EGY NAP KÖRÜLI PÁLYÁN,
egy űrhajóban,
egy templomban,
egy szúrós szerzetesi csuhában,
egy merő izzadtságban,
ott állt Bart, és egy púderesen fehér edényt egyensúlyozott egy szürke cserépen. A keze nyirkos volt az izzadtságtól, és csak arra bírt gondolni, hogy el fogom ejteni.

Az pedig nem lenne túl jó ötlet, hiszen a tál többet ér, mint amennyit a legtöbb ember egy élet munkájával keres — vagy legalábbis többet fog érni, amint a mázat kiégetik. Bart teljesen biztos volt benne, hogy Peter testvér munkáját tartja a kezében. Tudta, hogy Peter már majdnem két éve kísérletezett egy kék máz tökéletesítésén, így aztán valószínűleg ez lesz az edény végső színe is. Az égetés előtt ugyan lehetetlen volt mindezt megállapítani, de Bart korábban már látott néhány próbacserepet, amelyek egy feneketlen tenger kékjével ragyogtak. Egy nap talán ez a tál, amelyet most a kezében tart, egy király vagy valamely bolygóközi nagyvállalt elnökének asztalát díszíti majd.

Már ha sikerült eljutnod az oltárig anélkül, hogy orra buknál. Bart felnézett a tálról és végigtekintett a katedrális nagytermén, végig az ólomüveg tablókon, végig a szentek — Kopernikusz, Galilei, Kepler — szobrai mellett, végig a kórusban ülő szerzeteseken, míg tekintete el nem érte a szentélyt, ahol az apát imádkozott. Ötven lépés. Már ezerszer megtette ezt az utat, de a mai volt az első alkalom, amikor Bart is vihetett egy égetésre váró edényt a kemencéhez.

— Gondold azt, hogy a bödön csurig van harmincéves, házasítatlan malátawhiskyvel. Úgy nem fogod elejteni — súgta oda neki Gary, mielőtt Bart elindult volna. — Ja, nem is: így én nem ejteném el. — Bart megpróbálta megértetni Garyvel a szertartás komolyságát. A Pyros volt az éves rituálék legfontosabbika. Ez volt az alkalom, amikor a szerzetesek felajánlották a Napnak az általuk készített edényeket és kerámiákat. Hamarosan kiderül, hogy Őfényessége elfogadta-e az ajándékokat. — Aha, meg az is, hogy mennyi lesz az idei összbevétel — tette hozzá Gary rosszmájúan.

Bart érezte, hogy egy újabb izzadtságcsepp gurul le az arcán, majd fennakad az álla hegyén. Egy másodperccel azelőtt mozdította meg a tálat, hogy a csepp levetette volna magát a lábujjára. A tál megingott az aprócska, háromlábú állványon.

Aelred testvér a hang hallatán megfordult és összevonta a szemöldökét. Mi a baj?

— Semmi. Csak...

A templom túlsó végében felállt az apát, aztán fejet hajtott a Nap előtt. Alázatosan ajánljuk munkánk gyümölcseit Mennyei Atyánknak, és imádkozunk, hogy Őfényessége mindent látó tekintete kedvtelve tekintsen ajándékainkra.

Ez volt a végszó.

— Rendben — súgta Aelred testvér, és Bart vállára tette a kezét.

— Kövess. — Majd a perjel elfoglalta helyét a menet élén, közvetlenül Bart előtt, és elindultak az oltár felé. Mind a kilenc szerzetes egy tálat, kelyhet vagy más edényt vitt, amelyek mindegyikét fehér, égetés előtt álló máz borította.

Az ólomüveg ablakokon át ömlött a fény a katedrálisba, megszínezte a szerzetesek egyszerű ruháit és mindent felmelegített. Nem csoda, hogy mindenki izzadt. Verítékünk megtisztít minket, szerette mondogatni Aelred testvér. De Bart most legkevésbé tisztának érezte magát, ahogy verejtékcseppek szabadultak ki a pórusaiból, majd leszánkáztak a hátán. A csuhájából csavarni lehetett az izzadtságot.

Egyik lábat a másik után, gondolta. Ne is gondolj a tálra. Bart Aelred testvér háta mögül az oltárt kémlelte. Lassan odaértek a kórushoz, ahol a templom két oldalán két sor ülés helyezkedett el. Mindegyik ülésen egy szerzetes, aki az énekeskönyvből kántálta válaszait az apát szólamaira. Bart magában megszámolta a testvéreket, ahogy elhaladt a sorok között: negyvenegy szerzetes. Aztán még kilenc a menetben. Plusz Gary. És természetesen az apát. A hajó teljes legénysége jelen volt.

Bart megpróbálta az utat figyelni maga előtt, de a szeme sarkából mozgást vett észre. Valami feketét. Gary cipője volt az, ahogy tulajdonosa keresztbe tett lábán billegtette. A templom volt az egyetlen olyan hely, ahol Bart idegesnek látta Garyt. Egyetlen percig sem bírt nyugton ülni.

Aelred is észrevette a mozgást, és Bart látta, hogy Gary felé vágott a tekintetével, ahogy elhaladtak mellette. A test nyugalma az első lépés az elme nyugalma felé. Gary felnézett, és abbahagyta a lábrázást. Egy pillanattal később letette a lábát, hogy még a késztetést is elnyomja magában.

Nem mintha Aelred parancsolt volna Garynek. A hajó pilótájaként valószínűleg még Gary utasíthatta volna Aelredet — legalábbis vészhelyzet esetén. De a Prominence fedélzetén lévő ötvenkét lélek közül ugyancsak Gary volt az egyetlen, aki nem tartozott a szerzetesek sorába — hacsak Bartot nem vesszük számításba, aki még csak novícius volt.

Még két lépés, aztán a szentélybe érnek. Majdnem ott vagyunk. Aelred az oltárra helyezte a saját felajánlását, gyorsan letérdelt, aztán elhátrált. Bart következett. Térdet hajtott, miközben ügyelt arra, nehogy megbillenjen a tál, majd odatette az ajándékot Aelredé mellé. Megkönnyebbülten lépett tovább. Őt a többi szerzetes követte.

Amikor az oltáron már nem fért el több felajánlás, a szerzetesek kisorjáztak a szentélyből és egy vonalban megálltak a kórus közepén. Pontosabban nem teljesen a közepén, arra ugyanis ügyeltek, hogy a terem középvonalában futó színes csempesor két oldalára álljanak.

Bart az ünnepségből az égetőkemence összeállítását szerette a legjobban. Az apát hátralépett a szószékhez és szélesre tárta a karját. Ahogy aztán széles mozdulattal imára kulcsolta a kezét, a szentély falai és a mennyezet elindultak befelé. Fél perc múlva az oltárt háromoldalú kamra vette körbe. Aztán a tűzhely ablaka, egy hőálló üvegtábla emelkedett fel az oltár alól, és így már készen állt a kemence. Ugyanebben a pillanatban húzódott el egy válaszfal a boltozatos mennyezet alól, hogy úgy tűnjön, mintha az oszlopok magát a csillagos eget tartanák.

A tűző napfényben álló szerzetesek ekkor feltették a napszemüvegeiket.

Ennél a résznél Bart mindig ideges lett egy kicsit — még akkor is, ha a kórusülések egyikén foglalt helyet. A Prominence külsején egy sor tükör fordult a Nap felé. Hamarosan ezek gyűjtik majd egybe Őfényessége sugarait egyetlen fénynyalábba, amely a templom padlójáról felemelkedik az égetőkemencéig. A bent lévő munkadarabok másodperceken belül több ezer fokra hevülnek, az őket borító por pedig megolvad, hogy így létrejöjjenek a kopernikuszi rend híres mázas edényei. Bart nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, mi történne, ha a fénynyaláb letérne az útját jelölő hőelnyelő csempékről.

Kilencéves volt, amikor a Prominence fedélzetére lépett — ennek már lassan hat éve. Minden alkalommal, amikor részt vett a Pyroson, ugyanaz a szörnyű látvány elevenedett meg képzeletében: Őfényessége összegyűjtött sugarai végigvágnak az egybegyűlteken, és lángra lobbantják a szerzetesek csuháját, ahogy azok megpróbálnak kitérni a gyilkos fénynyaláb útjából. De túl sokan vannak, az ülések közötti sorok pedig túl keskenyek ahhoz, hogy a hívek kimeneküljenek, ahogy sikoltozva törnek keresztül egymáson. És a mai napon közvetlenül a fénynyaláb mellett fog állni.

Egyszer bevallotta félelmeit Aelred testvérnek.

— Nem szabad ilyesmikre gondolnod — mondta a perjel gyengéden.

— De megtörténhet, ugye?

— Nem — felelte Aelred. — A tükröket a számítógép irányítja. Még ha a fénynyaláb le is térne az előírt útjáról, a számítógép leállítaná az első tükröt mozgató motorokat, egy rugó pedig azonnal elfordítaná a tükröt, ami ezáltal kihajlítaná a fénynyalábot az űrbe. — Aelred válasza meglepte Bartot. Inkább olyasmire számított, hogy például „Sol sosem engedné, hogy ilyen borzalom történjen az Ő híveivel — különösen nem Pyros közben, amely órában a legbuzgóbban imádjuk őt.”

Különös módon Gary reagálása sokkal inkább megnyugtatta: — Hűha. Asszem mind meghalnánk. — Egy másodperc gondolkodás után hozzátette: Szörnyű kínok közepette.

Bart felnézett és látta, hogy Gary rávigyorog. Biztosan neki is ez a beszélgetés jutott eszébe. Bart újra lesütötte a szemét, ahogy a fénysugár elvonult a lába előtt. Érezte a meleget a lábujjain. A fény útján szétszórt tömjén füstölni kezdett, egy másodperccel később pedig az illat elérte a fiú orrlyukait. Bart figyelte, hogyan izzanak fel a csempék a forróságtól, majd hogyan hűlnek le, ahogy a fénynyaláb tovább vonul. A fény még a napszemüvegen keresztül is fájdalmasan éles volt.

Végül a nyaláb elérte a kemencét, amelynek tükrös falai összegyűjtötték és a benti kerámiákra irányították. A sütő egy szempillantás alatt forró katlanná vált. Ignatius testvér árgus szemekkel figyelte a kemence irányítópultját. Csupán néhány másodpercbe került, hogy a sütő elérje a teljes hőmérsékletet. Pár perc múlva Ignatius újra ellenőrizte a hőmérsékletet, majd lezárta a fénycsövet. Bart levette a napszemüvegét, és bekukkantott a kemence ablakán. A sütő barlangjában csak az edények halvány narancsszínű ragyogását tudta kivenni.

Ezután következett a virrasztás — egyórás imádság, mialatt az edények hűltek. Ahogy Bart és a többi szerzetes visszatért ülőhelyéhez, meg kellett várniuk, hogy Gary kioldalazzon mellettük. Mikor elkapta Bart tekintetét, a kapitány némán a híd szót tátogta, aztán a kijárat felé indult. Garynél eddig tartott az udvariasság; egy órányi imádság már túl sok lett volna a számára.

Bartnak még Gary távollétében is nehezére esett a virrasztásra koncentrálnia. Hallotta a fából készült ülések minden reccsenését, minden torokköszörülést. A szentély túloldalán lévő kórusülésekben Simon testvér vakarózott a csuhája alatt. Bart ezalatt azon kapta magát, hogy amint egy izzadtságpatak lecsorog a saját csuhája alatt, máris azon spekulál, mikor jön a következő. Mindeközben nem sokat imádkozott.

Fontos volt, hogy imádkozzanak az égetés sikeréért. Bármilyen tehetségesek is voltak a szerzetesek a különböző mázak keverésében és alkalmazásában, időnként azért előfordultak hibák, amelyek sokba kerültek a rend számára. Nem mintha Bartnak ilyen dolgok miatt kellett volna aggódnia: a rend ugyanis gondoskodott napi szükségleteiről. Habár pénzt már látott, a kezében még sosem tartott ilyesmit. Aelred testvér szerint valószínűleg így volt a legjobb.

Bart lehajtotta a fejét. Hallgasd meg imáinkat. Ó Sol. Legyenek a mázak tiszták, minden tökéletlenségtől mentesek, hogy odaadó munkánk minél jobban tükrözhesse a Te dicsőségedet...

Nem tudta, mennyi ideje imádkozik már, amikor hallotta, hogy kinyílik az égetőkemence, majd a sütő forró leheletét is megérezte az arcán. Felnézett, és látta, ahogy a falak újra visszahúzódnak, mögülük pedig előbukkannak a kiégetett kerámiák. A szerzetesek felálltak. Egyesével visszaszivárogtak a szentélybe, és összekulcsolt kézzel léptek az oltárhoz. Lopva mindannyian az edényekre néztek, ahogy elhaladtak mellettük.

A mázak lélegzetelállítóan sikerültek. Aki rájuk nézett, mintha csak egy színekkel teli kútba pillantott volna. Az egyik rézoxidból kevert mély türkiz volt. A másik élénk krómzöld. Az egyik tálnak a vanádium kölcsönzött telt, sárga színt, mellette egy vérvörös váza a vasoxidnak köszönhette a színét. A vakságot kockáztatta az, aki közvetlenül a Napba nézett, ám a legenda szerint, ha valaki belenézett egy kopernikuszi mázba, megpillanthatta Isten igazi arcát. Habár maga a rend nem terjesztett efféle történeteket, azért nem is tagadta őket.

A kerámiák azonban még a mázak nélkül is pompásak lettek volna. Mindegyik edény karimája tökéletes kór volt, mint a Föld szent pályája, egy kör az űrben, melynek mérete éppen megfelelő volt az élet fenntartásához. Ha a Föld csak egy kicsivel is távolabb lenne a Naptól, a tengerek befagynának, a víz jéggé dermedne és nem létezhetne élet. Lenne bár egy kicsit közelebb, és ugyanezek a tengerek felforrnának. Ha ez nem bizonyítja az Ő szeretőiét irántunk, akkor mégis mi?

Az égetés eredménye tökéletesnek tűnt. Bart végignézte, amint minden egyes szerzetes megvizsgálja a saját edényeit. Aztán The-odoré test vér megállt és meredten nézte azt a tálat, amelyet korábban Bart vitt az oltárhoz. Homlokráncolása nem sok jót ígért.

Ezt Aelred testvér észrevette. — Valami baj van?

Theodore egy pontra mutatott a tálon, — Ott egy .. egy kráter a karima mellett. Ellenőriztem a mázat, miután felvittem. Biztos vagyok benne, hogy akkor még nem volt ott.

Aelred a kérdéses pontra meredt. — Talán buborék maradt az eredeti szuszpenzióban?

Theodore összevonta a szemöldökét. — Inkább úgy néz ki, mintha az égetés előtt cseppent volna valami a mázba. Ki...?

A testvérek mind egyszerre néztek Bartra.

Abban a pillanatban Bart megérezte, hogy egy izzadtságcsepp indul el lefelé a homlokán, majd leszáguld az orrnyergén, hogy aztán az orra hegyén lógjon, mint egy ugrásra készülő műugró. Aztán elszabadult és szétloccsant a padlón. Bart lelki szemei előtt látta, ahogy összegömbölyödik, mielőtt nekicsapódna a csempének.

Amikor felnézett, meglátta, hogy Theodore arca elsötétül.

— A... verítékünk megtisztít minket — mondta Bart.

— Igen — felelte Aelred. — Köszönöm. Nem most van a pilótatréninged?

— De igen, Aelred testvér. — Bari megáldotta magát a kör jelével, és sietősen elhagyta a katedrálist.

SÖTÉT HAJÓ

A FEJÜK FÖLÖTT EMELKEDŐ ABLAKOKAT, kivéve a Prominence szűk parancsnoki hídjának minden négyzetcentiméterét valamifajta vezérlőegység foglalta el — kapcsolók, tárcsák, mérőeszközök. Több száz volt belőlük. Talán még ezer is. És mindegyik a pilóta vagy a segédpilóta keze ügyébe esett. Amikor Aelred testvér először mutatta meg Bartnak a pilótafülkét, arra számított, hogy a fiú megrémül a rá váró feladattól. — Mindről meg kell majd tanulnod, hogy mit jelent — figyelmeztette Bartot a perjel, a vezérlőegységekre utalva. De nyilvánvalóvá vált számára, hogy a fiú szeme nem a félelemtől nyílt tágra.

Most, három évvel később, Bart a legtöbb vezérlőegységről tudta, hogy mi a feladata, bár élt benne a gyanú, hogy néhány kapcsoló rendeltetése még Gary számára is rejtély.

Ma Bartnak kellett beállítania a hajó következő fordulatát. A Prominence minden huszonnégy órában pontosan egyszer fordult meg a tengelye körül. Ezzel érték el a nappalok és éjszakák körforgását a hajó fedélzetén, hogy úgy tűnjön, a Nap végighalad az égen, éppen, mint ahogyan a Földről látszik. De Peter testvér, aki gondosan figyelte a hajó rotációját, jelezte, hogy a nappal majdnem egy teljes másodperccel hosszabb volt a kelleténél. Gary, aki jobban kedvelte Pétért, mint a többi szerzetest, megígérte, hogy korrigálja a problémát.

A két égés — a hajó hordozórakétáinak működése — nagyjából négyötöd másodpercig fog tartani. Összesen. Azonban az első égést megelőző ellenőrzés sokkal, de sokkal több időt vett igénybe.

— Üzemanyag-hőmérséklet? — kérdezte Gary.

— Negyvenöt — válaszolt Bart.

— Pumpasebesség?

— Majdnem elérte a szükséges értéket. — Vártak. — Száz rps. A számítógép kihasználta a szünetet, hogy közbevágjon, és Bart mintha bosszúságot hallott volna kicsendülni a hangjából. — Azzal ugye tisztában vagytok, hogy ezt én is meg tudnám csinálni helyettetek? Ráadásul az idő törtrésze alatt.

— Igen, köszönöm — válaszolta Gary, aki nyilvánvalóan bosszankodott.

De ha megcsinálod helyette, Bart sose fogja megtanulni. Elsődleges olajnyomás?

— Százöt kilopascal — válaszolta Bart.

— Másodlagos olajnyomás?

— Száznyolc kilopascal.

— Venturi-rés?

— Huszonnyolc milliméter.

— Nem — felelte Gary ugyanazon a színtelen hangon. — A venturi-rés nem annyi.

— Huszonnyolc centiméter — felelte Bart. Néha még az óra elején elkövetett egy-egy hibát, csak hogy tesztelje, Gary vajon észreveszi-e. A kapitány ma résen volt. Ma nem volt másnapos.

— Gyújtótekercs?

— Feltöltve.

És így tovább. Amikor Bart elkezdett Garynek segédkezni, azt gondolta, ez talán felüdülést nyújthat majd vallásos tanulmányaiból. De furcsa módon az égés előkészületei igencsak hasonlítottak egy miséhez: mindkettő kérdések és válaszok sorából állt. Ez is egy rituálé volt. Egyszer Garyvel is megosztotta ezt az észrevételt.

— A különbség az — mondta Gary hogy ennek a rituálénak célja is van.

Bartnak több esze volt annál, minthogy vitázni kezdjen, amikor Garynek ilyenje volt.

— Gyújtást — mondta Gary, miután visszaszámolt öttől.

Bart felemelte a Gyújtás feliratú gombot védő burkolatot, és megnyomta a gombot. Rövid rezgés érződött, majd csend. Az első égés fél másodpercig tartott, a második feleannyi ideig. Amikor ez is véget ért, Bart nem érzett különbséget a hajó mozgásában. Nem mintha persze előtte érzett volna bármilyen mozgást.

— Ha nem lennék itt — kérdezte Bart akkor is végigcsinálnád az ellenőrzést?

— Természetesen.

— De még ha nem is csinálnád végig, nekem akkor is azt kellene mondanod, hogy megcsinálnád, ugye?

— Természetesen.

Bart már éppen válaszolt volna valamit, amikor megdermedt. — Az meg mi?

Gary felnézett az ellenőrzési útmutatóból, és követte Bart tekintetét. — Mi micsoda? — Kellett egy pillanat, hogy Gary is meglássa — egy sötét tintapacát az űrben, ami a csillagokat eltakarva lassan haladt a Prominence felé.

— Egy hajó — válaszolta meg Bart a saját kérdését.

— Akkor miért nem látszik a radarunkon? — hajolt Gary' a navigációs képernyőre, Bartnak pedig feltűnt a radar egyenletes ciripelése, mely mintha egy autista madár dala lett volna. Gary felkattintott néhány kapcsolót. — A radar működik. A másik hajó biztosan refraktort használ.

Bart még mindig a fekete hajót bámulta. Ahogy az lassan végighaladt a csillagmezőn, egyre jobban kivehetővé vált. A hajó profilja alapján Bart úgy vélte, egy atmoszférán belüli repülésre és leszállásra tervezhették.

— Remora-típus, ugye?

— Igen.

A fekete hajóderék szokatlannak tűnt. Nehéz volt megbecsülni, milyen távol lehet, de ha Bart nem tévedett nagyot, és a hajó tényleg úgy fél kilométerre lehet tőlük, akkor egészen kicsi volt — legfeljebb hatfős legénységgel. Teljesen eltörpült a Prominence mellett.

Gary még így is szemmel láthatóan aggódott. Megfordult a székben, és kiválasztott egy rádiócsatornát. — Ez a Prominence monostorhajó. Kérjük, hogy a hajóorrtól jobbra található ismeretlen hajó azonosítsa magát ezen a csatornán, és húzódjon félre. Túl közel van.

Gary és Bart továbbra is a hajót figyelte és várták a feleletet. Az egyetlen válasz a csatorna halk alapzaja volt.

— Ha ténylegrefraktort használnak...

— Akkor valószínűleg nem hallják a hívásunkat. — Gary az irányítópulton lévő mikrofonhoz hajolt. — Ismeretlen Remora-típusú hajó, kérem azonosítsa magát ezen vagy bármelyik más csatornán.

Semmi válasz.

Mindketten egyszerre látták meg a fényt. Túl kicsi és halvány volt ahhoz, hogy leszálló vagy navigációs fény legyen. Ha volt kikötő a hajóderékban, a hajó belső fényeit le kellett kapcsolni. Bart elővett egy távcsövet a széke alatti rekeszből, és a másik hajóra irányította.

— Látsz valamit?

— Nem igazán. Olyan, mintha valaki egy zseblámpát kapcsolgatna odabent.

— Én is így gondoltam.

Még egy pillanatig figyelték a villogó fényt. Ahogy Bart mintát vélt felfedezni a villanásokban, Gary megszólalt: — Várj csak... három rövid villanás... három hosszú... három rövid...

— Micsoda? Ez jelent valami?

— Ez egy régi vészjelzés. SOS. Azt jelenti, hogy „Save Our Ship”, vagyis „Mentsétek meg a hajónkat.”

— Igazából — szólalt meg a számítógép —, ez egy közkeletű tévedés. Az SOS nem rövidítés...

— Fogd be! — mondta Gary.

— Mit csináljunk? — kérdezte Bart.

Gary hátradőlt, úgy figyelte, ahogy többször is megismétlődik a jelzés. Néhány pillanat múlva aztán abbamaradt.

— Ha ez vészjelzés, nem kellene segítenünk nekik?

— Keresd meg Aelred testvért, és hozd ide!

BART VÉGIGSIETETT APROMINENCE TATJÁN- avagy a déli részen, attól függően, hogy a hajóról vagy a monostorról beszélünk-e. A szerzetesek az iránytű által mutatott égtájakhoz igazodtak. Gary volt az egyetlen, aki megtartotta a hajózási szakkifejezéseket. Menet közben Bart hideg követ érzett a lába alatt. Igazából azonban nem kő volt, hanem egy sokkal kisebb tömegű anyag, amely ugyanolyan hideg és kemény volt. Sokan azon viccelődtek, hogyha az ablakok nem jelentettek volna olyan nagy problémát, a kopernikuszi rend megépítette volna az első kőűrhajót. Ehelyett azonban be kellett érniük szintetikus pótlékokkal.

Micah testvér volt a kohász, aki kifejlesztette a hajóderékhoz és a belső falakhoz használt alapanyagokat. Az ő fa-és kőpótlékai biztosították, hogy az ablakokból látható látvány kivételével a Prominence belsejének legnagyobb része elképesztő módon hasonlított egy 13. századi apátságra. Mivel Micah továbbra is részt akart venni a munkálatokban, és lenyűgözték a kopernikusziak, csatlakozott a rendhez.

Bart a súlytalanságot biztosító korongozóteremben találta meg Aelred testvért. Ebben a helyiségben mindenhol fazekaskorongok lebegtek, a szerzetesek pedig az előttük álló sámlikra szíjazták magukat. Aelred a túlsó falon volt — legalábbis falnak tűnt, amikor Bart átlépte a gravitációs küszöböt, és a súlytalanság állapotába került. Ezek után nem sok különbség mutatkozott a falak, padló és plafon között.

Miközben Bart odalebegett a perjelhez, körbepillantott, miféle tálakat, tányérokat, csészéket és vázákat készítenek a többi szerzetesek — olyan törékeny szépségű tárgyakat, amelyek gravitáció alatt nem bírnák megtartani a saját súlyukat, amíg ki nem száradnak. Aelred egy kelyhet formázott a korongján. Mélyen elmerült a meditációban az agyaggal, ahogy a kehely szárát alakítgatta. A kezére rakódott szürke, repedezett agyagból ítélve jó ideje dolgozhatott már ezen a darabon. Aelred az ujjai nyomán formálódó agyagmasszára meredt, mélyen elmerülve a munkájában. Bart tisztes távolságban lebegett tőle, szeme sarkából a repülő agyagot figyelte.

A zéró-gravitációs korongozóteremben sárvihar dúlt, ahogy a nedves agyagdarabkák leváltak a forgó tárgyakról. A falak, a szerzetesek, a védőszemüvegek, az arcok — mindent szürke pettyek borítottak. Miután eltöltöttek néhány órát a korong mellett, maguk a szerzetesek is agyagszobroknak tűntek.

Bart majdnem belelebegett Solomon testvérbe, aki szerencsére időben meglátta és visszalökte Aelred testvér felé. Ahogy közelebb ért, Bart meglepetten látta, hogy a perjel egy mozdulattal összenyomja a tökéletes kelyhet, amelyből újra forgó agyagdarab lett. Döbbenten meredt Aelredre.

— Igen, Bartholomew? — kérdezte Aelred, miközben lehúzta a védőszemüvegét, melynek nyomán rózsaszín karika keretezte mindkét szemét.

— Tanner kapitány kéri, hogy jöjjön a hídra — mondta Bart, és letörölt egy kis agyagpermetet az arcáról.

Aelred a homlokát ráncolta. Valószínűleg azóta nem járt a hídon, hogy három évvel korábban megmutatta Bartnak.

— Szerintem fontos — tette hozzá Bart.

— Rendben — felelte Aelred. Kivette a lábát a koronghoz tartozó kengyelből, kicsatolta a biztonsági övét, aztán az ajtó felé lökte magát. A részleges gravitáció alatt álló előszobában lemosta az agyagot a kezéről és az arcáról, miközben lassan visszatért a merengésből. Sokáig szárítgatta a kezét.

Ahogy Bart és Aelred végigsiettek a boltozatos folyosókon a híd felé, a szerzetes mintha még mindig a gondolataiba merült volna. Már majdnem félúton jártak, amikor feleszmélt. — Miről van szó?

Bart beszámolt neki a sötét hajóról, ami hirtelen tűnt fel a Prominence jobb oldalán, és jelzett nekik. Aelred még jobban összezavarodott. Mivel ő volt az apátság perjele, az ő szava fölött csak az apát véleménye állt. Ő intézte a napi ügyek legnagyobb részét. De ami a hajóderékon túl történt, teljes mértékben a kapitány felelőssége volt.

Amikor a hídra érkeztek, Gary éppen távcsövön keresztül kémlelte a betolakodókat.

— Kaptunk tőlük bármiféle választ? — kérdezte Aelred.

— Az SOS-jel óta semmit.

— Az mikor volt?

Gary az órájára nézett. — Majdnem húsz perccel ezelőtt.

— Hogyan segíthetünk rajtuk? — kérdezte Aelred.

— Leereszthetünk egy dokkolótölcsért, de mi nem tudunk hozzájuk dokkolni, nekik kellene hozzánk csatlakozni. A másik lehetőség, hogy átmegyünk hozzájuk. Bekopogunk az ajtajukon.

— És miért nem csináljuk akkor valamelyiket a kettő közül?

Gary az előttük lebegő Remorát figyelte. — Szeretném, ha ezt jól átgondolná, perjel úr.

— Min kell itt gondolkozni? Teljesen nyilvánvaló segélykérő jelet küldtek nekünk.

— Talán. Viszont radarrefraktort használnak, a hajójukat pedig feketére festették. Még válaszjelet sem kapok a radarjukról. És az ember csak egy esetben szokott ilyesmit csinálni: ha nem akarja, hogy meglássák. A miénk azonban a legfelismerhetőbb hajó ebben a naprendszerben, és most, pontosan a tavaszi égetés után, szintén mi szállítjuk a legértékesebb rakományt. Ezek meg hogy, hogy nem, pont itt vannak a mi pályánkon.

— Mire akar ezzel célozni? Talán valamiféle kalózok lennének?

— Pontosan erre akarok célozni.

Aelred testvér mély lélegzetet vett. — Értékelem az óvatosságát, kapitány. De ez a hajó elsősorban a kopernikuszi rend egyik apátsága, és csak másodsorban űrhajó.

— Ja. Eszembe is jut minden alkalommal, amikor meg kell mozdítanom ezt a — Bart tudta, hogy Gary majdnem azt mondta, hogy „részeg rinocéroszt,” ahogy magában a Prominence-t becézgette, de a jelek szerint még időben eszébe jutott, kivel beszél — hajót.

— És mint ilyen, kötelességünk befogadni a betegeket, sérülteket, vagy megfáradt utazókat. Az apátság mindig menedéket nyújtott a nyomorultaknak.

— Na, hát örülök, hogy végre tisztáztuk, hogy mit is keresek itt, perjel úr, de szerintem jobb lenne, ha most az előttünk heverő problémára koncentrálnánk.

Bart elnevette magát.

Aelred kemény pillantással fordult felé. — De ami a durva, tétlen, netán kacagásra ösztökélő szavakat illeti — azokat mindenhol helytelenítjük.

— Bocsásson meg, Aelred testvér — mondta Bart.

— Nézze, hacsak nem idiótákkal állunk szemben, akkor ezek tudják, hogy ön szerint fel kell vennünk őket — mondta Gary. — Szerintem éppen erre számítanak.

— Mi van, ha valóban bajban vannak, kapitány? Mi van, ha sérültek vagy haldoklók vannak odaát, míg mi erről vitatkozunk?

— Nem vitatkozunk, perjel úr. Ez az én döntésem.

— Ha már úgyis eldöntötte, hogy ott hagyja őket...

— Semmi ilyesmit nem mondtam. — Gary nem volt hajlandó elismerni, hogy Aelred véleményére kíváncsi, mert nagyra tartja azt. Aelred előtt legalábbis semmiképpen.

— Akkor hát...?

Gary egy pillanatig mérlegelte Aelred kihívását, mielőtt felállt volna a székéből. — Magammal viszek egy embert. Választ egy önkéntest vagy válasszak én?

— Csak nem gondolja, hogy maga is átmegy?

— Miért ne?

— Ha már a szóban forgó tett a hit bizonyítéka, akkor olyannak kell megtennie, aki hisz is. Emellett pedig — tette hozzá Aelred — maga az egyetlen, aki el tudja vezetni ezt a hajót.

— Én megyek — mondta Bart.

— Nem. — A két férfi egyszerre szólalt meg, így a szó savanyú harmóniában csendült fel.

— Akárki menjen is, előtte átküldőm Évát — mondta Gary.

Bart TARTOTTAGAVIN TESTVÉR SISAKJÁT, míg Paul testvér ellenőrizte az összekötő karikákat a szerzetesek kesztyűin és csizmáin. Míg elnézte Gavin készülődését, Bart küzdött, hogy elnyomja magában a neheztelést. Ne hagyd, hogy a gondolataid utat engedjenek az irigységnek.

Már az is elég rossz volt, hogy Paul és Gavin ment, míg Barinak az űrhajón kellett maradnia, ráadásul Bart sosem kedvelte túlságosan Gavint. Ő volt az egyik legfiatalabb szerzetes, csupán négy évvel idősebb Bartnál, mégis olyan... — hogy is mondta Gary, olyan hetyke volt. Nem lopta be magát túlságosan a többi szerzetes szívébe sem, és Barttal együtt azon tűnődtek, vajon Gavin miért lépett be egyáltalán a rendbe.

— Sisak...? Bart? — Gavin kérdő pillantással nézett rá.

Bart odaadta a sisakot, majd segített feltenni Gavin fejére. Amint a helyére került, a sisak kicsit úgy festett, mint a szerzetesi csuha csuklyája, de ezen kívül semmi másban nem hasonlított az egyszerű ruhákhoz. Bart helyre kattintottá a zárókarikákat, aztán még egyszer ellenőrizte a levegő-utánpótlás kapcsolódását.

— Hogy nézek ki? — kérdezte Gavin.

— Hát, a hajad elég fura, de ha odaát bajban vannak, akkor valószínűleg így is, úgy is felengednek a fedélzetre — felelte Bart. Gavin haja gyakori vitatémát nyújtott. A legtöbb szerzetes egyszerű, rövidre vágott frizurát viselt. Gavin azonban senkinek sem engedte, hogy a fejéhez nyúljon. Az, hogy a „tízágú fésű” mellett mivel tartotta karban kifinomult frizuráját, mindenki számára rejtély volt. így most, amikor Gavin önkéntelenül a sisakjához nyúlt kesztyűs kezével, Bart nem bírta megállni vigyorgás nélkül.

— Akkor te nem öltözöl be velünk? — kérdezte Gavin.

Bart átadta a szerzeteseknek a hátukra való hajtóműveket. — Készen vagytok — mondta. — Nekem vissza kell mennem a hídra. Beléphettek a zsilipkamrába, de ne menjetek sehova, amíg Éva le nem ellenőrzött mindent. Ez valószínűleg legalább húsz perc lesz.

— Rendben — hallotta Paul tompa válaszát a sisak üvegén keresztül. A szkafanderben a szerzetes még testesebbnek tűnt, mint csuhában. Paul az iskolai rögbicsapat hátsó támadója volt, amíg az egyik mérkőzésen meghalt egy játékostársa. Kiderült, hogy a fiú egyik szívkamrájának fala gyenge volt. Bármilyen fizikai sokk megölhette volna, de Paul mégis önmagát hibáztatta. Ahogy befejezte az iskolát, a rákövetkező napon csatlakozott a rendhez.

— Igenis, Bart kapitány úr — mondta Gavin.

— Csak azt mondom, amit Tanner kapitány mondott.

Bart megnyomott egy gombot, mire a zsilipkamra belső ajtaja elhúzódott, A két szerzetes becsoszogott.

Bart megfordult, és a súlytalansági folyosón keresztül visszaindult a hídra. Két ilyen folyosó volt az apátságon belül, az egyik észak-déli, a másik kelet-nyugati irányban húzódott. Gyorsan és könnyedén lehetett áthaladni rajtuk — ha az ember egyszer rájött a módjára.

Bart azon igyekezett, hogy egyetlen lendülettel tudjon végiglebegni a folyosón, anélkül, hogy megérintene valamit. Nem volt könnyű pontosan becélozni a végpontot, ha pedig más szerzetesek is próbálkoztak, az csak megnehezítette a dolgot. Ha már ellökte magát az ember, nem sok mindent tudott tenni, hogy megváltoztassa a pályáját, amíg bele nem ütközött valamelyik párnázott falba. Minden három vagy négy méteren rugalmas kapaszkodók lógtak a kárpitozásból. Ezekkel lehetett megfordulni, megállni vagy irányt változtatni. De még így is történtek balesetek. A hajóorvos, Theodore testvér arra panaszkodott, hogy a legtöbben a súlytalansági folyosókon elszenvedett balesetek miatt kerültek a gyengélkedőre.

Az aktuális veszélyforrás most Renault testvér volt, az apátság orgonistája, aki lábbal előre zúgott Bart felé. Ilyesmibe senki nem akar beleszaladni. Bart elkapott egy közeli kapaszkodót, ami a folyosó közepén lógott, kitérve ezzel Renault útjából. Mielőtt Bart nekicsapódott volna a falnak, meghúzott egy kapaszkodót a túlsó falon, hogy visszatérjen korábbi pályájára. Ahhoz elég ügyes volt, hogy elkerülje az ütközést, azonban még így is rövid, ám annál kevésbé élvezetes belátása nyílt Renault csuhája alá, amint a másik szerzetes elsuhant mellette.

— Bocsánat — mormogta Renault testvér, ahogy a csuháját egyengette.

Bart remegő lábakkal érkezett meg a hídra, ami néhány perccel súlytalanság után teljesen megszokott élmény volt. Arcát oda kellett préselnie az egyik gömbölyű ablak sarkához, hogy meglássa a hídon túl a keleti zsilipkamrát, de csak a fehér felkiáltójelhez hasonlatos Évát tudta kivenni, amint a Prominence árnyékában lebegett.

Éva gyakorlatilag két összekapcsolódott karból állt, melyek egy kamerán lógtak, a nevét pedig egy űrhajós rövidítés után kapta. Extra-Vehicular Activity, azaz Járművön Kívüli Tevékenység. Az Éva által visszaküldött adatok a híd vezérlőpultján lévő monitoron látszottak, míg Gary egy speciális szemüveg segítségével pontosan azt látta, amit Éva is.

Bart figyelte, ahogy Gary az elé táruló látványra koncentrál, és észrevette, ahogy egy izzadtságcsepp gördült le a szemüveg alól. Gary nézőpontjából úgy tűnt, mintha maga is az űrben lebegne a két hajó között.

— Jól vagy? — kérdezte Bart.

— Ettől az izétől mindig rosszul vagyok.

Gary hányingere természetes reakció volt, hiszen a szeme azt mondta, hogy a teste kint lebeg az űrben, míg egyensúlyérzéke állította, hogy a székében ül. Volt egy második szemüveg is, de Gary azt akarta, hogy egyikük az irányítópulton figyelje a robot haladását.

Gary levette a szemüveget, száját összeszorította és görcsösen igyekezett nyelni.

— Még egy perc és elhányom magam. Nesze.

Bart elvigyorodott, ahogy Gary átadta neki a szemüveget.

— Gondoltam is, hogy neked majd bejön.

Bart a fejére igazította a szemüveg pántját, mire hirtelen elétárult az űr. Körbenézett, Éva kamerája pedig követte a fejmozgását.

— Jól vagy? — kérdezte Gary.

— Remekül. •

— Oké, akkor keresd meg a Remorát.

Bart egyetlen másodperc alatt megtalálta a hajót. Nem volt messze, egy sötét folt, ami eltakarta a csillagokat. Éva kamerája olyan jó volt, hogy Bart szinte úgy érezte, ő maga is ott van.

Gary ellenőrizte a monitort, aztán az irányítópulton lévő joystickért nyúlt. Mielőtt még elérte volna, a számítógép megkérdezte: — Vigyem Évát a másik hajó irányába?

Gary elővette azt a színtelen, türelmetlen hangot, amit a számítógéppel szemben használt. — Igen, miért is ne.

Bart azonnal érezte, hogy a nézőpontja előrelendül, ahogy a számítógép átvette az irányítást a kamera fölött, aztán émelyegni kezdett. Ugyanebben a pillanatban meglátta a Remora sötét körvonalait, ahogy a hajó egyre nagyobb teret foglalt el a látómezejében.

— Pontosan hová tegyem? — kérdezte a számítógép.

— Bármelyik zsiliphez — felelte Gary. Bart előtt hamarosan felsejlett egy árnyék, ami egy vészbejárat bemélyedő ajtaját rejtette.

— Azt hiszem, látom. — Bart még azelőtt észrevette, hogy a számítógépnek feltűnt volna.

— Hol? — kérdezte szinte egyszerre a számítógép és Gary.

— Balra lent — felelte Bart. Aztán rájött, hogy amit lát, nem árnyék, hanem egy nyitott ajtó. — Szerintem nyitva van.

— Micsoda? — Hallotta, amint Gary széke nyikordul egyet, ahogy a kapitány előrehajolt, hogy jobban rálásson a monitorra.

— Kapcsoljam fel a lámpát? — kérdezte a számítógép.

— Igen — felelte Gary.

Bart látta, ahogy Éva keresőlámpája rávetődik a Remorára, és nyilvánvalóvá vált, hogy egy nyitott zsilip mögött feltáruló űrbe bámulnak.

Gary a képernyőt tanulmányozta. — Úgy néz ki, hogy várnak minket.

— Vigyem be Évát a zsilipkamrába? — vetette fel a számítógép.

— Várj egy percet. Nem akarok senkit meglepni odaát. — Gary újra szólította a hajót. — Azonosítatlan hajó, itt újra Gary Tanner kapitány a Prominence monostorhajóról. Arra készülünk, hogy felszálltunk a hajójukra, és segítséget nyújtsunk, ha kell. Kérem válaszoljanak. — Miután semmit sem hallott, kikapcsolta a mikrofont. — Rendben, mehetsz.

Bart nézőpontja azon nyomban előrelendült, míg a zsilipkamra ajtaja el nem nyelte. A számítógép irányítása alatt a kamera végigpásztázta az üres kamrát.

— Állj — szólt Bart. — Látod azt a piros kallantyút?

— Látom — felelte a számítógép.

— Nyomd meg, és utána a zsilip automatikusan kiegyenlíti a nyomást.

— Igen, tudom — mondta a számítógép. Bart már korábban is észrevette, hogy a gép nem szerette, ha elmagyaráznak neki dolgokat. Azt pedig különösen nem szerette, ha olyasmiket magyaráznak el, amiket már egyébként is tudott. Bart látta, hogy Éva két ujja közé fogja a kallantyút, másik kezével pedig a zsilipkapunak támaszkodott. Ezután a kallantyú nyitott állásba kattant át.

Először Bart azt hitte, semmi sem történik, de egy pillanattal később meghallotta az első hangokat — a zsilip levegőpumpáinak halk surrogását, majd egyre hangosabb csobogását.

— Éva nem fog tudni kimenni a zsilipkamrából, ha a hajón gravitációgenerátor működik — mondta a számítógép.

— A fenébe. Erre nem gondoltam — mormogta Gary a bajusza alatt.

Évát a sugárhajtóműveinek kilövellései mozgatták, ami a súlytalanság állapotában remekül működött. De teljes gravitáció alatt egyszerűen lezuhanna a földre.

— Lejjebb engedem Évát, nehogy gond legyen — mondta a számítógép.

Bart belekapaszkodott a széke karfájába, ahogy a nézőpontja hirtelen majdnem a fedélzettel került egy síkba. Ha Éva átlépi a zsilipkamra belső ajtaját és a hajón tényleg van mesterséges gravitáció, legalább nem fog nagyot esni.

Egy pillanattal később a zsilip befejezte a nyomáskiegyenlítést, azután a belső ajtó elhúzódott.

Valami sötét tárgy kavargott az ajtón kiáramló légörvényben, éppen a kamera előtt. Bart rémülten húzódott hátra.

— Ez meg mi? — kérdezte Gary.

Bart a folyosó padlója felett lebegő sötét holmira pislogott. — Úgy néz ki, mint egy... zokni.

Tényleg egy zokni volt az. — Ez esetben azt hiszem, nem kell a gravitáció miatt aggódnunk.

Bart elfordította a fejét, hogy végignézzen a folyosón, Éva kamerája pedig követte. Más ruhadarabok is úsztak a levegőben: két ing, alsóneműk, egy kezeslábas és valami, amit Bart nem ismert fel.

— Mi lehet az? — kérdezte Bart.

— Mi mi lehet? — Habár az irányítószemüvegben nem láthatta, Bart felismerte Aelred testvér hangját. Biztosan belépett a hídra. Az ezután következő csendben úgy képzelte, hogy Gary és Aelred egyaránt a monitort kémlelik, hogy megtalálják, mit látott Bart.

— Ez egy melltartó — felelte Gary. — Úgy fest, éppen nagymosás közben kaptuk el őket.

— Hogy micsoda?

— Női ruhadarab — felelte Aelred. — Hol van ez? Találtak valamit?

— Épp most jutottunk be — válaszolta Gary. — Rendben, számítógép, vigyél minket a folyosón lévő első ajtóhoz.

Bart nézőpontja ellebegett a kezeslábas mellett, majd végigment a folyosón egy hermetikusan záródó ajtóig, amely automatikusan kinyílt, mögötte pedig újabb folyosó húzódott. Ez a rész is ugyanolyan koszos és ütött-kopott volt, mint az előző, de itt legalább nem úszkált a mosnivaló a levegőben. Valami más azonban éppen felé lebegett a folyosón.

— Mi a fene...? — És aztán Gary hangja a semmibe veszett. Valaki egy sisak nélküli szkafanderben, fejjel lefelé éppen feléjük úszott. Egyik karja lelógott a feje mellett és a padlót súrolta. Egy másodpercre úgy tűnt, mintha az ujjhegyein egyensúlyozna. — Számítógép, vigyél át a másik oldalra. Látni akarom az arcát.

Ahogy a kamera elúszott a test mellett, láthatóvá vált az arc. Egy nő volt az. A szeme csukva, arca pedig halásosan sápadt. Fiatal, talán a húszas évei elején járhatott, sötét, rövid haja volt.

— Él? — kérdezte Bart.

— Számítógép — szólt Gary. — Vidd Éva lencséjét olyan közel a szájához, amennyire csak tudod, anélkül, hogy hozzáérnél.

A nézőpont egyre közelebb húzódott, mígnem a nő enyhén elnyílt ajkai és egy letört fog szinte teljesen betöltötte a képernyőt. És ekkor megtörtént, amire Gary várt: a kamera lencséjét elhomályosította a nő lélegzete.

— Vedd le azt az izét — utasította Bartot a kapitány. — Aztán szólj Gavinnek és Paulnak, hogy azonnal menjenek át a hajóra.

ALVÓK

BART, GARY ÉS AELRED TESTVÉR a keleti zsilipkamra előtt vártak, míg Theodore testvér előkészített két hordágyat az újonnan érkező betegei számára. Theodore testvér zord ember volt, csúcsos fejjel és összeszorított ajkakkal. Ha ezer évvel korábban születik, modellt állhatott volna a Húsvétszigetek szobrainak faragásához. Bart korábban már látott képeket a szobrokról, és a Theodore fizimiskájával való hasonlóságuk azonnal szemet szúrt neki.

De a rend helytelenítette az efféle rest megfigyeléséket. Aligha számított szoláris cselekedetnek ily kevéssé hízelgő szavakkal jellemezni valakit.

Bart bűnös álmot dédelgetett az igazság napjáról, amikor körbejárná a hajót, és ajándékként osztogatná megfigyeléseit: Colin testvér, beszéd közben túl közel állsz az emberekhez. James testvér, fürödj gyakrabban. Gavin, senki sem szeret. Miért nem lépsz ki? Ebben a fantáziában senki sem fogadta szívesen az igazságot saját magáról, de az összes többi szerzetes — azok, akiket abban a pillanatban éppen nem ért kritika — bölcsen bólogattak, és azt mondogatták magukban: Bart igen bölcs. Igazat beszél vagy egyszerűen: Sol, hálát adunk néked Bartért!

Természetesen ez a kívánság némi kockázattal járt: vajon mások mit mondanának róla, ha semmi nem korlátozná őket? Néha eltűnődött azon, vajon van-e olyan egyáltalán a szerzetesek között, aki kedveli őt? Vagy egyszerűen csak azért tűrték meg, mert ez volt Sol akarata?

— A második ember, akit Gavin és Paul megtalált, szinten eszméletlen? — kérdezte Theodore.

— Igen — felelte Gary.

— Remélem, az állapotuk nem a mi késlekedésünknek köszönhető — szólt Aelred. Garynek nem igazán volt szokása védekezni, akár hibázott, akár nem. Bart nem lepődött meg, amikor most sem ugrott a kivetett csalira.

— Én is. — Ez volt minden, ami elhagyta a kapitány száját, miközben a zsilipkapu ablakán át kémlelte az űrt.

— De ha mindenki eszméletlen volt a hajón, akkor mégis ki jelzett nekünk?

— vetette fel Bart.

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, Gary mozgást vett észre az ablakon keresztül. — Itt vannak.

Bart is a zsilipablakhoz lépett és látta, amint kinyílik a külső ajtó. Gavin és Paul belebegett a nyitott kamrába, maguk mögött két, kacsatojáskék szkafanderbe bújtatott alakot húztak. Amint a külső ajtó a helyére csusszant, Gavin megnyomta a gombot, ami megtölti a zsilipet levegővel. Bart füle bedugult, ahogy a zsilipet ellátó szellőzőnyílások kinyíltak és a hajó többi részéből levegő áramlott be, hogy kitöltse a vákuumot. Egy pillanattal később kinyílt a belső ajtó.

— Vegyétek le a sisakjukat — utasította őket Theodore.

Gary és Bart belépett és lecsavarta a sisakokat. Aztán behúzták a hordágyakat a zsilipbe, majd finoman feléjük irányították az idegeneket.

Gavin leszerelte a saját sisakját. — Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltuk a sisakjukat. Ott lebegtek a hajóban, mint minden egyéb.

— Menjünk — szólt Theodore, és kitolta a lány hordágyát a zsilipből. Bart nézte, hogyan süllyed a test a matracra, ahogy átlépték a gravitációs küszöböt és beléptek a folyosóra. Az egyik elágazásnál egy tucat szerzetes gyűlt össze, hogy szemügyre vegyék az idegeneket.

Bart Theodore nyomában maradt, és a férfi hordágyát tolta. Az ismeretlennek gyér szakálla volt, haja pedig hosszabb, mint a nőé. Idősebb is volt. Bart úgy tippelte, hogy a harmincas évei közepén járhat. A magasságát nehéz volt megállapítani abból, ahogy a hordágyon feküdt. Nem volt kövér, de az arca valahogy petyhüdtnek tűnt, mint azoké, akik túl sok időt töltöttek gravitáció nélkül. Nem lesz könnyű újra járnia, ha felébred. Ha felébred.

Bart úgy döntött, inkább a lányt nézi. Ő is úgy festett, mint aki jó ideje nem volt már gravitáció alatt, de az ő arcának puhasága kellemesnek tűnt. Bart nem tudta elszakítani róla a pillantását, és azon töprengett, vajon hogy nézhet ki a lány nyitott szemmel.

A monostor utoljára hat évvel ezelőtt lépett a Föld pályájára, nem sokkal azután, hogy Bart a fedélzetre lépett. Azóta egyszer sem látott lányokat. Persze közvetítésekben látott nőket, és néhánnyal még beszélt is, mióta elhagyta a Marsot, amikor távoli rokonoknak vagy kormányhivatalnokoknak telefonált, de az mégsem volt ugyanolyan, mintha egy szobában lett volna velük.

Theodore testvér egy L-alakú, életfunkciókat ellenőrző műszert tapasztott a nő homlokára és arcára, hogy azzal letölthesse a diagnózishoz szükséges információkat a számítógépre. Felnézett a többi szerzetesre, akik a hordágy után sorjáztak. — Mit tátjátok itt a szátokat? Ezeknek az embereknek az imádságotokra van szükségük, nem a rest kíváncsiságotokra.

Elértek az egyik lifthez. Miután mindkét hordágyát betolták a fülkébe, magának Theodore-nak is alig maradt hely, de a szerzetes Bartot is berendelte. Bart nem teljesen értette, hogy ő miért csatlakozhatott, de amint kinyílt a liftajtó, rájött a rejtély megfejtésére: Theodore nem tudta egymaga eltolni mind a két hordágyat.

Amint elértek a gyengélkedő ajtajáig, a szerzetes feltartotta a tenyerét. Innen átveszem, Bartholomew. Jobb, ha most mész. A kompletórium már majdnem elkezdődött. — A kompletórium volt a nap utolsó imádsága, mielőtt kezdetét vette volna az éjszakai Nagy Csendesség.

De ahelyett, hogy elindult volna a katedrálisba, Bart megállt a gyengélkedő ajtajában, és azt figyelte, hogyan vesz vérmintát Theodore. A szerzetes ápoló volt, mielőtt csatlakozott volna a rendhez, így a Prominence fedélzetén ő tudott legtöbbet az orvoslásról. Nem mintha ez számított volna. A számítógép tartalmazta a naprendszer legjobb orvosainak tudását. Az életfunkciók és vérminták alapján hamarosan rájön majd, mi baja az idegeneknek.

Theodore testvér egy könnyű szikével szétvágta a férfi szkafanderét. Amint végighasított egy csíkot a láb és a mellkas mentén, egy Bart számára ismeretlen szerszámot vett elő, hogy szétfeszítse a ruha burkát. Bart meglátta a férfit, fehér és csupasz volt a bőre, mintha holmi kagyló lenne egy vacsoraasztalon. Ez volt az utolsó dolog, amit Bart látott, mielőtt egy rosszalló pillantás kíséretében Theodore megnyomott egy gombot a falon. Aztán az ablak elhomályosult.

— Ó SOL,NYISD MEG AZ ÉN AJKAIMAT, hogy nyelvem a Te dicséretedet zengedezze. — A szerzetesek tömeges válasza visszhangzott a templom kőfalai között, de Bart nem bírt a szavakra koncentrálni. Miután visszatért a cellájába, sokáig nem tudott elaludni, amikor pedig a hajnali imádságra szólító harangszó felébresztette, úgy érezte, alig aludt valamicskét. Most pedig minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, a remorai nő arca jelent meg előtte, úgy, ahogy Éva kameráján keresztül látta, homályosan a nő leheletétől.

Bart örömet lelt abban, hogy maga elé képzelte a nőt, és ez aggasztó fejlemény volt. Novíciusként, később pedig szerzetesként nem volt tanácsos túlságosan ízlelgetnie az örömöket. A váratlan örömökkel nem volt semmi gond — mint például azzal, ha az ember megérzi az Ő melegét, vagy észreveszi Őfényességének játékát egy tárgyon. Másképp hogyan is értékelhetnék a Nap áldásait? De azt helytelenítették, hogy az ember újra és újra gyönyörködjön egyetlen gondolatban. Ez elvonta őket Sóitól.

A rend szabályai nem tiltották a nőkkel való kapcsolatot. De minden szerzetest figyelmeztettek arra, hogy a szex minden olyasmi között a leghatásosabb, ami elvonja a figyelmüket Istentől. És most, hogy azok az arcok vették körül, amelyeket az elmúlt hat év során nap mint látott, Bart rájött, milyen igaz is ez a figyelmeztetés. Semmi másra nem bírt gondolni. És a lány még csak nem is volt magánál.

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy az apát őt figyeli. Vagy csak képzelődött volna? Végül is valahova csak kell néznie, okoskodott Bart. De nem, amikor újra a szószék felé pillantott, az apát egyenesen őt nézte. Olyan volt, mintha valahogyan meghallotta volna Bart tisztátalan gondolatait. Ez persze nevetséges feltételezés.

Bart mégis úgy döntött, inkább nem néz vissza. Három Solar Glóriái várt végig, mielőtt újra az apátra mert tekinteni. Addigra, hála Sóinak, a szerzetes figyelme már másra irányult.

Amikor az utolsó refrén visszhangja is elhalt, a szerzetesek sorban elhagyták a templomot. Mindegyik térdet hajtott a hatalmas üvegablak előtt, amely a Földet a pályáján hordozó Napot ábrázolta.

Bart sietett, hogy utolérje Theodore-t.

— Hogy vannak a betegeink ma reggel, Theodore testvér? — Theodore hosszú orra fölött lenézett Bartra. Nem volt megszokott, hogy egy novícius megszólítson egy testvért, kivéve, ha kérdezték vagy egy másik szerzetes utasította.

— Nincs változás — felelte Theodore. — Miért kérdezed?

— Én csak... csak aggasztott az állapotuk.

— Akkor azt javaslom, imádkozz értük.

— Igen, úgy lesz, mármint... már imádkoztam is. — Bart megérezte a közelgő leszidás szelét.

— A rest kérdések a rest elme termékei, a te elmédnek pedig a tanulmányaiddal kellene foglalkoznia.

Bart azonban egész ügyessé vált a dorgálás elhárításában. Rájött, az a trükk, hogy a szidást leckévé kell változtatnia. Ha rá tudta venni a szerzeteseket, hogy belemerüljenek egy-egy magyarázatba, általában sikerük elfeledtetnie velük, hogy éppen készültek leszidni őt. Ez a mostani eset büntetéssel fog végződni, ha nem vigyáz. — De a kíváncsiság nem az első lépés a tudás megszerzése felé, Theodore testvér?

Theodore ma nem dőlt be ennek. — A tudás egy dolog. Az apátság pletykagépezetét táplálni egészen más. Már így is elég sokat fecsegtek a vendégeinkről.

Tényleg? Például mit? szeretette volna kérdezni Bart. Vele aztán senki sem beszélt ilyesmiről. De látva Theodore — még saját magához képest is harapós kedvét, inkább úgy döntött, rövidre fogja. — Igen, Theodore testvér.

— Talán segítene fókuszálni a gondolataidat, ha egyik délután kilapátolnád az agyagos tartályt.

Most komolyan? gondolta Bart.

A testvér olyan metsző pillantást vetett rá, hogy Bart egy pillanatig azon aggódott, netán hangosan is kimondta-e, amit gondolt. Mostanában már előfordult ilyesmi néhányszor. Néha olyan sokáig nem szólt egyetlen élő lélekhez sem, hogy elkezdte úgy hallani a gondolatait, mintha valóban kimondta volna őket. Vagy ez történt, vagy olyan nagy csend ülte meg a hajót, hogy a szerzetesek hallották a gondolatait.

— Igen, talán segítene — tette hozzá Bart zordan, mintha az agyagos tartály kilapátolásának ötlete komoly megfontolást igényelt volna részéről. A padlót bámulva úgy tett, mintha valóban elmeditálna a kérdésről, majd a hajó kőlabirintusának első leágazásánál különvált Theodore-tól.

BART AMENNYIRE CSAK TUDTA, mozdulatlanul tartotta a tenyerét, ami alatt ott forgott az agyag a korongon. — Alkoss háromszöget — mondta Maynard testvér. — Az egyik oldal legyen a mellkasod szélessége, könyöktői könyökig. A másik két oldalt a két alkarod adja, amelyek az edényed karimájánál találkoznak. A háromszög természeténél fogva stabil alakzat. Ha a könyöködet szorosan az oldaladnál tartod, illetve a tenyered éleit nem engeded elcsúszni egymástól, akkor a kezeid szilárdan fognak tartani. A kezed között formálódó edény karimája pedig tökéletes kört alkot majd.

Bart a háromszögre koncentrált és mozdulatlanná dermedt. Kényelmetlenül érezte magát, de a technika működött. A korongon forgó agyagdarab lassan összeállt a tenyere alatt.

— Adj hozzá vizet — szólt Maynard. — Muszáj nedvesen tartani az agyagot.

Bart felemelte a kezét az agyagkupacról és belemártotta az oldalánál álló vödörbe.

— Tedd vissza a kezed a korongra. Kezd a háromszöget a könyöködnél. Jó. Most A betűt formázva csúsztasd le a kezed a munkára. Tartsd meg a háromszöget.

Bart egymáshoz illesztette a kér tenyere élét, és leengedte a kezét a forgó kupacra. Érezte az agyag hideg nyomását és látta, hogy szürke massza szivárog ki az ujjai között.

— jó. Gyakorold ezt addig, amíg nem sikerül egy rendes agvag-hengert kialakítanod. Aztán próbálj megformázni egy egyszerű orsót. — De miközben Maynard beszélt, Bart érezte, hogy az agyag megremeg a keze alatt. Megpróbálta kijavítani, de ettől csak rosszabb lett. Néhány másodperc alatt a munka elvesztette a központját és szétkenődött a korongon. Bart agyaggal borított kezére meredt. Maynard ugyanennyire zavartnak tűnt, de aztán sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt.

— Meg tudom csinálni. Csak gyakorolnom kell — mondta Bart.

— Hát persze, hogy meg tudod csinálni — felelte Maynard testvér.

Bart egész délután a fazekaskorongon dolgozott. A körülötte dolgozó szerzetesek inspirálhatták volna, de Bart inkább csak még ügyetlenebbnek érezte magát mellettük. Martin testvér egy olyan finom művű öblös tálat formázott, amelyről Bart azt hitte, csak a súlytalansági teremben lehetne elkészíteni. Bartnak nem volt szabad súlytalanságban dolgoznia mindaddig, amíg teljes gravitáció alatt el nem sajátította a korongozás alapjait.

Figyelte, hogyan alakul a tál öblös karimája Martin ügyes kezei alatt. A vékony, szürke anyagréteg miatt mintha Martin kezei is anyagból valók lettek volna. Úgy tűnt, mintha időről időre önmagából adott volna valamit a darabhoz, amin éppen dolgozott. Habár teljesen lenyűgözte a szerzetes munkája, Bart ügyelt rá, hogy ne bámulja Martint túl sokáig. A rend helytelenítette az irigységet. De amikor Maynard testvér kiment a teremből, Bart megint csak azon kapta magát, hogy a tálat bámulja.

— Udvariatlan dolog bámulni — szólalt meg Martin testvér. Mielőtt még Bart elnézést kérhetett volna, hozzátette: — Nekem legalábbis így mondták.

Bart értette a viccet. Martin testvér volt az, aki túl sokáig bámult. Évekkel korábban vakult meg, amikor túl hosszú ideig nézett a Napba. Oly nagy volt az ő hite.

— Csodálatos az a tál — mondta Bart.

— Megköszönném a dicséretedet, de arra is figyelmeztettek, hogy nem lehet úrrá rajtam a büszkeség.

Egy ideig egyikük sem szólt semmit. Csak a korongok zümmögése és a kezek alatt formálódó nedves agyag sziszegése hallatszott. A rend minden tagja tudta, hogy Martin testvért három évre eltiltották a korongozástól — ez volt a büntetése a büszkeség bűnéért.

— Úgy tűnik, semmit sem felejtett — mondta Bart.

— Na de kérlek — szólt szárazon Martin. — Csak úgy hízik a májam.

— Mikor kezdett újra korongozni? — kérdezte Bart.

— Csak múlt hónapban. A büntetésemet két évre csökkentették. — Martin testvér Bart felé hajolt, majd ezt suttogta: — Szerintem kellett nekik a pénz.

Bart kuncogott egyet, majd gyorsan körülnézett a teremben.

— Jó hallani valakinek a nevetését idebent — mondta Martin. — Megtenném én magam is, de ha állandóan nevetgélve bóklásznék a hajón, akkor én lennék a bolond szerzetes. Az pedig kinek hiányzik? Úgy értem, már így is én vagyok a vak szerzetes. A bolond vak szerzetes — na, az már tényleg túl sok lenne, nem gondolod?

Bartnak a nyelve hegyén volt a válasz, de abban a pillanatban elvesztette az irányítást a keze alatt formálódó henger fölött. Elfojtott egy bosszús nyögést.

— Maynard testvér igen jó tanár — szólt Martin.

— Szerintem nem a tanárral van itt a gond.

— Érdemes észben a tartani a tanácsát arról, hogy a háromszög formában stabilan tarthatod a kezed.

— Próbálom én — felelt Bart.

Martin megnedvesítette a kezét, mielőtt újra befelé fordította volna a tál karimáját. — Ugyanakkor az is épp olyan fontos, hogy lásd, hová akarod tenni az agyagot, utána pedig kövesd a kezeddel.

Bart eltöprengett. — Akkor hát maga ezért olyan jó ebben?

— Hogy érted?

— Hát... mert hogy magának nincs semmi... semmi nem vonja el a figyelmét arról, amit éppen elképzel. — Maynard testvér visszajött a terembe és leült a Bart mellett álló koronghoz.

— Jupiterre, erre még sosem gondoltam — mondta Martin.

— Na de Martin testvér! — szólt Maynard rosszallóan.

— Á, Maynard testvér. Nem is láttam, hogy itt vagy.

— Az a te dolgod, hogy mit hordasz itt össze, de én nem tűröm a szentségtörést.

— „Jupiterre”? De hiszen ez csak egy szófordulat.

— Ez egy hamis isten neve.

— Hát, akkor ennyi volt. — Martin testvér felállt és kitapogatta a kapcsolót, ami leállítja a korongot. — Szentségtörést követtem el. Azt hiszem, jobb lesz, ha elbotorkálok a legközelebbi zsilipig és kivetem magam.

Bart próbálta visszafojtani a mosolyát.

— Ez nem vicces — szólt Maynard Bart felé fordulva.

— Nem. Természetesen nem — felelte Bart. Martin korongját nézte, amelyen az otthagyott munkadarab lassan megáll. Egy tökéletes váza volt. Akár élete hátralévő részében is a hajón maradhat, és akkor sem fog tudni soha ilyen szépet alkotni.

A LEGENDA SZERINT AZ ÉPÍTÉSZ, aki a Prominence-et megalkotta, nem sokkal a tervek elkészülte után megőrült. Aelred azonban úgy vélte, még azelőtt elveszthette a józan eszét, hogy egyáltalán nekilátott volna a munkának. Kompletórium után, miközben Bart a hajó tekergőző zsigereiben igyekezett visszatalálni, maga is egyetértett Aelreddel. Akadtak olyan helyek, ahol a küszöbön átlépve a gravitációs mező kilencven fokkal elfordult ahhoz a lépcsőhöz képest, amelyen éppen odavezetett. Más zugokban pedig egyáltalán nem volt gravitáció. Mindez ugyanolyan tébolyító volt, mint amennyire veszélyes.

Valaki egyszer vette a fáradtságot, és krétával nyilakat rajzol a kő ajtófélfákra, hogy felhívja a figyelmet a legveszélyesebb gravitációváltásokra, de a hajón töltött első néhány hónap során Bart néhányszor még így is alig úszott meg élve egy-egy váratlan fordulatot. Azóta egy kis zacskó kukoricát hordott magánál, amelyet belépés előtt belógatott az ajtókon, hogy megállapítsa, merre van a lefele. Azonban még így is veszélyes volt végigsietni ezeken az útszakaszokon. Gyakran a legbiztonságosabb közlekedési módot az jelentette, ha az ember bekúszott az ajtó sarkában.

Bart útjának utolsó része a gyengélkedő mellett vezetett el. Pontosabban azután vezetett el a gyengélkedő mellett, hogy Bart tett egy kis kitérőt a hajó raktárai felé, ahol Simon testvér, az apátság celláriusa éppen bezárt éjszakára. A bezárás persze ebben az esetben nem a legpontosabb kifejezés, mert az ajtókat egyszerűen csak becsukta, mivel a Prominence fedélzetén semmit sem zártak. Egyik szerzetesnek sem volt személyes tulajdona, így lopások sem történhettek.

Bart azonban hiába tett kitérőt. Remélte, hogy az ablakon keresztül vethet egy pillantást az idegenekre, de Theodore testvér a folyosói ablak nagy részét elhomályosította, így nem lehetett belátni — hacsak az ember nem ugrott néhányat menet közben, hogy bekukkanthasson a két tejüveges részt elválasztó csíkon. Azonban még így is csak az ágyon fekvő férfit tudta megpillantani.

Bart már azelőtt meghallotta Gary horkolását, hogy befordult volna a cellájukhoz vezető folyosóra. Kinyitotta az ajtót, és a zseblámpáért nyúlt, amit az ajtó melletti polcon tartott. Felkapcsolta, és már éppen belépett volna, amikor valami megcsillant előtte a padlón. Mindenütt törött üvegdarabok hevertek.

Bari letérdelt, és elkezdte összeszedni a nagyobb darabokat. Hamarosan összegyűjtötte egy üvegpohár legnagyobb részét. Ezen kicsit meg is lepődött, hiszen tudta, hogy amikor egyedül van, Gary jobban szeret közvetlenül az üvegből inni. A mai üvege ott állt az éjjeliszekrényen, üresen, de egy darabban.

Ahogy végigtapogatta a padlót az utolsó darabok után, Bartot elöntötte a méreg. Némelyik darab egész nagy volt. Ha mezítláb belelépett volna egy ilyen szilánkba, egész biztosan a gyengélkedőn köt ki...

Bart felemelt egy kristálydarabot és zseblámpája fényénél megvizsgálta.

BART KÉT HELYRE NEM NÉZHETETT. Egyrészt a vizsgálóasztal végébe, ahol feküdt, ott ugyanis Theodore éppen az ő talpában turkált egy csipesszel, ezt pedig nem akarta látni. A másik hely, amelyet el kellett kerülnie, a szoba túlsó vége volt, ahol a Remoráról származó idegenek feküdtek. Ha Theodore rajtakapja, hogy őket fürkészi, még gyanút foghat.

Így aztán maradt a gyengélkedő többi része. Ahogy a híd is, a Prominence betegszobája is éles ellentétben állt a hajó többi részével: minden felszín halvány jade-zöld színben csillogott. Meg sem próbálták műkő mögé rejteni a technológiát, bár itt-ott azért felbukkant a középkor nyoma: selyempapíron elrendezett csillogó műszerek, ózon szaga a levegőben, üvegfiolákban tárolt oldatok és gyógyszerek.

— Szóval hogy történt ez? — kérdezte Theodore testvér.

Bart elfordította a tekintetét egy halembrióról, ami egy borostyánedényből bámult rá. — Gary — a kapitány biztosan eltört egy poharat. Azt hiszem, nem szedte fel az összes darabkát.

— Megvan — szóit Theodore, és győzedelmes arccal feltartotta a szilánkot. Egy edénybe dobta az asztalon, majd a fiókokban kezdett kotorászni, amelyekben a legkülönbözőbb orvosi holmikat tartották: selymeket és tapaszokat, meg olyan eszközöket, amelyek egyik vége ollóra hasonlított, a másik vége pedig valami teljesen másra. — Le kell mennem a raktárba, hogy hozzak egy kis vattát. Rögtön jövök.

Miután a szerzetes kiment, Bart leszállt az asztalról és odabicegett az ágyakhoz. Az idegenek még mindig eszméletlenek voltak. Ahogy ott feküdtek, sápadtan, sárga kórházi köntösben, úgy néztek ki, mint két baba.

Bart nem tudta, mennyi ideje nézhette a nőt, amikor egyszer csak észrevette, hogy Aelred testvér ott áll mellette. Mivel nem tudta, mihez is kezdjen most, Bart nem mozdult. Egy újabb perc után kezdett rejtélyessé válni a dolog. Miért nem szólt semmit Aelred? Lopva a szerzetesre pillantott, és látta, hogy annak csukva a szeme. Az idegenekért imádkozott, és valószínűleg azt hitte, Bart is ugyanezzel foglalatoskodik.

Bart igencsak zavarba jött a gondolattól, hogy a szájtátása áhítatnak tűnt. Ha már úgy is itt állsz ilyen ájtatos képpel, akár gyorsan el is mondhatsz egy imát, gondolta magában: Ó Sol, imádkozunk hozzád, hogy gyógyítsd ki ezt a nőt a bajából, és gyógyító fényeddel add vissza egészségét. Ámen. Ezután a szent kör jelét rajzolta magára, megérintette a homlokát, a bal vállát, a solar plexust, a jobb vállát, majd újból a homlokát, egyetlen körkörös mozdulattal.

Az idegenek Bart erőfeszítése ellenére sem mutattak javulást. A jelek szerint nem zavarta a szerzeteseket, hogy beszélgetésük Sollal teljesen egyoldalú volt. Aelred mindig azt mondta, hogy a Nap éltető fényénél több válaszra senkinek nincs szüksége, de Bart a maga részéről azért nem bánt volna valami közvetlenebb választ. Ilyesmit például: Bart, itt Sol beszél. Ezennel előléptetlek apáttá. És ha már amúgy is benne vagyunk a rendezkedésben, adjunk egy lehetőséget Theodore testvérnek, hogy lapátolja egy kicsit az agyagot, amíg te vigyázol a lányra...

— Jó lélek vagy, Bartholomew — szólalt meg Aelred, és a fiú vállára tette a kezét. — De egy kicsit későre jár, nemde?

— Igazából — felelte Bart — Theodore testvérhez jöttem. Beleléptem egy üvegszilánkba. — Azzal megmutatta a lábát Aelrednek.

— A, értem. És Theodore testvérnek van valami híre a vendégeinkről?

Mielőtt Bart válaszolhatott volna, Theodore visszatért a kötéssel.

— Szóval sikerült meghatározni, hogy mi a bajuk? — kérdezte Aelred.

— Valójában... semmi — felelt Theodore.

— Akkor miért eszméletlenek?

— Hibernumot vettek be.

A Hibernum nevű gyógyszert használták arra, hogy a testet hibernált állapotba hozzák. Különösen hosszú űrutazások előtt szokták bevenni.

— De hát ott lebegtek a hajójukban — szólt Bart. — A hibernáció alatt nem kellett volna kikötniük magukat valahová?

— Az lenne az ésszerű, igen.

— Ébresszem fel őket? — kérdezte Theodore.

Aelred az alvó párra pillantott. — Hadd tájékoztassam az apátot, mielőtt bármit is tennénk — szólt. — Lehet, hogy... egyszerűbb jelenlegi állapotukban tartani vendégeinket... amíg el nem döntjük, pontosan hogyan is helyezzük el őket.

— De akkor ugye nincs semmi bajuk? — kérdezte Bart.

— Amennyire meg tudom állapítani, nincs.

— Meg lehet valahogy mondani, hogy mióta alszanak? — kérdezte Aelred.

— További vizsgálatok nélkül semmiképpen. De az izomtónusukból ítélve legalább két hónapja voltak súlytalansági állapotban. Kétlem, hogy egyáltalán tudnának járni, ha felébrednének. Miért kérdezi?

— Az jutott eszembe, hogy ha tudnánk, mióta aludtak, talán meg tudnánk állapítani, honnan jöttek. A kapitány azt mondja, hogy a hajónaplót kitörölték

— magyarázta Aelred.

Theodore új szemmel nézte az alvókat. — Ez némileg gyanúsnak tűnik, nem?

Aelred is őket szemlélte. — Csak Sol ismeri a szívüket. Mi nem ítélkezhetünk.

— Hát persze — felelte Theodore, majd megpaskolta a vizsgáló-asztalt és Barthoz fordult. — Gyere, fejezzük be a lábadat.

MIUTÁNTHEODORE TESTVÉR BEKÖTÖTTE a vágást Bart talpán, a novícius elbotorkált a súlytalansági folyosóhoz és visszalebegett a cellájába. Számítógép — szólt, amíg lassan végigúszott a hosszú folyosón.

— Tessék, Bartholomew testvér.

— Ki a soros az őrségben? A kapitány vagy én?

— Éjjel tizenkét óra óta te vagy soron. — A hajó napját két tizenkét órás hídőrségre osztották, amelyet Bart és Gary felváltva végzett. Az őrség persze csak formális, hiszen semmi értelme nem volt annak, hogy minden pillanatban legyen valaki a hídon, mivel a számítógép fésülte át az űrt esetleges mikrometeoritokat keresve a hajó útjában, értesítette a szerzeteseket és a személyzetet az üzenetekről, valamint ő figyelte a hajó belső környezetét is.

— Van valami jelentenivaló? — kérdezte Bart.

— Ha lett volna valami jelentenivaló, jelentettem volna — replikázott a gép.

— Milyen a dokkolókapcsolat a Remorával? Tudod, azzal a hajóval, amit a bal oldalunkon szúrtam ki egy pár órája? Amit te nem jelentettél?

— A dokkolókapcsolat a Remora-típusú hajóval az optimális tartományon belül van — felelte a számítógép. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy szó nélkül hagyja Bart kritikáját, de aztán folytatta: — Nem jelenthetek olyasmit, amit az érzékeim nem észlelnek. Mivel a külső optikai kameráim csak akkor vannak bekapcsolva, ha ember van a járművön kívül, így nyilvánvalóan nem láthattam egy működő radarrefraktorral ellátott hajót.

— Nyilvánvalóan — morogta Bart, ahogy elért a folyosó végére. Átlebegett a gravitációs küszöbön, majd az út további részét már bicegve tette meg. Bart kora és pilótatanonci beosztása miatt felmentést kapott a hajnali zsolozsma alól, ami az első volt a napi hét imádság sorában. Mivel így nem kellett hajnali négykor kelme a többi szerzetessel együtt, praktikusabb volt Gary cellájában laknia, ahol legtöbbször akár hajnali ötig is zavartalanul alhatott.

Lefeküdt a priccsére és Gary halk horkolását hallgatta. A kapitány megengedte neki, hogy felébressze, ha a horkolás eldurvulna, de egyben óvatosságra is — intette Bartot. — Próbálj meg messzebbről megbökni javasolta. — Mondjuk egy seprűnyéllel vagy valami.

Bart úgy döntött, megkockáztatja, hogy testközelből ébreszti fel Garyt. A szerzetesek hagyományos technikáját alkalmazta: felhajtotta a takarót és finoman megütögette Gary talpát.

— Mi van? — kérdezte Gary, ahogy kinyitotta a szemét és körülnézett.

— Horkoltam?

— Egy kicsit.

— Bocsi. — Ezzel a fal felé fordult.

— Gary...?

— Mi van?

— Ha mindketten hibernálták magukat, akkor ki villogott nekünk?

— Nem tudom. Valószínűleg valami automata jel lehetett.

— Szerinted bujkálhat még valaki a hajón?

— Nem.

— Miért nem?

— Mert mindent átkutattunk.

— De nem kerestetek olyasvalakit, aki nem akarta, hogy megtalálják.

— Miért bujkálna valaki a hajón?

— Talán úgy van, ahogy mondtad. Talán a rend edényeit akarják ellopni.

— Biztonsági zárat tettem a dokkolócsatornára. Ha van még valaki a

Remorán, csak akkor tud átjönni a Prominencere, ha én átengedem. Én pedig nem engedek át senkit. De tudod mit? Lehet, hogy én megpróbálok átsurranni a másik hajóra.

Bart a homlokát ráncolta. — Miért?

— Mert szerintem ott nagyobb csend van.

— Bocsi.

SÚLYTALAN

ÁLMÁBAN BART ÚJRA KILENCÉVES VOLT, a Prominence folyosóit rótta és az édesanyját kereste. A szerzetesek mind a szemükbe húzták a kámzsájukat és mintha észre sem vették volna Bartot. Amikor megrángatta egy-egy szerzetes csuháját, mindig ugyanaz történt: az anyag eltűnt a kezéből, nem maradt utána semmi.

A hideg ébresztette fel. Normális esetben a légkondicionáló kényelmes, 18 Celsius fokos hőmérsékletet biztosított a Prominence belső terében, de néha az űr hidege még így is belopakodott. Amikor hideg áramlatot érzett a csuhája alatt, Bart azt hitte, hogy lerúgta magáról a takarót.

Még mindig csukott szemmel matatott a plédje után, amikor úgy érezte, zuhanni kezd. Oldalra kapott, hogy belekapaszkodjon a matracba — de a matrac nem volt sehol. A mozdulat hatására a feje nekiütközött valaminek a sötétben, és amikor Bart kinyitotta a szemét, rájött, hogy a mennyezetbe vágta be a fejét. Az ütközés után pedig lassan úszott a padló felé.

Súlytalan volt.

Bart körülnézett az elsötétített cellában. Majdnem a szoba közepén lebegett. Gary horkolásának hangját követve megtalálta a priccse fölött lebegő kapitányt, akit a takaró beakadt sarka még mindig a matrachoz pányvázott. Gary megfordult álmában, belecsavarodott a takaróba és a történésekről mit sem tudva visszagurult az ágyra.

Gary! — sziszegte Bart, majd újra a nevén szólította a kapitányt, ezúttal hangosabban.

Gary kinyitotta a szemét. — Mi van? Megint horkoltam?

— Nincs gravitáció!

Gary körülnézett a szobában, amelynek nagy része alatta helyezkedett el.

— Jézusom. Mióta vagyunk így?

— Nem tudom — felelte Bart. — Csak most ébredtem fel.

— Jól van. Megnézem a belső teret szabályzó rendszert. Te menj a hálótermekbe és kelts fel mindenkit, aki még alszik. Mondd meg nekik, hogy minden nehezebb lebegő tárgyat rögzítsenek a padlóhoz ragasztóval vagy agyaggal, vagy amit találnak, azzal.

— Rendben.

— És légy óvatos. Ne menj olyasmi közelébe, ami rád eshet, amikor visszaáll a gravitáció. És mondd meg a többieknek, hogy maradjanak lent.

— Oké — felelte Bart.

Gary beleevickélt egy kezeslábasba, aztán kilökte magát a folyosóra.

Bart magára húzta a csuháját, de az úgy lebegett körülötte, mint egy medúza harangja, és mindenben megakadt. Erre Bart kihátrált a csuhából és félrerúgta, mielőtt az egyik falról elrugaszkodott volna az ajtó felé. Most gyorsan kellett mozognia, és a kizárólag férfiakból álló rend egyik tagja sem fogja felróni neki hiányos öltözékét. Bart belekapaszkodott az ajtófélfába, és kilódult az üres folyosóra.

Gary addigra már eltűnt, és a jelek szerint senki más nem ébredt még fel. Azonban már így is elég sok elszabadult tárgy lebegett a levegőben, többek közt egy tál víz, egy könyv' — II. G. Wells: Világok harca — és egy szandál. Bart meglepődött, hogy még csupán ennyi minden önállósította magát. Csak nemrég mehetett el a gravitáció.

Miután eszébe jutott Gary figyelmeztetése, Bart ügyelt arra, hogy a lat felé lebegve a padló közelében maradjon. A veszélyek ellenére pillanatokon belül olyan jól szórakozott, hogy azt kívánta, bárcsak ne sikerülne Garynek túl hamar visszaállítani a gravitációt. Elhaladt a hajókonyha bejárata mellett, ahonnan egy hűtőszekrény máris kiszabadult a folyosóra. A konyhában káosz uralkodott: evőeszközök, tálak, egy fél vekni kenyér és egy csokor sárgarépa úszott a teremben.

— Van itt valaki? — kiáltotta Bart. Mivel semmit sem hallott, becsukta az ajtót, hogy bent tartsa a rendetlenséget, aztán továbbindult a tat felé. Még mindig semmi jelét nem látta annak, hogy bárki is felébredt volna.

Hamarosan elérte az elsötétített templomot. Bart bebucskázott a templomba, ami a padlótól a boltozatos mennyezetig simán megvolt négy emelet magas. Itt, az apátság sötét oldalán csak a néhány festetlen ablakon keresztül látta a csillagokat. Egyébként a templomban nem látszottak felfordulás nyomai.

Egy pillanat olyan érzése támadt, mintha a csillagos ég alatt állna. A terem tele volt úszó gyertyákkal — több száz lebegett ott öblös, vörös poharakban, előkészítve az éjszakai istentiszteletre. Gravitáció nélkül a lángjuk csak egy halvány, kék paca volt. Azonban még így is veszélyt jelentettek, különösen, hogy volt amelyik a függönyök felé tartott, amelyek általában az oltár mögött lógtak, most azonban a szentély fölött lebegtek.

Bart átúszott a termen és egymás után oltotta el a lángokat. Mindegyik gyertyacsoporton végig kellett mennie és annyi gyertyát eloltani, amennyit csak lehet. A levegőben semmi nem volt, ami megállíthatta volna a lebegését, így veszélyesen magasra repült. Amikor már azt hitte volna, hogy az utolsó gyertyát is elfújta, újabb és újabb kék csillagokat vett észre.

Mindez túl sokáig tartott. Azonban mégsem tudott ellenállni a dolognak, és az egyik kórusülés hátáról egy újabb csoport felé lökte magát, Borzongatóan izgalmas volt olyan magasan repülni. Bartnak az jutott eszébe, hogy ilyen érzés lehet Sóinak, amikor letekint a híveire.

Épp az utolsó néhány gyertyát fújta el, amikor odalent mozgást vett észre. Egy fényes, sárga lemez úszott végig a templomon, alig egy méterrel a padló fölött. Mozgás közben forgott is, mint egy lassú frizbi. Bart a telt színben az egyik aranymázra ismert, amelyet Aelred alkotott meg, és ami egy hatalmas lapostányért borított — az edény bármelyik nemzeti galéria vagy királyi gyűjtemény díszére válna. Ebben a pillanatban azonban éppen a templom hátsó fala felé tartott.

Bart érte akart vetődni, de túlságosan távol került a mennyezettől. Ez volt a lehető legrosszabb dolog súlytalanság alatt: nem figyelt arra, hogy mindig elérhető távolságban legyen egy olyan pont, ahonnan elrúghatja magát. Semmit sem tehetett, amíg egy fai vagy a padló közelébe nem ért.

Mielőtt Aelred tányérja nekicsapódott volna a falnak, Bán meglátta, ahogy egy alak suhan be a templom hátsó ajtaján és elkapja az edényt. Bárki is volt az, olyan kecsesen mozgott a levegőben, mint egy pisztráng a tiszta vízben. Aztán felismerhetően női hangon felnevetett, és Bart felismerte a lányt, akit megmentettek a Remoráról. Még mindig a sárga kórházi köpenyt viselte, amit nem súlytalanságra terveztek. A köpeny harangként lebegett körülötte és jó kilátás nyílt a lány lábaira.

— Hagy abba a bohóckodást! — sziszegte valaki a folyosóról.

— Láttál már ekkora termet? — kérdezte a lány. — Ez a hajó egyszerűen óriási!

— Add azt ide! — mondta egy férfihang.

A lány megfordult és gyakorlott mozdulattal lökte a tányért a hang irányába. Egy pillanattal később Bart meghallotta a kerámia csattanását a kövön, a lány pedig a szájához kapta a kezét.

— Van fogalmad arról, hogy ez mennyit ért? — kérdezte a hang.

Aztán a lány újra felnevetett azzal a gyönyörű, ezüstös kacagásával, és abban a pillanatban meglátta a feje fölött lebegő Bartot. És akkor Bartnak eszébe jutott, hogy egy zokni nem sok, annyit sem visel.

— Mi az? — jött a hang a folyosóról.

— Társaságunk van — felelte a lány, és nem vette le a szemét Bartról, aki igyekezett tőle telhetően eltakarni magát a kezeivel.

Egy pillanat múlva a Remoráról megmentett férfi is beúszott a templomba és odalebegett a lány mellé. Egy madzagot húzott maga után, ami valahol az ajtón kívül végződött. Aztán egy zsák is beúszott utána, ami mintha szennyessel lett volna tele. Bartnak beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy nem ruha van a zsákban, hanem a rend által készített több tucatnyi kerámia, amelyek mindegyikét sietősen becsavarták egy lepedőbe vagy ruhába.

— Szia — szólt a lány.

— Mit csináltok itt? — kérdezte Bart.

A lány szégyenlős pillantást vetett a társára. — Kirabolunk benneteket.

— Nagyon úgy fest, hogy csőbe húztátok magatokat — mondta erre a férfi. Na, gyerünk — szólt oda a lánynak, aztán a madzagba kapaszkodva kilökte magát a teremből. A zsáknyi kerámia meg-pördült a levegőben, mielőtt a férfi után úszott volna. A lány egy hosszú pillanatig még ott lebegett és Bartot nézte, a novícius pedig kénytelen volt ráébredni, milyen igazságos büntetésben részesült. Megbámulta a lányt, amikor az védtelen volt, és most visszakapta. Egy pillanattal később a lány a mellkasához húzta a térdét, aztán az egyik kórusülésről elrúgta magát és kilebegett a teremből.

Bartnak muszáj volt elindulnia. Próbálkozott az úszással, de a levegőben ez egy hírhedten hatástalan módszer. Megtöltötte a tüdejét levegővel és minden erejével a fallal ellentétes irányba fújt.

Újra és újra. Hamarosan az egyik hatalmas üvegablak felé kezdett sodródni, de még így is öt méter távolságra volt.

Újra és újra fújt, és hamarosan sikerült egy kicsit felgyorsulnia. Tucatnyi alkalommal töltötte meg és ürítette ki újra a tüdejét, és minden lélegzetvételnél egyre jobban szédült. Kinyújtotta a kezét az ablak felé.

Végre sikerült megkapaszkodnia az üvegtáblák közti ólomcsíkban és lefelé húzta magát. Ez megtette a hatását. Zúgó fejjel közelített a padló felé. Elkapott egy állványt a mennyezetnél és a templom hátulja felé próbált továbbhaladni.

Bart az ajtófélfától a csatorna felé lökte magát, ahová a Remorát dokkolták. Egy falat használt ugródeszkának, és megpróbált egyetlen iramodással végigúszni a folyosón. Amikor a raktárak mellett haladt el, hallotta a kerámiák halvány koccanásait a vászonzsákból. Ahogy befordult a sarkon, meglátta, amint a tolvajok éppen a dokkolócsatorna bejáratán próbálják átküzdeni a csomagot.

Még távolabb volt, amikor azok felnéztek és észrevették. Bart nem tudta, mit tegyen. A kopernikuszi rend tagjaként nem emelhetett kezet egy másik emberi lényre. A szentírás tanításának szellemében jobb, ha hagyja, hogy az összes edényt elvigyék, még akkor is, ha ezek jelentették a rend megélhetését.

Ha egy ember megkívánja a te házadat, tárd szélesre neki az ajtódat.

A férfi észrevette Bart tanácstalanságát és gonosz vigyor ült ki a képére. Gyerünk. Úgysem tehet semmit ellene.

Bart a zsák felé lökte magát és röptében sikerült is megragadnia. Megvolt a kellő lendülete. A férfi, aki nyilvánvalóan jártas volt a súlytalan közlekedésben, nem ellenkezett, hanem csak meglökte a zsákot, ami így a falhoz szegezte Bartot.

Bart ellökte magától a csomagot. Mivel semminek sem tudott nekifeszülni, a férfi hátrasodródott. Aztán eltolta magától a zsákot, így még gyorsabban haladt abba az irányba, amerre Bart lökte, lepattant a falról, aztán a mennyezetről, aztán visszatért Barthoz, aki addigra már készen állt. Bart elrugaszkodott a padlóról, aztán lebukott a mennyezetről és rávetődött a férfire. De a lány szintén Bart felé vetődött és megragadta a nyakát. A férfi gyomron rúgta Bartot, ő pedig érezte, hogy az összes levegő kipréselődik a tüdejéből.

Miközben próbálta visszanyerni a lélegzetét, Bart hátranyúlt és meghúzta a lány karját. A lány fájdalmasan felkiáltott, a novícius pedig maga is meglepődött, milyen könnyen ki tudott szabadulni a lány szorításából. Aztán nekilökte a falnak és hirtelen rájött, hogy mindkét tolvajnál sokkal erősebb. A lebegéssel töltött hónapok után azok ketten olyan gyengék voltak, mint a gyerekek.

A férfi a kézfejével orrba nyomta Bartot. Émelyítő reccsenés hallatszott. Bart pedig hamarosan vörös cseppek sűrűjében hadonászott. Hirtelen elöntötte a méreg. Egyik kezével nyakon ragadta a férfit, másik kezét pedig éppen hátrahúzta, amikor érezte visszatérni a súlyát. Mintha ólommá változott volna a teste. A férfi is megérezte ezt, és próbált úgy fordulni, hogy ő kerekedjen felül, de most már Bart volt előnyben. A könyökével elrugaszkodott a faltól, egyenesbe került és tompa puffanással ért földet. Úgy becsülte, még csak félgravitáció alatt állhatnak, de Bart súlya már így is kipréselte a szuszt a férfiból.

— Bartholomew testvér!

Ahogy Bart hátrafordult, az ajtóban meglátta Aelredet, Jamest és Garyt, amint mind őt bámulták.

— Mit művelsz? — kérdezte Aelred.

— Megpróbálták ellopni a munkáinkat. — Bart a zsáknyi kerámiára nézett, ami most egy kupacban hevert a földön a saját súlya alatt.

Aelred kemény pillantást vetett Bartra, mielőtt Garyhez fordult volna. Tanner kapitány, elkísérné Bartholomew testvért a gyengélkedőre, hogy Theodore testvér elláthassa a sebesüléseit?

Gary felsegítette a fiút, Bart pedig a keze fejével az orrát törölgette, amikor eszébe jutott, hogy még mindig anyaszült meztelen.

— Biztos, hogy boldogul itt ezekkel? — kérdezte Gary Aelredtől.

Aelred végignézte, ahogy a férfi négykézlábra áll, miközben a lányt még mindig a padlóhoz szögezte a teljes gravitáció. — Nem hiszem, hogy további gondot fognak okozni. James testvér, kérj meg valakit, hogy hozzon hordágyakat ezeknek az... embereknek.

— Rendben — szólt Gary. — De ha megpróbálnának elkúszni a dokkolócsatornáig, üljön rájuk vagy legalább olvassa fel nekik az apát valamelyik keményebb prédikációját. — Aztán Barthoz fordult. — Gyere, pajtás.

PENITENCIA

CSENDBEN LÉPKEDTEK,MINDEN LÉPÉSNÉL érezve a teljes súlyukat. A hajó kanyargó folyosóin mindenütt szemét hevert. Bart menet közben hátrahajtotta a fejét és az orrát szorongatta, hátha így abbamarad a vérzés. Elhaladtak egy működő vízóra mellett. Bart egy pillanatig eltűnődött, vajon hogyhogy nem lebegett ki belőle a víz a súlytalanság alatt.

— Itt szorítsd meg — tette Bart kezét az orrnyergére Gary. A szeme sarkából

Bart látta, hogy a kapitány még mindig vigyorog.

— Feltételezem, hogy ezt te rendkívül viccesnek találod.

— Hát ja, mondhatni.

— Kezet emeltem egy másik emberre.

— És elnézve annak a másik ürgének a képét, le is eresztetted a kezed egy párszor.

Bart már előre rettegett, milyen büntetést talál majd ki neki Aelred. Az a minimum, hogy egy hétig ő pucolja az agyagos tartályt. Ha szerencséje van, még lapátot is kap hozzá. Csak abban reménykedett, hogy hamarosan megkapja a büntetését. — Ez nem olyasmi, amire az ember büszke lehet.

— Talán nem. De neked amúgy sem szabad büszkélkedned, nem igaz?

Garynek igaza volt. A kevélység volt a legveszélyesebb bűn. Bart azonban akkor is megállította őket, nem? Az nem számított semmit?

— Figyelj, szerintem cirka tizenkétmillió fontot spóroltál meg a rendnek. Ez azért valami, bármit is mondjanak neked. Nagyon sok pénzbe kerül szegénységben tartani benneteket.

A gyengélkedő ajtajában Theodore testvér ismerős ridegséggel köszöntötte Bartot. — Bartholomew testvér. Mát most mit műveltél?

Amíg Bart öltözködött, Gary alig leplezett jókedvvel adta elő az esetet, aztán elment, hogy ellenőrizze a tolvajokat. Theodore holokauterizálóval megállította a vérzést, és éppen aerogéles kötést rakott Bart orrára, amikor Gary és James testvér meghozták a lányt egy hordágyon. Egyetlen pillantás elárulta, hogy szinte kifejezéstelen tekintete jelentős fájdalmat leplez. Theodore utasította Garyt és Jamest, hogy fektessék a lányt a fluoroszkennerre, hogy lássa, mi történik a testében.

A szerzetes a műszer körül járkált, gombokat nyomogatott, míg a gép világított és zümmögött. Theodore együtt dudorászott vele, míg a képernyőt tanulmányozta.

— Kificamodott a válla — szólt a lánynak, mielőtt Barthoz fordult volna. Legjobb, ha most mész.

Bart elbicegett a cellájához. Útközben mindenhol szerzeteseket látott, akik a gravitáció visszatértekor lehullott tárgyak romjait takarították. Elment a gyengélkedőre igyekvő Peter testvér mellett, aki összeszorított fogakkal dajkálta sérült karját.

Később Bart belefutott néhány szerzetesbe, akik áhítattal álltak egy hűtőszekrényt előtt, ami csodával határos módon kilebegett a konyhából. Bart gyorsan csatlakozott hozzájuk. A fejük összeért, ahogy a hűtő fölé hajoltak, hátuk a plafonra meredt.

— Mindenki térdre. Háromra!

A szerzetesek felnyögtek és a hűtő talpra állt. Bentről vészjósló csörömpölés hallatszott. Bart eliszkolt, mielőtt még bárkinek is eszébe jutott volna, hogy valakinek ki kellene takarítani a benti felfordulást. Tudta, hogyan szoktak ilyesmikről dönteni: mindenki a másikra néz, míg végül az összes tekintet a novíciusra szegeződik.

EZUTÁN KÖVETKEZETT BART ÉLETÉNEK leghosszabb három napja. Szinte elviselhetetlennek érezte a várakozást, és már több ízben arra gondolt, hogy felkeresi Aelredet, hogy büntetésért könyörögjön. Egyedül evett a refektónum egyik sarkában, az istentiszteleteket pedig felhúzott kámzsával ülte végig — a szerzetesek így jelezték, ha nem akarták, hogy megzavarják őket. Emellett pedig a kámzsa a törött orrot is elfedte. Ettől függetlenül azonban Bart állandóan magán érezte a többiek tekintetét, amikor csak kimerészkedett a cellájából.

Megkönnyebbült, amikor Aelred végre az irodájába hívatta. A perjel szobája kicsit rendezettebbnek tűnt, mint amikor Bart utoljára látta. Elképzelte, milyen lehetett, amikor a kupacokban és polcokon heverő könyvek a levegőbe emelkedtek. Talán ezért késett a büntetés is: valószínűleg három napba telt, mire Aelred felszabadított annyi helyet, ahová Bart leülhetett.

— Ülj le — szólt Aelred, és alig nézett Bartra. Miközben elhelyezkedett, Bart azon tűnődött, hogy a perjel eddig még sosem beszélt vele ilyen kimért módon. — Mit tudsz felhozni védelmedben?

— Tudom, hogy helytelenül cselekedtem. Én nem... nem várom, hogy elnéző legyen velem.

— Helyes.

Bart az ölében összekulcsolt kezeit bámulta. — De olyan rossz dolog azt hinni, hogy valami jó azért csak származott abból, amit tettem?

— Igen, nagyon is rossz!

— De ha tétlenül néztem volna, hogy elviszik a kerámiáinkat, az nem lett volna...

— Még akkor is, ha ezek az emberek sikerrel járnak és a lopásuk a kopernikuszi rend végét jelenti, még az is jobb lett volna, mint ártani egy másik emberi lénynek — különösen akkor, ha ezt az egyik testvérünk teszi! Aelred elfordította a tekintetét, és beletelt egy-két pillanatba, hogy megnyugodjon. — Tudod, hogy miért vagyok ilyen mérges, Bartholomew?

Bart megrázta a fejét.

— Azért, mert amikor megláttam, hogy annak a férfinek a nyakát szorongatod... akkor úgy éreztem, én is éppen ezt szeretném tenni.

Bart döbbenten meredt Aelredre.

— Nem túl szoláris gondolat egy perjelhez képest, ugye?

Bart nem tudta, mit feleljen.

— Van fogalmad arról, mennyibe kerül a Nap körüli pályán tartani a Prominencet? Mennyibe kerül egyetlen nap is?

Bart lassan megrázta a fejét.

— Sokba — felelte Aelred. — És bár a kerámiákkal igen sokat keresünk, néha még ebből is szűkösen tudunk kijönni. Az a sok pénz... gyakran eltűnődöm, vajon nem lenne-e jobb helye máshol. De amikor azt hittem, hogy el fogjuk veszíteni a tálakat — a kerámiákat — és vélhetően minden mást is, magam is épp azt gondoltam, amit te: Ezek az emberek meglopnak minket. Veszélyben van az otthonunk.

— És ez olyan nagy bűn? — kérdezte Bart. — Hogy szeretjük az otthonunkat?

— Csak egyetlen bűn van — felelte Aelred.

A perjelnek mondania sem kellett. Az egyetlen valódi bűn az volt, ha az ember valamit jobban szeretett Sol szereteténél. De hát mit lehet lenni?gondolta Bart. A motorok remegése. A testvérek a kórusban. Aelred kezének súlya a vállán. Hogy is ne szeretnénk ezeket a dolgokat?

Sokáig ültek némán, miközben Aelred egy, az asztalán álló üres vázába meredt. — Úgy vélem, jól tennéd, ha a holnapi zsolozsmát imával töltenéd szólalt meg halkan. Bart számára ez nem tűnt valami nagy büntetésnek, hiszen egyébként is ezt tette volna. — De nem a gyülekezettel. Azok előtt fogsz imádkozni, akik ellen vétettél. A következő három napban az ő lelkűkért fogsz könyörögni, és persze a sajátodért. Az enyémért is elmondhatsz majd egy imát, ha már úgyis benne vagy.

— Természetesen, Aelred testvér. — Bart felállt. — Még mindig a gyengélkedőn vannak?

— Igen, holnaptól azonban már a fogdában lesznek.

— Nem is tudtam, hogy van fogdánk.

— A jelek szerint eddig raktárnak használtuk. De Paul és Gavin segítségével estig kipakolhatod.

— Igenis, Aelred testvér.

— Még egy dolog — tette hozzá Aelred. — Maynard testvértől úgy hallottam, hogy ki kellene lapátolni az agyagos tartályt.

— Igenis, Aelred testvér.

— Holnap kezdhetsz. A hajnali zsolozsma előtt. Most Sol legyen veled.

MÁSNAP BART A HAJNALI ISTENTISZTELET ELŐTT kelt fel, amikor a hajón még tartott a Nagy Csendesség. Magára húzta a ruháját és kiment a fürdőszobába. A dormitóriumban a többi szerzetes még vígan horkolt és forgolódott az ágyában. Bart álmossága ellenére is örült annak, hogy ő van egyedül ébren az egész apátságban.

Amikor odaért az agyagos tartályhoz, meglepetten látta, hogy Norman már megelőzte. A szerzetes derékig érő gumicsizmában egy műanyag lapáttal pakolt egy talicskát. Norman ősöreg, apró termetű ember volt, aki még Bart érkezése előtt némasági fogadalmát tett. Gesztusokkal kommunikált, nagy néha pedig lefirkantott egy-egy szót a jegyzetfüzetbe, amit magával hordott. Az a pletyka járta az apátságban, hogy Norman valójában nő volt, és csak azért fogadott némaságot, nehogy' a hangja elárulja. Bart egy pillanatig sem hitte el ezt a történetet. Nem tudta, hogy az öreg szerzetes magától jött-e vagy a perjel rendelte ide, de hálás volt a segítségéért.

Bart felhúzta a bejárat mellett lógó gumicsizmát és Norman felé indult a vízben, miközben a lapátjával tapogatta maga előtt az utat a sáros fenéken. Köszönöm, hogy eljöttél, Norman.

Norman bólintott — ez volt a tőle megszokott válasz. Bárki bármit is mondott Normanról, nagyon kedves ember volt. Olyan kedves, hogy ő volt az egyetlen szerzetes, aki önként vállalkozott, hogy takarítson az iszapos tartályban.

Bart számára ez volt a legrosszabb hely a Prominence-en. Nem azért, mert sötét volt és egy-egy vízcsepp mindig abban a pillanatban csöppent az ember feje búbjára vagy a fülére, amikor éppen tele volt a keze. Nem is azért, mert a vízfelszín alatt térdig érő sárréteg volt. Még csak azért sem, mert a fenti korongozóteremből agyagdarabok zuttyantak vissza a csöveken, mintha a szoba az ember fejére végezné a dolgát.

Hanem a csőrösszájúhalak miatt.

Ezek a halak angolnák voltak, hosszabbak, mint amilyen magas Bart volt, és olyan vastagok, mint a fiú combja. Hatalmas, fogatlan szájuk volt, mivel nem ettek mást, csak sarat — pontosabban baktériumokat és más apróságokat, amik a sárban élnek. Nem tudtak nagy kárt okozni a harapásukkal: legfeljebb szopogatták az embert, mintha az egy hatalmas nyalóka lenne.

Nem, a csőrösszájúhalak amiatt voltak igazán veszélyesek, ahogy a vízben tájékozódtak. Nem láttak ugyanis. Még szemük sem volt. Nem sok haszna van a szemnek az olyan vízben, ami állandóan iszapos. Ehelyett egy gyenge elektromos mezőt hoztak létre maguk körül, hogy természetes környezetükben — a Jupiter negyedik legnagyobb holdján — eligazodjanak a szilárd tárgyak és ragadozók között. Egy gyenge elektromos mező nem is jelentett volna nagy problémát, de az amazonasi elektromos angolnákhoz hasonlóan ők is erőteljes elektromos kisülést bocsátottak ki, ha megzavarták őket.

Ha pedig valaki rájuk lépett, az eléggé megzavarta őket.

Amikor Bart rákérdezett, miért van tele az agyagos tartály tekergőző elektromos angolnákkal, Maynard testvér elmondta neki, hogy a szerzetesek telepítették be az angolnákat. Kiderült, hogy ezek a halak azzal viszonozzák az apátság vendégszeretetét, hogy kikakálják a sarat, amit megettek. És ezzel az agyaggal, ami az angolnákból kijött, sokkal jobban lehetett dolgozni. Senki sem tudta, miért, de az agyag, ami megjárta a csőrösszájúhalak bélrendszerét, jobban tartotta az alakját és égetés után is erősebb volt. Ezt a titkot csak a szerzetesek ismerték, Bart pedig el sem tudta képzelni, hogyan jöhettek rá. így aztán az angolnák maradtak. Rájuk lépni azonban nem csak kockázatos volt, hanem tiszteletlenség is az angolnákkal és a Nappal szemben, aki életet adott nekik. A gumicsizmák és kesztyűk révén legalább Bart és Norman száraz maradt, valamint annak az esélye is csökkent, hogy megrázza őket az áram.

Bart lapátolni kezdett. Az volt a dolog trükkje, hogy a lapátot lassan kellett a felszínre hozni, hogy a víz nagy része lefolyjon a trutymóról, mire az a talicskába ér. Amikor elkezdték megtölteni a taligát, az még lebegett a víz színén. Az agyag egyre növekvő súlya azonban hamarosan lenyomta a sáros aljzatig, akkor pedig egyiküknek fel kellett tolnia a rámpán. A tartály előtti folyosón pedig az antigravitációs csúszkára borították az agyagot.

Kemény, mocskos munka volt ez, és bárhol máshol robottal végeztették volna el. De a rend hitt abban, hogy a fizikai munka közelebb viszi az embert Solhoz.

Már az is fárasztó volt, ha az ember Norman lapátolását nézte. Az apró ember fáradhatatlanul dolgozott, és Bart döbbenten látta, mekkora adag agyagot emelt fel egy-egy lapáttal. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen törékeny ember ekkora súlyt bírjon megmozdítani, de a szerzetes munkája mellett Bart elbújhatott.

Majd két óráig dolgoztak anélkül, hogy egyetlen angolnát is láttak volna. A dolog trükkje abban rejlett, hogy nem volt szabad egyhelyben állni. Ha az ember túl sokáig dolgozott az elárasztott terem egyik részében, akkor az angolnák a másik részen gyűltek össze. Mivel azonban nem kedvelték túlságosan egymást, egyre ingerlékenyebbé váltak és megnőtt az esélye az elektromos kisüléseknek.

A monoton munka lehetővé tette, hogy Bart befelé irányítsa a gondolatait. Izgatottan várta, hogy találkozhasson a tolvajokkal, ami önmagában véve rejtélyesnek tűnt. Semmi oka nem volt azt hinni, hogy azok majd örülnek neki. Sokkal valószínűbb, hogy haragszanak rá, amiért meghiúsította a rablást. Bart gondolatai azonban még így is a lány körül forogtak.

Az egyik fenti csőből kiesett egy darab agyag, ami nem sokkal kerülte el Bart fejét. A tömb belecsapódott a tartályba, az így keletkező hullám pedig Bart melléig csapott fel, aki hirtelen ráébredt, hogy nem Sol bocsánatát szerette volna elnyerni, hanem a lányét.

Bart lapátja beleütközött a fémtartály aljába, így egy lépést hátrált, hogy további lapátolnivalót keressen. Levette a kesztyűjét, hogy izzadt arcát megtörölje, aztán kis híján elbotlott, miközben megpróbálta újra felcibálni. Erezte, hogy a csizmája valami kemény, izmos dologba ütközött, valamibe, ami megvonaglott a lába alatt, Bart pedig hátrazuhant.

Estében hadonászni kezdett a karjával, és végül az alacsony plafon egyik fémgerendájába kapaszkodott. Elszörnyedve érezte, ahogy a hideg víz befolyik a csizmája tetején.

Az angolna megtekeredett a lába alatt, a hideg érzetét pedig azonnal követte az elektromos áram remegése. Végigfutott rajta a talpától a gerendát szorító kezéig. Úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából, de a fémet nem bírta elengedni.

Bénultam figyelte, ahogy Norman a lapátjára támaszkodik és üres tekintettel bámul rá. Próbált kiáltani neki, de nem jött ki hang a torkán. Egy örökkévalóságig állt ott, az áram pedig átfolyt rajta; aztán Norman eldobta a lapátot, kettő lépett és Bartra vetette magát. A fiú nem is érezte, ahogy a másik test nekicsapódott.

A következő dolog, amire emlékezett, az volt, ahogy a víz alatt próbál lélegezni. Telement a szája iszappal és a tartály alján küszködött, hogy kiemelje a fejét a vízből. Amikor végre sikerült felemelkednie, pánikba esve egyszerre kapkodott levegő után és köhögte fel a lenyelt vizet. Aztán sikerült elérnie egy párkányt a víz színe fölött és feltornázta rá magát.

Ott kuporogtak Normannel, és figyelték, hogy a túloldalon mintha felforrt volna a víz az angolnák tekergőzésétől. Ezután már vakmerőség lett volna visszamerészkedniük a vízbe, különösen nedves ruhában.

Beletelt egy félórába, mire az angolnák újra lenyugodtak, és Bart és Norman ki tudták vonszolni magukat a tartályból a rámpán keresztül egy szűk átjáróra. Bart szíve már ez alatt a rövid séta alatt is dübörögni kezdett, és testének minden izma fájt. Egy pillanatig nekitámaszkodott a falnak.

Norman a füzetébe firkantott valamit, és megmutatta Barinak. Hívjam Theodore testvért?

Bart egy pillanatig eltűnődött. Theodore testvér volt az utolsó ember, akit most látni akart, és azt sem igazán hitte, hogy a testvér tudna rajta segíteni. Nem — felelte végül, aztán felállt. — Gyere. Menjünk innen.

Norman eltámogatta Bartot a fürdőig, de ő maga nem akart bemenni Bart pedig eltűnődött, hogy talán mégis van némi igazság a pletykában. A fürdő zavarba ejtően hasonlított az iszapos tartályhoz. A dekoráció némiképp jobb volt, a víz pedig tisztább, a termet azonban így is egy hatalmas medence uralta. Bart titkon örült, hogy oka adódott fürödni, még mielőtt elment volna a fogdába. Nem akart úgy bocsánatot kérni az idegenektől, hogy közben újra megsérti őket — ezúttal a kemény munka eredményezte izzadtsággal. Bart sokat aggódott a testszag miatt, mivel néhány szerzetes nem fürdött elég gyakran. Hallotta, ahogy a többi testvér a bűnösök háta mögött zsörtölődik, és semmi kedve nem volt csatlakozni a Gavin által „szoláris ájernek” nevezett csoportba.

Nem siette el a fürdést. Most az egész csempézett medence a rendelkezésére állt, ami fényűzés-számba ment. A többi szerzetes valószínűleg még imádkozott. Ráfeküdt a vízre és a boltozatos mennyezetet szemlélte. Egy mozaikkép a pályáján keringő Napot és a bolygókat ábrázolta, ahogyan az ősök látták — kifinomult óraműként.

Amikor Bart végzett, tiszta ruhát öltött, fogat mosott és megfésülködött. Aztán a tat felé indult. Menet közben a célszerűség lassan felváltotta a középkort. Csövek és vezetékek tűntek el a falban, majd bukkantak újra elő. Eltűntek a csillárokat rejtő kárpitok. Itt-ott vezérlőpaneleket ágyaztak a falba.

A fogda a motorok közelében volt. Az őrség számára egy kis előszoba állt rendelkezésre, ahol Malcolm testvér éppen most kezdte el a műszakot. Amikor Bart megérkezett, Malcolm felnézett — a Kopernikuszi Regula egyik illusztrált példányát olvasta —, aztán visszatért a könyvéhez.

Bart továbbment a cellákhoz. Összesen négy volt belőlük, kettő-kettő egy rövid folyosó két oldalán. Az egyikben zöld agyagot tartalmazó dobozokat halmoztak a mennyezetig. A másik szabad cellába az előző napforduló alkalmából előadott színjáték kellékeit és a szétszedett díszleteket hordták be.

A lány az ágyon ült, és figyelte, hogyan teríti le Bart az imagyékényét a rács előtt. A mellette lévő cellában a férfi csukott szemmel hevert a priccsén.

Bart a szőnyegre térdelt, és abba az irányba fordult, amerre a napnak ebben a szakában a Napot sejtette, ugyanis az ablakokon keresztül nem látta. Behunyta a szemét és elkezdte szavalni a tizenkettedik zsoltárt. Néhány mássalhangzónál hallotta a saját lélegzetét, de ettől eltekintve csendben imádkozott.

— Miért imádkozol?

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a lány a cella elülső részében áll, egyik kezével a rácsba kapaszkodik. A másik keze fel volt kötve.

— Azért imádkozunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.

— És a te istened a Nap, ugye?

— Ő a te istened is.

A férfi horkantva nevetett. A lány a kettőjük celláit elválasztó fal felé pillantott.

— Imádkozhatsz velem, ha akarsz.

— Most inkább kihagynám.

— Volna itt még valami. A bocsánatotokat kell kérnem.

— Miért? — kérdezte a lány.

— Amiért bántottalak titeket.

— Figyelj, végül is loptunk tőletek.

— Nem létezik olyasmi, ami megindokolná a másik ember elleni támadást.

— Akkor miért csináltad? — kérdezte a lány.

— Nem tudom — felelte Bart. Kis idő múlva megkérdezte: — Nagyon fáj?

— Ez? — A lány kicsit megemelte a karját. — Csak amikor mozgatom.

Bart felállt, a férfi cellája felé fordult, és újra letérdelt.

— Tőled is bocsánatot kérek.

A férfi elkáromkodta magát — Gary egyik kedvenc szavát hasznaivá

— Zach... — A nő hangjából figyelmeztetés érződött.

— Bocs — szólt a férfi. — Csak azt akartam mondani, hogy semmi gond, haver. Ne is gondolj rá többet. Örömömre szolgait,, hogy bebuktuk azt a balhét, amit majdnem egy évig tervezgettem, és mindezt, ráadásul valami kis taknyos druidatanonc miatt, akit elrugdosnék innen az Oort-felhőig, ha az elmúlt; három hónapot nem töltöttem volna súlytalanságban.

— Azt hiszem, akkor folytatom az imádságot — mondta Bart.

— Oké. — A lány újra leült a priccsére, de a tekintetét nem vette le Bartról. A fiú behunyta a szemét és áttért a harmadik zsoltárra.

Azonban először fordult elő vele, mióta csak megtanulta az ¡imádságot, hogy elfelejtette a szöveget. Újrakezdte az elejéről. Amikor kinyitotta a szemét, a lány még mindig őt nézte.

Hogy hívnak? — kérdezte.

Bannolomew-nak.

— Ruth vagyok.

— Ember — kuncogott Zach. — Ne hagyd, hogy a csaj belemásszon a fejedbe. Ha egyszer ott van, sose szabadulsz meg tőle.

— Ne hallgass rá — szólt a nő. — De valószínűleg csak idő kérdése, hogy kiengedj innen.

— És velem lesz? Én nem jövök? — vetette közbe a férfi.

— Amint Bart kienged innen, én majd kiengedlek téged is. Megígérem.

Bart megáldotta magát a kör jelével, aztán — amilyen gyorsan csak tudta felcsavarta az imagyékényt, majd felállt és az ajtóhoz lépett.

Aztán meghallotta, ahogy a férfi utána szól: — Hé, Bart!

Amikor Bart visszafordult, a férfi még csak nem is nézett rá.

Semmi gáz. Megbocsátok. — De Bart még a folyosó végén is hallotta Zach nevetését.

BART ELCSÚSZTATOTT EGY SÚLYT A MÉRLEG KARJÁN, így a serpenyőt tartó kar teljesen kiemelkedett. Aztán egy edényből krómoxidot kanalazott a serpenyőbe, amíg az lejjebb nem ereszkedett, majd újra ellenőrizte a súlyt: négy és fél gramm. A serpenyő tartalmát egy tálba öntötte, amelybe már kimérte és összekeverte a mázhoz szükséges alapanyagokat. Ragyogó zöld színt szeretett volna előállítani. Az ember alig bírta elhinni, hogy bármilyen szín lehet ezekből a fehér porokból: földpát, kovaföld, ólomszilikát, nefelin, szienit, ón és kaolin. De amikor ezer fokra melegítették őket, megjelent a szín. Bart már számtalanszor tanúja volt a csodának.

Ezen a zöld árnyalaton — ami eddigi legígéretesebb munkájának tűnt — már hónapok óta kísérletezett. Még Aelred is felfigyelt a színre. Bart sosem említette senkinek, hogy az általa keresett zöld szín egy emlékkép része volt. Ő és az édesanyja kisétáltak az egyik kupolás kertbe, nem messze a lakásuktól, a Marson. Volt ott egy tó is, és a tilalmak ellenére Bart anyukája gyakran megengedte, hogy a fiú etesse a kacsákat. Egy vadkacsa úszott feléjük, kapkodta a kenyérdarabokat. Bart még mindig maga előtt látta a színjátszó tollakat, ahogy a kacsa elfordult — azt a lehetetlen, zöldes árnyalatot, amelyet a kupolán besütő Nap lilára változtatott.

Ezt a színt akarta.

A mai napon Bart apróbb változtatást tett a formulában, növel te a króm és a kovaföld mennyiségét 500-500 milligrammal. Ugyanakkor a kaolinszintet némileg csökkentette. Vizet öntött a hozzávalókhoz és sűrű festékké keverte őket. Az elkészült mázat aztán rákente egy kis anyagcsempére. Miután a csempe megszáradt, rárakta a tálcára a többi égetésre váró edény mellé.

Minden idegessége ellenére alig várta, hogy megláthassa a munkája eredményét. Talán sikerül olyan zöldet előállítania, ami méltó a rendhez. Az égetés csak órák múlva kezdődik — addig is imádkozik a sikerén.'

De a tolvajok még a hajó túlsó végében elhelyezkedő cellájukból is betolakodtak az imádságba. Bart gondolatai újra és újra visszatértek a lány kiszabadításához. Zavarta, hogy Ruth teljes bizonyossággal állította, hogy Bart ki fogja engedni. Ezt a nagyképűséget!

— Bartholomew testvér. — Micah lépett a terembe és észrevette, hogy Bart az órát nézi. A rend összes tagja közül a jókedvű, pocakos Micah volt az, aki leginkább hasonlított a Bart gyermekkori képzeletében élő szerzetesekre. De Bart sosem látta lelki szemei előtt Micah legsajátosabb vonását: az arcán és homlokán elterülő rózsás sávot. A szerzetes túl sokat dolgozott a kemence ablaka mellett, figyelte az égetéseket, és bőre most már mindörökre kipirult.

— Attól tartok, a zöld mázad nem lesz ott a mai égetésben...

Bart bensőjében mintha lezuhant volna egy súlyos tárgy.

— ...mén találtunk neki egy kis helyet a holnapi, utolsó Pyros-égetésben. Aelred testvér ötlete volt, hogy a te csempédet is vegyük bele. — Micah ekkor elvigyorodott. Habár gyakran mosolygott, az ajkait azonban összeszorította. Csak igen ritkán hagyta, hogy a világ meglássa görbe fogait.

— Tény lég? — Bán örömmámora nagyjából három másodpercig tartott. De... éppen most változtattam meg újra a formulát. Nem nagyon, de... mi van, ha rosszabb lesz, nem jobb?

— Hát — felelte Micah testvér —, a változtatás mindig ezzel a veszéllyel jár, nemde?

— De talán először egy rendes égetésnél kellene kipróbálnom a receptet, ahelyett, hogy...

— Legyen hited, Bartholomew. Nem minden nap kerülhet be az ember munkája egy szoláris égetésbe. És erről egyébként is jó elő-érzetem van.

AZ ESTI KOMPLETÓRIUM UTÁN GARY az ágyán feküdt, és egy hordozható lejátszón videózott, amikor Bart belépett a cellába. .Amikor meglátta a fiút, kikapcsolta a filmet.

— Elég hosszú volt ez az esti istentisztelet, nem? — szólt Gary .

— Nem gond — felelte Bart. — Miattam nem kell kikapcsolnod.

— Hát, azért tudom, hogy a rend nem helyesli a filmeket. Amúgy ez miért van?

Bart levette a csuháját és felakasztotta az ajtó mögé. — A filmek nem visznek minket közelebb Solhoz.

— Hát... akárki is döntötte ezt el, tutira nem látta a Dél idői.

— Azt nézted?

Gary az ágya melletti asztalkára tette a lejátszót. — Aha.

— Miről szól?

— Gary Cooper a sheriff. Vagyis pont most lépett ki. Megházasodott, és a feleségével gazdálkodni akarnak. De egy rosszfiú — akit ő juttatott börtönbe kiszabadul, és a bandájával eljön Garyért.

— A — szók Bart. — Akkor lövöldöznek?

— Nem egészen. A sheriff körbemegy a városon, megpróbál segítséget kérni, de senki sem áll mellé.

— Azért, mert nem hiszik, hogy erőszakkal kellene rendezni a nézeteltéréseket.

— Nem. Hanem azért, mert majd összecsinálják magukat, annyira félnek.

— De a sheriff nem fél.

— De, ő is fél.

Bart ezen eltöprengett egy pillanatig. — Ez nem olyannak hangzik, mint a többi western, amikről meséltél.

— Hát nem egészen. Na, meg akarod nézni? — kérdezte Gary'.

Bart meg akarta nézni. Csak néhány filmet — igazi filmet — látott azóta, hogy belépett a rendbe, azelőttről pedig elég homályos emlékei voltak.

— jobb lesz, ha imádkozom a holnapi égetés sikeréért.

— Mert amúgy a holnapi ceremónián nem azt csinálnád?

— Az én csempém is bekerült az égetésbe.

— A csempéd? A zöld mázzal?

— Igen. — Bart lekapcsolta a villanyt.

— Ez nagyszerű. Gratulálok.

— Szerintem aludni sem fogok tudni — mondta Bart, maid lefeküdt a priccsére és befészkelődött a takaró alá.

— Mit is mondhatnék? Csak egy szerzetes forgolódna álmatlanul egy csempe miatt.

Bart kihajolt az ágy szélén és a sötétben megpróbálta kifürkészni Gary arckifejezését.

— A rend számára a mázak létfontosságúak.

— Az biztos.

— Egy jó máz az Ő dicsőségét hirdeti azáltal, hogy visszaveri a színskála egyetlen színét, az összes többit pedig elnyeri. A legtisztább színek előállítására törekszünk.

— Tisztaság — szólt Gary. — A tisztaság az nagyon fontos.

Bart egy sötét foltra szegezte a tekintetét, ami akár Gary feje is lehetett. Most gúnyolódsz?

— Csak próbálom szélesíteni a látókörödet, ez minden.

— Nem értem, hogy szélesítené a látkörömet az, hogy gúnyt űzöl a hitemből.

— Nem gúnyolódom. Csak vannak emberek, akik nem... mondjuk úgy. hogy nem feltétlenül azok iránt a dolgok iránt érdeklődött, mint te. De muszáj elviselned őket, ha... hát, tudod... ha valaha is elhagyod a rendet.

— De miért hagynám el őket?

— Hát, azért azt nem mondanám, hogy örökre szol bérleted van. Legalábbis nem úgy, mint a többi testvérnek.

— És?

— És azt ne mondd, hogy még nem gondoltál rá — a normális életre. Amiben veled egykorú barátok vannak. Lányok Meg utcák, meg dombok, meg filmek, meg nap, ami nem egy műanyaglapon át süt.

Mégis mit gondolsz? gondolta Bart. Hát persze, hogy gondok már erre. De látott híradásokat a Földről is. Az ottani embereknek aztán volt választásuk. Legalábbis egy részüknek. Az emberiség azon felének, akinek mindene megvolt és csak azért éltek, hogy újabbnál újabb szórakozási módokat találjanak. Az emberiség másik (éle pedig annyira szűkölködött, hogy minden nap újra és újra meg kellett küzdeniük a túlélésért. A rend otthont adott számára. Valamit, amiben hihetett. ~ Ha olyan nagyon jó a Földön, akkor te miért nem vagy ott? Már a pénztől eltekintve.

— Hát, bocs, ha csalódást okozok, de pont azért vagyok itt.

— Es lehet, hogy én meg azt szeretném, hogy az élelem ne csak a pénzről szóljon.

— Az én életem sem a pénzről szól.

— Tényleg?

— Mindannyiunknak élnie kell valamiből, de az nem azt jelenti, hogy az élet csak annyi...

— És akkor a te életed igazából miről szól, Gary? Te miben hiszel?

— Figyelj, felejts el, hogy előhoztam ezt — mondta Gary és megfordult. Találkozunk a templomban.

ÓMEN

BART MÁR KORÁN A TEMPLOMBAN VOLT és a szokásosnál kicsit közelebb ült az oltárhoz. Ahogy a rend többi tagjára várt, a katedrális ablakán egy fénypászma szűrődött be, ahogy az apátság megfordult a tengelye körül. A legtöbb űrhajón nem volt por. Ami kevés a szerzetesek ruhájából származott, azt a légkondicionáló könnyedén összeszedhette volna. De egyszer, amikor Micah testvér kissé több bort ivott a kelleténél, elárulta Bartnak, hogy a rend pontosan emiatt a hatás miatt hozott port a hajóra. A por nélkül ugyanis nem lennének Fénypászmák.

A szerzetesek lassan beszivárogtak és helyet foglaltak Bart két oldalán. Az utolsó égetésre mindenki eljött. De azok, akiknek a munkáit éppen kiégették, nem vehettek részt az oltári menetben, még akkor sem, ha csak egy csempéjük volt a kemencében. Ez biztosította, hogy a lehető legtöbb szerzetes vehessen részt közvetlenül is a ceremóniában.

Miután a Pyros véget ér, Bart és Gary új pályára állítják a hajót, ami majd metszi a Föld pályáját. Néhány hét múlva — hat év után először — a Prominence belép a Föld légkörébe. Sokan a szerzetesek közül arra használják majd ezt az alkalmat, hogy meglátogassák a családjukat vagy szent helyekre zarándokoljanak, így a mai ceremónián szinte ünnepi hangulat uralkodott. Bart úgy tervezte, hogy első földi útja során meglátogatja a leprás kolóniát Molokai szigetén, aztán búvárkodik a Hawaii-szigeteken. A rend még egy utat engedélyezett számára, ám még mindig nem döntötte el, hová is menjen. Egy dologban azonban biztos volt: a lehető legtöbb időt a szabadban akarja tölteni. Paul testvér épp arról győzködte, hogy menjen el vele a Grand Canyonba.

Az apát belépett a templomba és ragyogó, fémes zöld ornátust viselve elfoglalta helyét az oltár előtt. Jó ómen, gondolta Bart.

Az apát az oltár felé fordult és szélesre tárta a karját, ruhájának ujjai pedig zöld szárnyakként lebegtek. — Ó Urunk, áldd meg munkáinkat, amelyeket a Föld sarából formáztak tétova kezeink, hogy elkészítsük számodra tökéletlen ajándékainkat. Érintsd meg őket a Te Fényességeddel, hogy visszatükrözhessék a Te dicsőséged egy szikráját...

A következő órában az apát kérdései és a szerzetesek tömeges válaszai visszhangzottak a katedrális kőfalai között. Aztán Renault testvér leütötte az első hangot az óriási orgonán, és a templom megremegett. A szerzetesek hangja betöltötte a katedrálist, egyik zsoltár hangzott a másik után, majd dicséretek sora következett olyan örömteli forgatagban, amelybe megreszkettek az ólomüvegablakok.

Bart meglepődött, amikor Gary térdet hajtott a két padsor között, majd becsússzam a mellette lévő ülésre. Némán bámult maga elé, noha mostanra már biztosan tudta a legtöbb zsoltár és ima szövegét. Csak annyira nyitotta ki a száját, hogy ásítson, Bart pedig alkoholszagot érzett a leheletén.

Ahogy az oltár felé haladó menet elhaladt mellettük, Bart a saját csempéjét kereste. A kemence felé tartó felvonuláson látott fazekakat, vázákat, csészéket, tányérokat, tálakat, urnákat, korsókat, kancsókat, merőkanalakat és tálcákat. Szinte mindent nyers mázakba mártottak vagy azzal kentek be.

Végre észrevette a saját csempéjét is. Néhány kehellyel osztozott egy tálcán. Micah mindezt az oltárra helyezte, térdet hajtott, és gyorsan visszatért a padsorok közé. A templom elejében az apát felment a szószékhez vezető lépcsőn, míg háta mögött bezárultak a szentély falai. Ugyanekkor a külső tükrök a Nap felé fordultak és a kemencére irányították a fénysugarakat.

A szerzetesek feltették a napszemüvegüket.

Végignézték, ahogy a Nap egybefogott sugara végighalad a csempéken, felizzítja a szétszórt tömjént és a szent kemencénél eléri nyugvópontját. Ignatius testvér ellenőrzött egy mérőműszert a sütő oldalán, a szerzetesek pedig csöndesen imádkoztak.

A szoláris kemence és a benne lévő kerámiák néhány perc alatt felforrósodtak.

Aztán halk morajlás hallatszott a gyülekezetből hasonlatos ahhoz, mint amikor felforr a víz. Bart látta, hogy a templomban még világosabb lett, és követte a többiek tekintetét az átlátszó tetőhöz.

Egy fler vált ki a Nap felszínéből, tűzforrás ömlött az űrbe. Az égő ív csak egy pillanatig állt meg, aztán összeomlott, vissza a forró felszínbe. Persze nem tűz volt, hanem plazma — olyan forró anyag, amelyben maguk az atomok is szétestek.

A fler a Föld átmérőiének többszörösére duzzadt, de egy percig sem tartott. Ez már önmagában véve is szokatlan volt. A legtöbb napkitörés órákig vagy akár napokig tartott., mire kialakult. Ha a gyülekezet korábban csendben volt, most végképp elnémult. Az egyetlen hang az egyik táguló edény kattanása volt a kemencében. Tíz perccel később a tükrök elfordultak a Naptól és Bart levette a napszemüvegét. Vége volt.

A gyülekezet nagy része hálát adott, felállt és kiment a templomból. Gary is velük ment, de előtte még rákacsintott Bartra. Ő így kívánt szerencsét, és Bart hirtelen nagyon sajnálta előző esti vitájukat.

Csak a kiégetett munkák készítői maradlak hátra, és életében először Bart is közéjük tartozott. Ahogy az oltár felé tartott, látta, hogy az apát hátraveti a kámzsáját és csatlakozik a többi szerzeteshez, akik arra vártak, hogy a kemence fala teljesen visszahúzódjon.

A kerámiák a nyitott oltáron hűltek.

Udvariatlanság volt. ha az ember azonnal megkeresnie a saját munkáját, mielőtt egyben is megcsodálta volna a felajánlásokat. De Bart nem bírt magával. Ahogy az oltárhoz lépett, annyira emelte fel a tekintetét, hogy éppen belásson a tálca pereme fölött, amelyen az ő csempéje hevert.

Bartnak elszorult a szíve. A csempe majdnem tökéletes tükör lett. Az a néhány gramm krómoxid, amit hozzáadott a formulához, elvette a máz vadkacsatollhoz hasonló zöld ragyogását, a csempe ehelyett minden rávetülő fényt visszatükrözött. Semmit nem vett fel a Nap fényéből. Bart azért imádkozott, hogy senki más ne vegye észre a csempét. Azonban még így sem távozhatott anélkül, hogy ne tegyen néhány udvarias megjegyzést a többi darabról.

Ahogy az oltár közelébe ért, látta, hogy az előtte lévő szerzetes hátrapillant. Hirtelen azt hitte, valahogy talán megsértette Micah testvért, de aztán rájött, hogy tanára voltaképpen az oltárt nézte. Bart is lesütötte a szemét, ahogy elsétált az edények előtt. Volt itt valami, aminek nem kellett volna ott lennie — egy halvány kérdőjel, ami minden edény szájától a talpáig futott.

A jelek mind ugyanazon a helyen voltak. Mindegyik észrevehetően halványabb volt, mint az azt körülvevő máz. És ekkor Bart rájött, hogy a jelnek pontosan ugyanolyan alakja volt, mint a flernek, mielőtt összeomlott: nem is kérdőjelhez hasonlított igazán, hanem támadó kobrához. És volt még valami, valami ennél is furcsább: a jelek szerint Bart csempéje volt az egyetlen, amely nem viselte magán a jelet.

Mit jelenthet ez?

A ceremónia után a templom előtti teremben zsizsegetek a kérdések, így Bart odalépett egy csoport szerzeteshez, akik Aelred testvér körül gyűltek össze. Az év többi részében helytelenítették a rest fecsegést, egy szerzetes ugyanis csak akkor beszélt, amikor szükség volt rá. De a pvrosi égetéseket követő gyűlések kivételt képeztek. A szabályok ilyenkor lazábbak voltak, a szerzetesek pedig szabadon dicsérhették az Ő nagyságát, ami az edényekben is tükröződött.

— Ez a fler okozta optikai csalódás — mondta Ignatius testvér. — Olyan intenzív volt a napkitörés, hogy a főtükör egy virtuális képet vetített az edényekre, és ez zavart okozott a pigmentekben, ennek a nyoma az a kép.

— De mindegyiken? Mindegyik edényen teljesen más máz volt. Nem tűnik ez számodra kissé valószínűtlennek? — kérdezte Aelred. — És egy ilyen szokatlan kitörés! Láttatok már valaha olyat, hogy egy fler ilyen gyorsan alakul ki és omlik Össze?

— Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt. De egyet tudok: ha elindulunk ebbe az irányba, hamarosan már a reggeli zabkásánkban is Sol arcát fogjuk látni.

A szerzetesek elnevették volna magukat — ha nem lettek volna szerzetesek.

Aelred Barthoz fordult. — Láttad a jeleket, Bartholomew?

— Azt hiszem. Ügy értem, igen. Már ha azokra a fehér alakokra gondol a tálakon.

— És mi a véleményed? Szerinted Isten küldött nekünk jelet? — kérdezte Micah testvér.

A kör elcsendesült, és Bart tudta, hogy gondosan meg kell válogatni a következő szavait.

— Nos, azt hittem... — A többiek udvariasan várták, hogy befejezze a mondatot, de Bartnak az a szörnyű meggyőződése támadt, hogy arra várnak, hogy valami rosszat mondjon. Ez nem is zavarta annyira. De nem akart csalódást okozni Aelrednek. Aelred számtalanszor elmondta már neki, milyen gyarló indok az, ha mások elismeréséért teszünk valamit. De Bart a legkevésbé neki akart csalódást okozni.

— Folytasd — bátorította Aelred. Úgy tűnt, őszintén érdeklik, mit akar mondani Bart.

— Hát nem minden Istentől származó jel? Nem azt mondja a Szentírás, hogy A mennyek a Te dicsőségedet hirdetik?

Aelred Bart vállára tette a kezét, mintha a fiú hozzá tartozna, es a többiekre pillantott. Bart tudta, hogy a szerzetes elégedett volt a válaszával.

A többiek arcából ítélve nekik is tetszett ez a felelet. Az egyetlen kétkedő maga Bart volt, aki úgy érezte, kitérő választ adott. Nyilvánvalóan volt különbség a mindennapi dolgok között, amelyek szépségüket Istennek köszönhették, és egy igazi jel között — amivel Isten valami konkrét dolgot akart üzenni az adott pillanatban. Erre gondolt igazából Micah, amikor isteni jelről beszélt. Szóval az edényeken valóban ilyen jel lenne? Az nem sokat segítette, ha az ember mindent isteni jelnek tulajdonított.

— Köszönöm, Bart — mondta Aelred, és finoman megszorította a fiú vállát, jelezve, hogy már elég volt abból, hogy a szerzetesek dicséretében sütkérezzen. Ahogy Bart a refektórium felé indult, arra jutott, hogy a jel egy tekintetben jó ómennek bizonyult: miatta senki nem vette észre, hogy a csempe teljes katasztrófa lett.

MINT SZINTE MINDEN MÁS A PROMINENCE fedélzetén, így a vacsora is ünnepélyes alkalom volt. Habár a szerzetesek együtt étkeztek, a beszélgetést helytelenítették. És különben is, az étel tápláló volt ugyan, de nem igazán ösztökélte az embereket szellemes csevelyre. De Bart még beszélgetés nélkül is meg tudta állapítani a rend hangulatát, csupán a zajok alapján: a kerámián megcsörrenő evőeszközök, a nehéz faasztalra rakott bögrék, a krumplistál kérése és odanyújtása mind-mind sokat elárultak arról, hogy milyen napjuk volt a szerzeteseknek. Minél hangosabbak és sűrűbbek voltak a zajok, a testvérek annál vidámabbak voltak.

Ha egy idegen lépett volna a terembe ma este, valószínűleg azt hitte volna, hogy valaki nemrég elhalálozott. De Bart számára a terem vidámnak tűnt. Állandóan pakolászták a tálakat. A szerzetesek többet ettek és ittak. Az emberek a szükségesnél kissé többet beszéltek.

Kopernikuszi mércével mérve már-már buli volt.

És így történhetett, hogy amikor Gary a terembe lépett, maga is észrevetette az ünnepi hangulatot. Bart felnézett, és meglátta, hogy a kapitány felé botladozik, és a szokásosnál óvatosabban egyensúlyoz a két hosszú asztal között. Nyilvánvaló volt, hogy ivott — azóta is, hogy Bart a Pyroson látta.

Épp úgy alakult, hogy Bart mindkét oldalán ült valaki, így Gary vele szemben foglalt helyet.

— Szia Bart — szólt, ahogy leült.

— Mi újság? — kérdezte Bart, amilyen halkan csak tudta. A legtöbb szerzetes kedvelte Garyt, ám mégis kerülték a vele való érintkezést. A testvérek nem egykönnyen tudták megőrizni mellette a méltóságukat úgy, hogy közben ne legyen udvariatlanok.

— Kérhetek abból a pörköltből? — kérdezte Gary jó hangosan.

Valaki odanyújtotta a tálat. Senki sem nézett a kapitányra, amíg az megpakolta a tányérját.

— Meg egy kis bort is?

A pörkölt nyomában megérkezett egy kancsó is.

— Köszi.

Gary bort loccsantott a csészéjébe. Semmi kétség: részeg volt. Bart gyorsabban evett. Amikor felnézett, látta, hogy Gary ügyet sem vet a teli tányérjára, hanem az asztalt pásztázza. Mire készül?

Gary fölállt. Ahogy hátrahúzta a székét a padlón, mintha egy elefántbika trombitáit volna.

Ó Sol. Beszédet akar mondani.

— Elnézést, Elnézést kérek. Ha kérhetnék egy kis figyelmei:. — Mindenki elcsendesedett, ahogy a szerzetesek Gary fele fordultak.

— Mivel ma van a Pyros utolsó napja, azt hiszem, illő volna néhány szóban megemlékezni erről az ünnepi alkalomról.

Nem. Semmiképpen sem volna illő, gondolta Bart, miközben megpróbálta elkapni Gary figyelmét és szavak nélkül meggyőzni arról, hogy hagyja abba.

— De mielőtt még erre rátérnénk, a tisztelt hallgatóság eszembe juttatott egy viccet — igazi klasszikus. Szóval volt ez a kolostor — egy olyan igazi, komoly kolostor, nem ilyen vidámpark, mint az itteni ahol az összes szerzetes némasági fogadalmat tett. Azonban minden évben karácsonykor megengedték egy-egy testvérnek, hogy mondjon valamit. — Ezen a ponton Gary megállt, és a jelek szerint rendkívül elégedett volt eddigi beszédével. A legtöbb szerzetes pedig mintha nem hitt volna a füleinek.

— Szóval eljön az első karácsony, vacsora után feláll a soros szerzetes és így szól: „Mi van itt a mártással? Mindig olyan csomós.” Aztán visszaül.

Igen, gondolta Bart . Légy szíves... ülj le.

Gary abban a biztos tudatban folytatta, hogy a hallgatóság a tenyeréből eszik. — Na, eltelik egy év. A karácsonyi vacsora után feláll a következő szerzetes és bejelenti: „Szerintem nincs semmi baj a mártással.” Aztán visszaül. Na, eltelik még egy év...

Bart pontosan tudta, hogy érezhetett a kérdéses szerzetes. Ahogy Gary ott dülöngélt csészével a kezében, tényleg úgy tűnt, hogy az idén már nem lesz vége ennek a műsornak.

— Karácsonyi vacsi. Mindenki örül, el vannak telve. És akkor feláll a harmadik szerzetes és azt mondja... — De ezen a ponton Gary kuncogni kezdett. — Aszongya: „Sajnálattal közlöm, hogy kilépek a rendből. Nem bírom tovább elviselni ezt az örökös civódást.”

Gary körülnézett a néma hallgatóságon.

— Nem mondtam,'hogy évente csak egy szerzetes szólalhat meg?

— Barihoz hajolt, mintegy megerősítésért. — De mondtam, nem?

Bart felállt, szinte suttogott. — Ez igazán vicces volt, Gary. Talán jobb lenne, ha...

— Mi van? — szakította félbe Gary. — Azt akarod, hogy fogjam be?

— Nem, én csak...

— Dehogynem. Én itt próbálnék beszédet mondani, te meg el akarsz hallgattatni, mert zavarban vagy. — Aztán Gary visszafordult a teremhez. Tudják, egész évben fuvarozom itt magukat a semmi közepén, elviselem az összes szabályt, meg az imádságokat meg az énekeket meg a ceremóniákat... na, ez meg az én ceremóniám, oké? Ott, ahonnan én jövök, egy ilyen különleges napon valaki feláll és beszédet mond. És egy viccel kezdi. Egy tényleg vicces viccel. És akkor mindenki nevet. Értve vagyok?

Végignézett a szerzeteseken, akik a kapitány biztatása ellenére se tűntek vidámabbnak. Végül aztán Gary magában motyogva leült és elkezdte belapátolni a pörköltöt. Körülötte a többiek is visszatértek az ételükhöz.

Bart is helyet foglalt, az étkezés további része pedig némán zajlott. A szerzetesek egyesével elszivárogtak, míg végül csak Bart és Gary maradt az asztalnál.

— Szóval — mondta Gary.

— Szóval — mondta Bart.

— Figyelj már, hogy... hogy ment az izé?

— Milyen izé? — kérdezte Bart ingerülten.

— Az az izé. A csempéddel. Ami bekerült az égetésbe.

— Ja, az. — Bart előhúzta a csempét a csuhája egyik zsebéből, és letette kettejük közé az asztalra.

Gary kézbe vette. — Jól néz ki.

Bart rábámult.

— Komolyan. Tényleg szép.

— Mert te aztán értesz hozzá.

— Oké. Akkor ez a legpocsékabb csempe, amit valaha láttam.

Bart nem szólt semmit.

— Na, világosíts már fel. Mi olyan szörnyű benne?

— Nos, amellett, hogy telt mélyzöldnek kellene lennie, ez majdnem teljesen króm...

— És mi a baj a krómmal?

— Az, hogy teljesen visszaveri a fényt. A felszínén. Úgy értem, persze egyébként is vissza kellene vernie a fényt, de csak egyetlen tiszta színt kellene tükröznie. Ez meg mindent visszaver, ami ráesik. Olyan, mint egy tükör. Ez nem... — Bart próbálta megtalálni a megfelelő szót.

Gary figyelmesen hallgatott, és közben hol Bartra, hol a csempére nézett.

— Semmit nem nyert a Naptól — folytatta Bart. — Visszautasította az Ő Szent Fényét. És ez majdnem... — Bart halkabbra fogta. — Majdnem szentségtörés.

Gary bólogatva szemlélte a csempét. Aztán lehajtotta a fejét és még figyelmesebben nézte, mintha valamilyen titkot próbálna megtudni a félresikerült mázból. Bart halk horkantást hallott. Egy pillanattal később a csempe kicsúszott a kapitány ernyedt ujjai közül. Gary elaludt.

Bart felállt, és a tányérját az oldalsó pulthoz vitte. Majd visszament az asztalhoz és felvette a csempét, mielőtt Gary horkolásától kísérve kisétált volna a kantinból.

Prev Next

SZERZETESEK AZ ŰRBEN

VERÍTÉK

SÖTÉT HAJÓ

ALVÓK

SÚLYTALAN

PENITENCIA

ÓMEN

Szerzetesek az űrben