24

Nora kis­sé már her­va­ta­gon szó­ra­koz­tat­ta Guil­det és An­dyt a nap­pa­li­ban. A Wy­nant cse­me­ték se­hol se vol­tak lát­ha­tók.

– Raj­ta – mond­tam Guild­nek. – Az első ajtó bal­ra. Azt hi­szem, si­ke­rült meg­dol­goz­nom ma­gá­nak.

– Meg­pu­hí­tot­ta? – kér­dez­te.

Bó­lin­tot­tam.

– S mit tu­dott meg tőle?

– Előbb lás­suk, hogy maga mit tud meg, az­tán egyez­tet­jük a ket­tőt, és meg­nézzük, stim­mel-e – ja­va­sol­tam.

– Oké. Gye­rünk, Andy. – Ki­men­tek.

– Hol van Do­ro­thy? – kér­dez­tem No­rá­tól.

Nora ásí­tott. – Azt hit­tem, ve­led van meg az any­já­val. Gil­bert va­la­hol itt csel­leng. Pár per­ce még ide­bent volt. Soká kell még ma­rad­nunk?

– Nem soká. – Vissza­men­tem a fo­lyo­só­ra, túl Mimi szo­bá­ján egy má­sik há­ló­szo­bá­hoz, mely­nek az aj­ta­ja nyit­va volt. Be­néz­tem. Egy lé­lek se volt ben­ne. A szem­ben levő ajtó csuk­va volt. Ko­pog­tat­tam.

Do­ro­thy hang­ját hal­lot­tam: – Ki az?

– Nick – fe­lel­tem és be­men­tem.

Ol­dal­vást fe­küdt az ágyon, fel­öl­töz­ve, csak a ci­pő­jét rúg­ta le. Gil­bert mel­let­te ült. Do­ro­thy szá­ja kis­sé duz­zadt­nak lát­szott, de ez a sí­rás­tól is le­he­tett: sze­me vö­rös volt. Föl­emel­te a fe­jét, és mor­co­san né­zett rám.

– Akar még be­szél­ni ve­lem? – kér­dez­tem.

Gil­bert föl­állt az ágy­ról. – Anyu hol van?

– A rend­őr­ség­gel tár­sa­log.

Mon­dott va­la­mit, de nem ér­tet­tem, és ki­ment a szo­bá­ból.

Do­ro­thy össze­bor­zon­gott. – Min­dig olyas­mi­ket mond, hogy a hi­deg fut­kos a há­ta­mon – pa­nasz­ko­dott az öccsé­re, az­tán eszé­be ju­tott, hogy most mor­cos­nak kell len­nie.

– Akar hát be­szél­ni ve­lem?

– Mi­ért for­dult így el­le­nem?

– El­ment az esze. – Le­ül­tem oda, ahol az imént Gil­bert ült. – Tu­dott va­la­mit ar­ról a lánc­ról meg kés­ről, amit ál­lí­tó­lag ta­lált az any­ja?

– Nem. Hol ta­lál­ta?

– Mit akart ne­kem mon­da­ni?

– Most már sem­mit – fe­lel­te ba­rát­ság­ta­la­nul –, leg­föl­jebb azt, hogy a rúzst azért le­tö­röl­het­te vol­na a szá­já­ról.

Le­tö­röl­tem. Ki­kap­ta a ke­zem­ből a zseb­ken­dőt, s az ágy má­sik fe­lé­re pör­dült, egy do­boz gyu­fá­ért, amely ott fe­küdt az asz­ta­lon. Gyu­fát gyúj­tott.

– Po­ko­li bűz lesz be­lő­le – mond­tam.

– Nem ér­de­kel – fe­lel­te, de el­fúj­ta a gyu­fát. El­vet­tem tőle a zseb­ken­dőt, az ab­lak­hoz men­tem, ki­nyi­tot­tam, ki­dob­tam, be­csuk­tam az ab­la­kot, s vissza­ül­tem, az ágy szé­lé­re. – Ha et­től könnyebb a lel­ke!

– Mit mon­dott anyu… ró­lam?

– Hogy sze­rel­mes be­lém.

Hir­te­len fel­ült: – S maga mit fe­lelt?

– Hogy csak ked­vel en­gem, mert kis­ko­rá­ban is jóba vol­tunk.

Meg­rán­dult az ajka: – Gon­dol­ja, hogy er­ről van szó?

– Hát mi más­ról?

– Nem tu­dom. – Sír­ni kez­dett. – Min­den­ki ez­zel cuk­kol… anyu is, Gil­bert is, Har­ri­son is… Én…

Át­ka­rol­tam: – Men­je­nek a po­kol­ba!

Va­la­mi­vel ké­sőbb meg­kér­dez­te: – Anyu sze­rel­mes ma­gá­ba?

– Uram­fia, de­hogy! Job­ban gyű­lö­li a fér­fi­a­kat, mint bár­me­lyik nő, aki­vel ed­dig össze­ho­zott a sors.

– De hát min­dig úgy vi­sel­ke­dik, mint aki…

– Az csak a test. Nem sza­bad, hogy ez meg­té­vessze. Mimi gyű­lö­li a fér­fi­a­kat. El­ke­se­re­det­ten. Mind egy szá­lig.

Ab­ba­hagy­ta a sí­rást. A hom­lo­kát rán­col­va mond­ta: – Nem ér­tem. Maga gyű­lö­li őt?

– Nem föl­tét­le­nül.

– Most se?

– Nem hin­ném. Csak ar­ról van szó, hogy os­to­ba, vi­szont meg van győ­ződ­ve róla, hogy ten­ger sok esze van, és ez elég fá­rasz­tó, de azért nem hin­ném, hogy gyű­lö­löm.

– Én igen.

– Ezt mond­ta a múlt hé­ten is. Akar­tam va­la­mit kér­dez­ni ma­gá­tól: is­mer­te-e Art­hur Nun­hei­met, vagy lát­ta-e va­la­mi­kor? Tud­ja, aki­ről ma este ott a cse­hó­ban be­szél­get­tünk.

Éles pil­lan­tást ve­tett rám: – Csak más­ra akar­ja te­rel­ni a be­szé­det!

– Tud­nom kell. Is­mer­te?

– Nem.

– Az új­sá­gok­ban is szó esett róla – em­lé­kez­tet­tem. – Ő nyög­te be a rend­őr­ség­nek, hogy Mo­rel­li jóba van Ju­lia Wolf­fal.

– Még a ne­vé­re se em­lék­szem – fe­lel­te. – Nem em­lék­szem, hogy va­la­ha is hal­lot­tam vol­na róla. Csak ma este.

Le­ír­tam a kül­se­jét: – Sose lát­ta?

– Nem.

– Néha Al­bert Nor­man né­ven is fut­ha­tott. Ez sem is­me­rős?

– Nem.

– Is­mer va­la­kit azok kö­zül, aki­ket ma este Studsy­nál lát­tunk? Vagy tud ró­luk va­la­mit?

– Sen­kit és sem­mit. Is­ten bi­zony, Nick, akár­mit el­mon­da­nék, amit csak tu­dok, csak hogy se­gít­sek ma­gá­nak.

– Nem szá­mít az se, ha árt vele va­la­ki­nek?

– Nem! – vág­ta rá azon­nal. Az­tán: – Ezt hogy érti?

– Na­gyon is jól tud­ja, hogy ér­tem.

Ke­zé­be te­met­te ar­cát, s a hang­ja alig volt hall­ha­tó: – Na­gyon fé­lek, Nick. Én… – hir­te­len el­rán­tot­ta ke­zét az ar­cá­ról, mert ko­pog­tat­tak az aj­tón.

– Sza­bad – ki­ál­tot­tam.

Andy nyi­tott be, de csak annyi­ra, hogy a fe­jét be­dug­ja. Meg­pró­bált vi­gyáz­ni, hogy ne lás­sék ar­cán a kí­ván­csi­ság. – A had­nagy úr akar be­szél­ni ma­gá­val – mond­ta.

– Mind­járt me­gyek – ígér­tem.

Szé­le­sebb­re tár­ta az aj­tót. – A had­nagy úr már vár­ja! – mond­ta, és je­len­tő­ség­tel­jes­nek szánt pil­lan­tást ve­tett rám, de a szá­ja sar­ka job­ban fél­re­hú­zó­dott a kel­le­té­nél, és így ijesz­tő gri­masz lett az ered­mény.

– Vissza­jö­vök még – mond­tam Do­ro­thy­nak, és kö­vet­tem An­dyt.

Az be­csuk­ta mö­göt­tem az aj­tót, és a fü­lem­hez ha­jolt: – A kö­lyök les­ke­lő­dött a kulcs­lyu­kon! – dünnyög­te.

– Gil­bert?

– Aha. Volt ide­je ar­rébb men­ni, mi­kor meg­hal­lot­ta, hogy jö­vök, és biz­tos, hogy ott volt a kulcs­lyuk­nál!

– Ked­ves tőle – mond­tam. – S mire ju­tot­tak az any­já­val?

Vas­tag aj­kát össze­csü­csö­rí­tet­te, s za­jo­san fúj­ta ki raj­ta a le­ve­gőt. – Ez az­tán a nagy­sá­ga!