60

Másnap kora hajnalban három autóval indultak útnak. Parks Kinggel és Michelle-lel ment együtt, és két kisbusz követte őket, tele golyóálló mellényt viselő zord tekintetű szövetségi ügynökökkel.

King és Michelle időközben elmesélte Parksnak a Kate Ramseyvel kapcsolatos legújabb fejleményeket, valamint Michelle teóriáját arról, hogy minden összefügg mindennel, bár kissé bizonytalanul.

Parksot láthatóan nem sikerült meggyőznie. – Ahogy ez az ügy alakul, sose tudom, merről várható az újabb fordulat. – Menet közben, egy kávé és néhány keksz társaságában, Parks felvázolta az akciótervet: – Az egyik furgont odaküldjük a házhoz, miután turistabusznak álcáztuk. Egyik emberünk odamegy az ajtóhoz, kezében egy írómappával, miközben egy másik előveszi a megfigyelő berendezést. Néhány emberünk bent lesz a kisbuszban. A többiek körülveszik a helyet. Az első emberünk bekopog az ajtón, és ha kinyitja valaki, mindenki előugrik a medveölőjével, és nagy erőkkel berontunk. Ha nincs otthon senki, simán behatolunk, és érvényt szerzünk a házkutatási engedélynek. Egy kis szerencsével egyetlen lövés se fog eldördülni, és mindnyájan boldogan és épségben hazamegyünk.

King a hátsó ülésen utazott. Előrenyúlt, és megfogta Parks vállát. – Jobb, ha tudja, hogy Bob Scott fegyvermániás, és közelharcban nagyon profi. Talán emiatt tudott megszökni a vietkongoktól. Állítólag hat hónapig reszelt egy fémcsatot, amíg borotvaéles nem lett, aztán elvágta vele a két fogva tartója torkát.

– Megjegyeztem – mondta
Parks. – Meglepetésszerűen fogunk behatolni, és nagy erőkkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez a legjobb módszer, amiről tudok. – Aztán hozzátette: – Tényleg azt hiszik, hogy ott találjuk Brunót, és talán Joant is?
– Talán – mondta King –, de azt nem tudom, hogy fognak-e még lélegezni.

A buickos és Simmons az előkészületek végén tartottak. A generátorok a helyükön voltak, működőképes állapotban. A vezetékeket lefektették, a robbanószereket beszerelték, a detonátorokat előkészítették. Az összes szerkentyűt, amit a buickos oly nagy műgonddal elkészített, a helyükre tették, és csak a nagy pillanatra vártak. Minden alkatrészt tucatnyiszor kipróbáltak és ellenőriztek. Az volt a lényeg, hogy minden tökéletesen működjön, és biztosra vették, hogy övék lesz a győzelem.

A buickos a műalkotásait fürkészte, melyekbe oly sok szellemi és fizikai munkát fektetett, de még most se látszott elégedettnek. Simmons észrevette ezt, és letette a dobozt, amit már többedszer ellenőrzött. – Hát, mindjárt kezdődik a műsor. Nagyon úgy fest, hogy sikerült összehoznunk a bulit.

Most már elégedettnek kellene lenned.
– Menj és ellenőrizz mindent – parancsolta pattogó
hangon a buickos, aztán leült egy székre, és gondolatban
újra végigment minden részleten.
Simmons elballagott a foglyokhoz, és szemügyre vette
őket a rácsos cellaajtón keresztül. Most még
eszméletlenek – a drogozott étel miatt –, de nemsokára fel
fognak ébredni. Ő pedig, ha minden a tervek szerint alakul,
hamarosan kint lesz az országból, és annyi pénzzel, ami jó
pár életre elég volna. Simmons visszament oda, ahol a
buickos ült, csukott szemmel és lehajtott fejjel.
– Szerinted mikor fognak besétálni? – kérdezte
Simmons, miután habozva megtörte a csöndet. Tudta, hogy
a társa csöndre vágyik.
– Hamarosan – felelte a buickos. – Bármelyik percben
lecsaphatnak a tennessee-i bunkerre.
– Meg fognak lepődni.
A buickos megvetően nézett Simmonsra. – Ez a dolog
lényege. Van fogalmad, mennyi szellemi munka van
ebben? Azt hiszed, a te szórakoztatásodra történik az
egész?
Simmons idegesen lehajtotta a fejét. – Na és mikor jön
vissza a csaj?
– Bármelyik pillanatban itt lehet. Semmi pénzért nem
mulasztaná el a következő felvonást. Én is nagyon várom
már. – Most ő nézett a társára. – Készen állsz?
Simmons kihúzta magát, és magabiztos képet
vágott. – Én erre a melóra születtem.
A buickos mereven nézte néhány másodpercig, aztán újra lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

61

King és Michelle távcsővel a kezükben, az autó biztonságából figyelték, ahogy az egyik kisbusz, Parks fél tucat emberével a gyomrában, elindul a földúton a ház felé, pontosabban a kunyhó felé. Ahogy King körbepillantott, ennél elhagyatottabb helyet el se tudott volna képzelni. A Great Smoky-hegység egyik gerincnyúlványán voltak, és a változatos domborzat teljesen igénybe vette a négykerékmeghajtású kocsi erejét. Fenyő-, kőris- és tölgyfaerdők emelkedtek mindenütt, olyan falat vonva köréjük, amitől itt két órával előbb sötétedett a szokásosnál. Még most, délelőtt tizenegykor is úgy tűnt, mintha mindjárt alkonyodna, és a nyirkos, hideg levegő szinte átrágta magát a ruházatukon, még a kocsiban is.

King és Michelle nézte, ahogy a kisbusz fékez a kunyhó előtt, és kiszáll a sofőr. Más jármű nem volt a közelben; nem szállt füst a ház kéményéből, még egy kutya, macska vagy csirke se látszott a poros udvaron. A kocsiban lapuló állig felfegyverzett szövetségi ügynököket elrejtette a sötétített ablak. Na, gondolta King, ha ez a trójai ló taktika évezredeken át működött, talán itt is beválik. Ahogy ott ült, és maga elé képzelte a kocsiban lapuló ügynököket, homályos gondolat kezdett körvonalazódni benne: trójai ló? Egyelőre elhessegette magától, és próbált a küszöbönálló feladatra összpontosítani.

A kunyhót körbevették közben az ügynökök, porban és fűben hasalva, sziklák fedezékében lapulva, puskájukat megadott pontokra szegezve a célobjektumon: az ajtókra, ablakokra és a többi fontos stratégiai pontra. King azt gondolta, bárki van is a kunyhóban, varázslónak kell lennie, hogy kiszökjön ebből a hálóból. De a föld alatti bunker így is gondot okozott. Ezt meg is vitatta Parksszal. A helyettes rendőrbíró által beszerzett alaprajzról hiányzott egy kulcsfontosságú elem: a bunker külső ajtajainak a helyzete, és/vagy a szellőztető ventilátor helye, amivel mindenképp rendelkeznie kellett. Hogy ezeket a szökési útvonalakat elvágja, Parks embereket állított fel azokra a pontokra, ahol a bunker kijáratait sejteni lehetett.

Egy ügynök a főbejárathoz ment, miközben egy másik kiszállt a furgonból, és felállított egy háromlábú megfigyelőállványt. A kocsi oldalán a Megyei közmunka felirat virított. A két ügynök vastag dzsekije alatt golyóálló mellény lapult, és az övükön kibiztosított pisztoly lógott. A furgonban rejtőző emberek tűzereje felért egy hadseregével.

Michelle és King lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy az ügynök bekopog az ajtón. Eltelt harminc másodperc, aztán egy perc. Újra kopogott az ügynök, és kiáltott. Eltelt egy újabb perc. Az ügynök megkerülte a kunyhót, és egy perc múlva feltűnt a másik oldalon. Ahogy visszaballagott a furgonhoz, úgy látszott, mintha magában beszélne. De King tudta, hogy most kér engedélyt Parkstól a támadásra. Az engedélyt nyilván megkapták, mert kicsapódott a furgon ajtaja, kiugrott belőle egy csomó ember, és az ajtóhoz rohant, amit az első kommandós betört a puskájával. Hét ember rontott be a nyíláson, és tűnt el a házban. King és Michelle nézte, ahogy újabb emberek rohannak ki az erdőből a kunyhó minden oldalán, és lövésre kész fegyverrel körbeveszik a házat.

Mindenki feszülten figyelt, fegyverropogásra várva, ami az ellenség jelenlétét jelzi, de csak a levelek surrogását hallották a szélben, és időnként madár-csiripelést. Harminc perccel később a kommandósok jelezték, hogy átfésülték az objektumot, mire King és Michelle a kocsival befordult a ház elé, hogy csatlakozzon Parkshoz és a többi ostromlóhoz.

A kunyhó kicsi volt, egy-két parasztbútor volt csak benne, meg egy üres kandalló, néhány avas étel a kredencben, és egy majdnem üres hűtőszekrény. A pinceajtón át lehetett bejutni a bunkerbe.

A bunker mérete sokszorosa volt a kunyhóénak, tiszta volt és jól megvilágított, látszott rajta, hogy nemrég használták. A polcok üresek voltak a raktárhelyiségekben, de a pornyomok arra utaltak, hogy különféle holmikat tároltak itt. Volt egy lőtér is, amit a szagból ítélve szintén mostanában használtak. Amikor a cellasorhoz értek, Parks intett Kingnek és Michelle-nek, hogy kövessék az egyik cellához a folyosón, aminek félig nyitva volt az ajtaja. Parks egy rúgással kitárta az ajtót.

Üres volt.
– Mindegyik üres – morogta Parks. – Ez aztán a nagy rajtaütés. De az biztos, hogy nemrég jártak itt, úgyhogy alaposan átfésüljük az egész helyet.

Elvonult, hogy megbeszélje a technikusokkal. King közben szemügyre vette a cella belsejét, bevilágítva a zseblámpájával minden repedésbe. Összerezzent, amikor megcsillant valami a fényben. Bement, benézett a kis vaságy alá, és hátraszólt Michelle-nek: – Van zsebkendőd?

Michelle odanyújtott neki egyet, és King felcsippentett vele valami apró fényes tárgyat. Egy fülbevaló volt.
Michelle megvizsgálta. – Joané. King kétkedő pillantást vetett rá. – Honnan tudod? Minden fülbevaló egyforma.
– Egy férfinak igen. De egy nő észreveszi a ruhát, a hajat, az ékszereket, a körmöket, a cipőt, szinte bármit, amit egy másik nő visel. A férfiak csak a cicit és a feneket nézik meg, általában ebben a sorrendben, és néha még a haj színét. Ez biztosan Joané, ezt viselte, amikor utoljára láttam.
– Vagyis itt volt.
– De most nincs, ami azt jelenti, jó esély van rá, hogy életben van még – jegyezte meg Michelle.
– Lehet, hogy szándékosan dobta el – mondta King.
– Igen. így akarta tudtunkra adni, hogy itt volt. Amíg Michelle elvitte Parkshoz a fülbevalót, King bement a következő cellába, és körbevilágított a lámpájával. Centiről centire átvizsgálta a helyet, de nem talált semmilyen használható nyomot. Még az ágy alá is bemászott, és amikor ki akart hátrálni, beverte a fejét. Ahogy felállt, és megdörzsölte a kobakját, észrevette, hogy elmozdította a matracot. Lehajolt, hogy visszatolja a helyére, mielőtt a kezére csapnak, hogy megrongált egy bűnügyi helyszínt.
Ekkor pillantotta meg. Az írást a falon, ott, ahol addig eltakarta a matrac. Előrehajolt, és odavilágított a lámpájával. Keserves dolog lehetett belevájni a betonba, valószínűleg puszta körömmel.
Miközben a szöveget olvasta, King fejében megvilágosodott valami. Újra maga előtt látta, ahogy közelednek a kunyhóhoz a furgonnal. Valami, amit Kate mondott nekik, most kezdett értelmet nyerni. De ha ez igaz, döbbent rá King, akkor mindnyájan csúnyán melléfogtak.
– Mit csinálsz?
Ahogy megpördült, Michelle-t látta maga mögött.
– Azt játszom, hogy Sherlock Holmes vagyok, és rossz nyomon járok – mondta King ártatlan képpel. Elnézett Michelle válla fölött. – Mi újság odakint?
– A technikusok most készülnek bejönni. Nem hiszem, hogy örülnének az ittlétünknek.
– Vettem az adást. Mi lenne, ha megmondanád Parksnak, hogy visszaautózunk Wrightsburgbe? A házamban megtalál minket.
Michelle körülnézett. – Én tényleg bíztam benne, hogy ma választ kapunk minden kérdésünkre. Erre még több lett belőlük.
Miután Michelle távozott, King visszafordult a falhoz, és újra elolvasta a szöveget, hogy jól megjegyezze. Felötlött benne, hogy szól róla a többieknek, de aztán arra jutott, hogy hadd találják meg maguk, ha megtalálják egyáltalán. Tudta, hogy ha igaz, amire gondol, akkor ez mindent megváltoztat.

62

Ahogy visszafelé autóztak Wrightsburgbe, King rosszkedvűen hallgatott. Olyan ramaty hangulatban volt, hogy Michelle végül feladott minden próbálkozást, hogy jobb kedvre derítse. Kitette a házánál.

– Én még visszamegyek egy kicsit a motelba – mondta Michelle –, és utánanézek egy-két dolognak. Azt hiszem, be kéne szólnom a Szolgálathoz. Végül is, az alkalmazottjuk vagyok még.
– Jó, remek ötlet – felelte elgondolkodva King, és elfordította a fejét.
– Mennyiért vagy hajlandó elárulni, hogy mi jár a fejedben? – Michelle elmosolyodott. – Gyerünk, Sean, ki vele.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a gondolataim megérnek akár egyetlen centet is.
– Ugye láttál valamit a házban?
– Ne most, Michelle. Át kell gondolnom néhány dolgot.
– Jól van, de azt hittem, társak vagyunk – mondta Michelle, láthatóan sértődötten, amiért King nem tart igényt a segítségére.
– Várj csak egy kicsit – mondta King. – Van itt valami, amit megtehetnél nekem. Be tudsz még lépni a titkosszolgálat adatbázisába?
– Azt hiszem. Van egy haverom, aki parkolópályára tette a felfüggesztési papírjaimat. Igazság szerint, azok után, hogy elküldtek szabadságra, nem tudom pontosan, hogy mi a jelenlegi státusom. De elég gyorsan kideríthetem. Itt van a laptopom a motelban. Belépek a rendszerbe, és meglátjuk, mi lesz. Mire vagy kíváncsi? – Amikor King megmondta, Michelle csodálkozva nézett rá. – Mi köze van ennek bármihez is?
– Lehet, hogy semmi, de lehet, hogy nagyon sok.
– Kétlem, hogy ez benne volna a titkosszolgálat adatbázisában.
– Akkor máshol keresd. Egész jó nyomozó vagy.
– Ezt te se gondolod komolyan – dünnyögte Michelle. – Eddig egyetlen elméletem se jött be.
– Ha ezt sikerül kinyomoznod, nem marad több kétség bennem.

Michelle bemászott a furgonba. – Jut eszembe, van pisztolyod?
King a fejét rázta. – Nem adták vissza.
Michelle kihúzta a pisztolyát a tokjából, és odaadta Kingnek. – Tessék. A helyedben én együtt aludnék vele.
– És neked?
– Egy titkosügynöknél mindig van tartalék. Te is tudod.

Húsz perccel Michelle távozása után King beszállt a Lexusába, és az ügyvédi irodához hajtott. Hosszú évekig hetente ötször járt ide, amíg holtan nem találták Howard Jenningset a szőnyegen. Most úgy érezte, mintha idegen bolygón járna. Hideg és sötét volt a hely. Felkapcsolta a villanyt, és feltekerte a fűtést, aztán végignézett az ismerős berendezésen. Ezek a tárgyak világosan tükrözték, hogy milyen messzire került már attól a lelki űrtől, ami a Rittergyilkosságkor keletkezett benne. De ahogy megcsodálta a pompás olajfestményt a falon, megsimogatta a mahagónilambériát, s végignézett a helyiségen, amely gyönyörű otthona rendjét és nyugalmát tükrözte, nem érezte azt az elégedettséget és nyugalmat, amit szokott. Inkább üresség költözött a lelkébe. Mit is mondott Michelle? Hogy az otthona rideg, mesterkélt és hamis. Ennyire megváltozott volna? De hát, mentegette magát King, kénytelen volt megváltozni. Az ember vagy sorra veszi az akadályokat, amiket elé sodor az élet, és alkalmazkodik a körülményekhez, vagy végképp lemarad, és önsajnáló roncs lesz belőle.

Bementt a ház földszintjén levő kis szobába, ahol a jogi könyvtárát tartotta. Bár a legtöbb kutatási anyag már CD-n is elérhető volt, King még mindig szívesen látott igazi könyveket a polcokon. A Martindale-Hubbell-jegyzékben az ország összes regisztrált jogásza benne volt, államonként csoportosítva. Kihúzta a Kalifornia feliratú kötetet, ami sajnálatos módon az ország legnagyobb létszámú kamarai tagságát tartalmazta. Csak éppen az nem volt benne, amit keresett. Hirtelen rájött, hogy miért nem. Neki a legújabb Martindale-kiadás volt meg. A keresett név biztos valamelyik régebbi kiadásba került bele. De hol találhatna egy régebbi kiadást? A következő pillanatban ő maga felelt a kérdésére.

Harmincöt perc múlva befordult a Virginiai Egyetem impozáns kinézetű jogi karának parkolójába, a campus északi részén. Egyenesen a jogi könyvtárba ment, ahol megkereste azt a könyvtárost, aki régebben segített neki, amikor olyan forrásanyagokra volt szüksége, amelyek nem fértek bele egy kis jogi iroda pénzügyi keretébe. Amikor elmondta neki, hogy mit akar, a nő bólintott. – Ó, igen, ez mind megvan lemezen, de újabban előfizetünk az internetes szolgáltatásukra is. Hadd regisztráljam magát. Majd utólag elküldöm a számláját, ha megfelel így, Sean.

– Pompás lesz. Köszönöm.

A nő bekísérte Kinget a folyosóról egy kis terembe. Diákok ültek a kis asztaloknál, előttük laptop, és szorgalmasan tanulták a jog sötét és napfényes ügyeit.

– Néha arra vágyom, hogy megint diák lehessek itt – mondta King.
– Nem maga az első, aki ezt mondja. Ha a joghallgatók fizetést kapnának, sok állandó diákunk volna.
A könyvtáros beléptette Kinget a rendszerbe, és távozott. King letelepedett a számítógép elé, és munkához látott. A komputer sebessége és a gyors onlineösszeköttetés miatt itt sokkal könnyebb volt a kutatás, mint az irodájában a kézi módszerrel, s nem tartott sokáig, hogy megtalálja, amit keres: egy bizonyos kaliforniai ügyvéd nevét. Néhány mellétrafálás után szinte biztosra vette, hogy azt találta meg, akit keresett. Az illető nemrég elhalálozott. Ezért nem szerepelt King legfrissebb nyilvántartásában. De az ezerkilencszázhetvennégyes kiadásban még ott virított a neve.
Már csak meg kellett erősíteni az információt, hogy tényleg ő-e a keresett ember, de efféle visszaigazolást nem lehetett ebben az adatbázisban találni. Szerencsére King tudta a módját, miként szerezzen bizonyságot. Felhívta Donald Holmgrent, a nyugdíjas kirendelt védőt, aki Arnold Ramseyt védte az elején. Amikor King megemlítette neki az iroda és az ügyvéd nevét, és Holmgrennek egy pillanatra elállt a lélegzete, King legszívesebben felüvöltött volna örömében.
– Biztos, hogy ő volt – mondta végül Holmgren. – Ez a pasas látta el Arnold Ramsey védelmét. Ő kötött vádalkut.
Miután King bontotta a vonalat, hirtelen sok minden értelmet nyert, de még így is maradt számos homályos részlet.
Bárcsak jelentkezne már Michelle az információval, amit annyira várt. A válasszal, ami értelmet adhat a börtöncella falára kapart szövegnek. Ha Michelle megtudja a választ, fény derülhet a teljes igazságra. És ha tényleg igazam van?, hökkent meg King. A gondolatra végigfutott a hátán a hideg, mert az egészből az következett, hogy egyszerérteis el fognak jönni.

63

Miután Michelle visszaért a motelhoz, ahol megszállt, rápillantott a dobozra a furgon hátuljában. Bob Scott aktái voltak benne, amiket visszahozott Joan szobájából, a Cédrusból. Felvitte magával a szobájába, mert azt tervezte, hogy újból végignyálazza őket, hátha Joan figyelmét elkerülte valami fontos részlet. Ahogy belelapozott az iratokba, észrevette, hogy Joan feljegyzései is benne maradtak a dobozban.

Az időjárás ismét hűvösebbre fordult, ezért berakott néhány gyújtóst és fadarabot a kandallóba, és meggyújtotta gyufával és összegyűrt újságokkal. Forró teát és valami harapnivalót rendelt a fogadó konyhájáról. A Joannal történtek miatt árgus szemmel figyelte a pincért, amikor megérkezett, s egyik kezét végig a pisztolyán tartotta, amíg el nem ment a fickó. Nagy volt a szoba, olyan elegáns és fennkölt stílusban berendezve, amin Thomas Jefferson is mosolygott volna. A vidám tűz fokozta az otthonos hangulatot, összességében meghitt hely volt ez. De minden előnyös tulajdonsága ellenére, a roppant magas ár miatt Michelle kénytelen lett volna azonnal kijelentkezni a szobából, ha a Szolgálat nem ajánlja föl, hogy fizeti az étkezését és a szállását legalább néhány napig. Biztos volt benne, hogy valami komoly ellenszolgáltatást várnak tőle – valami logikus megoldást erre a zavaros és őrjítő ügyre. Ők is pontosan tudják, hogy a nyomozás legígéretesebb eredményeit Kingnek és neki köszönhetik. De azért nem volt olyan naiv, hogy ne vegye észre: a számlái kifizetése remek alkalom volt arra, hogy a Szolgálat szemmel tarthassa.

Leült törökülésben a padlóra, laptopját bedugta a tizennyolcadik századi stílusú íróasztal mögötti nagyon új kinézetű telefonaljzatba, és hozzálátott, hogy teljesítse King szokatlan kérését. Ahogy sejtette, a válasz King kérdésére nem volt benne a titkosszolgálat adatbázisában. A mobiltelefonján hívogatni kezdte a titkosszolgálati kollégákat, és ötödik próbálkozásra talált valakit, aki tudott segíteni. Megadta az illetőnek a King által közölt adatokat.

– Hát persze – mondta az ügynök. – Azért tudom, mert az unokaöcsém is ebben a rohadt büntetőtáborban volt, és csontvázként szabadult.

Michelle megköszönte a segítséget, és bontotta a vonalat. Utána nyomban felhívta Kinget, aki közben hazaért.
Michelle alig tudta leplezni örömét. – Először is, el kell ismerned, hogy én vagyok a legbriliánsabb detektív Jane Marple óta.
– Marple? Azt hittem, Sherlock Holmest vagy Hercule Poirot-t fogod mondani – vágott vissza King.
– Férfi létükre ők is jók, de Jane utolérhetetlen.
– Oké, leborulok a nagyságod előtt, Észkombájn kisasszony. Mit találtál?
– Igazad volt. A név, amit megadtál, annak a vietnami falunak a neve, ahol Bob Scottot fogva tartották, és ahonnan megszökött. Na, most már elárulod végre, hogy miről van szó? Honnan szerezted ezt a nevet?
King habozott, de aztán megmondta: – Ez a név volt a tennessee-i bunkerban a börtöncella falára kaparva.
– Istenem, Sean, ez azt jelenti, amire gondolok?
– Láttam ott egy római kettes számot is a név után. Ennek is van értelme. Ez volt Bob második börtöne, és azt hiszem, így tekintett a dologra – először Vietnam, most meg Tennessee.
– Vagyis Bob Scott raboskodott abban a cellában, és azért hagyta ott a szöveget, hogy ezt másokkal is tudassa?
– Talán. Am ne feledd, Michelle, a nyom félrevezetés is lehet, amit szándékosan hagytak ott, hogy megtaláljuk.
– Azért ez elég homályos nyom.
– Valóban. És ott van még a másik dolog.
– Mi? – kérdezte gyorsan Michelle.
– A „Sir Kingman"-üzenet, amit Susan Whitehead holttestére tűztek.
– Amit szerinted semmiképpen nem írhatott Scott, ugye? Miért?
– Több okból is, de ebben az ügyben még nem látok elég tisztán.
– De ha Scott tényleg nincs benne, akkor ki a franc lehet a háttérben?
– Ezen dolgozom most is.
– Mire jutottál?
– Végeztem egy kis kutatást a Virginiai Egyetem jogi könyvtárában.
– Megtaláltad, amit kerestél?
– Igen.
– És hajlandó volnál velem is közölni?
– Még nem. Egy kicsit még töröm rajta a fejem. De hálás vagyok, hogy megerősítette az információt, Miss. Marple. Hamarosan hívlak... – mondta King búcsúzóul, majd bontotta a vonalat. Michelle is letette a telefont. Nem örült neki, hogy King másodszor se volt hajlandó beavatni a titkába.
– Segítesz neki, és azt hiszed, hogy viszonozza a bizalmat, de neeem! – panaszolta az üres szobának.
Dobott még néhány fát a tűzre, aztán hozzáfogott átnézni a dossziés dobozt és Joan jegyzeteit.
Kicsit kínosan érezte magát, hogy egy másik nő személyes feljegyzéseit olvasgatja, tekintve, hogy az talán már nem is él. De azt kénytelen volt elismerni, hogy Joan precíz jegyzeteket készített. Ahogy olvasta őket, egyre magasabbra értékelte a másik nő nyomozói szakértelmét és profizmusát. Eszébe jutott, mit mesélt neki King az üzenetről, amit Ritter meggyilkolásának reggelén kapott Joan. Milyen bűntudatot érezhetett ez a nő annyi éven át, látva, hogy a férfi, akit szeretett, teljesen tönkremegy, miközben az ő karrierje szépen felível. De valójában mennyire szerette, ha a hallgatást választotta, és fontosabbnak tartotta a karrierjét a Sean Kinghez fűződő érzéseinél? És mit érezhetett eközben King?
Hogy is van ez a férfiaknál? Van bennük valamilyen domináns gén, amitől kénytelenek gálánsán viselkedni, ha szenvedést látnak maguk körül, még akkor is, ha közben csúnyán kibabrál velük egy nő? A nők persze ugyanilyen reménytelenül tudnak epekedni a férfi után. És nemük tagjai igen gyakran a rossz fiúkba zúgnak bele, akik összetörik nemcsak a szívüket, de sokszor a fejüket is. De egy nő túl tudja tenni magát a kudarcain, és továbblép. Nem így a férfiak. Ők a nagy önérzetükkel kitartóan rohamozzák a bevehetetlen várat, bármilyen hideg szív dobogjon a blúz alatt. Istenem, milyen lehangoló, hogy egy ilyen férfit, mint King, simán palira tud venni egy olyan nő, mint Joan.
Michelle nem értette, miért bántja ennyire a dolog. Együtt dolgoznak egy ügyön, ennyi az egész. Nem mintha King olyan tökéletes volna. Az igaz, hogy intelligens, érzékeny, jóképű és van humora. De több mint egy évtizeddel idősebb nála. Emellett szeszélyes, önfejű, időnként goromba és lekezelő. És az a szörnyű rendmániája! Ha arra gondolok, hogy még a kocsimat is kitakarítottam, hogy a kedvében járjak... – háborgott magában Michelle.
Hirtelen elvörösödött az őszinte beismeréstől, és az előtte fekvő iratokba mélyedt. Szemügyre vette a Bob Scottnak címzett letartóztatási parancsot, amit Joan talált. Ez volt az a szál, ami elvezette őket a kunyhóhoz és az üres bunkerhez. Mégis, annak fényében, amit King mondott, sokkal valószínűtlenebbnek tűnt most az a feltevés, hogy Scott áll az egész mögött.
És mégis, ez azőkunyhója volt, és ellene adták ki a letartóztatási parancsot fegyverrel való visszaélésért. Michelle alaposabban megnézte a dokumentumot. Mi is volt pontosan ez a fegyverrel való visszaélés? És miért nem tudták kézbesíteni a letartóztatási parancsot? Ezekre nem talált egyértelmű választ az iratokban.
Michelle csalódottan feladta a próbálkozást, és ismét Joan jegyzeteit kezdte tanulmányozni. Egy újabb névnél megtorpant. Önmagában az, hogy Joan áthúzta az illető nevét, mint akit töröl a gyanúsítottak listájáról, számára nem volt elég. Bár soha nem vallotta volna be magának, de a saját nyomozói képességét éppen olyan nagyra tartotta, mint King a magáét.
Lassan kimondta a nevet, ahogy a családnév két szótagját leírta. – Doug Denby. – Ritter stábfőnöke. Joan jegyzeteiből kiderült, hogy Ritter halála után Denby élete még jobbra is fordult, miután birtokot és pénzt örökölt Mississippiben. Ebből vonta le azt Joan, hogy ő nem lehet az emberük. De Michelle nem volt ebben ilyen biztos. Az a pár telefon, meg az a kevés háttér-információ, amit Joan emberei begyűjtöttek, elég alapot adtak erre? Joan le se ment Mississippibe, hogy személyesen körülnézzen. Egyetlen pillantást se vetett Doug Denbyre. Vajon tényleg ott van-e Mississippiben, és a földesurat játssza? Vagy itt őgyeleg valahol, s csak az alkalmat lesi, hogy megölje vagy elrabolja a következő áldozatát? King azt mondta, hogy Denbyt csúnyán háttérbe szorította Sidney Morse a Ritterkampány idején, és ő ezen nagyon megsértődött. Lehet, hogy Denby Clyde Rittert is meggyűlölte. De hogy kerülhetett kapcsolatba Arnold Ramseyvel? Vagy Kate Ramseyvel? Arra használta fel a gazdagságát, hogy valamilyen bosszúhadjáratot szervezzen? Joan kutatásai nem adtak választ ezekre a kérdésekre.
Michelle fogott egy tollat, és leírta még egyszer Denby nevét az alá, amit Joan áthúzott. Arra gondolt, hogy felhívja Kinget, és megkérdezi, mire emlékszik még a fickó múltjából. Talán átvihetné hozzá ezeket a feljegyzéseket, és rávehetne, hogy üljenek le, és böngésszék át együtt őket. Felsóhajtott. Lehet, hogy csak King közelében akar lenni. Töltött még egy csésze teát, és kinézett az ablakon, ahol gyülekeztek a felhők, és nagyon úgy tűnt, hogy esni fog. Ekkor megcsörrent a telefon.
Parks jelentkezett. – Még mindig Tennessee-ben vagyok – közölte. Nem hangzott túl boldognak.
– Van valami újság?
– Beszéltünk néhány fickóval a környéken, de nem sokat segítettek. Nem ismerték Bob Scottot, sose látták, meg hasonlók. A fenébe is, szerintem ezeknek az embereknek a fele benne van a balhéban. A hely valóban Bob Scotté volt. Egy régi barátja hagyatékából vásárolta, aki körülbelül öt évig lakott itt, de a családja szerint azt se tudta, hogy ott van az a bunker. És a hely teljesen ki van pucolva. Semmi nyom a fülbevalón kívül, amit maga talált.
– Sean akadt rá, nem én. – Michelle habozott, aztán hozzátette: – És talált még valamit. – Beszámolt Parksnak a börtöncella falára kapart vietnami falu nevéről.
Parks nagyon dühös lett. – Mi a fenéért nem szólt nekem erről, amikor itt volt?
– Nem tudom – felelte Michelle, aztán eszébe jutott King bizalmatlan viselkedése. – Lehet, hogy mostanában nem bízik meg senkiben.
– És ellenőrizték, hogy volt-e Scott hadifogságban a vietnami háború idején?
– Igen, beszéltem egy ügynökkel, aki ismeri az egész történetet.
– Azt akarják elhitetni velem, hogy valaki idejött, és bebörtönözte Scottot a saját otthonában?
– Sean szerint ez félrevezetés is lehetett.
– Hol van a mi briliáns detektívünk?
– Otthon. Más szálon folytatja a nyomozást. De nem túl beszédes e pillanatban. Szemmel láthatóan egyedül akar lenni.
– Kit érdekel, hogy mit akar? – bömbölte Parks. – Lehet, hogy már megoldotta az egész rohadt ügyet, és még mindig nem mond nekünk semmit!
– Nézze, Jefferson, Sean mindent megtesz, hogy kiderítse az igazságot. Csak éppen a maga módján teszi.
– Nos, az egyéni módszerei kezdenek nagyon kiborítani.
– Majd beszélek vele, és talán arra is ráveszem, hogy találkozzunk.
– Nem tudom, mennyi ideig leszek még itt. Valószínűleg nem végzünk holnapra. Maga csak beszéljen Ringgel, és értesse meg vele, hogy komoly hibát követ el, ha visszatartja az információt. Nem szeretném, ha kiderülne, hogy más bizonyítékot is eltitkol. Mert ha így van, bevágom egy ugyanolyan sötét cellába, amilyet ma láttak. Világos?
– Világos.
Michelle letette a telefont, kihúzta a laptop telefonzsinórját a falból, feltekerte, és a táskájába tette. Felállt, és átment a szoba másik végébe, hogy kivegyen valamit a hátizsákjából. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy akkor vette csak észre az akadályt, amikor már késő volt. Megbotlott, és elesett. Miután feltápászkodott, dühös pillantást vetett az evezőre. Félig kilógott az ágy alól, a kocsijából származó többi lommal együtt. Olyan zsúfolt volt az ágy alja, hogy a cuccai mindenhol kitüremkedtek alóla, akadálypályát varázsolva a szobájába. Ez volt a harmadik alkalom, hogy hasra esett valamiben. Elhatározta, hogy mindenképpen tesz ez ellen valamit.
Miközben Michelle megindította támadását a lomok ellen, nem is sejtette, hogy Parksszal folytatott beszélgetését felvette egy apró szerkezet. A telefonaljzat burkolata alatt ugyanis egy kis műszer lapult, ami nemrég került oda, s amiről a fogadó tulajdonosainak sejtelme sem volt. Ez egy nagyon modern drót nélküli lehallgatókészülék volt, olyan érzékeny, hogy nem csupán a szobában elhangzottakat tudta rögzíteni a beszélgetés alatt, hanem azt is, amit a vonal másik végén mondtak.
Egy kilométerre a fogadótól csukott furgon parkolt az út szélén. A belsejében a buickos harmadszor hallgatta végig a beszélgetést, aztán kikapcsolta a magnót. Fogta a telefonját, felhívott valakit, beszélt néhány percig, aztán így fejezte be: – El se tudom mondani, mennyire csalódott vagyok.
E szavak hallatán végigfutott a hideg a vonal másik végén levő személy hátán.
– Tedd meg! – mondta a buickos. – Még ma éjjel.
Kikapcsolta a telefont, és a fogadó irányába nézett. Michelle Maxwell végül csak feljutott a listája tetejére. Magában gratulált neki.

64

A sok tennivalója közben Kingnek arra is maradt valahogy ideje, hogy időpontot beszéljen meg egy lynchburgi biztonsági céggel. Az ablakból figyelte, ahogy az A-l BIZTONSÁG feliratú furgon leparkol.

Az ajtóban fogadta a cég emberét, és elmondta neki, hogy mit akar. A férfi körülnézett a házban, majd végigmérte Kinget. – Olyan ismerősnek tűnik. Nem maga volt az, aki megtalálta azt a hullát?

– De igen. Gondolom, egyetért, hogy szükségem van egy jó biztonsági rendszerre.
– Persze, de hogy őszinte legyek, a garanciánk ilyesmire nem vonatkozik. Úgy értem, ha felbukkan egy újabb hulla, nem kapja vissza a pénzét. Az olyan, mint egy vis major, oké?
– Rendben.
Hamar megbeszélték a teendőket.
– Mikor fognak hozzá? – kérdezte végül King.
– Hát, eléggé el vagyunk havazva. Ha valaki visszamondja a dolgot, akkor előrébb kerülhet a listán. Mindenképpen hívom majd.
King aláírta a papírokat, kezet ráztak, és a férfi távozott.
Ahogy leszállt az est, King arra gondolt, hogy telefonál Michelle-nek, és áthívja magához. Túl sokáig titkolózott előtte, és Michelle türelmesen tűrte. De hát ő a maga módján szeret dolgozni: óvatosan és titokban, különösen akkor, ha nem elég biztos a válaszokban. Viszont most már egyre biztosabb volt bennük.
Aztán Kate Ramsey lakását hívta Richmondban. Sharon, a szobatárs vette föl; Kate még mindig nem került elő.
– Maradjon otthon, azonnal szólok, ha előkerül. Maga is szóljon – mondta King a lánynak.
Letette a telefont, és kinézett a nagy ablakon a tóra. Máskor, ha zűrös napja volt, kiment a hajóval, és gondolkodott, de most túl hideg és szeles volt az idő. Bekapcsolta a gázkandallót, leült elé, és bekapott egy könnyű vacsorát. Mire sikerült rávennie magát, hogy felhívja Michelle-t, rájött, hogy már későre jár.
John Bruno elrablásán elmélkedett. Világossá vált számára, hogy Brunót azért rabolhatták el, mert koholt gyilkossági vádakkal tönkretette Arnold Ramsey életét. Ezeket a vádakat csak azután ejtették, hogy beavatkozott egy ügyvéd, akinek a személyazonosságát most már tudta King. Nagyon szerette volna Michelle-lel megosztani ezt az információt, s rá is nézett a telefonra, hogy felhívja a kései időpont ellenére. Végül úgy döntött, hogy várhat még vele. Aztán felidézte, mit mesélt nekik Kate az éjszaka hallottakról. Hogy a rejtélyes látogató állítólag Thornton Jorst nevét mondta az apjának. King viszont úgy gondolta, hogy a rejtélyes látogató nem azt mondta, hogy „Thornton Jorst", hanem hogy „trójai ló".
De Kate említett még valamit, ami fölöttébb nyugtalanította. A lány szerint Regina Ramsey azt mesélte, hogy háborúellenes tüntetésen ölték meg a rendőrt, és azt állította, hogy ez az incidens tette tönkre Arnold Ramsey egyetemi karrierjét. Kate azt is hozzátette, hogy a Berkeley hagyta végül ledoktorálni az apját, mivel teljesített minden követelményt. Kate-nek azonban tudnia kellett, hogy Ramsey 1974-ben szerezte meg a PhD-jét, vagyis abban az évben nem a vietnami háború ellen tüntettek. De akkor miért mondta? Semmilyen válasz nem jutott King eszébe.
Az órájára pillantott, és csodálkozva látta, hogy elmúlt éjfél. Miután meggyőződött róla, hogy zárva van az összes ablak és ajtó, elindult az emeletre a Michelle-től kapott pisztollyal. Bezárta belülről a hálószobáját, sőt a biztonság kedvéért odatolt egy komódot is az ajtóhoz. Ellenőrizte, hogy tele van-e a tár, és csőre van-e töltve a fegyver. Aztán levetkőzött, és bemászott az ágyba. Éjjeliszekrényén a pisztollyal, hamarosan elaludt.

65

Hajnali két óra volt, amikor az ablakban álló alak felemelte pisztolyát, megcélozta az ágyban fekvő testet, és rálőtt az ablakon keresztül. Az üveg csörömpölve összetört. A golyók belefúródtak az ágyba, tollat kavarva föl a derékaljból a levegőbe.

Almából riadva, a lövések hangjára Michelle levetette magát a kanapéról a padlóra. Akkor nyomta el az álom, amikor Joan jegyzeteit olvasgatta, de most azonnal kitisztult a feje. Rádöbbent, hogy valaki éppen most akarta megölni, ezért előrántotta a pisztolyát, és gyorsan visszalőtt az ablakra. Futó lépteket hallott. Az ablak felé araszolt, ugrásra készen. Ahogy elérte a falat, óvatosan kikémlelt a párkány fölött. Még mindig hallotta a távolodó lépések csattogását, s mintha zihált volna a támadó. Michelle szakértő fülének furcsa volt ez a csattogás, olyan volt, mint mikor egy futónak megrándul vagy kibicsaklik a lába. Bármi okozta is, nem normális lépések voltak. Minduntalan megtört az ütemük, s Michelle arra gondolt, hogy talán sikerült megsebesítenie a merénylőt, de az is lehet, hogy eleve sérülten jött ide. Lehet, hogy ezt az embert lőtte meg a furgonban, lehet, hogy ez próbálta minden erejével kitekerni a nyakát? Ő az, aki Simmonsnak nevezte magát?

Hallotta, hogy beindítanak egy kocsit, de meg se próbált a terepjárójához futni, hogy utánaeredjen. Nem tudhatta, van-e kint még valaki, lesben állva. Egyszer már besétáltak Ringgel egy csapdába, és semmi kedve nem volt megismételni a hibát.

Az ágyhoz ment, és végignézett a romokon. Délután ledőlt egy kicsit, és a párnák és a takarók csomóba voltak gyűrve. A merénylő nyilván azt hitte, hogy itt fekszik valaki.

De miért akarják megölni? Lehet, hogy túl közel jutottak a megoldáshoz? Pedig ő alig csinált valamit. Lehet, hogy Sean kiderített valamit, ami...

Hirtelen összerándult a gyomra. King! Felkapta a telefonját, és beütötte King számát. Sokáig csengetett, de nem vette föl senki. Felhívja a rendőrséget? Parksot? Talán csak mélyen alszik. Nem, az ösztöne mást súgott. Futni kezdett a Land Cruiser felé.

A tűzjelző ébresztette Kinget. Pár pillanatig kába volt, de aztán gyorsan felült. Már mindenütt füst volt. Kimászott az ágyból, levetette magát a padlóra, s próbált mélyeket lélegezni. Eljutott valahogy a fürdőszobáig, bevizezett egy rongyot, és az arcára terítette. Visszatámolygott a szobába, nekivetette a hátát a falnak, és lábbal eltolta a komódot az ajtótól. Megérintette a kilincset, hogy nem forró-e, aztán óvatosan kinyitotta.

A folyosó már megtelt füsttel, a tűzjelző pedig kitartóan visított. Sajnos nem volt bekötve a központi figyelőszolgálathoz, és az egyetlen önkéntes tűzoltóállomás, amely a környéket ellátta, sok mérföldre volt innen. És a ház olyan félreeső helyen volt, hogy nem nagyon vehette észre senki, hogy ég. King visszabotorkált a hálószobájába, hogy megkeresse a telefont, de a szoba annyira füstös volt, hogy nem kapott levegőt, és félt továbbmenni. Visszament a folyosóra, és a galérián araszolt előre. Fehér szikrákat és vörös lángokat látott odalent, és azért fohászkodott, hogy járható legyen a lépcső. Különben ugrania kell, valószínűleg egyenesen bele a pokolba, ami nem volt túl vonzó perspektíva.

Hangokat hallott lentről. Köhögni kezdett a belélegzett füsttől, és kétségbeesetten kereste a menekülés útját, de tisztában volt vele, hogy könnyen csapdába kerülhet. Marokra fogta a pisztolyt, és lekiáltott. – Van ott valaki? Fegyver van nálam, és lőni fogok.

Nem jött válasz, ami csak fokozta a gyanakvását, egészen addig, amíg a galérián hasalva ki nem nézett a nagy első ablakon. Villogó vörös lámpákat látott az udvaron, és hallotta az érkező tűzoltóautók szirénáját. Akkor minden rendben, itt a segítség. Elérte a lépcső szélét, és lenézett. A füstön keresztül ki tudta venni a bő overallos és sisakos tűzoltókat a hátukra szíjazott oxigénpalackkal és az arcukat borító maszkkal.

– Itt vagyok fönt! – kiabálta. – Itt fönt!
– Le tud jönni? – kiáltotta az egyik tűzoltó.
– Nem hiszem. Sűrű füstfal van előttem.
– Oké, maradjon ott. Felmegyünk magáért. Csak maradjon ott, és ne álljon fel! Most hozzuk be a tömlőket. Az egész ház lángol.

King hallotta a locsoló surrogását, ahogy a tűzoltók megrohamozták a lépcsőt. Kavargott a gyomra, és alig látott valamit a füsttől. Érezte, hogy felemelik, és gyorsan levonszolják a lépcsőn. Egy újabb perc múlva már kint volt, és látta, hogy emberek hajolnak fölé.

– Jól érzi magát? – kérdezte egyikük.
– Hozzanak oxigént! – kiáltotta egy másik tűzoltó. – Nagyon sok szén-monoxidot szívott be.

King érezte, ahogy ráteszik az oxigénmaszkot az arcára, aztán olyan érzése támadt, mintha beemelnék egy mentőautóba. Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha Michelle kiáltását hallaná. Aztán minden elsötétült előtte.

A szirénák, a villogó lámpák, a szaggatott rádióhangok és egyéb hangok azonnal abbamaradtak, amint a tűzoltó lekapcsolt valamit a vezérlőberendezésen, majd kivette King kezéből a pisztolyt. Ismét csöndes lett minden. Azután a tűzoltó megfordult, és visszament a házba, ahol kezdett lassan szétoszlani a füst. Ez egy gondosan megtervezett „tűzvész" volt, ahol a tüzes pokol minden elemét mesterségesen állították elő. A tűzoltó lesétált a pincébe, bekapcsolta a gázvezetékekre szerelt detonátort, majd távozott. Beszállt a kisteherautó hátuljába, és a kocsi elindult. Kikanyarodtak a főútra, és dél felé vették az irányt. Két perccel később King pincéjében működésbe lépett a gázcsövekre szerelt kis robbanószerkezet, és a robbanás darabokra szaggatta Sean King gyönyörű otthonát.

A tűzoltó lehúzta a sisakját meg a maszkját, és megtörölte az arcát.
A buickos lepillantott az eszméletlen Kingre. Az „oxigén", amit adtak neki, altatót tartalmazott.
– Örülök, hogy találkoztunk, King ügynök. Régóta vártam erre a pillanatra.
A kisteherautó elrobogott a sötétségbe.

66

Michelle éppen befordult King hosszú feljárójára, amikor a robbanás megrengette az éjszakát. Padlóig nyomta a terepjáró gázpedálját, kavicsot és földet rúgva szerteszét. Aztán csikorogva fékezett, mivel deszka- és üvegtörmelékek és a ház egyéb darabjai torlaszolták el az útját. Kiugrott a kocsiból, felhívta a segélyhívószámot, és elhadarta a diszpécsernek, hogy mi történt, kérlelve a nőt, hogy küldjön mindenkit, akit csak tud.

Michelle föl-alá rohangált a törmelékek között, elelugrálva a lángok és a füst elől, és King nevét sikoltozta: – Sean!Sean!

Aztán visszaszaladt a kocsijához, felmarkolt egy takarót, magára terítette, és berontott az első ajtón, illetve ott, ahol az első ajtó volt valamikor. Áthatolhatatlan füstfal állta útját. Fuldokolva hátratántorodott, és térdre esett. Valahogy visszahátrált a szabadba, és mélyeket lélegzett, majd újra elindult a romos házba. Mászni kezdett előre, pár másodpercenként King nevét kiáltva. A lépcső felé vette az irányt, azt gondolva, hogy King talán a hálószobában van, csakhogy a lépcső nem volt sehol. Annyira égett a tüdeje, hogy ki kellett hátrálnia a friss levegőre.

Újabb robbanás rázta meg a házat, és alig tudott leugrani a verandáról, mielőtt pár másodperc múlva összeomlott az épület. A légnyomás feldobta a levegőbe, majd keményen földhöz csapta, kinyomva belőle a szuflát. Érezte, hogy súlyos tárgyak csapódnak be körülötte, mint egy kartácstűznél. Összezúzva feküdt a porban, a fejbőre felszakadt, keze-lába feldagadt, a tüdeje lassan megtelt a halálos füsttel. Már csak annyit hallott, hogy szirénák harsannak mindenfelől, és nehéz járművek veszik körül. Letérdelt mellé egy overallos férfi, oxigént adott neki, és megkérdezte, hogy jól van-e.

De ő nem tudott már felelni. Közben újabb kocsik és teherautók dübörögtek be a feljáróra, és önkéntes tűzoltó osztagok rohamozták meg az égő poklot. Ahogy Michelle ott feküdt, Sean King házának utolsó darabjai is leomlottak. Csak a kémény maradt állva. Ez volt az utolsó kép, amit látott, mielőtt elsötétült előtte a világ.

Amikor felébredt, beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy egy kórházi ágyon fekszik. Egy férfi tűnt föl mellette egy csésze kávéval és megkönnyebbült arckifejezéssel.

– A fenébe, majdnem elveszítettük – mondta Jefferson Parks. – A tűzoltók azt mondják, négy és fél mázsás vasoszlop feküdt tíz centire a fejétől. A házból szakadt ki.

Michelle fel akart ülni, de Parks a vállára tette a kezét, és visszatartotta.
– Próbáljon nyugton maradni. Majdnem otthagyta a fogát. Nem pattanhat föl és táncolhat ki az ajtón egy ilyen után.
Michelle idegesen körbenézett. – Sean, hol van Sean? – Parks nem válaszolt azonnal, és Michelle érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Kérem, Jefferson, kérem, ne mondja, hogy... – Elcsuklott a hangja.
– Nem tudok mondani semmit, mert nem tudok semmit. Senki nem tud semmit. Holttestet nem találtak, Michelle, és eddig semmi sem utalt arra, hogy Sean az épületben volt. De még keresik. És ez egy nagyon csúnya tűz volt, és gázrobbanások is voltak.
Azt próbálom elmondani, hogy lehet, hogy nincs is mit keresni.
– Tegnap este hívtam a lakását, de nem vette föl a telefont. Talán nem volt otthon.
– Vagy addigra már felrobbant a ház.
– Nem. Hallottam a robbanást, amikor a ház felé mentem.
Parks odahúzta a székét az ágy mellé, és leült. – Rendben, mondja el pontosan, mi történt.
Michelle beszámolt mindenről, olyan részletesen, ahogy csak vissza tudott emlékezni. Aztán eszébe jutott egy másik esemény is, amit eddig háttérbe szorított a King házában történt robbanás.
– Tegnap éjjel meg akartak ölni a motelban, közvetlenül azelőtt, hogy átmentem Seanhoz. Az ablakon keresztül belelőttek az ágyamba. Szerencsére a kanapén aludtam el.
Parks feje elvörösödött. – Mi a francért nem hívott föl engem? Nem, maga inkább elrohan egy házhoz, amely aztán felrobban. Van már végrendelete?
Michelle hátradőlt, és megmarkolta a lepedő sarkát. Hasogatott a feje, és észrevette, hogy mindkét karján kötés van.
– Megégtem? – kérdezte fáradt hangon.
– Nem, csak vágások és zúzódások, semmi maradandó. A fejéről nem tudok semmit. Valószínűleg addig fogja csinálni a hülyeségeit, amíg ki nem fogy a szerencséjéből, és el nem veszíti azt is.
– Én csak azt akartam tudni, hogy Sean biztonságban van-e. Gondoltam, ha engem megtámadtak, őt is meglátogatják. És igazam lett. Ugye nem baleset volt az a robbanás?
– Nem. Megtalálták a pokolgépet, amivel csinálták. Azt mondják, nagyon bonyolult szerkezet. A gázcsövek mellé volt felszerelve a pincében. Égbe repítette az egész házat.
– De miért tették? Főleg úgy, hogy Sean ott se volt.
– Bárcsak tudnék rá felelni, de nem tudok.
– Keresi valaki?
– Mindenki és mindenhol, ahol csak el lehet képzelni. Bevontuk az FBI-t, a szövetségi rendőrbírókat, a titkosszolgálatot, a Virginiai Állami Rendőrséget, a helyieket; de egyelőre nem találtunk semmit.
– Valami más? Valami hír Joanról? Semmi nincs?
– Nincs – felelte Parks csüggedten. – Semmi.
– Akkor én most felkelek innen, és teszem a dolgomat. – Megint fel akart ülni.
– Nem, maga szépen itt fog feküdni, és pihen egy kicsit.
– Lehetetlent kér tőlem! – kiáltotta dühösen Michelle.
– Az egyetlen ésszerű dolgot kérem. Ha kimegy innen ilyen kótyagos és zavarodott állapotban, még elájul a kocsijában, és megölheti magát meg másokat is. Nem tudom, hogy ez mennyire lenne hasznos. És ne felejtse el, hogy ez már a második jelenése a kórházban pár napon belül. A harmadik alkalommal a ravatalozóban köt ki.
Michelle majdnem ráripakodott, aztán inkább visszafeküdt. – Oké, egyelőre maga nyert. De abban a pillanatban rám csörög, ahogy történik valami. Ha nem teszi, esküszöm, a föld alól is előkerítem, és nem állok jót magamért.
Parks megadóan feltartotta a karját. – Oké, oké, nem akarok újabb ellenségeket szerezni. Már így is van elég belőlük. – Az ajtóhoz ment, aztán visszafordult. – Nem szeretném, ha hiú ábrándokat kergetne. Kevés rá az esély, hogy Sean Kinget valaha is látjuk még. Ám addig nem nyugszom, amíg van remény.
Michelle kipréselt magából egy mosolyt. – Köszönöm.
Öt perccel Parks távozása után Michelle gyorsan magára kapta a ruháit, kikerülte az ügyeletes nővéreket, és a hátsó kijáraton kiszökött a kórházból.

67

King koromsötétben ébredt fel. Hideg is volt, akárhol feküdt, bár egyre erősödött benne a gyanú, hogy hol lehet. Nagy lélegzetet vett, és megpróbált felülni. De úgy történt, ahogy sejtette: nem tudott. Le volt kötözve, valószínűleg bőrszíjakkal. Forgatta a fejét, s várta, hogy hozzászokjon a szeme a sötéthez; de semmilyen fény nem volt, így semmit sem látott. Annyira nem, hogy akár az óceán közepén is lehetett volna. Megdermedt, amikor halk mormogást hallott valahonnan; olyan halk volt, hogy azt se tudta megállapítani, hogy emberi hang-e. Aztán közeledő lépteket hallott, és pár másodperc múlva érezte, hogy valaki megáll mellette. Az illető megérintette a vállát, gyengéden, egyáltalán nem fenyegetően, majd az érintésből markolás lett. Aztán erősödött a szorítás, és a fickó beleszúrt valamit a bőrébe. King az ajkába harapott, megfogadva, hogy nem fog üvölteni fájdalmában.

Végül sikerült nyugodt hangon megszólalnia: – Nézze, úgyse tud agyonnyomni a kezével, akkor meg tűnjön a fenébe!

Azonnal abbamaradt a nyomás, és a léptek eltávolodtak. King érezte, hogy verejtékes lesz a homloka. Aztán fázni kezdett, és felkavarodott a gyomra. Nyilván beadtak neki valami tudatmódosítót. Félrefordította a fejét, és hányt.

Attól, hogy öklendezni tudott, legalább érezte, hogy él. – Bocs a szőnyegért – motyogta. Behunyta a szemét, és lassan elszenderült.

Michelle először King lerombolt házához hajtott. Ahogy végigment a romok között, tűzoltók és rendőrök vizsgálgatták a törmeléket, s oltogatták az apró lángokat. Beszélt néhánnyal közülük, és mindegyik megerősítette, hogy nem találtak emberi maradványokat. Ahogy végighordozta tekintetét Sean King „tökéletes" otthonának romjain, egyre jobban elfogta a csüggedés. Semmi nem volt itt, amiből bármit megtudhatna. Lement a mólóra, beült King vitorlásába, és kinézett a nyugodt tóra. Egy kis erőt és energiát próbált meríteni abból, hogy legalább a szeretett férfi kedvencei közelében lehet.

Két dolog továbbra se hagyta nyugodni: Bob Scott letartóztatási parancsa, és Doug Denby tényleges tartózkodási helye. Elhatározta, hogy utánajár mindkettőnek. Visszaautózott a motelhoz, de még útközben felhívta az apját. A közmegbecsülésnek örvendő rendőrfőnök, Frank Maxwell mindenkit ismert Tennesseeben, aki érdemes volt erre. Michelle elmondta neki, mire volna szüksége.

– Minden rendben van? Nem olyan a hangod.
– Papa, azt hiszem, ezt nem hallottad még. Éjjel fölrobbantották Sean King házát, és azóta nem találom.
– Édes istenem,teazért jól vagy?
– Jól vagyok. – Arról nem szólt, hogy őt is meg akarták ölni. Évekkel ezelőtt elhatározta, hogy nem avatja be túl mélyen az apját a munkája részleteibe. A fiai nyugodtan belesétálhattak a veszélybe, ezt az apjuk egyszerűen a munkájuk részének tekintette. De azt biztos nem viselte volna jól, hogy az egy szem lányát majdnem megölték. – Apa, szükségem volna erre az információra, amilyen gyorsan csak lehet.
– Értem. Igyekszem. – Az apja elbúcsúzott, és letette a kagylót.

Ahogy Michelle visszaért a motelszobába, felnyalábolta Joan jegyzeteit, és elintézett pár telefont Doug Denbyvel kapcsolatban. Utoljára Denby lakását hívta fel Mississippiben, Jacksonban. A nő, aki beleszólt, nem adott semmilyen információt Denbyről, még azt sem erősítette meg, hogy tényleg ott lakik-e. Ez nem volt túl meglepő, hiszen nem ismerte Michelle-t. És ha Denbynek sok pénze volt, és nem kellett naponta munkába járnia, akkor persze lehetett akárhol. De bárkivel beszélt Michelle, senki nem tudott alibit igazolni neki a kérdéses időpontokra. A Ritterkampányban betöltött szerepe határozottan gyanússá tette, de mi lett volna az indítéka?

A telefon csörgése megriasztotta Michelle-t. Felkapta a kagylót. Az apja volt. Lényegre törőn beszélt, és Michelle leírta, amit mondott.

– Papa, te vagy a legjobb. Imádlak.
– Hát, jó lenne, ha gyakrabban meglátogatnál minket. Anyádállandóan emleget – tette hozzá gyorsan.
– Áll az alku. Ha lezárjuk ezt az ügyet, indulok haza.

Ezután Michelle feltárcsázta az apjától kapott telefonszámot. Azé az ügyvédi irodáé volt, amelyik Bob Scott ingatlanvásárlását bonyolította Tennessee-ben. Az apja előre szólt az ügyvédnek, hogy Michelle fel fogja hívni.

– Személyesen nem ismerem az édesapját, de csupa jót hallottam róla a közös ismerőseinktől – mondta az ügyvéd. – Ha jól értem, egy földeladásról volna szó.
– Igen. Azt hiszem, ön intézte egy elhunyt hagyatékának az átruházását egy bizonyos Robert Scott nevű illetőre.
– Valóban. Az édesapja már említette, amikor felhívott. Elő is kerestem a dossziét. Robert Scott volt a vásárló. Készpénzben fizetett, de nem túl sokat. Csak egy régi kunyhó volt, s bár a földterület számottevő, erdő és szikla az egész, ráadásul távol esik mindentől.
– Ha jól értem, az előző tulajdonos nem tudta, hogy egy bunker is van a területen.
– Az édesapja említette a bunkert. Be kell vallanom, magam se tudtam róla. Nem volt rajta a tulajdoni lapon. És nem volt okom feltételezni, hogy létezik. Ha tudtam volna, valószínűleg szólok a hadseregnek. Tényleg nem tudom. Mit lehet egy bunkerrel kezdeni?
– Járt kint a birtokon?
– Nem.
– Én igen. A bunkerbe a pincén keresztül lehet bejutni.
– Az lehetetlen!
– Miért?
– Mert nem volt pince. Itt van előttem a ház alaprajza.
– Lehet, hogy még nem volt pince, amikor az ön kuncsaftja eladta, de most már van. Lehet, hogy ez a Bob Scott tudott a bunkerről, és épített egy pincét, hogy meg tudja közelíteni.
– Ez lehetségesnek tűnik. Átnéztem a tulajdoni lapot, és jó pár kézen átment a birtok a hadsereg óta. Igazság szerint még kunyhó se állt rajta, amikor a hadseregé volt. Az egyik későbbi tulajdonos építette.
– Nincs véletlenül fényképe Bob Scottról? Tényleg nagyon fontos lenne – tette hozzá Michelle.
– Általában készítünk másolatot az ügyfél jogosítványáról, ha eladunk egy ingatlant, hogy ellenőrizni tudjuk a személyazonosságát, mivel alá kell írniuk pár hivatalos iratot is.

Michelle majdnem felugrott izgalmában. – El tudná nekem faxolni a képet, mondjuk, most rögtön?
– Sajnos, nem.
– De hát ez nem bizalmas információ.
– Nem. Nem az. – Felsóhajtott az ügyvéd. – Tudja, az ügylet lebonyolítása óta ma reggel nyitottam ki először a dossziét. Nem találtam benne Scott úr jogosítványának a másolatát.
– Talán elfelejtettek másolatot készíteni.
– A titkárnőm harminc éve dolgozik velem, és még soha nem felejtett el ilyesmit.
– Akkor talán kivette valaki a másolatot az aktából.
– Nem tudom, mit gondoljak. Egyszerűen nincs itt.
– Nem emlékszik rá, hogy nézett ki Bob Scott?
– Én csak egyszer láttam, és csupán pár percig a szerződéskötéskor. Több száz ilyet csinálok évente.
– Szánna rá egy percet, megpróbálna visszaemlékezni rá?
Az ügyvéd szolgálatkész volt, Michelle pedig megköszönte a segítséget, és letette a telefont.
Az ügyvéd leírása túl általános volt ahhoz, hogy rá lehessen ismerni Bob Scottra. Az emberek nyolc év alatt sokat változhatnak, különösen az olyanok, mint Scott, akik lesodródnak a főútról. Denbyről pedig azt se tudta Michelle, hogy hogy néz ki. Úgy érezte, egy tapodtat se haladt előre. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon egy kicsit. Azzal nem segít Seanon, ha hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik.
Miután ez a nyom zsákutcának bizonyult, King elméletén kezdett töprengeni. King azt mondta, hogy dolgozik valamin – valamin, amihez további kutatásokra van szüksége. Mit is említett? Hogy beugrik valahová. Michelle törte a fejét, hogy eszébe jusson a hely.
Végül az eszébe villant valami. Felmarkolta a kulcsait, és a terepjáróhoz sietett.

68

Michelle belépett a Virginiai Egyetem jogi könyvtárába, és a recepciós pulthoz ment. Nem az a nő fogadta, aki Kingnek segített, de miután rákérdezett, a keresett könyvtároshoz irányították.

Michelle felvillantotta a titkosszolgálati jelvényét, és közölte, hogy utána kell néznie, milyen adatbázisban kutakodott King.

– Hallottam a hírekben, hogy leégett az otthona. Neki nem esett baja? Erről nem beszéltek.
– Hát, egyelőre nem tudjuk még. Ezért kérem a segítségét.
A nő elmondta Michelle-nek, hogy mit kért King, aztán bekísérte ugyanabba a szobába, és beléptek a rendszerbe.
– A Martindale-Hubbell-jegyzék volt az – mondta a könyvtáros.
– Sajnálom, én nem vagyok ügyvéd. Pontosan mi az a Martindale-Hubbell?
– Az Egyesült Államokban regisztrált összes ügyvéd listája. Seannak van egy példánya az irodájában, de az a legújabb kiadás. Egy olyan lista kellett neki, ami régebbi.
– Mennyivel régebbi?
– Ami a hetvenes évek elejéig tartalmazza az adatokat.
– Említett még valamit? Bármit, ami jobban leszűkíthetné a keresést? – Michelle nem tudta, hogy pontosan hány regisztrált ügyvéd van az Államokban, de sejtette, hogy sokkal több, mint ahányat végig tudna nézni.
A nő a fejét rázta. – Sajnálom. Ez minden, amit tudok.
Miután a könyvtáros elment, Michelle fancsali képpel nézte a monitoron a jegyzéket, amely több mint egymillió ügyvéd nevét tartalmazta.Több mint egymillió ügyvéd van az Egyesült Államokban? Nem csoda, hogy úgy el vannak cseszve a dolgok.
Fogalma se volt, hogyan kezdjen hozzá. A főoldalt bámulta, amikor a szeme megakadt a „Legutóbbi keresések” menüponton, amely a gépen nemrégiben megtekintett dokumentumokat tartalmazta.
Rákattintott az első sorra. Ahogy elolvasta a listán szereplő ügyvéd nevét és illetőségét, felugrott, és magára vonva néhány ügyvédjelölt figyelmét, keresztülrohant a könyvtáron.
Még el se érte a terepjáróját, máris telefonált. Olyan gyorsan kavarogtak a fejében a gondolatok, annyira szeretett volna választ találni a kérdésekre, hogy az a személy, akit hívott, háromszor hallózott, mire Michelle észrevette.
– Parks – ordította a telefonba –, itt Michelle Maxwell! Azt hiszem, tudom, hol van Sean. És azt is, hogy ki áll az egész mögött.
– Hűha, egy kicsit lassabban. Miről beszél?
– Találkozzunk a Greenberry's kávéház előtt a Barracks Road-i bevásárlóközpontban, amilyen hamar oda tud érni. És azonnal mozgósítsa az embereit. Gyorsan kell cselekednünk.
– Találkozzunk a Barracks Roadon? Maga miért nincs a kórházban?
Michelle válasz nélkül bontotta a vonalat. Ahogy beletaposott a gázba, imádkozott, hogy ne későn érkezzenek.

Parks a kávézó előtt várta. Egyedül volt, és nem látszott túl boldognak. – Mi a fenéért jött el a kórházból?
– Hol vannak az emberei? – szegezte neki a kérdést Michelle.
A helyettes rendőrbíró nagyon dühösnek látszott. – Mi, azt gondolja, hogy a tábortűz körül ücsörgök az embereimmel, és csak arra várunk, hogy megfújja nekünk a harci kürtöt? Felhív, nem mond egy árva szót sem, és azt várja tőlem, hogy varázsoljak ide valami hadsereget, miközben azt se tudom, hogy hova a fenébe kellene mennünk. Én ugyanúgy a szövetségi kormánynak dolgozom, hölgyem, mint maga, igen szűkös költségvetéssel és emberállománnyal. Összekever engem egy bizonyos James Bonddal!
– Oké, oké, sajnálom. Nagyon izgatott voltam. Csak nincs túl sok időnk.
– Szeretném, ha venne egy nagy lélegzetet, összeszedné a gondolatait, és elmondaná, hogy mi a fene folyik itt. És ha tényleg megoldotta az ügyet, és szüksége van pár emberre, meg fogja kapni. Az egész egy telefonhívásomba kerül. Rendben? – Parks arckifejezése egyszerre tűnt kétkedőnek és lelkesnek.
Michelle nagy lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára. – Sean bement a Virginiai Egyetem jogi könyvtárába, és előbányászott valami információt arról az ügyvédről, aki Arnold Ramseyt képviselte, amikor letartóztatták a hetvenes években.
– Ramsey le volt tartóztatva? Honnan jött ez az információ?
– Csak véletlenül botlottunk bele Seannal.
Parks kíváncsian nézett Michelle-re. – Hogy hívták az ügyvédet?
– Roland Morse Kaliforniából. Biztos vagyok benne, hogy Sidney Morse apja. Sidney Morse régről ismerhette Arnold Ramseyt, talán még az egyetemről. De ez most mellékes, Jefferson. Természetesen nem Sidneyről van szó, hanem Peter Morse-ról, az öccséről. Ó áll az egész mögött. Tudom, hogy ez kissé nagyképűen hangzik, de majdnem biztos vagyok benne. Sean nem figyelt oda egy pillanatra, mire Clyde Rittert megölték, Sidney élete pedig romba dőlt. Peternek megvan hozzá a pénze és az alvilági háttere, hogy összehozza ezt a bulit. így áll bosszút a bátyjáért, aki diliházban ül, és kapkodja a teniszlabdákat. És őt még csak fel se vettük a gyanúsítottlistánkra. Fogva tartja Seant, Joant és Brunót. És azt is tudom, hol.
Amint Michelle befejezte a mondandóját, Parks felkiáltott: – Mi a fenére várunk még! Nyomás! – Beugrottak Michelle terepjárójába, és ahogy csikorogva kifordultak a parkolóból, mindkét hátsó kerékről felkenődött a gumi az aszfaltra. Parks előkapta a telefonját, hogy összekürtölje a hadseregét. Michelle imádkozott, hogy ne késsenek el.

69

Amikor King felébredt, olyan kába volt, hogy biztosra vette, bedrogozták. Ahogy lassan tisztult a feje, rájött, hogy mozgatni tudja a kezét meg a lábát. Óvatosan körbetapogatott. Nem volt megkötözve, így lassan leengedte a lábát, amíg el nem érte a földet. Aztán felállt. Volt valami a fülében, dörzsölte valami a tarkóját, és dudort érzett a derekán.

Ekkor felgyulladt a villany, és azon kapta magát, hogy saját tükörképét bámulja a szemközti falon levő hatalmas tükörben. Sötét öltönyt és mintás nyakkendőt viselt, a lábán elegáns fekete gumitalpú cipőt. Kutakodó keze pedig egy 357-est húzott elő az övtáskájából. Még a haja is úgy volt fésülve, mint... A fenébe! Ellenőrizni próbálta a tárat, de le volt ragasztva, és nem lehetett kinyitni. A súlyából megállapította, hogy a fegyver töltve van, de fogadni mert volna, hogy vaktöltényt tettek bele. Pontosan ugyanez a modell volt nála 1996-ban. Visszacsúsztatta az övtáskába, és a tükörben lévő férfira pillantott, akipontosannyolc évvel nézett ki fiatalabbnak nála. Ahogy közelebb hajolt a tükörhöz, észrevett valamit a hajtókáján. A titkosszolgálati tükörhöz, észrevett valamit a hajtókáján. A titkosszolgálati ának reggelén viselt. Egy sötét napszemüveg volt a zakója felső zsebében.

Ahogy elfordította a fejét, meglátta a fülhallgató vezetékét a bal fülénél. Hiába próbálta volna letagadni, ismét Sean Ignatius King titkosügynök volt. Furcsa, hogy mindez Howard Jennings meggyilkolásával kezdődött. Puszta véletlen, hogy... Döbbent tükörképére meredt. A hamis vádak Ramsey ellen...

Ez az egész nem is Brunóról szólt. Helyére került végre a mozaik utolsó darabja is. És ő az égvilágon semmit se tehetett most. Sőt nagy esély volt rá, hogy soha nem lesz már alkalma helyrebillenteni a dolgokat.

King halk mormogást hallott, mintha sok száz fojtott hang duruzsolna. A terem másik végében nyitva állt az ajtó. Rövid habozás után odament, és kilépett a hallba. Ahogy elindult a folyosón, úgy érezte magát, mint egy patkány a labirintusban. Sőt minél tovább ment, annál inkább ezt érezte. Nem volt túl kellemes, de mi mást tehetett volna. A folyosó végén hirtelen kinyílt egy tolóajtó, és éles fény és hangos zsivaj ömlött ki rajta.

A Fairmount Hotel Stonewall Jackson terme egész máshogy nézett most ki, mint amikor King utoljára itt járt. De mégis nagyon ismerősnek tűnt. Fényárban úszott a terem, a bársonykötelek és póznák pontosan ott voltak, ahol nyolc évvel ezelőtt. A tömeg – amit több száz, fémállványra erősített és SZAVAZZON CLYDE RITTERRE! transzparenst tartó, festett kartonfigura testesített meg – a kordon mögött helyezkedett el. Rejtett hangszórókból jött az imitált duruzsolás. Nem mindennapi produkció volt.

Ahogy King körbenézett, előjöttek az emlékek. Maga előtt látta CIA-s kollégái festett kartonarcát, akik pontosan ugyanott álltak, ahol sok évvel ezelőtt. Más arcokat is felismert a tömegben. Némelyik festett figura kisgyermeket tartott a magasba, mások papírt és tollat, hogy autogramot kérjenek, s voltak, akik csak szélesen vigyorogtak. A hátsó falra ismét visszakerült a nagy óra. A szerkezet 10.15-öt mutatott. És ha ez azt jelentette, amire gondolt, akkor neki körülbelül tizenhét perce volt hátra.

A liftek felé pillantott, és mély ráncok jelentek meg a homlokán. Hogyan akarják lebonyolítani ezt az egészet? Nem tudják ugyanúgy megcsinálni, mert már nem lesz meglepetés. Igaz, valamiért idehozták Joant. King érezte, hogy gyorsul a pulzusa, és kissé remegni kezd a keze. Sok idő telt el azóta, hogy a titkosszolgálatnál dolgozott. És az elmúlt években a legfárasztóbb tevékenység, amit végzett, az ezernyi unalmas jogi dokumentum körmönfont szövegezésének a megfejtése volt. És gyanította, hogy tizenhat perc múlva mégis úgy kell viselkednie, mint annak a profi ügynöknek, aki egykoron volt. Ahogy az élettelen figurákat nézte a vörös kordon mögött, azt latolgatta, vajon hol fog kilépni közülük az igazi merénylő.

Aztán elhalványodtak a fények, abbamaradt a tömeg zsibongása, és közeledő léptek surrogása hallatszott. A férfi annyira másképp nézett ki, hogy ha King nem tudta volna, kit kell várnia, valószínűleg nem ismeri meg.

– Jó reggelt, King ügynök – üdvözölte a buickos. – Remélem, készen áll a nagy napjára.

70

Miután megérkeztek, Parks és Michelle megbeszélést folytatott a helyi parancsnokkal, aki a Parks által mozgósított alakulatot vezette. Ő hívta össze a rendőrbírókat és egyéb rendfenntartó erőket az északcarolinai körzetből. – Előbb oda fognak érni, mint mi – mondta Parks Michelle-nek idefelé jövet. – Szóljon nekik, hogy vegyék körbe a szállodát! – kérte Michelle. – Előremehetnek a fák széléig, és még mindig rejtve lesznek.

Michelle és Parks most a Fairmount Hotel mögött térdelt, az erdő szélén. A láthatáron túl egy rendőrautó torlaszolta el a szállodába vezető utat. Michelle kiszúrt egy mesterlövészt az egyik fán, távcsöves puskája egyenesen a hotel bejáratára irányult.

– Biztos, hogy elég embere van? – kérdezte Parks-tól. Parks különböző pontokra mutatott a sötétben, jelezve, hogy merre van a többi embere. Michelle nem látta őket, de érezte megnyugtató jelenlétüket.

– Talán még többen is vagyunk a feladathoz, mint kéne – nyugtatta meg Parks. – A kérdés csak az, hogy életben találjuk-e még Seant és a többieket. – Letette a puskáját, és elővette a walkie-talkie-ját. – Oké, maga járt a szállodában, és ismeri a terepet. Merről a legjobb behatolni?
– Utoljára, amikor Seannal itt jártunk, és elkaptuk a fegyenceket, csináltunk egy lyukat a biztonsági kerítésen. Könnyebb volt így, mint átmászni rajta. Mehetünk arra. Az első ajtók be vannak láncolva, de van egy betört nagy ablak körülbelül tíz méterre az épület elejétől. Ott bemehetünk, és pillanatok alatt az előcsarnokban leszünk.
– Ez elég nagy helynek látszik. Van valami sejtése, hogy hol lehetnek?
– Sejtésem van, méghozzá elég megalapozott. A Stonewall Jackson teremben. Ez egy belső terem, rögtön az előcsarnok mellett. Egyetlen bejárata van, és egy liftsor is van benne.
– Miért olyan biztos benne, hogy ebben a Stonewall Jackson teremben lesznek?
– Ez egy régi szálloda, nyikorog, recseg, tele van patkányokkal meg más ijesztő dolgokkal. De amikor bent jártam abban a teremben, és zárva volt az ajtó, semmit nem hallottam. Csöndes volt, túl csöndes. De ha kinyitottam az ajtót, hallani lehetett a normál hangokat.
– Nem értem, mit akar mondani.
– Szerintem hangszigetelt, Jefferson.

Parks Michelle-re nézett. – Kezdem már érteni, mire akar kilyukadni.
– Készen állnak az emberei? – Parks bólintott. Michelle az órájára nézett. – Mindjárt éjfél, de telihold van. Keresztül kell vágnunk egy nyílt szakaszon, hogy elérjük a kerítést. Ha belülről tudjuk indítani a támadást, jobb esélyünk van rá, hogy nem veszítünk el senkit.
– Jó tervnek hangzik. De maga menjen elöl. Én nem ismerem a terepviszonyokat. – Parks, a walkie-talkie-jába beszélve, utasította az embereit, hogy vonják szorosabbra a gyűrűt.
Michelle készült nekiiramodni, de Parks megragadta a karját.
– Michelle, fiatalkoromban egész jó atléta voltam, de olimpián nem jártam. A térdem évek óta kínoz, úgyhogy, ha lehet, lassítson le annyira, hogy ne veszítsem szem elől.
Michelle elmosolyodott. – Ne aggódjon. Jó kezekben van.
A fák között törtek előre, amíg ki nem értek a nyílt terepre, ahol át kellett vágniuk a kerítéshez. Megálltak egy pillanatra, és Michelle a nehezen lélegző Parksra nézett.
– Készen áll? – Parks feltartotta a hüvelykujját. Michelle kiugrott, és futni kezdett a kerítés felé.
Parks ugyanezt tette mögötte. Futás közben Michelle először az előtte levő akadályokra összpontosított, de azután a figyelme a hátulról jövő hangok felé fordult. És amit hallott, attól megfagyott az ereiben a vér.
Ez nem szabályos lépések csattogása volt, hanem ugyanaz a szaggatott bicegés, amit a hálószobája ablaka előtt hallott a motelnál. Annak a merénylőnek a bicegő léptei, aki rálőtt. Vagyis rosszul okoskodott, mert nem egy sebesült ember kínlódó futása volt, hanem olyan emberé, akit ízületi gyulladás kínoz. És a fickó most már zihált is.
Ugyanabban a másodpercben ugrott be egy kidőlt fa mögé, amikor eldördült a puska, és a sörétek éppen oda csapódtak, ahol az imént volt. Oldalra gurult, kibiztosította a fegyverét, és viszonozta a tüzet, széles, halálos ívben szórva a golyókat.
Parks káromkodva földre vetette magát, épphogy elkerülve Michelle lövéseit. Újra tüzelt.
– Átkozott szuka! – ordította. – Szerencséd, hogy ilyen gyors vagy.
– Rohadék! – sikoltotta Michelle, majd körbenézett, a menekülés útját és Parks esetleges bűntársait keresve. Leadott két újabb lövést a férfi irányába, apró szilánkokat hasítva le arról a szikláról, amely mögött Parks lapult.
Parks két újabb puskalövéssel viszonozta a tüzet. – Sajnálom, de nem volt más választásom.
Michelle a sűrű erdő szélét fürkészte maga mögött, azon tépelődve, hogyan tudna eljutni odáig anélkül, hogy halálos lövés érné. – A, kösz. Ettől mindjárt jobban érzem magam. Mi az, nem keresett eleget helyettes rendőrbíróként?
– Az igazat megvallva, nem. Elkövettem régen egy nagy hibát, amikor washingtoni zsaru voltam, és azóta nyögöm a terhét.
– Beavatna engem is a dologba, mielőtt megöl? – Próbáld beszéltetni, biztatta magát Michelle. Közben talán sikerül kiutat találni.
Parks habozott, aztán így szólt: – Ezerkilencszázhetvennégy. Mond ez magának valamit?
– A Nixon-tüntetés? – Michelle erősen törte a fejét, aztán hirtelen megértette. – Washingtoni rendőr korában maga tartóztatta le Arnold Ramseyt. – Parks nem mondott semmit. – De ártatlan volt. Nem ő gyilkolta meg a nemzeti gárdistát... – Egy csapásra megvilágosodott előtte minden. –Magaölte meg, és rá akarta kenni Ramseyre. Nyilván lefizette valaki.
– Zavaros idők jártak akkoriban. Én is más ember voltam. És nem így terveztem. Azt hiszem, túl keményen ütöttem meg a srácot. Igen, lefizettek, hogy megtegyem, de mint utóbb kiderült, egyáltalán nem fizettek meg rendesen.
– És akinek akkor dolgozott, az most zsarolással próbálja rávenni, hogy tegye meg neki mindezt?
– Mint mondtam, sokba van ez nekem. A gyilkosság vádja soha nem évül el, Michelle.
De Michelle nem hallgatta már. Rájött ugyanis, hogy Parks ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit ő: igyekszik beszéltetni, amíg a bűntársai bekerítik. Megpróbált pontosan visszaemlékezni, hogy milyen típusú puskája van Parksnak. Hamar eszébe jutott: ötlövéses Remington. Legalábbis remélte, hogy az. Parks eddig négyszer tüzelt, és olyan nagy volt a csönd, hogy hallatszott volna, ha újratölt.
– Michelle, ott van még?
Válasz helyett Michelle leadott három lövést a sziklára, amire újabb puskalövés jött válaszul. Ahogy a sörétek elsüvítettek mellette, azonnal talpra ugrott, és az erdő felé rohant.
Parks újabb töltényeket nyomott a puskájába, egyfolytában káromkodva. De mire célozni tudott, Michelle túl messze járt ahhoz, hogy a sörétek kárt tehessenek benne, és egyre gyorsabban távolodott. Parks beleordított a walkie-talkie-jába.
Michelle látta, hogy közeledik valaki. Balra fordult, átugrott egy rönköt, és lehasalt a földre, éppen mielőtt a golyó becsapódott a fakéregbe.
A férfi a fán, akiről azt hitte, hogy rendőrségi mesterlövész, most már őt vette célba. Michelle leadott néhány lövést a férfi felé, aztán hason kúszott vagy tíz métert, mielőtt talpra ugrott.
Hogy a fenébe lehetett ilyen vak? Újabb golyó csapódott a feje mellett a fába, és újból földre vetette magát. Miután lélegzetet vett, megpróbálta számba venni a lehetőségeit. Nem nagyon akadt közöttük egy se, amelyik ne tartalmazta volna az ő erőszakos halálát. Tudta, hogy ezek méterről méterre átfésülhetik a környéket, és semmit se tehet ellene. Várjunk csak, a telefon! Michelle az övéhez kapott, csakhogy a telefon leesett valahol a csíp tetőről. Most aztán el volt vágva minden segítségtől, és legalább két gyilkos vadászott rá a sötét erdőben, a semmi közepén. A legrosszabb gyermekkori rémálmaiban sem történt vele ilyesmi.
Leadott pár lövést abba az irányba, amerre a közeledő gyilkosokat sejtette, aztán felugrott, és rohanni kezdett. A teli hold egyszerre volt áldás és átok. Abban segített, hogy lássa, hová fut, de megkönnyítette az üldözőinek is, hogy kiszúrják.
Kifutott az erdőből, majd megtorpant. Még éppen időben.
Annak a folyónak a meredek partján állt, amelyet első látogatásakor látott. Ha még egy lépést tesz, halálos zuhanás vár rá. A gondot az okozta, hogy Parks és a társa közvetlenül mögötte volt. Ellenőrizte a tölténytárat: öt golyó maradt benne, és volt nála még egy tartalék tár. Oké, ezek pár másodpercen belül kiérnek az erdőből, és könnyedén leszedik, ha nem talál addig valami fedezéket, ahonnan visszalőhet. De ha sikerül is lelőnie valamelyik támadóját, elárulja a helyzetét, és a másik könnyen lecsaphat rá. Körbenézett, olyan helyet keresve, ahol nagyobbak lennének a túlélési esélyei. Még egyszer szemügyre vette a szakadékot és a gyors sodrású folyót. Pillanatok alatt összeállt a fejében a terv. Egyesek hülye ötletnek, mások öngyilkos akciónak minősítették volna. De a fenébe, világéletében szerette a kockázatos megoldásokat. Az övébe dugta a pisztolyát, nagy lélegzetet vett, és várt.
Amint meghallotta, hogy az üldözői kiérnek a tisztásra, felsikoltott, és ugrott. Gondosan megválasztotta az ugrás helyét. Körülbelül hat méterrel lejjebb volt egy kis sziklapárkány. Erre érkezett, hasra vágódott, és kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. De így is majdnem lecsúszott, s csak görcsös kapaszkodása mentette meg attól, hogy a vízben kössön ki.
Ahogy felpillantott, látta, hogy Parks és a másik fickó lefelé néz, őt keresve. Ahová esett, kiálló szikla takarta el a szemük elől. És a hold mögöttük volt, mindkét fickó sziluettjét gyönyörűen kirajzolva. Michelle mindkettőt gond nélkül leszedhette volna, amire kísértést is érzett. De ő az egész ügy megoldását tűzte célul. És neki más feladatai voltak. Nekifeszítette a lábát egy kis farönknek, amely fennakadt a párkányon, ahol hasalt. Éppen emiatt ugrott ide. Addig lökdöste a rönköt, amíg ki nem csúszott a sziklapárkány szélére. Felnézett Parksékra. A két üldöző körbevilágított és ide-oda mutogatott. Amikor mindketten másfelé fordultak, Michelle taszított egyet a fán, és a rönk a mélybe zuhant. Ugyanebben a pillanatban akkorát sikoltott, amekkorát csak tudott.
Nézte, ahogy a rönk belecsattan a folyóba, aztán felpillantott az üldözőire. Miközben levilágítottak a becsapódás helyére, Michelle visszafojtotta a lélegzetét, és azért fohászkodott, üldözői higgyék el, hogy halálra zúzta magát. Ahogy teltek-múltak a másodpercek, és még mindig nem mentek el, azon kezdett gondolkodni, hogy talán mégis meg kellene próbálnia lelőni mindkettőt. Pár másodperc múlva, úgy látszik, mégis arra jutottak, hogy meghalt, mert megfordultak és visszaindultak az erdőbe.
Michelle várt körülbelül tíz percig, amíg biztossá nem vált, hogy elmentek. Aztán megmarkolt egy kiálló sziklát a párkány szélén, és mászni kezdett fölfelé. Ha Parks és a másik fickó látta volna elszánt arckifejezését, ahogy visszarángatja magát a halálból, minden fegyver- és létszámfölényük ellenére igencsak aggódni kezdtek volna az életükért.

71

– Sokat változott, Sidney –mondta King. – Lefogyott. Alig ismertem meg. Azért jól néz ki. Az öccse nem öregedett meg ilyen szépen.

Sidney Morse, Clyde Ritter éles eszű kampánymenedzsere, akinek egy ohiói elmegyógyintézetben kellett volna üldögélnie, csodálkozó pillantást vetett Kingre. Pisztolyt tartott a kezében, amit egyenesen King mellkasára szegezett. Drága öltönyében, frissen borotvált arcával, jól fésült őszülő hajával, szikár alakjával előkelő úriember benyomását keltette.

– El vagyok bűvölve. Mi vezette a gondolatra, hogy más is állhat a dolog mögött, mint az a szerencsétlen Bob Scott?
– Az üzenet, amit a fürdőszobaajtómon hagyott. Egy igazi titkosügynök soha nem használja az „őrszolgálat" szót, azt írná, hogy „nyomulás". És Bob Scott veterán katona volt, aki mindig a huszonnégy órás időszámítást használta. Sose használta volna a „de." rövidítést. Aztán törni kezdtem a fejem. Miért éppen Bowlington? Miért éppen a Fairmount Hotel? Azért, mert ez alig harminc percre van Arnold Ramseytől. Kampányfőnökként könnyen meg tudta szervezni a merényletet.
– Ahogy bárki más is, beleértve Doug Denbyt és magát Rittert is. És a világ számára én csupán egy zombi vagyok Ohióban.
– De nem egy titkosügynök számára. Bevallom, eltartott egy ideig, aztán csak rájöttem. – King a Sidney kezében lévő pisztoly felé bökött. – Maga balkezes, végül eszembe jutott. Emlékszem, ahogy majszolta a csokoládét. Tudja, mi a titkosszolgálatnál hajlamosak vagyunk odafigyelni az apró részletekre. És az a „zombi" Ohióban a jobb kezével kapta el a labdákat. És az egyik fotón a kórházban, Peter Morse egy baseballütőt tart a jobb kezében, ami még jobban megerősített engem.
– Az én drága jó öcsém. Sose volt jó semmire.
– Azért ő is fontos része volt a tervének – vetette közbe King.

Morse elmosolyodott. – Látom, nincs annyi esze, hogy megfejtse az egész feladványt, és azt várja, hogy tálcán tegyem maga elé. Rendben van, úgyse hinném, hogy tanúskodni fog még ellenem. Igen, az én bűnös hajlamú öcsémtől kaptam a tiszta pisztolyokat, amelyeket bevittünk Arnolddal a Fairmountba.

– Aztán eldugta a saját pisztolyát a kamrában, miután

Rittert megölték.
– De meglátott az a perszóna, és hét éven át zsarolt.
Csak akkor hagyta abba, amikor azt hitte, hogy
bolondokházába kerültem. A maga Maxwell barátnője
viszont, igaz, akaratán kívül, felfedte előttem a zsaroló
kilétét. Én pedig kamatostul megfizettem neki.
– Ahogy Mildred Martinnak is.
– Képtelen volt követni az utasításokat. Nem bírom az
ostoba embereket.
– Gondolom, ez a fivérére is
vonatkozik. – Valószínűleg hiba volt bevonni, de hát
családtag, és nagyon akart segíteni. Am ahogy telt az idő,
és szegény öcsém folytatta a drogozást, attól lehetett
tartani, hogy eljár a szája. Nálam volt az egész családi
kassza, így fennállt a zsarolás veszélye. Nem árt, ha szem
előtt tartja az ember a „problémáit", ezért magam mellé
vettem, és anyagilag támogattam. Amikor eljött az ideje,
személyazonosságot cseréltem vele, és
elmegyógyintézetbe zárattam.
– De miért kellett személyazonosságot cserélniük?
– Mert így zavartalanul előkészíthettem ezt a tervet,
miközben a világ azt hitte, valahol máshol vagyok.
Különben szaglászni kezdhettek volna utánam. – Morse
széttárta a karját. – Gondoljon csak bele. A Ritter-kampány
jó pár szereplője belekeveredett ebbe a bonyolult ügybe.
Az emberek óhatatlanul gyanakodni kezdtek volna rám.
Bolondokházában ücsörögni mégis jobb, mint halottnak
lenni. Az ember el is játszhatja a halálát. Biztos voltam
benne, soha nem jöhet rá senki, hogy én dugtam
elmegyógyintézetbe Petert, és nem fordítva
történt. – Morse elmosolyodott. – És minek csinálunk
valamit, ha nem viszünk bele stílust.
King a fejét csóválta. Minél több időt próbált nyerni
azzal, hogy Morse-ot beszélteti. Aki szemmel láthatóan
szívesen hencegett a nagyszabású tervével, és King arra
használhatta fel ezt az extra időt, hogy kidolgozzon egy haditervet. – Én máshogy csináltam volna. Előbb intézetbe dugom, aztán megölöm. így mindenki azt hihette volna,
hogy meghaltam.
– De ha megölöm, akkor boncolás lett volna, és ha
megnézi valaki a régi orvosi és fogorvosi kartonokat, abból
kiderült volna, hogy nem én vagyok. Ha természetes módon
hal meg, akkor minden rendben. Különben is, majdnem
egyformán nézünk ki, és az a pár apró trükk, amit
bedobtam, elég volt ahhoz, hogy mindenkit félrevezessek.
Az én zsenialitásom a részletekben van. Például ez a terem
hangszigetelt. Hogy miért választottam elhagyatott
szállodát? Mert a hangoknál sose lehet tudni: furcsa,
kiszámíthatatlan módon terjedhetnek, és én tényleg nem
tűröm, hogy megzavarjon valaki. Az tönkretenné az egész
előadást, és én még soha nem okoztam csalódást a
közönségnek. És szeretem elegánsan intézni a dolgaimat.
Mint például az üzenetnél, amit magának hagytam.
Egyszerűen bedobhattam volna a postaládájába. De egy
hullát akasztani az ajtajára? Az eredeti megoldás. És
felrobbantani a házát. Én így csinálok mindent.
– De miért keverte bele Bob Scottot? Az előbb
említette, hogy senki nem gyanakodott volna magára.
– Gondolkodjon, King ügynök. Minden drámához kell
negatív hős is. És egyébként is, Scott ügynök sose adta
meg azt a tiszteletet, ami járt volna nekem, amíg Ritterrel
voltam. Meg is lakolt érte.
– Oké, szóval kisüttette az öccse agyát,
megcsonkította az arcát, hogy még jobban elváltoztassa,
felhizlalta, miközben maga lefogyott, elvitte Ohióba, ahol egyikőjüket sem ismerték, és személyazonosságot cserélt vele. Ez tényleg szép mutatvány. Amilyen a Ritter-kampány
volt.
– Clyde Ritter csak eszköz volt.
– Úgy van. Ennek az egésznek semmi köze Clyde
Ritterhez, viszont annál több köze van Arnold Ramseyhez.
A professzornak volt valamije, amit maga mindenképpen
meg akart szerezni. Annyira kívánta, hogy halálba taszította
Ramseyt, csak hogy elvehesse tőle.
– Szívességet tettem neki. Tudtam, hogyArnold gyűlöli
Rittert. Régen túljutott már az egyetemi karrierje csúcsán.
Padlóra került, és nagyon várta már az ajánlatomat.
Megadtam neki a lehetőséget, hogy újraélhesse radikális
múltjának dicsőségét. Esélyt adtam neki, hogy mártírként
vonuljon be a történelembe, mint egy erkölcstelen,
gusztustalan elnökjelölt gyilkosa. Mi jobb jöhetett volna
ennél?
– Hogy maga elsétál a fődíjjal. Amit harminc éve
megpróbált már egyszer megszerezni, amikor Ramseyre
akarta kenni a nemzeti gárdista meggyilkolását. De az a
kísérlete kudarcot vallott, ahogy a Ritter-terv is. Mert
Ramsey eltűnt ugyan, de a győzelmet mégsem sikerült
megszereznie.
Morse csodálkozva nézett Kingre. – Folytassa!
Nagyon jól csinálja. Mit nem tudtam én megszerezni?
– A nőt, akit szeretett: Regina Ramseyt, a fényes jövő
előtt álló színésznőt. Fogadok, hogy több produkciójában
szerepeltette. Persze nem csak a pénzről volt szó.
Szerelmes volt belé. Csakhogy ő Arnold Ramseyt szerette.
– Az a röhej, hogy én mutattam be őket egymásnak.
Akkor találkoztam Arnolddal, amikor a polgárjogi
mozgalmakról csináltam színdarabot, és szükségem volt
egy szakértőre. Sose tudtam volna elképzelni két ennyire
különböző embert... Ramsey nem érdemelte meg őt, az
biztos. Reginávaltökéletespárost alkottunk, nyitva állt
előttünk az egész világ. Nagy jövő várt ránk. Ahogy
besugározta az egész színpadot, hatalmas Broadway-sztár
lehetett volna belőle, az egyik legnagyobb.
– Aki magát is sztárrá emelte volna.
– Minden impresszáriónak szüksége van múzsára. És
ne áltassuk magunkat, én kihoztam belőle a legjobbat.
Megállíthatatlanok lettünk volna. Ezzel szemben oda lett
minden ihletem, miután hozzáment Ramseyhez. Nekem
tönkrement a karrierem, igaz, hogy Arnold meg egy
szánalmas harmadrangú főiskolán tengette az életét.
– Az a maga műve volt. Maga tette tönkre Ramsey
karrierjét.
– Ha már annyi kérdést tesz fel nekem, hadd
kérdezzek én is valamit. Mi fordította rám a figyelmét?
– Hallottam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet,
ezért kutakodtam egy kicsit a családjában. Megtudtam,
hogy az apja volt az az ügyvéd, aki elintézte
Washingtonban, hogy ejtsék a gyilkosság vádját Ramsey
ellen. Gondolom, maga úgy tervezte, hogy bűnösnek állítja
be Ramseyt, és akkor Regina nem fogja szeretni. Aztán
megjelenik a színen, mint egy fehér lovag, megmenti
Ramseyt, és jutalmul megkapja Reginát. Éppen úgy, mint
egy mozifilmben.
Morse lebiggyesztette az ajkát. – Csakhogy valamiért
nem működött a forgatókönyv.
– Igen, de türelmesen kivárta, amíg eljön az újabb
alkalom.
Morse mosolyogva bólintott. – Én nagyon türelmes
ember vagyok. Amikor Ritter bejelentette, hogy indul az
elnökségért, tudtam, hogy eljött ez az alkalom.
– Miért nem végzett maga a riválisával?
– Mi lett volna abban az élvezet? Hol lett volna a
dráma? Mondtam, hogy én nem így csinálom a dolgaimat.
Különben is, Regina csak még jobban szerette volna. El
kellett tennem láb alól Arnold Ramseyt, de nem akartam,
hogy Regina sirassa. Azt akartam, hogy gyűlölje. Hogy újra
egy páros legyünk. Regina, persze, idősebb volt már akkor,
de a tehetség sose múlik el. Hittem benne, hogy még
mindig megvalósíthatjuk az álmomat.
– És a Ritter-gyilkosság volt a következő nagyelőadás.
– Igazság szerint egész könnyű volt meggyőzni
Arnoldot, hogy szálljon be. Már külön éltek, de tudtam, hogy
Regina még mindig szereti. Remek alkalom kínálkozott,
hogy bebizonyítsam, Arnold elmebeteg gyilkos, nem pedig
az a nemes lelkű, zseniális forradalmár, akihez Regina
hozzáment. Arnolddal jó néhányszor találkoztam titokban.
Mivel támogattam őket a nehéz időkben, a barátjának
tekintett. Egyfolytában az ifjúkori napjaira emlékeztettem,
amikor meg akarta váltani a világot. Arra buzdítottam, hogy
legyen megint hős. És amikor megemlítettem neki, hogy én
is szívesen csatlakoznék hozzá, és Regina nagyon büszke
lesz, tudtam, hogy számíthatok rá. És a terv ragyogóan
működött.
– Eltekintve attól, hogy a gyászoló özvegy újból
kikosarazta. És most azon egyszerű oknál fogva, hogy nem
szerette, ami persze mélyen lesújtotta.
– Valójában ez nem a teljes történet, ezért vagyunk
most itt.
King fürkésző pillantást vetett rá. – És aztán az özvegy
öngyilkosságot követett el. Vagy rosszul tudom?
– Újból férjhez akart menni. Egy olyan pasashoz, aki
feltűnően hasonlított Arnold Ramseyre.
– Thornton Jorst.
– Úgy látszik, betegesen vonzódott az efféle
alakokhoz. Kezdtem belátni, hogy az én „csillagom" nem
olyan tökéletes. De ennyi év után, ha én nem kaphattam
meg, akkor más sem.
– Tehát őt is megölte.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a nyomorult férje
után küldtem.
– És ezzel elérkeztünk Brunóhoz.
– Tudja, King ügynök, minden komolyabb színdarab
legalább három felvonásból áll. Az első a nemzeti
gárdistáról szólt, a következő pedig Ritterről.
– És ez a mostani, a zárójelenet, Brunóról és rólam.
De minek? Regina halott. Mi haszna van abból, hogy ezt
végigcsinálja?
– King ügynök, magában nincs elég fantázia, hogy
felfogja, mit állítottam én színpadra.
– Sajnálom, Sid, de földhözragadt ember vagyok. És
már nem dolgozom a titkosszolgálatnál, úgyhogy nyugodtan
elhagyhatja az ügynöközést.
– Nem, nem. Ma újra titkosszolgálati ügynök – közölte
Morse határozott hangon.
– Igen. Maga meg pszichopata. És ha vége lesz ennek
az egésznek, elintézem, hogy csatlakozhasson a fivéréhez.
És dobálhassa neki a teniszlabdákat.
Sidney Morse célba vette King fejét a
pisztolyával. – Akkor most szépen elmagyarázom, mit fog
tenni! Amikor az óra elüti a tíz harmincat, elfoglalja a helyét
a kötél mögött. A többivel nem lesz semmi dolga. Magának
roppant fontos szerepe lesz ebben a jelenetben. Biztos
vagyok benne, hogy tudja, mi. Sok szerencsét kívánok az
alakításhoz. Balszerencsét, természetesen.
– Akkor ez most ezerkilencszázkilencvenhat
újrajátszása lesz?
– Hát, nem egészen. Nem akarom, hogy unalmasnak
találja.
– Talán én is elő tudok rukkolni egy kis meglepetéssel. Morse felnevetett. – Nem vagyunk egy súlycsoportban,
King ügynök. És ne felejtse el, hogy ez nem kosztümös
próba. Ez a való világ, úgyhogy jól célozzon. És csak hogy
tudja, egyestés előadás lesz.
Morse eltűnt a félhomályban, King pedig nagy
lélegzetet vett. Morse ugyanolyan lehengerlőén és
ellentmondást nem tűrően viselkedett, mint régen. King
közel állt hozzá, hogy az idegei felmondják a szolgálatot.
Fogalma sem volt, hányan jönnek majd ellene. Egy
pisztolya volt, és egy pillanatig se hitte, hogy vaktöltényen
kívül bármi más is lehet benne. Az órára pillantott. Tíz perc volt hátra a kezdésig. Megnézte a saját óráját is. 12.30 volt rajta. Nem tudta, hogy nappal vagy éjszaka. Morse,
természetesen, bármilyen időpontra beállíthatta az óráját. Körülnézett, s próbált valami kapaszkodót találni, ami
segíthet neki a túlélésben. Nem látott mást, csak annak a
rémdrámának az újabb színrevitelét, amire még gondolni
se akart, nemhogy újra átélni.
És ekkor hirtelen feltöltött benne: vajon kivel fogja
eljátszatni Arnold Ramsey szerepét? Rögtön be is villant a
válasz. Hát a lánnyal, aki az apjára ütött! A rohadt szemét!
Ez tényleg megcsinálja még egyszer.

Michelle a fák között osont előre, éberen figyelve minden mozgásra a szálloda körül. Látta, ahogy Jefferson Parks beszáll egy kisteherautóba, majd csikorgó kerekekkel elrobog. Oké, eggyel kevesebb ellenfél, aki miatt aggódni kell, gondolta. Miután elég biztonságosnak ítélte a helyzetet, lehajolt és óvatosan megközelítette a kerítést. Éppen mászni kezdett volna, de megtorpant. Halk zümmögésre lett figyelmes, aztán meglátta a kerítésre kötött drótot. Hátralépett, felvett egy darab botot, és megbökte vele a drótkerítést. Azonnal lángra kapott. Remek, most még áram alatt is van, mérgelődött. Nem használhatta a kerítéslyukat, mert megemlítette Parksnak, és félő volt, hogy ott várnak rá, ha nem hitték el, hogy vízbe fulladt. A nyílás különben is olyan szűk volt, hogy nem tudott volna átbújni úgy, hogy hozzá ne érjen a kerítéshez.

Visszahátrált az erdőbe, hogy átgondolja a lehetséges megoldásokat. Végül eszébe jutott, hogy mit látott itt előző látogatásakor. Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy bejusson valahogy. Gyorsan az épület mögé osont, ahol a talaj erősen lejtett a kerítés felé, tökéletes ugrósáncot alkotva. Valaha középiskolai bajnok volt magas- és távolugrásban, de azóta hosszú évek teltek el. Felmérte a távolságot, végzett néhány bemelegítő mozdulatot, és megnézte, milyen magasra van a kerítés attól a ponttól, ahonnan majd elugrik. Levette lapos sarkú cipőjét, átdobta a kerítésen, rajt állásba helyezkedett, elmormolt egy csendes imát, mély lélegzetet vett, majd futni kezdett. Számolta a lépéseket, ahogy az edzésen tanították. Egyre közelebb ért a kerítéshez. Már csak egy-két másodperce maradt rá, hogy kiszálljon az egészből. Tudta, ha itt kudarcot vall, a vereség nem csak néhány könnycseppel fog járni, mint egy vesztes futóversenyen. Most az életéről volt szó.

Ahogy elemelkedett a talajtól, lábai, karjai és a háta tökéletes összhangban működtek, s izmai éppen időben nyerték vissza emlékezetüket. A hátát homorította, majd megcsavarta a testét, és jó húsz centivel átrepült a kerítés fölött. A túloldalon nem volt puha szivacs, hogy felfogja az esést. Mindene fájt, ahogy lassan feltápászkodott, és felvette a cipőjét. Aztán továbbügetett a szálloda felé, megkereste a törött ablakot, és bemászott az épületbe.

72

Amint az óramutató 10.26-ra ugrott, megjelent egy alak az ajtóban, ahol King bejött. John Bruno zavarodottnak és rémültnek látszott, úgy festett, mint aki hányni készül. King is hasonlóan érezte magát, neki is hányingere volt. Úgy álltak ott, mint keresztények az oroszlánok előtt, miközben a tömeg ordítva követeli a vérontást. Ahogy King odalépett hozzá, Bruno hátrálni kezdett. – Kérem, ne bántson!

– Nem akarom bántani. Azért vagyok itt, hogy segítsek.
Bruno döbbenten nézett rá. – Ki maga?
King mondani akart valamit, de meggondolta magát. Hogyan tudná megmagyarázni? – Én vagyok a testőre – mondta végül. Meglepetésére Bruno kérdezősködés nélkül tudomásul vette. – Mi folyik itt? – kérdezte Bruno. – És hol vagyunk?
– Egy szállodában, és nemsokára történni fog valami. Csak azt nem tudom pontosan, hogy mi.
– Hol van a többi embere?
King üres tekintettel nézett rá. – Bárcsak tudnám... uram. – Őrület volt ez az egész, de hát mi mást tehetett volna? És kénytelen volt elismerni, hogy sokkal könnyebben vissza tudott bújni az ügynökbőrbe, mint gondolta volna.
Bruno a terem ajtajára nézett. – Ott nem mehetünk ki?
– Nem, az nem volna jó ötlet. – King látta, hogy az óra 10.29-re ugrik. Nyolc évvel ezelőtt Ritter éppen előtte állt, és a rajongóival parolázott. King nem akarta ugyanezt a hibát Brunóval elkövetni. A kötélhez vezette. – Szeretném, ha mögém állna. Bármi történjen, maradjon mögöttem.
– Igen, természetesen.
Igazság szerint King inkább Bruno mögé állt volna. Ennyi év után megint az élő pajzs átkozott szerepe jutott neki.
Kihúzta a zsebéből a pisztolyát. Ha a golyók nem valódiak, úgy sincs esélyük. Szemügyre vette a selyemkordont. Előrelépett egy lépést. Most két-három centire állt a kötéltől, majdnem pontosan ott, ahol Ritter volt, amikor Ramsey lelőtte. Amint a mutató 10.30-ra ugrott, csőre töltötte a pisztolyát.
– Oké, hozhatják a pufók kisbabákat – dünnyögte King. – Hozzák őket.

Ahogy Michelle kilesett a sarok mögül, egy férfit látott a Stonewall Jackson terem ajtaja előtt állni. Pisztollyal meg puskával volt felfegyverkezve, és arra a mesterlövészre emlékeztetett, akit a fa tetején látott. Michelle nem látta tisztán az arcát, de gyanította, hogy ő lehet Simmons. Most előnyös helyzetben volt vele szemben. Ugorjon ki, és kiáltson rá, hogy „Fel a kezekkel!"? Valószínűleg sikerülne leterítenie a fickót, aki valószínűleg nem tudna visszalőni. Aztán meglátta, hogy Simmons az órájára pillant, és elvigyorodik. Ami nem jelenthetett mást, mint hogy...

Michelle kigurult a fedezékből, és a fickóra szegezte pisztolyát. Rákiáltott, hogy „Fel a kezekkel!", de egy kicsit módosítva az eredeti elképzelésén, egy időben lőtt a felszólítással. A golyók a férfi mellkasán csattantak, mire Simmons felordított, és elvágódott. Michelle odarohant a fekvő emberhez, arrébb rúgta a pisztolyát, letérdelt, és megnézte a pulzusát. A bakancsos láb hirtelen felemelkedett, és vállon rúgta Michelle-t, aki hátrabukfencezett, és elejtette a pisztolyát.

Simmons tántorogva felállt, és a mellét dörzsölte. Hogyan lehetséges ez? Hiszen eltaláltam a felsőtestét, dühöngött Michelle. Aztán rögtön válaszolt is a saját kérdésére, miközben talpra küzdötte magát. Golyóálló mellény. A pisztoly felé ugrott, Simmons úgyszintén. Egymásnak ütköztek, majd Simmons könyökhajlatba fogta Michelle nyakát.

– Most valóban megdöglesz – sziszegte a fülébe. Michelle-nek szemernyi kétsége sem volt, hogy ugyanez a fickó akarta megölni a terepjáróban.

Michelle erőben nem tudta felvenni a versenyt, ezért úgy döntött, hogy kihasználja az ismereteit. Hirtelen Simmons bal oldalába döfte a könyökét, pontosan oda, ahol sejtése szerint belelőtt azon a bizonyos éjszakán. Simmons felhördült, a szorítása engedett, és térdre rogyott. Michelle elrúgta magát tőle, végigcsúszott a padlón, s megpróbálta elkapni a pisztolyát. Ahogy rákulcsolódott a keze a fegyveragyra, s megfordult, látta, hogy Simmons felegyenesedik, és kiránt egy tőrt az övéből.

Michelle célzott és tüzelt, és a golyó pont középen találta el Simmons homlokát. Michelle odalépett hozzá, és miközben a holttestet bámulta, merész ötlete támadt. Bízott benne, hogy a terve ezúttal működni fog.

73

Pontosan 10.31-kor King rájött, hogy újabb problémával kell szembenéznie. A lift felé pillantott. Ha megismétlődik a múlt, akkor azzal a lifttel történni fog valami. A probléma az, hogy ha kinyílnak azok az ajtók, és nem fordul oda, hogy megnézze, mi van ott, akkor lehet, hogy éppen abból az irányból fogják megtámadni őt és Brunót. De ha odafordul, ahogy nyolc évvel ezelőtt tette, akkor a pillanatnyi figyelemkiesés mindkettőjük vesztét okozhatja. Elképzelte, ahogy Sidney Morse figyeli a hezitálását, és majd' megszakad a röhögéstől.

Ahogy az óra a végzetes perc felé közeledett, King hátranyúlt, és megragadta Brunót. – Ha azt mondom, földre – súgta ellentmondást nem tűrő hangon –, akkor bukjon le!

Olyan érzése támadt, mintha az óramutató minden rezdülését látná, ahogy közeledett a 10.32-höz. Készenlétbe helyezte a pisztolyát. Arra gondolt, lead egy sorozatot, hogy megtudja, éles töltény van-e benne, de könnyen megeshetett, hogy Morse csak egy igazi golyót adott neki, és akkor elpocsékolja. Lehet, hogy Morse éppen erre számított.

Kaszáló mozdulatokat tett a pisztolyával, és egyre keményebben markolta Bruno kabátját. Az elnökjelölt olyan szaporán vette a levegőt, hogy attól lehetett tartani, menten elájul. King egy pillanatig azt hitte, hogy Bruno szívverését hallja, aztán rájött, hogy a sajátját. Oké, jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta.

Amikor az óra 10.32-re ugrott, felgyorsult a pisztoly kaszálása, ahogy King megpróbálta szemmel tartani a terem minden szögletét. Hirtelen kialudtak a lámpák, és teljes sötétség borult rájuk. Aztán olyan kaleidoszkopikus fényáradat zúdult a teremre, amire bármelyik diszkó büszke lehetett volna. Görögtűzként ömlött végig a falakon, és egyre jobban felerősödtek a hangok. A vakító fényben és fülsiketítő zajban King kénytelen volt eltakarni a szemét. Aztán eszébe jutott a napszemüveg. Benyúlt a zsebébe, és feltette. Egy nulla a homályban álló fickó javára.

Ekkor csilingelt a lift.
– Dögölj meg, Morse! – kiáltott fel King. Hallotta, hogy kinyílik a liftajtó. Vagy ez is csak trükk? Képtelen volt eldönteni. Nézzen oda, vagy...?
– Földre! – kiáltotta Brunónak, aki azonnal a földre dobta magát. King elfordította a fejét, elhatározva, hogy csak egy tizedmásodpercre néz a lift felé. De annyi se lett belőle.
Joan Dillingert látta maga előtt. Alig három méterre volt tőle, s úgy tűnt, mintha a plafonon lógna. Mintha keresztre feszítették volna, arca sápadt volt, szeme csukva. King nem tudta eldönteni, hogy valódi-e vagy sem. Előrelépett két lépést, és kinyújtotta a karját, de a keze keresztülment Joanon. Döbbenten megtorpant, és a lift felé rántotta a fejét. Ott volt Joan, megkötözve és felakasztva egy dróttal a mennyezetre. Innen vetítették ki a képét valamilyen kivetítő szerkezettel. Halottnak látszott.
Ahogy Joant bámulta, iszonyatos düh öntötte el. De Morse valószínűleg éppen erre számított, s ez a felismerés aztán kissé lehiggasztotta.
Miután visszafordította a fejét, szinte kővé dermedt. Kate Ramsey állt előtte, közte és a kartonfigurák között, és egyenesen rá irányította a pisztolyát. – Fegyvert eldobni! – kiáltotta a lány.
King habozott, majd letette a pisztolyát. Újra felgyulladtak a lámpák, a különleges hangeffektusok abbamaradtak.
– Felállni! – kiáltott Brunóra a lány. – Állj fel, te rohadék! – sikoltotta.
Bruno remegő lábbal feltápászkodott, de King nem tágított az elnökjelölt és merénylőjelöltje közül.
– Figyelj rám, Kate. Te nem akarod ezt.
Hang harsant valahonnan; Morse volt az, a rendező szerepét játszva, a következő jelenetét dirigálva.
– Gyerünk, Kate! Tálcán hoztam eléd őket, ahogy megígértem: azt az embert, aki tönkretette apád karrierjét, és azt, aki elvette az életét. A töltényeid acélhegyűek. Egyetlen lövés megöli mindkettőt. Tedd meg. Tedd meg szegény apádért. Ők pusztították el.
Kate ujja rágörbült a ravaszra.
– Ne hallgass rá, Kate! – mondta King. – Ő volt az, aki tőrbe csalta apádat. Ő vette rá, hogy ölje meg Rittert. Brunónak semmi köze az egészhez.
– Hazudsz! – kiáltotta a lány.
– Sidney Morse beszélt akkor éjjel az apáddal.
– Tévedsz! Az egyetlen név, amit hallottam, Thornton Jorsté volt.
– Te nem az ő nevét hallottad, csak azt hitted. Te nem azt hallottad, hogy – „Thornton Jorst". Az hangzott el, hogy „trójai ló".
Kate hirtelen nem látszott már olyan magabiztosnak.
King kihasználta a pillanatnyi előnyt. – Biztos vagyok benne, hogy Morse beléd sulykolta, mit mondj nekünk, de ez a rész igaz volt. Csak éppen nem fogtad föl a jelentőségét. – Kate arckifejezése zavart lett, és az ujja már nem nyomta olyan erősen a ravaszt.
King gyorsan folytatta. – Morse volt a trójai faló, a belső ember a Ritter-kampányban. Ő maga fogalmazott így az apádnak. Morse tudta, hogy Arnold gyűlöli Rittert azért, amit az országgal művel. De Morse-ot egyáltalán nem érdekelte Ritter politikája. Akkor miért csatlakozott a kampányhoz? Mert szerette az édesanyádat. Az ő reménybeli Broadway-csillagát. Azt hitte, ha apádat sikerül eltüntetnie a színről, megszerezheti. Am amikor ez nem jött össze, megölte anyádat. És most téged használ föl, ugyanúgy, ahogy felhasználta apádat is.
– Ez őrültség. Ha ez igaz, akkor miért csinálja ezt az egészet Morse?
– Nem tudom. Mert elmebeteg. Ki más tervelne ki ilyen őrültséget?
– Hazugság az egész, Kate! – harsogta Morse. – Érted teszem, hogy igazságot szolgáltassak neked. Most már lődd le őket!
King Kate szemébe nézett. – Az apád megölt valakit, de abban a hitben tette, hogy nemes célt szolgál. Az az ember viszont... – King Morse hangja irányába mutatott – ...egy hidegvérű gyilkos, aki puszta féltékenységből gyilkolt.
– De te ölted meg az apámat! – vágott vissza Kate.
– Én a munkámat végeztem. Nekem nem volt más választásom. Te nem láttad az apád arcát aznap, de én igen. És tudod, mi látszott rajta? Tényleg tudni akarod?
Kate könnyes szemmel nézett Kingre, aztán lassan bólintott.
– Csodálkozás, Kate. Csodálkozás. Először azt hittem, sokkot kapott, amikor ráébredt, hogy megölt valakit. De aztán rájöttem, az lepte meg ennyire, hogy Morse nem húzta elő a pisztolyát, és nem tüzelt. Pedig megállapodtak. Morse közvetlenül mellettem állt. Apád egyenesen rá meredt. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy becsapták.
– Ez az utolsó lehetőséged, Kate! – dörögte Morse. – Különben én lövöm le őket.
King könyörgő tekintettel nézett Kate-re. – Kate, nem teheted meg. Nem teheted meg. Az igazat mondom neked. Tudod,hogy így van. Akármilyen hazugságokkal etetett Morse, te nem vagy gyilkos, és nem is leszel az.
–Lőj! –üvöltötte Morse.
Kate azonban leengedte a pisztolyát, és ekkor kivágódott a terem ajtaja. Ez elvonta egy pillanatra Kate figyelmét, mire King megmarkolta a bársonykötelet, felrántotta, és kiverte a pisztolyt a lány kezéből. Kate felsikoltott, és hátratántorodott.
King rákiáltott Brunóra: – Fusson! Ki az ajtón!
Bruno megfordult, és rohanni kezdett az ajtó felé, amelyen éppen belépett Michelle.
Hirtelen felgyulladt az összes lámpa, elvakítva őket egy pillanatra. Michelle látta meg először a veszélyt. Felsikoltott, és előrevetette magát. – Bruno, a földre! – kiáltotta.
Elsült a pisztoly. Ahogy Michelle az elnökjelölt elé ugrott, a golyó a mellkasán találta el.
King a lövés irányába fordította pisztolyát, és tüzelt. Ekkor jött rá, hogy Morse egyáltalán nem adott neki esélyt: a pisztolya vaktölténnyel volt megtöltve.
King felkiáltott: – Michelle!
Michelle azonban nem mozdult, Bruno pedig már kijutott az ajtón. És ekkor ismét kialudtak a lámpák, koromsötétbe borítva a termet.

74

King lekuporodott a sötétben, és kétségbeesetten keresgélt valamit. Ekkor ismét visszajött a fény, bár kissé halványabban. King érezte, hogy van mögötte valami, és megpördült. Sidney Morse állt ott, pisztolyát egyenesen rá szegezve.

– Tudtam, hogy nincs benned elég bátorság – mondta Morse, Kate felé bökve a pisztolyával, aki még mindig a földön feküdt. – Nem úgy, mintapádban! –Körbemutatott a termen. – Megkaptad tőlem a nagyszínpadot, hogy eljátszhasd a nagyjelenetet. Tökéletes forgatókönyvet írtam neked. Anyád káprázatos előadást rögtönzött volna, de te csúnyán megbuktál.

King felsegítette Kate-et, aztán a lány és Morse közé állt.
– Nocsak, megint élő pajzs lett, Sean? – jegyezte meg vigyorogva Morse. – Úgy tűnik, ezt szánja magának a sors.
– Bruno kijutott, és ha a sors engedi, bosszút állok magán, amiért lelőtte Michelle-t.
– Bruno sohase fog élve kikerülni a Fairmountból. Ami meg Maxwell ügynököt illeti, neki elfogyott a szerencséje. De ő legalább tűzharcban esett el. Mi többet kívánhat magának egy titkosszolgálati ügynök?
Morse King szemébe nézett. – Az előbb feltett nekem egy kérdést, hogy miről szól ez az egész. Megmondom! Semmivel sincs több köze a dolognak John Brunóhoz, mint Clyde Ritterhez volt. – Kate felé bökött a pisztolyával. – Nyolc évvel ezelőtt még az apádról szólt a dolog, de ma már kizárólag rólad, drága Kate.
– Rólam? – szipogta Kate, és csorogni kezdett a könnye.
Morse felnevetett. – Te tényleg olyan ostoba vagy, mint az apád. – King szemébe nézett. – Azt mondja, hogy Regina azért utasított vissza, mert nem szeretett, mert nem kért a varázslatból? Ez nem teljesen igaz. Én tudom, hogy szeretett, csak Arnold halála után nem mehetett vissza a színpadra, és nem válhatott belőle újra nagy sztár, mert volt valaki, aki ráakaszkodott. – Kate-re pillantott. – Te.Téged nem tudott elhagyni az anyád. Azt mondta, szükséged van rá. Te vagy az élete. Mekkorát tévedett! Mi vagy te? Egy szánalmas kis senki ahhoz a legendás Broadwaykarrierhez képest, ami kettőnkre várt.
– A magafajta sosem értheti meg, milyen az igazi szerelem – jegyezte meg King. – És milyen alapon hibáztatja Kate-et? Ő nem tudott semmit az egészről.
– Olyan alapon hibáztatom, amilyenen akarom! – ordította Morse. – Ráadásul, amikor Regina hozzá akart menni ahhoz az idióta Jorsthoz, Kate lelkesen támogatta. Ó, igen, megvoltak a magam kémei. Ugyanolyan fajankót akart apának, mint amilyenArnold volt. Ez már önmagában elég indok ahhoz, hogy meghaljon. De van még több is. Nyomon követtem a karrieredet, Kate. Ugyanazt az utat járod be, mint a szerencsétlen apád, a szánalmas tiltakozó akciókkal, tüntetésekkel és jótékonykodásokkal. Mintha a történelem megismételné önmagát: végeztem Arnolddal, erre újra megjelent nekem a te képedben. – Morse szeme összeszűkült, ahogy a lányra nézett. Most már nyugodtabban folytatta: – Apád tette tönkre az életemet, amikor elszakított a nőtől, aki kellett nekem, akitmegérdemeltem.A halála után meg te vetted át tőle a zászlót. Ha te nem lennél, Regina ma is az enyém volna.
– Nem tudom elhinni, hogy az anyám valaha is szerethetett egy ilyen embert – mondta undorodva Kate. – Nem tudom elhinni, hogy megbíztam magában.
– Hát, én magam is elég jó színész lennék, drága Kate. És téged olyan könnyű volt becsapni. Amikor Bruno bejelentette az indulását, rögtön rád gondoltam. Micsoda szerencsés véletlen. A fickó, aki elítélte apádat egy olyan bűntettért, amit én kentem rá, éppen annak a pozíciónak a megszerzését tűzte célul, amit az apád által lelőtt fickó is kiszemelt. Tökéletes volt minden. Azonnal felötlött bennem az újrajátszás gondolata. így aztán eljöttem hozzád, elmeséltem neked az egész szomorú történetet szegény apádról, és te minden szót elhittél.
Kate el akart indulni Morse felé, de King visszafogta.
– Elhitette velem, hogy a szüleim barátja! – kiabálta Kate. – Hogy segített apámnak, amikor gyilkosságért letartóztatták, és hogy John Bruno tette tönkre a karrierjét. – Kingre nézett. – Hozott nekem egy csomó újságkivágást. Azt mondta, ismerte a szüleimet, és sokat segített nekik még a születésem előtt. Pedig a szüleim soha nem beszéltek róla. Azt állította, hogy ő is itt volt aznap a Fairmountban, és szerinte egyáltalán nem kellett volna lelőni az apámat, mert az apám már letette a fegyvert, amikor maga rálőtt. Azt mondta, hogy maga egy rohadt gyilkos. – Ismét Morse-ra pillantott. – És ez mind hazugság.
Morse a fejét csóválta. – Persze hogy az. Ez is hozzátartozik az előadáshoz.
– Veszélyes dolog megbízni egy őrültben, Kate – mondta King.
– Nem őrültben, King ügynök. Hanem látnokban. Higgye el, van egy finom választóvonal a kettő között. És most... – harsogta Morse, színpadiasan széttárva a karját – ...jöhet a harmadik és utolsó felvonás! Kate Ramsey tragikus halála, aki a tébolyult titkosügynök, Bob Scott felbujtására bosszút áll imádott apjáért, és magával viszi a sírba John Brunót és Sean Kinget. Minden erre utaló bizonyítékot, hála nekem, természetesen meg fognak majd találni. Gondolj csak bele, micsoda lélegzetelállító hasonlóság: apa és lánya, két elnökjelölt gyilkosa, pontosan ugyanazon a helyen pusztul el. Ez tényleg az egyik legjobb darab, amit valaha írtam.
– Maga tényleg elmebeteg – dünnyögte King.
– A buták és tehetségtelenek mindig is alábecsülték a briliáns tehetségeket – mondta önelégülten Morse. – És most a Ramsey család, az édes, imádott Ramsey család – utolsó tagja is eltűnik végre a földről. Biztos vagyok benne, hogy szépen fogsz meghalni, Kate. Én meg végre folytathatom az életem. A művészi erőmet mostanra teljesen visszaszereztem. Egy új személyazonosság, és Európa visszavár. A lehetőségek száma korlátlan, még édesanyád nélkül is. – Kate-re fogta pisztolyát.
King is felemelte a fegyverét. – Igazság szerint, Sid, csak egyetlen lehetősége maradt.
– Abban csak vaktöltény van – mondta Morse. – Ezt még néhány perce tudta.
– Ezért is ütöttem ki Kate kezéből a pisztolyt, és kerestem meg, amikor elaludt a villany.
– Csak blöfföl.
– Tényleg? Az én pisztolyom ott van a földön. De ha odafordul, lelövöm. Ez majdnem olyan, mint a liftes trükkje. A két fegyver egyébként teljesen egyforma. Lehetetlen megkülönböztetni őket. De rajta, nézze csak meg! Amikor majd belefúródik a fejébe a golyó, tudni fogja, hogy tévedett. Ezt elcseszte, Sid. Egy előadáson sose szabad szem elől téveszteni a kelléknek használt fegyvert. Egy magafajtabriliánsrendezőnek tudnia kéne ezt.
Morse hirtelen nem tűnt már olyan magabiztosnak.
King megpróbálta kihasználni a helyzetet. – Mi a gond, Sid? Ideges egy kicsit? Nem kell ahhoz nagy bátorság, hogy lelőjünk egy fegyvertelen embert, vagy öregasszonyokat fojtsunk a fürdőkádba. De most kiderül, milyen bátor valójában, ha nem tud elrejtőzni a színfalak mögött. Maga itt a nagy sztár, a főszereplő, és a közönsége türelmetlenül várja.
– Gyenge színész lenne. Nem elég meggyőző az alakítása – felelte Morse, de feszültség csendült ki a hangjából.
– Igaza van, nem vagyok jó színész, de nem is kell, hogy az legyek, mert ez nem színdarab. A golyók igaziak, és legalább az egyikünk meg fog itt halni, és a végén nem fogunk visszajönni ráadást adni. Mondok én valamit: minden drámának jót tesz egy kis párbaj, úgyhogy párbajozzunk egyet, Sid. Csak maga meg én. – King a ravaszra tette az ujját. – Háromra. – Mélyen Morse szemébe nézett, aki egyre sápadtabb lett, és egyre gyorsabban vette a levegőt.
– Gyerünk, ne féljen tőlem. Én csak egy leszerelt titkosügynök vagyok. Igaz, lepuffantottam már néhány embert, akik lövöldöztek rám, de hát milyen jó lehetek én már? Maga mondta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. – King elhallgatott egy pillanatra, aztán számolni kezdett. – Egy...
Morse keze megremegett, és hátrált egy lépést.
King keményen markolta a pisztolyt. – Nyolc éve nem lőttem pisztollyal. Emlékszik, ugye, az utolsó alkalomra? Olyan rozsdás vagyok, hogy ebben a fényben még ilyen közelről is csak a törzsét tudom eltalálni. De azért így is megölöm.
Morse lélegzése még gyorsabb lett, és ismét hátrált egy lépést.
– Kettő... – King egy pillanatra se vette le a szemét Morse arcáról. – Ne felejtsen el meghajolni, Sid, mielőtt a földre zuhan egy nagy lyukkal a mellkasán. De ne aggódjon, gyors halál lesz.
Ahogy King kezdte kimondani a „hármat", Morse felüvöltött. Kialudtak a lámpák, és King gyorsan behúzta a nyakát, ahogy egy golyó elsüvített a feje fölött. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A trükkje bevált.

Egy perc múlva a nő, aki lelőtte Michelle-t, előrébb osont a sötétben, elhaladt néhány kartonfigura mellett, és King felé lépett. Amikor kialudtak a lámpák, Tasha föltette az infraszemüveget, amivel most tisztán ki tudott venni mindent, miközben King semmit sem látott. Elment a földön fekvő Michelle mellett, aztán kidugta a fejét két kartonfigura között. King közben behúzódott Kate-tel az egyik sarokba, de Tasha számára tökéletes célpontot nyújtottak. A kapott parancs egyértelmű volt: bármi történjék, Sean Kingnek és Kate Ramseynek meg kell halnia. Célba vette őket, s közben elmosolyodott. Embert ölni, ez volt a hivatása. És most újabb kettőt felírhat a listájára.

Hirtelen valami zajt hallott a háta mögött, és megpördült. Éles fény hasított a szemébe, amit aztán valami jóval keményebb dolog követett. Ahogy a golyó belefúródott Tasha fejébe, emberölő karrierje hirtelen véget ért.

Michelle remegő térddel felállt, és a mellkasát dörzsölgette ott, ahol a lövedék belefúródott a Simmonsról levett golyóálló mellénybe. A becsapódás erejétől elvesztette az eszméletét, de szerencsére éppen idejében tért magához.

Zseblámpájával világítva megkereste Kinget és Kateet. – Elnézést, de adódott egy kis problémám, azért nem tudtalak fedezni eddig. Jól vagytok?

King bólintott. – Láttad Sidney Morse-ot?
– Sidney áll a dolog mögött? – King biccentett.

Michelle zavartan nézett rá. – Azt hittem, Peter Morse.
– Én is csak nemrég jöttem rá. Van egy késed?
Michelle a kezébe nyomott egy tőrt. – Simmonstól
koboztam el a zseblámpával együtt. Mit akarsz csinálni?
– Te csak várj meg a terem előtt. És vidd magaddal
Kate-et.
Michelle és Kate elindult az ajtó felé. King a lifthez
sietett, ahová Joant felakasztották. Megnézte a pulzusát.
Még élt. Sietve levágta a kötélről, a vállára emelte, és
kiment vele a teremből Michelle és Kate után.
Ahogy kiért, hirtelen letette Joant, előrehajolt, és
kapkodni kezdte a levegőt. A Morse-szal előadott drámai
kettős igencsak megviselte.
– Mi a baj? – kérdezte Michelle.
– Azt hiszem, rosszul leszek – csattant föl King. – Az a
baj.
– Ugye csak blöfföltél a pisztollyal? – szólalt meg
Kate. – Nem is az enyém. Csak vaktöltény volt benne.
– Igen, csak blöfföltem – mondta fogcsikorgatva King. Michelle a hátára tette egyik kezét. – Mindjárt jobban
leszel.
– Öreg vagyok én már az efféle macsó
szarsághoz. – King vett még néhány nagy lélegzetet, aztán
fölegyenesedett. – Nem éreztek füstszagot? – kérdezte. A kijárathoz futottak, ahol a halálra rémült Brunóval
találkoztak. A folyosó felé mutogatott, amit már teljesen
elborítottak a lángok. A felső szintekre vezető lépcsőknél is
tűzfal állta útjukat.
Michelle észrevett egy fekete kábelt a földön, és
megmutatta Kingnek.
– Ez az, amire gondolok?
King megvizsgálta. Amikor felnézett, sápadt volt az
arca. – Aláaknázta az egész
épületet. – Körbepillantott. – Nem tudunk kimenni, és
felmenni sem tudunk. – A folyosó másik vége felé
nézett. – Ha jól emlékszem, az az alagsorba vezet. Onnan
pedig nincs kijárat.
– Várjunk csak! – kiáltott fel Michelle. – Márpedig az
alagsoron át létezik egy kiút.

75

Ahogy leértek az alagsorba, utánuk tódult a füst a fenti pokolból. Idelent égtek a lámpák, úgyhogy egész jól láttak.
– Oké, most merre? – kérdezte King, ahogy végignézett a hosszú folyosón, aminek a közepét törmelék torlaszolta el. – Mondtam, hogy nincs itt kijárat. Körülnéztünk, amikor Ritter itt volt.
– Nem arra, erre – közölte Michelle. Kinyitotta a nagy étellift ajtaját. – Ezzel felmegyünk a harmadik emeletre.
– A harmadik emeletre? – kiáltotta dühösen Bruno. – És aztán mi lesz? Leugrunk? Ez aztán briliáns ötlet, Maxwell ügynök, egyszerűen briliáns!
Michelle csípőre tett kézzel Bruno elé állt. – Ezúttal pontosan azt fogja tenni, amit mondok, úgyhogy fogja be a száját, és húzzon be a liftbe,uram! –Ezzel benyomta Brunót az ételliftbe, majd Kate felé fordult.
King közelebb lépett. – Te felmész Brunóval, aztán visszaküldőd a liftet. Én Joannal és Kate-tel utánad megyek.
Michelle bólintott, aztán odaadta a pisztolyát Ringnek. – Ebben éles töltények vannak. Vigyázz magadra, Sean.
Bemászott az ételliftbe, és Brunóval együtt húzni kezdte a kötelet, így hajtva felfelé magukat.
Ahogy Ring megpróbálta magához téríteni Joant, Kate lerogyott a földre. – Engem nyugodtan hagyj itt. Nem akarok élni – mondta.
King letérdelt mellé. – Morse a szívedet és az agyadat is megdolgozta, és ezt a kettős nyomást nehéz elviselni. Ennek ellenére te nem voltál képes meghúzni a ravaszt.
– Olyan ostobának érzem magam. Szeretnék meghalni.
– Nem, nem fogsz meghalni. Hosszú élet vár még rád.
– Hol? A börtönben?
– Mi rosszat tettél? Te nem öltél meg senkit! Amennyire én tudom, Morse elrabolt és fogva tartott téged is.
Kate Kingre nézett. – Miért vagy ilyen rendes velem?
King habozott egy kicsit, aztán így szólt: – Mert elvettem tőled az apádat. Én tényleg csak a munkámat végeztem, de ha elvesszük valakinek az életét, ez sem tűnik jó magyarázatnak. – Elhallgatott egy pillanatra. – És te megpróbáltál segíteni nekünk. Tudtad, hogy a sztoridat, amit az ezerkilencszázhetvennégyes háborúellenes tüntetésről mondtál, nem fogjuk bevenni. Tudtad, hogy nyakig belekeveredtél valami rosszba. Ugye igazam van?
– Igen – ismerte el halkan Kate. Hallották, hogy visszafelé jön az étellift. – Tűnjünk el innen! – javasolta King.
Ahogy felsegítette a lányt, Kate felsikoltott, King pedig megpördült.
Sidney Morse lépett elő a füstből. Egy fémrúddal King felé csapott, King azonban a földre vetette magát, és Morse nem találta el.
King előhúzta Michelle pisztolyát, és Morse-ra fogta.
– Nincs több blöff – vicsorogta Morse.
– Nincs bizony – bólintott King.
A golyó a mellkasán találta el Morse-ot. A fickó döbbenten térdre esett, és kiejtette kezéből a fémrudat. Lenézett, rászorította kezét a vérző sebre, aztán tompa tekintettel Kingre meredt.
King lassan felállt, és célba vette Morse szívét. – Az első golyó értem volt. Ez pedig Arnold Ramseyért. – Meghúzta a ravaszt, és Morse holtan zuhant hátra.
– És igazán több tiszteletet tanúsíthattál volna a titkosszolgálat iránt – mondta halkan King, ahogy ott állt a holttest fölött.
Amikor észrevette a vért a fémrúd végén, egy pillanatra megdermedt, majd gyorsan megfordult, és döbbenten meredt maga elé. Kate a fal mellett feküdt összezúzott fejjel. Amikor Morse elvétette Kinget, véletlenül a lányt találta el. Kate élettelenül nézett vissza rá. King lehajolt, és gyengéden lefogta a lány szemét.
Ekkor meghallotta Michelle aggódó kiáltását az étellift aknájából.
Egy hosszú pillanatig nézte a halott lányt. – Sajnálom, Kate. Nagyon, nagyon sajnálom.
King felemelte Joant, és betette az ételliftbe, aztán beszállt, és teljes erejéből húzni kezdte a kötelet.
Az alagsori folyosó egyik helyiségében a detonátor időzítője, amit Morse a gyilkos támadás előtt beállított, harminc másodpercre ugrott, és megkezdődött a visszaszámlálás.
A harmadik emeleten King kiemelte Joant a liftből, és néhány szóban elmondta Michelle-nek, mi történt Kate-tel és Morse-szal.
– Ne vesztegessük az időt! – türelmetlenkedett Bruno, akit szemlátomást hidegen hagyott Kate halála. – Hogy lehet kijutni innen?
– Erre! – mondta Michelle, és futni kezdett a folyosón. A folyosó végére érve, egy szemétledobó csőre mutatott az egyik ablaknál. – A csúszda végén van egy szemétkonténer.
– Nem fogok szemeteskukákba ugrálni – méltatlankodott Bruno.
– De igen! – vágta rá Michelle.
Bruno dühös kifakadásra készült, aztán meglátta Michelle halálosan komoly arckifejezését. Bemászott a szemétledobóba, és miután Michelle megadta a kezdő lökést, egész idő alatt ordítva, leszáguldott rajta.
– Te következel, Michelle – mondta King.
Michelle beugrott a csőbe, és eltűnt a mélyben.
Amint King, Joannal az ölében, bemászott a ledobóba, az időzítő öt másodpercre ugrott.
A Fairmount Hotel éppen akkor robbant föl, amikor King és Joan a szemetesben landolt. A légnyomás feldöntötte a konténert, ami valószínűleg nagy szerencse volt, mert a vastag fenék pajzsként védte őket a száguldó füst- és törmeléklavinától. Arrébb is repült jó három métert a nehéz konténer a járdán, s alig néhány lépésre állt meg a nagyfeszültségű kerítéstől.
Miután elült a por, kibújtak a konténerből, és végignéztek a romhalmazon, amely valaha a Fairmount Hotel volt. Vele együtt eltűnt Arnold Ramsey és Clyde Ritter szelleme is, valamint a bűntudat, amely oly sok éven át üldözte Kinget.
King figyelte, ahogy Joan nyöszörögve felül, és kábán meresztgeti a szemét. Végül meglátta John Brunót, és hátrahőkölt. Aztán amint megfordult, és észrevette Kinget is, leírhatatlan döbbenet tükröződött az arcán.
King vállat vont. – Ideje volna katamaránleckéket venni.
Aztán Michelle-re nézett. Michelle halványan elmosolyodott. – Vége van, Sean – suttogta.
King még egyszer végignézett a romokon. – Igen, talán most már vége van.

EPILÓGUS

Pár nappal később Sean King egy üszkös gerendán üldögélt, ami a gyönyörű konyhájából megmaradt, és azt a foltot fürkészte, ahol a háza állt nemrég. Megfordult, amikor hallotta, hogy megáll egy kocsi.

Joan kiszállt a BMW-jéből.
– Úgy látom, egész jól összeszedted magad – fogadta

King.
– Nem hiszem, hogy ezt valaha is kiheverem. – Joan
leült King mellé. – Sean, miért nem fogadod el a pénzt? Az
üzlet, az üzlet. Megdolgoztál érte.
– Azok után, amin keresztülmentél, jobban
megérdemled, mint én.
– Aminénkeresztülmentem! Jaj, istenem, Sean, én be
voltam drogozva. Te viszont végig magadnál voltál, amíg
tartott ez a rémálom.
– Tedd el a pénzt, és élvezd az életet, Joan – mondta
King.
Joan megfogta a kezét. – Mi volna, ha velem jönnél?
Én biztosítani tudnám neked azt az életet, amit
megszoktál. – Megkísérelt egy bátorító mosolyt.
– Kösz, de azt hiszem, maradok.
Joan végignézett a romhalmazon. – Itt? Mi van itt,
Sean?
– Hát, az egész életem. – Lassan kihúzta a kezét
Joanéból.
Joan csalódottan felállt. – Egy pillanatig azt hittem,
hogy tényleg boldog vége lesz a történetnek.
– Folyton csak civakodnánk.
– És az rossz?
– Majd tudasd velem, hogyan alakul az
életed – mondta King halkan. – Tényleg érdekel. Joan nagyot sóhajtott, megtörölte a szemét, és
végignézett a panorámán. – Megköszöntem már neked,
hogy megmentetted az életemet?
– Igen. És te ugyanúgy megtetted volna.
– Igen, megtettem volna – mondta komoly arccal Joan.
Aztán elfordult, és olyan szánalmas képet vágott, hogy King
felállt, és átölelte. Joan végül egy puszit nyomott King
arcára.
– Vigyázz magadra – mondta. – És legyél nagyon
boldog. – Elindult a kocsija felé.
– Joan? – Joan visszafordult. – Azért nem mondtam el
senkinek, hogy ott voltál a liftben, mert fontos voltál nekem.
Nagyon fontos.

King egyedül maradt egy darabig, amíg meg nem érkezett Michelle. – Megkérdezném, mi a helyzet – kezdte Michelle –, de magam is látom. – Felvett egy faldarabot a földről. – Újjá fogod építeni, Sean, és jobb lesz, mint az eredeti.

– Igen, csak egy kicsit kisebb. Úgyis leszálló ágban vagyok. Tiszta, egyszerű vonalak, talán egy kis cikornya itt meg ott.
– Ne bolondulj meg. És addig hol fogod meghúzni magad?
– Azon tanakodtam, bérelek egy lakóhajót a kikötőből, és kikötöm ide a mólóhoz. És amíg felépítem a házat, a vízen töltöm a telet meg még talán a tavaszt.
– Jól hangzik. – Michelle ideges pillantást vetett Kingre. – Na, és mi van Joannal?
– Elment, hogy új életet kezdjen.
– Az új millióival. És te miért nem osztozol vele a jóban?
– A szerződéssel szentesített szolgaság egyáltalán nem olyan jó, mint amilyennek látszik. – King vállat vont. – Igazából jó ember ő, ha benézel a kemény páncél mögé. És azt hiszem, tényleg szeret engem. Más körülmények között talán működött volna a kapcsolatunk.

Michelle úgy nézett rá, mint aki tudni szeretné, milyen körülmények akadályozták meg ezt a végkifejletet, aztán úgy döntött, inkább nem kérdez semmit.

– És te, honnan jössz most?

Washingtonból? – kérdezte King.
– Igen, pont került néhány ügy végére. Bruno
visszalépett a jelöltségtől, Amerika szerencséjére.
Jefferson Parksot meg elkapták a kanadai határon. Mikor
kezdtél gyanakodni rá?
– A vége felé. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy
áthelyezték Howard Jenningset Wrightsburgbe, és hozzám
jött dolgozni. Parks volt a felügyelő tisztje, ő volt az
egyetlen, aki ezt el tudta intézni.
– Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy majd' kibökte a
szemem, mégsem vettem észre. – Michelle a fejét
csóválta. – Parks fogadta föl Simmonst és Tasha Reedet,
a nőt, akit lelőttem a szállodában. Korábban ők is részt
vettek a tanúvédelmi programban. Morse mindannyiukat jól
megfizette. Bob Scott letartóztatási parancsa hamisítvány
volt. Parks tette bele a Joannak adott dobozba, hogy
elvezessen minket a bunkerhez, amit persze Morse vett
meg Scott nevében. A szálloda romjai között megtalálták
Scott holttestét.
– És mindez a szerelem nevében – tette hozzá fáradt
hangon King.
– Igen, legalábbis Sidney Morse beteges, torz
változata szerint. – Michelle leült King mellé. – És most
mihez kezdesz?
– Mihez kezdenék? Visszamegyek ügyvédnek.
– Azt akarod bemesélni nekem, hogy ennyi izgalom
után vissza akarsz menni bérleti szerződéseket és
végrendeleteket írni?
– Ebből élek.
– Igen, de ugye nem ez az igaziélet?
–Na és te? Ha jól sejtem, visszavettek a Szolgálathoz.
– Az a nagy helyzet, hogy ma reggel leszereltem.
Igazából ezért mentem Washingtonba.
– Megőrültél, Michelle? Éveket dobsz el csak úgy az
életedből?
– Nem. Éveket spórolok meg azzal, hogy nem
csinálom tovább azt, amit nem akarok csinálni. – Megdörzsölte a mellkasát, ahol a Brunónak szánt golyó eltalálta. – Élő pajzs voltam csupán, ami nem a legegészségesebb formája az időtöltésnek. Azt hiszem,
szereztem néhány horzsolást.
– Na és most mihez kezdesz?
– Volna egy ajánlatom számodra.
– Újabb ajánlat egy elragadó hölgytől. Mivel
érdemeltem ki ezt?
Mielőtt Michelle válaszolhatott volna, egy furgon állt
meg előttük. Az A-1 Biztonsági Rendszer autója. Két
overallba öltözött férfi szállt ki belőle.
– Jézus Mária Szent József! – mondta a duó idősebb
tagja, ahogy végignézett a ház egykori helyén. – Mi történt
itt?
– Elég rosszkorra időzítettem ennek az A-l-es
rendszernek a megrendelését – mondta King.
– Azt látom. Úgy tűnik, ma nem lesz szükségük ránk.
– Nem, de ha kész az új házam, magukat hívom
elsőnek.
– Tűz volt a konyhában?
– Nem, bomba a pincében.
Az idősebb fickó döbbenten meredt Kingre, aztán
idegesen intett a segédjének, hogy ugorjon be a kocsiba.
Csikorgó kerekekkel elszáguldottak.
King Michelle felé bökött az állával. – Na, mi az
ajánlatod?
– Oké, mondom. – Kivárt egy kicsit, majd drámai
hangon bejelentette: – Magánnyomozó-irodát nyitunk. King elképedve nézett rá. – Elismételnéd ezt még
egyszer?
– Nyitunk egy saját magánnyomozó-irodát, Sean.
– Mi nem vagyunk detektívek.
– Dehogynem. Épp most oldottunk meg egy bonyolult,
rejtélyes ügyet.
– Egyetlen ügyfelünk sincs.
– Majd lesz. Egyfolytában csöng a telefonom, annyi
megbízási ajánlatot kapok. Még Joan régi cége is felhívott;
azt akarják, hogy foglaljam el a régi állását. De én azt
mondom, francba vele, fogjunk bele egy saját
vállalkozásba.
– Te tényleg komolyan gondolod ezt?
– Annyira komolyan, hogy már le is tettem a foglalót
egy kis házra, körülbelül másfél kilométerre innen. Tóparton
van, lehet evezni, és azon gondolkodom, hogy veszek
csónakot meg vízibiciklit. Talán téged is áthívlak.
Versenyezhetünk.
King ámulva nézte Michelle-t, és a fejét csóválta. – Te
mindig ilyen villámgyorsan szoktál dönteni?
– Rájöttem, hogy ha túl sokáig gondolkodunk valamin,
elmúlik az életünk. És a legjobb döntéseimet mindig
villámgyorsan hoztam meg. Na, mit mondasz? – Kinyújtotta
a kezét. – Áll az alku?
– Most rögtön akarod a választ?
– Most se rosszabb, mint máskor.
– Ha most rögtön akarod a választ, akkor az
csakis... – Michelle mosolygó arcát nézte, és azt a kis
szikrát, ami mindig ott csillogott a szemében, aztán arra
gondolt, hogy a következő harminc évben agyzsibbasztó jogi szövegeket fogalmazva, bizonytalan megbízásokból
fogja összeszedni a napi betevőt.
Megvonta a vállát. – Szóval akkor az csakis igen
lehet – mondta, és kezet ráztak.
– Oké, el ne mozdulj innen – hadarta izgatottan
Michelle. – Ezt meg kell ünnepelnünk.
A terepjárójához szaladt, és kinyitotta az ajtaját: egy
pár síbot meg egy hódeszka esett ki rajta.
– Remélem, az irodádban nagyobb rend lesz, mint a
kocsidban – mondta King.
– Ó, hát persze, Sean! A munkámban tényleg nagyon
rendszerető vagyok.
– Aha – mondta kétkedő hangon King.
Miután Michelle visszatuszkolta a holmit a járműbe,
egy üveg pezsgővel és két pohárral tért vissza.
– Átengedem neked a dicsőséget – mondta, és
odaadta Kingnek az üveget.
King megnézte a címkét, majd kihúzta a dugót. – Jó
választás.
– Remélem is, amennyit fizettem érte.
– Szóval mi lesz a neve az újdonsült
nyomozóirodának? – kérdezte King, és kitöltötte a pezsgőt.
– Arra gondoltam, hogy... King és Maxwell.
King elmosolyodott. – Előbb a kor, aztán a szépség?
– Valahogy úgy – bólintott Michelle.
King átnyújtotta neki az egyik pohár pezsgőt.
– Akkor a King és Maxwellre – mondta Michelle, és
hivatalosan is koccintottak rá.

Tartalomjegyzék

Indítás