Hatodik fejezet
Anya telefonja jó hosszan kicsengett, és Harriet már-már azt hitte, hogy az üzenetrögzítő fog bejelentkezni, amikor beleszólt egy zaklatott női hang:
– Itt vagyok... máris... egy pill... – Valakik ordítoztak a háttérben, hangosan veszekedtek; rájuk förmedt, nem éppen nőies stílusban. – Befognátok már végre a hülye pofátokat?!
Harriet megnézte, hogy a megfelelő számot hívta-e.
– Anya?...
Igen, Jordan Paxton volt az, csak a jelek szerint kissé kikelve magából. Zaklatottan, hisztérikusan.
– Én vagyok, szívem, igen... – hadarta, szinte kiabálta, pedig már nem kellett túlharsognia senkit. Azok, akikre az imént ráförmedt, már elcsendesedtek. – Ne haragudj, csak iszonyatos őrültekháza van itt! Az se tudom, hol áll a fejem?!
... Ó, ezt nem hiszem el!... Csak egy picit, picikét várj még! Rögtön... Alvaro! Te észlény! Azonnal kapcsold ki! Kapcsooold már ki!... Kenny! Te a kettest nézd! Külön ments le minden darabot!... Alvaro! Mi a fészkes...
– Hívjalak inkább később? – rebegte megilletődötten Harriet. – Negyedóra múlva? Vagy inkább... visszahívsz te engem?
Semmi válasz, csak kattogás, de a háttérben hallatszott, hogy Jordan magából kikelve kiabál azzal az Alvaro nevezetűvel, és a férfi is emelt hangon válaszolgat.
Még a telefonon is átjött, mekkora lehet a stúdióban a feszültség.
Anya általában mozgalmas életet élt, hozzászokott a munkájával járó feszültségekhez, és tűrhetően kezelte a stresszes helyzeteket. Most valami nagyon zűrös dolognak kellett történnie, hogy ennyire kiborult. A hisztéria határát súrolta a hangja.
– Anya... – próbálkozott Harriet. – Akkor én most leteszem, jó?... Nem akarlak feltartani. Majd hívjál...
Épp végszóra sercegés, neszezés hallatszott.
– Itt vagyok, szívem, ne haragudj... de azt se tudom, hol áll a fejem... kész őrület! Hihetetlen! El se hiszem!
– Majd beszéljünk később!
– Később?! – Jordan Paxton hangja ismét hisztérikus magasságokba siklott. – Nem hiszem, hogy jobb lesz később! Addigra megőrülök, és úgy nehéz telefonon társalogni, hogy közben a falba verem az átkozott fejem!
– Mi... mi történt?!
– Krach! – recsegte anya. – Totális összeomlás! Vírus jutott a rendszerünkbe, felülírta a virtuális mentéseket. A legfrissebb biztonsági mentések zöme pedig... Ááááh, megőrülök! Egyszerűen... ez... – Kényszeredetten nevetett. – Eddig is alig bírtuk volna tartani a határidőket... de ha most elvész többhavi kész anyag én felkötöm magam, esküszöm!... Alvaro! Azt be ne tedd! Várj meg... mindjárt!... Szívem, ott kell lennem velük, hogy mentsük, ami még menthető...
– Jó, én tényleg nem is akarlak...
– Veled minden rendben?! – Anya vele is kiabált, pedig alapvetően kedves akarhatott lenni, csak már nem bírta kontrollálni a hangját. – Otthon vagy már, igaz? Gerda adott enni?... Nincs semmi baj, ugye? Mondd, hogy nincs, mert most nem tudnék hazamenni...
– Nyugodj meg! Minden rendben. Itthon vagyok. Paulie már alszik... És már én is lezuhanyozt...
– Alvaro! Mi a helyzet a kettessel?... Bocsáss meg, szívem, de most... Alvaro, a fenébe! Ne oda!... Itt vagyok, itt vagyok. Figyelj, drágaságom, nem tudom, mikor csillapodik ez az őrület és hogy mikor jutok haza... de Gerda ott lesz veletek addig... Én itt küzdők az árral, míg bele nem fulladok... és lehet, hogy éjszaka még LA-be is át kell ugranom. Feltétlen egyeztetnem kell Georggal! Ott van valahol a kórházban, Mia mellett, vagy egy közeli hotelben. Létfontosságú, hogy beszéljünk... de nem tudom elérni. Személyesen kell megkeresnem...
– Anya...
– Igen, kincsem? Hm? Mi van?
– Nagyon ki vagy borulva. Óvatosan vezess! Az asszony tébolyultan kacagott.
– Nem én vezetek majd, hanem Alvaro... Alvaro! Te isten barma! Mi a fenét művelsz már megint?!... Óóh! Puszi, szívem, légy jó! Tényleg mennem kell. Szia, szia. Alvaro!
Harriet jó egy percig bénultan ült az ágya szélén, és továbbra is az arca mellett tartotta a mobilját, pedig már megszakadt a vonal. Érezte, hogy van valami... valami, amit az anyjával meg kellene osztani...
És hopp, beugrott!
Kissé szégyellte magát, hogy ismét megzavarja anyját ebben a káoszban, de a remény, hogy talán a segítségére lehet, tovább nógatta.
Hívta.
Ezúttal csak egyszer csörgött ki, az anyja máris felvette.
– Vagyok! – kiabálta. – Van valami? Gyorsan mondjad, szívem... épp most jön a sűrűje!
– Az a program nem jó nektek a tönkrement helyett – hadarta Harriet –, ami Paulie gépén van? Az nem vírusos. Játszott vele... Béta verzió. Te adtad neki. Nem jó?...
– Ó, kicsim! – Jordan Paxtonnak elcsuklott a hangja a meghatottságtól. – Milyen remek lány vagy! Hogy erre is gondolsz...
– Tehát jó??
– Sajnos nem. Az már egy régebbi verzió. Arról van működő mentésünk itt is... de azért köszi, hogy eszedbe jutott és megpróbáltad! Cukorfalat vagy!
– Hát, akkor... kitartás!
Harriet kissé csalódott volt, hogy nem tudott segíteni, és kissé összeszorult a gyomra, mert átérezte anyja problémáját. Most még kevésbé érzett éhséget, mint fél órával korábban, de nem akart éhgyomorral elaludni, lebotorkált az étkezőbe, hogy legalább pár kekszet elropogtasson. Vagy valami gyümölcsöt...
– Itt vagyok, Gerda... de szerintem elspájzolhatod a meleg kaját. Beérem valami egyszerűbbel...
A molett nő a tévé előtt terpeszkedett a kanapén, és nagyokat pislogva próbált feltápászkodni. Nem bírta el saját súlyát, visszarogyott.
– Majd mindjárt... mindjárt... – motyogta. – Rögtön magamhoz térek.
Harriet csodálkozva nézett rá. Nem vagy jól?
– Áh... – Gerda mégiscsak talpra állt, és sután vigyorgott.
– Fájt a fejem, és épp azelőtt vettem be két szem nyugtatót, hogy Jordan felhívott, hogy át tudnék-e jönni hozzátok... – Legyintett. – Eddig jól bírtam, de mostanra nagyon lenyomott... Kissé kótyagos vagyok. Ha fél perccel később jössz le, már alszok... – Az arcát dörzsölgette. – Mit is mondtál? Melegítsem újra a töltött padlizsánt? Vagy az olaszos csirkét?
– Dehogy. – Harriet kissé feszülten ugyan, de ránevetett. – Aludj csak vissza nyugodtan, majd én elrámolok.
– Enned kell...
– Aludj! Velem ne törődj! Nagy lány vagyok, tudok gondoskodni magamról.
– Ó, micsoda szánalmas bébicsősz vagyok! – szűkölt Gerda magába szálltan. – Idejöttem, hogy vigyázzak rátok, és nem bírom nyitva tartani a szemem...
– Akkor ne tartsd! Hunyd le, hallgasd a tévét... vagy kapcsold ki, ha zavar. Vagy tudod, mit? Menj fel inkább anyáék szobájába, a franciaágy kényelmesebb, mint ez a kemény kanapé... és anya úgysem jön ma haza... – Meggondolta magát. Hiszen ha anya mégiscsak hazaesik valamikor az éjszaka közepén vagy hajnaltájt, rettenetesen kimerült lesz... Talán mégse örül majd, ha egy hortyogó, idegen nőszemélyt talál az ágyában. – Tudod, mit? Aludj inkább Lorna szobájában! Az az ágy is kényelmes, és ott biztosan senkit nem zavarsz.
– De nekem kéne vigyáznom rátok! Harriet az ajtó felé intett a fejével.
– Riasztó aktiválva. Ráadásul két zsaru dekkol odakinn az utcán, hogy vigyázza az álmunkat. Meg még mások is... Úgyhogy szerintem te csak ne aggódj! Mars fel az emeletre, és aludd ki magad, mielőtt elvágódsz itt a padlón, és nekem kell felvonszolnom az emeletre...
Miután a testes nő elköszönt és felvánszorgott a ház felső traktusába, Harriet megszemlélte a hűtő tartalmát, hogy mit lehetne enni. Egy gyümölcsös joghurt mellett döntött, és kipótolta egy kissé már megbarnult, megpuhult banánnal. Miközben hol a joghurtot, hol pedig a pépes banánt kanalazgatta, sietve bepakolta a hűtőbe a neki szánt vacsorát, majd kikapcsolta a tévét, rápillantott a riasztórendszerre, hogy tényleg be van-e kapcsolva, aztán nagy ásítozás közepette felment az emeletre.
Mielőtt a szobájába ment volna, egy pillanatra megállt, és behallgatózott az öccséhez, hogy vajon nem szegte-e meg a szavát. Nagyon óvatosan, nesztelenül résnyire nyitotta öccse ajtaját, és bekukucskált. A számítógép monitora sötéten derengett, a gépházon nem világított fény, nem hallatszott zümmögés...
...az ágyon összekucorodva, bebugyolált csomagként, mozdulatlanul hevert Paulie.
Harriet nesztelenül bezárta az ajtót.
– Na azért! – motyogta elégedetten. – Merted volna visszakapcsolni, te kis piszok!
Lorna szobája felől sem hallatszott hang; Gerda ezóta már mélyen durmolhatott.
Harriet ismét ásított, aztán fél perc múltán ő is lekapcsolta a villanyt, bebújt az ágyába, és jó szokása szerint viccesen jó éjt kívánt magának.
Annyira fáradt volt, hogy mire a feje a párnához ért, a feneke félig már aludt.
Nem tudta eldönteni, hogy máris álmodik-e, vagy még csak az álom küszöbénél jár, talpát törölgetve annak lábtörlőjében, és csak felzaklatott képzelete játszik-e vele.
Bárhogy is, ismerős érzések ragadták meg. Egyfajta déjà vu, mintha átélte volna már egyszer ezt, vagy még inkább, mintha mozzanatról mozzanatra végigálmodná ugyanazt a réges-régi, visszatérő álmot.
Szédült, lebegett, suhant, eszelős sebességgel, mintha vízszintesen zuhanna. Zuhant, suhant, zuhant, száguldott, zuhant, a táj összemosódott körötte, hömpölygő szürkeségbe, langyos szélrohamok pofozták, rideg látomások vicsorogtak rá, a képébe csapkodtak.
Szédítő, rémisztő érzés volt ez, és valahol belül mégis felemelő, felfrissítő – szinte mámoros.
Aztán fájdalom mart belé. Kötőtűnyi agyarak mélyedtek a nyakába, feltépték a bőrét, átbökték az ütőerét. Végtagjaiba, hasüregébe, a bordái közé pengeéles karmok markoltak, és tépték, szaggatták, marcangolták...
Zsibbadni kezdett. Kiabálni akart, de nem bírt. Mozdulni sem bírt. Csak fennakadt szemmel, hanyatt fekve hagyta, hogy cafatokra tépjék, és közben az utolsó cseppig elfolyjon a vére az ereiből.
Hirtelen jeges ujjak érintették a nyakát; és ez már nem álom volt.
Harriet az a típusú személy volt, aki általában nehezen ébred, kínos lassúsággal vonszolja át magát az álomból az ébrenlétbe...
...de most úgy ült fel, akárha rugóra járna. Lihegve, zihálva bámult a sötétbe. Az óra hajnali két óra huszonöt percet mutatott. Újabb déjà vu...
– Ki van itt?! – suttogta rémülten, verejtékesen. – Ed? Edison...
A nyakát tapogatta. Nem talált semmi furcsát; sem sebhelyet, sem vért, csak a saját verítékét.
Az, hogy kiszívták a vérét és szétmarcangolták, csak egy lidérces álom lehetett, de hogy egy pillanattal ezelőtt valóban megérintette valaki...
...abban egészen biztos volt.
Mint ahogy abban is, hogy az a valaki, még mindig ott van a szobájában.
Ott áll alig karnyújtásnyira tőle, beleolvadva a sötétségbe, őt lesi...
...talán arra várva, hogy visszaaludjon.
Harriet összeszedte minden bátorságát, és reszkető kézzel az olvasólámpa kapcsolója felé tapogatózott.
– Ne! – súgta egy hang, és langymeleg ujjak fonódtak a kézfejére. – Még ne kapcsold fel!
Harriet felsikkantott, és kitépte a kezét a fogásból. Az a valaki nem fejtett ki ellenállást; elengedte.
– Ssssh! – hallatszott aztán. – Mit sikongatsz? Fel akarod ébreszteni a holtakat is, hugi?
Ő még mindig alig tért magához.
De aztán éjszakai „vendége" feloltotta az olvasólámpát, és mosolyogva közelebb hajolt.
– Csak én vagyok, ne félj!
– Lorn?! – Harriet levegő után kapkodott, és a szeme összevissza járt. Senki más nem volt a szobában. Edison Khallen egész biztosan nem. – Loooorn?!
– Bizony.
– Miért nem hagytad, hogy felkapcsoljam a lámpát?! A rövid, fekete hajú lány kurtán megrántotta a vállát.
– Most már ég, vagy nem?
– De...
Harriet még mindig reszketett. A nővére a vállára tette a kezét, úgy nyugtatgatta, mint évekkel ezelőtt kislány korában.
– Nyugi! Nyugi, Harry! Látod, hogy csak én vagyok. Valóban Lorna állt ott mellette...
...de annyira nagyon-nagyon más volt, mint amikor utoljára látta.
Ugyanazt a testhez álló, fekete kosztümöt viselte, mint legutóbb, amikor kikérdezte őt az FBI titkos állomásán, a haját is ugyanúgy viselte, rövidre vágva, feketére festve. Ám valami mégis más...
Lorna szeme, az arca, a viselkedése: szinte kéjes örömet, boldog felszabadultságot sugárzott. Épp úgy, mint akkor, amikor megtudta, hogy – bénázásai és sorozatos bakijai ellenére – átengedték az autóvezetői vizsgán, és megkapta a jogosítványát.
Mintha valami hatalmas teher hullott volna le a válláról.
– Lorna?
A nővére ránevetett.
– Na! Ébredezel már?
– Miért nem lehetett felkapcsolni a villanyt az előbb?
– Na vajon miért nem? – csúfolódott vele Lorna. – Talán nem az én hugicám a világ leglassabban ébredő embere?! Te sikoltoztál volna a legmérgesebben, hogy megvakulsz, ha álomittasan hirtelen a szemedbe vájt volna a vakító lámpafény.
Ebben volt némi igazság; régebben többször megesett, legalábbis.
Lorna leült mellé az ágyra, és sejtelmes mosollyal fogva tartotta a húga bal kezét. Épp úgy, ahogy egy bizalmas barátnő vagy egy lánytestvér szokta.
– Vége van! – súgta. Örömtelien mosolygott. Szinte ragyogott. – Most már hazajöhetek. Nem kell tovább bujkálnom és menekülnöm.
Harriet ezt nem igazán értette, de valami egészen más villant az eszébe: vajon bezárta a fürdőszoba tetőablakát zuhanyozás után?
– Hogy jutottál be? – hebegte zavartan. – A fürdőszobaablakon át?
– Hogy micsoda? – Lorna vihogott. – Dehogy. Sokkal hagyományosabb módon: az ajtón át.
– De a riasztó...
– Gondatlanok vagytok. Két év óta sem változtattátok meg a kikapcsoló kódot.
– Dehogynem... legalább ötször. Biztonsági előírás. Félévente kötelező megváltoztatni.
– Érdekes. Most mégis ugyanaz, mint amit én is ismertem.
– Meglehet. Apa szokta átprogramozgatni, és tudod, mennyire utál megjegyezni új számokat. – Harriet csak mostanra ocsúdott fel teljesen a vámpíros-széttépős álmából. Életvidám nővérére meredt. – Miről beszéltél az előbb... minek van vége?
– Most már nem fenyeget egyikünket sem. Elkapták!
– Kit? – Persze sejtette ő. De ez az ösztönös kérdés csak úgy kicsússzam a száján. – Edisont?
– West Hollywoodban, a Gordon Campbell Stúdió egyik félreeső kellékraktárában lapult. A te vallomásod vezetett nyomra, hugi. Neked köszönhető!
Harriet összeszoruló szívvel, idegesen megnyalta kiszáradt ajkát.
– De nem esett baja, ugye?
– Most még nem, de hogy később mi lesz vele, majd meglátjuk. – Felszabadultan nevetett. – Ezt nem hittem volna! Évek óta vadászunk rá, a nyomát se leltük, és épp itt, a környéken... épp egy nappal a Jégnász előtt kapjuk el! Hihetetlen!
Harriet idegesen mocorgott.
– Miért is kellett elkapni? – morogta értetlenül. – Te is azt mondtad, hogy szerinted sem ő követte el ezeket a gyilkosságokat... vagy mégis?
Lorna hanyagul megrántotta a vállát.
– Ez majd kiderül. Ha ő tette, be fogja ismerni, hidd el. Minek is tagadná?
– És ha kiderül, hogy nem ő a tettes, akkor szabadon engedik?
Lorna kedvesen nézett rá, és megsimogatta izzadságtól nedves arcát a kezével.
– Ó, szegénykém... Aggódsz miatta? Félted őt? – A fejét csóválta. – Inkább örülnöd kellene neked is, hogy már nem fenyeget minket?
– Engem nem fenyegetett eddig sem. Csak megmentett.
– Ki tudja, miért?
– Miért, te máshogy tudod? Lorna fürkészőn nézett rá.
– Eddig nem akartam mondani, de talán rájöttél magadtól is, hugi... Ugyanazon okból, amiért engem kiszemeltek a Jégnász szertartás áldozatául, te is veszélyben forogtál. Emiatt volt a közeledben az „őrangyalod", hogy ügyeljen rád és óvjon téged, szükség esetén...
Harriet még mindig Edison miatt szomorkodott. Értetlenül ingatta a fejét.
– De miért?
– Mert te meg én ugyanolyanok vagyunk, hugi. Benned is megvan az a különleges tulajdonság, ami miatt értékes lehetnél számukra.
– Mi az?! – követelte. – Mi az a tulajdonság?! Lorna komoly képet vágott.
– Tudod, ha elárulnám, meg kellene öljelek. – Aztán elnevette magát, és kacsintott. – Ügynökhumor.
– Óóóó...
– Egyelőre tényleg nem beszélhetek erről, Harry, de talán egyszer majd...
Harrietnek közben már egészen máson járt az esze.
– Héé... ti csalinak használtatok engem! Lorna felhúzta a szemöldökét.
– Hogy érted ezt?
– Ha én is ugyanolyan vagyok, tudhattad, hogy rám is vadászni fognak... hogy akkor helyetted engem kapjanak el. És ti csak arra vártatok, hogy Edison idejöjjön, és...
– Nem. – Lorna a fejét rázta. – Ez nem így van. Én csak megpróbáltam leegyszerűsíteni a helyzetet, hogy megértsd, de ennél valójában sokkal bonyolultabb, és a vámpírokat is szigorú törvények szabályozzák. Nem lett volna szabad idáig fajulniuk a dolgoknak. Súlyos hitszegések történtek, olyan mérvű árulások, amikkel senki sem számolhatott. – Dicsőn felemelte a fejét. – De most már vége! És erről többet nem mondhatok neked! – Megpaskolta a húga alkarját. – Kissé megéheztem. Nem eszünk valamit ennek a nagy megkönnyebbülésnek az örömére?... Mintha töltött padlizsán illatát éreztem volna, amikor átjöttem az étkezőn... Maradt még belőle pár falat, vagy befaltátok mind?
De tényleg, most akkor hogy van ez a vámpírokkal?! Élőhalottak, vagy sem? Hogy látszhatnak ennyire emberinek?
– Mi?! Padlizsánt ennél? – Harriet tágra nyitotta a szemét. – A vámpírok... nem csak vérrel táplálkoznak?
Lorna rákacsintott.
– Te aztán nem tudhatsz valami sokat a vámpírokról, hugi. Gyere, menjünk le az étkezőbe, és beavatlak pár dologba!
Szemben ültek egymással az étkezőasztal két oldalán, és lassan, ráérősen eszegettek. Harriet ismét csak egy joghurtot, Lorna viszont maga elé húzta az olaszos csirkét és a töltött padlizsánt is. Arra nem vette a fáradságot, hogy meg is melegítse azokat a mikrobán, és evőeszközt sem használt, az ujjaival ette, hidegen.
– Gerda hazament? – kérdezte cuppogások közepette. Alaposan lehűlt a levegő így hajnali három tájt. Harriet összehúzta magán a sietve felkapott kardigánt, és fázósan a lépcső felé intett.
– Fájt a feje, és bevett valami gyógyszert. Odafent alszik, a te szobádban... Nem gond, ugye?
– Persze, hogy nem. Az már rég nem az én szobám.
– Paulie éjfél körül aludt el... apa New Yorkban van, anya pedig a stúdióban. Van valami nagy gond.
– Aham. – Lorna élvezettel eszegetett. – Tudom.
Harriet csak nézte. Mennyire más lett este óta! Szinte kivirult, szinte visszafiatalodott azzá a bakfissá, akinek évekkel ezelőtt ismerte.
– Nem bántad meg? – kérdezte félszegen, majd nővére kérdő tekintetére hozzátette: – Hát azt... hogy vámpír lettél. Milyen érzés?
Lorna felhúzta a bal szemöldökét, mintha elítélné magát a kérdést is. Vagy csak nagyon elgondolkodott.
– Szörnyű és mámorító egyszerre – felelte lassan, vontatottan. – Maga a tudat, hogy miféle változás megy végbe a testedben... hogy miféle vágyak gerjednek benned, hogy megőrjít a vér közelsége... az elszigetelődés, a régi élet magad mögött hagyása... nos, ezt elfogadni nagyon-nagyon nehéz. Ugyanakkor sok minden kárpótol ezekért. – Padlizsántól maszatos ujjain számolta, de csak egy ideig, utána már nem folytatta. – A vámpírvér regenerálja a testet, lelassítja az öregedési folyamatot. Két éve nem vagyok beteg, még apró megfázás sem kapott el. A látásom éles lett, már nincs szükségem kontaktlencsére. Elmúltak a migrénes fejfájásaim, és tudod, volt az a savas hányingerem, ha bort ittam éhgyomorra vagy ha nem aludtam ki magam... Ennek már nyoma sincs. Oké, a négy-öt hetente esedékes vérfrissítés nem egy leányálom, de nem fáj és már hozzászoktam. Új ember lettem... illetve valami új, ami több mint ember! Tudod, Harry, ez a jövő, amerre az embereknek tartaniuk kell, és én az elsők egyike vagyok. – Mosolygott. – Jól érzem magam a bőrömben. Különleges, új képességekkel gyarapodtam, jobbak a megérzéseim, jobban vág az agyam, erősebb és energikusabb lettem, gyorsabban futok, magasabbra ugrok, mint bárki a régi osztálytársak közül... – Kuncogott. – Ilyen eredményekkel még olimpiát is nyerhetnék.
– És akkor miért nem?
– Mert lebuknék az első doppingvizsgálaton, te buta! Harriet is elnevette magát.
– Mikor pisilned kéne egy kémcsőbe, egy csepp se jönne ki, igaz?
Lorna a fejét ingatta.
– Nem. Nem igaz.
– Hopp, ja igen, hiszen te eszel... – kapott a fejéhez. – Hiszen te eszel, akkor biztosan inni is szoktál. De... most hogy is van ez? Nem úgy van, hogy a vámpírok nem esznek és nem is isznak? Csak vérrel táplálkoznak, nem? – Elbizonytalanodott. – Ezt nem nagyon taglalják a vámpíros filmekben...
– Ez azért egy kicsit bonyolultabb, mint te azt gondolod –
magyarázta. – Csak a lényeget mondom, hogy megértsd.
– Oké.
– Ahogy az emberek között is vannak fontos különbségek külsőségekben... bőrszínben, testi adottságokban, rasszokban, vele született képességekben, bármiben... úgy a vámpírok sem egyformák.
– Hát persze, hogy nem – kotyogta közbe Harriet, miközben maga elé húzott egy banánt, és azt bontogatta. – De az, hogy milyenek, attól függ, hogy milyen annak a teste, akik vámpírrá válásuk előtt voltak. Te is pont úgy nézel ki, mint amilyen két évvel ezelőtt voltál. Úgy értem, majdnem pont úgy.
– De én most nem az „emberi" külsőről beszélek, hanem az egyéb eltérésekről. Az emberek közötti különbségeket csak példaként hoztam. Hogy vannak olyanok, akiknek a feje golyószerű, másoké hosszúkás és kerekded, akár egy csúcsára állított tojás... egyik nőnek pici, lapos melle van, mások hatalmas tőgyeket cipelnek... Ám még ezek is csak külsőségek. Viszont akadnak olyanok, akik ruganyosabbak, mint mások, gyorsabban tudnak futni, mint az átlag vagy távolabbra ugranak... vannak, akik szédülnek a magasban, vannak, akiknek a magasság meg se kottyan... egyesek allergiások a rákra és a kagylóra, vagy épp a mogyoróra, egy falattól felpuffadnak, bedagadhatnak vagy akár egy méhszúrástól meghalhatnak... mások kilószámra zabálhajak a mogyorót, és a méhek is csak nagy tömegben tudnak komolyan ártani neki. Vagy némelyek nem tudják megemészteni a tejtermékeket, mások igen...
– Értem, persze, ezt értem... de hogy is jön ez ide?
– Úgy, hogy a vámpírok közt is léteznek ilyen jellegű eltérések. – Annyira belejött a magyarázatba, hogy ösztönösen hadonászott a húga orra előtt egy olaszos csirkecombbal. – Láthattál filmeket olyan vámpírokról, akik meggyulladnak és elhamvadnak, ha napfény éri őket... Például Bill is a True Bloodban, ha nem is hamvad el, de alaposan megég, amikor a napfényre megy... A régebbi legendák is mind erről szólnak: a vámpírok az éjszaka teremtményei, nem bírják a napfényt. Csakhogy ez már a régmúlt... évszázadokkal ezelőtti legendák alapján... és azóta a vámpírok is egyre jobban alkalmazkodtak a körülményekhez. Bár vannak, akik még mindig belehalnak, ha napfény éri a testüket... viszont a jelenkor vámpírjai számára épp csak egy picit kellemetlen a napsütés... vagy egyáltalán nem. Sőt azok, akik itt élnek, Kaliforniában, ami ugyebár nem kimondottan az örök homály és az állandóan felhős égbolt hazája... nem csupán hozzászoktak, de igénylik is a napfényes életet. Ugyanúgy napoznak a strandon, lebarnul a bőrük... és remekül érzik magukat.
Harriet Jean-Pierre-re, a kék szemű, szőke „szörfös srác"-ra gondolt, hiszen a nővére tipikusan az ő fajtájáról beszélt.
Lorna nem is észlelte ezt a kizökkenést. Fáradhatatlanul folytatta:
– Érted? Még mindig sok az olyan vámpír, akik... bár már nem égnek el a napfénytől... de a mocsaras, gőzölgő, párás homályban érzik jobban magukat, vagy éppen a kevés napsütéses órákkal bíró helyeken... Alaszkában. Kanada északi részén. Grönlandon. Izlandon.
Harriet bizonytalanul bólogatott.
– És vannak olyan vámpírok, akik nem csak vérrel táplálkoznak – próbálta átvenni nővére gondolatmenetét –, de képesek ételt és italt is megemészteni... ugye?
– Például, igen. Mint láthatod. És vannak, akik imádják a fokhagymát, más vámpírokat pedig messzire lehet űzni egy tekercs fokhagymával...
– Nyilván a vértisztító hatása miatt...
Ezt poénnak szánta, de Lorna nem nevetett.
– Na most, ezek a különbözőségek eleve meghatározóak magyarázta –, de nem csak ezeken múlik. Az életkor is számít.
– Úgy érted, a vámpírként töltött „életkor"?
– Nincs arra pontos mérce, hogy mennyi időbe telik a teljes átalakulás, miután egy vámpír megajándékoz a vérével. Ezernyi dologtól függ, példának okáért, a vámpírvér erejétől, az emberi test és vér ragaszkodásától, a fióka életmódjától, szándékaitól, akaratától... Egyes fiókák rögtön a „megszületésük" után csakis vérre vágynak, azzal táplálkoznak, semmi mást nem kívánnak. Másokban még megmaradtak az emberi ösztönök, próbálnak kapaszkodni régi önmagukba, és nem hagynak fel az emberi táplálkozással. Az persze önmagában nem elég, vérre is szüksége van... ám amellett képes magához venni és részben vagy teljesen, emberi módon megemészteni az ételeket. És a végterméket a hagyományos... vagy néha radikálisabb módon... – Lorna fura képet vágott. – Szóval ki is kell adnia magából. De ezt inkább nem részletezem evés közben.
– Hát jó, megmondom őszintén, ez a téma annyira nem nagyon érdekel...
– Várj! – emelte fel a mutatóujját intően a nővére. – Van még egy fontos dolog...
– Ó, ugye, nem arról akarsz részletes leírást adni, hogyan hányják ki az ilyen vámpírok a megemésztett kaját, mint a bulimiások?!
– Csak befejezem a gondolatmenetemet. Az átváltozó emberi test, még ha a vámpírvér regenerációja képes is gátolni az öregedést bizonyos mértékben, azért az évek, évtizedek alatt folyamatosan leépül. Egy frissen „született" fióka többnyire elfickándozik harminc-negyven évig is úgy, hogy külsőleg megmarad örök fiatalnak... mármint olyan korúnak, amilyenben megkapta atyjától az éltető vért... Ekkor még egészen emberszerű, külsőleg, minden tekintetben. Meleg a teste, esetleg izzad is, eszik-iszik, mint egy normális halandó... Viszont, ahogy korosodik, a teste is mind jobban megváltozik, és egyre jobban elszakad az emberi kinézettől...
– Élőhalottá válik?
Lorna tétovázva bólintott.
– Olyasmivé. Egy idő után... két lábon járó tetemekké válnak... egy eléggé hosszú-hosszú idő után.
Harriet kiegészítette:
– Szóval... tetemes idő múltán.
Lorna mindkét adag kaját kivégezte, még a papírdobozt is kinyalta, aztán akkorát sóhajtott, mint aki többnapi éhezés után rakta tele a pocakját.
Úgy tűnt, valóban igazán felszabadult a nagy nyomás alól, és most kiélvezi a nyugalmat.
Túl sokáig azonban nem sziesztázhatott. Megcsörrent a mobilja.
– Paxton. – Lorna csak beleszólt, utána viszont hosszan hallgatta, miket duruzsolnak a fülébe. Derült ábrázata pillanatról pillanatra komorult. A homlokát ráncolta. A végén pedig csak annyit mondott: – Értem. Legyen úgy!
Visszatette a mobilt a kosztümje zsebébe, és fürkészőn nézett a húgára, mintha azt fontolgatná, megossza-e vele, amit hallott.
– Mi van?! – nyaggatta Harriet. – Edison kiszabadult?... Sikerült megszöknie valahogy?
– Nem. Arra esélye sincs.
– Vámpír, nem? – vitatkozott Harriet. – Akkor semmi sem lehetetlen...
– De azok is vámpírok, akik őrzik – felelte Lorna. – Fogságban tartják... amíg kell. És semmiképp nem engedik ki a Jégnász előtt.
– Akkor mi a baj? Miért komorodtál el ennyire?... Nehogy azt mondd, hogy azért, mert megfeküdte a gyomrodat a padlizsán!
– Georg Drakuciou... – kezdte Lorna lassan –, meghalt.
– Mi? Micsoda?!
– Kivetette magát annak a kórteremnek az ablakán, az ötödik emeletről, ahol Miát kómában tartják... Öngyilkos lett.
– Csettintett a nyelvével. – Vagy kihajították.
– Jóságos ég! – Harriet szíve ismét összeszorult. – Szegény Nika! Úristen! Anya tudja már?!
– Már úton van LA-be – biccentett Lorna. – És Jean-Pierre azt mondja, hogy úgy tűnik, Drakuciou a Torrance-ben történtek kulcsfigurája.
– Mi? – Harriet arra a titokzatos telefonhívásra gondolt, ami benne is gyanakvást ébresztett. – De hát nem vámpír! Megkergült, és sorozatgyilkos lett?
– Nem is kimondottan róla van szó, hanem arról a számítógépes játékról, amit évek óta fejleszt...
– Igen, a Vérvonal. Vámpíros játék!
– Nagyon úgy tűnik, a gyilkosságok ezzel függnek össze. Azok a lányok... Felicity Cruz, Melanie Krueger és Amelie Richter... mindhárman dráma tagozatosok voltak, és közreműködtek a játék dialógusaiban. Mint ahogy Jenna Smith is, az a végzős lány.
– Igen, ezt tudom... a rendőrség ki is kérdezte Georg Drakuciout erről, de úgy rémlik, hamar tisztázták a gyanú alól, mivel többen is tanúsították, hogy az összes esemény idején velük volt... dolgozott, a stúdióban. Vagy épp LA-ben, a kórházban Miánál... Ó, szegény Nika!
– És most kiderült, hogy Marge Randallnek is köze volt a stúdióhoz és a Vérvonalhoz.
Harriet az emlékezetében keresgélt.
– Ő... kicsoda is?
– Az a megcsonkított, „azonosítatlan" tetem, amire a Wilson Parkban bukkantak – felelte Lorna. – Az ujjlenyomata alapján megállapították, hogy Marge Randall, harminckét éves nő, akit három államban köröznek.
– Mi? Miért?
– Ismert hacker. Szinte biztos, hogy ő juttatta be azt a vírust a stúdióba, ami tönkrevágta a rendszert, és átírta a legfrissebb mentéseket.
– Jóságos ég! – szörnyülködött Harriet. – Miért tett ilyet?!
– A gyilkosságok, a vírus, Mia eltávolítása... és most Georg Drakuciou kiiktatása egyetlen irányba mutat: Lars Mortensen és követői késleltetni akarták a Vérvonal elkészültét... vagy talán végleg megsemmisíteni azt, mielőtt szerte a világon nyilvánosságra kerülhetne.
Harriet eltátotta a száját.
– Ennyi sok gonoszság... egy játék miatt?
– Jean-Pierre szerint a Vérvonal nem „csak egy játék" – hangsúlyozta ki Lorna –, hanem egy rendkívül veszélyes politikai bomba.
– Micsoda?! Bombaaa?!
Az idősebb Paxton lány kelletlenül grimaszolt, mintha ismét valami agyas „ügynökpoén"-ra készülne. Vagy mintha nem akarna válaszolni.
– Géntérkép – köpte oda végül. – A vámpírokról. Vagy mondjuk úgy: vértérkép. – A fejét csóválta. – És ha tényleg az... sokkal hatalmasabbat robbanhat, mint az az atom, amit Hirosimára dobtunk. Persze, csak politikailag...
– Ezt nem értem.
– Egyszerűsítek. – Lorna felállt, és olyan gesztusokat tett, mintha távozni készülne. – Gondolj rá úgy, mintha a világ összes beépített ügynökének, ipari kémeinek és külföldön működő kémszervezetének a személyes adatait valakik felpakolnák az internetre...
– Most hova akarsz menni? Lorna az ajtó felé intett.
– Jean-Pierre rögtön itt lesz, bevisz a stúdióba. Meg kell bizonyosodnunk arról, mennyire valós a feltételezés! Látnom kell a Vérvonalat... minél előbb!
– Akkor ne a stúdióba menj, Lorn! Paulie gépén van belőle egy béta verzió... azzal játszott ma is. És fura volt, mert szerepelt a játékban Mortensen neve... meg az is, hogy Morgul...
– Oké. Nézzük!
– Hát... de Paulie most épp alszik.
– Nem gond. Felébresztjük. – Lorna máris felfelé iramodott a lépcsőn. – Mindig is imádott. Hogy megörül majd, ha meglát!
Paulie ajtaja előtt meglepetten torpantak meg. Zajt hallottak; elmosódott zenefoszlányokat.
– Mégsem alszik?
– Nocsak! – Harriet bosszankodva elvigyorodott. – A kis mocsok! Pedig határozottan megtiltottam neki, hogy tovább játsszon! De legalább nem kell felébresztenünk. – Cinkosan a nővérére kacsintott. – Fülhallgató lehet rajta, nem hallja, hogy jövünk... Ijesszünk rá!
Hogy ki ijedt meg jobban, amikor beléptek, nehéz lett volna megmondani. Az ablak tárva-nyitva állt, a betóduló, hűvös levegő szinte mellbe vágta őket.
A számítógép bekapcsolva duruzsolt, a monitoron épp ekkor frissült a kép...
...de a fiú nem ült előtte.
A fülhallgató ott hevert a klaviatúrán, törötten, mintha előzőleg leejtették és megtaposták volna. Csak a bal oldali hangszóróból hallatszott a halk zene, az is csak alig.
Harriet nagyot nyelt, és az öccsét kereste a tekintetével.
– Paulie! – krákogta. – Hol a pokolban...
– Ezt nézd! – recsegte Lorna, és természetellenes gyorsasággal a monitorhoz szökkent.
A képernyő közepén ez állt:
JÉGNÁSZ VÁR RÁD! ONTSD A VÉRED! IMÁDKOZZ LELKEDÉRT!
– Úristen! – Ahogy Harriet megkapaszkodott az asztalban, hozzáért az egérhez, a képernyőn fakulni kezdett a kép, és egy cirkalmas menürendszer váltotta fel. A zene azonnal megszűnt.
De csak a fülhallgatóból; valahonnan az utcáról hallották tovább...
...egyre hangosabban.
– Paulie! – Harriet a nyitott ablakhoz szaladt, és újra az öccse nevét kiáltotta. – Paulie... Pocok!
Átfutott a fején a gondolat, hogy Paulie talán bebújt a szekrénybe, mert meghallotta, hogy jönnek és meg akarja viccelni őket... vagy hogy épp a fürdőszobába ment ki...
Azonban a lelke mélyén ezerszázalékosan érezte, hogy ez most nem valami gyermeteg vicc.
Véresen komoly!
A nővére arcán is ezt látta:
Baj van! Nagyon nagy baj!
– Paulie!
Egyre hangosabb lett a zene odalentről.
– A rendőrautóból jön! – sziszegte Lorna. – Megvesztek ezek?! Így felhangosítják... az éjszaka közepén?!
Harriet szeme tágra nyílt.
– Ismerem ezt a számot! – Próbálta együtt dúdolni, énekelni a beszűrődő hangfoszlányokkal. – Ez a... Have a Nice Fucking Life! Az Infra Blacktől! – Magyarázni próbálta. – Edison adta ide azt a lemezt, és... – Felsikoltott: – Úristen! Lorna! Mi van veled?!
A nővére padlóba gyökerezett lábbal állt a monitor előtt, egész testében reszketett, a mellkasa emelkedett, süllyedt; úgy zihált, akár egy csapzott, árvízből menekülő, fuldokló kutya. Lihegett, még a szája is habzott.
Meredt szemmel bámulta a képernyőt.
– Loooooorn! Térj már magadhoz!
És ekkor ő is meglátta, mit bámul a nővére ily megigézetten.
A számítógépen, teljes képernyőn. Mintha a YouTube-ról töltött volna le valami klipet.
Önmagát nézte.
De nem a mostani önmagát, nem a fekete hajú, fekete kosztümös ügynöknőt...
...hanem a hosszú, szőke hajú, régi önmagát.
És még valaki volt abban a szobában, ahol a felvétel készült. Egy másik szőke lány. Diane Taylor.
Nem hallatszott semmiféle hang a törött fülhallgatóból, csak Lorna egyre hevesebb zihálása és szuszogása, és az utcáról az az agyrepesztő, démoni zene.
A lányok a klipen nevetgéltek, produkálták magukat, nagyokat mosolyogtak, hadonásztak.
Aztán...
A szőke Lorna a klipen megdermedt, mintha csak a monitor előtt álló, fekete hajú Lornát utánozná. Reszketett, vonaglott, elfordult a kamerától.
A klipen kialudt a villany. És amikor ismét kivilágosodott... Pillanatok alatt megváltozott minden!
A szőke Lorna átváltozott: vérgőzös, villogó szemű szörnyeteggé. Szájából megnövekedett vámpírfogak kandikáltak elő...
Aztán, akár a támadó tigris, elemi erővel rávetette magát a rettegő, menekülni próbáló Diane-re. A fény hol kialudt, hol felgyulladt, a kép szaggatott volt, akárha stroboszkóp villogna. Nem lehetett igazán látni, hogy mi történik, de a kamerába vér fröcsögött, és egy letépett alkar vágódott...
Harriet csaknem elhányta magát.
A véres háttérben egy tévéképernyőre ismerős név íródott, cirkalmas betűkkel: INFRA BLACK.
– Úristen! Ez nem lehet...
Émelyegve elfordult, és amit látott, még inkább letaglózta.
Lorna, az igazi Lorna, a fekete hajú...
...szintén átváltozott vámpírrá.
A nővére rávicsorgott, kitátotta a száját, és ajkai közül iszonyatos torokhangok hörögtek elő.
Odalentről, az utcáról most egy másik ismerős Infra Black szám hallatszott: Can’t Leave Without Killing.
Nem távozhatsz gyilkolás nélkül!
Lorna morogva, hörgő hangokat hallatva enyhén előredőlt, mintha rá akarná vetni magát rettegésbe dermedt húgára, ám ehelyett vadul megperdült, és fogadta annak a szörnyetegnek a rohamát, ami sebzett vadkanként rontott be az ajtón.
Gerda volt az, a túlsúlyos bébicsősz – immár ő is átalakulva. Két vámpír rontott itt egymásnak, Paulie szobájában, hogy megvívja végső csatáját.
Bár Lorna még időben megperdült, és a rárontó némber útjába ugrott, esélye sem volt. Gerda több mint kétszeres súlyfölényben volt modellalkatú ellenfelével szemben, és szó szerint lehengerlő, elsöprő volt a lendülete, ahogy érkezett. Elsodorta Lornát, döntötte a számítógépet, monitorostól, asztalostól, székestől. Maga alá gyűrte a vékony lányt, és csattogó agyarakkal a torkát kereste, akár egy farkas...
A nagy roham Harrietet is érintette, egy hájas alkar mellkason találta, és leverte a lábáról. Az alacsony heverőnek csapódott, és beverte a fejét a falba. Nagyot koppant, de nem érzett fájdalmat.
Legfeljebb a lelkében.
Már tápászkodott is fel, azt sem tudva, miben kapaszkodik, mi kerül a keze ügyébe...
Kiabálni, sikoltozni szeretett volna, de a mellkasát ért ütéstől bennszorult a levegő, és csak tátogott. Maximum nyöszörgésre futotta.
– Loo...ooo...
Legvészesebb rémálmai elevenedtek meg a szeme előtt, ahogy tántorogva próbált közelebb kerülni, hogy megüthesse valamivel a nővérét legyűrő, dagadt vámpírt. De csak nevetségesen könnyű, alkalmatlan tárgyak akadtak a kezébe...
– Lorna! Lorn!
A nővére egy pillanatra kiszabadult súlyos ellenfele szorításából, és az ablak felé lódult, ám Gerda elkapta a könyökét, és annál fogva iszonyatos erővel a falhoz csapta. Aztán egy hördüléssel rázúdult, és a vékony nyakba mélyesztette rettenetes fogait. Kicsordult a vér, a világos tapétára is fröccsent.
Lornának vége lett!
Harriet megpróbált rárontani a nagydarab némberre, de az úgy legyintette meg egy visszakezes maflással vérszürcsölés közben, hogy még csak hátra sem nézett.
Harriet hanyatt esett, és alaposan beverte a farcsontját, de a nyekkenéstől legalább kiszaladt a szorítás a tüdejéből, és visszajött a hangja:
– Lorna! Úristen! Lorn!
A nővére szeme kifordult, csak a fehérje látszott. Már védekezni sem bírt, hagyta, hogy a vérét igyák. Tátott szájából, hegyes szemfogai közül – talán utolsó leheletével – iszonyatos, szörcsögő, sziszegő, sípoló hangokat adott ki:
– Fuss, Harry... fussssssss...
Aztán elernyedt. Rajta már nem lehetett segíteni.
Harriet hisztérikusan zokogva, csetlő-botló léptekkel kitámolygott az ajtón. Rohanni próbált volna, menekülni, de alig bírta el a lába, annyira reszketett. Ezekkel a lábakkal képtelen lett volna lemenni a lépcsőn, legfeljebb legurulni és a nyakát törni. De tök mindegy, mégcsak nem is gondolt erre. Gyermeki ösztönnel a szobája menedékét kereste...
Szinte beesett, és épp be tudta rántani az ajtót, amikor kintről egy súlyos test csapódott neki.
Gerda. A dagadt vámpír!
– Úristen!
Ráfordította a kulcsot, de tudta, hogy ez a gyenge ajtó nem védheti meg. Odatolta gyorsan az éjjeliszekrényét.
Szánalmas próbálkozás...
Minimum két négyajtós szekrény kellene! Meg acélbetétes ajtó!
Gerda ismét nekirontott. A zár recsegett, ahogy a súlyos test nekifeszült.
Harriet az ablak felé támolygott.
Ha ki tudna ugrani... talán nem törné a nyakát...
De akkor is, hova menekülhetne egy vámpír elől?
Épp elérte az ablakot, és a kallantyú után kapott, amikor egyszerre két dolog történt. Berobbant mögötte az ajtó, és fadarabok, szilánkok röpködtek a súlyos női test körül. És iszonyatos csörrenéssel a képébe robbant az ablak, ahogy kívülről egy másik test is érkezett.
Harriet felsikoltott, próbálta az arca elé kapni a kezét, de üvegszilánkok záporoztak az arcába, és egy pillanatra fel sem fogta, mi történik.
Gerda hájas mancsa ráfonódott a jobb felkarjára, és akkorát rántott rajta hátrafelé, hogy csaknem kimozdította a vállcsontját a helyéről.
Ugyanakkor az a valaki, aki az ablakon át érkezett, a derekát ragadta meg, felnyalábolta, és azon az úton át távozott vele, amerről érkezett. Kiugrott az ablakon. Szédítő ugrás volt. Harriet csaknem beleájult.
Gerda mancsából kicsúszott ugyan a felkarja, de annyira nyilallt, mintha a nő karmai benne maradtak volna.
Suhogás...
Gerda utánuk ugrott, és olyan éles hangokat hallatott, akár a bagzó macska. Egy igen kövér példány.
Ám a férfi, aki kimentette Harrietet a káoszból, nem állt le verekedni a dagadékkal. Szélvészként suhant vele a sövény felé, úgy lendült át, akár egy gátfutó, és a következő pillanatban elzúgott Mrs. Simmons háza előtt.
És még tovább... sövényen át, kerítés fölött, ahogy jött...
A dagadt Gerda pedig közvetlenül a nyomukban vágtatott. Szélvészgyors üldözés, de a megmentője még Harriettel az ölében is gyorsabb volt. Egyre nőtt köztük a távolság.
Már vagy a nyolcadik szomszédban jártak... aztán egy újabb sövény...
A lány zokogott, levegő után kapkodott, és nem tudta eldönteni, próbáljon-e menekülni, vagy hagyja, hogy hurcolják.
Még mindig nem bírta kinézni, hogy ki mentette meg.
– Ed? – hörögte. – Lars?
De ő nem lehet! Őt elkapták. Fogva tartják.
Hurcolója kiszökkent vele az utcára. Épp akkor, amikor egy metálszürke Volvo fékezett ott, csikorgó gumikkal.
– Jean-Pppp...
Behajították a hátsó ülésre. A megmentője is beugrott, aztán a sportkocsi már zúgott is tova.
A kövér Gerda csalódottan üvöltött utánuk, de ezt a sebességet már nem bírta. Elmaradt mögöttük, és leállt.
Harriet zokogva, rázkódva emelkedett fel az ülésről, hogy lássa, ki mentette meg. Azt sejtette, hogy a volán mögötti, szőke üstök tulajdonosa Jean-Pierre lehet...
...de felismerte azonnal a másikat is. Ricardo Sanchez volt az, az „őrangyala".
Csak most ismerte fel, hogy visszafelé robognak az utcájukon, az ő házuk irányába. Mintha egy alakot látott volna derengeni a szobája kitört ablakában.
– Lorna! – hebegte. – Ott... ott...
– Nem ő az – vetette hátra Jean-Pierre fagyosan. – Lorna meghalt. Neki vége.
– És Paul?! Vele mi lett?! És ő...
Megállás nélkül zúgtak el a házuk előtt, az ott posztoló rendőrautó mellett, amelynek nyitott ablakán még mindig harsogott a dübörgő zene.
De a kocsiban a két egyenruhás már nem hallgatta. Egyikük fejjel előre a műszerpultot támasztotta, mozdulatlanul, a másik derékig kilógott az oldalsó ablakon...
...mintha erővel cibálták volna ki.
A kocsi szélvédőjén mocskos térképként kenődött szét a vér. A felnyitott csomagtartó irányából egy sötét alak szökkent feléjük. Szinte repült. Próbált megkapaszkodni a Volvo ajtóperemében, de túl nagy volt a sebesség, és Jean-Pierre egy picit oldalra rántotta a kormányt.
Igaz, ettől a mozdulattól kissé meghúzták Mr. Johnson kerítését és elsodorták a postaládáját, de a támadó vámpír elhibázta őket. Eltűnt a túloldalon, a sötétben.
Harriet úgy vetette hátra magát rémületében, hogy csaknem kizuhant a száguldó kabrióból.
– Jóságos ég! – sikoltotta.
– Nem – felelte Jean-Pierre megrovóan. – Már mondtam: a Jóságos csöppet sem ég! De az öcséd égni fog, ha nem maradsz nyugton!
Ez a különös mondat új reményt adott a lánynak, mert azt jelentette, hogy az öccse még él.
– Mi van Paulie-val? – követelte. – Hova vitték?! Kik rabolták el?!
Jean-Pierre válaszra se méltatta. Már a széles Hawthorne Boulevard-on robogtak, és itt, ezen a fényárban úszó részen az elmúlt percek eseményei csupán egy képtelen rémálomnak tűntek.
Ám Harriet még mindig reszketett, rázta a visszafojtott zokogás, és nem bírt magához térni.
Ricardo félszegen fordult hátra, és barátian megfogta a kezét.
– Paul él – mondta megnyugtatóan. – Ne sírj!
– Ne sírjak?! – háborgott a lány. – Lorna meghalt! Ki tudja, mi lesz az öcsémmel, a házunkat vámpírok dúlták fel... és még ne is sírjak?!
– Az öcsédet még megmentheted...
– Hogyan? Azt se tudom, hol van?
– Dehogynem.
Harriet a könnyeit törölgette.
– A Jégn... a Jégn...
– Ott. És már csakis te segíthetsz rajta. Te hozhatod ki onnan?
– Éééén?! – Teljesen elképedt ezen. – Hogyan?
– Ha átveszed a helyét.
– Micsoda?!
Jean-Pierre kurtán felnevetett, és ő adta meg a választ:
– Egyszerű csere. A te véred értékesebb, kislány... veled jobban járnak. – Felvetette a fejét, és hagyta, hogy a szél lobogtassa szőke fürtjeit. – De van egy fontos szabály: önként kell megtenned.
Hamarosan kiértek a városból, és a 405-ös úton vágtattak tovább, de nem mentek messzire. Egy kamionpihenőnél Jean-Pierre fékezett, és egy magányosan várakozó, sötét furgon mellé siklottak. Harriet meg sem lepődött, hogy az eléjük sétáló, latin fiatalemberben Ricardo legjobb cimboráját, Gomest ismerte fel.
Vajon ő is vámpír? Mi más lenne?
– Nos, kislány? – kérdezte Harriettől Jean-Pierre, amikor kurta pacsikkal üdvözölték Gomest. – Kell egy fuvar? Jössz velünk a Jégnászra?
Harriet összeszorította a száját. Aztán mégis kinyitotta.
– Ha belemegyek... Paulie-t tényleg elengedik?
– Arra mérget vehetsz.
– És velem... velem akkor mi lesz? – szipogta. – Kiszívják a vérem? Szét fognak tépni? Megerőszakol egy falka vámpír... vagy ilyesmi?
Jean-Pierre fontolgatta ezt.
– Nem, nem hiszem – mondta aztán komoly képpel. – Ez túl egyszerű lenne. Ennyire olcsón biztosan nem úszod meg...
Gomes durván felröhögött, Ricardo pedig komoran lehajtotta a fejét.
Harriet megmakacsolta magát. Gyűlölte, ha szórakoznak vele, ha röhögnek rajta.
– Rendben – motyogta csüggedten. – Vállalom a cserét. Engem... Paulie-ért. Vigyetek el oda... bármi szörnyűség is vár rám...
Ám amikor kinyitották előtte a sötét furgon ajtaját, egy pillanatra megingott a fene nagy elszántsága. Mert odabenn, a kocsi belsejében Edison Khallent pillantotta meg...
...masszív üvegkoporsóban, jégbe fagyasztva, halálos dermedtségben, nyitott, lélektelen szemekkel, fájdalomtól utolsó görcsbe rándult arccal.
– Még van esély, Harry! – súgta a fülébe Ricardo, miközben betuszkolta, és odabilincselte őt a koporsó mellé. – A Morgulnak van szava. Kiállhat érted.
[1] Az FBI (Federal Bureau of Investigation) mottója a kezdőbetűk alapján: „Fidelity, Bravery, Integrity" – vagyis: „Hűség, Bátorság, Feddhetetlenség".