idebent — mondta Bart:. Készen vagyok?
Ruth felrakott még egy csík ragasztót, aztán megkopogtatta Bart sisakját, aki néhány festéklövet segítségével már újra a Prominence fölött lebegett. Lenyúlt, hogy rögzítse a biztosítókötelét, és látta, hogy a hajótestet finom, fehér por borítja. A festékréteg különlegesen egyenletes volt. Ruth született tehetségnek bizonyult.
Aztán Bart elrugaszkodott a Nap felé. Ahogy egyre messzebb repült a monostortól, látta, hogy Ruth még nagyobb részt fedett le. Már csak a hidat és a hátulsó fedélzetet kellett lefesteni. A hátára szerelt hajtómű egyetlen Jövetével lelassította magát, majd megjelent egy figyelmeztetés a sisakja belső kijelzőjén. A hajtómű üzemanyagtartálya majdnem teljesen kifogyott. Bart egy pillanatig eltöprengett, hogy visszamenjen-e egy új hajtóműért, rájött azonban, hogy a festékszóróval bármilyen irányba navigálhatja magát. Csak arra kellett ügyelnie, hogy maradjon némi tartalék a mázból.
Bart még azt sem várta meg, hogy elérje a biztosítókötél által engedett legnagyobb távolságot, azonnal fújni kezdett. A szóró-pisztolyból kilövellő cseppek mintha eltűntek volna a szeme elől. De egy pillanat múlva a megcélzott terület fehérré változott, ő pedig újabb részre irányította a pisztolyt.
Percek óta festett, amikor rájött, hogy mostanra már el kellett volna érnie a kötél végéig. Lenézett. Elszörnyedve látta, hogy a kötél eltűnt. A csatlakozó felület, amely az orsót rögzítette a ruhájához. elvált, valószínűleg megolvadt a melegben.
Minden festéklövettel egyre gyorsabban távolodott az apátságtól. Épp csak annyi hajtóanyag-tartaléka maradt, amennyivel meg tudott fordulni és kilőtt egy adag festéket az úticél irányában. Érezte, hogy lassulni kezd, de néhány másodperc múlva megjelent a villogó fény a sisak kijelzőjén. A hajtómű üres volt.
Most pedig a Nap teljes dühével ragyogott le rá. A páralecsapódás megszórta a fényi, amely közvetlenül a sisak ablakára esett, így Bart még a teljesesen besötétített sisakban is csak valami ragyogó ködöt látott.
És egyre melegebb lett. A holografikus kijelző szerint a szkafander hőmérséklete 47° Celsius volt.
De legalább Bart a megfelelő irányba nézett. Utolsó erőfeszítésként, hogy visszafordítsa magát, felemelte a festékpisztolyt és egyenesen a Napba célzott. Épp csak ki tudta venni, ahogy a máz ellobbant a vakító homályban. Azonnal lassulni kezdett, de néhány másodperc múlva a festékszóró beragadt. Mivel Bart teste már nem árnyékolta a cső végét, a Nap hője még azelőtt megkötötte a mázat, hogy az kijutott volna a nyíláson.
Bart keresni kezdett valamit, amivel kitisztíthatná a nyílást. Végül csak a mellkasi zsebében lévő csempét találta meg. A csempe sarkát bedugta a festékszóró csövébe, és kikaparta vele a beszáradt festéket. A hőségtől kábultan megpróbálta lefújni a port a csőről, de ezzel természetesen csak azt érte el, hogy a sisakjának ablaka még homályosabb lett.
Felemelte a pisztolyt, meghúzta a ravaszt, és egy utolsó lövetet még ki tudott préselni belőle. A máz folyt a csőből, ő pedig számolta a másodperceket. Egy, kettő, három gyerünk. Gyerünk. Ne állj meg. Meg ne állj. Erezte, hogy a pisztoly megrándult a kezében. Újra lassulni kezdett!
És azután kifogyott a hátán lévő tartály — és ugyanolyan haszontalanná vált, mint a hajtómű. Ezek az eszközök már csak egyetlen dolgot tehettek érte. Bart kitapogatta az övét, amely az irányító hajtóművet rögzítette a hátára. Nagy nehezen kikapcsolta a kallantyút és egy másodperccel később ki is oldotta az övét. Már csak a ragasztót kellett leszakítania, amely a festéktartályt rögzítette a hátára, ez azonban az esetlen szkafanderben nem volt könnyű feladat. Végül az egész idomtalan kupac, a hajtómű, a hátizsák és a pisztoly ott lógott a kezében. A ragasztószalagok végeivel rögzítette a csomagot, célzott, és minden erejét összeszedve abba az irányba hajította a kupacot, amerre sodródott. Az ellenhatás minden bizonnyal lelassította, de ő maga nem érzett különbséget. Lehetetlen volt megmondani, milyen gyorsan haladt. Üresen a tartályoknak nem volt valami nagy súlya. Még abban sem volt biztos, hogy a próbálkozás megérte a fáradságot.
Bart végignézte, ahogy a szíjakból és tartályokból álló csomó egyre távolabb sodródik tőle, majd elnyeli a Nap egyre duzzadó korongja.
Több rádiócsatornán is próbált segítséget hívni. — Segítség. Segítség. Itt Bartholomew testvér. Hall valaki?
Semmi.
— Segítség. Segítség. Itt Bart. Elvesztettem a biztosítókötelet és a Nap felé sodródom a hajótól. Hallja valaki ezt az adást?
Újra és újra megismételte a segélykérést. Egyszer-kétszer azt hitte, halvány zümmögést hall, ami akár azt is jelenthette, hogy valaki megpróbált válaszolni, de még ez is elveszett a szkafander légkondicionálójának nyüszítésében, ami teljes kapacitással működött és még így is vesztésre állt a hőséggel szemben.
Bart hadonászni kezdett a kezével és majdnem egy teljes perc után sikerült visszafordulnia a hajó felé. A Prominence mostanra alig volt nagyobb, mint az őt körülvevő csillagok — legalábbis a sisak párás ablakán keresztül úgy tűnt. Bart még a mechanikus levegőszint-mutatót sem látta. A holografikus kijelző még működött, és eszerint a szkafanderben a hőmérséklet 64° Celsius volt, a relatív páratartalom pedig 105%.
Nagyszerű, gondolta Bart. Ahelyett, hogy megsülnék, szépen megpárolódok a saját levemben.
Egy olyan kijelző sem működött, amely a Prominence-től való viszonylagos távolságát mutatta volna. A napszél tönkretette az összes elektronikus kapcsolatot a szkafander és a hajó között.
Aztán Bart ráébredt, milyen idióta is volt. Hiszen a hőmérsékletét még mindig csökkentheti. Hadonászni és rugdosni kezdett, hogy a lábával forduljon Sol felé, a feje pedig a hajó irányába mutasson. Ezzel talán nyer egy kis időt.
A manőver azonnali hatással bírt, és másodperceken belül Bart érezte, hogy hűvösebb van a ruhájában. Olyan drámai volt a változás, hogy egy pillanatra azt hitte, csak képzelődik. Ellenőrizte a kijelzőt: 59° Celsius.
Sikerült.
Egy bökkenővel: hamarosan úgy érezte, mintha lobogó tűzhöz tartaná a lábát. Hirtelen átkozni kezdte magát, amikor nem tartotta meg az üres tartályt. Használhatta volna arra, hogy árnyékoljon a lábának.
Aztán a sisak ablaka kezdett egy kicsit tisztulni, és egyesével előbukkantak a fényesebb csillagok. Bart újra megpróbált rádióüzenetet küldeni különböző csatornákon, de minden hívására csak a csönd válaszolt. Ahogy ott feküdt — vicces, hogy fekvő helyzetben gondolt magára —, eszébe jutott, hogy nem imádkozott. Mivel semmi más dolga nem akadt, belekezdett a nyolcadik zsoltárba. Hangosan imádkozott.
— Sol az én középpontom. Ő a fény és Ő ad életet minden fűszálnak, a levegő minden madarának, a vizek összes halának. Ő emeli a tengereket az égboltba, hogy a felhők megteljenek és záporok mossák a Földet. Ő táplálja a gyümölcsöket, hogy az Ő gyermekei ne szenvedjenek hiányt. Az Ő kegyelme határtalan, és úgy hullik le, mint a csendes eső...
Amikor pedig rájött, hogy ebből többé már semmit sem fog látni, megállt és elöntötte a szomorúság. És amikor újra meg akart szólalni, a szája olyan száraz volt, hogy' alig tudott szavakat formálni. A szavai összefolytak, és eszébe jutott Theodore testvér egyik zord előadása, amelyet a legénységnek tartott: ez volt a hőguta egyik tünete.
Úgy fog meghalni, hogy még imádkozni sem tud. És miért is kellene imádkoznia? Sosem fogja már látni azt a világot, amelyet dicsőít. De az a gondolat még jobban dühítette, hogy a kegyetlen Isten, akihez imádkozott, meg fogja őt ölni — és mindenki mást is, akit szeret.
Sol hőséggel hálálta meg az odaadásukat, ebben pedig semmi kegyes nem volt. Bart megpróbált kiabálni, elátkozta Solt és az összes csillagot és a saját szomorú sorsát. Eszébe jutott az összes istenkáromlás, amit valaha Gary szájából hallott, de a szája túl száraz volt ahhoz, hogy megformálja a szitkokat. Mindössze csak zavaros nyöszörgésre volt képes.
És így Bartnak még abban a sovány kielégülésben sem lehetett része, hogy elátkozza az Istenét.
Kezdett kimozdulni az eredeti helyzetéből és a Nap ismét besütött a sisakja ablakán. Mielőtt, az elsötétült volna, Bart mintha egy foltot vett volna észre a napudvarban. De mi lehetett közte és a Nap között? Aztán rájött: minden bizonnyal az eldobott hajtómű az. Ha valaki a keresésére indulna, a Prominence felől érkezne, ami pontosan az ellenkező irányban van.
Vagy nem?
Mi van, ha valaki tényleg a keresésére indult? Bart megpróbált gondolkodni. Hogyan keresnék? Ha a Nap irányába néznének, nem látnának semmit — különösen azután, hogy a sisakjuk üvege automatikusan elsötétült. Így nyilvánvalóan a másik irányban nézelődnének. Kiszámítanák, hogy Bart nagyjából milyen messzire juthatott, és megpróbálnák leelőzni. Szándékosan túlmennének rajta, hátat fordítanának a Napnak, aztán szétnéznének, van-e valami fényes dolog a csillagok között.
És ekkor Bart rájött, hogy ha valaki most pont ezzel próbálkozik, akkor ő maga csak hátráltatja a keresést, hiszen amennyire csak lehet, elsötétítette magát. Most pedig éppen az ellenkező hatásra volt szükség. Bart rugdosni és tekergőzni kezdett, próbálta újra betájolni magát az űrben. A Nap felé fordult és szélesre tárta a karját.
Mozgás. A mozgás segítene. Felhúzta a térdét a mellkasához, átölelte a lábát a karjával, aztán kirúgta magát, amilyen erősen csak tudta. Ki és be. Ki és be. Újra és újra.
Bart már az akció előtt is lihegett a hőségtől, mostanra pedig még szaporábban kezdett lélegezni. Beleszédült az erőlködésbe. És aztán meglátott egy apró foltot a Napkorong egyik szegletében. Egy másodperccel később a folt eltűnt a sisak üvegének legsötétebb részén. De egy másodperccel később újra megjelent. Es mintha most egy kicsit nagyobb lett volna?
És aztán a folt elszakadt a Nap szélétől, és a középpont felé haladt. Eközben egyre nőtt, és már kevésbé hasonlított pontra, inkább hosszúkás alakot öltött. Bart szélesre tárta karját és a lábát, aztán behúzta őket — újra és újra. A szkafander rádiójában őrjítő sistergés hallatszott, egy pillanat múlva pedig mintha szavak vegyültek volna a fehérzajba. És aztán a pont határozottan egyre nagyobb lett, egy végtagokkal rendelkező napfogyatkozás.
Néhány másodperccel később az alak árnyéka rávetült Bartra. Ebben az áldott sötétségben a sisak üvege kivilágosodott és Bart látta, milyen gyorsan közeledik felé a sötét folt. Behajlított karját előre nyújtotta, és egy másodperccel később elzúgott mellette az alak és belekapaszkodott. És akkor Bart meglátta Gary fülig érő vigyorát, ahogy egymással szemben forogtak körbe-körbe.
Bart odanyomta a sisakját Garyéhez, és a műanyagon keresztül meghallotta a kapitány hangját: — Minden oké?
— Szerintem igen! — kiáltotta Bart.
— Akkor húzzunk el innen! — Gary beindította a meghajtóját, hogy lelassítsa a forgásukat. Egy pillanattal később már együtt süvítettek el a Naptól, látszólag megcélozva a semmi közepét. De Gary biztosan tudta, hová tart, ugyanis az egyik csillag egyre inkább kiemelkedett a többi közül és alakot öltött, csak úgy, mint Gary néhány perccel korábban.
Gary közelebb húzódott és újra odaérintette a sisakját Bánéhoz. Először csak zizegést hallott.
— Egy pillanat! — kiáltotta Bart. Elhúzódott és megpróbált egy jobb csatlakozási pontot keresni a sisakok között. Ezúttal sikerült kivennie a szavakat is. — Van egy tartalékhajtómű a hátamon. Vedd fel!
Még mindig a kapitány karjába kapaszkodva Bán Gary hátához nyúlt, megtalálta a második meghajtót és leszakította. Miután sikertelenül próbálta feltenni a saját derekára. Bán feladta a küzdelmet, a kipufogócsövet a Nap felé irányította és gázt adott.
Érezte a hajtóműből kiáramló gáz lökését, ahogy mindketten egyre gyorsultak. A Prominence felé fordult és a hajó a szeme láttára növekedett, ahogy közeledtek.
Aztán Bart meghallotta a légkondicionáló kompresszorának halálhörgését és hirtelen baljós csend támadt. Egy rezdülés sem hallatszott az egész univerzumban. Ha Bartnak korábban melege is volt, a szkafander belsejében még csak most kezdett forrósodni a helyzet.
Elfordította a fejét a fénytől és meglátta, hogy a szkafander válla halvány ködöt húz maga után. Ahogy megérintette a ruhát, a kesztyűje foltot hagyott a műanyag összeillesztésen.
Bart olvadni kezdett.
Már majdnem ott vagyunk, gondolta Bart. Talán úgy száz méterre lehettek a Prominence-től. Ő talán még ki is bírja ájulás nélkül, míg elér a zsilipig, de vajon a ruhája illesztékei meddig bírják?
Ahogy átrepültek az árnyékhatáron és Gary lassított, Bart a feje fölé emelte a hajtóművét, gázt adott és mindkettőjüket bekormányozta a Prominence árnyékába, a hűs sötétségbe.
Egy másodperccel később újra működni kezdett a rádiója, amelyet már nem zavart a napszél, és Bart meghallotta a hajó mellett lebegő szerzetesek üdvrivalgását.
Aztán újabb vészjelző sivított a fülébe, és Bart észrevette, hogy a szkafander vállánál vékony sugárban szökik a levegő. Ugyanebben a pillanatban a sisak üvegén felvillant a CSÖKKENŐ NYOMÁS felirat. Újra gázt adott a hajtóműnek és a zsilip felé kormányozta magukat.
— Hova mész? — Gary' hangja recsegett a rádióban. — Várjuk meg a végét idekint, ahogy terveztük.
— Fogy a levegőm! — mondta Bart.
Gary' meglepett szitkozódása elveszett a vészjelző hangjában. Túlságosan gyorsan haladtak a zsilip felé. A szkafander vészjele még akkor is Bart fülébe sikított, amikor beestek a fedélzetre, lepattantak és nekiütköztek a mennyezetnek. Bartnál még mindig csökkent a nyomás. Ahogy levegőén: kapkodott, a látómezeje kezdett szűkülni és a szirénázás mintha egyre távolabbról szólt volna.
Próbált még egy utolsó nagy levegőt venni, amíg a zsilip vészkompressziós gombjáért nyúlt. A nagy piros gomb felé rúgott, de Gary' valamiért még mindig a karjába csimpaszkodott.
— Engedj el! — kiáltotta Bart.
Ahogy a látása elhomályosult, végre elérte a gombot és ököllel rácsapott. A levegő visszaáramlott a zsilipbe és Bart újra látta, ahogy Gary' egy fogódzó után kap, hogy a légáramlat egyiküket se sodorja el Néhány másodperc alatt a helyiség megtelt levegővel és Bart erezte, hogy kidugul a füle.
Visszatért a hang. A zsilip padlóján térdeltek, mint két birkózó, és Gary karja még mindig Bart derekára fonódott.
— Most már elengedhetsz — szólt Bart.
Gary tompa válasza a sisakon keresztül érkezett. — De nem tudlak.
Bart szkafanderének külső rétege újból megszilárdult, így összeforrasztotta őt a kapitánnyal. Bart bal kesztyűje szintén a padlóhoz ragadt.
Még a sisakjukat sem tudták levenni, míg nem hívták segítségül Ruth-t odakintről.
BART ÖSSZERÁZKÓDOTT A TEMPLOMBAN- azon a helyen, ahol azt hitte, soha nem fog fázni. A jobbján Gary foglalt helyet — egyenruhában, és most az egyszer képes volt végigülni a szertartást. Ruth a bal oldalán ült, szinte végig lehajtott fejjel. Bart lábánál két mankó hevert. Bal talpát csúnyán megégette a szkafander csizmája, és még mindig túlságosan érzékeny volt ahhoz, hogy Bart rálépjen.
Az egyetlen fényforrást a szentély körül elhelyezett gyertyák jelentették, mivel a katedrális üvegablakait borító máz kizárta a Nap sugarait. A mázat csak akkor lehet majd leszedni, ha a Prominence visszatér a Föld pályájára, hogy a legénység eltávozásra menjen, a hajón pedig végrehajtsák a szükséges javításokat. Az üvegablakok nagy részét ki kell majd cserélni. Addig pedig a templom sötét és hideg marad.
Mindezt Aelred szervezte volna meg, de most övé volt a három koporsó egyike a templom elejében. Miután a zsilip feltöltődött, Gary' csak annyi időre ment fel a fedélzetre, hogy vizet és új szkafandert hozzon Bartnak, aki még ahhoz is túl gyenge volt, hogy egyedül átöltözzön. Miután csatlakoztak a kint várakozó szerzetesekhez, még egy teljes órába telt, mire Bart máza végre króm színre változott. Habár onnantól már gyorsan hűlt a hajó, három testvérüknek ez mégsem volt már elég gyors.
— Ó Sol, fogadd magadhoz Aelred, Micah és Norman testvéreinket, akik halandó testét most magadhoz vetted, hogy a Te Szent Fényed eméssze fel őket...
Ha a pálya más részénél tartottak volna, a szertartás végén egy menet ugyanahhoz a rakodóöbölhöz vitte volna a koporsókat, ahol kis híján Aelred testvért is feláldozták, és a holtakat közvetlenül a Napba dobták volna. De most Sol egyre kisebb lett a hátuk mögött, és bármi, ami a hajóból kikerül, csak évtizedek múlva érne el hozzá.
Azonban még a szoláris temetés nélkül elhozhatták Őfényességét az elhunyt testvérekhez. A koporsókat egymás után az oltárra helyezték. A kemence felállt, a tükrök pedig a Nap felé fordultak. Egy pillanattal később az oltár fellángolt, aztán a testvérek eltűntek. A kopernikusziak nem hittek a túlvilági létben. Ugyanakkor fontos volt számukra, hogy ha egy szerzetes testét nem tudták közvetlenül visszaadni a Napnak, akkor azt visszavigyék a Földre. Bart fogja Aelred hamvait szállítani, egy olyan urnában, amelyet a szerzetes maga készített.
A szertartás után Gary és Bart átmentek a hídra, ahol Bart kiképzésének utolsó fázisára került sor. Néhány óra múlva rácsatlakoznak egy tartályhajóra, amely feltölti őket a szükséges oxidáló-szerrel. A dokkolást maga Bart fogja irányítani, Gary vigyázó tekintetétől övezve. Ez volt az egyik utolsó gyakorlati feladat, amely a pilótajogosítvány megszerzéséhez szükségeltetett. Amint elérnek a Földre, Bart leteszi az utolsó vizsgát is.
— Ideges vagy? — kérdezte Gary.
— Egy kicsit.
— Egy hozzád hasonló született tehetségnek meg se kottyan majd.
— Igazából nem is a dokkolás miatt aggódom — mondta Bart.
— Akkor miért?
— A jogosítvány miatt.
— Ó — felelte Gary. Aztán hosszú hallgatás után hozzátette: — Mert nem fogsz visszajönni, ugye?
Bart meglepetten nézett a kapitányra. Maga sem tudta, miért. Gary mindig meg tudta mondani előre, egy-egy helyzetben Bart hogyan fog dönteni. Most csak vigyorgott.
— Nem tudom, hogy fogom ezt elmondani nekik. Három év kiképzés, és most egyszerűen csak lelépek? A mai istentisztelet alatt végig arra gondoltam, hogy „Hála Sóinak, hogy nem kell megmondanom Aelrednek.”
Gary hátradőlt a parancsnoki székben és Bartra nézett. — Azok után, amit tettél, semmivel sem tartozol nekik. Legalább megmaradt a rend. Ha annyira odáig vannak a végzetért és az Ő Szent Akaratáért, akkor simán azt fogják mondani, hogy „Ezért küldte hát Sol Bartot, hogy megmentse a monostort.”
— Ja, de ki fogja elkormányozni nekik?
— Rám ne nézz. Három hét és végzek ebben a konzervdobozban. Hosszú ideig egyikük sem szólt.
— Ruth meg tudná csinálni — vetette fel Bart.
— Zárd be a testvéreidet — felelte Gary.
— És a kerámiákat.
Bart még időben becsukta az ajtót, mielőtt bárki meghallhatta volna a nevetésüket. Aelred nem nézte volna a jó szemmel a vidámságukat.
— Mit csinálsz majd odakint?
— Megszerzem a jogosítványt — mondta Bart. — Még négy hónap tanulással bármilyen más hajótípusra át tudnám képezni magam. De azt hiszem, előbb szeretnék egy kis időt a Földön tölteni.
Egy további hét kellett hozzá, hogy Bart összeszedje a bátorságát és bejelentse az apátnak, hogy kilép a rendből. Meglepődött, milyen nyugodtan fogadta a hírt az apát. Habár önként még senki nem hagyta el a rendet, az apát bevallotta, mindig tisztában volt azzal, hogy Bartnál ez bekövetkezhet, hiszen olyan zsenge korban csatlakozott hozzájuk.
Ahogy Bart távozni készült, az apát leemelt egy urnát az asztala mögött álló polcról. Bart döbbenten látta, hogy az edényt a saját félresikerült zöld máza borította — a formula, amely megmentette a Prominence-t.
Döbbenten meredt az urnára.
Igen, tudom. Valami elképesztően pocsék. Azonban ez volt Aelred utolsó kívánsága. — Ezzel az apát felemelte az edény fedelét és Bart látta, hogy belül, a hamvak fölött az urna ragyogó sárga színben tündököl. Ez volt az a máz, amelyet Aelred azon a csempén használt, amit Bart kirakott az apátság tetejére. — Jelen körülmények között nem tudnánk mit kezdeni vele. A többi munkákkal együtt semmiképpen sem adhatnánk el. Azonban amint szétszórtad Aelred testvér hamvait, azt teszel vele, amit akarsz. Ha nyilvánosságra hoznád a máz történetét, úgy vélem, eleget keresnél vele ahhoz, hogy elindulj az általad választott úton, bármi legyen is az. Hiszen odakint azért szükséged lesz néhány holmira.
KÉT HÉTTEL KÉSŐBB BARIT, GARY ÉS RUTH átestek a vámvizsgálaton, begyűjtötték a csomagjaikat, aztán elindultak az űrlift nagy előterében. Bartnak be sem állt a szája arról, milyen volt először egészében megpillantani a mázzal bevont apátságot a kikötőhajó fedélzetéről.
— Mint egy csillag, olyan fényes volt! Bárcsak láthattam volna megfordulni — mondta Bart. Még csak nemrég tette le a mankót, és újból sántítani kezdett, ahogy igyekezett lépést tartani Ruth-szal.
— Nem hinném, hogy még akkor is ott akartál volna lenni — mondta Ruth.
— Ha már ott tartunk, hogy ki mit nem akar látni, teljesen véletlenül nem figyelted az apát arcát, amikor meglátta a mázolmányodat? — kérdezte Gary.
Ruth felnevetett. Ő és Bart egy-egy kis bőröndöt cipeltek. Egyiküknek sem volt túl sok személyes holmija. Bart táskájában a legnehezebb tárgy az Aelred hamvait tartalmazó urna volt. Gary egy kis antigravitációs csúszkán húzta maga után világi tulajdonait.
— Biztos, hogy nem akarsz eljönni Aelred temetésére? — kérdezte Bart, és abban reménykedett, hogy egy kicsivel elodázhatja a búcsúzást.
— Nem tudom — felelte Gary. — Mikor kiléptem arról a hajóról, megesküdtem, hogy soha többé nem veszek részt semmilyen ceremónián. Az elmúlt évek során egy életre elég rituáléban volt részem.
— Bocsi — szólt közbe Ruth. — Készülnöm kell, hogy üdvözölhessem egy régi barátomat.
A Prominence balszerencsés pályája egyetlen előnyt hordozott magában: miután az apátság megkerülte a Napot, jelentősen felgyorsult. Habár általánosságban a Remora sokkal gyorsabb hajó volt, Zach még így is csak egy hét múlva érkezik majd a Földre.
— És tudom, hová megy majd először, hogy lepasszolja az edényeket folytatta Ruth magában mosolyogva.
Bart szinte már sajnálta szegény fiút.
— Meg aztán ez a cucc önmagában is elég szörnyű. — Ruth lepillantott a bő szerzetesi csuhára és kissé felemelte a karját. — Ha veled vagyok, úgy nézünk ki, mint...
— Mint egy idióta ikerpár? — vetette fel segítőkészen Gary.
— Koszi. — Barttól csak ennyire futotta.
— Viszlát, Bart. — Ruth megpuszilta a fiút, aztán Garyhez fordult, aki a kezét nyújtotta. — Kapitány.
Aztán felkapta a bőröndjét és Bart elnézte, ahogy Ruth elmerül a lift alján hömpölygő városban. Bart jó ideig figyelte, ahogy a lány egyre jobban eltávolodik a sűrű tömegben, míg végül teljesen eltűnt a szeme elől. De ahogy ott állt, a vágyakozásába valamiféle szédítő várakozás is keveredett, hiszen tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hogy belevesse magát az emberek árjába, ahol ezernyi új szag és hang hívogatta.
— Jól vagy? — kérdezte Gary.
— Nem lesz semmi bajom. — Aztán a kapitányhoz fordult. — Nos...? — Bart látta, hogy Gary tétovázik, és folytatta, mielőtt a kapitány válaszolhatott volna. — Gyere már. Lehet, hogy megengedik, hogy te vezesd a hajót.
Gary grimaszt vágott. — Jól van, jövök.
A tenger csak néhány perc sétára volt az állomástól. A Nap már lenyugvóban volt, mire Gary és Bart a dokkhoz értek, ahol a szerzetesek gyülekeztek. A dokk végében egy hajó várta, hogy kivigye őket a tengerre, ahol majd a vízre szórják Aelred hamvait.
Amikor a szerzetesek meglátták a közeledő Bartot és Garyt, megkezdték a beszállást a hajóba. — Gyertek! — kiáltotta az apát.
— Igyekeznünk kell, ha eleget akarunk tenni Aelred kívánságának.
Gavin az utolsó kötelet is eloldotta és a hajó elindult a horizont nyugati részén lenyugvó Nap felé. Itt, ahol a levegő és a tengeri pára megszűrte a Nap sugarait, Bart alig érezte azt a hőséget, amely kis híján a vesztüket okozta. Rácsodálkozott arra, hogy életében először nézhetett közvetlenül Isten arcába.
Mire elfordította a tekintetét, a hajó már a zöld tengeren nyugodott, és Bart látta a nyomában feltámadó hullámokat. Amíg a csónak egy helyben ringott a vízen, az apát magára öltötte ünnepi öltözetének utolsó darabját: egy kék stólát terített a vállára. A szerzetesek a hajó két oldalán futó korlát köré gyűltek.
— Bartholomew, az urnát — kérte az apát.
Bart a hajófarhoz bukdácsolt, ahol a csomagját hagyta és kinyitotta a bőröndöt.
Az üres bőröndöt.
Persze nem egészen. A táska belsejében, néhány személyes holmi mellett ott hevert egy szintetikus kődarab az apátságból, amelyet egy papírlapba csavartak. Bart kivette a papírt, széthajtotta és elolvasta a kézzel írt üzenetet: Kedves Bart, kérlek, ne aggódj Aelred hamvai miatt. Hatalmas a tenger, és megígérem, hogy teljesíteni fogom az utolsó kívánságát. Amúgy sem adhatnám el az urnát addig, amíg ki nem ürítem. Örök hála, Ruth.
— Bartholomew? Rád várunk.
Bart csak áll ott, a kezében remegő lapra meredt és próbálta kigondolni, hogy mit is mondjon.
Amikor az apát, Gary és a többi szerzetes felé fordult, Bart érezte, hogy a csuhája alatt egy izzadtságcsepp elindul lefelé.
A hátuk mögött a Nap óriási, narancsszínű gömbje belefulladt a fodrozódó tengerbe.
