Második fejezet
Harriet Paxton sok mindent megélt már ifjú kora ellenére, de ez volt az a pillanat, amikor elszakadt nála a cérna. Ez volt az a pillanat, amikor nagy hirtelen oly sok mindent megértett...
...és mégis, talán épp most érezte azt, mennyire fogalma sincs az őt körülvevő világról.
Nővére ellehelt szavai még ott visszhangoztak a szirénavijjogástól kínzott, vérsötét óvóhely rideg falai között, akár egy őrülten pattogó fallabda, ide-oda csapódva, hol szellemszerűvé fakulva, hol őrületes bömböléssé facsarodva.
Arról, Harry, amikor... MEGMART EGY VÁMPÍR!
– Jóságos ég! Jóságos ég! – Harriet maga sem tudta, hogy vajon sikoltja ezeket a szavakat, vagy csak motyogja.
Hát nem tök mindegy? A fülgyötrő sziréna úgyis elnyomott mindent.
– Jóságos... ég...
És Lorna kézfeje! Hűvösebb és merevebb volt, mint a lába alatt a mozaik.
– Jóságos ég!!
És miféle folyadék az ott, az üvegszerű karfában? Vér?! Mennyire szörnyű! Iszonyatos!
Úristen!!
Levegő után kapkodott. Zihált. El akarta volna rántani a kezét Lorna holthideg kézfejéről, de nem engedelmeskedtek az izmai. Ráadásul nővére jobb keze elemelkedett a túloldali karfáról, és merev ujjai rákulcsolódtak az övéire.
– Ó, ne! Jóságos...
– Nyugi! – suttogta Lorna. – Mindjárt véget ér. Nyugi! Mintha azt hinné, hogy a vörös riadófények és a sziréna miatt aggódik. Pedig őt már egyáltalán nem izgatta, miféle szörnyűséges thrillerbe csöppent, s az sem, hogy vajon tényleg behatolt-e valaki ebbe a talajszint alatti, titkos labirintusba, vagy csak valamiféle éberség-ellenőrző gyakorlat az egész.
A szívét az dermesztette kővé, amit most megtudott:
LORNÁT... MEGMARTA EGY VÁMPÍR!
És akkor...
...ő is vámpírrá vált?!
– Igen és nem – felelt Lorna merengve a kimondatlan kérdésre. – Emiatt tűntem el, hugi. Mert már más vagyok. Nem az, akinek ismertetek. Már nem tudnék köztetek élni, Harry. Apád és anyád, te és Paulie, már nem vagytok a családom. – A fejét ingatta. – Már egyáltalán nem.
– De te... vámpír lettél?!
Lorna hosszan hallgatott. Az óvóhelyen lévők valamennyien őket nézték; feszülten, dermedten. Ők is a választ várták. Az idősebb Paxton lány inkább nekik címezte a válaszát, nem a húgának:
– Lettem, ami lettem. Az FBI különleges ügyosztályának speciális ügynöke vagyok.
Senki nem cáfolta ezt.
Harriet óvatosan kiszabadította és kihúzta ujjait a hűvös kézszendvicsből. Lorna nem erőszakoskodott, hogy rabságban tartsa a reszkető kézfejet.
Vagy talán nem is érzékelte?
Vannak a vámpíroknak egyáltalán érzékelő idegeik? Vagy elhaltak azok is?
És... És!
Éééés? Őrület!
Nem bírta befogadni ezt a megdöbbentő tényt: a középkorú dokinő igazat mondott az előbb!
Lorna két éve halott! Halott!
Élőhalott. Vámpír!
De mégis, itt van, beszél, gondolkodik, mosolyog, vannak érzelmei, nyugtatgatni próbálja őt.
És ő öklendezik, hányinger kínozza. Behunyta a szemét.
És ezzel egy időben, mintha csak ő okozta volna ezt a változást a szemhéja mozgásával, a szirénázás megszűnt.
Rugdalódzó, mocorgó, fülbántó csendesség zuhant a rideg terembe; kósza visszhangok próbáltak menekülni a csöndtemető kapujából, a süvöltések némaságba mélyülő sírjából.
– Vége – krákogta valaki. – Ennyi volt.
Harriet kinyitotta a szemét, és szinte ezzel egy időben a vész-vörösséget harsány, fehér fény söpörte el, ahogy felkapcsolt a normál világítás.
– Gyakorlat lefújva – jelentette az ajtóban posztoló, szőke Hansen-hasonmás. – Nullás kód. Visszatérhetnek a szolgálati helyükre.
Lorna azonban csak nevetett ezen. Furcsán, darabosan, szaggatottan, sípolva, zihálva, ahogy csak az asztmás vénségek nevetnek.
– Nem gyakorlat volt – mondta aztán, hirtelen elkomorulva.
– Valóban... behatoltak.
– Kik?
– Vámpírok. – Fancsali képet vágott. – Engem akarnak. Tudják, hogy itt vagyok.
Harrietet visszakísérték a korábbi vizsgálóhelyiségbe, és miközben műszeres ellenőrzéseket végeztek rajta a legfurább szerkezetekkel, ő csak ült döbbenten, letaglózottan meredve maga elé, vagy tette, amit mondtak neki.
– Forduljon meg!... Takarja le a jobb szemét, és olvassa a táblán lévő betűket, a jobb szélső sort, felülről lefelé...
Majd:
– Jó. Most üljön ide, nézzen bele ebbe a műszerbe... Tartsa nyitva a szemét, kérem... kövesse a tekintetével a vörös fénypontot...
És így tovább, és így tovább.
Ő csinálta, engedelmesen, fásultan, már azt sem tudva, mi történik körülötte.
Egyre csak Lorna hangja visszhangzott a fülében:
MEGMART EGY... MEGMART EGY... MEGMART EGY VÁMPÍR!
A végén szinte noszogatni kellett, hogy keljen már fel, amikor minden vizsgálatot befejeztek.
– Készen vagyunk. Felöltözhet, Miss Paxton... Miss Paxton! Miss Paxton! Harriet... hallja, amit mondok?!
Összerezzent.
– Igen, hallom – motyogta, és ösztönös mozdulattal összefogta maga mögött a vizsgálóköpenyt, mert úgy érezte, kilóg alóla a pucér feneke. Nem mintha lett volna bármi jelentősége is annak, ha valóban meglátják.
Gépies mozdulatokkal öltözködött, és egyre az motoszkált a fejében, amit képtelen volt megemészteni: Lornát megmarta egy vámpír. Ő is vámpír lett! Ezért tűnik ugyanolyan fiatalnak, mint amilyen az eltűnésekor volt. Ezért azok a fura érzések és benyomások vele kapcsolatban. Igaz, a szeme érettebb, bölcsebb, és a külsejét tekintve is úgy tűnik, mintha jóval idősebb lenne – és ez részben a rövidre vágott hajának is köszönhető –, de valójában ez csak a látszat...
Két éve megmarta egy vámpír, akkor meghalt, élőhalott lett, és a teste azóta semmit sem öregedett.
De vajon miféle kezelést kap most abban a speciális tolókocsiban?
Így táplálják vérrel, hogy vámpírként ne kelljen embereket ölnie és a vérüket kiszívnia?
Már a gondolatba is beleborzongott.
– Lorna – motyogta csüggedten. – Ó, szegény Lorna...
A nővére, mintha épp csak arra várt volna, hogy szólítsák, e pillanatban kukkantott be az ajtón a folyosóról.
– Kész vagy? – kérdezte. Választ se várva intett. – Gyere velem, Harry!
Harriet tétován álldogált, nem tudta eldönteni, mit kezdjen a levetett köpennyel. Akassza fel a fogasra, vagy egyszerűen csak dobja a székre? Vagy a padlóra?
Ráadásul a nyitott ajtón át, a túlsó falnál meglátta azt a szőke srácot, aki korábban megpróbált bekukkantani a combjai közé, és ettől még jobban zavarba jött. Mert ez a pasi cinkosan rákacsintott, és úgy mosolygott, mintha lenne valami közös titkuk.
Na, ne már!
Harriet közömbös képpel haladt el előtte, nem nézett rá; úgy tett, mintha nem is érzékelte volna a kacsintást. Ment a nővére után.
Lorna, aki negyedórával ezelőtt még egy tolókocsiban görnyedezett és halálán lévő rokkantnak tűnt, most energikus léptekkel sietett előtte a folyosón, és csak akkor nézett hátra, amikor megállt egy ajtó előtt.
– Gyere már! – nógatta. Az arca barátságos volt és biztató, de a hangja közönyös, akárha egy csellengő kutyának szólna oda: – Gyere! Lábhoz!
Kopár falú, szűk, ablaktalan helyiségbe terelte. Ahogy beléptek, pislákolva éledezett a plafonvilágítás, és hamarosan nappali világosság ölelte körbe őket. A helyiség közepén vaskos fémasztal állt, padlóhoz szegecselt fémlábakkal – elmozdíthatatlanul –, a két oldalán pedig két masszív szék. Az asztal egyik feléből alacsony, vékony fémkorlát állt ki, mely olyan volt, akár egy kapaszkodó a buszon.
Harriet látott már ilyet – zsarus filmekben –, ilyenekhez szokták hozzábilincselni a kihallgatandó személyeket.
– Jóságos ég! – suttogta, a fejét forgatta, és megpillantotta azt is, amit eddig még hiányolt: az ajtó fölött, a falon ott volt a kamera. – Nem kéne nekem ügyvéd? Vagy anya engedélye?
Lorna követte húga tekintetét, és alig érzékelhetően elmosolyodott.
– Nyugi! – mondta, immár sokadjára. – Ez nem vallatás lesz, Harry. Csak egy nyugodt hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
– De a kamera...
Lorna válasz helyett a kamerához lépett, és kihúzta a csatlakozóját.
– Így – mormolta. – Most már nem lát és nem hall bennünket senki. – Ráfordította a zárat belülről. – Ülj le, hugi! Beszélgessünk!
Harriet habozva telepedett le az asztal túloldalára; a kezét olyan távol tartotta a „bilincselő korláttól", amennyire csak tudta. Lorna letelepedett vele szemközt.
– Ez nem vallatás – ismételte hangsúlyosan. – De van pár dolog, amit tudnom kell, amit el kell mondanod.
– És te? – vágott vissza Harriet. – Veled mi a helyzet? Neked nem kéne semmit megmagyaráznod?
– De igen – felelte csendesen Lorna, és az asztalra könyökölt. Az alkarján vagy a könyökhajlatánál nyoma sem volt tűszúrásoknak vagy véraláfutásoknak; a bőre ránctalan volt, friss és napbarnított, mintha csak most érkezett volna a tengerpartról egy játékos strandröplabdázás után. – Jól van, kezdem én... – Tűnődött egy darabig, aztán a húga szemébe nézett, úgy folytatta, komoly képpel: – Arról, amit most mondani fogok, nem lenne szabad beszélnem, még neked sem. Valójában titoktartási nyilatkozatot kellene aláíratnom veled, súlyos szankciókat helyezni kilátásba, ha megszeged... de ez túl bonyolult és körülményes lenne, s a végrehajtása újabb kényelmetlen kérdéseket vetne fel. – Intett, mintegy megelőzve Harriet közbekérdezését. – Kiskorú vagy, hugi. Egy ilyen nyilatkozat aláírása érvénytelen lenne szülői jóváhagyás nélkül...
Megértette.
– Őket pedig nem akarod beavatni, igaz?
– Egyelőre semmiképp. Már az is túl nagy merészség volt tőlem, hogy visszajöttem Torrance-be... s ha plusz személyeket avatnánk be a titkokba, még ha az apád és anyád lenne is, hatványozottan veszélyt jelentene.
Harriet a homlokát ráncolta.
– És én? Én nem jelentek rád veszélyt?
– Ó, dehogynem – vágta rá a nővére. – De még mennyire! Csakhogy ezen már nem segíthetünk. Te már így is lenyomoztál, és megtudtad, hogy nem vagyok halott, hogy New Yorkban élek... meg ki tudja, mi mindent tudsz még rólam... Ha ez nem történik, téged sem avatnálak be, hidd el, de te már így is, úgy is veszélyt jelentesz rám, a szervezetünkre, mindenkire... szóval, jobb, ha tudod, mibe keveredtél.
– Mibe?
Lorna felemelt ujjal intette türelemre, jelezve, hogy még nem jött el a magyarázkodás ideje.
– Kössünk egyezséget! Nincsenek papírok, nincsenek titoktartási nyilatkozatok... ez a mostani beszélgetés kettőnk között marad, testvérek csevegnek erről-arról, hivatalosan meg sem történik... megértetted, ugye?
– Igen, meg.
– Figyelj, Harry! Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire fontos, hogy ne beszélj erről senkinek... sem anyádéknak, sem Paulie-nak, sem a barátnőidnek, sem senki másnak.
Harriet bosszúsan grimaszolt.
– Megértettem.
Minek kell ezt még tovább ragozni?!
Lorna azonban még mindig nem hagyta abba.
– Ha beszélsz erről bárkinek is... ismétlem, bárkinek is... nem csak engem sodorhatsz halálos veszélybe, de magadat és a szeretteidet is.
– Jól van már! Mit turbózod magad?! Mondom: felfogtam, megértettem, tartom a szám. Lakat meg mágneszár, mágneses ajkaimon. Kínzással se tudják majd kiszedni belőlem... Akarod, hogy megesküdjek rá valamelyikünk életére, vagy csak szimplán vágjam fel az ereimet bizonyságképpen?
Lorna rosszallóan nézett rá. Sohasem a humorérzékéről volt híres. De legalább végre abbahagyta a titkosság bizonygatását. Részben, legalábbis.
– A lényeget össze tudom foglalni neked, Harry, hogy megértsd, mi miért történik, de bizonyos részleteket még így sem árulhatok el, mivel kiemelt fontosságú nemzetbiztonsági ügyeket érint, és ha ezekről beszélnék, olyan paragrafusokat szegnék meg, melyek alapján akár halálra is ítélhetnének...
Harriet megpróbálta tartani a száját, de akaratlanul is kicsúszott belőle egy kamaszos beszólás:
– Halálra, mi? – Kuncogott. – Na és? Számít az neked? Hisz már amúgy is halott vagy... vagy nem?
Lorna kifejezéstelen képpel meredt rá, a szeme élettelen féldrágakőként csillogott.
– Két évvel ezelőtt – folytatta monoton hangon – valóban... majdnem meghaltam egy autóbalesetben. De az utolsó pillanatban megmentett valaki... egy bizonyos valaki, akinek a nevét nem említhetem... – Megadóan fejet hajtott. – Igen, Harry, egy vámpír volt. Ő rángatott ki az égő kocsim roncsából. Bennrekedtem. Ha ő nem segít, szénné égek.
– Megmentett és megmart? – Harriet a saját élményeire gondolt.
Engem nemi erőszaktól mentett meg egy vámpír, Edison Khallen... de ő nem mart meg! Csupán megmentett!
– Megmentett és megmart – ismételte Lorna gépiesen. – De nem azért óvta meg az életemet, hogy a véremet megízlelje... hanem mert célja volt velem. Fontos célja! – Nehézkesen sóhajtott. – Már évek óta figyelt, követte az életemet, minden lépésemet... és várta a megfelelő pillanatot...
Harriet felhúzta a szemöldökét.
– Tényleg csak arra várt, hogy veszélybe kerülj és lovagi módon megmenthessen?
Lorna a fejét rázta.
– Nem. Azt a pillanatot várta, amikor majd lecsaphat rám, és felhasználhat a saját céljaira.
– Miféle...
– Ez az, aminek a részleteiről egyelőre nem beszélhetek neked, hugi! – mormolta szuggesztív tekintettel az idősebb Paxton lány. – Most még nem. Most még semmiképpen nem. De talán pár nap múlva már... eh, hagyjuk! Egyelőre elégedj meg annyi magyarázattal, hogy valamilyen okból... aminek mibenlétét akkor még én sem tudtam, de azóta már igen... van bennem valami, valami nagyon-nagyon különleges... ami miatt túlságosan fontos vagyok nekik. – Kivárt, mintegy kiélvezve ezt a pillanatot, hogy eldicsekedhetett önmaga fontosságával. – Olyan volt ez, mint amikor tizennégy évesen azzal kérkedett, hogy külön felkérték őt, hogy induljon a Tengerpart Szépe választáson, mert nélküle az a verseny nem lenne az igazi. – Különleges vagyok a számukra, kellek nekik, de nem akármikor... csak a megfelelő pillanatban. Egy bizonyos, rendkívüli eseményen.
– Jégnászkor?
Harriet maga sem értette, miért vetette oda ezt. Csak úgy kicsúszott a száján, ösztönösen, pedig fogalma sem volt az összefüggésekről.
Viszont látván azt, ahogy hitetlenség és döbbenet ült ki a nővére arcára, legszívesebben visszaszívta volna ezt a kósza megjegyzését. Nem tudta eldönteni, mi fog történni a következő pillanatban...
Lorna elalél a döbbenettől? Pofon vágja őt? Vagy csak ráordít? Vagy odabilincseli a fémkorláthoz, és kínvallatásnak veti alá, hogy kiszedje belőle, honnan tud erről? Vagy dühödt mordulással a torkára bukik, és kiszívja a vérét?
Hiszen már ő is vámpír!
Bármelyik lehetőség kézenfekvőnek tűnt.
Az idősebb Paxton lány azonban közönyös képet erőltetett magára, és bólintott.
– Igen, arról van szó, Harry, a Jégnászról. Fogalmam sincs, honnan tudhatod ezt... és alkalmasint majd el kellene magyaráznod... de most hadd folytassam! Rendben?
– Hát ... ööö... rendben. Folytatta.
– Az a vámpír megmentett a biztos halálból. Megízlelte a vérem, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek... de türtőztette a vágyait, nem ölt meg és nem tett a fiókájává. Azért, mert nem akkor és nem ott volt szükségük rám... hanem a Jégnászra tartogattak volna. Nem engedhették, hogy meghaljak, mert később kellettem volna nekik. – Kivárt pár pillanatot, fakó mosolyt vetett maga elé, mint aki jól mulat egy régi poénon, majd elkomorodott. – Azonban a kórházban felkeresett valaki... valaki, akinek a személyéről úgyszintén nem beszélhetek... és elmagyarázott mindent, beavatott a titkokba... elmondta, mi vár rám.
– Mi? Mi várt rád?!
– Mármint hogy mi várt volna rám, abban az esetben, ha nem másítom meg a sorsom – helyesbített Lorna merengve. Még a szemét is behunyta undorában, ahogy visszagondolt. – Szörnyűséges, iszonyatos végzet várt volna rám egy brutális szertartáson... igen, hugi, a Jégnászon.
– Jóságos ég! – szörnyülködött Harriet. – Hát ezért tűntél el olyan titokzatos módon... Kisétáltál a kórházból, és soha többé nem hallottunk rólad.
– Mert ez volt az egyetlen lehetséges túlélés. El kellett tűnnöm azok szeme elől, akik évek óta lestek rám. – Lorna keményen nézett a húga szemébe. – Az FBI speciális ügynökei menekítettek ki Torrance-ből, és úgy intézték, hogy arra a vámpírra tereljék a gyanút, aki kimentett az égő kocsiból, majd megízlelte a véremet.
Harriet a homlokát ráncolta.
– Hogy lehet, hogy mi sosem hallottunk ilyen gyanúról? Nekünk senki nem mondott semmit. A rendőrség...
– Úgy értem, a vámpírok felé – magyarázta Lorna. – Azért, hogy ne kutassanak utánam. Hogy azt higgyék, meghaltam... hogy az a bizonyos vámpír okozta a halálomat, aki megkóstolta a véremet. A különleges ügynökeink megrendeztek egy kis színjátékot, és csapdába csalták őt. Érted?... Így a többiek őrá lettek mérgesek, őt hibáztatták, amiért elveszített engem... amiért nem bírt uralkodni a falánkságán, és megízlelte a véremet... a szertartás előtt!
Harriet ezt a részét nem igazán értette a történetnek. Próbálta összerakni a darabkákat, de valahogy nem stimmelt.
– Szóval, az a vámpír, aki kimentett az égő kocsiból... ő az, aki „megmart"... és ezáltal te is vámpírrá lettél?
Lorna hunyorgott.
– Ezt hitettük el a társaival. De nem, nem ő volt, aki megmart... mint mondtam, ő épp csak megízlelt...
– Mi a különbség?!
– Túl bonyolult lenne elmagyaráznom a részleteket, hugi... de a lényeg az, hogy ha egy vámpír megízleli egy halandó vérét, az ettől még nem válik vámpírrá. Többfajta vámpírmarás létezik. Van úgy, hogy a vámpír épp csak megízleli az áldozata vérét. Ezt olyan finoman is csinálhatja, hogy szinte nyoma sem marad... legfeljebb kicsit pirosabb lesz a bőr, akár egy rovarcsípésnél. Néha, ha a vámpír elbájolja az áldozatát, az nem is emlékszik rá, mintha meg sem történt volna. – Lorna sandán mosolygott. – Némely vámpírok, bizonyos okokból, már nem kívánnak embereket gyilkolni; de mivel vérrel kell táplálkozniuk, mert csak az elégítheti ki az étvágyukat, másféle módszerekre hagyatkoznak. Egyesek állatok vérét szívják, mások vérbankokon élősködnek és zacskós vért fogyasztanak, megint mások szintetikus vérpótlékokon tengődnek... de néha, bizonyos ciklusonként mindegyikükön elhatalmasodik a vadászat kényszere... és ilyenkor még a legállhatatosabbak is el-elkapnak egy-egy embert. Többnyire nem ölik meg, épp csak megízlelik, s jó esetben már ez is kielégíti a vadászkényszerüket. Aztán elengedik áldozatukat, s az néha nem is tudja, hogy támadás érte... Ám olyan is megesik, hogy amikor a vámpír a friss vért megízleli és érzékeli áldozata testének melegét, a szív lüktetését, nem bír uralkodni magán, elveszti a fejét, és ösztönös vaddá válik... vérszívóvá. Gyilkossá! – Lornának szeme se rebbent, miközben erről beszélt. – Ilyenkor megesik, hogy a vámpírt elkapja a hév, és addig szívja áldozatát, míg az túl sok vért veszít, és végül belehal. Némely esetben pedig a vámpírt elkapja egyfajta frenetikus mámor, és nem elégszik meg a vérszívással, darabokra tépi, marcangolja az áldozatát.
– Jóságos ég! Mint a torrance-i gyilkosságok! Melanie Krueger! Amelie Richter! Az a turistanő!
– Olyan ez – magyarázta színtelen hangon Lorna –, mint az emberek között a szex. Néha még a visszafogott, simogatós, kedveskedő párok is megvadulnak egy kicsit. Vagy épp nagyon... a szenvedély hevében tépik-marcangolják egymást.
– Fintorgott. – Csak amikor egy vámpír vadul meg, az kissé egyoldalú és vérgőzös.
Harriet döbbenten meredt a nővérére.
– És te? Te is... már...
– Nem. – Lorna határozottan nemet intett. – Én még soha. Én más vagyok. Nálam ez... másként működik.
– De te... te is vámpír lettél. Vagy nem?... Ugye, nem?! Lorna hosszan kivárt, mielőtt ezt is elmagyarázta volna.
Eleinte úgy tűnt, cáfolni fogja a tényt...
...de aztán rábólintott.
– Mint mondtam, megmart egy vámpír. És igen, nem ölt meg, nem tépett szét. Ehelyett adott nekem a véréből, a fiókájává tett. – Ismét biccentett. – Részben, igen, jól gondolod, Harry... részben vámpír lettem.
Harriet úgy érezte, mintha mindez, amit hall, nem a valóság lenne, csak valami morbid tréfa. Egy megrendezett jelenet.
– Részben? – visszhangozta. – Úgy érted... nem teljesen?
– Félig ember maradtam, és teszek róla, hogy ez soha ne is változzon.
– Teszel? Hogyan?
– Láthattál abban a székben fél órával ezelőtt – mormolta Lorna rezignáltan. – Hát így. Művi módon. – Fintorgott. – Időről időre szűrik a véremet, hugi, átömlesztést kapok, emberi frissítést, így akadályozva meg, hogy a vámpírvér uralkodjon el a testemben.
Harriet érezte, hogy roppant buta képet vághat, de nem tehetett róla; egyáltalán nem értette ezt az egészet.
– Ööö... ez most... mi is van?!
A nővére kissé elernyedt, és hátradőlt a széken. Igazából csak most tűnt fel, hogy eddig milyen mereven és feszülten ült. Most azonban mintha felengedett volna egy picit.
– A vámpír nem maga a test, hugi... hanem a testet uraló vér. A vámpírvér. Az az uralkodó lény! A test, amit ez a „vérlény" birtokol, csupán egy eszköz, mely megkönnyíti a létezését, a vadászatát. Amikor egy vámpír beszél hozzád, a vére beszél, de az általa uralt test hangszálait, torkát és ajkait használja a hangok megformálására. Amikor a vámpír megragad, és beléd vájja a fogait, az általa uralt test révén teszi... de valójában a testben lakozó vámpírvér, az az önálló lény táplálkozik. Érted?
– Hát... most már végképp nem! Lorna megadóan mosolygott.
– Jó, erről majd egy későbbi alkalommal részletesebben is beszélgetünk, ígérem... De ami a lényeg: hogy egy vámpír a fiókájává tett engem, megosztotta velem a vérét. Ő lett az új szülőm – apám és anyám egy személyben... És ettől kezdve a többi fiókája meg ő lettek az új családom.
– De miért? – csodálkozott Harriet, szinte gyermeki féltékenységet érezve, hogy a nővére lecserélte őt új családra, új testvérekre. – Nem tehettél volna ellene?
Amint kimondta, maga is nevetségesnek érezte a kérdését.
Ugyan mit tehetett volna Lorna egy vámpír ellenében?
A nővére válasza viszont még inkább meglepte.
– Mindez az én akaratommal és beleegyezésemmel történt – felelte határozott hangon az idősebb Paxton lány. – Én akartam így, én magam kértem. És hálás lehetek, hogy új atyám megtisztelt a bizalmával és kegyével...
– Te... hülye vagy?! – tört ki Harriet megrökönyödötten. – Átmosták az agyad, hogy ilyeneket beszélsz?! Miért hagytad?! Miért engedted?!
Lorna csak mosolygott. De valahogy nem volt őszinte ez a gesztus; a szeme kifejezéstelen maradt.
– Az én helyzetemben, Harry, akkor és ott... úgy éreztem, nincs más választásom. Egy vámpír már megízlelte a vérem, és minden jel arra mutatott, hogy nem utoljára, ízlettem neki, akart engem, vágyott rám... Tudod, milyen ez? Ugyanolyan, mint neked, amikor rád kattant az az eszelős Stanton gyerek, és szinte megőrült azért, hogy megszerezzen, te lettél a mániája középpontja...
Harriet összerezzent Kyle Stanton neve hallatán. Na igen, persze, hogy tudta, milyen az, amikor egy őrült imádó többet is akarna tőle, mint amennyit ő képes lenne megadni neki...
– Igen, épp olyan! – sziszegte Lorna, mintha csak a gondolataiba látna. – Csak mivel jelen esetben egy vámpírról van szó... egy őrült rajongónál ezerszer veszélyesebb. El tudod képzelni, ugye? Előbb vagy utóbb elkapott volna mindenképp, és akkor vagy szárazra szív, vagy cafatokra tép a mámor pillanataiban... vagy ő tesz a fiókájává erőszakkal, és attól kezdve életem végéig az alantasa leszek. – Lorna kelletlenül grimaszolt. – Ráadásul ott volt az a fenyegetés, amiről az a másik vámpír beszélt, a Jégnász. Nem csupán egy vámpír elől kellett volna menekülnöm és bujkálnom, hanem a követői elől is, egy veszekedett falka elől, akik engem akartak volna feláldozni a Jégnász szertartáson. Ám azzal, hogy én magam is a vámpírvér hordozójává lettem, már nem kellettem tovább nekik. Alkalmatlanná váltam az áldozati szerepére ezen a brutális szertartáson. Emiatt megszűntem érdekes lenni a számukra.
– De mégis vadásznak rád? Még mindig!
– Igen, ám immár jóval kevesebben – mormolta Lorna –, és ez immár egészen más... mert most már én is vadászok rájuk, az FBI különleges ügynökeként, erőteljes védelmezőkkel mögöttem. – Felvillantott egy gyors, örömtelen mosolyt. – Ez a lényeg, hugi. Választanom kellett, préda akarok-e maradni, avagy vadász... és én az utóbbi mellett döntöttem. Én akartam, én kértem őt, azt a magas rangú személyt, aki most a főnököm, hogy fogadjon fiókájává. Adott a véréből, részben vámpírrá lettem... de mint mondtam, csak részben. Időről időre szűrik és tisztítják a vérem. Emberi vérrel hígítják folyamatosan, hogy ne változzak át teljesen vámpírrá, hogy meg tudjam őrizni emberi egyéniségemet, hogy emberként tudjak gondolkodni, hogy ne uralkodhasson a testemen a vámpírvér.
Harriet a homlokát ráncolva szkeptikusan meredt a nővérére.
Annyira más lett, mint amilyennek ismerte!
– Tényleg? – suttogta. – Megváltoztál. Szerintem... elbuktál.
– Ó, dehogy. – Lorna komolyan meredt rá. – Persze, te másnak látsz, de én tudom, hogy nem a vámpírvér ural. Eltelt két teljes év, hugi! Gondolj bele, te mennyit változtál az elmúlt két év alatt! Gondolj bele abba, én mennyi mindenen mentem keresztül, s hogy emiatt még többet változhattam. – Örömtelenül nevetett. – Az egyik pillanatban még gondtalan kiscsaj voltam, aki arról álmodozott, hogy filmsztár lesz vagy szupermodell... aztán jött egy baleset, megízlelt egy vámpír, ráébresztettek, hogy szörnyű halált halhatok, el kellett szakadnom mindentől és mindenkitől, akit ismertem és szerettem, köszönés nélkül el kellett hagynom a családomat, a várost, ahol megláttam a napvilágot, és ahol szinte az életem összes napját töltöttem... Megváltoztam, azt látod? Naná, hogy meg! De még csak megsiratni sem volt időm a régi életemet! Mire észbe kaptam, már Quanticóban találtam magam, Virginiában, az FBI kiképzőbázisán, és huszonegy héten keresztül a szart is kiverték belőlem, hogy hétköznapi, kaliforniai kiscsajból különleges ügynökké képezzenek. Ott megtanultam, mit jelent az FBI igazából... Finesz, Bátorság, Integritás![1] – Lorna elkomorodott. – Emberként, dacára, hogy éveken át hajrálány voltam... nem bírtam volna ki azt a kemény kiképzést, de a vámpírvér átsegített a nehézségeken. És mindvégig támogatott egy fiókatársam, aki pedig arra oktatott, miként fordítsam hasznomra a bennem lakozó vámpírvér hatalmát úgy, hogy közben az ne vehesse át az uralmat az emberi mivoltom fölött. – Sóhajtott. – Mit mondjak... eléggé összetett játszma volt ez... sokszor kis híján feladtam. Nem kívánom senkinek azokat a testi és lelki megpróbáltatásokat. De végül sikerült; túléltem a kiképzést... hála a társamnak.
Harriet, aki roppant szókimondónak – néha bántóan találónak – tartotta magát, most szinte megilletődötten rebegte közbe:
– Diane Taylor volt ez a vámpír támogató?
– Mi?! – Lorna arca nevetett, de a szeme ijesztően drágakőszerű és érzéketlen maradt. – Diane?! Ó, dehogy. Miből gondolod?!
– Csak mert tudom, hogy te meg ő...
– Diane – vágott közbe Lorna – a legjobb barátnőm volt a gimiben. Amikor a quanticói kiképzést elvégeztem, további különleges tanfolyamok következtek, melyek befejezése után a New York-i speciális VKE részleghez helyeztek. Idegen városban, idegen közegben, idegen emberek között... úgy, hogy még én magam is idegen voltam önmagam számára... nagyon megörültem, amikor véletlenül rátaláltam. Ő, Diane maradt az egyetlen kapocs az új és a régi életem közt; ő lett az egyetlen személy, akihez ebben a vadonatúj létezésben ragaszkodni tudtam. Ő lett számomra a biztonságos kikötő, akihez bemenekülhettem, ha orkán tombolt a nyílt tengeren.
Harrietnek már csaknem a száján volt, hogy „szóval, te meg Diane tényleg leszbi pár lettetek", de az utolsó pillanatban visszanyelte.
Minek ezt szavakba önteni?
Lorna elmerengett, aztán vállat vont, és folytatta:
– Diane megvalósította kislánykori álmát: kiszakadt Torrance kisvárosi porfészkéből, és férjhez ment egy gazdag és befolyásos Wall Street-i brókerhez. Az első két évben gyorsan szült is neki két gyereket, és úgy hitte, boldog és elégedett feleségként és anyaként élheti majd az életét. De persze az álmok sohasem úgy valósulnak meg, ahogy azt az ember lánya elképzeli. – Az idősebb Paxton lány megrántotta a vállát. – A férje elhanyagolta, magára hagyta, néha napokig nem járt haza, s ha mégis otthon aludt, akkor is külön hálószobában, ha érted, mire gondolok. – Fintorgott. – Kiderült róla, hogy nem csak munkamániás, de jobban vonzódik a pasikhoz, mint a nőkhöz... és legkevésbé a saját feleségéhez. Kész csoda, hogy a második gyerek összejött, azok után, hogy hónapok teltek el köztük szex nélkül. – Merőn nézett a húgára. – Amikor én és Diane találkoztunk, nagyon megörültünk egymásnak. Mindketten életünk olyan szakaszában jártunk, amikor szükség volt egy ismerős kikötőre, ahol lehorgonyozhatunk. Egymás társaságában találtunk menedéket. A barátságunk még inkább elmélyült.
– Ezek szerint ti... tényleg... ööö...
– Leszbikus szeretők? – Lorna mosolygott. – Igen is, és nem csupán azok. Érted, Harry? A kapcsolat, ami köztünk van, egészen egyedi és különleges...
Harriet kezdte már sejteni.
– Jóságos ég! Ugye, nem?!
– Ő az első és az egyetlen, akinek időről időre megízlelem a vérét... akivel elmerülünk a mámorban, akivel leküzdhetem a bennem lévő vámpírvér lüktető követelődzését. És ő, Diane... a férjétől nem akar elválni a fényűző élet és a gyerekek miatt, de... imádja ezt a helyzetet. Tetszik neki ez a fura kapcsolat velem. Élvezi. – Fanyar képet vágott. – Meséljem el a morbid részleteket? Akarod hallani?
– Ó, nem! Dehogy!
– Hát, lényegében ennyi – zárta le a témát Lorna. – Nem szándékoztam visszatérni Torrance-be, mert tudom, hogy veszélyes... Tudom, hogy az a bizonyos vámpír még mindig vágyik rám, és le akar vadászni, megkockáztatva akár azt is, hogy felelnie és bűnhődnie kellene ezért a tettéért a vámpírok bírái előtt... De te valahogy rám találtál, Harry. Üzentél nekem, jelezve, hogy tudod, hol élek. És ez veszélyes lehet... ezért kellett idejönnöm, hogy megismerjem a részleteket. Tudnom kell, miképpen találtál rám, honnan tudsz a Jégnászról, és egyáltalán miféle kalandba bonyolódtál, ami miatt bekerültél a rendőrségi adattárba?
– De... azt ígérted, beszélsz nekem Edw... Edison Khallen- ről!
Lorna biccentett.
– És így is lesz. Majd. De én már elmondtam a leglényegesebbeket, hugi. Most te következel. Rajtad a sor... – A fémkorlát felé intett, és erőltetett tréfával próbálta oldani a feszültséget. – Na, beszélsz magadtól? Vagy odabilincseljelek és megkínozzalak?
Egyáltalán nem volt vicces.
– Mit akarsz tudni? – motyogta Harriet.
– Hogyan találtál rám?! – faggatta Lorna, immár tényleg vallató stílusban. – Honnan tudtad meg, hogy New Yorkban élek?
– Véletlenül – rebegte Harriet, megilletődötten a kemény hangnemtől. – A kórházban találkoztam Diane nővérével, Erikával. Ő említette, hogy Diane látott téged New Yorkban.
– Ez kizárt! Ő nem árulhatott el!
– Szerintem csak egy véletlen elszólása volt a családja előtt. Mintegy mellékesen említett... és Erikában meg valahogy megmaradt, és ő is csak úgy mellékesen említette nekem. Nem sejtette, hogy jelentősége lehet.
– De te mégis tudtad a módját, hogy szedd ki belőle a hollétemet?! Mi módon?!
Harriet grimaszolt. Nem tetszett neki ez a rideg, faggatózó hangnem.
– A régi mobilod – magyarázta kényszeredetten. – Én elvesztettem a sajátomat, és anya mondta, hogy amíg újat nem kapok, használjam a tiédet, amit az íróasztalod fiókjában tárolt.
Megkerestem, feltöltöttem, és megláttam Diane számát... Gondoltam, egy próbát megér, hogy rákérdezzek, tényleg tud-e rólad valamit. Hát így...
– Így?
– Egyszerű, nem? – intett Harriet. – Szerintem Diane még nem törölte ki a régi számodat a telójából, és amikor azon hívtam, nyilván azt jelezte ki neki, hogy te hívod... azt hihette, veled beszél.
Lorna azonnal felfogta; elhúzta a száját.
– Értem – mormolta. – Kínos gondatlanság.
– Persze, amikor kiderült, hogy nem te vagy az, Diane azonnal kikapcsolt, de többször is újra próbálkoztam, és végül küldtem neki egy SMS-t...
– Oké. – Lorna feltartotta a kezét. – Most már értem.
– Gondoltam, hogy át fogja adni... de nem voltam biztos benne, hogy te majd felhívsz... vagy hogy személyesen megkeresel.
Az idősebb Paxton lány fürkészőn méregette, mintha nem elégedett volna meg ezzel a válasszal és megpróbált volna a fejébe látni...
...hogy vajon tényleg igazat mond-e.
– Szóval csak ennyi?
– Hát... teljesen ennyi.
– Nem faggatott rólam Mortensen? Vagy bárki más? Harriet próbált visszaemlékezni.
– Hát...
– Faggatott vagy sem?! – csattant fel Lorna türelmetlenül, váratlan agresszivitással. – Beszélj, Harry, ne titkolózz! Ez nagyon-nagyon fontos!
– Nem emlékszem. Talán beszélgettem rólad Edison Khallennel, de csak megemlítettelek, és nem hinném, hogy bármi lényegeset is mondtam neki.
– Nem hinnéd?! Óóó, Harry... emlékezz vissza tisztán! Nagyon fontos!
– Bárhogy legyen is, semmi olyat nem mondhattam neki rólad, ami ennyire „nagyon fontos" lehet – fortyant fel Harriet.
– Mert én se tudtam semmit! És amikor rólad szó esett, az még azelőtt volt, hogy beszéltem volna Erikával... még azelőtt, hogy telefonon elértem volna Diane-t... Érted, ugye?! Bármit mondtam, az csakis arról szólhatott, amit két éve tudtunk rólad... hogy kisétáltál a kórházból a baleseted után, és örökre eltűntél! Ennyit! És semmi többet! Érted?!
Az utolsó szavakat már szinte kiabálta, annyira dühös lett ettől az érzéketlen nyaggatástól.
Még Lorna nyugtatgatta.
– Jó, jó, jó... rendben. Semmi baj! Csak értsd meg, Harry, nagyon sok forog itt kockán, és mindenképp tudnom kell, ki tudhat még rólam.
– Hát, most már tudod!
– Nem beszéltél rólam anyádnak vagy apádnak, ugye? Az öcsédnek?
Harriet figyelmét nem kerülte el a szóhasználat. Lorna már nem először mondta így, hogy „anyádnak, apádnak, öcsédnek"...
...nem pedig úgy, ahogy illene: anyánknak, apánknak, öcsénknek!
Már nem tekinti magát családtagnak. Van új családja, vannak új testvérei.
Vámpírok!
Harriet nehezen tudta összekaparni magát ennek a kínos felismerésnek a sokkjából.
– Már mondtam neked, hogy senkinek nem szóltam. Hányszor hangsúlyozzam még ki? Sem a szüleinknek, sem a barátaimnak, sem az öcsikénknek. Nyugodt lehetsz, nem tud a létezésedről senki, akinek nem kéne... Tőlem legalábbis biztosan nem.
– Jól van. – Lorna szárazon, kifejezéstelenül mosolygott, akár egy faragott maszk. Hosszan hallgatott, aztán ismét az asztalra könyökölt, közel hajolt a húgához, és úgy nézett a szemébe, mintha retinaműtétet készülne végrehajtani rajta a lézertekintetével. – Akkor most szépen mesélj el mindent a legelejétől, a lehető legrészletesebben, nem feledkezve el még a jelentéktelennek tűnő apróságokról sem!
– De... már késő este van.
– Számít az? – Lorna gunyorosan vigyorgott. – Én ráérek akár holnapután hajnalig is.
– Miért pont addig?
– Mert... akkor kezdődik a Jégnász... és addigra messze el kell tűnnöm a környékről is...