Dömsödi Gábor

FRIDERIKUSZ ÉS HAJDÚ SERPÁJA VOLTAM

© 2013 Dömsödi Gábor

© 2013 Digitalbooks.hu Kft.

Könyvterv és tipográfia:

Brenyó József

Borító grafika:

Valent Zsolt

Korrektúra:

Győri-Szabó Viktória

ISBN 978-615-5152-43-6

Nyomdai munkálatok:

Kaposvári Nyomda Kft.

Felelős vezető:

Pogány Zoltán

A digitális kiadás gondozója:

Digitalbooks.hu Kft.

http://www.digitalbooks.hu

A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!

BEVEZETŐ, AMIBEN MEGÁLLAPÍTOM, HOGY ÉN TULAJDONKÉPPEN EGY MAGYAR SERPA VAGYOK

Huszonegyszer mászta meg a Mount Everestet Lhakpa Tenzing Sherpa. Most Utah államban, egy Draper nevű városkában él, és egy fröccsöntő üzemben takarít. Pedig ő a legjobb, ő járt a legtöbbször a világ tetején. De ő mégis csak egy segítő, egy serpa, és nem sztáralkat.

Akikkel mászott, híres emberek lettek a hazájukban. Ha nem voltak már eleve gazdagok, meg is élnek abból, hogy életükben egyszer eljutottak a csúcsra. Mert van bennük valami, ami Lhakpa Tenzing Sherpából hiányzik. Hogy mi ez? A jobb hegymászótudás? Az érdekesebb személyiség? Az üzleti érzék? A megfelelő származás? A szerencse? Esetleg ezek együtt?

Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Lhakpa Tenzing Sherpa utah-i segédmunkásként is elégedett ember. Ha nem tudna alkalmazkodni a mindenkori helyzetéhez, nem lett volna hasznos partner 20 expedícióban. Igen, húszban, mert Lhakpa Tenzing Sherpa egyszer a maga örömére is mászott. Nem is akármilyen csapattal: barátokkal, azaz a többi serpával.

Amikor önmagam serpának nevezem, természetesen nem a hegyek legnagyobbjaihoz mérem magam. Igazán nagy magaslaton valójában nem is jártam, inkább csak dombokon. De oda életem során többeket felkísértem, és egy párszor egyedül is feljutottam a magyar csúcsokra. Igen, most már a tévézésről beszélek, hiszen jobban végiggondolva van némi hasonlóság az én életpályámban és egy nepáli serpáéban.

Televíziós vagyok, és nálunk az abszolút sikert nézettségben mérik. A számokat elemezve nincs okom a szégyenkezésre, voltak sikeres műsoraim, de az igazán nagy tömegeket vonzó produkciókat két kollégámmal, Friderikusz Sándorral és Hajdú Péterrel közösen készítettem. Mindkét ifjú mellőlem startolt. Előbbiről tudtam, hogy sokra viszi, bíztam a tehetségében, csodáltam azt. Utóbbiban nem láttam meg a talentumot. Vagy azért, mert nem is volt meg benne, vagy, mert ez már nem az én világom. Mára mindketten sokkal ismertebbek, mint én, tehát logikus, hogy róluk szól ez a könyv. Meg egy kicsit rólam, de főképp a magyar televíziózásról. Arról, hogyan lett a szocialistából először közszolgálati, majd kereskedelmi-bulvár ez a médium. Tanulságos történet, ahogy az én serpaságom története is az.

Nekem mára elegem lett az állandó küzdelemből és egyre többször eszembe jut: el kéne menni egy nyugodt helyre, mondjuk Utahba. A legrosszabb esetben egy műanyagüzembe: takarítani.

MEGISMEREM ANTALL JÓZSEFET, DE ENNEK NEM TULAJDONÍTOK KÜLÖNÖSEBB JELENTŐSÉGET

1989-ben a rendszerváltó Magyar Televízió sikerprogramja, a TV2 műsorvezetőjeként a Napzártára készültem. Ez volt a cipzáros műsor, így nevezték el a főcíméről, mivel egy cipzár felhúzása jelentette a záróra közeledtét, vagyis azt, hogy az este utolsó beszélgetése következik.

Aznap az egyik újonnan alakult párt elnököt választott, de ez akkoriban elég gyakori volt, hiszen éppen rendszerváltásra készültünk.

Az új pártelnök volt a vendégem. A stúdió bécsi IKEA-ból vásárolt jellegzetes szürke bőrgarnitúráján ülve az akkor érkezett telexeket olvasgattam. Ekkor jött be egy elegáns, őszes halántékú úr, ő lett az MDF elnöke, mondták.

– Dömsödi Gábor – mutatkoztam be illedelmesen.

– Dr. Antall József – válaszolta. Érdekes, arra, hogy a doktort is mondta, tisztán emlékszem.

Megkértem, legyen egy kis türelemmel, foglaljon helyet mellettem, mert most kaptam meg az MTI anyagot, és el kell olvasnom.

Leült és bírta is vagy egy percig, amikor megkérdezte:

– Mondja, Gábor, Klárika hogy van?

– Milyen Klárika?

– Hát nem maga a Mészáros Klára fia?

Kiderült, hogy a későbbi miniszterelnök felesége és az én anyukám egy padban ültek a gimnáziumban, ezért Antall József figyelemmel kísérte a pályámat.

Abban a pillanatban a csúcs és a „Hatalom” közelében voltam. Ha kihasználom, sokra vihettem volna. De ezt akkor nem vettem, vagy nem akartam észrevenni. Az életem során később ez többször is előfordult velem.

Anyukám a választásokon persze a „Jóskára” szavazott, amikor én egyéniben a Fideszre, listán pedig az SZDSZ-re. Volt is családi vita közöttünk. Apukám (aki valószínűleg kisgazdapárti lett volna) akkor már nem élt, így csak két oldalon álltunk, mivel egyke vagyok. „A Jóska egy igazi úriember” – mondta döntő érvként anyám, akit más esetben kevésbé érdekelt az úriemberség.

Édesanyám egy évre rá halt meg, küldtem gyászjelentést Antall Józsefnek is, de vagy nem kapta meg, vagy csak nagyon sok volt a dolga, nem jött el a temetésre. Ez csak most jutott eszembe, 23 év után, akkor nem is figyeltem rá, volt más bajom akkoriban. Nem érdekelt a politika, és a protekció sem. Pedig ha akkor kiépítem a megfelelő kapcsolatokat, bármi lehetett volna belőlem.

Anyukám Friderikuszt is nagyon szerette. Érdekes, neki még azt is elnézte, hogy nem ragozza pontosan az ikes igéket. Pedig anyám magyartanár, ráadásul szigorú pedagógus volt. A budapesti Eötvös József Gimnázium igazgatójaként ment nyugdíjba.

Az ifjú Friderikuszban ő is látta a tehetséget, így egyszer kijelentette:

– Ne izgassa magát, Sándor! Az ikes ragozás lassan kikopik az élőbeszédből.

Na, Sanyika azután hivatkozott erre jó néhányszor, amikor kijavítottam. Mert mindig megtettem ezt, hiszen talán ez volt az egyetlen szakmai pont – az ikes ragozás –, amiben jobb voltam nála. Ezért használtam is a fegyvert. Azt, hogy ez nyomot hagyott benne, jelzi, hogy minap az ikes ragozást rontva a Legyen Ön is milliomosban megtorpant és javított. Láttam rajta, átfutott az agyán, hogy most örül Gábor. Tudom, hogy végiggondolta, és én tényleg örültem, pedig akkor már három éve nem is beszéltünk egymással.

HOGYAN ISMERTEM MEG FRIDERIKUSZ SÁNDORT, AKI AKKOR MÉG NEM VOLT DOKTOR, VISZONT MÁR AFFEKTÁLT

– Tessék, Krónika rovat, Dömsödi Gábor vagyok – ezzel a mondattal vettem fel a telefont 1983 nyarán a szerkesztőségben, mert egyrészt a legfiatalabb voltam, ezért az én feladatom volt, másrészt éppen nem volt senki a szobában.

– Na, maga az, aki utánozza a hangomat – mondta a telefonáló, aki nem volt más, mint a még nálam is egy évvel ifjabb tehetség és botrányhős: Friderikusz Sándor.

Annyi alapja volt a szemrehányásra, hogy egészen az érkezésemig csak ő affektált a szerkesztőségben, onnantól pedig én is. Nem volt ez tudatos hasonulás, csak szimpla hangsúlyozási hiba, amit sok munkával azóta jórészt elhagytam. Ha nagy zaj van körülöttem, még ma is hajlamos vagyok magas hangon beszélni, de ha dolgozom, akkor figyelek rá, és általában sikerül elkerülnöm. Természetesen ma már Friderikusz is mindig kordában tartja a hangsúlyait, bár civilben hajlamos a nyávogásra, ami, valljuk be, nem férfias, sem az ő esetében, sem az enyémben.

Mindenesetre még egy hete sem dolgoztam a Magyar Rádió Krónika rovatában gyakornokként, máris volt bennem valami közös az ifjú sztárral, aki akkor már komoly névnek számított a szakmában. Ha ez a közös az affektálás, akkor legyen az! Tehetsége nem lehet mindenkinek.

Az viszont érdekes, hogy Friderikusz mitől volt rádiószerte szeretett vagy gyűlölt személy már huszonegy-huszonkét éves korában? Tehetséges volt, ehhez kétség sem fért, de akadtak mások is, akik az alapszakmában talán jobbak voltak nála. Azonban Sanyika (mi, akik szerettük, így hívtuk) érezte a szakmát. Nem a régit, a szocialista-realistát, nem is az akkori kor egyre bátrabb, tisztességesebb és, tegyük hozzá, ellenzékibb hangvételét, hanem egy még Magyarországon meg sem lévő szakmára érzett rá ösztönösen. Tudta, hogy miből lesz szenzáció. Az igazságtalan, a tisztességtelen önmagában nem érdekelte. Csak akkor, ha az nagyot durrant, ha abból botrányt lehetett csinálni. Jól kérdezett, jól írt, de ez önmagában nem emelte volna ki a szintén nagyon felkészült átlagból, mert akkoriban alaposan megnézték, kiből lehet rádiós újságíró, és a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a politikai, hanem a szakmai alkalmasságot is vizsgálták.

Az első rés a bástyán talán maga Fridi, aki rátermett volt, de politikailag – abban a korban – kezelhetetlen. Egy értelmiségi családból származó vidéki fiú, akinek az apja még börtönviselt is. (Ezt én sem tudtam akkoriban, egy újságcikkben olvastam sok évvel később, de az állambiztonság tisztában volt vele, erre akár mérget is vehetünk.) Tehát ha valaki, akkor Friderikusz nem kellett az akkori rendszer akkori rádiójába, de voltak támogatói (például Mester Ákos), akik meglátták benne a jövőt, és segítették, ezzel is megfricskázva egy kicsit a hatalmat. Ismert történet, hogy a tizenéves Sándor mozdonyvezetővel küldte fel riportjait Nyíregyházáról a 168 órába, ahol rendre le is adták őket, és menetrendszerűen botrány is lett belőlük. Egyszer aztán személyesen is látni akarták az „Istenek” (minimum e névnek megfelelő tisztelet övezte a műsor szerkesztőit), ezért felutazott Budapestre.

– Friderikusz Sándor vagyok – mutatkozott be a találkozáskor.

– Talán a fia! – válaszolták az „Istenek”, mindkét fél egybehangzó történetmesélése szerint.

Micsoda belépő! Már az első találkozásból is rádiós legenda született! Közben persze írogatott is a mi Sándorunk ide-oda, például az Élet és Irodalomba. Természetesen oda is figyelemfelkeltőt, botrányosat. Egyszer azokat a leveleket tette közzé, amiben a jogi egyetemre jelentkezők szülei kértek protekciót gyermeküknek. Volt köztük mindenféle polgár, pártvezető, művész, partizán. De csak olyanok, akiknek levelet kellett írni a figyelemfelkeltésére, mert az igazán fontos csemetéket kérés nélkül is nyilvántartotta a rendszerhez alkalmazkodó egyetemi vezetés.

Ez a riport jó tükre volt a fejlett szocializmusnak, nem a leglényegibb, nem is a legsúlyosabb, de kétségkívül az egyik leglátványosabb problémafelvetésével. A feldolgozás kicsit didaktikusan bulváros volt, mégis mély társadalomkritikát hordozott magában. Hetekig erről beszélt az értelmiség, mert akkor még volt ilyen, hogy egységes értelmiség, nekik szóló lapokkal és műsorokkal, mint például az Élet és Irodalom vagy a 168 óra. Nem véletlen, hogy Sándor – és természetesen én is – itt akartunk dolgozni. Mert a hatás nem maradt el. Lám, vagy negyven év távlatából is emlékezetből írom a történetet, pedig akkor még nem is ismertem a szerzőt, csak a nevét jegyeztem meg.

Nagy öröm volt, hogy személyesen is beszélhettem Friderikusszal, ha csak telefonon is.

– Én nem utánzok senkit, csak így beszélek – válaszoltam, és letettem a telefont. De azt már tudtam, hogy a hír igaz: ez egy kekeckedő pali. Amikor később megláttam a boltban egy jugoszláv pástétomot, ami a Kekec márkanévre hallgatott, gondolkozás nélkül megvettem neki.

– Nézd, ezt rólad nevezték el! – mondtam, mert akkor már tegeződtünk. Szerintem ekkor lett a barátom, mert meghatódott, pusztán attól, hogy valakinek az eszébe jutott, és vettek neki valamit.

ÖSSZEBARÁTKOZUNK ÉS ELKEZDÜNK EGYÜTT DOLGOZNI SANYIKÁVAL

A „maga utánozza a hangomat” telefonos affér után hamar összebarátkoztunk Fridivel. Akkoriban ő is állandóan a Krónika rovat környékén lógott, de inkább a 168 órának dolgozott. Minden héten ő készítette azt a riportot, amiről egyrészt beszéltek hétfőn a villamoson és a munkahelyeken, másrészt amiből cirkusz lett – szintén hétfőn – bent a Rádióban. Ha létezett volna már bulvár, Friderikusz riportjairól és az általuk vetett hullámokról szólt volna hetekig. Volt még egy ilyen kolléga, Juszt László, aki ráérzett akkoriban a botrányra, vagy maga idézte elő azt, de őt akkor még nem ismertem közelről, így Sanyika heti balhéit hallgattam tátott szájjal a Pagodában (a büfé melletti csarnokban) és a Rádió éttermében, mert szerencsére tagja lehettem annak a baráti körnek, amely látszólag Rangos Katit kísérte, miközben valójában Friderikusz történeteit hallgatta. Ők mentek elöl a folyóson, a slepp meg követte őket, nekem a harmadik sor jutott. Nem pole pozíció, de tudjuk, innen még könnyen az élre lehet jutni. De ez bennem akkor még fel sem merült, egyszerűen csak örültem, hogy hallgatója lehetek az elit klubban elhangzottaknak. Ez nem az „Istenek” szintje volt, de nem is a pórnépé. Ide azok a riporterek tartoztak, akikről mindenki tudta, hogy rendkívül tehetségesek, és azt is, hogy nem hajlandóak kritika nélkül szolgálni az adott rendszert. Akkoriban ezt úgy mondták: némiképp reakciósak. Egyébként vicces, hogy a szocializmusban ezek az emberek inkább ellenzéknek számítottak (Mester, Rangos, Friderikusz, Györffy Miklós, Bolgár György), most meg ők a „bigott balosok”, miközben ugyanúgy beszélnek és gondolkoznak, mint régen, csak éppen nagyot fordult körülöttük a világ.

Tehát tátott szájjal hallgattam a nagy generáció profijait, miközben főleg Fridiről, az ő riportjairól és balhéiról volt szó. Minden hétre jutott egy Hárs elvtársos, Schéll elvtársos cirkusz (előbbi, a Rádió elnöke nagyon rendes ember, utóbbi, a Politikai Adások Főszerkesztőségének vezetője már vaskalaposabb régi káder volt), de az elvtársak egy ideig toleránsak voltak az ifjú Friderikusz határokat feszegető akcióival. Ma ennek a századáért kirúgnának bárkit bármelyik közmédiumból. Friderikusszal tehát mindig történt valami (velünk is, de ezek kevésbé izgalmas sztorik) és ő ezekről az esetekről ráadásul sokkal izgalmasabban mesélt, mint ahogyan a valóságban megtörténtek. Egyáltalán: Friderikusz asztal mellett még szórakoztatóbb, mint a tévében és a rádióban. Aki nem ismeri, el sem tudja képzelni! Ezért mondtam neki mindig, hogy ne törje magát, csak üljön be egy tévébe és mesélje el a napját. Kicsit hozzá szokott tenni a történethez, egy kicsit el is vesz belőlük, visz bele színt is, meg torzít, de kit érdekel, ha az eredmény fenomenális. De nem hallgatott rám, eddig csak Vitray készített ilyen adást. „Csak ülök és mesélek”, ez volt a műsorának a címe, ahol Friderikusz is majdnem feltűnt, csak Born Ádám, a rendező, megtorpedózta. Ez fontos történet, ezért elmesélem, bár én is csak hallomásból ismerem, és természetesen Sándor és Born Ádám máshogy adta elő.

A lényeg, hogy Vitray legendás műsorába vihettek a fiatalok témákat, és mivel Tamás minden idők legnagyobb magyar televíziósa, mindenki, aki számított vagy számítani akart, az ő kegyeit leste, az ő műsora körül ólálkodott. A szabály az volt, hogy a témát, amit valaki felkínált, saját maga meg is csinálhatta. Ha sikerült, leadták, ha nem, akkor eljátszotta az esélyét. Ezért sokan azt választották, hogy az ő ötletüket inkább egy tapasztalt kolléga forgassa le, miközben ők még tanulnak, fejlődnek egy kicsit. Nem így a mi Sándorunk, aki soha nem volt önbizalom híján, és önértékelése még a kétségkívül nagy tehetségét is felülmúlta. Ő aztán nem adta másnak a témáját, ment maga forgatni az ifjú rendezővel, Born Ádámmal, akit nem a korrektsége miatt szeretünk. Igazából nem is szeretjük, azt viszont értékeljük, hogy profi a munkában és az intrikában egyaránt. De az ifjú Friderikusz még nem ismerte Bornt, így megbízott benne. Leforgatták a riportfilmet, majd azt hallotta az adásban, hogy a kérdései Ádám hangján szólnak, egyszerűen a rendező úr szó szerint alámondta azokat, az eredeti változatot kitörölve. Born szerint Fridi kérdései használhatatlanok voltak, de ismerve mindkét felet, én inkább a barátom verzióját fogadom el, azt, hogy Ádám túlságosan is segítőkész volt. Ez lett volna a kitörési pont Sanyika számára, de a csúcstámadással emiatt még várnia kellett, visszatért tehát az alaptáborba, a Magyar Rádióba, ahol lassan barátokká váltunk. Egyrészt azért, mert bár fenntartás nélkül csodáltam, láthatóan értettem is amit csinált, másrészt meg egykorúak voltunk, és akkoriban kevés fiatal riporter dolgozott az intézményben, a politikai adásoknál meg különösen. Tehát természetes szövetségesek voltunk.

FRIDERIKUSSZAL A KISZ-LAKÓTELEPRE KÖLTÖZETJÜK A MIÉP KÉSŐBBI SZÓVIVŐJÉT

Friderikusszal együtt dolgoztunk, de nem csak a Rádióban. Például amikor később főnökünk költözni kényszerült, minket, a két fiatalt kért meg arra, hogy segítsünk a trógerolásban. Képzeljék el a 68 kilós Friderikuszt meg a 71 kilós Dömsödit egy majd 120 kilós NDK automata mosógéppel a KISZ lakótelep lépcsőházában, útban a harmadik emelet felé. (Lift nincs!)

A dolog pikantériája, hogy ez az ember, aki később a MIÉP szóvivője lett, még jól láthatóan kommunista meggyőződésű volt, amikor történetünk játszódik. Egyébként felsejlett benne valami ösztönös népi is, mert nem igazán tudott uralkodni a vézna kis testében megbúvó nagy természetén. Nőzött időközönként, és ilyenkor mindig sikeres volt. Bezzeg a Déli Krónika élő műsorvezetése csak akadozva ment neki évek múltán is, e tárgykörben tehát nem volt annyira potens. Egyébként viszont igen. Ha megismert egy nőt, azt teherbe is ejtette, ilyenkor – mivel becsületes magyar ember volt – vált és újra nősült. Egy ilyen alkalommal költöztettük a KISZ-lakótelepre, mert az új feleség KISZ-káderként szolgált, egy mozgalmi továbbképzésen kezdődhetett a kapcsolat is. Egykori főnökünk később óriási fájdalmunkra egy szeretett kolléganőnket is elcsábította, akitől tündéri ikrei születtek. Abbahagyom a pletykálást, mert szerintem már az is sok, ha ennyi fennmarad Győri Béláról az utókornak. Bár én rengeteget köszönhetek neki. Például a tévés karrieremet, mivel ő tanácsolt el a Rádiótól 1986 júliusában, mondván: politikailag megbízhatatlan vagyok. Ebben természetesen benne volt az is, hogy Friderikusszal barátkoztam, aki még nálam is megbízhatatlanabb volt.

Ennek ellenére, miután Győri eltanácsolt, felvettek a tévébe a Híradóhoz, ahol parlamenti tudósító lettem. Ezt meg Aczél Endrének köszönhetem, aki Győrihez képest olyan demokrata és antikommunista volt, hogy az elmondhatatlan. Mellesleg ragyogóan tehetséges, de ez ma már kit érdekel. Visszatérve a történethez, egyre többet beszélgettünk Friderikusszal és nagyon jó barátok lettünk. A riportjainkat mindig alaposan elemeztük. Segített vágni, szólt, ha rossz a kérdés, vagy a megközelítésmód. Sokkal előbbre tartott, mint a szakma, nagyon sokat köszönhettem tehát ezeknek a továbbképzéseknek, észre sem vettem, és már majdnem úgy gondolkoztam, mint ő. Egy ponton tért el a világlátásunk, én nála sokkal prűdebb és konzervatívabb voltam. Itt nem a szexualitásról van szó, ezt azért sietek kijelenteni, mert barátaim szexuális kalandjairól nem kívánok beszámolni. De az az igazság, hogy nem is igen tudnék mit mondani. Ekkor a konzervativizmusom még csak abban látszott, hogy sokkal jobban betartottam a szabályokat, és nem mertem olyan nyíltan lázadni a társadalmi konvenciók ellen, mint ő, annak ellenére, hogy a rendszer hibáit én is élesen láttam.

NEM EGYSZERŰ EGYÜTT DOLGOZNI FRIDERIKUSSZAL

Az egyetem után tehát részt vettem a Rádió, a Krónika rovat és a 168 óra posztgraduális képzésén túl a Friderikusz-féle tréningeken is. Ez utóbbi adott nekem a legtöbbet, nemcsak szakmailag, hanem a világlátásban is, és amit a szüleimtől, főleg anyámtól és néhány tanáromtól (hátha olvassák: dr. Vasbányai, dr. Laurenszky) kaptam. Érdekes módon Friderikusszal csak egyszer készítettünk közösen riportot A Rekord ára címmel. Na, ezzel sem büszkélkedtünk később. Nem volt ugyan szégyellni való, de dicsekedni sem lehetett vele. A témaválasztást némiképp segítette, hogy – Sanyika akkor már nagyon, én pedig csak egy kicsit – ruhamániásak voltunk. Tudni kell, hogy mi olyan korban nőttünk fel, amikor egy Levi’s farmer még felfoghatatlan értékű kincs volt, más márkát meg nem lehetett kapni még az Ecserin sem. Az Ecseri a használtcikk-piac volt, ahol a külföldre járó kereskedők és kamionosok által behozott (értsd: becsempészett) árut, gyakorlatilag csupán egyfajtát, a Levi’s farmert lehetett megvásárolni, nem teljesen legálisan, némiképp konspiratív körülmények között. Az első években még nem is volt kirakva a portéka, az eladó megszólított:

– Mi kéne, fiatalember?

– Levi’s – mondtam én, a fiatalember, aztán már bent is voltam egy sötét raktárban. Kaptam egy farmert a méretemben, kifizettem, és mentem. Félhavi fizetés volt az ára, ami felértékelte a menő cuccok viselőit. Hétköznapokon volt a lábra „Fröcsi” cipő is, fröccsöntött talpú borzalom, és aki ki akart tűnni, annak egyszer egy évben a Luxus áruházban kínáltak például jugoszláv nyári bőrcipőt. A havi fizetés másik feléért.

Mindenki ugyanolyan ruhában járt, aki egy kicsit más akart lenni, annak nagyon kellett igyekeznie. Friderikusz igyekezett. Mindig jobban öltözött majd’ mindegyikünknél. (Persze a jó ízlésű külpolitikusokat és sportosokat nem számítva, mert ők utazhattak nyugatra, és ott vásárolhattak a napidíjukból!) Mivel Fridi sokat és jól dolgozott, és mint külső munkatársat riportonként fizették, szépen keresett. A pénze pedig szinte teljes egészében ruhára ment el. Lakásra ugyanis nem költött, kezdetben a Fidesz prominenseinek volt a kollégiumi társa, majd szörnyű albérletekben lakott, később főként a barátoknál. A keresett pénz ruhára ment tehát.

De mi is volt A Rekord ára műsorral? A Rekord egy zalaszentgróti ruhaipari szövetkezet volt, az ő rendkívüli teljesítményükről szólt az adás, arról, hogy bérmunkában tőkés exportra gyártottak ruhákat, többek között a (nyugat-német!) Boss-nak is. Ezt persze a megyei elvtársak nem nézték jó szemmel, és piszkálták a szövetkezet sikeres vezetőjét, ahelyett, hogy lovaggá ütötték volna. Ez a cég keltette fel az érdeklődésünket, de főleg Sanyikáét, ezért készítettünk a hányattatásaikról egy műsort. A félórás riportban talán egyetlen kérdésem maradt, Sanyika ugyanis nem hagyott szóhoz jutni, meg amit kérdeztem, azt is kivágta. De összebarátkoztunk a szövetkezet elnökével és vásárolhattunk a megmaradt vagy selejtes ruhákból. Magyar áron, Boss minőséget. Nem kaptuk olcsóbban, mint más, de más nem jutott oda. Ez volt tehát a nagy protekció, nem vagyok rá büszke, de ettől az esettől eltekintve egy fagylaltot sem fogadtunk el soha. Megjegyzem, sokan nem is értik, hogy mi bajom ezzel az össznépi magyar mutyival, amit egy egész ország művel mind a mai napig. De Friderikusz is utálta ezt a helyzetet, és ő sem csinált rendszert az előnyök elfogadásából. Eszembe jutott egy másik jellemző eset arról, hogyan vesztegettek meg minket kollektíven a szocializmusban. Demján Sándor, aki akkor még egy áruházlánc vezetője volt, azzal vette meg az újságírókat, hogy a sajtótájékoztató után, a nagyközönség, vagyis a hivatalos megnyitó előtt vásárolhattak. Így például a Nyugati téren álló, mára már bezárt egykori áruház, a Skála Metro megnyitásakor volt egy bemutató turnus az elvtársaknak, amikor pedig ők elmentek, újratöltötték a készletet a hiánycikkekkel, és jöttek informálódni az újságírók, amikor ez a készlet is elfogyott, jöhetett a nép. Csoda, hogy a politika és a sajtó imádta őt?

Visszatérve a közös ügyekre, amikor együtt dolgoztam Friderikusszal, akkor sem szerepeltünk soha egy színpadon. Még közös képünk sincs azt az egyet kivéve, amit a hatéves kisfiam készített kettőnkről és feleségemről a párizsi diadalív tetején. Sok ezer fényképem van otthon, de csak egy-kettőn látszunk együtt a barátommal. Pedig amikor közös cégünk volt, a fotósok mindig kapacitáltak minket, álljunk egymás mellé. Fridi ilyenkor azt mondta: szó sem lehet róla, ő nem fog engem népszerűsíteni. Akkoriban jót nevettem ezen, de most már tudom, nem viccelt, és ez nagyon elszomorít.

TALÁLKOZOM HAJDÚVAL, DE NEM EMLÉKSZEM RÁ

Tíz évet dolgoztam együtt Hajdú Péterrel, de ennél sokkal régebben ismerem. Mit tesz Isten, egy „sztár” oldalán láttam először, de akkor csak annyit lehetett tudni róla, hogy egy 20 év körüli, átlagos fiatalember. Olyan, akinek nem jegyezzük meg a nevét, mert teljesen feleslegesnek tűnik. A szóban forgó hölgy férje nagyon féltékeny volt a feleségére. Egy ideig engem követett egy autó, mert a férfi rám gyanakodott, és megbízott valakit a figyelésemmel. Vicces volt, mert akkor még gyorsan vezettem, és jó autóm volt, tehát követőm nem tudott sokáig a nyomomban maradni. De rendszeresen várt a stúdió és a lakásom előtt is. Gyanússá azért válhattam a férj szemében, mert amikor az asszony elhatározta, hogy válik, én segítettem neki lakást keresni. Egy ilyen alkalommal, amikor találkoztam vele, ott volt mellette a fiú. Unokaöccseként mutatta be Hajdú Pétert, aki annyival fiatalabb volt nála, hogy nem is gyanakodtam másra. Péternek mázlija volt, a férj gyanúját sem keltette fel. Az első találkozásunk történetét jóval később maga Hajdú mesélte el nekem. De lám, ebben a sztoriban is volt egy „sztár”, mert az ismert emberek társaságát már fiatalon is tudatosan kereste Péter. Ez esetben egy asszonyét, akinek én a barátja voltam, ő meg a szeretője!

AHHOZ, HOGY MAJD MEGISMERJEM HAJDÚ PÉTERT, NEKEM KELL VEZETNI A TELEMÁZLIT

A Telemázli egy amerikai licencműsor volt, az elsők egyike Magyarországon. Akkor még szokatlan volt számunkra, hogy a műsorvezetést nem csak úgy odaadják valakinek, hanem egy megépített díszletsarokban a kiszemelt műsorvezető fiúknak és lányoknak el kell játszania ugyanazt a jelenetet, amit mellesleg előtte mindenki megnézhetett felvételről az amerikai kollégák előadásában. Ma már tudjuk, ez a casting, azaz a szereplőválogatás. Ezt az angol szót én akkor hallottam először. Az idő tájt nem volt szükségem újabb munkára, jól kerestem, és szerepeltem a tévében eleget, de ha hívtak, nem mondtam nemet. A díszlet lenyűgözött, és a műsor maga is. Olyan amerikai volt. Érdekes, erre akkor még vágytunk, ma pedig utáljuk. Menet közben beleszerettem a feladatba és egyre fontosabbá vált, hogy én kapjam meg a műsort. A magyar főnökök kiválasztottak három lányt és három fiút, és kiküldték a felvételeiket az amerikaiaknak. Ők a Jakupcsek-Dömsödi párost választották. Ehhez képest az első évet Borbás Mária és Karsai István színész csinálták végig.

Mi történt? Semmi különös, csak ez Magyarország. Az akkori szórakoztató főnöknek Marcsi volt a kedvence, teljesen beleszeretett, szakmailag bizonyosan, a többi aljas rágalom. Egyébként is jellemző volt arra a korra, hogy az akkor már producerként dolgozó főnökök beleszerettek a menedzseltjükbe, de a lányoknak erről tudomást sem kellett venniük. Nem voltak kiszolgáltatottak, akadt munka bőven, amit a legjobbak kaptak meg általában. Ez egy kivételes eset volt, Jakupcsek megfelelőbb lett volna erre a „szerepre”, mint Marcsi, de a főnök nem őt választotta. Karsaiba nem volt szerelmes senki, ő egyszerűen csak együtt teniszezett Pongrácz Antallal, a Szerencsejáték Rt.-nek (a műsor támogatójának) akkori vezérével, aki úgy döntött, ide új arc kell. Dömsödi már túl ismert, jöjjön egy jóképű, de ismeretlen színész. Arra nem gondolt, hogy ez egy másfajta szerep, így aztán ebbe a feladatba beletört Karsai kolléga bicskája. Színész volt, műsorvezetőnek lassú, sokáig tartottak vele a felvételek, így egy év után azt mondta Rosta Mari, a producer, aki a drága stúdióbérletet és a műszaktúlórákat fizette, hogy: váltunk, új emberek kellenek! Akkor, 1996 tavaszán jöttünk mi, Geszler Dorottya és én. Jakupcsek Gabi ekkor már nem került szóba, de így legalább megmaradt köztünk a barátság, vele ugyanis akkoriban mindig vívtunk egymással, hogy ki a szellemesebb, gyorsabb, jobb műsorvezető. Dórival meg csak összedolgoztunk, vele nem volt dominanciaharc.

Felhívott tehát a producer, hogy vállalnám-e. Éppen a Felvonulási téren forgattunk, tehát barátok között voltam, ami önbizalmat adott. Mondtam, vállalom, de csak Karsai gázsijának a duplájáért.

Soha, sem azelőtt, sem azután nem tudtam a pénzt szóba hozni. Amit adtak, megköszöntem. De akkor sértett voltam. Hogyan lehetett egy színészt választani helyettem? Ez volt a primitív bosszúm.

– Rendben – mondta Mari, de akkor én még nem tudtam, hogy a kezdeti adások gázsiját István menetközben már feltornázta a kétszeresére. Mivel egyszerre két műsort rögzítettünk, kéthetente szombaton egy egész vagyont kerestem. Sokat piszkáltak akkoriban a műsor miatt, de a mai napig vallom, hogy csak a műfajon lehet vitatkozni, hogy szeretjük-e vagy sem. Azon, hogy ezt jól csináltuk, nem.

Másrészt ilyen fizetésért a mai nehéz időkben egy iszapbirkózás közvetítését, sőt magát a birkózást is elvállalnám.

VÉGRE HIVATALOSAN IS MEGISMEREM HAJDÚ PÉTERT, DE A NEVÉT MÉG MINDIG NEM JEGYZEM MEG

A Telemázli a mi műsorvezetésünkkel még négy évet ment, nézett volt és nagy népszerűséget hozott. A csapat profikból állt, tudtuk, hogy felvétel közben nem szabad leállni, bármi is történik, mert ez egy nyereményjáték, folyamatos felvétellel, közjegyző által hitelesítve. Nagyon figyeltünk tehát és nem is igazán hibáztunk. Két kedves és szép lány javította az összhatást, a tévétornában népszerűvé vált tornászlányok, a Fejes ikrek: Erika és Mara. Erika Varga Miklós énekes, Mara pedig Gréczy Zsolt újságíró felesége.

Amikor egyszer a forgatókönyv szerint Erikát kellett felkonferálnom, a takarásból hirtelen Varga Miki bújt elő.

Gondolom, arra számítottak, hogy leállok, és megkérdezem, mit keres itt, de nem ezt tettem. Nem álltam le.

Mondtam, hogy Miklós, Erika férje, így családban marad a fizetése, és megcsináltattam mindent Miklóssal, úgy, mintha a felesége lenne ott. Erre nem volt felkészülve, de becsülettel helytállt. Hozta a szerepét, feldöntött és elrontott mindent, amit csak lehetett, de én rettenthetetlen voltam. Akkoriban ment ugyanis Friderikusz átveréses műsora, és ekkor már biztos voltam abban, hogy ehhez készül a felvétel és a barátom akar leégetni. Nagyon meg akartam felelni, ezért aztán Miki nem tudott kilendíteni a szerepemből. Ez így ment néhány kínos percig, amikor megjelent egy fiatalember, kezében mikrofonnal, és elmondta, hogy ez az egyik „nóném” kereskedelmi tv átverős műsora, és ők most Dömsödi Gábort akarták jól megtréfálni.

– Meglepődtél, Gábor? – kérdezte.

– Miért lepődtem volna meg, hiszen tudtam róla – mondtam.

– Tudtál róla?

– Hogyne tudtam volna, hiszen délelőtt órákig próbáltuk veled – válaszoltam.

– De ez nem igaz – mondta Hajdú Péter, mert ő volt az ifjú műsorvezető.

– Persze, hogy nem – válaszoltam –, de ez volt az én átverésem.

Így ismertem meg „hivatalosan” későbbi munkaadómat, Hajdú Pétert.

ELKEZDÜNK EGYÜTT DOLGOZNI HAJDÚ PÉTERREL, DE BARÁTSÁGRÓL SZÓ SINCS

Ne Hajdú Péterrel kezdjük a történetet, hiszen Hajdú Péter karrierje sem Hajdú Péterrel kezdődött, hanem Tornóczky Anitával. A kezdeteknél ugyanis Medgyessy Péter nevelt lánya a kulcsfigura. Kezdjük azzal tehát, hogy valamikor a ’90-es évek végén megismertem Tornóczky Anitát.

– Nyilatkozz nekem − kérlelt egy lány a telefonban, amikor még „sztárriporter” voltam.

– Rendben − mondtam én, mert „menő koromban” is alázatosan viselkedtem (legalábbis erre törekedtem), és megbeszéltük a randevút. Valami poros helyen találkoztunk, ahol amúgy is forgattunk az Autó2-nek, az akkori autós tévéműsoromnak.

Mi pontosan érkeztünk, a lány is, akinek a nevét sem tudtam. A telefonban még mondtam neki: operatőröm, mikrofonom, kamerám van, csak egy kazettát hozzon.

– Nincs kazettám − mondta ő, kézfogás után.

– Nem baj, adunk! − így én, mert a fiatalokkal próbáltam jó fej lenni, és a lány ráadásul nagyon csinos volt. Az sem látszott rajta, hogy csak 16-17 éves.

– Nagyon szép lány, ha jó is, lehet belőle tévés − mondtam az operatőrnek.

– Nagyon szép lány, lehet belőle a barátnőm − mondta az operatőröm, aki akkor még nem tudta, hogy nincsenek egy súlycsoportban. Illetve egy sportágban sem, így a súlycsoport már nem is számít. Mivel az operatőr ezt mind nem tudta, felírta a lány telefonszámát. „Nekünk nősz nagyra” − gondoltuk mindketten, igaz, nem ugyanazt értettük ezen a mondaton. Megjegyzem, ebben a vonatkozásban én nyertem. A lány később vezetett nekem műsort, bár ebben nem volt sok köszönet. Az operatőr viszont hoppon maradt.

Tornóczky Anitával legközelebb 2001 őszén találkoztam, amikor a Névshowr felvételén jelentőségteljesen átvonult a színen.

– Hát ez meg ki? – kérdeztem én, a műsorvezető.

– Nem ismered? − csodálkozott az operatőr. − Anita, az egyik producer.

– Jó nő a munkaadóm − örvendtem. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy én ezzel a lánnyal már egyszer találkoztam, és hogy tartozik nekem egy kazettával.

De hogyan lettem a Névshowr műsorvezetője?

Két héttel korábban a balassagyarmati Svejk sörözőben vacsoráztunk barátaimmal, amikor hívott Román Péter. Ő régi főnököm és jótevőm, tulajdonképpen magamon kívül neki köszönhettem a pályámon majdnem mindent. (Meg Mester Ákosnak, Pásztor Magdolnának, Aczél Endrének, Tardos Julinak, Horvát Jánosnak, Friderikusznak és még sokaknak.)

Román volt az egykori TV2 főszerkesztője, az első oldalakon említett, rendszerváltó, Napzártás csatornáé. Később már őt sem használták érdemei szerint, de valahogy összeakadt a Hajdú-Tornóczky párossal, akik műsort csinálhattak az MTV-ben. Hogy miért is kapott két nyeretlen huszonéves műsort a közszolgálati csatornán?

Mert szerettek volna egyet! Ilyen egyszerű ez, ha a következő évben választás lesz, és az egyik produceraspiráns a miniszterelnök-jelölt nevelt lánya. Bár ekkor Medgyessy még szinte esélytelen volt, de a TV vezetése biztosra ment. Kellett nekik biztosíték, kormányváltás esetére is. Adtak egy műsort tehát a kettősnek, úgy, hogy pénzt nem fizettek érte. Viszont kaptak reklámidőt és lehetőséget. Péter és Anita így került bele totál amatőrként a „sóbizniszbe”, de volt néhány nehézsúlyú, profi segítőjük, és ez is mutatja, hogy Hajdú a látszat ellenére már akkor sem volt hülye. Mert a látszat nagyon ellene szólt. Se tehetséges, se szép, se magas, se szimpatikus, összesítve: semmi se volt. De volt neki egy Anitája!

A lehetőséget tehát Anita kapta, akit Péter marionettfiguraként mozgatott. Most rosszakat írok Hajdú Péterről, de ha visszanézek, látom, hogy már ekkor, a kezdetek kezdetén is megvolt az a képessége, ami korunk hősévé teszi őt. A főiskolán kiszúrta magának Anitát, akit nem felszedni akart (lehet, hogy ez nem is sikerült volna neki Anita szerelmeit nézve), hanem a barátjává tenni. Ez több mint mázli, ez előrelátás. Hajdú érezte, hogy az akkor bukott, volt szocialista pénzügyminiszter lánya a kapcsolataival még a segítségére lehet. Azt, hogy mennyire, nem láthatta előre, de tudta, egy kisembernek erős szövetségeseket kell találnia. Péter becsületére legyen mondva, hogy amikor már nem volt szüksége a lányra, akkor is támogatta Anitát, és elnézte az összes őrültségét, még akkor is, ha az időnként borsos számlákat neki kellett fizetnie. Pedig Péter − úgy, mint a sikeres vállalkozók általában − nem szeret fizetni. Mással nem is volt ilyen gáláns, csak Anitával. De ezen most ne gondolkozzunk el, hanem térjünk vissza a kezdetekhez.

Tehát hívott engem Román Péter – tudják, amikor az étteremben a barátaimmal vacsoráztam −, és mondta, hogy aznap, azaz péntek este meg kéne néznem az M1-en az esti műsort. Névshowr, ez a címe. Azért kell megnéznem, mert teljes bukta lesz egy Hajdú Péter nevű figura műsorvezetésével, és a következőt már nekem kéne csinálnom, társműsorvezetőként.

Nagyon nehéz volt az a pénteki nap. A Svejkben szlovák konyha van, zsírosan főznek, viszont kiválóan, és a csapolt sör is egészen különleges. Tele voltam tehát megterhelő élménnyel, és akkor erre még Hajdú Péter! De nem a mostani – aki olyan, amilyen, de profi −, hanem az éretlen, az amatőr! Álmomban se jöjjön elő!

A műsor tényleg katasztrofális volt. István napot ünnepeltek a Hotel Normafában. Péter műsorvezetőként egy csöppet sem volt elfogódott, de nagy egóról nagyot lehet esni. Nem mutatott be senkit, a beszélgetéseknek nem volt sem eleje, sem vége, sem veleje. Nem volt otthon Rennie (gyógyszer sav ellen), ezért szódabikarbónás vízzel tértem nyugalomra. De, hogy ne legyek teljesen igazságtalan: az adás előzetese − promója – kiváló volt, a műsorötlet pedig kifejezetten tetszett. Igent mondtam a felkérésre valami jelképes összegért, hogy segítsem a fiatalokat, és hogy visszakerüljek a TV-be, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem pont akkora szükségem volt Hajdúra, mint neki énrám. Nem vethettünk egymás szemére semmit.

Pár nappal később már bent ültem tehát a Névshowr díszletében, amikor Tornóczky átment a színen. Akkor hangzott el a „ki ez a csaj? − ő a producer” párbeszéd. Fogalmam sem volt ki ő, pedig tudnom kellett volna, hiszen azzal, hogy a műsorában szerepeltem, attól a pillanattól sokak szemében végérvényesen és visszavonhatatlanul „szoci bérenccé” váltam.

Az MTV nagyon becsületes vezetése ugyanis úgy okoskodott: szerződést köt 2002. áprilisig a duóval, ha nyer az MSZP, meghosszabbítják a megállapodást, ha veszít, kirúgják a fiatalokat. Biztos, ami biztos alapon – mint már írtam − addig sem fizettek nekik semmit, gazdálkodják ki ők a műsor költségeit. Ebbe a buliba kerültem én bele. Csak azt tudtam, hogy itt nincs pénz, a „szégyenről” akkor még nem volt szó! Egészen addig, amíg Anita át nem ment a színen. Nem csendesen, senkit sem zavaróan, hanem egy hangsúlyos pillanatban, amikor mindenki látja. Talán még le is kellett állni miatta, de erre nem esküszöm meg, és amúgy is mindegy. Elérte, hogy mindenki észrevegye, és én utána egy perccel megtudtam az operatőrtől, hogy Medgyessy lánya.

Köpni, nyelni sem tudtam. Nem volt ellenemre akkoriban az a szellemiség, amihez hozzácsaptak, de jó lett volna, ha magamtól vállalom, hogy majd én is repülök, ha marad a Fidesz-kormány.

AZ ELSŐ KÉT NÉVSHOWR, A TOTÁLIS KÁOSZ

A második Névshowrt a balul sikerült István napi után így már együtt vezettük Hajdú Péterrel a Normafa Szállodában. Illetve én vezettem, Hajdú pedig megpróbált senki lábára sem rálépni. Hogy legyen valami szerepe is, ő konferálta fel a vendégeket, a meglepetésvendégeket, és ő adta át az ajándékot. Ezzel még segíteni is tudott, mert az én agyam elég furcsa. Pillanatok alatt megtanulom valakinek az életét, és a vele történt sztorikat, de az már nem megy, hogy megjegyezzek három nevet.

Adás után egy órával már azt sem tudtam elmondani, hogy ki volt a vendég, Hajdúnak viszont kiváló memóriája van. Ő az emberekből készült nehezen, az adásokban mindig szorongatott a kezében egy papírt, amire fontos információk voltak felírva, de az sem kizárt, hogy otthon kitalált kérdéseket, és azokat olvasta fel a jegyzeteiből. Szerencsére a vége felé ezeket elhagyta, és néha már együtt is élt a beszélgetéssel. De most még csak a második adásnál tartunk, ahol ő – szerencsére − meg sem szólalt. Arra emlékszem, hogy Mária nap volt, nagy nehezen rávettük Törőcsik Marit, hogy jöjjön el, és vendégként énekelt Mari Zsuzsi, akit úgy konferáltam fel: nemcsak Mari, hanem Zsuzsi is.

Tehát: Normafa Szálló. Délután még nem volt kész a helyszín a medence partján, majd amikor készen lett, jött egy jó hosszú – többórás − áramszünet.

Mindenki egyre idegesebb lett, főként az ünnepeltek. Őket próbáltam csitítgatni, megnyugtatni a szerkesztőt, a rendezőt, szinte mindenkit, mert majd’ felrobbant a stáb. Mi sok éven át gyártottunk a Névshowrnál nagyobb szabású showműsort Friderikusszal, de ilyen soha nem fordult elő velünk. Teljes volt az anarchia, kiderült, hogy Hajdú Péter nem csak műsorvezetőként nem tudott semmit a szakmáról, de producerként sem. Mentségére csak az szolgál, hogy kevés pénze volt a produkcióra, de ha egy kicsit is konyított volna a szakmához, ennyivel bele sem kezd. Csak a Jóistennek, meg a stáb profi tagjainak köszönhető, hogy Hajdú nem bukta el teljes karrierjét és vagyonát ott, a második (és hozzáteszem, harmadik, negyedik stb.) felvételen. Olyan volt ez, mintha valaki egy elsősegélynyújtó tanfolyam elvégzése után akar vakbelet operálni, és mivel nem tud semmit, nem is zavarja, hogy nincs műtő, szike és altatás a műtéthez.

Persze Péternek és Anitának, mert ő is jócskán benne volt a dologban, csak úgy sikerülhetett ez, hogy mi a hátunkon elvittük a műsort, de magunk sem értettük, miért tesszük. Mert szeretni nem szerettük a producerpárost, akik szakmai hiányosságaikat nagyképűséggel helyettesítették. Talán csak nem akartunk balhét, de a fő ok az lehetett, hogy beleszerettünk a műsorötletbe, és tudtuk, hogy ezt nagyon jól meg lehetne csinálni. Persze Hajdú és Tornóczky nélkül. Az megint más kérdés, hogy azoktól a kollégáktól, akiknek mindent köszönhetett, úgy vált meg Hajdú a műsor megszűntekor, vagy még korábban, hogy semmivel sem utalt arra, hogy érzi, neki nagyon, de nagyon hálásnak kéne lennie nekik.

A NÉVSHOWRNAK KÖSZÖNHETŐEN MEGISMEREM A GÖRCSÖS FEJFÁJÁST

Az első két közös adás, a Mária– és a Ferenc-nap után olyan fejgörcsöm lett, ami sem előtte, sem azóta nem volt. De ennek köszönhetően tudom, milyen kínokat állnak ki a frontérzékenyek. A harmadik, Ferenc-napi Névshowrt egy diszkóban, egy XI. kerületi épület negyedik emeletén vettük fel. A főszerkesztővel, Román Péterrel magunk rakosgattuk az asztalokat és a székeket, mert kellékes, berendező, rendezőasszisztens nem volt, és kínunkban azon nevettünk, hogyan juthattunk idáig. No, nem a segédmunka fájt, hanem az, hogy Hajdú Péter a főnökünk.

De megbeszéltük újra, hogy ez a műsorötlet (Regős Éva találmánya) jó, munkánk meg nincs más, tehát nyelünk. Megismertük a kiszolgáltatottságot, de ha már választani lehet, jobban szeretek egy nagyformátumú embernek kiszolgáltatva lenni, mint egy jelentéktelennek. (Most, ennyi év után sem vagyok más véleménnyel Péter formátumáról. Pedig azóta volt olyan időszak is, amikor kedveltem, és időközben megismertem azokat a „jó tulajdonságait” is, amelyek segítenek neki kiválóan eligazodni és érvényesülni a mai magyar valóságban. De ennek semmi köze nincs az emberi vagy szakmai nagysághoz, tehát első látásra itt sem tévedtem, ahogy Friderikusznál sem, akiről egyből látszott, hogy tehetséges.) Mi, a régiek, nagyon el voltunk tehát keseredve, mert már túl voltunk két adáson, és Péter arcán még mindig nem jelent meg az az értelem, amire annyira vártunk. Anitával már nem is foglalkoztunk, az addigra már biztos volt, hogy tőle, mint producertől semmi jóra nem számíthatunk. A Ferenc-nap is késve indult, és itt is volt egy többórás áramszünet. Nem készítették elő a felvételt, pedig ez gyártási alapfeladat, és az elektromos hálózat nem bírta a közvetítő kocsit meg a lámpákat. Volt a produkcióban egy ló, amit liften kellett felhozni a negyedikre.

Igen, egy élő ló. Teherliften a negyedikre! Ezen lovagolt volna be Búza Sanyi, Rákóczi Feri köszöntésére. Mondtam Anitának, hogy ez nagyon veszélyes. Lovas ember vagyok, tudtam, hogy a ló teljesen kiszámíthatatlanná válik idegen környezetben. Bezárni egy liftbe és felvinni négy emeletet, sokheti tréninggel teljesíthető feladat, de nem így elsőre. Ennek ellenére felhozták, és hogy nem lett baj, az csak a Jóistennek köszönhető. De láss csodát, a vak és méretes önbizalom megint elvezetett a célig. Az, hogy a ló végül is az adás közben ledobta a lovasát, csak Búza Sándor egy hirtelen mozdulatának volt köszönhető. Sanyi, akit huszárnak öltöztettük, kirántotta kardját Rákóczi Ferenc üdvözlésére. A ló ettől megugrott, Búza Sándor lerepült, de a kezében tartott tokaji bor nem tört el, és a műsornak sem tett rosszat ez a jelenet. Hogy lehetett volna ebből tragédia is? Kit érdekelt rajtunk kívül?

Címlap lett volna, mondták ilyenkor az ifjú producerek, akik mindent ebben, vagyis bulvár címlapban mérnek. És természetesen pénzben, de ez már a későbbi fázis. De a fejfájást nem is ezektől az apróságoktól kaptam, hanem az ismételt csúszástól és attól, hogy a már akkor is idős Bessenyei Ferencet nekem kellett − régi ismerősként – szórakoztatni és lecsillapítani.

Ezek azok a helyzetek, amikor az ember pillanatok alatt feléli az addig megszerzett összes hitelét.

Bessenyei szeretett engem, mint szinte mindenkit, és kedves is volt velem egy darabig. De amikor már órák óta várakoztattuk őt, a színészóriást, kezdett elfogyni a türelme. A legnagyobb baj az volt, hogy tudtam: teljesen igaza van. Az ő helyében én már régen hazamentem volna. Na, azt, hogy megtegye, azt kellett elkerülni, mert akkor annyi a műsornak. Bukják a producerek a pénzt és a lehetőséget. Megint mi mentettük a helyzetet akkor, amikor Hajdú és Tornóczky tanácstalanul tárták szét a karjukat. Ezután a műsor után tudattam Hajdúval, hogy a gyártásvezetője egy fabatkát sem ért.

– De hát ő már dolgozott a Fábrynak is – így Péter.

Számára egy-egy nagy név, ez esetben Fábry említése, helyettesítette az érvelést. Ha az atyaúristennek gyártottak is, akkor is alkalmatlanok, mondtam neki, és ezután lett új gyártásunk, és szűntek meg az ilyen jellegű problémák a műsorral.

Nekem azóta sem volt fejgörcsöm, csak herpeszem, de ez későbbi történet, most még ott tartunk, hogy a közös Ferenc– és Katalin-napon órák óta áramszünet van, nem tudjuk elkezdeni a felvételt. Az első időben arra figyeltem − bár ez produceri, és nem műsorvezetői feladat −, hogy Bessenyei Feri bácsi ne kapjon bort, mert az megárt neki. De amikor már egy hajszál választotta csak el attól, hogy hazamenjen, taktikát változtattunk, és megkínáltuk valami meleg, pocsék vörössel. Ettől aztán felvétel közben elaludt, és akkor ébredt fel, amikor éppen Makray Katalinnal, a későbbi köztársasági elnök, Schmitt Pál feleségével beszélgettem.

Feri bácsi körülnézett, és csak ennyit mondott jó hangosan:

– Jól elmentek ti mind a picsába! − majd aludt tovább.

Igaza volt, a fejem egyre jobban hasogatott, de fegyelmezetten újra feltettem azt a kérdést Makray Katalinnak, amibe Bessenyei beleébredt.

Ő illedelmesen újra válaszolt, de később azt mesélte mindenfelé, hogy nem érezte jól magát a műsorban. Igaza volt. Én sem.

A SZERELMES FRIDERIKUSZ ÉS TALKSHOW NYÍREGYHÁZÁN

Sanyikát a nyolcvanas évek elején szinte mindenki szerette a Magyar Rádióban. A legtehetségesebb és legszemtelenebb riporter volt a fiatalok között. Hozzáteszem, a legkezelhetetlenebb is, de ez akkoriban még szimpatikus volt, plusz látszott rajta, hogy vinni akarja valamire. Sanyikának az idősebb kollégák is elnézték a stiklijeit, a fő pártemberek kivételével, mi fiatalok meg egyenesen csodáltuk. Magam is nagyon büszke voltam arra, hogy a legjobb barátja lehettem akkoriban, és szájtátva hallgattam történeteit. Ezek, mint már korábban említettem, remekek voltak. Mindig volt valami valóságalapjuk, a többit meg hozzáköltötte. Például itt van az a mese, ami szerint hosszú hónapokig szerelmes volt és együtt is járt az akkor még kezdő, de már nagyon csillogó Udvaros Dorottyával. Évtizedekig abban a hitben éltem, hogy igaz volt ez a nagy szenvedélyes viszony, és hogy ez tört el valamit barátomban, aki később soha nem beszélt szerelmeiről. Pár éve egy Névshowr felvétele után úgy éreztem, már vagyok olyan jóban Dorottyával, hogy megkérdezzem, mi volt az oka a szakításuknak.

A művésznő nemigen értette a kérdést, majd elmesélte, hogy a mi Sanyikánk csinált ugyan vele egy portréműsort, és azt háromnaponta újravágta, majd az újabb és újabb változatokat mindig bemutatta, de ezen kívül más nem történt. Egy portré és más semmi!

Ez a lódítás tehát csak most derült ki, akkoriban még szájtátva hallgattuk Fridi történeteit arról, hogy milyen kalandokat élt át, milyen gazdag és híres lesz, nem is olyan sokára. Nos, mire megjött a pénz is és a hírnév is, addigra Sanyika igazmondó lett. Most tehát az első, Háry János-korszakáról van szó, amikor is riportot csinált Matild nénivel, egy idős zsidó asszonnyal, aki Sanyika elmondása szerint roppant vagyonos volt, és természetesen első pillantásra beleszeretett Friderikuszba, nem létező fia helyett is imádta.

Sanyika rendszeresen látogatta, sokszor bement hozzá a kórházba is. Ez akkor történt, amikor diákszállóról albérletre, majd albérletről albérletre vándorolt, és nekem is volt szerencsém többször költöztetni. Autóvásárlásra nem is gondolhatott, mert bár mindig többet keresett, mint mi, a halandók, de ő egyedül lakott a fővárosban, a mamája Nyíregyházán. Nem főztek, mostak rá otthon, drágább volt az élete, mint az enyém. Amikor nekem 10 ezer volt a havi jövedelmem, akkor neki 15. Viszont ez a többlet nem csak a megélhetésre ment, hanem, mint már említettem, az öltözködésre. Tehát Sanyika öltözködött és költözködött, nem volt pénze autóra. Még jogosítványa sem volt, de elhíresztelte, hogy Matild néni autót akar neki venni. Egy Zastava GTL 55-öst. Hogy miért pont azt? Nos, Sanyika megnézte, és akkoriban ez volt a legdrágább típus a Merkur kínálatában. Ha jól emlékszem, 365 ezer forintba került. Mivel az akkori Jugoszláviában, tehát nem rubel elszámolású országban gyártották, az ára a duplája volt, mint amennyit valójában ért. Nem csoda, hogy nem tolongtak érte. Ez az autó luxusnak számított, és soron kívül, várakozás nélkül lehetett kapni, akkor, amikor egy jobb, de olcsóbb Ladára 5 évet kellett várni. Nos, Sanyika tájékozódott, és onnantól Matild néni Zastavája örök téma volt a beszélgetéseinkben.

Bár lehet, hogy csak engem traktált ezzel, és mondjuk Rangos Katival az irodalomról beszélt. Mindenkivel arról, amit az szeretett.

(Itt nyissunk egy zárójelet, mert el szeretném mondani, hogy azoknak a fiatalembereknek az egyike, akik ma a legjobb autós tévéműsort csinálják, kedves rádiós kolléganőm, Rangos Kati fia, Karotta, akit gyerekkorától ismerek. Winkler is nagyon jó, de őt sajnos nem ismertem kisöcsiként. Rangos férje meg az a Bazsó doktor, aki Felipe Massát gyógyította emlékezetes mogyoródi balesete után. Igazi autós család, bár Katinak még ma is nehezen megy a járda mellé beállás, pedig neki is kiváló oktatója volt, maga a szerző, vagyis én. Zárójel bezárva.)

A Zastavából aztán nem lett semmi. Amikor a néni egyre betegebb lett, szóba került egy jelentős örökség, de végül barátunk nem kapott semmit, így kénytelen volt külső segítség nélkül dúsgazdaggá keresnie saját magát.

Friderikusz egyre jobb barátom lett, éjjel-nappal együtt dolgoztunk. Pontosabban nappal, késő estig, mert éjszakánként várt az akkori barátnőm, akinek volt két gyereke, és amikor ők már aludtak, akkor mehettem én. Pontosabban mehettem volna korábban is, de fiatal korában az ember próbálja hatékonyan kihasználni az idejét. Nos, a gyerekek nagyon rendesek voltak, 10-kor már mindig aludtak. Egyszer egy műsort vágtunk Sanyikával, természetesen az övét, én egy fillért sem kaptam érte, de sokat tanultam belőle. Reggel nyolckor kezdtük, és este 11-kor mondtam: mennék, Jutka vár.

Friderikusz levágta a kezében tartott tekercset, és ezt mondta:

– Ezért nem lesz belőled soha semmi, mert mindig a… férfiasságod (más szót használt) után mész!

Igaza is lett, de van egy feleségem, két gyerekem, és volt egy jó életem. Viszont tényleg nem vittem semmire, legalábbis abban az értelemben, ami az ő értékrendje szerint említésre érdemes.

Tehát sokat dolgoztunk, és ő még többet, de mindig piszkálta a hatalmat, amely visszacsiklandozta őt. Friderikusz rendre átlépte a tűrt határokat, így aztán kitiltották a főnökök. Először a Krónikából és a 168 órából, vagyis a komoly politikai műsorokból, később a Rádióból és a tévéből is. A 168 órában én vettem át a helyét − nem pótoltam −, helyettesítettem, és segítettem, ahol tudtam. Nagyon nagy disznóságnak tartottam, hogy a legtehetségesebb ember, aki ráadásul a barátom, nem dolgozhat. Még akkor is, ha ebben neki is jelentős része volt. Fridi olyan volt, mint Orbán Viktor, aki nekirohant június 16-án az oroszoknak, amikor még nem hagyták el az országot. Friderikusz akcióiról sem lehetett tudni, mi lesz a végük. Megjegyzem, nem véletlen, hogy Orbánnal nagyon jó barátságban álltak. Akkor, amikor még nem volt miniszterelnök. Amikor az lett, akkor a feleségével barátkozott Sanyika, aztán Medgyessy feleségével, és nevelt lányával, de mindegy, ez messzire vezet.

Most még ott tartunk, hogy kitiltották mindenhonnan, ami neki számított, és sürgősen pénzkereset, de még inkább közönség után kellett néznie.

Már korábban, 1984-ben elkezdtük felvenni a Rádiónak a nyíregyházi talkshow-ját Csak ma címmel, amit rendre nem adtak le. Ez vált a nehéz időkben pénzkereseti forrássá, mivel a műsor belépti díjas volt. A közönség örömmel fizetett. Később ennek az anyagából készült az első Friderikusz-könyv Hallhatatlan interjúim címmel. Azért hallhatatlan, mert nem ment le a Rádióban.

Az első magyarországi talkshow-t egyébként Vitray csinálta a Pesti Vigadóban. Egy-egy előadásra néhány tucat ember jutott csak be, meghitt volt és felemelő. Olyan természetesen beszélgetett a meghívottakkal, amilyet addig magyar rádióban és tévében nem lehetett hallani. Friderikusz és én is, egymástól függetlenül láttuk ezt a produkciót, és később sokat beszéltünk róla. De, bár mindketten vágytunk rá, ő volt az, akinek volt annyi önbizalma, hogy nekivágott és megcsinálta szülővárosában, Nyíregyházán. A helyi műsorból a tervek szerint rádiós produkció is készült volna. Készült is egy adás, pont ezt vágtuk akkor, amikor Sanyika megjósolta, hogy semmire sem fogom vinni, mert a nőket hajszolom.

Az első adás óriási siker lett, esti főműsoridőben ment a rádióban, és még meg is ismételték. De volt benne egy interjú Fridi földijével, a Nyíregyházán született egykori belügyminiszterrel, Benkei Andrással, aki mai füllel semmi különöset nem mondott, de amúgy emberi módon, őszintén beszélt. Elmesélte, hogy amikor Kádár kinevezte belügyminiszternek, és ő ezt otthon, az ágyuk szélén ülve elmesélte a feleségének, az kétségbeesetten összecsapta a kezét, és megkérdezte:

– Úristen! Mi lesz most velünk?!

Nos, ez lehetett a baj, Benkei túlságosan megnyílt. A műsort a továbbiakban nem adták le. Felvették, de nem került adásba. Minden alkalommal lejött a Mercedes közvetítőkocsi, megállt a művelődési központ aljában, és felvette a show-t. Friderikusz természetesen sejtette, hogy ebből már nem lesz többet adás, de neki hivatalosan nem szólt erről senki, és reklámnak egészen kiváló volt a rádiós autó. Akkoriban az MTV és az MR (Magyar Rádió) még nagyon nagy presztízzsel bírt, és jelenlétük is emelte az esemény fényét. Tehát megvoltak a felvételek, aminek volt egy nagy előnye. Csak le kellett gépelni azokat, és máris ki lehetett adni magánkiadásban. Végh Antal ekkoriban kereste halálra magát futballról szóló köteteivel, és Fridi, akinek nagyon jó szeme volt már akkor is az üzlethez, felfigyelt erre. Ő is magánkiadásban jelentette meg a könyvet. Talált hozzá támogatót is, egyik riportalanya, egy akkor sikeressé vált üzletember adta a kezdőtőkét.

FRIDERIKUSZ ÉS CHRUDINÁK ALAJOS KÖZÖTT KITÖR A HÁBORÚ

Minden készen állt, a könyv anyaga a nyomdában, indításra vártak a gépek, csak a riportalanyok engedélye kellett a megjelenéshez. Meg is volt mindegyik, csak Chrudinák Alajos kézjegye hiányzott. Chrudinák hitegette Sanyikát, hogy aláírja, de nem tette. Ennek az oka Fridi szerint az volt, hogy Ali (mi így neveztük) rafinált tévésként már Nyíregyházán tudta, hogy a beszélgetés soha nem fog adásba kerülni, és a helyi közönségnek, a 2-300 embernek játszott a műsorban.

Elmondta, hogy ’56-ban disszidálni akart, és másfél hónapra le is ültették ezért. Akkoriban ez még kényes dolog volt egy bizalmi állást betöltő „elvtárstól”, mert bármit is mond Aladár, ő a hatalom támogatott kedvence volt. Szűkebb körben akkor már el lehetett mesélni egy ilyen sztorit, de nagyközönség előtt nem mutatott volna jól ez a szépséghiba.

Alit meglepte, hogy a beszélgetésből egyszer csak könyv lesz. A botrány kirobbanása után a Magyarország című lapba írt, egész oldalas levelében arra hivatkozott, hogy a leírt beszélgetés nem tükrözte a színpadon elhangzottat, ezért nem hagyta abban a formában megjelenni.

Friderikusz egyre nagyobb időzavarba került, a nyomda lekötve, a papír megvéve, de az, hogy ki kéne hagyni Alit a könyvből, fel sem merült benne. Pedig Chrudinák ezt akarta. Lehet, hogy technikailag is nehezen lehetett volna megoldani a dolgot, de fontosabb, hogy Sanyika tudta, ez az anyag a bomba, ami robbanni fog. Ekkor írta, vagy íratta alá valakivel a jogvégzett dr. Friderikusz Sándor Chrudinák helyett a hozzájáruló nyilatkozatot.

Magam soha nem tennék ilyet, de valahol megértem a cselekedetét. Elítélem, de megértem. Ez az a szituáció, amikor két dörzsölt profi találkozik. Az öreg és a fiatal, és egyikük sem játszik teljesen nyílt lapokkal.

Az ügy kipattant, Friderikusz amúgy sem volt a hatalom kegyeltje, így aztán az ellenségei maximálisan kihasználták a kínálkozó helyzetet. Össztüzet zúdítottak rá. Beletaposták a földbe, mindenki rúgott bele egyet. Ekkor tettem félre régebbi sérelmeimet, és felhívtam Sanyikát, akivel akkor egy ideje már nem beszéltünk.

El is jött hozzánk, két perc alatt szent lett a béke. A feleségem pizzát sütött, amit a kis Villányi úti lakásunk erkélyén, sörök kíséretében megettünk.

Sanyika sokszor került kilátástalan helyzetbe. Egy ilyen alkalommal egész éjszaka kísérgettem a városban, amikor hajnali kettő táján a Vásárcsarnok előtt az éjszakai villamosjárat megállójában azt mondta:

– Nyugodtan menj haza, csak nem gondolod, hogy öngyilkos leszek, mielőtt gazdag és híres lennék?!

Meggyőzött, hazamentem aludni.

A könyvre visszatérve: meghurcolták miatta, de mi kibékültünk. A mű óriási siker lett. Friderikusz ráérzett, hogy ezzel pénzt lehet keresni, tehát hamarosan jött a folytatás.

FRIDERIKUSZ HALLANI SEM AKAR MOBILTELEFONRÓL

Mindig megdöbbentett, hogy Sándor mennyire be van oltva a műszaki dolgok ellen. Pár évvel később mondtam neki, hogy az nincs rendben, hogy már csak őt nem lehet elérni mobiltelefonon. Rengeteget dolgoztunk akkoriban, nagy sikerrel ment a Friderikusz show, sokszor kellett volna telefonon beszélnünk, de neki nem volt mobilja. Akkor már léteztek kisméretű készülékek, nem kellett az embernek egy nevetséges bőröndöt cipelnie, és az ország nagy részén működött is az akkori egyetlen rendszer, a Westel. (A Westel 450!)

Friderikusz nagyon nem akart mobilt, de egyetlen érve volt csak ellene: ronda! Igen, nem tetszett neki az akkori készülékek formája!

Akkor jelent meg a Benefon cég (ma már nincs is ilyen) ménkű drága szuper készüléke, a Class, és ez már szebb volt. Vettem egyet Friderikusznak, szereztem hozzá egy jó számot (06 60 4-5-6-7-8), és vittem büszkén.

Kezébe fogta és azt mondta: ronda.

– Legalább próbáld ki – kérleltem.

Megszánt, a füléhez fogta, majd közölte:

– Nincs benne vonal.

– Micsoda?

– Nincs benne búgó hang.

– Ez nem olyan telefon – magyaráztam –, itt nem kell vonalra várni, csak be kell ütni a számot és elküldeni.

Friderikusz megtette, beütötte az iroda számát és a füléhez tette a telefont. Majd rögtön közölte:

– Nem kell, nincs benne búgó hang!

Így lett az enyém ez a jó szám, azóta is ezt használom az aktuális változtatásokkal. Lett egy felesleges régi telefonom is, de azt elajándékoztam.

Hogy Friderikusz később se lett a mobiltelefonok megszállottja, azt az is bizonyítja, hogy háza jövőt idéző vezérlőrendszerét egy tízéves, ócska, kiszuperált mobillal dirigálta, amikor meghívott minket vendégségbe.

Egy sokmilliós intelligens vezérlőrendszer megvásárlására rá lehetett beszélni, de egy új mobilra nem.

ÖSSZEVESZÜNK FRIDERIKUSSZAL EGY „ILLATOS” RIPORTALANY MIATT

Sanyikával voltak nagy összeveszéseink, de ezek hosszú ideig nem okoztak mély sebeket, mivel egyikünk sem ütött övön alul, szemben Hajdú Péterrel, aki már az első komoly vitában bizonyította, van benne valami mély is. Az ütései.

A legszebb „szakításunk” Friderikusszal Waszlavik Gazember Lászlónak köszönhető. Akkoriban ment a Csak ma című műsor Nyíregyházán. Én ekkor ismertem meg a későbbi feleségem, összeköltöztünk, és bedöglött a hűtőszekrény, ami helyett részletre vettünk újat. Egy akkori háztartásban ez még komolyabb tétel volt, mint manapság, tehát nekem ezért nagyon kellett a mellékes. Az első perctől, hogy Sanyika kitalálta a műsort, tevékenyen részt vettem benne. Én találtam például a szignálhoz a főcímzenét, később a műsor alatt kezeltem a fejgép fényét, de segítettem a színpad berendezésében is. Volt például egy szponzorunk, egy nyíregyházi (Napsugár?) áruház. Ezért elhelyeztünk a színpadon egy körülbelül 4×2 méteres képet, amin egy szép nő – talán Pataki Ági – is látható volt, de az áruház neve biztosan. Ez a furnérlemezre kasírozott kép alapesetben az áruház lépcsőházát díszítette, onnan cipeltük Sanyikával át a téren, be a művelődési központba. Sokoldalúnak kellett lenni a rothadó szocializmus éveiben a vállalkozó szellemű értelmiségnek!

Voltak komolyabb feladataim is, például én készültem fel a riportalanyokból, aztán amit érdekesnek találtam, leírtam, és ennek alapján kérdezett Sanyika. Ez tényleg komoly feladat volt. Mivel akkor nem fizethetett egy „művközpont” szerkesztői munkára, kitaláltuk, hogy anyukám Skodájával majd én fuvarozom a fellépőket, és ezért útiköltség-térítést, kilométerpénzt kapok, ami több, mint ami a benzinért járna, tehát a különbség lesz a munkabérem. Ez Fridinek is jó volt, mert nem kellett vonatjegyet venni a vendégeknek. Ő maga mindig korábban hazautazott, otthon készült a műsorra.

Így ment ez, szállítottam a vendégeket, és voltak jobb meg rosszabb utak. Például Veres Pali bácsi, a híres szexológus odaúton leadta a teljes műsorát Szikra Zsuzsa kolléganőmnek. Aztán elmesélte ugyanezt az első, majd a második előadáson is. (Amikor népszerű lett a műsor, már két teltházas előadást nyomott le Sanyika. Érdekes, a második mindig jobban sikerült!) Ekkor már kicsit untuk. Amikor hazafelé negyedszer is nekikezdett, majd elaludt, egy kereszteződésnél inkább mentünk kerülő úton, egyenesen, minthogy kanyarodjak, és emiatt fékezzek. Attól féltem, hogy felébred, és folytatja az előadását.

A műsorral minden rendben ment, egészen addig, amíg Waszlavik Gazember Lászlót nem hívtuk vendégnek. Vele is a Rádió Pagodájában találkoztam, és elájultam tőle. Egy okos, szellemes, intelligens számítógépes mérnök, aki Ukrajnában, Lviv-ben (oroszul Lvov) végzett, és a hülyeségeivel tartott tükröt az akkori társadalomnak. Lenyűgözött, csak egy baj volt, hogy a művész úr émelyítő szagot árasztott. Most már tudom, hogy Steve Jobsnak, az Apple alapítójának is volt egy illatos korszaka, elvi alapon. Rá kellett volna kérdezni, de akkor még ilyet nem mertem tenni. Arra a lehetőségre, hogy ez elvi kérdés is lehet, nem gondoltam.

Nekem nagy orrom van, de amilyen nagy, olyan érzékeny is, és nem úgy működik, ahogy kéne. Ezen azt értem, hogy nem szokja meg gyorsan a szagokat, mint az orrok általában. Ezért amikor Friderikusznak áradoztam Gazemberről, egyben közöltem is vele, hogy őt nem szállítom, menjen vonattal, mert egy autóban vele, na, én abba belehalnék.

– Le kell vinned! – közölte Sanyika –, hiszen te itt csak egy sofőr vagy!

Ezt mondta nekem, aki a szívem-lelkem beleadtam ebbe a produkcióba, amivel ő viszonylag sok pénzt keresett, és ami egész későbbi karrierjét megalapozta. De a produkció akkor már jól ment, nélkülözhetővé váltam. Tehát Friderikusz megtorolhatta azt, hogy akár egy ilyen kis dologban is, de ellent mertem mondani.

– Én sofőr?! Na szia – mondtam, és több évig nem beszéltünk, egészen addig, amíg a Chrudinák-ügyben padlóra nem került.

A KIRÁLYNŐ-KÖNYV ÉS A GAZDAGSÁG ELSŐ JELEI

Ma már tudom, hogy önvédelemből vesztem össze időnként Sanyikával, ő ugyanis teljesen rátelepedett az emberekre. Ha vele dolgoztál, akkor éjjel-nappal vele kellett lenni, nem is annyira a munka miatt, hanem, hogy nézd és csodáld, milyen jól és sokat dolgozik.

Ez rendben is van addig, amíg az ember többet tanul, mint csodál, de ha ez az arány megfordul, akkor kezd kontraproduktívvá válni a közös tevékenység. Arról nem beszélve, hogy a nyíregyházi műsort kivéve pénzt nem fogadtam el soha a közös munkáért, mert amikor véletlenül fizetett, akkor az első adandó alkalmat megragadta, hogy a fejemre olvassa: ő tart el. A tehetséghez nem mindig párosul nagyvonalúság, bár Friderikusznál ebben a tekintetben is sokkal rosszabb későbbi munkatársam, Hajdú Péter. Erről még fogok mesélni később. A lényeg az, hogy Friderikusz a teljes emberre tart igényt barátként és munkatársként egyaránt. Egykori kollégái tudnak erről mesélni, mindenki nagyon élvezi a vele töltött időt addig, amíg tanul, vagy hasznosnak érzi magát. Amikor már csak „ügyelni és ugrani” kell napi 24 órában, a legeltökéltebbek is lelépnek!

Nos, ezeket az összeveszés utáni pihenőidőket régen újabb együtt dolgozós szakaszok követték, de néhány jelenség megfigyelése ezek miatt a szünetek miatt kimaradt az életemből. Például az a szakasz, amikor barátom az Isten óvd a királynőt című könyvet írta Molnár Csilla Andreáról, a tragikus sorsú szépségkirálynőről. Sanyika meséjéből tudom, hogy amikor elhatározta a könyv megírását, leköltözött Fonyódra, és beszélt mindenkivel, akivel lehetett és kellett. De itt álljunk meg egy pillanatra. Korábban írtam arról, hogy Sanyika ösztönösen ráérzett a jó témákra. A szépségkirálynő-történetet anno csontig rágta a magyar sajtó, mégsem jutott senkinek eszébe, hogy ebben több van, mint egy tragédia és sok pletyka. Azt csak Friderikusz vette észre, hogy ez a történet valójában az egész rothadó magyar szocializmust bemutatja, miközben vélhetően közönségsikert is arat, vagyis jó sokat el lehet adni majd a könyvből. Ez az a különleges képesség, ami naggyá tette Fridit: úgy tudja a közízlést kiszolgálni, hogy közben intelligens, tartalmas, helyenként még mély is. Persze ahhoz, hogy igazán nagyot durranjon a könyv, kellett bele olyasmi is, amit addig még nem publikált más. Ezért – vagy igaz, vagy nem, de így mesélte – egy éjszakára elrejtőzött a fonyódi rendőrség vécéjében, és onnan zárás után kimászva lemásolta a Molnár Csilla Andrea haláláról szóló dokumentumokat. Nem tudom, így volt-e, lehet, hogy csak odaadták neki, mint ahogy az is lehet, hogy fizetett érte, de így elmesélve lett igazán kalandos a történet.

Írtam már, hogy amikor mesélt, minden történés nagyon szórakoztatóvá vált. A bulvárelemekkel együtt is a Királynő-könyv alapmű annak, aki meg akarja ismerni a szocializmus végének magyar valóságát. Az ügyeskedőket, a pitiáner pártembertől kezdve a későbbi nagymenő üzletemberig. Ez utóbbi egyébként Fenyő János, akivel az én közvetítésem révén barátkozott össze Friderikusz. Ennek a barátságnak a létrejöttére – részben a szépségkirálynő-könyvben Fenyőről leírtak miatt – balgaság lett volna bármilyen kis téttel is fogadni.

Mindenesetre a Királynő-könyv szerintem fontos és egyben remek írás, így egyáltalán nem lepett meg, hogy sikeres is lett.

BMW-T VESZÜNK, ÉS ÉN ETTŐL NAGYON MEGIJEDEK

Arra, hogy egy könyvvel sok pénzt lehet keresni, nem is gondoltam. A Kálvin téren az átépítés előtt volt egy Gösser söröző, ott ültünk Friderikusszal, és iszogattunk. Ez eddig nem meglepő, de a történet innentől az.

Sanyika arról beszélt, hogy kellene neki egy autó, és talán vesz egy Golfot, vagy egy Kadettet. (Akkor még ez volt az Opel Astra neve.) Mosolyogtam és közöltem: az jó, de ezek mind 800-900 ezer forintba kerülnek.

– Van pénzem – válaszolta.

– Persze, Matild néni és a Zastava – emlékeztettem régi meséjére –, abból sem lett semmi.

Ekkor Friderikusz elővett egy betétkönyvet és megmutatta. Óriási összeg volt benne. Akkoriban én a Híradó riportereként és műsorvezetőként a magyar átlagnál lényegesen jobban kerestem. Ennek ellenére ezt az összeget felfogni sem tudtam. A betétkönyvben negyvenévnyi fizetésem volt.

Meg sem tudtam szólalni egy ideig, mert ugyan tudtam, hogy jól ment a könyv, de azt nem, hogy ennyire. Kezdtem komolyan venni az autóvásárlást.

– De miért vennél te egy Golfot, vagy egy Opelt, nem illik hozzád – mondtam. – Vegyél BMW-t!

Sanyika beleszeretett az ötletbe. Azt írja könyvében, hogy azért kellett ilyen autót vennie, mert én erre vágytam. Ez természetesen igaz, de főleg azért kellett ilyet vennie, mert ez jelenítette meg leginkább a személyiségét. Jobbnak hitte magát mindenkinél, szeretett kitűnni stílusával, szókimondásával, bátorságával, meggondolatlanságával, öltözékével. Akkor viszont az autójával is ki kellett tűnnie. Ehhez pedig egy BMW éppen megfelelő volt. Nem egy öreges Mercedes, hanem egy sportos, fiatalos luxusautó. Fridi is tudta volna ezt, ha ismerte volna az autókat, de nem ismerte. Így nekem kellett döntenem helyette.

Nehéz időket élt az ország már akkor is. Bevezették a személyi jövedelemadót, és ez volt az utolsó év, hogy el lehetett adni valamit adófizetés nélkül. Mindenki sietett lebonyolítani az elhatározott üzleteket. Az árak az egekbe szöktek, a legrosszabbkor kezdtünk el eladó BMW-t keresni. Amikor kiderült, hogy újságírók vagyunk, rögtön nem lett eladó a kiszemelt kocsi. Talán attól féltek, cikk lesz belőle, és senki sem akarta a feltűnést az adózás bevezetése előtt. Nyilvánvaló, hogy akinek akkoriban BMW-je volt, az kerülte a nyilvánosságot. Sok kudarc ért minket, és nem tudtunk zöld ágra vergődni, pedig Fridi 900 ezret is megadott volna egy jó állapotú, használt autóért.

Egy vasárnap azért, biztos, ami biztos, kimentem az autópiacra. Ez ekkor már komoly piac volt, több száz eladó autóval. Sétálgattam, sétálgattam, és akkor megláttam valami olyat, amit addig soha. Természetesen egy Bömi volt, na de milyen! Egy ráncfelvarrott E30-as, a legújabb típus, amit még képen sem láttam addig. Ez volt az első projektoros lámpás, fényezett műanyag lökhárítós, nagy hátsólámpás modell. És a színe! Kívül acélszürke, hivatalosan delfinmetál, belül bézs szövet. Egy csoda. Odarohantam és földbe gyökerezett a lábam, az ára: 1 670 000 forint.

Na, ne! Ez azért túlzás. 14 évi bérem! 14 évi! Szorozza be mindenki, ha kérhetem az évi jövedelmét 14-gyel, hogy megtudja, mit érezhettem akkor! Köszönöm. Ugye, hogy szörnyű?

Letörve ballagtam haza, de azért még felhívtam Sanyikát, hogy elmondjam, megvan az igazi, csak megfizethetetlen a drága.

– Nézzük meg! – mondta ő.

– Te beteg vagy! – válaszoltam, és én lettem beteg.

Megbeszéltük a randevút a tulajjal, aki nepper volt, de később haver lett, és én alig vártam, hogy beülhessek az autóba.

A Flamenco Hotel felső parkolójában volt a kocsi, amikor Friderikusz tíz méterre megállt tőle, és kijelentette: szép a színe, megveszem. Ilyet még addig, és azóta sem láttam. Ha Friderikusz semmi mást nem csinált volna egész életében, akkor is azt mondanám ennek alapján, hogy nem sablonos figura.

Persze én rögtön összecsináltam magam. (Nem használok általában ilyen kifejezéseket, de higgyék el, ez a legenyhébb jelző akkori állapotom jellemzésére.) Mi lesz ebből?

Sanyika kifizette a foglalót, és nekem az jutott eszembe, hogy egyáltalán van-e jogosítványa. Az még akadt is, de vezetni nem nagyon tudott. A vizsgabiztos, aki átengedte, kapott tőle egy dedikált könyvet, és abban reménykedett, hogy egy ilyen tehetséges fiú egyszer majd csak megtanul vezetni is, ha lesz rá ideje. Nekem ez kevés volt, beültettem Sanyikát anyám Skodájába, és mentünk egy kört a Móricz Zsigmond körtéren. Majdnem felszaladt a járdaszigetre, de a kuplungot érezte, megnyugodtam, fog ez menni.

Együtt mentünk el a kocsiért, és mert teljesen új volt, abban maradtunk, hogy az első kétezer kilométert én fogom megtenni vele, bejáratásként.

BEJÁRATOM FRIDERIKUSZ AUTÓJÁT, ÉS MEGÉRZEM, HOGY ÉN IS VIHETEM VALAMIRE

Ez egy nagyon érdekes időszak. Ott ültem a 14 évi fizetésemben, és én még elég jól is kerestem. Mondhatnám, ott ültem anyukám 20 évnyi fizetésében. Érdekes volt a benzinkutasok, hotelportások, parkolóőrök arca. Mindenki gyűlölt, de nagyon kedvesek és előzékenyek voltak velem. Annyira, mint se azelőtt, se azóta. Kimentem például egy riportra a Hungaroringre, és persze az ott megjelenő autós újságírókat elöntötte a sárga irigység. Nem tudtak másról beszélni, csak arról, honnan van a Dömsödinek ilyen kocsija. Szemét voltam, nem szóltam, hogy nem az enyém. Azt persze akkor nem gondoltam volna, hogy bő egy év múlva megveszem.

Visszagondolva érthetetlen, hogy egyáltalán hogyan mertem vezetni, de mertem. Érdekes az is, ahogyan ez a kocsi megváltoztatott engem. Megtudtam, hogy nincs ebben semmi különleges. Ehhez is hozzá lehet szokni pillanatok alatt. Persze ez egy luxusmárka alapmodellje volt csak, de nálunk elérhetetlen. Itthon a luxus maga. Ha ma beleülök egy ilyen autóba, akkor látom, hogy fapados, gyenge, és kicsi. Akkor viszont katalizátorként dolgozott. Elhittem én is magamról, hogy egyszer lehet jó autóm, szép házam, lehet belőlem bármi, és eljuthatok a világban bárhová. Így is lett, és ebben ez a kétezer kilométer BMW-zés vastagon benne volt, meg természetesen a friderikuszi példa is. Érdekes, hogy pont akkor vezettem először többórás élő tévéműsort az MTV kísérleti adásában, az MTV Pluszban, 1988 májusában, amikor ezzel az autóval jártam. Ez a műsor hozta meg az igazi ismertséget a híradós riporterség és műsorvezetés után. Ekkor tehát sokkal ismertebb voltam, mint Friderikusz, akinek a nevét és a hangját csak az értelmiség ismerte a Rádióból, az arcát pedig senki.

Bejárattam az autót és elérkezett az ideje, hogy Sándor megtanuljon vezetni. Éjszaka jártuk a várost, mert akkor nem volt forgalom. Mi tagadás, az éjszakai autósok nem vették jó néven, amikor a kőgazdag pali lefulladt előttük a BMW-jével. Ilyenkor villogtak és dudáltak. Ezt Friderikusz személyes sértésnek vette, kiugrott a kocsiból és cirkuszolt. Még jó, hogy nem ismerték, de az is, hogy nem vertek meg minket.

Később aztán megelégelte, hogy velem, az oktatóval jár, és elhatározta, hogy hazamegy Nyíregyházára egyedül. Mondtam neki, hogy az kicsit sok lesz elsőre, de ő volt „a” Friderikusz Sándor, ráadásul akkor már dr. Friderikusz. Tudta tehát, hogy menni fog.

Nem volt a gyerekem, nem tehettem semmit, menjen, ha akar. Valahonnan félútról hívott fel, hogy teljesen kiborult a fáradtságtól. Nem tudom, mit mondtam erre, de végül egy rövid pihenő után épségben eljutott hazáig.

Kicsit később meg azzal jött be a TV-be, hogy meghúzta a kocsi oldalát, de nem ő volt a hibás. Történt ugyanis, hogy beállt valahová, és az útjába leparkolt később egy másik autó. Ettől nem fért ki, és ezért meghúzta az autó oldalát. Nem tudtam megmagyarázni Sanyikának, attól, hogy a másik szabálytalanul parkolt nem ő okozta a balesetet. Ki gondolná ezt a mindig határozott, mindenben jártas műsorvezetőről? Mi mindenesetre jól elvoltunk együtt, de ezzel az esettel még évekig cukkoltam.

BERHIDAI FÖLDRENGÉS ÉS AZ ELSŐ TÉVÉRIPORTOM

Az előbb írtam arról, hogy hamarabb lettem tévés és ezzel egy csapásra ismert, mint a nálam már sokkal korábban a sajtóban dolgozó és ígéretesebb tehetség, Friderikusz. Ami nála tudatos építkezés volt, az nálam részben szerencse, bár magam is dolgoztam az ügyön. Mivel akkor voltam ifjú házas, nagyon kellett a pénz. Nagyszüleim lakást cseréltek velem, és elköltöztek a mamámhoz, így nekünk lett egy egyszobás, hármas társbérleti lakásunk. Ezért elvállaltam, hogy „telefonos kisasszony” legyek az Ablak című népszerű tévéműsorban, péntekenként 400 forintért. Szombatonként a Rádióban, a 168 órában voltunk telefonosok Friderikusszal, de azért csak 300 forintot fizettek! Kicsit zavart, hogy én, aki riportokat készítek a Krónikának és a 168 órának, csak telefonosnak vagyok jó a tévében, de kellett a pénz. Azért közben riporterként is felfigyelt rám egy jó szemű és jó alakú szerkesztőnő, aki hallotta a berhidai földrengésről szóló rádiós riportsorozatomat, amiért később nívódíjat kaptam. Felkért, hogy mint a téma jó ismerője, forgassak egy tévés verziót a Hétvége induló adásába. Ez volt az a monstre, három napig tartó élő tévéműsor, amit Endrei Judit és Horvát János vezettek úgy, hogy én tátott szájjal bámultam őket. (Nemcsak mint riportert, hanem mint gyakorló telefonost is meghívtak ebbe a műsorba, és mivel jól dolgoztam, kiemeltek. Én lehettem a helikopter-koordinátor. Volt ugyanis egy megszállott repülős operatőrünk és egy helikopterünk, és ők oda repültek az országban, ahol történt valami. Az ő munkájukat egyeztettem én a szerkesztőkkel, és vártam a nézői ötleteket.)

A berhidai riport már korábban elkészült, filmre forgattuk, nagy stábbal, és még valódi csapóval. (A csapóra, erre a fekete táblára, amin krétával felírva a felvétel adatai szerepeltek, és amivel csattanó hangot is lehetett adni, az idő tájt azért volt szükség, hogy később a vágóasztalon a képet és a külön felvett hangot szinkronba lehessen hozni. A filmen ugyanis látszott, a magnószalagon meg hallatszott a csattanás.)

A műsor aktív telefonosaként vártam tehát a vasárnapot, hogy a tévében is lemenjen az első riportom. Pénteken kezdtük a munkát, és én szombaton már reggel 7-re bementem, pedig csak 9-kor kezdődött az adás. De egy helikopteres koordinátornak már korábban ott a helye. Háromnegyed nyolckor telefonáltak, hogy egy autó beleesett a Dunába. Kamera és operatőr volt, csak az ügyeletes riporter, Dombóvári Gábor nem érkezett még meg, mert neki nyolcra kellett bejönni. Jobb híján engem küldtek ki a helyszínre, de mondták, hogy az egyetlen esélyem, ha csinálok egy olyan riportot, amit nem kell vágni, mert arra már nincs idő. Amikor odaértünk, a tűzoltók éppen emelték ki a Trabantot a vízből. A vezetője nem volt benne, később találták meg, nem élte túl a balesetet. Nekem egy percem volt tájékozódni, és egy másik, hogy az előtérben állva elmondjam a történetet. Az operatőr közben rólam átigazított a darun lógó autóra, és végül visszajött rám. Futásból leállva, erős izgalmi állapotban, ilyen rövid idő alatt elsőre elmondani a szöveget hiba nélkül, az jó teljesítmény. Sikerült, így aztán az én riportommal kezdődött a szombat reggeli híradás, amit egy ország nézett. A berhidai riport is lement másnap délután, de az már nem tűnt olyan érdekesnek, mert mégsem az volt az első.

Amikor vége lett a napnak, a valóban „sztárműsorvezető”, Horvát János odaszólt a folyosón:

– Ez jó volt, Dömsödi Gábor!

A televízióban nem volt gyakori már akkor sem a dicsérő szó, de Horvát, akinek később a keze alatt dolgozhattam, embernek és főnöknek is kivételes volt!

KIRÚGOTT RÁDIÓSBÓL HÍRADÓS LESZEK

Mosógépcipelés ürügyén már említettem egy másik, korábbi főnökömet, a későbbi MIÉP szóvivőt, Győri Bélát. Rádiósnak gyenge volt, de nagyon jó pártkapcsolatokkal, és haladt előre a ranglétrán. Így lett ő a Krónika rovat főszerkesztője, amikor a korábbi vezető, Mester Ákos a 168 óra élére került. Engem még Mester vett fel, de amire beléptem, már Győri volt a főnököm. Nem volt felhőtlen a viszonyunk annak ellenére sem, hogy nagyon igyekeztem.

1986-ban már harmadik éve dolgoztam a Rádióban a Krónikának és a 168 órának. Tehetséges riporternek tartottak. Ennek ellenére elég rosszul kerestem, még a kollégáimhoz képest is. Így aztán, amikor sokkal kisebb fizetésemelést kaptam, mint frissen jött kollégáim, leültem Győrivel, és mondtam neki, tudom, hogy ezzel jelezni akar valamit.

– Mi a bajod velem? – kérdeztem.

– Megbízhatatlan vagy politikailag – válaszolta Győri. Ez azt jelentette, hogy nem vagyok elég rendszerhű.

– Te meg hülye vagy! – szaladt ki a számon, és rögtön tudtam, új munkahelyet kell keresnem.

Úgy is lett, attól kezdve Béla halálra szekált. Bírtam vagy két hetet, akkor bementem hozzá, és közöltem vele, hogy rendben van, értek mindent, elmegyek. Becsületére legyen mondva, hogy ettől kezdve békén hagyott.

Hívtak az Ifjúsági Rovathoz, élő műsort vezetni, de én már másra vágytam, a tévézésre, hiszen ott is ment már le riportom. Gondoltam egy nagyot és felhívtam Aczél Endrét, aki 1986 elején vette át az MTV Híradóját, és nagyot alkotott. Tisztességes hírműsort, korszerű főcímmel, Presser Gábor szerezte szignállal.

Sikerült elérnem. Mondtam, hogy Dömsödi Gábor rádióriporter vagyok, és állást keresek. Közöltem vele, találhattam volna olyat, aki beajánl, de azt gondoltam, legjobb, ha magam ajánlom magam. Aczél nemigen jutott szóhoz, az ilyesmi akkoriban nem volt szokás.

– Miért akar idejönni? – kérdezte.

– Mert szükségem van a munkára, és ahogy látom, a Híradónak is szüksége van rám!

Tehát nagyon szerény voltam. Aczél tett erre valami megjegyzést és lecsapta a telefont. Kollégáim később elmesélték, hogy ekkor kirohant a folyosóra és ordítva behívott magához egy kolléganőt, Tardos Júliát, aki akkor jött a Híradóba a Rádióból.

Megkérdezte tőle, hogy ki a fene ez a Dömsödi. Juli nem mondhatott rosszat, mert egy hónapra rá már a Híradónál dolgoztam, és ezért életem végéig hálás leszek, meg azért is, hogy Bandit hallgathattam az értekezleteken, a folyosón, vagy csak úgy, általában, amikor előadást tartott valamiről.

Kultúráról, politikáról, sportról, rockzenéről, neki mindegy volt. Mindenről tudott szórakoztatóan beszélni. Győri Bélát tehát, mint rossz álmot gyorsan elfelejtettem. Később aktív politikus lett, sőt a MIÉP szóvivője. És még én nem voltam neki elég jó kommunista!

Teltek az évek, egyszer késő éjjel portréműsort adott egy szélsőjobbos kis kábeltévé Győri Béláról. Arról beszélt, hogy ő világ életében mélyen vallásos és ellenzéki volt. Éjjel egykor felkeltettem a feleségem, hogy nézze meg, ez ugyanaz a Győri Béla e, aki az én főnököm volt.

– Naná, hogy ugyanaz – felelte ő félálomban, és visszaaludt.

MEGALAPÍTJUK A DÖMSÖDI ÉS FRIDERIKUSZ PRODUKCIÓT, DE KÖZBEJÖN A TAXISBLOKÁD

Friderikusszal sosem volt távolságtartó a viszonyunk. Vagy jóban voltunk, vagy rosszban. Ha rosszban, akkor nem beszéltünk egymással évekig, majd ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ilyenkor nagyon jó lett a kapcsolatunk ismét, és sok időt töltöttünk együtt, gyakorlatilag az összes barátomat elhanyagoltam, mert Sanyika nem hagyott rájuk időt, életvitele kivett belőlem minden energiát. Nagyon aktívan dolgozott, messze erősebb tempót diktálva, mint ami a sajátom. A szűken vett magánéletemre is alig maradt időm, ami többször is gondot okozott. Barátom soha nem tudta megérteni, hogy nekem az aktuális szerelmeim, később a családom pont olyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a munka. Mert tévedés ne essen, Friderikusszal minden munka. Az is, amikor ruhát kell vele vásárolni Bécsben vagy Milánóban, vagy amikor bútort válogatni a tévéműsorához Észak-Olaszországban Moroso úrnál. Lehet, hogy neki ez főleg szórakozás, ahogy az egész munka maga is, de egy kívülállónak munka, méghozzá fárasztó munka. Ugyanakkor minden együtt töltött perc vagy nagyon tanulságos, vagy nagyon szórakoztató. Ez benne a csapdahelyzet, ezért veszíti el könnyen az ember mellette a mértéket.

Bár szintén szorgalmas és hatalmas egójú, de Hajdú Péter messze nem ilyen mániákus munkagüzü. Neki is saját maga a legfontosabb, de ebbe nála belefér az önkényeztetés, a sokáig alvás és a délutáni ejtőzés is, ahogy magáról egy tévéműsorban nyilatkozta. Friderikusznál ilyen nincs. Csak a munka.

Tehát, amikor dolgoztunk, akkor nagyon sokat, egész napokat voltunk együtt, és ilyenkor beszélgettünk a jövőről is, főleg abban az időben, amikor még nem tartottunk sehol. Én „az előző életemben” a Volán Elektronikában, ahol az egyetem mellett dolgoztam, már benne voltam egy vállalkozásban. 1981 környékén, amikor az lehetővé vált, az elsők között Pjt-t (polgári jogi társaságot) alapítottunk, és ez a cég később, sajnos már nélkülem, sokra vitte, ebből nőtt ki a Microsystem Rt., a kor egyik legjelentősebb számítástechnikai cége. Amikor 1983-ban bekerültem a Rádióba, kiléptem a vállalkozásból, ami már innen nézve szintén óriási hiba volt, de az én akkori erkölcsi érzékem nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy egy vállalkozás tagja legyek, miközben a közrádióban dolgozom. Később ugyanezt tettem a MTV-ben is, amikor produkciós irodát alapítottunk, de most még csak ott tartunk, hogy meséltem Fridinek a korábbi vállalkozói múltamról. Miközben arról volt szó, hogyan lehetne sok pénzt keresni, Friderikusz a könyvírásra szavazott, én meg a cégalapításra. Mivel a nyolcvanas években a reklámpiac kezdett felfutni, és én már csináltam rádiós és televíziós reklámspotokat különböző cégeknek, az mondtam Sanyikának, erre kéne ráállni. Az akkor már meglévő kapcsolatainkkal és kreativitásunkkal sokra vihetnénk, érveltem, és lassan meggyőztem barátomat. Én, ahogy szoktam, amikor már megvolt az ötlet, hagytam volna a csudába, de Sanyika nem engedte a lustulást, és amikor éppen nem volt mit csinálnia, akkor állandóan piszkált, hogy mi lesz már a reklámügynökséggel.

A rendszerváltás előtt voltunk, de már közel hozzá. A multik kivártak, de a nyugati kereskedők előőrsként már megjelentek a magyar piacon. Nagy szükségük volt reklámügynökségre. Friderikusz nehezen tette magáévá az ötletemet, de miután ez megtörtént, a sajátjaként kezelte, és onnantól nem volt nyugtom. Meg kellett csinálni a Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft.-t. Persze Sanyika pénzt nem tett bele, mert nem akart kockázatni. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy le van kötve minden pénze, ami igaz is lehetett, hiszen amint tudta, befektette a vagyonát, ami a bátor ügyleteknek köszönhetően erősen gyarapodott. Annyira előre érezte a kort, hogy két fiatal pénzügyi zsenit is fizetett, akik a befektetéseit kezelték. Hogy honnan volt ez az érzék a nyíregyházi gyerekben, aki akkoriban még külföldön sem nagyon járt, nos, azt nem lehet tudni. Az biztos, hogy ez a tehetsége is vele született.

Tehát forszírozta a dolgot, de azt is nekem kellett kitalálnom, hogy miből is alapítunk céget. Akkoriban kft. alapításakor a törzstőkének az egyik felét kellett készpénzben kifizetni, a másik fele, az apport, meg lehetett szellemi termék, valaminek a szabadalma, de használati tárgy is. Ennyi év távlatából is megmosolyogtató, hogy melyikünk mit tett bele a cégbe. Én a családi Fiat 127-est, mi mást, Sanyika pedig egy ismeretlen XVI. századi olasz festő művét és Beijing típusú kis képernyős színes tévéjét. Ez kínai gyártmány volt, ami akkoriban még nem sok jót jelentett. (Beijing egyébként Peking kínai neve.) Ez a tévé Fridinél örök darabnak számított, mert később a mamájának ajándékozta, és a szeretett mama, aki tényleg mindenkinél fontosabb volt Sanyika számára, évekkel később, fia sikereinek a csúcsán is ezen a kis vacak tévén nézte a műsorokat.

– Miért nem veszel már a mamádnak egy komolyabb televíziót? – kérdeztem Fridit, aki ilyen kérdésekben néha még akkor is megmagyarázhatatlanul racionális (értsd: zsugori) volt, amikor majd’ felvetette a pénz.

– Jó az az anyukámnak – mondta, pedig tényleg imádta őt.

Hiába, más dolog a szeretet, és más a pazarlás. Egyébként ebben is következetes volt, nekem sem adott soha, amikor kölcsönkértem, kivéve egy esetet, de ennek is meglett a böjtje.

Tehát megvolt az apportlista, csak a pénz hiányzott a cégalapításhoz.

Természetesen ezt is nekem kellett megszerezni. Elvállaltam két Autóker reklámfilmet, és mivel jó barátom volt az igazgató, úgy állapodtunk meg, hogy megcsinálom, haszon nélkül, önköltségi áron, de a pénzt előre kifizetik.

Így is lett. Az volt a terv, hogy befizetik egy számlára az összeget, abból bejegyezzük a céget, majd felvesszük a pénzt és leforgatjuk a filmet. Igen ám, csak közbejött valami éppen akkor, amikor a banki átutalást el kellett indítanunk. A taxisblokád.

EGY KIS BLOKÁD NEKÜNK NEM AKADÁLY

1990. október 26-tól a taxisok útlezárással tiltakoztak az előző nap bejelentett drasztikus, 65 százalékos üzemanyag-áremelés ellen. Leállt az élet Budapesten. Nem lehetett közlekedni, ezért minden csak alapjáraton működött. Mi meg akkor mentünk a Budapest Bankba pénzt átutalni. Egy fia ember nem volt bent, aki ezt a műveletet el tudta volna végezni, hiszen a dolgozók sem jutottak el a munkahelyükre. Mi sírtunk, könyörögtünk, latba vetettük ismertségünket, férfiúi bájunkat, végül már mindenki, aki ott volt, nekünk próbált segíteni. Ma már ez elképzelhetetlen lenne, ki sem nyitna egy bank, biztonsági kockázatra hivatkozva, de ez volt az őskapitalizmus, akkor ez még így ment! Végül, ha nehezen is, de terv szerint végrehajtottuk a tranzakciót, indulhatott a forgatás és a Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft. is.

Itt kell megemlítenem azt, amit egy barátom mondott: ha Friderikusz lett volna előbb az ábécében, akkor még ma is meglenne a közös vállalkozásunk. Ez azonban nem teljesen igaz. Az viszont tény, hogy barátom hiúságát is zavarta, hogy a felsorolásban ő csak a második, de ő elfogadta, nem úgy, mint Hajdú, aki mindenben, még a stáblistában is az élre akar kerülni.

Hogy Friderikusz mennyire hiú volt, azt bizonyítja az az eset, amikor már, mint cégtulajdonosok, áfás számlát kértünk a Fotexben, az Astoriánál.

– Mi lesz a cégnév? – kérdezte az eladó.

– Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft. – így Sanyika.

– Dömsödi és mi? A Dömsödi urat ismerem a tévéből, de mi ez a második szó? – rontott el mindent a hölgy, mert erre Sanyika egy hosszú szövegbe kezdett, hogy ő a Friderikusz, és akkora sztár lesz belőle, hogy azt a kisasszony a kis agyacskájával el sem tudja képzelni.

Kicsit viccesen mondta, de abból a vehemenciából, amivel előadta, éreztem, hogy ez komoly dolog, nem valami csipcsup viccelődés.

Ezt a kivagyiságot Hajdú Péter vitte tökélyre később, de neki már lehetett viselkedésmintája: maga a mester, dr. Friderikusz Sándor.

ELKÉSZÜL AZ ELSŐ HIVATALOS REKLÁMFILM, LISZT FERENCCEL

A banki tranzakció, azaz a törzstőke befizetése után hivatalosan is működőképessé vált a Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft. Egy apró dolog volt csak hátra, a film, amivel adósak voltunk az Autókernek. Na, itt Sanyika a háttérbe vonult. Reklámügyekben később is segített, ha kellett, voltak ötletei is, de nem érezte úgy, hogy nagyon bele kellene beszélnie a dologba. Tudta, hogy ebben nem ő a legjobb, és úgy is viselkedett. Ez jó tulajdonság. Viszont behozta a cégbe egy korábbi osztálytársát, akiről annyit mondott, hogy nagyon tehetséges marketingszakember, de főleg nagyon szépen fut! Órákig áradozott arról, hogy a fiú milyen szép technikával futott annak idején, a tornaórákon. Furcsa volt a lelkesedése, bár az igazat megvallva én is tisztán emlékszem, hogy az általános iskola legszebb mellű lánya, Zsuzsa milyen volt tornadresszben, melltartó nélkül. Pedig ennek ma már negyven éve.

A korábbi osztálytárs tényleg nagyon kreatív fiú volt, de az Autóker projekten csak nem tudtunk túljutni. Azt kellett reklámozni, hogy itt nyugati autókhoz lehet forintért alkatrészt kapni. Ez ma már evidens, de akkoriban újdonság volt, mert a pénzünket még nem lehetett szabadon átváltani külföldi fizetőeszközre, azaz még nem volt konvertibilis a forint.

Ültünk hárman, és kérdezgettük a megrendelőt, hogy olcsóbb-e náluk az alkatrész. Nem, válaszolta. Nagyobb-e a választék? Nem. Gyorsabb-e a szállítás? Nem. Jobbak-e valamiben? Nem. Végül kínunkban azt kérdeztük, hol van az üzlet?

– VI. kerület, Liszt Ferenc tér 4. – válaszolták.

Ebből lett a következő, harminc másodperces reklámfilm: Liszt Ferenc száguld az úton a zongorájával, amin közben játszik. Egy emelkedőre felérve kicsap a füst a hangszerből. A dombtetőn Liszt Ferenc leáll, és felnyitja a zongora fedelét, mint az autószerelők a kocsik motorháztetejét. Elővesz egy szerszámosládát és frakkban szerelni kezd. Az immár újra jó zongora és a mester tovaszáguld. Elmenőben látjuk a kezét, amint a klaviatúrán játszik. Ahol máskor a zongora márkája szerepel, például Steinway & Sons, ott most autóemblémák sorakoznak.

Ezt látjuk a képen, és alatta a szöveg:

„A legjobb kezekben is érheti baj féltett kincsét. Volkswagen, Mercedes, BMW, Ford alkatrészek forintért az Autókernél. Budapest, VI. kerület, Liszt Ferenc tér 4.”

Hát nem zseniális? A filmből készült két külön változat, különböző autómárkákkal.

Kitalálni is nehéz volt, elkészíteni még inkább. Na, ekkor éreztem Sanyikán, hogy nagyon ideges, és drukkol ugyan, de segíteni nem tud. Ráadásul kitaláltam, hogy filmre forgatunk, ami sokkal szebb volt, mint a videó, de macerásabb és drágább. Ami pedig a legnagyobb baj, hogy csak az előhívás után ellenőrizhető. Nekem először egy zongorát kellett szereznem, és ezt átalakítani úgy, hogy 40 kilométeres sebességet kibírjon az úton. Később ment a tévében egy világcég hasonló, száguldó zongorás reklámfilmje, de ők trükkel oldották meg a feladatot. Mi meg a valóságban, hiszen akkor még nem volt elég fejlett a számítógépes grafika. A zongorát szerencsére olcsón sikerült megvennem, mert teljesen le volt hangolódva. Aztán egy szuper filmgyári technikus láthatatlanul, csövekkel úgy megerősítette a vázát, és a hangszer lábait, hogy azok bírták a nagy terhelést is. Ezután már csak zongorakeréknek látszó kerekek kellettek rá, némi lengéscsillapítás és a hangszer gurulásra kész volt. Igen ám, de magától nem ment. Kitaláltuk, hogy egy rejtett drótkötéllel húzzuk majd. Amikor közeliben látszott a zongora, akkor simán vontatta egy terepjáró. Ott, ahol totálban feltűnt a dombtetőn, a legfelső ponton az útba rögzítettünk egy fordító csigát. Ezen vetettük át a kötelet, és a vontató kocsi a lejtőn lefelé ment, már a domb takarásában, amikor a zongora felfelé jövet feltűnt a képen. Úgy képzeljék el, mint a Budavári Siklót. Amikor Liszt Ferenc felért a tetőre, a füst kicsapott a zongorából. Ez egyszerű pirotechnika, de ez is ember és pénz. Mi meg fix költségvetésből gazdálkodtunk, tehát nagyon kellett spórolnom, és emiatt is bizonytalan volt, hogy el tudjuk-e készíteni a filmet.

Lezártunk egy utat Budapest környékén, étlen-szomjan dolgoztunk egy egész napot, így is alig tudtuk befejezni a felvételt.

A film nagyon jól sikerül, csak sajnos keveset ment a tévében. Még nagyobb baj, hogy elveszett a kópia, így csak néhány régi fénykép maradt meg emléknek a forgatásról. Pedig ezzel kerestük meg a pénzt a közös cégünkre. Szép emlék, de ma semmi pénzért nem vállalnám újra. Például az utolsó két snittet már alig tudtuk felvenni, mert közben lement a nap. Szerencsére nem hiányzott a filmből, de amíg ez ki nem derült, amíg nem láttam a kész reklámot a vágóasztalon, nem volt egy nyugodt pillanatom sem. Ez a reklámfilm pár évet biztosan elvett az életemből.

TÉVÉMŰSOROKAT KÉSZÜLÜNK GYÁRTANI FRIDERIKUSSZAL

A taxisblokád után bejegyeztük közös cégünket Friderikusszal, és nem buktam bele az első reklámfilm gyártásába sem. Kockáztattunk és megúsztuk. Szép is lett volna több milliós mínusszal kezdeni a vállalkozói létet. Akkoriban azt gondoltunk, hogy csinálunk egy klasszikus reklámcéget. Nekem volt vállalkozói tapasztalatom, és diplomám arról, hogy értek a marketinghez.

Friderikusz már akkor is Friderikusz volt, és ott volt a barátja (tudják, nagyon szépen futott!), aki nem mellékesen egy ügynökségnél dolgozott korábban. Béreltünk egy irodát a Madách tér mellett, és elkezdtünk profi módon működni. Voltak kisebb megrendeléseink, mert akkor még a reklámmultik nem jelentek meg az országban. Engem azonban nagyon aggasztott, hogy a kiadásaink már megvannak, a bevételek meg bizonytalanok. Ahhoz, hogy sikeres ügynökség legyünk, munkatársak és befektetés kellett már akkor is, igaz, kisebb mértékben, mint manapság. De én valahogy nem bíztam annyira magunkban, mint kellett volna, és nem mertem „nagyot álmodni”. Fridi ezekbe a dolgokba soha nem szólt bele, nem értett hozzá és nem is érdekelte a reklám. Itt minden felelősség az enyém volt. Ő megbízott bennem, de én magamban nem, és leblokkoltam. Nem mertem mínusszal kezdeni, ettől aztán Sanyika is úgy döntött, hogy nem jó a kollégánk vizionálta út, és elváltunk a gimnáziumi barátjától. Lehet, hogy elrontottam, és ha akkor merek fejlődni, minket vett volna meg valamelyik multi a későbbiekben. De az is lehet, hogy csődbe mentünk volna, mielőtt elkezdünk pénzt keresni. Ez sosem fog kiderülni. Nem voltam mindig ilyen félénk a vállalkozásaim terén, ez a későbbiekben kiderül majd. Ezért lehet, hogy bizonytalanságomnak valós alapja volt.

Ekkoriban pezsgett a magyar gazdaság, a szelep kinyílt, és itt bent óriási volt a vákuum, kiéhezett a piac. Ment a privatizáció, jött a tőke, és robbanásszerűen alakult át a gazdaság. Minden változott, percről percre. Dolgozgattunk a kft.-ben, de nekem ezen kívül még volt egy munkahelyem is, az MTV. Pontosabban a Híradó után a TV2. Az a TV2, aminek említésével ez a könyv is kezdődött, és ami nemcsak egy csatorna, hanem egy önálló elemekből álló, műsorvezetőkkel és élő riportokkal egységes keretbe foglalt program volt: a kereskedelmi tévé előszele a magyar médiában, csak jobb annál, közszolgálati értékekkel, kiváló szakemberekkel. Ebbe a sztárcsapatba kerülhettem be én ifjú műsorvezetőként és vezethettem a monstre műsorokat a fiatal és gyönyörű Sugár Ágnessel az oldalamon. Az MTV TV2-je 1989. január elsején indult, és közvetítette, néha meg is segítette a rendszerváltást. Aztán, ahogy az megtörtént, a politikának már nem volt érdeke, hogy a TV2 független, szókimondó és véleményformáló legyen. Akkoriban még finomak voltak a módszerek, és úriember a miniszterelnök, tehát nem rúgtak ki és nem neveztek ki senkit, csak olyan helyzetet teremtettek, hogy a régiek feladták és mentek. Hankiss Elemér lett a tévé elnöke, a TV1 intendánsa Bányai Gábor, a TV2-é pedig Vitray Tamás. Hankiss jó szándékú, igazi demokrata, de nem volt sem televíziós, sem gazdasági szakember, így aztán koncepciója nem mindig hozta meg gyakorlatban az elméletben elvárt eredményeket. Viszont az, hogy vállalkozói alapra helyezik a tévéműsorok gyártását, sok embernek megmozgatta a fantáziáját, és ezután sok cég hordta ki talicskában a pénzt a televízióból. Ebben mi is részt vettünk, de mi nem talicskáztunk, és volt ellenérték is, ez meggyőződésem, de ezekről a kérdésekről a későbbiekben részletesen írok. Most még csak ott tartunk, hogy kialakították a produceri irodák rendszerét. Voltak belső produceri irodák, például Rózsa Gyurié, a nagy fantáziával Rózsának elnevezett cég, és külsők, mint a hasonlóan nagy szellemre valló Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft. Mentségünkre szolgál, hogy nekünk nem az arcképünk szerepelt az emblémánkon, míg a mi Gyurink jelvénye egy szál rózsa volt!

Ahhoz egyébként, hogy valaki belsős irodát hozzon létre, nem kellett nagy bátorság. Ez gyakorlatilag minden kockázat nélkül tette azt lehetővé, hogy az ott dolgozók sok pénzt kereshessenek. Mi legalább kockáztattunk, sőt én annyira komolyan vettem ezt a dolgot, hogy ki is léptem a TV-ből, önként és dalolva. Azt gondoltam ugyanis, hogy erkölcstelen a biztos fizetés és az extra jövedelem egyszerre. Megint magamnak voltam jó fej, mert rajtam kívül senki sem értékelte ezt a gesztust. Vagy ha igen, akkor is elintézték három szóval: te hülye vagy!

Ekkor mi már Sanyikával arra készültünk, hogy megvalósítjuk az álmát, és elkészítjük Magyarország legnépszerűbb showműsorát, a Friderikusz show-t.

A NAP, AMIKORTÓL MINDIG CSAK ROSSZABB JÖN

1991-ben volt egy többnapos, élő nyári műsor a Balaton mellett. Hogy mi volt benne a szerepem, arra nem emlékszem, csak arra, hogy jó sokan ott voltunk azok közül, akik akkoriban számítottak. Ami emlékezetes maradt, az a hazafelé vezető út, amikor is Endrei Juditot hoztam magammal Budapestre. Soha nem fordult elő korábban, hogy együtt autózzunk, főként azért, mert Judit szeretett vezetni, és jó autói is voltak, de ez alkalommal én mentem érte a szállodához. Időre kellett felérni a TV-be, mert egy rendkívüli értekezletet hívtak össze. Judit hallott valami hírt és nagyon aggódott, én meg akkoriban nem is képzeltem, hogy bármi rossz jöhet. Mi történhet, miután kimentek az oroszok, véget ért a szocializmus, én meg a televízióban dolgozhatom.

– Lehet, hogy lemond a Horvát Jancsi – mondta Judit, aki János legendás műsorvezető-partnere volt.

Képzelhetik, mit jelentett nekem Horvát és Endrei, a kor két fő sztárja. Most meg viszem Pestre Juditot, és én nyugtatgatom őt. Nagyon optimista voltam, mert biztos voltam abban, hogy ha János el is megy, valami hasonló formátumú ember lép majd a helyébe. Nem tudtam, hogy ez a méret hiánycikk.

– Mindig sokkal rosszabb jön – mondta Endrei Judit.

Azt hittem téved, de nem. A magyar közszolgálati televíziózás ekkor volt a csúcspontján, azóta folyamatosan romlik, és ma már nem is létezik, mert ami van, az minden, csak nem közszolgálat. A személyes életem egy ideig még felfelé ívelt, de a közérzetem már nem. Sajnos én közszolgálati alkat vagyok, és a „fullbulvár” műfaj nem való nekem.

Nagyon sokat gondolok Endrei Juditra.

A DÖMSÖDI ÉS FRIDERIKUSZ ELSŐ TÉVÉMŰSORA AZ AUTÓ2, ÉS ÉN PRODUCER LESZEK

Vitray Tamás, a frissen kinevezett intendáns és TV2 főnök, a programtervezés során kifelejtette az általa összeállított struktúrából az egyik legsikeresebb saját gyártású magazinműsort, az Autó2-t. Egyszerűen nem tervezte be, és így nem maradt rá gyártási kapacitás. Nekünk Friderikusszal már megvolt a Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft.-nk, az akkor indult cégünk, és mint írtam, Hankiss elnöknek is az volt a szándéka, hogy a TV műsorait minél inkább külső gyártásban készítsék, csökkentve ezzel a pazarlást, javítva a hatékonyságot. Nem is gondolt arra, hogy ezzel a korrupció időszaka jön el. Egyébként erre én sem gondoltam, aminek az a szomorú következménye, hogy már régen nem dolgozom producerként. Valahogy nem sikerült megtalálnom a közös hangot a megrendelőkkel, vagyis nem tudtam pénzt adni, illetve visszaadni. A kezdetekkor volt azonban néhány boldog év, amikor a dolog a szakmáról szólt. No, és már akkor is a pénzről, tehát, ha jól fogalmazok, a szakmáról és a pénzről, de még nem a kenőpénzről.

Hamar rájöttünk: itt sok, addigi eszünkkel felfoghatatlanul sok pénzt kereshetünk. Ráadásul úgy, hogy az elkészült műsor a televíziónak jóval kevesebb pénzébe kerül, mint a korábbiak. Mi ugyanis jól megfizettük az embereket, de csak azokat, akiknek a munkájára feltétlenül szükség volt. Például én kibéreltem a legjobb kamerát, és felkértem a legjobb operatőröket. Nem volt külön gyártásvezető, felvételvezető, világosító, hangosztály, szerkesztő, rendező, gépkocsivezető. Ez a hét személy én voltam az operatőrrel közösen. Természetesen a riporter és a műsorvezető is én voltam. Ez összesen már kilenc munkakör, tehát mehettünk a tévés mikrobusz helyett az én saját autómmal. Persze egy forgatás így már nem volt olyan kellemes, mint korábban. Kemény munkává, esetenként ménkű nehéz robottá vált, de remekül kerestünk, és mindenkinek nagyon kellett a pénz, mert még szegények voltunk, mint a templom egere. Akkoriban spórolt mindenki nyugati autóra, az első vagy egy nagyobb lakásra, tehát szívesen kizsákmányoltuk magunkat. A magyar gazdaságra már korábban is jellemző volt a fusizás, a háztájizás, géemkázás, mi ezt valósítottuk meg most a műsorgyártásban. Ehhez jött még, hogy a producer köteles volt szponzort is szerezni a műsorhoz, legalább akkora értékben, mint amibe a gyártás költsége került. Ennek a pénznek a 15%-át – ügynökségi jutalékként – a szerződést hozó cég kapta. Igen ám, de az ügynökség is én voltam. Vittem a szponzorokat az MTV Kereskedelmi Igazgatóságának, akik a befolyt pénzek után átutalták a 15%-ot. Számoljunk egy kicsit! 1988-ban havi 10 ezret kerestem a Híradó szerkesztő-műsorvezetőjeként, vagyis a szakma egyik csúcsán állva. Egy évre rá a legnézettebb és legjobban fizetett műsorok szerkesztő-műsorvezetőjeként ennek már a hatszorosát! Rá pár évre pedig csak ügynökségként megkaptam havonta 150 ezer forintot, vagyis a szponzorpénzek 15 százalékát! Ez nagyon sok pénz volt, megjegyzem az alaptevékenységgel, vagyis a műsorkészítéssel ennek akkor is csak a töredékét kerestem. Erre az intő jelre kellett volna felfigyelni, és gondolni arra, hogy ez akkora pénz, hogy erre valakik rá fogják tenni a kezüket, vagyis nem lesz ez így örökké! De én akkoriban önhitt voltam és ostoba.

Tehát ott tartunk, hogy Vitray elfelejtette az autós műsort, mert őt nem igen érdekelték az autók. Korábbi nagy riválisa, a sportriporter Szepesi például autógourmand volt, és egy időben egy nagyon elegáns Rover 2000 TC-vel járt. De Vitray nem adott erre. Viszont volt már akkor is olyan hozzáértő a csatornánál, aki tudta, hogy nem lehet egy ilyen népszerű műsort kihagyni. Így Vitray felajánlotta a saját gyártást. Ez nagy dolog volt, hiszen Friderikusz már hónapok óta ostromolta akkor, hogy az induló Friderikusz show-t saját gyártásban készíthessük. Ezen a ponton – show ügyben – tehát csapataink már korábban harcban álltak Vitray Tamással. Nekem ennek ellenére azt mondta a Mester (Vitray), hogy ha meg tudok egyezni a gyártási főnökével, akkor mehet a műsor. Én leadtam egy költségvetést 650 ezer forintról (ma olcsóbb lenne, de akkor még drága volt a technika) adásonként, de pihentették az ügyet, nem is reagáltak rá. Akkor aztán eluntam a dolgot, és beköltöztem a főnöki titkárságra. Vittem magammal papírokat, tollakat (ez volt akkor a laptop), és írogattam a titkárság várójában. Közben telefonálgattam egy kicsit, és szórakoztattam az ott ülő két titkárnőt. A főgyártásvezető, amikor kijött az irodájából, azt látta, hogy áll a munka, Dömsödi fecseg és „hercigeskedik”, és ez borzasztóan zavarta. (A hercigeskedés Fridi szavajárása volt arra az esetre, amikor nagyon kedves voltam egy vagy több nővel.) Kirúgni nem lehetett, egyrészt, mert akkor már volt nevem a szakmában, másrészt meg ő is tudta, ők hibáztak, mert kihagytak a struktúrából. Emberünk vagy két órán át bírta a jelenlétem, és amikor ebédidőtájt megint kinézett, és azt látta, hogy nem dolgozik senki, és Dömsödi történetet mesél, nos, akkor feladta!

– Mutasd a költségvetést! – mondta.

Odaadtam. Nézte egy darabig, de nem veszett el a részletekben. Lehúzott 150 ezer forintot, és ráírta: 500 ezer. Ezt aláhúzta háromszor.

– Ennyi lehet és nem több! Ezt a pénzt pedig be kell hoznod a szponzoroktól, de most már hagyj dolgozni! – mondta, és visszahúzódott az odújába.

HOGYAN SZERZEK PÉNZT A FRIDERIKUSZ SHOW-RA, AMIRE SANYIKA NEM IS EMLÉKSZIK

Tehát a Dömsödi és Friderikusz Produkció Kft.-t reklámfilmek gyártására hoztuk létre. Először az Autó2 jött, mint saját gyártású tévés produkció, később Az én mozim (Friderikusz mozija) és a Friderikusz show. Amikor én már rég megegyeztem a TV2 intendánsával, Sanyika lassan rájött, hogy ilyen vagy olyan okból, de Vitrayval nem jut dűlőre. Ez megdöbbentő és váratlan volt számomra, annak ismeretében, hogy korábban Vitrayval egészen mély kapcsolat kötötte össze Sanyikát, miközben egymás kvalitásait felismerték és el is ismerték. Aztán egy nap a szomszéd vár, a TV1 intendánsa, Bányai Gábor felhívta Friderikuszt és elkezdtek tárgyalni.

Meg is egyeztek, indulhatott a show a TV1-en, azaz indulhatott volna, de kellett 14 millió forint az induláshoz. Ennyi pénze még Sanyikának sem volt, hiába járt olyan autóval, ami erre engedett következtetni.

Hitelt kellett tehát szerezni egy olyan időszakban, amikor nem volt hitel. Ha pedig volt, akkor több mint évi 40%, igen, negyven százalék feletti kamatra.

De nem volt. Friderikusz próbálkozott mindenfelé, amikor a legjobb barátnőm, aki akkor a Budapest Bank vezérigazgató-helyettese volt, és jól ismert minket, tehát hitt bennünk, megígérte: ad nekünk pénzt, csak legyen hozzá fedezet vagy kezes. Igen ám, de a teljes vagyonunk nem volt akkora, mint amibe a műsorindítás került. Sanyika elindult egy másik nyomon is, de ott is csak eddig a kérdésig jutott:

– De mi a fedezet?

Sírva hívott fel, teljesen kikészült. Mehetne a műsor, de nincs miből elindítani. Ez volt élete mélypontja, jól állt neki, ilyen helyzetekben egész emberien viselkedett.

Nagyon megsajnáltam, és eszembe jutott Mihályi Zsuzsa, aki az akkori sikercég, a Kontrax tulajdonostársa volt. A TV-ben én sokat dolgoztam a Kontraxnak, innen ismertük egymást. Arra gondoltam, be kéne őket vonni a cégbe, lehetnének tulajdonostársak, vagy valami hasonló. Felhívtam Zsuzsát, és mondtam neki, segítség kellene. Ő persze mindent tudott rólunk, mert akkor már jó barátok voltunk, összejártunk családilag, sőt még együtt is nyaraltunk Horvátországban.

Arról is meséltem neki, hogy a társam milyen tehetséges, és hogy nem tudjuk elindítani a műsort. Megígérte nekem, hogy segít. Ekkor hoztam össze Friderikusszal, ebből lett az együttműködés, és az a mondat, hogy:

„Ez a műsor nem jött volna létre, ha nincs a Kontrax”.

Ez igaz is, mert a Kontrax tulajdonosai teljes körű kezességet vállaltak a hitelünkre a teljes vagyonukkal.

Abban tehát, hogy lett pénz a műsorra, és az elindulhatott, oroszlánrészem volt. Ezt intézte el a könyvében Friderikusz azzal, hogy: egyszer lejött borozni velem valahová, ahol volt egy lány, aki adott neki kölcsön.

Ez ő! Rém hosszú életrajzi könyvében ezen a futó említésen kívül még az autóvásárlása kapcsán írja le egyszer a nevem. A közös cégünk nevét sem említi sehol, nemhogy az enyémet. Sztálini stílusú múlthamísítás ez, nehogy rám is szálljon valami a közös dicsőségből.

Friderikusz is nagyon kispályás tud lenni emberileg, nagypályás képességei ellenére.

MÉG EL SEM INDUL A FRIDERIKUSZ SHOW, MI MÁRIS PRODUCERT CSERÉLÜNK

Az Intercontinental szálló Bécsi Kávézója jeles hely volt. Egyesekkel ott kezdődött Friderikusz barátsága (Fenyő Jánossal, de erről később), Gát György producerrel viszont ott végződött.

Amikor a Friderikusz show-nál meglett a pénz – hitelből – a díszletre és az indulásra, kellett a gyártásra is egy televíziós producert keresnünk. Ez egy komoly szakma, és akkor mi még nem értettünk hozzá. Igaz, más sem, de még ezt sem tudtuk.

Sanyika először Kozma Péterrel tárgyalt. Péter nagyon tehetséges ember, remek reklámfilmeket rendezett, ő volt a Kontrax állandó reklámfilm-rendezője is.

Kozma nagyvonalú volt, jó ízlésű, és drága. Ekkor még csak ennyit tudtunk róla. Akkor derült ki, hogy kicsit túlzottan is nagyvonalú, amikor nem indult a munka, pedig közeledett az első adás ideje. Talán 1991 karácsonyán Friderikusz egy nagyon szép és még ennél is drágább tollat kapott Kozma Pétertől ajándékba. Ő meg cserébe közölte: Kozma ki van rúgva, mert vele nem látjuk biztosítottnak az indulást. 1992. január 20-án indult a műsor, tehát az utolsó utáni pillanatig vártunk.

Itt jött be a történetünkbe Gát György, akit vörös haja miatt a szakma csak „Pörkölt”-ként ismer.

Van egy híres történet róla:

Jön le Gát György a TV lépcsőjén a kisfiával. Ekkor megszólal valaki:

– Ott a Pörkölt!

Mire Antal Imre:

– És a Zóna Pörkölt!

Gát is tehetséges pasas volt, igazi üzlet–, és vérbeli megoldóember. Akkor már túl volt több sikeres sorozaton, például a Lindán, és 1991-ben már ment a Família Kft. is. Volt tehát egy hadba vethető, működő csapata. Vele állapodtunk meg a show gyártásáról. Ezért először a Família Kft. díszlete mellett építették fel a miénket, így Gát jól ki tudta használni a szinergiákat.

A show-t így az akkori Lumumba (ma Róna) utcai műteremben kezdtük el felvenni. Ez akkoriban még csupán egy nagy filmgyári csarnok volt, minden felszerelés nélkül, csak a csupasz falak. A felvétel előtt ide építették be a díszletet, és ennek része volt a nézőtér is. A nézők feje fölött meg a plafonra rögzített deszkákon (!) mint a mókusok rohangáltak a világosítók. Mert a lámpákat ők rögzítették és állítgatták. A korszerű stúdiókban már akkor is régen számítógép vezérelte a világításképeket, de nem itt. Ez életveszély volt józan világosítókkal is, akkoriban viszont az ilyen ritka volt, ráadásul nem is a mi embereink dolgoztak a műsoron, hanem azok, akiket a producer hozott.

Gát megoldott mindent, élt-halt, küzdött értünk, de a körülmények siralmasak voltak. Friderikusz el volt foglalva a tartalommal, nem látta a gyártási gondokat, de én a színfalak mögött igen. Ráadásul mindenki nekem panaszkodott, Sanyikának nem mertek, Gátnak meg pláne nem.

Például amikor Gábor Zsazsa volt a vendégünk, őt a nagy hidegben az udvaron kísértem át. Már estélyi ruhában, mert a smink és az öltöző a másik épületben volt. Ez a stúdió jó volt a Família Kft.-re, de showműsorra, közönséggel nem. A férfi WC-ben például állt a padlón a vizelet, ez pedig nem tetszett a nézőinknek, amin nem is csodálkoztam. A spártai körülmények ellenére a gyártás nagyon sokba került. Emiatt is rágtam Sanyika fülét, és ez volt az a dolog, amiben meg tudtam győzni. Az, hogy a Gát drága, elérte nála az észlelési küszöböt. Kórosan félt attól, hogy őt meglopja valaki. Gát Gyuri nem tett ilyet, de drága volt. Ő is alvállalkozókkal dolgozott, és a régi filmgyártási struktúrát privatizálta. Ez azt jelenti, hogy a szükségesnél több ember dolgozott neki, de már piaci áron. Ott volt tehát minden régi rossz, még a szocializmusból, és már az újak is a kapitalizmusból. Lassan meggyőztem Fridit, hogy ez nem jó így. Igen, de akkor ki gyártsa a műsort, ez volt a kérdés. Gyártsuk mi, mondtam, maradjon nálunk az a pénz. Ez tetszett neki, de nem volt biztos a dologban. Ekkor elkezdtem tárgyalni a szakma nagyjaival, akikkel együtt akartam dolgozni. Nagyon tetszett, hogy mindenki igent mondott. Egy kivétel azért akadt, Márton István rendező, aki azt mondta, hogy ő Jancsó Miklósnak asszisztál a filmjeihez, és a mi műsorunk neki rangon aluli. Ezt utóbb átgondolta, mert a Larry Hagmanes reklámfilmemet már ő rendezte, de erről később. Mára meg már annyit változott a világ, hogy szappanoperák stáblistáján is látom a nevét, de ezt is jól csinálja!

Azonban az általam felkért emberek közül korábban sokan Gátnak is dolgoztak, így biztosak voltunk abban, hogy Pörkölt előbb-utóbb (teljes joggal) ránk töri az ajtót, és kivégez minket. Gát nagydarab, erős ember. Féltünk tőle. De nem jött. Ekkor már nem lehetett tovább húzni az időt, el kellett mondani egykori párunknak, hogy vége: mi szakítunk. A szokott helyen, a Bécsi Kávézóban találkoztunk, és egymást vigasztaltuk Friderikusszal, hogy futásban talán gyorsabbak vagyunk Gátnál. De ha nem, akkor kétfelé szaladunk, és az egyikünk talán életben marad. Megjött Gyuri, rendeltünk. Ő mosolygott, mi remegtünk. Én kezdtem beszélni, mert engem az megnyugtat, aztán Friderikusz egyből a közepébe vágott.

Gát György ült, és nézett. Nagyon meglepődött. Nem is számított erre a lehetőségre. Nem ordított, de még szemrehányást sem tett. Abszolút úriemberként viselkedett, és később sem volt benne semmi harag. Sőt, munkát is adott nekem, amikor nem volt. Azóta is nagyon bírom, és büszke vagyok arra, hogy vele dolgozhattam, bár azt is tudom, hogy nem mindenkivel ilyen „tündérbogár”. Egyszer például láttam karambolozni. Morgan sportkocsijával (ez egy ritka és drága, kétüléses, nyitott roadster, nincs sok embernek ilyen Európában!) nekitolatott egy szabályosan haladó autónak. Ordítva kiszállt, és behajtotta a rémült és vétlen palitól a betétlapot. Meggyőzte őt, hogy ő volt a hibás! Aztán amikor a múltkoriban nekiment a kettes villamos zöld sportkocsija hátuljának, órákig állt Budapest forgalma, mert Gát nem volt hajlandó leállni a sínről, amíg be nem fejeződött a helyszínelés.

FRIDERIKUSZ BOGARAT ESZIK, ÉN A NÉZŐTÉREN ÁMULOK

Már az első Friderikusz show is nagy siker volt. Mai szemmel a műsor kicsit kopottnak és lassúnak tűnik, de az igényessége és a műsorvezető kérdezéstechnikája jelenleg is kiemelkedőnek számít. Az első adás is nézett volt, de még nem erről beszélt az ország. Ahhoz, hogy ez legyen a téma a villamoson, buszon, metrón, vonaton, kellett Bruno Comby. Egy élelmezéstudományi szakember Franciaországból, aki – mivel fel akarta hívni a figyelmet a kutatásaira – bogarakat evett. Legalábbis ezt állította. Ezzel aztán be is került a nyugat-európai köztudatba, és a Friderikusz show-ba is.

A beszélgetés nehezen indult. Fridi felkonfja döcögött egy kicsit, barátunk megilletődött volt. Érdekes, akkor a nézőtéren ültem (látszom is a vágóképeken), de ott nem tűnt fel az akadozás, megnéztem adásban is, akkor sem zavart, csak most, 21 évvel később. Nézzük tovább.

Sanyika tehát felkonferál és hátramegy a produkciós helyszínhez, ami egy nyitható kétszárnyú ajtó mögött tárul fel. Nos, ott ül egy szakállas, harmincas-negyvenes fiatalember egy nagyon szépen berendezett kiállítótérben. A falakat impozáns rovarképek és rajzok borítják, az asztalon üvegedényekben hemzsegnek a bogarak, vagy annak látszó, más élőlények. Fridi nem felejti el felvenni vezeték nélküli fülhallgatóját, amibe a tolmács fordítja neki a francia nyelvet. A vezeték nélküli technika akkoriban újdonság volt, és nem is működött mindig rendesen. Állandóan kimerültek benne az elemek, tartós elem pedig akkor még nem nagyon volt, ha pedig igen, akkor hihetetlenül drágán. Így aztán a hangosztály, ha nem akarta a gázsiját elemre költeni, spórolt, de így meg lehet, hogy a felvétel közepén, a legfontosabb résznél fogyott ki a szufla a vezeték nélküli mikrofonból, vagy fülhallgatóból. Akkoriban ezek nagyon nehezen feloldható ellentmondásnak számítottak, így aztán egy pár száz forintos kiadás elmulasztása tönkre tudott tenni egy sokmilliós adást. De itt tökéletesen működött a technika, és Fridi elkezdte kérdezgetni Brunót. Semmi különös nincs a beszélgetésben addig, amíg nincs történés, vagyis az egyik bogár ki nem mászik az üvegedényből. Itt Friderikusz megfeledkezik mindenről (dehogy feledkezik meg, csak úgy csinál!), színpadról, felvételről, közönségről, és őszintén rettegni kezd. Nem játssza meg magát, hanem olyan a felvételeken, mint a valóságban: retteg ezektől a ronda kis dögöktől. Emberi és szerethető lesz, és rögtön otthon érzi magát a riportalany is a szituációban. Ettől lesz őszinte a beszélgetés. Meg attól, hogy Sanyika közli vele, hogy ő, vagyis Bruno Comby kinézetre is egy bogárra hasonlít. És tényleg, Brunóban van valami sáskaszerű. Természetesen a tudós nem sértődik meg, hiszen ő látja a bogarakban a rejtett szépséget, és örül, hogy benne is felfedezhető ez. Attól, hogy szemtelenkedhetett egy kicsit, Friderikusz szárnyakat kap, és áttérnek a fő problémára, a bogárevés kérdésére, mert a kutatások azt a célt szolgálják, hogy olcsó fehérjével lássák el a föld éhező országait.

Tehát Bruno mesél a bogárevésről, Sanyika meg szörnyülködik. Jól felépített dramaturgia, de mi, akik ismerjük, tudjuk, Sanyika tényleg undorodik az ilyen – számára csúnya – teremtményektől. Általában is esztétikai alapon ítél meg mindent, és ebben sajátos a látásmódja. Tehát Bruno a verbális bogárevés után áttér a szemléltetésre, és lenyel – ha jól emlékszem – egy szöcskét, mert azt szereti a legjobban, az a legízletesebb. Egy élő állatot, nyersen. Jaj!

A teljes publikum szörnyülködik, Sanyikával az élen. És ekkor jön a csúcspont: pincérek jelennek meg, a tálcákon bogarakból készített apró falatkák. Először a showmant, Friderikusz Sándort kínálja meg Bruno Comby, hogy ízlelje meg a finom csemegét. Ezt természetesen előre így terveztük, és az lett volna a folytatás, hogy Fridi köszöni szépen, ő nem, de a közönség megkóstolhatja. Reméltük, lesz köztük vállalkozó szellemű bogárevő, és akkor már jól zárul a show.

Ekkor azonban megtörténik a csoda, amit Sanyika vagy eltervezett, vagy nem, mindenesetre: bekap egy bogarat. Hosszan, látványosan rágcsálja, először undorodik, aztán a közönség ovációja közepette meglepődik, az arcára van írva, hogy nem is olyan rossz ez. Elismerésre méltó színészi teljesítmény! A következő pillanatban már azt jelzik az arcvonásai, hogy tetszik neki az új íz. Így majszol még egy darabig, ennyi idő alatt egy méretes steaket is el lehet fogyasztani. Majd a végén kijátssza az adut: panaszkodik, hogy nem megy le a falat, beakadt a bogár lába a torkába és kapar! Zseniális volt! Le a kalappal.

Ez volt az a pillanat, a bogárevés, amikor Friderikusz gigasztár lett. Ezt szerette a bulvár, értette a nép. Mindenki arról beszélt, megette-e valójában, igazi bogár volt-e stb. Jellemző, hogy én is ezt kérdeztem Sanyikától, mert én meg nem ettem volna. Megesküdött, hogy nem csalt a produkcióban.

Friderikusznak tehát bogarat kellett enni ahhoz, hogy a műsora végleg kiemelkedjen, és ő maga bulvársztárrá váljon. Hajdúnak ez nehezebben ment, neki nap, mint nap telefonálgatnia kellett a fanyalgó újságíróknak, és kiteregetnie a magánéletét, valós és álbalhékkal, hogy érdekes legyen. De mindkettőjüknek megérte. Hajdú, mint értékítéletet említette valahol, hogy Dömsödi soha nem érdekelte a bulvárújságírókat. Sem Friderikusz idejében, sem később. Tényleg így van, mert nem evett bogarat, és nem teregette ki a szennyest. Az Hajdúban fel sem merül, hogy Dömsödit nem érdekelte a bulvár. El sem tudja képzelni, hogy van olyan televíziós (és színész és művész és civil alkotó), aki köszöni szépen, de nem kér ebből. Ez elhatározás kérdése, és Friderikusz akkor és ott jól határozott. Ez kellett ahhoz, hogy a jó produkciót észrevegyék az emberek. Hajdúnak nem volt más választása, így is nehezen érte el, hogy megismerjék, és végre megoszthassa a közvéleményt. Ami engem illet, szintén tudatosan maradtam háttérben. Nekem elég volt, hogy részese lehettem a Friderikusz-produkciónak, a bogárevés idején csak mint barát, cégtárs és néző, de mivel éppen az előző fejezetben búcsúztunk el Gát Györgytől, a szerepem ettől kezdve megváltozik. A következő oldalakon kiderül, hogy a háttérben, szürke eminenciásként is jó munkát fogok végezni.

MI GYÁRTJUK A FRIDERIKUSZ SHOW-T

A stábot tehát összeszedtem, én hoztam az operatőröket, rendezőt, főgyártásvezetőt, azokat az embernek is remek profikat, akikkel a régi TV2-ben korábban együtt dolgoztam. Ne feledjük, Friderikusz tévés múltja pár riport volt mindössze, én meg rendszeresen nagy és hosszú műsorokat vezettem, tehát én ismertem a szakembereket. Természetesen a titkárnőket is én hoztam, be is vált mindenki.

Egy fontos dolog volt még, a stúdió. Akkor már készen volt az MTV 8-as és 9-es stúdiója, ami köré később a Kunigunda utcai gyártóbázist építették. Azt, ahová később 40 milliós szobrot terveztek, hogy ne tüntethessenek ott Nagy Navarró Balázsék a korrekt tájékoztatásért és a sajtószabadságért.

Tehát ott volt a világszínvonalú stúdió, de senki sem használta, mert nem tudta megfizetni. Szerencsére olyan tévések döntöttek ennek az áráról, akikkel baráti viszonyban álltam. Addig jártam a nyakukra, amíg még drágán ugyan, de a listaár töredékéért odaadták nekünk. Az az érv hatott, hogy amíg nincs tele produkciókkal, addig adják oda olcsóbban. Ez már egy más világ volt. Már nemcsak a kollégák tudásában, hanem a külsőségekben is világszínvonalúak voltunk. Meg is tett mindenki mindent a műsorért, például amikor egy hihetetlen viharban beázott a vezérlő, és állt a víz a kábelek között, Horváth Lórival ketten itattuk fel ronggyal a vizet. Az MTV gyártási igazgatója és a produkciós vezető, nehogy valakinek baja essen, ha véletlenül nem volt sikeres az áramtalanítás. A produkció tényleg fontosabb volt mindennél, és nemcsak nekem, hanem a többieknek is. Kár, hogy Friderikusz ezt soha nem vette észre, vagy ha észre is vette, akkor azt egyetlen jellel sem árulta el. Szerinte neki ez is járt!

Egyik nap tréfásan azt mondta, hogy „figyeli magát”, és ő maga Jézus Krisztus. Aztán ezt viccesen elmondta még párszor, és a végén néha-néha már el is hitte.

A NÉVSHOWR FOLYTATÓDIK, MERT NYER AZ MSZP

2002-ben a választásig csendben telt az idő. Csináltuk a műsort, és meggyőztük Hajdút arról, hogy kell egy rendes gyártási csapat, mert az első, amelyet ő felvett, egy hajítófát sem ér. (A történelem ismétlődik!) Péterék korábban Fásy Ádámnak is gyártottak műsorokat, de ennek ellenére – vagy éppen ezért – egyáltalán nem értettek a televíziózáshoz. De Hajdú gyorsan tanult. Ádámtól például azt már tudta (amiben ő, vagyis Fásy a király), hogyan lehet pénzt csinálni a televíziózásból. Anita viszont nem tanult, nem is akart tanulni. Ez csalódás volt számomra. Nála nagyot tévedtem, mert én is hittem Anita imidzsének. Hiába, a látvány blokkolta az eszemet, mert Anita szép, ehhez kétség sem fér.

A műsor szörnyűséges körülmények között készült, még mindig közvetítőkocsival dolgoztunk, mert az olcsóbb volt, mint stúdiót bérelni. De ha nincsenek megfelelő feltételek, elég nehéz dolgozni. Például a légkondicionálást egy diszkóban vagy bárban nem a tévés világításra tervezik. Így aztán 40 fokban dolgozik az ember akkor is, amikor kint csak 20 fok van. Egy 10-12 órás felvételnél, öltönyben eléggé emberpróbáló. Mert ezek a felvételek minimum ilyen hosszúak. Több adást kellett egymás után felvenni, hogy olcsóbb legyen a közvetítőkocsi és helyiségbérlet.

Déjá vu érzésem volt, pont mint Friderikusszal. De Hajdúéknak kevesebb pénzük volt, mint nekünk annak idején, így mindent „háztáji” módon oldottak meg. Ez nagyon nagy visszalépés volt a korábbi munkáim után. Szenvedtünk ebben a műsorban, de ugyanakkor bíztunk is benne. Nem Hajdúékban, bennük még ekkor sem látszott a tehetségnek a szikrája sem, hanem magunkban, és abban, hogy a műsor nézettsége kezdett emelkedni. A „mi” ez esetben Román Péter főszerkesztőt, Regős Éva szerkesztőt és Kun Zsuzsa rendezőt jelenti. (Megjegyzem, belőlem Román Péter csinált anno műsorvezetőt, Kun Zsuzsiból pedig én csináltam show-rendezőt, mert én ajánlottam be a Friderikusz show-ba. Ilyen régi ismeretségek ezek!)

A Névshowrban akkoriban Hajdú volt a szükséges rossz, az oldalkocsi, aki nélkül gyorsabban haladtunk volna, de nem lehetett megkerülni a személyét. Azt meg valahol mélyen éreztük (én éreztem, és csitítgattam mindenkit, aki bántotta), hogy egy nagyon elszánt figura, és ez valahogy imponált nekem. Próbáltam tanítgatni, kevés sikerrel. Meséltem neki a mi régi nehézségeinkről. Például meséltem neki arról, hogy mennyivel jobb lett a mi műsorunk minősége, amikor bementünk stúdióba, mert a profi légkörben mindenki jobban tudott a munkájára figyelni. Süket fülekre találtam. Legalábbis ezt hittem, mert valójában Hajdú tényleg olyan, mint egy nagyteljesítményű memóriakártya. Rögzít minden információt, és azt valamikor hasznosítja. Vagy jól, vagy rosszul, de hasznosítja. Ezt a tulajdonságát akkor még nem ismertük, hiszen még rögzítési fázisban volt, nem használt még fel semmit az inputokból.

Tehát meséltem sok mindent, a Friderikuszos történeteket nagyon szerette, főleg azokat, ahol külföldi sztárok is szerepeltek, de okosodni nem látszott tőlük. Olyan volt ez a dolog, mint amikor a papa mesél a gyerekének, de nem tudja, mennyire termékeny a talaj, hiszen a gyerek még nem szólalt meg.

Amikor aztán győzött az MSZP, lett pénz, paripa, fegyver. Hajdú Péter is megszólalt. Bár ne tette volna!

HOGYAN LESZ VALAKI A VÁGY TITOKZATOS TÁRGYA

– Ki a tököm ez a pali? – kérdezték Péter láttán sokáig. Sztárok, kábelesek, nézők, szinte mindenki. (A kérdés tartalma azonos volt, a szóhasználata változó.)

– Hogy kerül ez ide? – kérdezték ugyanők még évekig.

– Csak azt kérem, Gábor, hogy maga kérdezzen, ne ez a férfi! – kérlelt később, amikor már egy ideje együtt dolgoztam Hajdúval, az adás előtt a Kossuth-díjas színművésznő, aki érezte, hogy szüksége van a nyilvánosságra, csak kollégámat nem tudta elviselni, és a nevét sem volt hajlandó kiejteni, pedig azt akkor már mindenki tudta e kicsiny hazában, hála a bulvárlapok cikkeinek.

Manapság – egy bizonyos jól körülhatárolható körben – már természetesen senki nem mond, és nem kérdez ilyesmit, mindenki Hajdú popsiját keresi sóvár tekintettel, hogy miként lehetne azt körüludvarolni. Engem legfeljebb csak akkor hívnak, ha Hajdú telefonszáma kell.

Hogyan lett kívánatossá az a külcsín és belbecs, ami semmit sem változott? Nos, ez az érdekes kérdés. Ismerem az objektív választ erre, tehát, ha az érdekli Önöket, olvassanak tovább!

EGY ŐSZINTE VALLOMÁS HAJDÚTÓL, MIKÖZBEN ELÁZTATJUK A MAMMUTOT

A Névshowr a nagyon nehéz kezdetek után népszerű műsor lett. Nézettsége hétről hétre emelkedett, aminek kezdetben az is az oka lehetett, hogy a nézők fogadhattak arra, az aktuális adásban megszólal-e az a fiúcska, aki Dömsödi mellett ül. A nevét akkor még nem tudták, annak ellenére, hogy Hajdú Péter minden alkalmat megragadott arra, hogy neve és fényképe szerepelhessen a lapokban és az előzetesekben. A műsorban a szerepe továbbra is az ünnepelt felkonferálása, az ajándék átadása és a meglepetésvendég bemutatása maradt. Én meg beszélgettem. Sajnos Péter ezeket a rábízott alapfeladatokat is sablonosan oldotta meg, modorossá vált, még mielőtt rutint szerzett volna. Ritka együttállása a bolygóknak! Beleszeretett egyes szavakba, mint például a „megmérettetés”, és olyan fordulatokba, hogy a vendég „nem más mint”. Voltak ismétlődő kérdései is, amelyektől a falra másztunk. Például amikor megjött az ünnepelt meglepetésvendége, azt kérdezte tőle: „Honnan az ismeretség?” – és mindezt papírból!

Az első pár alkalommal nem mondtam neki semmit, aztán elkezdtem szóvá tenni. A „honnan az ismeretség” kérdésről leszokott, de semmit nem tanult abból a szakmából, amit mi – vagyis a régi iskola – tekintünk annak. A mi stílusunkat nem bírta követni, saját arca nem volt, kínszenvedésként éltünk meg minden műsort, de nem ez volt az alja, csak akkor még nem tudtuk.

A körülmények sem sokat javultak, stúdióra nem jutott pénz, ezért különböző szórakozóhelyeken vettük fel a műsorokat, szerintem ingyen, így például a Mammut üzletközpont emeletén a Kaméleon mulatóban. Ez bárnak kiváló hely, de tévéműsorhoz szűk, alacsony, sötét és levegőtlen. A klíma nem bírta a lámpáink hőjét elvezetni, a lámpák meg kellettek, mert agyon kellett világítani a termet. A felvétel alatt így 40 fok volt, ami nem segíti a koncentrálást, de emlékszem arra a képre is, amikor a nagyon szexi énekesnő a hóna alatt egy hatalmas folttal adta elő a produkciót. Voltak rossz körülmények a Friderikusz show kezdetén is, de ennyire soha, pedig az vagy 15 évvel megelőzte a mi Névshowros próbálkozásunkat. Tudtam, nincs több pénz, ezért nem is nagyon bántottam Hajdút, csak rendszeresen arról beszéltem neki, hogy mi mindenre kellene figyelnie. Meséltem a mi régi műsorunk hibáiról, hátha észbe kap. Mindhiába. Olyan beszélgetések voltak ezek, mint az egyszeri bölcs asszonyé, aki a lányának mondta, hogy a menye értsen belőle. Ám kiderült, Péter nem is lány és nem is meny! Beszéltem neki arról, hogy a tévé veszélyes üzem. Fontos, hogy a produkciónak legyen felelősségbiztosítása, ha, ne adj Isten, valakinek a fejére ráesik egy lámpa, vagy egy néző megbotlik egy kábelben, legalább a kártérítés miatt ne legyen gondunk. Hajdú mindent meghallgatott és megjegyzett, ám azután látszólag nem történt semmi. Egyszer aztán, 2002. április 10-én megtörtént a baj. Az egyik lámpa túl közel került az automata tűzoltó berendezés érzékelőjéhez, és a hőjétől a kis üvegecske elpattant. Bekapcsolt tehát a tűzoltó berendezés, vízzel árasztva el a lámpákat, kamerákat, keverőt és az alattunk lévő üzlethelyiségeket. A kár milliós volt, Hajdú arcán olyan rémületet láttam, amit csak egyszer, évek múlva, amikor az ATV meg akarta szüntetni a műsort. Rettegés volt ez, teljes tanácstalansággal párosulva. Behúzta fülét-farkát. Aztán többet erről nem esett szó, vagy a biztosító fizetett, mert volt biztosítás, vagy Péter túllépett a veszteségen. Mindegy, ennek a leállásnak nem ez a legemlékezetesebb pillanata, hanem az, hogy Hajdú életében először őszinte volt hozzám, és azt mondta:

– Tudod, én akkora sztár akarok lenni, mint Vitray és Friderikusz volt!

– Rossz hírem van – mondtam –, ismertem őket fiatalnak is, ők már akkor is tehetségesek voltak!

Hajdú nem sértődött meg, és nem sírta el magát. Nézett rám azzal a nézésével, amit butának mondanék, ha nem tudnám, hogy ő egyáltalán nem buta. Tehát ez a nézés átverés. Olyan, mint amikor egy állat döglöttnek tetteti magát, hogy megmeneküljön. Hajdú ilyenkor időt nyer. Néha riportszituációban is alkalmazza. Ostobának tetteti magát és lecsap. Akkor, ott a Kaméleonban Hajdú még nem akart lecsapni, szívta fel az információkat, mint a szivacs. Erre szükség is volt, bokáig állt a víz.

Ma már látszik, hogy ha még egy pár évet fennmarad a showbiznisz tengerén, lehet annyira ismert, mint az említett Mesterek. Nyilatkozta is, ő ismert és gazdag akart lenni, és az is lett. Jellemző, nem arra vágyott, hogy először jó riporter és újságíró legyen. Érdekes, hogy amikor Friderikusz ugyanezt mondta nekem, azon az átsétált éjszakán a villamosmegállóban, nos, ő akkor már kiváló újságíró volt, csak még ismeretlen és szegény. De az sem mindegy, hogy ki mivel szerezte a hírnevet és a pénzt. De ezt Péter nem érzi. Neki ezt hiába magyaráznám, mint vak embernek a lila színt.

Azt, hogy 2002. április 10-e volt, onnan tudom, hogy felvétel közben kaptuk a hírt: meghalt Hofi Géza. Négy nap múlva nyert az MSZP.

BÚTORT VESZÜNK OLASZORSZÁGBAN, MIUTÁN MEGVOLT BRIGITTE NIELSEN

Már jó ideje magunk gyártottuk a Friderikusz show-t, és egymásnak adták a kilincset a sztárvendégek. A reklámidőt horror áron értékesítette az MTV Kereskedelmi Igazgatósága. Mindenki a Friderikusz show-ban akart hirdetni. Gyakran azért kerestek meg ismerőseim, hogy intézzem el, hogy még berakhassanak 30 másodpercet – aranyáron – a műsorba. Ilyenkor aztán Fridi telefonált a tévébe, hogy engedélyezzék az időtúllépést. Általában sikerült elintéznie. Bár nagyon sokat fizetett az MTV a show-ért, még többet keresett vele. Friderikuszhoz is dőlt a pénz, hogy pontosan mennyi, azt akkor tudtam, hiszem én voltam az ügyvezető, de ma már nem is nagyon emlékszem rá. Mivel nem akartam, hogy a pénzen vitatkozzunk, ezért külön számlára jöttek a bevételeink. A közös költségeket meg megfeleztük. Így aztán az is ingyen volt, ha én segítettem Sanyikának és az is, ha ő nekem, egy reklámfilmnél.

A lényeg az, hogy szépen hozott a konyhára a show, és Friderikusz a pénz egy jelentős részét visszaforgatta a produkcióba. Soha nem sajnálta, ha díszletre, szereplőkre, vagy fellépő ruhára kellett kiadnia milliókat.

Az első olyan alkalom, amikor átszakadt a gát, és annyit költöttünk bútorra, hogy azt én már felfogni sem bírtam, az a Brigitte Nielsen-es show után történt. Itt járt Sylvester Stallone exe, és fellépett a műsorban. Mi pedig másnap reggel indultunk az olaszországi Moroso-gyárba, hogy különleges bútort vegyünk a díszletbe. Már nem elégítette ki Sanyikát az itthoni választék, még feltűnőbb és még különlegesebb darabokra vágyott. Ezt is nagyon érezte, előbb unta meg a műsora képi és szerkezeti világát, mint a néző. Ilyenkor aztán változtatott, ezért lehetett sikeres hosszú éveken keresztül.

Volt egy kedves hölgy, aki az olasz Fantoni és Moroso cégeket képviselte Magyarországon, ő szervezte az utat. Mi akkorra már vevői voltunk, ő rendezte be az irodánkat a méregdrága bútoraival. Ezek olyan árú és minőségű bútorok, mint a Rolls-Royce az autók között. Az íróasztalok és irodai fotelek egy része például hozzám került a közös cég felbomlása után, és 20 év elteltével, ma is olyanok, mint amilyenek új korukban voltak!

Láttunk katalógusokat a termékekről, de az nem az igazi. Azt tudtuk, hogy ezek színpadra való designbútorok, de a vásárláshoz ki kellett menni személyesen. Megbeszéltük tehát, hogy Sanyika a felvétel után kialussza magát, aztán beülünk az autóba Sümeghy Béla barátunkkal, Sümivel, aki ízlésben az etalon volt számunkra, és irány Milánó. Nálunk ugyanis Sümi mondta ki a végső szót ruha, zene és bútor ügyekben. Olyan finom érzékkel bírt ezen a területen, hogy még a szintén jó ízlésű Friderikusz is elfogadta az értékítéletét. Ha például én azt mondtam egy ruhára, hogy sok, akkor megkérdezte Sümit is. Ha Sümi helyeselt, akkor maradt a ruha, ha tétovázott, akkor nem vette fel. Sümi nem nagyon mondott nemet, nála a rövid szünet és hallgatás jelentette azt, hogy: na, ezt azért már ne. Ugyanakkor szellemes ember, finom iróniával, nagyon szerettük mindketten, ő volt tehát a harmadik utas a kocsimban. Mert az természetes volt, hogy az én kocsimat használjuk, és hogy én vezetek. Ott is álltunk reggel 8-kor a Váci utca sarkán, a lehető legközelebb Sanyika lakásához, hogy ne kelljen gyalogolnia. Sanyika nem szokott sokat késni, csak annyit, hogy várjanak rá. Tehát az, hogy már 15 perce nem jött, furcsa volt. Akkor az én autómban már volt telefon, elkezdtem hát hívogatni a lakását, mert neki ekkor, és még hosszú ideig nem volt mobilja. Talán el sem bírta volna azt, mert vékonydongájú gyerek volt, a mobiltelefon meg – akkor még – táskányi.

Hívogattuk, de nem vette fel, tehát el sem aludhatott. A száma titkos volt, csak a szűk családi-baráti kör ismerte, tehát nem húzta ki szinte soha a telefont. Mi lehet? Nem tehettünk mást, vártunk. Úgy fél óra múlva megjelent Friderikusz, kialvatlanul, meggyötörten annak a szállónak az irányából, ahol Brigitte is lakott. Kiderült, felment a lakosztályába egy kicsit iszogatni a felvétel után, és ez eddig tartott. Most hazamegy, átöltözik, és jön rögtön, várjunk még egy kicsit. Mit tehettünk, vártunk. Sümivel ezalatt találgattuk, mi történhetett. Megosztottuk Fridivel, mire jutottunk. Egész úton azzal húztuk, hogy szerintünk mi történt közöttük az éjszaka. Fridi nem igazán tiltakozott. Másnap, amikor már Olaszországban beléptünk a körülbelül 80 éves Moroso úr irodájába, kísérőnk bemutatott minket sorban a nagytekintélyű olasz gyáriparosnak:

– Sümeghy Béla stylist, Dömsödi Gábor producer és Friderikusz Sándor tévés sztárműsorvezető…

– Akinek megvolt Brigitte Nielsen – tette hozzá Sümi félhangosan.

Ezzel ugrattuk Sanyikát egész úton, de most nem bírtuk tovább. Kitört belőlünk a röhögés, kirohantunk mindhárman a tekintélyes Moroso úr üvegfalú irodájából, és a folyosón fuldokolva kapkodtunk levegőért, percekig.

Moroso úr és szegény kísérőnk semmit nem értett ebből a dologból, nekik semmit nem mondott Sümi megjegyzése. Elkönyvelték magukban, hogy a magyarok ilyenek, és nagyon remélték, hogy fizetni azért tudunk, ha viselkedni nem is.

IDÉTLEN KAMASZOK VASTAG PÉNZTÁRCÁVAL DÍSZLETBÚTORT VÁLOGATNAK

Szegény Eszter, a cég magyar képviselője a bemutatkozáson kívül is nagyon megszenvedett velünk. Azzal kezdődött, hogy mi beállítottunk egy teljesen új csúcsfelszereltségű BMW-vel, amikor Moroso úr, aki Észak-Olaszország egyik leggazdagabb embere volt, csak hónapokkal korábban, öregségére vett egy hasonló modellt, ráadásul a legkisebb, takarékos dízelmotorral. Mondta Eszter, ha jó árat akarunk, akkor ezt az autót felejtsük el, a gyárba tehát az ő Lanciájával mentünk. Aztán jött ez a röhögőgörcs a főnöke előtt, amit hosszas válogatás követett. Ez nagyon érdekes volt. Mentünk egy hatalmas csarnokban, akkorában, mint a BNV-n a legnagyobb pavilon, de a csarnok teljesen sötét volt. Nem a padlón sétáltunk, hanem egy másfél emelet magas függőfolyosón, ami cikk-cakkban haladt végig a termen. A bútorok lent voltak a talajszinten megvilágítva egyenként, mint egy stúdióban. Leírhatatlanul jól nézett ki mindegyik. Olyan formák és színek, amit fotón tényleg nem lehet hűen visszaadni. Itt aztán komoly vásárlóvá váltunk, Sanyika összeválogatott pár nagyon egyedi és drága darabot. Például egy száj alakú kétszemélyes kanapét, talán emlékeznek rá valamelyik műsorból. Ezek valóban műremekek, iparművészeti csodák voltak.

Egyszer aztán Fridi felkiáltott:

– Na, abba fogom ültetni Vitrayt, ha eljön a műsoromba!

Ezzel odarohant egy furcsa alakú kék fotelhez, aminek magas lába és magas oldala volt. Ha beleültünk, nekünk is vállig ért, aki alacsonyabb nálunk, annak talán fülig. Ezen jót röhögtünk megint, olyanok voltunk aznap, mint a hülye kamaszok, igaz, vastag pénztárcával. Sanyika megvette ezt a darabot is vagy másfél millió forintnyi líráért. Őrület. Ez a fotel aztán vagy másfél évet ott állt a raktárban, nem használtuk soha egyetlen felvételhez sem.

Történt még valami ezen az úton. Hazafelé jövet zuhogó esőben az autópályán majdnem meghaltunk. Egy olasz autós nem vett észre minket, és egyszerűen bejött elénk a belső sávba. Akkor még nem volt sebességkorlátozás, és elbizakodottan hajtottunk vagy 160-nal. Ezzel a sebességgel kellett lemenni a pályáról a korlát mellé, félig a fűre. Ha nincs négykerékhajtású kocsim, hanem csak az olcsóbb modell, mint Moroso úrnak, ma már nem élnénk. A fiúk észre sem vették, hogy meg is halhattunk volna. Végigmulatták az egész utat, Friderikusz kirobbanó formának örvendett. Életében nem volt olyan vicces, mint ebben a pár órában. Ettől a manővertől kezdve egy kicsit lassítottam, és nem nagyon vettem részt a tréfálkozásban.

ELŐKERÜL VITRAY FOTELJE, ÉS „AKI FELÜLKEREKEDIK, AZ ALULMARAD”

Sanyika sokat hívta Vitrayt a Friderikusz show-ba, mert meg akart vele küzdeni, de a „Mester” mindig nemet mondott. Egyszer aztán megígérte: igen, jön. Nagy lett az izgalom! Sanyika ekkor már sok tekintetben túltett tanárán. Gazdagabb volt, nézettebb, népszerűbb, gyorsabb és modernebb. Szakmailag tehát látszólag készen állt arra, hogy ő legyen az elsőszámú magyar televíziós, és a Mesternek átadja a Tiszteletbeli Örökös Bajnok címet. Érdekes, hogy erről a jelenségről is – amikor a fiatal megküzd az öreggel – Vitray írt, talán a Hivatásos sportrajongó című könyvében. Ezt utána sokszor idézgettük magunk között, mint Vitray Tamás szakmáról mondott megállapításait általában. Ilyen volt például az „aki felülkerekedik, az alulmarad” aforizmája is, ami csak annyit jelentett, ne akard kivégezni a riportalanyodat, vagy vitapartneredet, mert a közönség mindig a gyengébb mellé áll, akkor is, ha ebben nincs teljesen igaza. Nem véletlenül idéztem ezt a gondolatot, ennek később jelentősége lesz.

Tehát Tamás megígérte, hogy jön, és be is tartotta a szavát. Amikor ott állt a színfalak mögött, akkor egy olyan Vitrayt láttam, akit korábban soha. Izgult, de nem kicsit, hanem nagyon. Háromszor is elmondtam neki, hogy milyen lesz a bevonulás, mert nem voltam biztos abban, hogy megtalálja a sötétben az ajtót. Attól kezdve viszont, hogy bement, teljesen megnyugodott, pedig Sanyika egy lehetetlen formájú kék színű fotelbe ültette. Igen, abba, amit évekkel korábban vettünk Olaszországban, direkt neki. Aljasság volt, és a többi csak ezután jött. Ott ült Vitray, a lába talán le sem ért a földre, a fotel viszont a füléig. Megkereshette volna benne a kényelmes és jó pozíciót, de az fészkelődésnek tűnt volna. Az öreg profi ezt a csapdát ösztönösen vagy tudatosan elkerülte. De Friderikusz ki akarta ütni már az első menetben, ezért jött az első kellemetlen kérdés is, valami olyasmi, hogy igaz-e, hogy ő otthon a szőnyeg alatt motorozik, vagyis a felesége a főnök.

Újraolvastam az eddigieket, és ez így leírva a mai ízlés szerint nem tűnik kellemetlennek, de higgyék el nekem: akkor és ott, a körülményeket ismerve ez a kérdés kínos volt. De Vitray végig higgadt maradt, kellemes úriember. Rögtön észrevette a csapdát, illetve azok sorát és elhajolt még a mélyütések elől is. A végén Sanyika átadta a saját életművét videokazettákon Vitraynak. (Később kiderült, a kazetták üresek, tehát csak „showelemek” voltak.)

Ezt azért csinálta, mert Vitray rendszeresen azt mondta, ha egy kolléga műsora szóba került: sajnos azt nem láttam! Pedig az a hír terjedt róla, hogy mindent és mindenkit ismer. Erre készült fel Sanyika, és amikor Vitray valami hasonlót mondott, látszólag megajándékozta saját magával. Amikor megkérdeztem, miért nem íratta át valóban a műsorait, teljesen felháborodott.

– Meg vagy te hülyülve? Egyrészt látta mind, másrészt, tudod mennyibe került volna az átírás?!

Ez tehát a gigászok csatája volt, olyanoké, akik jól ismerték egymás trükkjeit. Vitray kiütéssel nyert, ennek ellenére, amikor sietve és sértetten elhagyta a stúdiót, annyit még odaszólt nekem:

– Na, a maga barátja egy szép kis alak!

Csendben kellett volna maradnom, de nem nagyon tudok uralkodni magamon, egy jónak gondolt poénért sokszor eladom a lelkem, tehát válaszoltam.

– Ha jól tudom, az Ön tanítványa.

A mondat végén pont van, mert ezt halkan állapítottam meg, mint tényt. Ennek ellenére ezzel én is megsértettem Vitrayt, pedig a legkevésbé sem szerettem volna. Komoly bűntudatom volt ebben az ügyben, ami jelentősen túlértékeli a jelentőségemet, mert az én mondatomra Tamás két percig, ha emlékezett, hiszen ezen az estén én nem számítottam. Azért sem kéne, hogy bűntudatom legyen, mert én könyörögtem Sanyikának, hogy legyen kedves Vitrayval. Mondja el neki, hogy ő az Isten, mindent neki köszönhet, és akkor mindenki Friderikuszt, a fiatal tehetséget fogja szeretni, aki még alázatos és hálás is. De nem, Sanyika nem tudott szerény lenni. Ő K.O.-t akart.

Ami azt illeti, meg is kapta.

EGY FOTEL UTÓÉLETE

Hogy mi lett később a kék Moroso-fotellel, nem tudom, én többet nem láttam. Ha megvan valakinél, vevő vagyok rá, mert sokat tanultam a segítségével. Ez a darab nálam jelkép lett, a tudatos megalázás jelképe. De nem csak én gondolom ezt. Annyira nem, hogy sok-sok évvel később Mester Ákos egy nagyinterjúban rá is kérdezett Friderikusznál, ugyan miért ültette bele a riportalanyát a fülig érő fotelbe?

Mester Ákost nem lehet azzal vádolni, hogy nem szereti hősünket. Már írtam, Fridivel nála tanultuk a szakmát, és Ákos nagyon büszke a tanítványaira, főleg Friderikuszra, hiszen ő futotta be a legsikeresebb pályát. Friderikusz az interjúban elmondta, hogy az az eset véletlen volt, és ő igazán nem tehet arról, hogy Vitray nem találta a fotelben a helyét. Mert lám, Franco Nero, aki az őt megelőző vendég volt, milyen szépen elhelyezkedett benne, mert ő tud ülni. Hogy Vitray viszont nem, arról ő nem tehet.

És még azt is hozzátette, hogy Vitray csak magát okolhatja, hiszen nem jött el a kamerapróbára. Ha eljön, gyakorolhatta volna az ülést.

Ez a válasz Ákosnak elég volt, mert nem ismerte a körülményeket, de engem nagyon felháborított.

Egyrészt az igaz, hogy Vitray nem vett részt a kamerapróbán, de nem volt ott a fotel sem. Fridi kiadta, ki ne hozzák a raktárból a felvétel előtt, tehát titokban tartotta. Az egész stáb tudta, hogy Vitrayt készül megtréfálni vele.

– Tamástól kitelik, hogy mégis eljön – ezzel indokolta az óvintézkedést Sanyika.

Másrészt meg azt állítani, hogy véletlenül került a fotel a díszlettárba, az előzmények (lásd: olasz út) ismeretében, szintén erős túlzás. Jellemző rám, hogy amikor ezt olvastam, előbb magamban kezdtem kételkedni. Lehet, hogy csak álmodtam mindent? Fel is hívtam Sümit, mint tanút. Jót derült, és azt mondta: miért csodálkozol, Sanyika ilyen. Annyira idióta vagyok, hogy felhívtam Friderikuszt is, aki nyugodtan megismételte, hogy minden úgy történt, ahogy Mester Ákosnak elmesélte. Számomra olyan volt az egész, mint a vicc, amikor a férj rajtakapja a feleségét a legjobb barátjával, és kérdőre vonja az asszonyt, de a nő megnyugtatja:

– Nem történt semmi.

– De láttam! – így a férj. Mire az asszony:

– Mondd, kinek hiszel jobban, nekem, vagy a szemednek?!

EGY VALLOMÁS FRIDERIKUSZTÓL

Éveken át, látszólag egészen mély barátság kötött össze egykori kollégámmal, de érdekes módon erről nem esett szó sosem közöttünk. Kivéve egy esetet, és ez szerencsére nagyon vicces, ezért elmesélem.

Volt egy lány a csapatban, aki fiatalon nagyon, de nagyon jó nőnek számított. Stábtag nem volt, de rajongónak számított, és ott volt minden felvételen, később már a próbafelvételeken is. Egyébként meg szorgalmasan gyűjtötte a skalpokat, meg is volt neki mindenki széles e honban, aki a közhelyes gondolkozás szerint férfinak számított, és felkeltette az érdeklődését. Amikor ráunt a mennyiségi gyűjtögetésre, sztárokra kezdett hajtani. A kor egyik rockzenészét például késsel kergette keresztül a városon, amikor az első éjszaka után nem akart vele többet találkozni. De ezen senki sem csodálkozott, hiszen akkor már mindenki tudta, hogy a lány, Hajnalka teljesen bolond. Ugyanakkor nagyon használható volt, kitartó, szorgalmas és kreatív, amíg nem állt be nála az agyhalál. Így részfeladatokra rendszeresen használtuk, és nagyon elégedettek voltunk vele.

Egyszer hív Friderikusz, éjjel kettőkor a vezetékes otthoni telefonomon, hogy végzett a montírozással a stúdióban és most haza szeretne menni, menjek érte.

Álmunkból ébredtünk feleségemmel, és nem nagyon értettem a dolgot, de azt azért meg tudtam kérdezni, hogy mi a baj a kocsijával? Akkor már egy fekete BMW kabriója volt, szinte új és nagyon megbízható.

– Hajnalka nem enged beszállni, elállja az utat – panaszkodott Sanyika.

– Ne hülyéskedj, ő egy 50 kilós lány! – válaszoltam ébredezve.

– Vérben forog a szeme és fenyegetőzik – mondta Fridi, és nekem beugrott a késes fogócska a gitárossal, de nem volt sok kedvem felkelni, felöltözni és átautózni a városon.

– Hívj egy taxit a portáról, és hagyd ott az autód – javasoltam. Hajnalka meg csak őrizze reggelig.

Így is lett, és a lány szerencsére nem vágta fel a ponyvát és nem szúrta ki a kereket, talán egy rockzenészben hagyta a kését. Fridi másnap munka után hazavitte a kocsit, és egy darabig kerülte Hajnalkát. De a lány nem adta fel, és egy idő után megint ott volt körülöttünk, még nem mutatta a téboly jeleit. A betegség azonban nem múlt el, csak lappangott. Mélységesen szerelmes volt Friderikuszba, és mivel ő volt az első férfi, akit akart, de nem kapott meg, egyre elszántabbá vált. Egy próbafelvételen aztán megtörtént az, amire senki sem számított. Hajnalka a stáb előtt demonstrálni akarta, mennyire közeli partnere is ő Sanyikának, és benyúlva két lába közé, jól megmarkolta. Ott, pont ott.

Friderikusz, akit még hátba veregetni sem lehetett, mert zavarta minden idegen érintés, felkiáltott:

– Takarodj, Hajnalka!

Ennyit mondott, semmi többet. Én a nézőtérről láttam a jelenetet, és tudtam, Hajnalka ide többet be nem teheti a lábát. A próba rendben lement, kint pedig havazni kezdett. Mire hazamehettünk, esett vagy húsz centi hó. A kocsikon nem maradt meg, csak az úton és Hajnalkán, aki ott állt az autóm hátsó ajtajánál Friderikuszra várva, mert akkoriban én fuvaroztam barátomat. Sanyika beszállt a BMW-mbe, Hajnalka is ezt akarta, szó nélkül nyitotta a hátsó ajtót.

– Na, azt már nem! – kiáltottam, és megfogtam a kilincset, hogy becsapjam az általa kinyitott ajtót.

Erre a bolond lány betette a karját a nyílásba, hogy ne tudjunk elmenni.

– Én nem vagyok a Friderikusz, aki megijed tőled – mondtam halkan. – Tudod, hogy én becsapom ezt az ajtót akkor is, ha ott a kezed!

Elég hihető lehettem, mert taktikát váltott. Beállt a kocsi mögé, hogy ne tudjunk kitolatni a parkolóhelyről. Meglehetősen reménytelen próbálkozás a havas úton egy hatalmas négykerék-hajtású limuzint feltartani, így Hajnalkát szép lassan hátrafelé toltam a havon. Amikor aztán szabad lett az út előttem, nagy gázt adtam, és a támasz nélkül maradt Hajnalka lehuppant a porhóba. De fel is pattant, beugrott 126-os „kispolskijába”, és üldözni kezdett minket. Innentől nagyon komikus a történet, egy 170 lóerős BMW-ben menekülő két felnőtt férfit üldöz egy 26 lóerős „kispolskis” nő, és a férfiak életüket féltve próbálnak egérutat nyerni. Az igazsághoz tartozik, hogy ez nem is volt olyan egyszerű, mert Hajnalka bolond volt, és nem érdekelte, hogy kit, vagy mit üt el a havas éjszakai Budapesten. Végül megléptünk, és amikor bementünk egy éjjel kettőkor még nyitva lévő, ámde teljesen üres étterembe, Friderikusz életében először és utoljára kimondta:

– Gábor, nem tudom, mit csinálnék nélküled!

Sofőrként és testőrként tehát tartott valamire!

 

HOGYAN KAPJUNK INGYEN PORSCHÉT, HA MÁR EGYSZER ANNYIRA BELEÉLTÜK MAGUNKAT?

Mindenféle ármánykodás ellenére Vitray Tamás a Friderikusz show-ban felülkerekedett, de a kor televíziós sztárja ekkor már Sanyika volt. De ebben a szerepben nemcsak hogy átvette Vitray helyét, hanem egy egészen új talapzatot épített magának. Sokkal nagyobbat, sokkal magasabbat, sokkal hivalkodóbbat. Ő egy új televíziós kor, egy átmeneti időszak csillaga volt. Érdekes módon ő volt az, aki még bírt a régi újságíró generáció felkészültségével, tehetségével, de már érezte az új kort, használta a bulvárt, és értett a pr-hez, a marketinghez is. Ahogy ma mondanák, brandet épített magából, magának. Az őt követő szaktársak már csak ehhez értenek, a szakma, ahogy mondani szoktuk, hülyebiztossá vált. Ahogy a narancsbőrből a Photoshop hamvasat csinál, a természetes nőből a sebész plasztikot, úgy ma már a televíziós szakma is csodákra képes. Vannak készen vehető licencműsorok, sőt szinte csak ilyenek vannak. Eltűntek az élő produkciók, tisztelet a kivételnek. De ma már az élő sem a régi, a műsorvezetőket fülhallgatón diktáló szerkesztő és súgógép segíti. Mi régen magunkra voltunk utalva. Ma a műsorvezető a más vicceivel is sikert arat, és ha nem, alátesznek egy kis műnevetést.

Friderikusszal mi már alkalmaztuk az új módszereket, de nem csaltunk. A sikerhez kellett a tehetség is. Friderikusz kétségkívül kiemelkedő tehetség volt, tehát megérdemelten lett nagy sztár a média erősödő hatalmának segítségével. A sztárságnak külsőségeiben is megfelelt. Például egy feltűnő kabrióval járt egy olyan országban, ahol akkor még a gazdagsággal nem illett hivalkodni. De népünknek ez az átmeneti szégyenlőssége eltűnőben volt. Olyannyira, hogy egy késő esti fogadáson a volt John Bull Pub-ban, a Maros utcában az akkori legnagyobb autóscég, a Porsche Hungária vezetője, Szórád Jóska azt mondta Sanyikának:

– Hallom, te egy BMW-vel jársz. A te státuszodban ez már ciki. Miért nem próbálsz ki egy Porschét? Hozzád az illik!

Szórád akkor már – velünk együtt – egy kicsit jókedvű volt, ennek ellenére Friderikuszt hájjal kenegették a szavai.

– Ez egy igazi európai ember, látod, ő is észrevette! – mondta erről másnap az irodában.

De az éjszakai ajánlat még folytatódott:

– Adok én neked egy Porsche kabriót, és bárhová mész a világban, vár majd egy ugyanilyen színű. Még a Porsche magánrepülőjét is használhatod, ha ezzel jársz!

Mindketten a mennyekben jártunk, mert nagyon hinni akartunk az ígéretnek. Elhittük, hogy tényleg itt az igazi kapitalizmus, és mi kihagytunk hirtelen pár évtizedet, és olyan gazdag ország vagyunk, amilyenek sohasem leszünk. Mert egy gazdag országban tényleg így, vagy még jobban él egy sztárműsorvezető, de hol voltunk akkor, és ma is hol vagyunk ettől.

Erre ittunk még egyet, és hazamentünk. Másnap – mint említettem – kielemeztük a hallottakat, de én nem nagyon biztattam Sanyikát. Bár én akkor már ültem a Porsche egyik magángépén (akkoriban négy volt nekik), azzal mentem a Seat bemutatójára Ibiza szigetére, de ez az ígéret túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Sanyika viszont biztosra ment, feladott egy hirdetést: eladó a BMW.

Napokig nem történt semmi, talán Jóska már nem is emlékezett az ígéreteire.

De Friderikuszban az emberére akadt. Sanyika nem volt rest, felhívta telefonon és számonkérte. Valami ígéret elhangzott akkor is, de már jóval haloványabban. Vártunk, semmi.

Sanyika eladta a kocsiját. Mondtam, ez ebben a helyzetben korai, de eltökélt volt: neki Porsche kabriója lesz!

Szórád viszont eltűnt. Ezért a barátom akcióba lendült. Dolgozott az irodánkban egy lány, aki jó barátja volt Szórád Józsefnek. Egyszer, amikor ő is ott volt a szobában, akkor kezdte látszólag megszervezni Sanyika a nemzetközi sajtótájékoztatót.

– Milyen nemzetközi sajtótájékoztató lesz? – kérdezte a lány, a két halmaz közös része.

– A Szórád hamis ígéreteiről – mondta Sanyika. – Ha ez az ember azt hiszi, hogy ezt velem meg lehet csinálni, akkor téved. Tudja meg az anyacég is, mi megy itt nálunk, ezért lesz nemzetközi sajtótájékoztató.

A trükk bevált, a kollegina jelentett, a főnök egyik embere telefonált. Elnézést kért a késlekedésért és mondta, végre megvan a megfelelő kocsi. Megígérte: az átadásra méltó ünnepséget szervez.

Lett is ünnepség. Méghozzá a margitszigeti Nagyszállóban. Ott volt a sajtótájékoztatóval egybekötött ebéd, amin bejelentették, a Porsche Hungária egy piros 968 kabriót ad a showman-nek. Az ebédet fotózás követte, Friderikusz elemében volt. Fotósok hada előtt pózolt a piros autón. Nem nagyon tudtam nézni, ez nekem sok volt. Nem volt sem visszafogott, sem elegáns és nem volt túl férfias sem. A barátomat elragadta a hév.

A PORSCHE-FRIGY VÉGE, TEREPJÁRÓRA VÁLTUNK

Fridi hónapokig járt a 240 lóerős kabrióval. Akkoriban ez nagyon erős autónak számított, 100 lóerővel erősebb volt, mint a korábbi autója. Csoda, hogy élve megúszta azt az időszakot. Egyszer-kétszer elkapta a gépszíj, és azt hitte, hogy már vezetni is tud, de ebben tévedett. Szerencsére a száguldás és az autó nem vált a valódi szenvedélyévé, de néha komolyan aggódtam érte, ahogy lenyitott tetővel elhúzott mellettünk egy-egy közös éttermi ebéd után.

Az viszont kétségtelen, hogy bírta a Porsche-érzést. Viszont amikor egy idő után felhívták a cégtől, hogy kedvezményes áron megveheti az autót, nos, akkor nagyon felháborodott. Annyiban igaza volt, hogy korábban nem volt arról szó, hogy az autóhasználat csak meghatározott ideig tart. Mondták a telefonban, hogy kidolgoznak neki egy nagyon jó, kedvezményes árat. Igen ám, de akkorra kiderült, hogy a piros kabrió korábban bemutató– és tesztautó volt, és mint ilyet, össze is törték párszor.

Sanyika is intenzíven használta, ami nem múlt el nyomtalanul, így szerintem sem ért annyit a kocsi, mint amennyit kértek érte. Egyértelmű volt: nem lesz az akkor még közös cégünkben Porsche szolgálati autó. Igen, de akkor vissza kell adni. Ez pedig azzal járt, hogy barátom egy ideig közlekedési eszköz nélkül marad. Ő tehát húzta az időt és vitatkozott, amíg én beszereztem egy új járművet. A vitába meg belemelegedett, tehát össztüzet zúdított arra a cégre, amellyel addig nagy szerelemben volt. Így tehát a régi képek újra előkerültek, még egyszer reklámot csinálva a márkának. Hogy ez ártott vagy használt-e a hazai Porsche eladásoknak, azt nem tudom.

Nekem viszont nehéz dolgom volt. Sanyika kitalálta, neki terepjáró kell, mert az megvédi, meg szeret magasan ülni. Ki is nézett magának egy Mitsubishi Pajerót, ami valódi újdonság volt, és a formája akkor nagyon modernnek és előremutatónak számított. Divatcikk lett, vették is Magyarországon a gazdag emberek, mint a cukrot. Igen, dízelmotorral, ahogy egy terepjárót illik. De barátomnak ebből is kabrió kellett. Ezt gyártották ugyan, de nálunk ilyet senki sem vett, nem is forgalmazták, mert egy nagy és hatalmas étvágyú benzinmotor hajtotta, ami nem volt valami gazdaságos. De a pénz nem számított, mindenki a Pajero-projekten dolgozott. A magyar képviselet és én a beszerzésen, Galambos Lajos harmonikás és mindenes kollégája, Helfrich Feri a vámoláson, mert a leggazdaságosabb megoldást Sanyika ez ügyben is megkereste. De nem azért, mert spórolt, csak nagyon utálta, ha megvágták. Az adókkal, vámokkal szemben pedig volt egy határozott ellenérzése. Nem spórolt: milliós összegért egy keménytetőt is kellett hozatni az autóra, hogy az télen is komfortos legyen. Friderikusz tehát ezután egy kabrió terepjáróval közlekedett.

Az irodánk a Vörösmarty téren volt, a lakása ettől 300 méterre a Váci utcában. Innen sétált be naponta, de biztos, ami biztos, az Aranykéz utcai mélygarázsban ott állt egy bivalyerős terepjáró, teljes felszereléssel, bevethetően, télen-nyáron. Sanyika később áttért a sofőrös közlekedésre, valamint a külön téli és nyári autóra. A nyitott tetőről leszokott, de böhöm nagy autója később is volt. Akkor már egy még nagyobb és észszerűtlenebb Lincoln Navigator állt a garázsában. Igaz, ekkor már legalább a hegyen lakott, a volt Fenyő-villában.