28

Oda­mond­tam Guild­nek: – Ha maga szól, hogy hoz­za­nak be va­la­kit, ak­kor is­ten­iga­zá­ban be­hoz­zák.

– Vár­jon csak – fi­gyel­mez­te­tett. – Több van emö­gött, mint gon­dol­ná. – A kö­vér, vö­rös hajú rend­őr­höz for­dult: – Raj­ta, Flint, hadd hall­juk.

Flint a keze fe­jé­vel meg­tö­röl­te a szá­ját. – Vad­macs­ka ez, is­te­nem­re, ez a kö­lyök. Nem lát­szik erős­nek, de akár hi­szi, akár nem, se­hogy se akart ve­lem jön­ni, sza­vam­ra mon­dom. És hogy tud sza­lad­ni!

Guild rá­mor­dult: – Maga egy hős, és nyom­ban je­len­tem a fő­nök­nek, hogy ne kés­le­ked­jék a ma­gá­nak járó plecs­ni­vel, de most ne iz­gas­sa ma­gát mi­at­ta. Tér­jen a tárgy­ra!

– Én nem mond­tam, uram, hogy hős vol­tam – til­ta­ko­zott Flint. – Csak azt, hogy…

– Fü­tyü­lök rá, hogy maga mit mű­velt – mond­ta Guild. – Arra va­gyok kí­ván­csi, hogy a gye­rek mit mű­velt.

– Igen­is, uram, ép­pen rá akar­tam tér­ni. Ma reg­gel nyolc­kor vál­tot­tam Mor­gant, és min­den si­mán és csen­de­sen ment, ahogy már szo­kott, lé­lek se mu­tat­ko­zott, ahogy mon­da­ni szok­ták, egé­szen ket­tő óra tíz per­cig, és ak­kor mit is hal­lok? Hát egy kul­csot a zár­ban, uram! – be­szív­ta az aj­kát, s időt ha­gyott, hogy ki­fe­jezzük meg­döb­be­né­sün­ket.

– A Wolf nagy­sá­ga la­ká­sa – ma­gya­ráz­ta ne­kem Guild. – Tá­madt egy öt­le­tem.

– És mi­cso­da re­mek öt­let! – ki­ál­tott föl Flint, s va­ló­ság­gal a pla­fon­ra má­szott a cso­dá­lat­tól. – Em­ber, mi­cso­da öt­let! – Guild rá­me­redt, erre nagy si­et­ve foly­tat­ta: – Nos, uram, egy kul­csot, nyí­lik ám az ajtó, és ki más jön be, mint ez a fi­a­tal­em­ber! – Atyai büsz­ke­ség­gel rá­vi­gyo­ro­dott Gil­bert­re. – Be­gyul­ladt, a frász állt bele, úgy lát­szott, de ami­kor ne­ki­ug­rot­tam, úgy el­húz­ta a csí­kot, hogy csak az első eme­le­ten si­ke­rült el­kap­nom a frakk­ját, és ak­kor is­ten­uccse, egy­szer­re ne­kem ug­rik, és mi mást te­het­tem vol­na, mu­száj volt rá­rak­nom ezt a mo­nok­lit, hogy ki­csit le­csil­la­pod­jon. Nem lát­szik erős­nek, de…

– S mit csi­nált a la­kás­ban? – kér­dez­te Guild.

– Nem volt rá ide­je, hogy akár­mit is csi­nál­jon. Én…

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy rög­tön ne­ki­esett, mi­helyt be­tet­te a lá­bát, ahe­lyett, hogy meg­vár­ta vol­na, mire ké­szül? – Guild nya­ka ki­da­gadt a gal­lér­ja fö­lött, az arca pe­dig olyan vö­rös lett, mint Flint haja.

– Azt gon­dol­tam, leg­jobb, ha sem­mit sem koc­káz­ta­tok.

Guild dü­hös, hi­tet­len­ke­dő te­kin­tet­tel bá­mult rám. Min­dent meg­tet­tem, hogy az ar­com sem­mit­mon­dó ma­rad­jon. El­ful­ladt han­gon szólt oda Flint­nek: – Kö­szö­nöm, Flint. Vár­jon oda­kint.

A vö­rös hajú he­kus za­vart­nak lát­szott. – Igen­is, uram – mond­ta von­ta­tot­tan. – Itt a fiú kul­csa. – Le­tet­te Guild asz­ta­lá­ra, és az aj­tó­hoz ment. Ott még egy­szer hát­ra­csa­var­ta a fe­jét, hogy a vál­la fö­lött vissza­szól­jon: – Azt ál­lít­ja, hogy Cly­de Wy­nant fia! – Lel­ken­dez­ve ne­ve­tett.

Guild, még min­dig küsz­köd­ve a hang­já­val, oda­bök­te: – Ne mond­ja. Tény­leg?

– Az ám! Már lát­tam va­la­hol ez­előtt is. Eszem­be is ju­tott, hol. Az Óri­ás­tör­pe Ga­le­ri tag­ja volt. Úgy rém­lik, ve­lük ló­gott, ami­kor lát­tam…

– Ki­fe­lé! – acsa­rog­ta Guild, és Flint ki­ta­ka­ro­dott. Guild ak­ko­rát nyö­gött, hogy egész ha­tal­mas tes­te be­le­re­me­gett. – Ez a hat­ökör ki­ké­szí­tett. Az Óri­ás­tör­pe Ga­le­ri! – Re­mény­te­le­nül csó­vál­ta a fe­jét, az­tán oda­szólt Gil­bert­nek: – Na, fiam?

– Tu­dom, hogy nem lett vol­na sza­bad… – mond­ta Gil­bert.

– Kez­det­nek nem rossz – fe­lel­te Guild ked­ve­sen. Az arca vissza­nyer­te ere­de­ti szí­nét. – Mind­nyá­jan kö­vet­tünk el hi­bá­kat. Húz­zon ide egy szé­ket, és lás­suk, mit te­he­tünk, hogy ki­húzzuk ma­gát a pa­ra­di­csom­szósz­ból. Akar va­la­mit a sze­mé­re?

– Nem, kö­szö­nöm, már sem­mi ba­jom. – Gil­bert két-há­rom ujj­nyi­val Guild felé hú­zott egy szé­ket, és le­ült.

– Csak azért lát­ta el ez az ökör a ba­ját, hogy jár­jon a keze?

– Nem, nem, az én hi­bám volt. Én… én el­len­áll­tam.

– Hát per­sze. Sen­ki se sze­re­ti, ha le­tar­tóz­tat­ják. Szó­val hát mi is ez a zűr?

Gil­bert rám né­zett az ép fél­sze­mé­vel.

– Guild had­nagy ak­ko­ra baj­ba ke­ver­he­ti, amek­ko­rá­ba csak akar­ja – mond­tam neki. – Ha neki se­gít, ma­gán is se­gít.

Guild kész­sé­ge­sen rá­bó­lin­tott. – Ez a nagy hely­zet, fiam. – Ké­nye­lem­be he­lyez­ke­dett a ka­ros­szék­ben, és ba­rát­sá­go­san to­vább fag­ga­tó­zott: – Hon­nan sze­rez­te a kul­csot?

– Apám küld­te eb­ben a le­vél­ben. – Egy fe­hér bo­rí­té­kot sze­dett elő a zse­bé­ből, és át­ad­ta Guild­nek. Gé­pelt cím­zés volt raj­ta: Mr. Gil­bert Wy­nant, Court­land Ho­tel, de pos­ta­bé­lyeg­ző se­hol.

– Mi­kor kap­ta? – kér­dez­tem.

– Ami­kor teg­nap este, úgy tíz kö­rül ha­za­ér­tem, már a por­tán volt. Nem kér­dez­tem meg a por­tást, hogy mi­kor ér­ke­zett, de nem hi­szem, hogy már ott lett vol­na, mi­kor Mr. Char­lesszal el­men­tünk, hi­szen ak­kor át­ad­ták vol­na.

A bo­rí­ték­ban két lap volt, az is­me­rős, gya­kor­lat­lan gép­írás­sal te­le­ír­va. Guild meg én együtt be­tűz­tük:

Ked­ves Gil­bert!

Ha ez a sok év úgy telt el, hogy nem ke­res­tem ve­led a kap­cso­la­tot, csak azért tör­tént így, mert anyád ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­ga volt s ha most meg­tö­röm a csön­det, hogy a se­gít­sé­ge­det kér­jem, csak azért te­szem, mert pa­ran­cso­ló szük­ség kény­sze­rít anyád kí­ván­sá­gá­nak a meg­sze­gé­sé­re. És most már fel­nőtt vagy, és azt hi­szem, ne­ked kell dön­te­ned, hogy to­vább­ra is ide­gen­nek te­kint­jük-e egy­mást, vagy pe­dig úgy cse­lek­szünk, ahogy a vér­sé­gi kö­te­lék dik­tál­ja. Gon­do­lom, tu­dod, hogy le­he­tet­len hely­zet­be ke­rül­tem, az úgy­ne­ve­zett Ju­lia Wolf-gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban, és bí­zom ben­ne, hogy őr­zöl még ma­gad­ban annyi von­zal­mat irán­tam, hogy leg­alább­is re­mény­ke­del az ár­tat­lan­sá­gom­ban, akár­mi­lyen bo­nyo­dal­mak me­rül­tek is föl, s ez a való: tel­je­sen ár­tat­lan va­gyok. Se­gít­sé­gért for­du­lok most hoz­zád, hogy egy­szer és min­den­kor­ra ki­nyil­vá­nít­has­sam az ár­tat­lan­sá­go­mat a rend­őr­ség előtt és a vi­lág sze­mé­ben, s min­den bi­zal­mam be­léd he­lye­zem, még ak­kor is, ha ne­tán nem szá­mít­hat­nék fiúi ér­zé­se­id­re, mert ak­kor is szá­mít­ha­tok ter­mé­sze­tes óha­jod­ra, hogy min­dent meg­te­gyél, amit csak tudsz, hogy ne es­sék folt a Wy­nant né­ven, nem­csak az én, ha­nem a te és a nő­vé­red ne­vén. Azért is hoz­zád for­du­lok, mert bár van egy ki­vá­ló ügy­vé­dem, aki hisz az ár­tat­lan­sá­gom­ban, és min­den kö­vet meg­moz­gat en­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra, és re­mé­li, hogy Mr. Nick Char­les is a se­gít­sé­gé­re lesz eb­ben, de egyi­kü­ket sem ter­hel­he­tem olyan kí­ván­ság­gal, hogy a tör­vény be­tű­jé­vel el­len­té­te­sen cse­le­ked­je­nek, és raj­tad kí­vül sen­ki mást nem is­me­rek, aki­ben bíz­hat­nék. A kö­vet­ke­zőt ké­rem tő­led: hol­nap reg­gel menj el Ju­lia Wolf la­ká­sá­ra; címe: Öt­ven­ne­gye­dik utca 411. Ott a mel­lé­kelt kulccsal be­jut­hatsz, és az Elő­ke­lő mo­dor című könyv lap­jai kö­zött ta­lálsz egy bi­zo­nyos do­ku­men­tu­mot, il­let­ve nyi­lat­ko­za­tot, amit ol­vass el, majd nyom­ban sem­mi­sítsd meg. Fel­tét­le­nül sem­mi­sítsd meg, még a ha­mu­ját is; ha el­ol­va­sod, tud­ni fo­god, hogy en­nek mi­ért kell így tör­tén­nie, és meg­ér­ted, mi­ért bíz­tam rád ezt a fel­ada­tot. Ab­ban az eset­ben, ha va­la­mi föl­me­rül, mely ter­ve­ink meg­vál­toz­ta­tá­sát ta­ná­csos­sá ten­né, ma ké­sőn este föl­hív­lak te­le­fo­non. Ha ad­dig nem hal­lasz fe­lő­lem, ak­kor hol­nap este te­le­fo­ná­lok, hogy meg­tud­jam, si­ke­rült-e vég­re­haj­ta­nod a meg­bí­zá­so­mat és meg­be­szél­jük azt is, hogy sze­mé­lye­sen hol és mi­kor ta­lál­kozunk. Meg va­gyok győ­ződ­ve róla, hogy tisz­tá­ban vagy a rop­pant fe­le­lős­ség­gel, me­lyet rád ru­ház­tam s biz­tos va­gyok ben­ne, hogy bát­ran bíz­ha­tom ben­ned.

Sze­re­tet­tel:

apád

Wy­nant pók­láb-be­tűs alá­írá­sa zár­ta a le­ve­let.

Guild vár­ta, hogy szól­jak va­la­mit. Én meg rá vár­tam. Némi szü­net után még­is ő kér­dez­te meg Gil­ber­tet: – És te­le­fo­nált?

– Nem, uram.

– Hon­nan tud­ja? – kér­dez­tem. – Hát nem szólt le ép­pen maga a por­tá­ra, hogy sem­mi­fé­le hí­vást ne kap­csol­ja­nak?

– Én… igen, le­szól­tam. Fél­tem, hogy ön meg­tud­ja, ki az, ha épp ak­kor te­le­fo­nál, ami­kor még ott van­nak ná­lunk, de azért üze­ne­tet hagy­ha­tott vol­na a por­tán, de nem volt üze­net.

– Esze­rint nem ta­lál­koz­tak?

– Nem.

– És nem mond­ta meg, ki ölte meg Ju­lia Wol­fot?

– Nem.

– Ha­zu­dott Do­ro­thy­nak?

Le­csuk­lott a feje, s a pad­ló­ra néz­ve bó­lin­tott. – Ha­zud­tam… ez… ez azt hi­szem, tisz­tá­ra fél­té­keny­ség­ből volt… – rám te­kin­tett, és el­vö­rö­sö­dött. – Tud­ja, Do­ro­thy az­előtt min­dig föl­né­zett rám, és azt hit­te, töb­bet tu­dok, mint bár­ki más, akár­mi­ről volt szó, és – érti, ugye – min­dig hoz­zám jött, ha kí­ván­csi volt va­la­mi­re, vagy tud­ni akart va­la­mit, és min­dig azt tet­te, amit ta­ná­csol­tam neki, de az­u­tán, mi­kor ta­lál­ko­zott ön­nel, min­den meg­vál­to­zott. Már ma­gá­ra né­zett föl, és na­gyobb becs­ben tar­tot­ta, mint en­gem… ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en, hi­szen… hi­szen os­to­ba lett vol­na, ha más­képp vi­sel­ke­dik, hi­szen ho­gyan is vol­nék én ön­höz mér­he­tő, de… de gon­do­lom, fél­té­keny let­tem, és meg­sér­tőd­tem… izé… iga­zá­ban nem sér­tő­dés volt ez, hi­szen én is föl­néz­tem önre, de sze­ret­tem vol­na va­la­mi­vel hat­ni Dorry­ra… meg­ját­sza­ni ma­gam, ahogy ön mon­da­ná, és ami­kor meg­kap­tam ezt a le­ve­let, úgy tet­tem, mint­ha sze­mé­lye­sen ta­lál­koz­tam vol­na apám­mal, és már­is meg­mond­ta vol­na, ki a gyil­kos, így Do­ro­thy azt hit­te, hogy lám, tu­dok én olyat, amit még ön se tud. – Ki­fo­gyott lé­leg­zet­tel hall­ga­tott el, s meg­tö­röl­te ar­cát a zseb­ken­dő­jé­vel.

Újra ki­vár­tam, amíg Guild meg­szó­lal. – Nos, azt hi­szem, nem tör­tént vég­ze­tes hiba, fi­acs­kám, föl­té­ve, ha biz­tos ben­ne, hogy most már nem hall­gat el sem­mit elő­lünk, s nem csi­nál a kis baj­ból na­gyob­bat.

A fiú a fe­jét ráz­ta: – Nem, uram, sem­mit se hall­ga­tok el.

– Tud va­la­mit az óra­lánc­ról és a kés­ről, amit az any­ja át­adott ne­künk?

– Nem, uram, és csak ak­kor hal­lot­tam az egész­ről, ami­kor anyám már át­ad­ta.

– Job­ban van az édes­any­ja? – kér­dez­tem.

– Ó, igen, azt hi­szem, már sem­mi baja, bár azt mond­ta, ma még ágy­ban ma­rad.

Guild sze­me össze­szű­kült. – Mi­ért? Mi baja volt?

– Hisz­té­ria – fe­lel­tem. – Össze­bal­héz­ott a lá­nyá­val teg­nap, és et­től tel­je­sen ki­bo­rult.

– Min bal­héz­tak össze?

– Is­ten tud­ja. Női dol­gok.

Guild hüm­mö­gött, és az ál­lát va­kar­gat­ta.

– Iga­zat mon­dott Flint, ami­kor azt mond­ta, hogy nem volt ide­je meg­ke­res­ni azt a nyi­lat­ko­za­tot? – kér­dez­tem a fiút.

– Igen. Még arra sem volt időm, hogy be­csuk­jam ma­gam mö­gött az aj­tót, már­is rám ro­hant.

– Óri­á­si de­tek­tí­ve­ket kap­tam mun­ka­társ­nak – mo­rog­ta Guild. – Nem or­dí­tot­ta el ma­gát köz­ben, hogy “Hej­hó!”, mi­kor ma­gá­ra ug­rott? Na mind­egy. Nos, fiam, én két­fé­le­képp jár­ha­tok el ma­gá­val, s hogy me­lyi­ket vá­lasz­tom, tisz­tá­ra ma­gá­tól függ. Őri­zet­ben tart­ha­tom egy da­ra­big, vagy pe­dig sza­ba­don en­ge­dem, föl­té­ve, ha meg­ígé­ri, hogy nyom­ban tu­dat­ja ve­lem, mi­helyt az apja érint­ke­zés­be lép ma­gá­val, és azt is tu­dat­ja, mit mon­dott, hol akar ta­lál­koz­ni, ha ilyes­mi­re sor ke­rül­ne.

Köz­be­szól­tam, mi­előtt Gil­bert meg­szó­lal­ha­tott vol­na: – Ezt nem kí­ván­hat­ja tőle, Guild. Az ap­já­ról van szó!

– Mi, hogy nem kí­ván­ha­tom? – né­zett rám dü­hö­sen. – Hát nem az apja ja­vát szol­gál­ja, ha egy­szer amúgy is ár­tat­lan?

Erre nem szól­tam sem­mit.

Guild arca las­san meg­nyu­go­dott. – Nos, rend­ben van, fiam, föl­té­te­le­sen sza­bad­láb­ra he­lye­zem. Ha akár az apja, akár más meg­ké­ri va­la­mi­re, meg­mond­ja neki, hogy nem te­he­ti, mert a ne­kem adott sza­va nem en­ge­di.

– Ez már éssze­rű­en hang­zik – szól­tam köz­be.

Gil­bert rá­fe­lel­te: – Igen, uram, a sza­va­mat adom.

Guild nagy­lel­kű gesz­tus­sal in­tett: – Oké. Már­is sza­bad.

A fiú föl­állt: – Na­gyon kö­szö­nöm, uram. – Fe­lém for­dult: – Ön is ha­ma­ro­san vé­gez?

– Vár­jon meg oda­kint – mond­tam neki. – Ha ugyan nem si­e­tős a dol­ga.

– Meg­vá­rom. Is­ten ön­nel, Guild had­nagy, és még egy­szer kö­szö­nöm. – Ez­zel ki­ment.

Guild azon­nal meg­ra­gad­ta a te­le­font, és el­ren­delt, ke­res­sék meg az Elő­ke­lő mo­dor-t és amit be­le­rak­tak, s nyom­ban küld­jék be neki. Amint vég­zett, ke­zét össze­kul­csol­ta a tar­kó­ján, és hát­ra­dőlt a szé­kén. – Na, mit szól?

– Egye­lő­re sem­mit – fe­lel­tem.

– Fi­gyel­jen ide, még most sem hi­szi, hogy Wy­nant a tet­tes?

– Mit szá­mít, hogy én mit hi­szek? Az­zal, amit Mi­mi­től ka­pott, bő­sé­ge­sen elég ter­he­lő adat van el­le­ne.

– Már­pe­dig na­gyon so­kat szá­mít a vé­le­mé­nye – nyug­ta­tott meg. – Na­gyon is sze­ret­ném tud­ni, mit gon­dol és mi­ért gon­dol­ja.

– A fe­le­sé­gem sze­rint Wy­nant va­la­kit fe­dez­ni akar.

– Igen? Hm. Sose tar­toz­tam azok közé, akik le­ki­csiny­lik a női in­tu­í­ci­ót, és meg­bo­csás­son, hogy ezt mon­dom, Mrs. Char­les cso­dá­la­to­san okos asszony. S ki vol­na az, akit Wy­nant fe­dez?

– Még nem dön­töt­te el, ami­kor leg­utóbb be­szél­tünk róla.

Só­haj­tott. – Le­het, hogy az az írás, ami­ért a fiút el­küld­te, ta­lán mond ne­künk va­la­mit.

De az írás sem mon­dott sem­mit: Guild em­be­rei nem ta­lál­ták meg, sőt, nem ta­lál­ták meg az Elő­ke­lő mo­dor című köny­vet sem a ha­lott nő la­ká­sán.