18. fejezet

Így hát sok év után újra vacsorát rendeztek a Navron House nagy ebédlőjében. A gyertyák leragyogtak a vendégekre, akik hatosával ültek az ezüsttel, rózsás szegélyű porcelánnal, és magasra tornyozott gyümölcsös tálakkal megrakott hosszú asztal két oldalán. Az asztal egyik végén a kék szemű, kipirult arcú, kissé félrecsúszott parókájú házigazda ült, aki minden elhangzott tréfán a kelleténél kissé hosszabban és hangosabban nevetett. Az asztalfőn a háziasszony piszkálgatta az elébe tálalt fogásokat, és időnként hideg, higgadt pillantásokat vetett a mellette ülő vendégekre, mintha a jobbján és a balján ülő férfiak lennének az egyetlenek a világon, akik számítanak, és ő teljesen az övék lenne erre az estére, vagy akár tovább is, ha úgy kívánnák. Soha azelőtt, gondolta Harry St. Columb, miközben az asztal alatt belerúgott az egyik kutyába, soha azelőtt nem flörtölt Dona ilyen feltűnően, nem szemezett ilyen felháborítóan. Ha mindez annak az átkozott láznak az eredménye, akkor az Isten segítsen minden fickót, aki csak itt van. Soha azelőtt, gondolta Rockingham, miközben az asztalon keresztül figyelte, soha azelőtt nem látszott ennyire kihívónak, és vajon mi jár most a fejében, és miért sétált keresztül az erdőn a folyó felé este hétkor, amikor azt hitte, hogy alszik az ágyában.

Ez hát a híres Lady St. Columb, gondolta az asztalnál minden vendég, az, akiről időnként olyan sok botrányt és annyi pletykát hallunk, aki a londoni kocsmákban hírhedt városi nőszemélyekkel vacsorázik, aki a férje nadrágjában szőrén üli meg a lovat az éjszakai utcai lovaglásokon, aki kétségkívül adott magából valamennyit a St. James összes gavallérjainak, nem is beszélve őfelségéről magáról.

Így aztán a vendégek eleinte gyanakodtak, félszegek voltak, makogtak, de amikor Dona megszólította őket vagy rájuk mosolygott az asztalon át, aztán kikérdezte őket az otthonukról, a hobbijaikról, az elfoglaltságukról, megtudakolta, ki nős, ki nem, és sorra mindegyiküknek értésére adta, hogy minden szavuk fontos és kedves neki, akkor elengedték magukat és feloldódtak. A pokolba mindenkivel, aki rágalmazta, a csúf nők locsogásával, akik persze féltékenyek rá, gondolta a fiatal Penrose. Istenemre, micsoda asszony, gondolta Eustick, hogy egy ilyen feleséget birtokoljon és megtartson az ember, zár alatt kell tartani, és soha el nem engedni szem elől. A Probuson túlról ott volt Tremane, valamint a vörös parókás Carnethick, az egész nyugati part birtokosa; az előbbinek nem volt se felesége, se szeretője, a másik pedig nála tíz évvel idősebb nőt vett el, és most ostobán, durcás imádattal bámulja, és amikor Dona az asztalon át rávillantotta a tekintetét, azon tűnődött, hogy vajon nem maradhatna-e valahogy kettesben vele, később, vacsora után. Még Godolphin, a nagyképű, gülüszemű, bibircsókos arcú Godolphin is kissé irigykedve ismerte el magában, hogy Harry felesége nagyon bájos, bár ő persze nem helyesli, és soha nem is helyeselné a magatartását; van valami merészség a tekintetében, amitől kényelmetlen érzés fogja el, és valahogy nem tudná elképzelni, hogy Lucy a barátnőjévé fogadja. A nőkkel mindig csöndes, hallgatag és mogorva Philip Rashleigh hirtelen mesélni kezdett neki a gyerekkoráról, meg arról, hogy mennyire szerette az édesanyját, aki meghalt, mikor ő még csak tízéves volt.

Már majdnem tizenegy óra – gondolta Dona –, és mi még mindig eszünk, iszogatunk, beszélgetünk. Ha ez így megy, akár csak egy kicsit is tovább, elegendő ideje lesz odalenn az öbölnél, hiszen a dagály közben egyre erősödik, és nem számít, hogy a La Mouette-nek van-e lék a törzsén vagy nincs, mennyire tudták kijavítani, a hajónak ki kell tartania, és el kell vitorláznia.

Intett a szemével a várakozó szolgáknak, újra megtöltötték a poharakat, csevegő hangok zsivaja csengett a fülében, s miközben mosolyogva bal oldali szomszédjára nézett, azon töprengett, hogy vajon William magához tért-e már az ájulásából, vagy még mindig az ágyában fekszik hamuszürkén, behunyt szemmel, sötét vérfolttal a vállán. – Zene kellene – mondta félig lehunyt szemmel Harry –, zene kellene, mint nagyapám idejében, mikor a galérián játszottak a muzsikusok, tudjátok, amikor még élt az öreg királynő. Az ördög vigye el, miért nincsenek manapság senkinek lantosai? Gondolom, azok az átkozott puritánok mind megölték őket. – Jól be van szíva, gondolta Dona, ahogy figyelte, ismerte a jeleket, nem lesz vele sok baj ma este. – Véleményem szerint jobb, hogy ez a fajta bolondozás kihalt – jegyezte meg Eustick, és morgósan összehúzta a szemöldökét, sértette a puritánokra vonatkozó csipkelődés, mert az apja a parlament mellett harcolt.

– Sokat táncolnak az udvarnál? – kérdezte a fiatal Tremayne, és fülig pirulva mohón nézett rá. – Hát persze – felelte Dona –, fel kell jönnie a városba, tudja, amikor Harry meg én visszatérünk, majd keresek magának feleséget. – De a fiatalember csak rázta a fejét, és esdeklő kutyaszemekkel dadogva visszautasította. Húsz év múlva James is ebben a korban lesz, gondolta Dona, hajnali háromkor be fog lopódzni a szobámba, hogy elmesélje a legújabb ballépését, és mindez feledésbe merül, és lesüllyed a múltba, de talán ahogy belenézek majd James szemébe, sóvár arcába, hirtelen vissza fogok rá emlékezni, és elmondom majd neki, hogyan tartóztattam a vacsoránál tizenkét férfit majdnem éjfélig, hogy az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, el tudjon menekülni Franciaországba, és örökre eltűnjön az életemből.

Mit mondhat Rockingham a szája sarkából Harrynek? – Igen, a mennydörgős ménkőbe – harsogta Harry az asztal másik végéből –, tudod azt, Dona, hogy ez a te csibész szolgád még mindig nem jött vissza? – Akkorát csapott az asztalra az öklével, hogy a poharak kilöttyentek, Godolphin komoran ráncolta a homlokát, mert a bora ráömlött a csipkés nyakkendőjére. – Tudom – mosolygott Dona –, de mit számított, jól megvoltunk nélküle.

– Te mit csinálnál, George, egy olyan szolgával – tört ki Harryből a keserűség –, aki szabadságot vesz ki azon az éjszakán, amikor a gazdája vacsoravendégeket lát?

– Természetesen kirúgnám, kedves Harry – mondta Godolphin.

– És a tetejébe még meg is vesszőztetném – tette hozzá Eustick.

– Igen, ez mind rendben lenne – csuklott Harry –, de ez az istenverte fickó Dona kedvence. Amikor beteg volt, ő járt ki-be éjjel-nappal a szobájába. Te eltűrnéd ezt, George? A te feleségednek is szokott a szobájában férfi cseléd őgyelegni?

– Nem létezik – felelte Godolphin. – Lady Godolphin jelenleg nagyon kényes egészségi állapotban van, senki mást nem tud eltűrni maga mellett, csak az öreg dajkáját, kivéve természetesen engem.

– Milyen elbűvölő – jegyezte meg Rockingham –, milyen megható és mennyire falusi. Ezzel szemben, úgy tűnik, Lady St. Columb körül egyáltalán nincs nőcseléd. – Fölemelte a poharát, és Donára mosolygott. – Különben élvezte a sétát, Dona? Milyen volt a nedves erdőben?

Dona nem válaszolt. Godolphin gyanakodva nézett rá, mert ha Harry valóban megengedi a feleségének, hogy szolgákkal enyelegjen, az rövidesen szóbeszéd tárgya lesz a vidéken, és hirtelen visszaemlékezett arra a pimasz kis töpörtyű inasra, aki a hintót hajtotta, amikor Harry felesége náluk teázott. – Hogy viseli a felesége a hőséget? – érdeklődött Dona. – Olyan sokat gondolok rá. – A választ azonban már nem hallotta, mert Philip Rashleigh kezdett a bal fülébe duruzsolni. – Megesküdnék, drága hölgyem, hogy valahol én már láttam önt, de ha beleszakadok se tudom visszaidézni, hogy mikor vagy hol.

A tányérját bámulta, és összeráncolta a homlokát, mintha gondolatait összpontosítva vissza tudná idézni a helyszínt.

– Még egy kis bort Mr. Rashleigh-nek – mosolygott rá bájosan Dona, és feléje tolta a poharát. – Igen, én is úgy érzem, hogy már találkoztunk. De ez csakis hat évvel ezelőtt lehetett, mikor az esküvőnk után lejöttem ide.

– Nem, esküdni mernék, hogy nem – rázta a fejét Rashleigh. – Azt hiszem, van valami a hanghordozásában, amit nemrég hallottam.

– Dona minden férfira ilyen hatással van. Miután látták, mindig úgy érzik, hogy már előzőleg is ismerték – élcelődött Rockingham. – Kedves Rashleigh, meg fogja látni, hogy ez majd éjszaka ébren fogja tartani magát.

– Gondolom, ön tapasztalatból beszél? – jegyezte meg Carnethick, de Rockingham csak mosolygott, és a mandzsettája csipkéjét igazgatta.

Hogy megvetem, gondolta Dona, utálom azt a keskeny macskaszemét, azt a sokatmondó mosolyát. Szeretné, ha az asztalnál mindenki azt hinné, hogy a szeretőm.

– Járt valaha Foweyben? – kérdezte Philip Rashleigh.

– Tudomásom szerint soha – válaszolta Dona. Rashleigh kiitta a borát, de még mindig kételkedve rázta a fejét.

– Hallotta, hogy kiraboltak?

– Igen, hogyne. Nagyon elkeserítő lehet magának. És nincs semmi hír a hajójáról azóta?

– Semmi – mondta Rashleigh keserűen. – Mostanra már kényelmesen befészkelte magát egy francia kikötőbe, és nincs semmi jogi lehetőség a visszaszerzésére. Ez a vége annak, hogy az Udvar teli van idegenekkel, és a királyunk jobban beszél franciául, mint angolul. Habár remélem, ma éjszaka kiegyenlítjük a számlánkat, egyszer és mindenkorra.

Dona lopva felnézett a lépcső feletti órára. Húsz perc hiányzott az éjfélhez. – És ön, mylord – fordult mosolyogva Godolphinhoz –, önt is érintette Rashleigh úr hajójának az elvesztése?

– Igen, asszonyom – jött a merev válasz.

– De remélem, nem sérült meg?

– Szerencsére nem. A gazfickók örültek, hogy kereket oldhattak. Mint minden francia, inkább a futást részesítették előnyben, mint a becsületes küzdelmet szemtől szembe.

– Azt kell hinnem, hogy a vezérük valóban mindenre elszánt férfi.

– Ez a legarcátlanabb, legvérszomjasabb, legrosszabb kinézetű gonosztevő, akit csak valaha láttam. Azóta hallottuk, hogy minden útjára egy csomó asszonyt visz, szerencséden teremtéseket, akik közül a legtöbbet a mi falvainkból rabolt el. Mondanom se kell, hogy a feleségemnek erről egy szót sem szóltam.

– Természetesen, az csak fölöslegesen siettethetné a dolgokat – mormolta Dona.

– A Merry Fortune fedélzetén volt egy nője is – mondta Philip Rashleigh. – Olyan tisztán láttam a fejem fölött a fedélzeten, ahogy most önt. Ha volt valaha merész tekintetű, szemtelen nőszemély, hát az az volt. Egy vágás volt a vállán, a haja a szemébe lógott. Biztos valami szajha volt a francia kikötőkből.

– És egy fiú is volt ott – tette hozzá Godolphin –, egy nyamvadt, semmirekellő fiú, aki bekopogott Philip ajtaján. Esküdni mernék, hogy az is benne volt a pakliban. – Nyafogó hangon beszélt, és valahogy visszataszítóan nőiesen nézett ki.

– Ezek a francia férfiak olyan dekadensek.

– Soha nem csúsztak volna ki a kezünk közül, ha nem jön az a szél – horkant fel Rashleigh. – A Readymoney-öböl felől jött egy fuvallat, és megdagadtak a vitorlái. Azt mondhatnánk, ez magának az ördögnek a műve volt. George rálőtt a gazemberre, de elhibázta.

– És ez hogy történt, mylord?

– Asszonyom, én átmenetileg hátrányos helyzetbe kerültem – kezdte Godolphin, és elvörösödött. Harry odanézett az asztal túlsó végéről, rácsapott a kezével a térdére, és felkiáltott: – Ne félj, George, mindent hallottunk. Elveszítetted a parókádat, igaz? Az a gézengúz békazabáló ellopta a parókádat? – Minden szem azonnal Godolphin felé fordult, aki olyan mereven ült, mintha nyársat nyelt volna, és a poharát bámulta.

– Ne törődjön velük, kedves Lord Godolphin – mosolygott Dona –, inkább igyék még egy kis bort. Hiszen mit számít egy paróka? Elveszíthetett volna valami sokkal értékesebbet is, és akkor Lady Godolphin mit csinálna? – Rashleigh szomszédja, Dona bal oldalán, Carnethick, hirtelen fulladozni kezdett a bora fölött az elfojtott nevetéstől.

Még egy negyedóra éjfélig, még tíz perc, még öt perc. A fiatal Tremayne kakasviadalról vitatkozott Tregonny urával, Penrose-zal, egy férfi Bodminból, akinek nem hallotta a nevét, Rockingham bordáit bökdösve egy malac történetet mesélt sugdosva. Carnethick szemtelenül szemezett Donával, Philip Rashleigh szőlőszemeket csipegetett a szőrös, ráncos kezével, Harry pedig már félig lecsúszott a székéről, egy dallamtalan nótát dúdolt magában, fél kezével a poharát dédelgette, a másikkal az ölében ülő spánielt simogatta. De Eustick hirtelen az órára pillantott, felugrott, és dörgő hangon azt mondta: – Uraim, már éppen elég időt vesztegettünk el. Elfelejtették, hogy ma éjszaka egy nagyon komoly és súlyos ügyben találkoztunk?

Egyszerre csönd lett. Tremayne elpirult, és a tányérjába bámult, Carnethick megtörölte a száját a csipkés zsebkendőjével, és mereven nézett maga elé. Valaki félszegen felköhögött, valaki csoszogott a lábával az asztal alatt. Csak Harry mosolygott tovább, dallamtalan részeg nótáját dünnyögve, miközben az udvaron az istálló órája elütötte az éjfélt. Eustick jelentőségteljesen a háziasszonyra nézett. Dona rögtön felállt. – Ugye, azt óhajtja, hogy távozzam? – kérdezte.

– Badarság – bömbölte Harry, és kinyitotta a fél szemét –, a csuda vigye el, hagyjátok, hadd maradjon a feleségem a saját asztalánál. Nélküle ellaposodik az estély, minden estélyen ez történik. Szépségem, egészségedre, még ha engeded is, hogy a szolgák ki- és bejárjanak a szobádba.

– Harry, elmúlt a viccelődés ideje – szólt közbe Godolphin, majd Donához fordult: – Szabadabban tudnánk beszélni, ha ön nem lenne itt. Ahogy Eustick éppen megjegyezte, mindnyájan megfeledkeztünk kissé összejövetelünk céljáról.

– Természetesen, megértem, eszem ágában sincs önöket bármi módon akadályozni. – Mindnyájan felálltak, Dona elindult, és abban a pillanatban megkondult a nagy kolomp odakinn.

– Ki az ördög lehet az? – ásított Harry. – Valaki két és fél órát késett a vacsoráról? Nyissunk még egy palack bort.

– Mind itt vagyunk – mondta Eustick –, mi nem várunk senki mást. És te, Godolphin?

– Nem, én nem szóltam senki másnak – ráncolta a szemöldökét Godolphin. – Az összejövetelünk különben is titok volt.

A kolomp újra megkondult. – Menjen már valaki, nyisson ajtót – kiáltotta Harry. – Hol az ördögbe vannak a szolgák?

A kutya leugrott a térdéről, és ugatva az ajtóhoz rohant.

– Thomas, valaki, mit csináltok? – kiabált Harry a háta mögé, Rockingham pedig felállt, a hall konyhába vezető hátsó ajtajához ment, és kitárta. – Halló, hé – kiáltotta –, hát mindenki alszik? – Válasz azonban nem jött, a folyosó csöndes volt és sötét.

– Valaki elfújta a gyertyákat – mondta. – Szuroksötét van a folyosón. Halló, hé, Thomas!

– Milyen utasításokat adtál a szolgáknak, Harry? – kérdezte Godolphin, hátratolva a székét. – Azt mondtad nekik, hogy feküdjenek le?

– Hogy feküdjenek le? Nem – tápászkodott fel Harry bizonytalanul –, a fickók valahol a konyhában várnak. Szólj nekik még egyszer, Rock, légy szíves.

– Ha mondom neked, hogy nem válaszolnak. Fény sincs sehol. Vaksötét van a konyhában.

A kolomp harmadszorra is megkondult. Eustick káromkodva az ajtóhoz masírozott, és elkezdte kinyitni a reteszt.

– Biztos valamelyik emberünk jön, jelentést tenni az erdőbe kiállított őrök közül – mondta Rashleigh. – Valaki biztosan leleplezett minket, és elkezdődött a harc.

Az ajtó kitárult. Eustick megállt a küszöbön, és kiszólt a sötétbe: – Ki keresi a Navron House-t?

– Jean-Benoit Aubéry, szolgálatukra áll, uraim – jött a válasz, aztán a francia mosolyogva, karddal a kezében besétált a haliba. – Ne mozduljon, Eustick, és a többiek is maradjanak ott, ahol vannak. Fegyverek szegeződnek önökre, mindegyikükre. Aki megmozdul, golyót kap a fejébe.

Dona felnézett a galériára, és látta, hogy ott áll Pierre Blanc, pisztollyal a kezében, mellette pedig Edmund Vacquier. A konyhába vezető ajtóban sápadtan és kifürkészhetetlenül William állt, fél karja élettelenül lógott az oldala mellett, de a másik kezében kivont tengerészkardot tartott, és Rockingham torkának irányította a hegyét.

– Kérem, uraim, foglaljanak helyet – mondta a francia. – Nem fogom önöket sokáig feltartani. Ami őladységét illeti, ön szabad, tehet kedve szerint, de először ide kell adnia nekem a fülében viselt rubinokat, mert fogadást kötöttem rájuk a hajósinasommal.

Odaállt Dona elé, és a kardjával játszadozva meghajolt, miközben tizenkét férfi meredt rá gyűlölködve és rettegve.