7. fejezet

Amikor a házhoz ért, látta, hogy William a szalon ablakában áll, és úgy tesz, mintha rendet rakna a szobában, de tüstént tudta, hogy őt leste.

Nem számol be neki azonnal a történtekről, majd előbb ugratja egy kicsit. Amikor bement a szobába és levette a fejéről a kendőjét, csak annyit mondott: – Sétáltam egyet, William, már nem fáj a fejem.

– Meg is látszik, úrnőm – mondta az inas, de le sem vette róla a szemét.

– A folyó mentén sétáltam, ahol csend van és hűvös.

– Így igaz, úrnőm.

– Eddig nem is tudtam az öbölről. Elragadó, mint valami tündérmese. Pompás rejtekhely, William, az olyan szökevények számára, mint én.

– Valószínűleg, úrnőm.

– És Lord Godolphin, találkoztál vele?

– Őlordsága nem volt otthon, úrnőm. Megkértem az inasát, hogy adja át a virágot és a jókívánságokat az úrnőjének.

– Köszönöm, William. – Várt egy pillanatig, úgy tett, mintha az orgona virágokat rendezgetné a vázában, aztán kibökte: – William, mielőtt elfelejteném. Holnap este egy kis vacsorát szándékozom adni. Az időpontja kissé késői, tíz óra.

– Igenis, úrnőm. Hányan lesznek?

– Csak ketten, William. Én és még valaki... egy úriember.

– Igenis, úrnőm.

– Az úr gyalog jön, így a lovásznak nem kell fennmaradnia.

– Igenis, úrnőm.

– Tudsz főzni, William?

– Nem vagyok teljesen járatlan a konyhaművészetben, úrnőm.

– Akkor küldd a személyzetet aludni, és főzd meg a vacsorát az úrnak és nekem, William.

– Igenis, úrnőm.

– És senkinek nem kell szót ejtened erről a látogatásról a házban, William.

– Igenis, úrnőm.

– Ami azt illeti, William, felháborítóan szándékozom viselkedni.

– Annak fog tűnni, úrnőm.

– És te, William, nagyon meg vagy botránkozva?

– Nem, úrnőm.

– Miért nem, William?

– Mert engem semmi nem botránkoztat meg, amit ön vagy a gazdám valaha tesznek.

Donából erre kitört a nevetés és összecsapta a kezét.

– Ó, William, te ünnepélyes William, akkor te ezt egész idő alatt sejtetted! Honnan tudtad, miből jöttél rá?

– Ahogy úrnőm most belépett, volt valami a járásában, ami elárulta. És a szeme... ha szabad ezt mondanom, anélkül, hogy megsérteném... nagyon eleven lett. És mivel a folyó felől jött, nos, összeadtam a két dolgot, és mondtam magamban: „Megtörtént. Találkoztak végre.”

– Miért „végre”, William?

– Mert én természetemnél fogva fatalista vagyok, úrnőm, és mindig tudtam, hogy ennek a találkozásnak előbb vagy utóbb meg kell történnie.

– Annak ellenére, hogy én a kastély férjezett, tiszteletre méltó úrnője vagyok, két gyerekkel, míg a gazdád egy törvényszegő francia, egy kalóz?

– Igen, úrnőm, mindezek ellenére.

– Ez nagyon helytelen dolog, William. Az országom érdekei ellen cselekszem. Ezért börtönbe csukhatnának.

– Igen, úrnőm.

De most már nem rejtette el többé a mosolyát, apró, összezárt szája felengedett, és Dona tudta, hogy mostantól fogva nem lesz többé kiismerhetetlen és hallgatag, hanem a barátja lesz, és a végsőkig megbízhat benne.

– Te helyesled a gazdád foglalkozását, William? – kérdezte.

– A helyeslés és a helytelenítés két olyan szó, amelyek hiányoznak a szótáramból, úrnőm. A kalózkodás kedvére való a gazdámnak, és kész. A hajója a birodalma, tetszése szerint jön-megy, és senki nem parancsol neki. Maga szabja meg a saját törvényeit.

– Nem lehetne szabad, nem tehetne azt, amit szeret, anélkül hogy kalóz lenne?

– Úrnőm, a gazdám szerint ez nem lehetséges. Szerinte azok, akik normális életet élnek ebben a mi világunkban, olyan életmódra, olyan szokásokra kényszerülnek, amelyek végül kiölnek belőlük minden kezdeményezést, minden spontaneitást. Az ember fogaskerék lesz egy szerkezetben, részévé válik a rendszernek. De mivel a kalóz lázadó, és ki van közösítve, elmenekülhet a világból. Nem kötelezi semmi, nem kötelezik az emberek kitalálta elvek.

– Tulajdonképpen van rá ideje, hogy önmaga lehessen.

– Igen, úrnőm.

– És az nem zavarja, hogy a kalózkodás helytelen?

– Csak azokat rabolja ki, akik megengedhetik maguknak, hogy kirabolják őket. A zsákmány nagy részét elajándékozza. Bretagne szegényei gyakran részesülnek belőle. Nem, az erkölcsi vonatkozások nem érdeklik.

– Gondolom, nem házasember?

– Nem, úrnőm. A házasság és kalózkodás nem férnek össze.

– És ha a felesége szeretné a tengert?

– Úrnőm, az asszonyok hajlamosak engedelmeskedni a természet törvényeinek, és gyerekeket szülnek.

– Ó, ez nagyon igaz, William.

– És ha az asszonyok gyermekeket szülnek, szeretnek megülni a saját tűzhelyük mellett, és nem akarnak többé kóborolni, így aztán a férfi tüstént választás elé kerül. Vagy otthon marad, és unatkozik, vagy elmegy és nyomorultul érzi magát. Mindegyik esetben elveszett. Nem, ahhoz, hogy valóban szabad lehessen, a férfinak egyedül kell hajóznia.

– Ez a gazdád filozófiája?

– Igen, úrnőm.

– Bárcsak férfi lehetnék, William!

– Miért, úrnőm?

– Mert én is megtalálnám a magam hajóját, elindulhatnék, és magam alkothatnám magamnak a törvényt.

Eközben odafentről éles kiáltás hangzott fel, amit sírás, majd Prue zsémbelődő hangja követett. Dona mosolygott, és megcsóválta a fejét. – Igaza van a gazdádnak, mindnyájan fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, én különösen. Csak a kalózok szabadok.

Felment a gyerekeihez, hogy megnyugtassa őket, és letörölje a könnyeiket. Aznap este, miután lefeküdt, elővette a Ronsard-kötetet az ágya mellett álló asztalkáról, aztán eszébe jutott, milyen különös, hogy az a francia itt feküdt az ágyában, a feje a párnáján, a kezében ugyanez a kötet, a szájában a pipája. Maga előtt látta, ahogy félretette a könyvet, mert elege lett az olvasásból, ahogy most neki, elfújta a gyertyát, aztán az oldalára fordult és elaludt. Vajon alszik-e most a hajóján, a csendes, hűvös kabinjában, miközben a víz nyaldossa a hajó oldalát a titokzatos és hallgatag öbölben? Vagy csak fekszik hanyatt, nyitott szemmel a sötétben, álmatlanul, kezét a feje alá téve, és tűnődik a jövőn, mint ő.

Másnap reggel, amikor kihajolt a hálószobája ablakán, érezte, hogy az arcába süt a napfény, és látta, hogy a keleti szél éles fénnyel tiszta, ragyogó eget hozott, az első gondolata az öbölben lapuló hajó volt. Azután eszébe jutott, milyen kényelmes és védett az a horgonyzóhely, eldugva a fák árnyékában a völgyben.

Eszébe jutott az eljövendő este és a vacsora, mire mosolyogni kezdett, mint egy bűntudatos és izgatott összeesküvő. Az egész nap csak nyitánynak, az elkövetkező dolgok előérzetének tűnt, ezért aztán kiment a kertbe, friss virágot szedni, bár még a házban levők sem hervadtak el.

A virágok szedésének békéje lecsitította nyugtalan lelkét. Ahogy megérintette a virágok szirmait, megfogta a hosszú, zöld szárakat, kosárba rakta őket, aztán egyenként elrendezte a William által vízzel megtöltött vázákba, elszállt belőle a kezdeti nyugtalanság. William is részt vett az összeesküvésben. Figyelte, ahogy az ebédlőben az ezüstöt pucolta, és amikor megértően felpillantott rá, tudta, miért dolgozik ilyen buzgón.

– Adjunk meg Navronnak mindent, amit megérdemel – jelentette ki. – William, hozd elő az összes ezüstöt, és gyújtsál meg minden gyertyát. A vacsorához azzal a rózsaszegélyes szervizzel fogunk teríteni, ami félre van téve ünnepélyes alkalmakra.

Izgalmas volt és szórakoztató: ő maga szedte elő a porcelánt, maga mosogatta el a sose használt, beporosodott tányérokat, az asztal közepére kis virágdíszt készített frissen vágott fiatal rózsabimbókból. Majd lement Williammel a pincébe, gyertyafénynél nézegették a pókhálós palackokat, aztán William felhozott egy üveg olyan bort, amelynek nem is tudtak a létezéséről, pedig a gazdája igen nagyra becsülte. Egymásra mosolyogtak, titokban súgtak-búgtak, és Dona úgy érezte magát, mint valami kedves, csínytevő gyerek, aki valami rosszat, valami tilosat tesz a szülei háta mögött, és közben fulladozik az elfojtott nevetéstől.

– Mit fogunk enni? – kérdezte, de William csak a fejét rázta, nem volt hajlandó megmondani.

– Nyugalom, úrnőm – mondta –, nem fogok önöknek csalódást okozni.

Dona újra kiment a kertbe, énekelt, és túláradóan vidám volt a szíve.

 

*

 

Elmúlt a forró, keleti széltől párás délidő, teltek a délután hosszú órái, aztán megteázott a gyerekekkel a szederfa alatt, megint eljött a szokásos korai este és a lefekvés ideje, aztán elállt a szél, a nap lement az izzó égen, és feljöttek az első csillagok.

A ház elcsendesedett, a személyzet örült az úrnő engedékenységének, és visszavonultak a szállásukra abban a hitben, hogy elfáradt és vacsora nélkül fekszik le. Valahol, egyedül, a szobájában William már kétségkívül készítette a vacsorát. Dona nem kérdezősködött. Ennek nem volt jelentősége.

Fölment a szobájába, a szekrény elé állt, és azon töprengett, melyik ruháját vegye föl. Egyik gyakran viselt krémszínű ruháját választotta, amelyről tudta, hogy jól áll neki, aztán a fülébe illesztette a Harry anyjától rámaradt rubin fülbevalókat, és a nyakába akasztotta a rubin nyakéket.

Észre sem fogja venni, gondolta, nem az a fajta ember, nem törődik a nőkkel, se a ruhájukkal vagy az ékszereikkel. Mégis azon kapta magát, hogy nagy gonddal öltözködik, hajfürtjeit az ujja köré tekeri, majd a füle mögé rendezi. Aztán hirtelen hallotta, hogy az állóóra tízet üt, elfogta a pánik, és letette a fésűt. A lépcső egyenesen az ebédlőbe vezetett, látta Williamet, amint meggyújtja az összes gyertyát, ahogy ő mondta neki, a hosszú asztalon ragyogott a fényes ezüst, maga William pedig ott állt, rendezgette a tálakat a tálalón, és odament megnézni, mit készített. Aztán elmosolyodott. – Ó, William, most már tudom, miért mentél át ma délután Helfordba, és jöttél kosárral vissza. A tálalón ugyanis rák állt, francia módra elkészítve, és ízesített, valamint héjában főtt apró újburgonya, fokhagymával meghintett friss salátával és kis piros retkekkel. Sőt, Williamnek még sütemény készítésére is volt ideje. A tejszínnel töltött vékony kis ostyák mellett egy üvegtálban az idei első erdei szamóca állt.

– William, te zseni vagy – mondta, mire a szolga meghajolt, és megengedett magának egy mosolyt. – Örülök, asszonyom, hogy örül.

– Hogy nézek ki? Meg lesz elégedve a gazdád? – kérdezte megperdülve a sarkán.

– Ő nem fog megjegyzést tenni, úrnőm – felelte a szolga –, de nem hiszem, hogy teljesen közömbös lesz az ön megjelenése iránt.

– Köszönöm, William – mondta Dona komolyan, azután átment a szalonba, a vendéget várni. William a biztonság kedvéért összehúzta a függönyöket, ő azonban széttárta őket, hogy beengedje a nyári éjszakát, és közben már meg is pillantotta a francia magas, sötét alakját, amint csöndben ballagott feléje a pázsiton.

Tüstént észrevette, hogy a férfi átvette a hangulatát, és tudta, hogy a kastély úrnőjének szerepét fogja játszani. Hozzá hasonlóan ő is estélyi öltözetet vett fel: a holdfény ráesett a fehér harisnyájára, és megcsillant ezüstgombos cipőjén. Hosszú borvörös kabátját hasonló színű, bár kissé sötétebb övvel fogta össze, és csuklóját csipkezsabó díszítette, ám a divatos bodorított parókát változatlanul elutasította és újmódi gavallérként a saját haját viselte. Amikor Dona odanyújtotta neki a kezét, ráhajolt, ahogy vendéghez illett, gyöngéden megérintette az ajkával, majd megállt a szalon hosszú franciaablakánál a küszöbön, és mosolyogva lenézett rá.

– Várjuk a vacsorával – mondta Dona, és hirtelen, minden ok nélkül félszegség fogta el. A francia nem válaszolt, csak követte az ebédlőbe, ahol William még ott álldogált, Dona széke mögött várakozott.

A vendég egy pillanatra megállt és körülnézett. Számba vette az égő gyertyákat, a ragyogó ezüstöt, a rózsával szegélyezett fényes tányérokat, majd már megszokott csendes, csúfondáros mosolyával a háziasszony felé fordult: – Mit gondol, okos dolog öntől mindezt a sok csábító holmit egy kalóz elé rakni?

– Ez William hibája – felelte Dona –, mindent William rendezett el.

– Nem hiszek önnek. William azelőtt soha nem csapott ekkora hűhót a kedvemért, igaz, William? Sütöttél nekem egy szelet húst, felszolgáltad egy csorba tányéron, lekaptad az egyik székről a védőhuzatot, és azt mondtad, legyek ezzel megelégedve.

– Igen, uram. – Williamnek ragyogott a szeme a kis kerek arcában, és Dona is leült. Már nem volt félszeg, mert William jelenléte megtörte a közöttük levő feszültséget.

A szolga átélte a szerepét: tökéletesen eljátszotta a faragatlan tuskót, szándékosan belement úrnője elménckedéseinek a csapdájába, de egy-egy mosollyal, vállrándítással elfogadta urának gúnyolódását is. A rák pompás volt, a saláta kitűnő, a sütemény habkönnyű, a szamóca mint a nektár, a bor pedig maga a tökély.

– Ami azt illeti, én jobb szakács vagyok, mint William – jelentette ki a gazdája –, egyszer meg fogja kóstolni a nyárson sült tavaszi csirkémet.

– Ezt nem tudom elhinni. Csirkét még soha nem sütöttek olyan remetéhez illő kabinban, mint az öné. A főzés meg a filozófia nem illenek össze.

– Épp ellenkezőleg, nagyon jól összeférnek, de a csirkét nem a kabinomban sütöm. Tüzet rakunk a szabadban az Öbölben, a parton, és ott fogok magának csirkét sütni. De kézzel kell majd ennie, és gyertyafény sem lesz, csak a tűz fog világítani.

– Talán a kecskefejő sem marad csöndben, amiről mesélt nekem – mondta Dona.

– Talán!

A férfi rámosolygott az asztalon át, és hirtelen maga előtt látta a tüzet, amit majd a víz partján raknak, sziszegett és ropogott a levegőben, és az orrába csapott a sült csirke pompás illata. A francia ugyanúgy teljesen elmerül majd a sütés-főzésben, mint tegnap, amikor a gémet rajzolta, és kalózkodási terveit elteszi másnapra. Csak most vette észre, hogy William magukra hagyta őket, felkelt hát az asztaltól, elfújta a gyertyákat, és bevezette a vendéget a szalonba.

– Gyújtson rá, ha kedve tartja – biztatta a férfit, és a francia a kandalló párkányán felfedezte a dohányosdobozát.

– A tökéletes háziasszony – állapította meg.

Dona leült, de a férfi állva maradt a kandallópárkány mellett. Megtömte a pipáját, és közben körülnézett a szobában.

– Télen egészen más itt – jegyezte meg. – Amikor idejöttem, a bútorokat huzat bontotta és sehol nem voltak virágok. Valami szigorúság uralkodott a szobában. Maga mindezt megváltoztatta.

– Minden lakatlan ház olyan, mint egy sírbolt.

– Igen. De ezzel nem azt akartam mondani, hogy Navron sírbolt maradt volna, ha valaki más töri meg a csendjét.

Dona erre nem válaszolt, mert nem volt benne biztos, mit akart a férfi ezzel mondani.

Egy időre csönd telepedett közéjük, aztán a férfi megkérdezte: – Végül is mi hozta Navronba?

Dona a feje mögé támasztott párna bojtjával játszadozott.

– Tegnap azt mondta nekem, hogy Lady St. Columb afféle híresség, és sok pletykát hallott a kicsapongásairól. Talán belefáradtam Lady St. Columb szerepébe, valaki más akartam lenni.

– Más szavakkal... el akart menekülni?

– William is azt mondta nekem, hogy ön ezt így fejezné ki.

– Williamnek van némi tapasztalata. Végignézte, amikor én ugyanezt csináltam. Volt egyszer egy ember, akit Jean-Benoit Aubérynak hívtak, akinek Bretagne-ban birtokai, pénze, barátai, tekintélye volt, és William volt a szolgája. Aztán William gazdája ráunt Jean-Benoit Aubéryra, megépítette La Mouette-et, és beállt kalóznak.

– Tényleg lehetséges, hogy az ember valaki mássá váljék?

– Én úgy találtam, hogy igen.

– És boldog?

– Elégedett vagyok.

– Mi a különbség?

– A boldogság és megelégedettség között? No, most megfogott. Nem könnyű szavakba önteni. Az elégedettség a testnek és léleknek az az állapota, amikor a kettő harmóniában áll, és nincs köztük törés. A lélek megtalálja a békéjét, és a test is. A kettő kielégíti egymást. A boldogság megfoghatatlan valami... talán egyszer jön el az életben... és az eksztázis felé közelít.

– Tehát nem olyan folyamatos valami, mint az elégedettség?

– Nem, az nem folyamatos állapot. De végső soron a boldogságnak is fokozatai vannak. Emlékszem például arra, amikor kalóz lettem, és először törtem rá egy kereskedőhajóra. Sikeres volt a támadás, és a kikötőbe vontattam a zsákmányt. Pompás, felvillanyozó, boldog pillanat volt. Elértem, amit kitűztem magam elé, amiben bizonytalan voltam.

– Igen – mondta Dona. – Igen... ezt meg tudom érteni.

– És voltak más pillanatok is. Az az öröm, miután lerajzoltam valamit, amikor megnézem a rajzot, és azt az alakot és formát öltötte, amit elgondoltam. Ez a boldogságnak egy másik fokozata.

– Akkor hát egy férfinak könnyebb – vélte Dona –, mert a férfi alkot, a boldogsága abból fakad, amit a kezével, agyával, tehetségével elér.

– Lehetséges. De az asszonyok sem tétlenkednek. Az asszonyoknak gyerekeik vannak. Ez nagyobb dolog, mint lerajzolni valamit, vagy megtervezni egy rajtaütést.

– Úgy gondolja?

– Természetesen.

– Ezt így soha nem gondoltam végig.

– Vannak gyerekei?

– Igen, kettő.

– És amikor először a kezébe vette őket, nem volt a tudatában annak, hogy elért valamit? Nem mondta azt magában: „ez olyasmi, amit én csináltam, én magam”? És ez nem közelítette meg a boldogságot?

– Talán – mondta Dona.

A férfi elfordult tőle, és végigbabrálta a kandalló párkányán álló holmikat. – Nem szabad elfelejtenie, hogy én kalóz vagyok – mondta. – Ön könnyelműen szanaszét hagyta az ékszereit. Ez a kis ékszeresládika például több száz fontot ér.

– Ó, de hát én megbízom önben.

– Ez nem okos dolog.

– Kényére-kedvére kiszolgáltatom magam.

– Rólam köztudott, hogy könyörtelen vagyok.

Visszatette az ékszerdobozt, aztán Harry miniatűr arcképét vette kézbe. Egy pillanatig nézegette, közben halkan fütyürészett.

– A férje?

– Igen.

Nem tett rá semmiféle megjegyzést, csak visszatette a miniatúrát a helyére, és ahogy ezt csinálta, egy szót sem szólva Harryről, a kép hasonlóságáról, vagy magáról a képről, furcsán megzavarta Donát. Ösztönösen megérezte, hogy a francia nem sokra tartja Harryt, tökfejnek véli, és hirtelen azt szerette volna, ha a kép nem lenne ott, vagy Harry valahogy más lenne.

– Sok-sok évvel azelőtt készült – bökte ki, mintegy védekezésül –, mielőtt összeházasodtunk.

– Aha, igen. – Elhallgatott, majd hozzátette... – A maga portréja, odafönn a szobájában, ugyanabban az időben készült?

– Igen – válaszolta –, legalábbis nem sokkal az eljegyzésünk után.

– Mióta is van férjnél?

– Hat éve. Henrietta ötéves.

– És mi késztette arra, hogy férjhez menjen?

Egy pillanatig csak meredten bámult a férfira; hirtelen nem tudta, mit is válaszoljon, annyira váratlanul érte a kérdés. Aztán, mivel a francia olyan nyugodtan, olyan magától értetődően tette fel a kérdést, mintha csak azt kérdezné, miért választott ki egy bizonyos fogást vacsorára, nem töprengett a válaszon, és megmondta neki az igazat, anélkül, hogy rájött volna, hogy ezt még soha senkinek nem vallotta be.

– Harry szórakoztató volt, és tetszett nekem a szeme.

Miközben ezt kimondta, úgy érezte, a hangja nagyon távolról hangzik, mintha nem is ő beszélne, hanem valaki más.

A férfi erre nem szólt semmit. Elfordult a kandallópárkánytól, leült egy székre, és előhúzott a kabátja zsebéből így papírlapot. Dona továbbra is csak bámult maga elé, eltűnődött Harryn, a múlton, londoni esküvőjükön, és az ott összesereglett embereken. Szegény Harry, milyen fiatal volt még, alighanem megrémítették az előtte álló kötelezettségek, melyekről nem volt sok elképzelése, túl sokat ivott a nászéjszakája előtt, hogy bátrabbnak lássék, mint amilyen volt, de láthatólag csak annyit sikerült elérnie, hogy részeges, ostoba fráter benyomását keltse. Aztán beutazták Angliát, hogy megismerkedjen Harry barátaival, örökösen idegen emberek házában, feszült és mesterséges légkörben kellett tartózkodnia, miközben Henrietta azonnal útnak indult, ami ingerlékennyé és nyűgössé tette, és kifordította önmagából, mert bármiféle rosszullét teljesen szokatlan volt számára. Nem volt szabad lovagolnia, sétálnia, egyáltalán semmi olyasmit csinálnia, amit szeretett volna, és mindettől egyre ingerültebb lett. Ha minderről beszélhetett volna Harryvel, ha a megértését kérhette volna, segített volna rajta, de Harry számára a megértés sem csendet, sem gyöngédséget, sem nyugalmat nem jelentett, hanem csak szívélyes hangoskodást, erőltetett és zajos vidámságot, amivel fel akarta vidítani, és a tetejébe heves ölelgetéseket, amelyek egyáltalán nem segítettek rajta.

Hirtelen felnézett, és látta, hogy a vendég őt rajzolja.

– Nincs ellene kifogása? – kérdezte a férfi.

– Nincs – felelte –, természetesen nincs – és közben azon gondolkozott, ugyan miféle rajzot fog csinálni róla. Figyelte ügyes és gyors kezét, de a papírt nem látta, mert azt a térdének támasztotta.

– Hogyan lett William a szolgája? – kérdezte.

– Breton volt az anyja... gondolom, ezt nem tudta.

– Nem.

– Az apja zsoldos katona volt, aki valahogy Franciaországba került, és megházasodott. Biztos észrevette William akcentusát.

– Azt hittem, cornwalli.

– A cornwalliak és a bretonok nagyon hasonlítanak egymáshoz. Mind a ketten kelták. Amikor először láttam, mezítláb, szakadt nadrágban szaladt Quimper utcáin. Valamiféle verekedésbe keveredett, amiből sikerült kimenekítenem. Attól fogva a leghűségesebb emberem lett. Az apjától természetesen angolul is megtanult. Mielőtt megismerkedtem vele, azt hiszem, évekig Párizsban élt. Soha nem kutattam William élete történetében. A múltja a saját tulajdona.

– És William miért nem állt be kalóznak?

– Sajnos, roppant prózai, távolról sem romantikus okból. Williamnek könnyen felfordul a gyomra, és nem viseli el a Bretagne és Cornwall partjait elválasztó Csatornát.

– Így aztán utat talált Navronba, ami a legtökéletesebb búvóhelyet nyújtja a gazdájának?

– Pontosan.

– Így aztán a cornwalli férfiakat kirabolják, a cornwalli asszonyok pedig az életüket féltik, sőt azt, ami az életüknél is becsesebb nekik, ahogy ezt Lord Godolphin mondta nekem?

– A cornwalli asszonyok hízelegnek maguknak.

– Ezt akartam megmondani én is Lord Godolphinnak.

– És miért nem mondta meg neki?

– Mert nem volt szívem ekkora megrázkódtatásnak kitenni.

– A francia férfiak csábítók hírében állnak, ami minden alapot nélkülöz. Mi sokkal félszegebbek vagyunk, mint ahogy azt maguk rólunk hiszik. Nézze csak... befejeztem a portréját.

Átnyújtotta neki a vázlatot, majd hátradőlt a székén, kezét a kabátzsebébe dugva. Dona némán bámulta a rajzot. Látta, hogy a gyűrött papírlapról ránéző arc egy másik Dona arca – azé a Donáé, akit még saját magának sem volt hajlandó bevallani. Arcvonásai, szemének, hajának kinézete nem változott meg, de a szemében az a kifejezés ült, amelyet gyakran látott a tükörből visszatükröződni, ha egyedül volt. Ez olyasvalakinek a portréja volt, aki elvesztette az illúzióit, aki egy szűk ablakkeretből tekintett ki a világra, és reménytelenül másnak találja, mint ahogy remélte: keserűnek és kissé értéktelennek.

– Nem valami hízelgő – mondta rá végül.

– Nem is az volt vele a szándékom.

– Öregebbnek mutat, mint amilyen vagyok.

– Lehetséges.

– És... ez a furcsa ránc a szemöldökeim között.

– Igen.

– Nem tetszik nekem túlságosan.

– Tartottam tőle, hogy nem fog. Kár. Talán áttértem volna a kalózkodásról a portrérajzolásra.

Amikor Dona visszaadta a rajzot, látta, hogy a férfi mosolyog.

– Az asszonyok nem szeretik megtudni magukról az igazságot – mondta.

– Van, aki szereti? – kérdezett rá a férfi.

Dona nem akarta folytatni a vitát. – Most már látom, miért lett magából sikeres kalóz. Nagyon alaposan végzi a munkáját. Ez megmutatkozik a rajzaiban is. A szívébe hatol a témája.

– Talán nem volt tisztességes dolog tőlem – vallotta be a férfi –, hogy tudta nélkül ragadtam meg azt a különös hangulatot, ami visszatükröződött az arcán. Ha egyszer máskor rajzolom le, amikor a gyerekeivel játszik, vagy egyszerűen átadja magát a szökés örömének, annak az örömnek, hogy elmenekült, a rajz teljesen más lenne. Akkor talán azzal vádolna, hogy hízelgek magának.

– Valóban ilyen változékony lennék?

– Én nem azt mondtam, hogy változékony. Egyszerűen arról van szó, hogy visszatükröződnek az arcán a gondolatai, márpedig pontosan ez az, amire a művész vágyik.

– Milyen érzéketlenség ez a művésztől.

– Hogyhogy?

– Lemásolja az érzéseket a modell kárára. Megragad egy hangulatot, és a papírra viszi, a szégyen pedig a hangulat birtokosáé marad.

– Lehetséges. Másfelől viszont ha az, aki átéli a hangulatot, meglátja saját magát visszatükrözve, úgy is dönthet, hogy ezt a hangulatot mindenestül ki kell irtania magából, mert méltatlan időpocsékolás. – Ezzel kettészakította, majd fecnikre tépte a rajzot.

– No, felejtsük el az egészet. Különben is megbocsáthatatlan dolog volt ilyesmit csinálni. Tegnap azt mondta nekem, hogy birtokháborító vagyok. Ezt a bűnt többféle szempontból is elkövettem. A kalózélet rossz szokásokba viszi az embert.

Felállt, és Dona látta, hogy menni készül.

– Bocsásson meg nekem – mondta –, biztosan kötekedőnek és nagyon elkényeztetettnek látszom. Az igazság az..., hogy amikor megnéztem a rajzát, elszégyelltem magam, mert életemben először látott úgy valaki, ahogy én magam gyakran látom magamat. Ez olyan volt, mintha valami szégyenfolt lenne a testemen, és meztelenül rajzolt volna le.

– Igen. De ha feltételezzük, hogy a művész is ugyanilyen szégyenfoltot hordoz magán, csak sokkal torzítóbbat, akkor a modellnek miért kell szégyenkeznie?

– Úgy érti, hogy akkor kapcsolat alakul ki köztük?

– Pontosan. – Újra elmosolyodott, aztán sarkon fordult, és odament az ablakhoz... – Ha ezen a parton elkezd fújni a keleti szél, akkor napokig eltart – mondta. – A hajóm nem tud majd elindulni a rossz idő miatt, lustálkodhatok, sokat fogok rajzolni. Netán majd megengedi, hogy újra lerajzoljam?

– Más arckifejezéssel?

– Csak magától függ. Ne felejtse el, beírta a nevét a könyvembe, és ha kedve támadna még jobban elmenekülni, ez az öböl hozzá van szokva a szökevényekhez.

– Nem fogom elfelejteni.

– Lehet itt figyelni a madarakat, lehet horgászni, fel lehet deríteni a partokat. Ezek mind módszerek a menekülésre.

– És sikeresnek találta őket?

– Én sikeresnek találtam. Köszönöm a vacsorát. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Ezúttal a férfi meg sem érintette a kezét, hanem csak kisétált a franciaablakon, vissza se nézett. Dona mindaddig figyelte, amíg csak kezét mélyen a kabátja zsebébe süllyesztve el nem tűnt a fák között.