20

Másnap reggel King korán elhagyta Wrightsburgöt, megküzdött az észak-virginiai reggeli csúcsforgalommal, és tíz körül ért a virginiai Restonba. A tízemeletes irodaépület viszonylag új volt, és most körülbelül csak a felében volt bérlő. Pár évvel ezelőtt egy számítógépes cég bérelte az egész helyet, s bár nem volt se terméke, se profitja, nagyvonalúan berendezte és kidekorálta, aztán nagy meglepetésére, kifutott a pénzéből. Nagyon szép volt a környék, pompás boltokkal és éttermekkel a közeli Reston Town Centerben. Jól öltözött vásárlók hullámzottak ki-be a drága üzletek ajtaján. Az emberek elszánt igyekezettel törtettek a céljuk felé a zsúfolt utcákon. Életerő és energia áradt mindenből. De King nem akart mást, csak gyorsan elintézni, amiért idejött, aztán visszatérni a Kék hegyek költői magányába.

Az épület legfelső szintjét elfoglaló cég egyszerűen Ügynökségnek nevezte magát, és a nevet be is jegyezték a cégbíróságon, a CIA nyilvánvaló bosszúságára. Az Ügynökség az ország egyik legjelentősebb nyomozó- és biztonsági cége volt. Miután King felment a cég magánliftjével a legfelső szintre, beleintegetve közben a biztonsági kamerába, amely árgus szemmel figyelte, a recepció előtti kis várószobában egy olyan pasas fogadta, akin látszott, hogy fel van fegyverkezve, és bármikor kész is használni a fegyverét. Kinget megmotozták, és át kellett mennie a fémdetektoron, mielőtt beengedték a recepcióra. Az ízlésesen berendezett helyiségben nem volt más, csak egy éber tekintetű nő a recepciós pultnál, aki elkérte a nevét, majd telefonált valakinek.

Egy divatosan öltözött, pökhendi modorú, széles vállú és göndör fekete hajú fiatalember, fején fülhallgatóval, hátrakísérte Kinget. Kinyitott egy ajtót, és intett neki, hogy menjen be, azután távozott, bezárva maga után az ajtót. King körbepillantott az irodán. Egy négyablakos sarokszoba volt, erősen foncsorozott ablaküveggel, amin nem lehetett belátni, pedig a legfelső emeleten legfeljebb a madarak vagy egy veszélyesen alacsonyan szálló repülő utasai kukucskálhattak volna csak be. Nyugalmat, visszafogottságot és mégis nyilvánvaló gazdagságot árasztott a hely. Amikor kinyílt a tolóajtó, és Joan belépett rajta, King nem tudta hirtelen, hogy köszönjön-e neki, vagy rálökje az asztalra, és megfojtsa.

– Meg vagyok hatódva, hogy átverekedted magad miattam csúcsforgalmon – fogadta Joan. Sötét nadrágkosztümöt viselt, amely kimondottan előnyösen állt rajta, nem mintha sok olyan ruha lett volna, amiben rosszul nézett ki. A szűk szabású kosztümben és a tízcentis tűsarkú cipőben a valóságosnál sokkal magasabbnak látszott.
– Kösz, hogy időt szánsz rám.
– Tényleg meglep, hogy ilyen rövid időn belül hallok felőled.
– Hát, akkor egálban vagyunk. Mert el se tudom mondani, mennyire megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy már nem vagy a titkosszolgálatnál.
– Nem említettem volna, amikor nálad jártam? – Nem, Joan, ezt az egyet valahogy elfelejtetted megemlíteni.

Joan leült a fal mellett álló kis bőrkanapéra, és intett Kingnek, hogy csatlakozzon hozzá. Kávéskészlet állt az asztalon, és amíg King kényelembe helyezte magát, Joan kitöltötte a kávét.

– A tojást és a pirítóst most elhagyhatod. Meg a csipkebugyit is – tette hozzá King. Csodálkozva látta, hogy a nő elvörösödik a megjegyzésre.
– Nagyon erősen próbálom elfelejteni – vallotta be csöndesen Joan.

King belekortyolt a kávéba, és körbenézett. – Ez aztán a hely! Volt nekünk egyáltalán íróasztalunk a Szolgálatnál?
– Nem, mert nem volt rá szükségünk. Vagy egy száguldó kocsiban ültünk éppen...
– Vagy kint nyomultunk az utcán, amíg le nem tört a lábunk – fejezte be helyette King. A „nyomulás" a terepmunka neve volt a titkosszolgálati zsargonban, s rendszerint ácsorgást jelentett egy megfigyelőposzton.
Joan visszaült, és körbenézett az irodáján. – Szép hely, de nem túl sokat vagyok itt. Általában repülőgépen ülök.
– De legalább most businessclasson utazol, vagy magánrepülőn. A katonai transzport rosszat tesz a hátnak, seggnek és gyomornak. Eleget repültünk olyanokon.
– Emlékszel, milyen volt az elnöki gépen? – merengett Joan.
– Aki egyszer ott volt, sose felejti el.
– Hiányzik ez a rész.
– De jó sok pénzt keresel.
– Gondolom, te is.
King áttette a súlypontját, tenyerén egyensúlyozva a csészéjét. – Tudom, hogy elfoglalt vagy, ezért rátérek a lényegre. Meglátogatott egy Jefferson Parks nevű helyettes szövetségi rendőrbíró. Ő vezeti a nyomozást Howard Jennings, a meggyilkolt tanúvédelmis fickó ügyében. Ő volt az, aki elvitte a pisztolyomat, amikor nálam jártál.
Joan érdeklődve felnézett. – Jefferson Parks?
– Ismered?
– Ismerősen hangzik a neve. Szóval, elvitték a pisztolyod. És a ballisztika tisztázott?
– Épp hogy nem. Kiderült, hogy az én pisztolyommal ölték meg Howard Jenningset.
King gondosan kitervelte útközben, hogyan tálalja ezt a hírt, mert tesztelni akarta, hogy milyen reakciót vált ki a nőből. Joan majdnem kiöntötte a kávéját. Most ez vagy remek színészi alakítás volt, vagy tényleg nagyon megdöbbent.
– Ez nem lehet igaz! – motyogta Joan.
– Ezt mondtaménis. Szerencsére én és a helyettes rendőrbíró egyetértettünk abban, hogy valaki más is használhatta gyilkos fegyverként a pisztolyom, miközben én azt hittem, hogy nálam van.
– Hogyhogy?
King röviden elmagyarázta a hasonmáselméletét. Először arra gondolt, hogy elhallgatja a dolgot Joan előtt, de aztán arra jutott, hogy nem gond, ha tud róla, és különben is kíváncsi volt rá, hogy miként reagál erre a nő, mielőtt belekezd a további mondandójába.
Joan sokkal tovább gondolkodott, mint amennyit King ténylegesen szükségesnek tartott.
– Ahhoz nagyon komoly előkészítés és szakértelem kellett volna – mondta végül.
– És szabad bejárás a házamba. Valahogy vissza kellett tenni a pisztolyt a dobozba, mielőtt megjelent nálam a különítmény, hogy elvigye. Tudod, aznap reggel, amikor ott voltál.
Mialatt King befejezte a kávéját, és töltött magának egy újabb csészével, Joan magában fortyogott. King megkérdezte tőle, hogy nem kér-e ő is, de Joan a fejét rázta.
– Szóval, azért jöttél ide, hogy a fejemhez vágd, hogy... hogy bemártottalak? – dünnyögte sértődötten Joan.
– Én csak azt mondom, hogy valaki bemószerolt, és csak elmondtam neked, hogy szerintem hogyan csinálta.
– Telefonban is elmondhattad volna.
– Igen, de te is meglátogattál engem, és viszonozni akartam a kedvességed. Én legalább idetelefonáltam előbb.
– Én nem ártottam neked, Sean.
– Akkor minden problémámnak vége. Felhívom Parksot, és elmondom neki a jó hírt.
– Tudod, hogy igazi seggfej tudsz lenni néha.
King letette a kávéscsészéjét, és nagyon közel húzódott a nőhöz. – Hadd vázoljam fel neked a helyzetet. Egy halott férfit találtak az irodámban, és az én fegyveremmel ölték meg. Nincs alibim, de van egy marha éles eszű helyettes rendőrbíró, aki elhiszi talán a bemószerolós elméletemet, de koránt sincs meggyőződve az ártatlanságomról. És az ürge nem sok könnyet hullatna értem, ha börtönbe zárnának hátralevő életemre, vagy beadnának valami mérgező löttyöt, és átküldenének az örökkévalóságba. És akkor te meglátogatsz, előbukkanva a semmiből, és elfelejted megemlíteni, hogy már nem vagy a Szolgálatnál. Előadod nekem a nagyjelenetet, aminek az a vége, hogy hagyom, hogy nálam maradj éjszakára. Mindent bedobsz, hogy elcsábíts a konyhaasztalon, máig se tudom, mi célból, de nem hinném, hogy csak egy nyolcéves mély sebet akartál felszakítani. Egyedül vagy a házban, amíg én kint dekkolok a tavon, és a pisztolyom rejtélyes módon gyilkos fegyverré válik, miután ugyanezen a reggelen eltűnik. Tudod, Joan, lehet, hogy egy kicsit gyanakvóbb vagyok, mint az átlag, de agyhalottnak kéne lennem ahhoz, és csőből kéne szívnom a levegőt, hogy ne fejlődjön ki bennem az üldözési mánia ezektől a véletlen egybeesésektől.
Joan őrjítő nyugalommal figyelte Kinget. – Én nem vettem el a pisztolyodat. És nem ismerek senkit, aki elvehette volna. Ezt nem tudom bizonyítani. Be kell érned a szavammal.
– Micsoda megkönnyebbülés!
– Sose mondtam neked, hogy még a Szolgálatnál vagyok. Csak feltételezted.
– De azt se mondtad, hogy nem vagy! – csattant föl King.
– Sose kérdezted! – Joan hozzátette: – És nem is dobtam be mindent.
King zavartan nézett. – Tessék?
– Azt mondtad, mindent bedobtam, hogy elcsábítsalak. Csak a rend kedvéért, az nem volt minden.
Mindketten hátradőltek, szemmel láthatóan kifogyva a szóból és a levegőből.
– Oké – mondta King –, bármilyen játékot űzöl velem, folytasd csak nyugodtan. Én nem fogok börtönbe kerülni Jennings meggyilkolásáért, mert nem én tettem.
– És én sem, és nem próbállak bemártani. Ugyan milyen indítékom volna?
– Ha tudnám – mondta King –, nem lennék itt, ugyebár? – Felállt. – Kösz a kávét. Legközelebb hagyd ki a ciánt, felpuffadok tőle.
– A múltkor már említettem neked, hogy konkrét okból kerestelek fel. – King Joanra meredt. – De nem volt alkalmam elmondani. Azt hiszem, ennyi év után sokkal nagyobb hatással volt rám a találkozásunk, mint amire számítottam.
– Szóval, miért jöttél?
– Hogy ajánlatot tegyek neked. – Gyorsan hozzátette: –Üzletiajánlatot.
– Mivel kapcsolatban?
– John Brunóval kapcsolatban – felelte Joan. King szeme összeszűkült. – Mi dolgod lehet neked egy eltűnt elnökjelölttel?
– Nekem köszönhetően Bruno pártja az Ügynökséget bízta meg, hogy derítse ki, mi történt. A szokásos honorárium helyett külön megállapodást kötöttem velük, sokkal alacsonyabb napidíjban állapodtunk meg, viszont a végén bőséges jutalmat kapunk.
– Afféle sikerdíjat.
– Hogy pontos legyek, több millió dollárt. És mivel én hoztam össze az üzletet, és a cégnél az a szabály, hogy aki elejti, az falja fel a vadat, ebből én hatvan százalékot kapok.
– És ezt hogy tudtad elérni?
– Mint tudod, egész jó beosztásban voltam a Szolgálatnál. És amióta itt vagyok, több fontos ügyet sikeresen megoldottam, köztük egy elrabolt vállalatvezető kiszabadítását is, aki benne van az500 Leggazdagabbban.
–Gratulálok. Érdekes, hogy sose hallottam róla. – Talán azért, mert nem szeretjük világgá kürtölni a dolgainkat. De azok számára, akik ismerik a dörgést, nagy játékosok vagyunk.
– Több millió? Nem gondoltam volna, hogy ekkora pártkasszája van egy harmadikutas politikát képviselő pártnak.
– A nagy részét Bruno életbiztosítása teszi ki, és a felesége is pénzes családból származik. A kampányát is sokan pénzelték. És mivel most nincs elnökjelöltjük, akire a pénzüket költhetnek, nekem akarnak fizetni, és nekem nincs ezzel semmi problémám.
– De Bruno ügyében szövetségi nyomozás folyik.
– Na és? Az FBI-nak nincs kizárólagos joga a bűnügyek felderítéséhez. És Bruno emberei egyáltalán nem bíznak a kormányban. Ha esetleg nem olvastad volna az újságban, sokan közülük azt hiszik, hogy pont a Szolgálat csalta tőrbe a jelöltjüket.
– Ugyanezt mondták rólam és Ritterről is, ami ugyanolyan marhaság volt akkor is, mint most – mondta King.
– De csodálatos lehetőséget nyújt számunkra.
– Számunkra? Mi lenne pontosan az én szerepem ebben az egészben?
– Ha segítesz megtalálni Brunót, negyven százalékot adok az én részemből; hét számjegyű összeg lesz.
– Nem vagyok gazdag, de tényleg nincs szükségem a pénzre, Joan.
– De nekem igen. Otthagytam a Szolgálatot, mielőtt meglett volna a huszonöt évem, így elcsesztem a nyugdíjamat. Egy éve vagyok itt, sok pénzt kerestem, el is szórtam belőle egy csomót, de nem tudom élvezni az életem. A Szolgálatnál annyit dolgoztam, hogy az megfelel negyvenévnyi robotolásnak. Én homokos tengerpartot, egy katamaránt és egzotikus koktélokat képzelek el a jövőmben, és ezzel a pénzzel megvalósíthatom az álmaimat. És lehet, hogy neked tényleg nem kell ez a pénz, de arra szükséged van, hogy valami jó történjen veled, és az újságok hősként emlegessenek, ne pedig bukott balekként.
– Szóval most már te vagy a píár-menedzserem?
– Azt hiszem, szükséged van rá, Sean.
– Miért éppen én? Itt minden segítséget megkaphatsz.
– A tapasztalt kollégák nagy része dühös, hogy én ütöttem nyélbe a bulit, és nem segítenének nekem. A maradék meg túl fiatal, túlképzett, és fogalma sincs a valódi életről. Te négy éve voltál a Szolgálatnál, amikor a louisville-i körzeti irodában egymagad felszámoltad az északi félteke legnagyobb pénzmosási hálózatát. Ez a fajta tehetség kell nekem. És az is melletted szól, hogy alig két órára laksz a helytől, ahol Brunót elkapták.
King körbenézett. – De én nem dolgozom itt.
– Bárkit bevonhatok a nyomozásba, akit akarok. King a fejét rázta. – Évek óta nem csináltam ilyet.
– Olyan, mint a biciklizés. – Joan előrehajolt, és átható pillantást vetett Kingre. – Olyan, mint a biciklizés, Sean. És sejtheted, hogy nem tennék ilyen ajánlatot, ha tényleg rád akartam volna kenni azt a gyilkosságot. Szükségem van a segítségedre, ha fel akarom markolni a jutalmat. Nekem kell az a pénz.
– Én ügyvédi praxist folytatok.
– Menj el szabadságra. Ha megtaláljuk Brunót, előbbutóbb úgyis ezt fogod tenni. Hidd el, izgalmas lesz. Más lesz. Lehet, hogy nem lesz olyan, mint a régi szép időkben, de talán új idők kezdetét jelentheti. – Gyengéden megérintette King kezét. Ez valahogy sokkal csábítóbb gesztus volt, mint az a szánalmas mutatvány, amivel King konyhájában előhozakodott.
– És talán megmutathatnád, hogyan kell kormányozni egy katamaránt, mert halvány fogalmam sincs róla – mondta halkan Joan.

21

Loretta Baldwin a fürdőkádban fekve élvezve, ahogy a meleg víz kiűzi a csontjaiból a hideget. A fürdőszobában sötét volt; így szerette, kellemes volt és megnyugtató, mint az anyja méhében. Kuncogni kezdett, ahányszor csak arra a lányra gondolt, aki eljött hozzá, feltette neki azt a sok kérdést, és megpróbálta vele elhitetni, hogy filmet készít Clyde Ritterről, mintha bárkit is érdekelne. Biztosra vette, hogy valami rendőr vagy magánnyomozó, de hogy miért kotorászik a Ritter-szennyesben, arról sejtelme se volt. Persze a pénzt azért eltette Loretta, minden fillért. Ahogy hosszú évek óta mindig. Ő igazat válaszolt azokra a kérdésekre, amiket a lány feltett neki. Csak nem tette fel a jó kérdéseket. Például azt, hogy mit látott Loretta, amikor elbújt a takarítókamrában? Tiszta idegroncs volt, amikor megpróbálta kicsempészni a szállodából a cuccot, pedig rá se hederítettek a nagy felfordulásban. Csak egy szobalány volt a sok közül, észre se lehetett venni. És ismert olyan kiutat a szállodából, amiről a titkosszolgálatnak se volt tudomása.

Először azt gondolta, elviszi a rendőrségre, amit talált, de aztán úgy döntött, mégsem. Miért keveredne bele ebbe a mocsokba? Belefáradt már, hogy egész életét más emberek szemetének az eltakarításával töltse. És mit érdekli őt ez a Clyde Ritter? Az efféle alakoknak egyébként is a föld alatt van a helyük, ahol nem fröcskölhetik tovább szét a mérgüket.

Aztán Loretta lépett, és elküldte a fotót egy üzenettel az ügyben érintett fickónak, megírva neki, hogy mit látott, milyen tárgyat őrizget, és mennyi pénzt akar. A pénz megjött, és Loretta tartotta a száját, és a személy, akit zsarolt, soha nem tudta meg a személyazonosságát. Loretta nagyon trükkös volt, egy csomó postafiókot és álnevet használt, hogy álcázza magát. Nem volt mohó. Nem volt túl sok a pénz, de állandó munka hiányában jól jött ez a bevétel ezekben az években, fent tudta tartani a házát, ki tudta fizetni a számláit, venni tudott néhány szép dolgot, segíteni tudta a családját. Igen, minden rendben volt.

És az a lány nem gondolt rá, hogy rákérdezzen erre; hogy is tudhatta volna? De ha megkérdezte volna tőle, ő is hazudott volna, éppúgy, ahogy a lány, mert ha az a lány dokumentumfilm-rendező, akkor én vagyok Lena Horné, gondolta Loretta. Ettől aztán nevetni kezdett, olyan erősen, hogy majdnem megfulladt.

Miután lecsillapodott, a gondolatai komorabbá váltak. A pénz nem érkezett többé, és nem tehetett semmit ellene. Minden véget ér egyszer. Pedig soha nem volt pazarló. Félretette a pénz egy részét, tudva, hogy az aranytojást tojó tyúk nem él örökké. Egy darabig ki fogja húzni valahogy, és akkorra talán egy másik aranytojást tojó tyúk is felbukkan. A lány adott neki pénzt. Ezzel talán elkezdődött valami. Loretta Baldwin optimistán látta a jövőt.

Megcsörrent a telefon, amitől összerezzent. Mostanra a csontjai jól átmelegedtek, kinyitotta a szemét, s kezdett kikászálódni a kádból. Lehet, hogy éppen most hívja az újabb aranytojást tojó tyúk.

A telefonhoz azonban soha nem ért oda.
– Emlékszik rám, Loretta?
Egy férfi állt fölötte, lapos végű fémrúddal a kezében. Loretta sikoltott volna, de víz alá nyomták a fejét a

fémrúddal, és ott is tartották. Hajlott kora ellenére Loretta erős volt, de nem eléggé. A szeme kidülledt, a teste rángatózni kezdett. Elkapta a botot, és víz loccsant a padlóra. Végül levegő után kapott, de megtelt a tüdeje vízzel, és aztán hamar vége lett.

A férfi kiemelte a vízből a botot, és szemügyre vette Lorettát. Ráncos teste a kád fenekén maradt, halott szemei őt nézték. A telefon abbahagyta a csörgést; csöndes volt a ház. A férfi kiment pár percre a fürdőszobából, megkereste Loretta tárcáját, majd visszatért. Előhúzta a pénzt, amit Michelle adott az asszonynak – öt darab húszast, amit Loretta gondosan elrejtett az egyik belső zsebben.

Beakasztotta a vasbotot az öregasszonyba, és kiemelte a vízből. Kesztyűs kézzel kinyitotta a száját, és belegyömöszölte a pénzt. Aztán becsukta a száját, és visszaengedte. Loretta visszacsúszott a kád fenekére, a húszdolláros bankjegyek pedig kibuggyantak a száján. Nem nyújtott valami szép látványt, de egy zsaroló ilyen véget érdemel, gondolta a férfi.

Átkutatta Loretta holmiját, de nem találta meg azt, amit sok évvel ezelőtt eltulajdonított tőle a nő. Lehet, hogy a végén mégis Loretta fog nevetni? De hát ott fekszik holtan egy vízzel teli kád fenekén, szájába gyömöszölt pénzzel. Nos, akkor ki is nevet a legvégén?

A férfi megmarkolta a fémbotját, és ahogy jött, ugyanúgy távozott.
Felbőgött a motor, és elcsörömpölt a Buick. Életének ez a fejezete véget ért. Nincs több elvarratlan szál. Be kell majd dobnia egy köszönőcédulát Michelle Maxwellhez, egyebek között. Soha nem tudta volna meg, hogy ki a zsarolója, ha a titkosszolgálat ügynöke nem jön ide kérdezősködni. Loretta Baldwin nem is szerepelt az eredeti terveiben, csak véletlenül hullott az ölébe ez a lehetőség, ami túl jó volt ahhoz, hogy kihagyja.
Egyelőre végzett a kis bowlingtoni megyével. Nagyon remélte, hogy Loretta Baldwin pokolra jut a bűneiért. Egyszer nyilván ő is csatlakozni fog hozzá, és ki tudja, lehet, hogy akkor újra meg fogja ölni.
Na, ez aztán a gondolat!

22

King egykedvűen dobálta a horgát a vízbe, majd lassan felcsévélte. A mólóján állt, alig egy órája kelt fel a nap. Nem haraptak a halak, de nem törődött vele. A környező hegyek mélabúsan figyelték nem túl lelkes próbálkozásait.

Joannak kétségtelenül egy rakás indítéka lehetett rá, hogy ajánlatot tegyen neki. És ezek között egy se volt olyan, ahol ő, Sean King, előkelőbb helyen állt volna, mint a megszerzendő pénzösszeg. Joan haditervei mindig csak a saját érdekeit tartották szem előtt. így legalább ő is tudta, hogy hányadán áll vele.

Jefferson Parks esetében már nem volt ilyen biztos a dologban King. A helyettes rendőrbíró őszintének tűnt, de ez álcázás is lehetett; King tudta, hogy a törvény embereinél gyakran előfordul ilyesmi. Ő is űzte ezt a játékot a Szolgálatnál nyomozói karrierje idején. Abban egy percig sem kételkedett, hogy aki megölte Howard Jenningset, arra rá fog zúdulni a nagy ember minden haragja. S ő csak biztos akart lenni benne, hogy nem ő lesz ez a célpont.

Apró hullám csobbant a móló cölöpén, s King felpillantott, hogy mi kelti a fodrokat. Csónak szelte át a tó vízét, és a benne ülő nő keményen forgatta az evezőket. Elég közel volt ahhoz, hogy King láthassa az úszódresszből kivillanó izmos vállát és karját. Ahogy lassított, és lassan a part felé fordult, King valamiért ismerősnek találta.

A nő csodálkozva körbenézett, mintha csak most venné észre, hogy partközeibe ért.
– Hahó! – kiáltotta, és integetett.
King nem integetett vissza, csak biccentett. Ismét bedobta a damilját, szándékosan a nő közelébe.
– Remélem, nem zavarom a pecázásban – szabadkozott a nő.
Felhúzta a térdeit. Fekete Lycra sort volt rajta, s hosszú combizmai kábelként feszültek a bőre alatt. Kiengedte lófarokba fogott hosszú haját, és megtörölte arcát egy törülközővel.
Körülnézett. – Hű, ez gyönyörű!
– Ezért jönnek ide az emberek – mondta óvatosan King. – Honnan is jött maga? – Erősen törte a fejét, hogy el tudja helyezni a csajt az emlékeiben.
A nő dél felé mutatott. – Felutóztam az állami parkig, és onnan indultam.
– Az vízen tizenkét kilométer! – hüledezett King. A nő ki se fulladt az evezéstől.
– Gyakran csinálom.
Közelebb siklott a csónakkal, és King végre felismerte.
– Adhatok egy csésze kávét, Maxwell ügynök? Michelle egy pillanatig csodálkozva nézett, aztán rájött, hogy az adott körülmények között semmi szükség az ostoba színjátékra. – Ha nem jelent problémát.
– Egyik bukott ügynöktől a másiknak, probléma egy szál se.
King segített kikötni a csónakot. Michelle szemügyre vette a fedett csónakállványokat és a rájuk erősített takaróponyvákat. King motorcsónakja, kajakja, Sea-Doo-ja és a többi vízi járgány ragyogott a tisztaságtól. A szerszámok, kötelek és egyéb felszerelések csinos oszlopokba és fürtökbe voltak rendezve.
– Itt aztán rend a lelke mindennek – mondta Michelle.
– Én így szeretem – felelte King.
– Én elég trehány vagyok a magánéletemben.
– Sajnálattal hallom. Felsétáltak a házhoz.
King kitöltötte a kávét, és leültek a konyhaasztalhoz. Közben Michelle felvett egy harvardos melegítőt az úszódresszére, és hozzáillő mackónadrágot húzott.
– Azt hittem, a Georgetownra járt – jegyezte meg King.
– Ezt akkor kaptam, amikor a Charles folyón eveztem Bostonban. Az olimpiára készültünk.
– Persze, az olimpia. A leterhelt nő.
–Énígy szeretem.
– De most már nincs annyira leterhelve. Úgy értem, van ideje kora reggel sportolni, és extitkosügynököket látogatni.
Michelle elmosolyodott. – Vagyis nem hiszi, hogy véletlenül kerültem ide?
– A melegítő buktatta le. Egyértelmű, hogy ki akart valahol szállni a csónakból, mielőtt visszamegy a kocsijához. Ráadásul, olimpia ide vagy oda, kétlem, hogy leevezte volna azt a tizenkét kilométert, ha nem tudja, hogy itthon vagyok. Volt néhány süket telefonom az előbb, kábé harminc perce. Ha jól sejtem, ott van valahol a mobiltelefonja a csónakban.
– Ha jól sejtem, egy nyomozó mindig nyomozó marad.
– Még szerencse, hogy itthon voltam, és fogadhattam. Nem lett volna jó, ha összevissza csatangol. Mostanában sokan csinálják ezt nálam, és nem igazán van ínyemre.
Michelle leeresztette a csészéjét. – Elég sokat csatangoltam az elmúlt napokban.
– Valóban? Jó magának.
– Megfordultam például egy Bowlington nevű kis helyen Észak-Carolinában. Gondolom, hallott már róla. – King is letette a csészéjét. – A Fairmount még mindig áll, de be van zárva.
– Egyszerűen le kellett volna söpörni a föld felszínéről – dünnyögte King.
– Van valami, amit sohasem értettem. Talán maga fel tud világosítani.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta gúnyosan King. – Úgy értem, nincs semmi más dolgom, amivel agyon tudnám ütni az időt, úgyhogy feltétlenül a rendelkezésére állok.
Michelle nem törődött a gúnyos hanggal. – Az ügynökök elhelyezkedése Ritter körül. Kevés emberük volt, amit meg tudok érteni. De ahogy maguk, fiúk felálltak ott, az kész katasztrófa volt. Maga volt az egyetlen ügynök Ritter háromméteres körzetében.
King belekortyolt a kávéjába, és a kezét nézegette.
– Tudom, hogy csúnyán visszaélek a helyzettel – mondta sajnálkozva Michelle. – Egyszer csak felbukkanok itt, és kérdésekkel bombázom. Csak szóljon, hogy tűnjek el, és már itt se vagyok.
King végül vállat vont. – A fenébe! Maga is megízlelhette, milyen az, ha a védencének baja esik. Ez bizonyos mértékben vértestvérekké tesz minket.
– Bizonyos mértékben.
– Hogy érti ezt? – kérdezte ingerülten King. – Hogy én jobban elcsesztem a dolgot, mint maga, és nem akarja, hogy egy lapon említsenek minket?
– Éppen azt akarom mondani, hogy én sokkal nagyobbat hibáztam. Én osztagparancsnok voltam, és szem elől tévesztettem a védencemet. Én még lőni se tudtam senkire. Nekem nem kellett egy zűrös helyzetben megölnöm valakit. Magának pár másodpercre hagyott csak ki a figyelme. Lehet, hogy ez megbocsáthatatlan egy titkosügynöknél, de én az egészet alaposan elrontottam, az elejétől a végéig. Szerintem maga nem akar egy lapon szerepelnivelem.
King arca megenyhült, és nyugodtabb lett a hangja. – Feleannyian se voltunk ott, mint a szokásos ügynöklétszám. Ez részben Ritter döntése volt, részben a kormányé. Nem nagyon szerették, mindenki tudta, hogy semmi esélye a győzelemre.
– De Rittert nem érdekelte a biztonsága?
– Nem bízott meg bennünk – felelte King. – Mi a kormányt képviseltük, a szemében bennfentesek voltunk. Ritter tagja volt ugyan a Kongresszusnak, de kívülállónak számított. Nagyon kívülállónak, a flúgos ideológiájával és a radikális támogatóival. Istenre esküszöm, néha egyenesen azt hitte, hogy kémkedünk utána. Ezért aztán végig bizonytalanságban tartottak minket. Az utolsó pillanatban változtattak a programokon, anélkül, hogy konzultáltak volna velünk, amitől Bob Scott, az osztagparancsnok falra mászott.
– Erről én is tudnék mesélni. De ez nem szerepelt a hivatalos jelentésben.
– Miért szerepelt volna? Megtalálták a felelőst. Vége a történetnek.
– De ez sem magyarázat arra, hogy miért volt olyan gyenge aznap az ügynökfelállás.
– Ritter elég jól kijött velem, hogy miért, nem tudom. Politikai nézeteink biztos nem voltak egyformák. De tisztelettel bántam vele, néha viccelődtünk, és talán még bennem bízott meg a legjobban. Ezért aztán, ha szolgálatban voltam, mindig én fedeztem. Nem nagyon tűrt meg más ügynököt maga körül. Meg volt róla győződve, hogy szeretik az emberek, és senki nem akarja bántani. Ezt a hamis biztonságérzetet lelkész korából hozhatta magával. A kampányfőnöke, egy Sidney Morse nevű szuperokos fickó, nem nagyon örült ennek a felállásnak. Ő sokkal reálisabban látta a dolgokat. Tudta jól, hogy akadnak olyan emberek, akik bármikor beleereszthetnek egy golyót a jelöltjébe. Morse ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen legalább egy ügynök Ritter mellett. De a többiek mindig szétszóródtak a széleken, és végig a háttérben maradtak.
– És semmi hasznukat nem lehetett venni, amikor eldördült a lövés, és kitört a tömeghisztéria.
– Ezek szerint látta a felvételt.
– Igen, és szerintem az ügynökök elhelyezése nem a maga hibája volt. Az osztagparancsnoknak ragaszkodnia kellett volna a megszokott felálláshoz.
– Bob Scott a seregből jött, harcolt Vietnamban, még hadifogságba is került. Jó fiú, de elég zűrös volt a magánélete. A felesége pár hónappal Ritter meggyilkolása előtt beadta a válópert, és Bob ki akart szállni a testőrségből, és vissza akart menni nyomozónak. Azt hiszem, örökre megbánta, hogy otthagyta a sereget. Jobban állt rajta az egyenruha, mint az öltöny. Néha még szalutált is az embereknek, és a seregnél használatos időegységekben számolt, holott a Szolgálat a normál órát használja. Egyszerűen jobban szerette azt az életet.
– Mi lett vele?
– Leszerelt a Szolgálattól. Én vittem el a balhét, de mint tapasztalhatta, a rengéshullámok elérnek a szakaszparancsnokig. Megvoltak a szolgálati évei, úgyhogy biztos nyugdíjra számíthatott. Aztán elvesztettem a nyomát. Nem mintha vártam volna, hogy karácsonyi üdvözleteket küldözget nekem. – King elhallgatott, majd hozzátette: – Egy kicsit fegyvermániás volt a fiú.
– Szerette a pisztolyokat? Nem szokatlan egy háborús veterántól. A legtöbb fegyveres testületnél vannak ilyenek.
– Ez egy kicsit egészségtelen volt Bobnál. Szerepelhetett volna egy Terminátor-plakáton.
– A szállodában volt Bob Scott az esemény idején?
– Igen. Általában előrement a következő városba a felderítőosztaggal, de akkor úgy döntött, hogy Bowlingtonban marad. Nem nagyon tudom, hogy miért. A világ legunalmasabb kisvárosa volt.
– Láttam Sidney Morse-ot a videón; közvetlenül Ritter mellett állt.
– Mindig ott toporgott. Ritter hajlamos volt rá, hogy kicsússzon az időből, és Morse szoros gyeplőn tartotta.
– Úgy hallom, Morse tele volt energiával.
– Valóban. Amikor a kampány elkezdődött, egy Doug Denby nevű fickó volt Ritter stábfőnöke és egyben a kampányigazgatója is. Amikor a kampány nagyobb lendületet vett, Ritternek szüksége lett valakire főállásban, aki tényleg nagyon dörzsölt és tapasztalt. Morse megfelelt az elvárásnak. Az egész kampány energikusabb lett, amikor felbukkant. Egy örökmozgó kövér fiú, aki sosem fulladt ki, harsány és hivalkodó volt. Bal kezével folyton csokit majszolt, a jobbjában maroktelefont tartott, utasításokat osztogatott, és puhította a médiát. Nem hiszem, hogy valaha is aludt volna. Denby másodhegedűs lett Sidney Morse mellett. A pokolba, azt hiszem, még Ritter is tartott tőle egy kicsit.
– Hogy jött ki egymással Morse és Bob Scott?
– Nem értettek egyet mindenben, de ez rendben is lett volna. Mint mondtam, Bob nagyon kemény váláson ment keresztül, Morse-nak meg volt egy öccse – azt hiszem, Peternek hívták –, aki belekeveredett valami csúnya ügybe, és ez nagyon nyomasztotta Sidneyt. Úgyhogy ő és Scott hasonló cipőben jártak. Egész jól kijöttek egymással. Doug Denbyvel viszont egyáltalán nem jött ki jól Morse. Doug a feladatok embere volt, a régi vágású déli iskolából, és a nézetei legfeljebb ötven éve lehettek divatosak. Morse volt a dinamit, a fiú a nyugati partról, a showman, aki megismertette Rittert a közönséggel a tévés talk show-in, fantasztikus produkciót nyújtva. A show-elemek hamar fontosabbá váltak, mint a megoldandó problémák a kampánykörúton. Ritter tudta, hogy nem győzhet, de nagy ripacs volt, ami nem szokatlan egy tévés prédikátortól. Úgyhogy minél ismertebb lett az arca és a neve, annál jobban tetszett neki. A fő cél szerintem az volt, hogy ráijesszenek egy kicsit a nagy fiúkra – ami sikerült is, Morse-nak köszönhetően –, és aztán mindenféle alkut köthessenek velük. Ritter végig azt csinálta, amit Morse mondott neki.
– Biztosra veszem, hogy Denby ezt nem viselte jól. Vele mi történt?
– Ki tudja? Hová lesznek a régi stábfőnökök? Senki se tudja.
– Ha magának reggel szolgálatba kellett lépnie, feltételezem, hogy előző este korán ágyba bújt.
King Michelle szemébe nézett egy hosszú másodpercig. – Miután letettem a szolgálatot, lementem pár kollégával a szálloda konditermébe, korán megvacsoráztam, és ágyba bújtam. Miért érdekli ez ennyire, Maxwell ügynök?
– Hívjon csak Michelle-nek. Láttam a tévében, amikor megölték Jenningset, és a Szolgálatnál is hallottam magáról. A velem történtek után úgy éreztem, jobban meg kellene ismernem. Úgy láttam, van hasonlóság a helyzetünkben.
– Némi hasonlóság.
– Az osztagából ki volt még Ritter mellé beosztva? King a nőre villantotta a szemét. – Miért? Michelle ártatlan képet vágott. – Hát, talán én is ismerem némelyiket. És beszélhetnék velük. Hogy megtudjam, hogy viselték a történteket.
– Biztosra veszem, hogy bele van írva valamelyik jelentésbe. Menjen, és nézze meg.
– Sok időt megspórolna nekem, ha elárulná.
– Valóban?
– Oké. Joan Dillinger tagja volt a védelmi osztagnak?
King felállt, odament az ablakhoz, és kinézett néhány pillanatig. Amikor visszafordult, felvonta a szemöldökét. – Be van drótozva? Vagy most rögtön levetkőzik, és megmutatja nekem, hogy nincs, vagy visszaugrik a ladikjába, és kievez az életemből.
– Nem vagyok bedrótozva. De levetkőzhetek, ha szükségesnek tartja. Vagy beugorhatok a tóba. A víz és az elektronika nem igazán fér össze – tette hozzá készségesen Michelle.
– Mit akar tőlem?
– Hogy feleljen a kérdésemre. Tagja volt Joan az osztagnak?
– Igen, de nem ugyanabban a váltásban volt, mint én.
– Ott volt aznap a szállodában?
– Az az érzésem, hogy előre tudja a választ, akkor miért kérdezi?
– Ezt igennek veszem.
– Vegye annak, aminek akarja.
– És együtt töltötték az éjszakát?
– Igyekezzen, hogy a következő kérdése jó legyen, mert ez lesz az utolsó.
– Oké, mielőtt eldördült a lövés, ki volt a liftben, amikor kinyílt az ajtaja?
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Dehogynem. Hallottam a liftcsengőt, közvetlenül azelőtt, hogy Ramsey lövése eldördült. Ez zavarta meg magát. Azoknak a lifteknek nem lett volna szabad működniük. Bárki vagy bármi volt abban a liftben, amikor kinyílt az ajtaja, teljesen lekötötte a figyelmét. Ezért lőhetett Ramsey. Végeztem egy kis kutatást. A Szolgálat emberei is hallották a hangot, amikor megvizsgálták a videót. Ez nem volt benne a hivatalos jelentésben, de tegnap körbetelefonáltam. Ők is kikérdezték magát erről, amire azt felelte, hogy hallott valamit, de semmit se látott. A lift üzemzavarával próbálta magyarázni a dolgot. És ők nem firtatták a témát, mert már megvolt a felelősük. De én biztos vagyok benne, hogy valamit látott ott. Pontosabban,valakit.
Válaszképpen King kinyitotta a mólóra nyíló hátsó ajtót, és kifelé intett.
Michelle felállt, és letette a csészéjét. – Hát, legalább fel tudtam tenni a kérdéseimet. Ha nem kaptam is mindegyikre választ.
Ahogy elment King mellett, megállt. – Igaza van. Kettőnket már örökre összeköt a sorsunk. Úgy könyveltek el minket, mint két rossz ügynököt, akik elszúrták a dolgot. Én pedig nem vagyok ehhez hozzászokva. Mindig mindent kitűnően csináltam, amibe csak belefogtam. Fogadok, hogy maga is így van ezzel.
– Viszlát, Maxwell ügynök. Minden jót!
– Sajnálom, hogy az első találkánk így zajlott le. – Az első és, remélem, az utolsó.
– Ja, és még egy dolog. Bár ez nem szerepel semelyik hivatalos jelentésben, biztos vagyok benne, hogy a maga fejében is megfordult, hogy a liftben lévő személy szándékosan vonta el a figyelmét addig, amíg Ramsey meghúzta a ravaszt és lőtt.
King nem mondott semmit.
– Tudja, ez érdekes – mondta Michelle, körbepillantva.
– Úgy látom, sok érdekességet talál – mondta mogorván King.
– Ez a hely – folytatta Michelle, körbemutatva a magas helyiségen, a csillogó gerendákon, a fényes padlón, a tiszta és takaros berendezésen. – Nagyon szép. Tökéletes.
–Nem maga az első, aki ezt mondja.
– Igen – folytatta Michelle, mintha meg se hallotta volna Kinget. – Szép, és meghittnek és melegnek is kéne lennie. – Megfordult, és Kingre nézett. – De nem az. Inkább praktikus, jól mondom? Úgy vannak letéve a tárgyak, mintha beállította volna őket valaki, aki szükségesnek érzi, hogy állandó felügyelet alatt tartsa mindet, és közben teljesen kiöli belőlük a lelket, vagy legalábbis nem ad hozzájuk semmit a sajátjából. Megborzongott. – Igen, nagyon rideg. – Elfordult Kingtől.
– Én így szeretem – vágta rá King.
Michelle rávillantotta a szemét. – Tényleg, Sean? Fogadok, hogy ez nem mindig volt így.
King nézte, ahogy a nő hosszú lábaival legyűri a távolságot a móló végéig. Ott vízre tette a csónakját, és nemsokára már csupán egy apró pötty volt a tavon. King ekkor vágta csak be az ajtót. Ahogy elment a konyhaasztal mellett, észrevett valamit a nő kávéscsészéje alatt: a titkosszolgálati névjegykártyáját. Michelle felírta a hátára az otthoni és a mobilszámát is. King első gondolata az volt, hogy kidobja. De nem dobta. Kezében tartva a kártyát, nézte, ahogy a pötty egyre kisebb lesz, amíg a csónak el nem érte a kanyart, és Michelle Maxwell el nem tűnt végleg a szeme elől.

23

John Bruno egy kis tábori ágyon feküdt, a mennyezetet bámulta. A helyiségben egy huszonöt wattos villanykörte volt az egyetlen fényforrás. A világítás hol kimaradt egy órát, aztán visszajött tíz percre, majd megint kihunyt; nem volt benne semmi rendszer. Idegesítő és kimerítő volt, arra tervezték, hogy megtörje a lelkét. Eddig kellően hatásosnak bizonyult.

Bruno szürkésbarna overallt viselt, arcán soknapos borosta, de hát melyik elmebeteg börtönőr adna borotvát egy rabnak? A fürdés törülközővel és vödörrel történt, ami akkor került oda és tűnt el, amikor aludt. Az étkezéseket összevissza időzítették, az ételeket az ajtónyíláson dugták be. Soha nem látta a fogva tartóit, s fogalma se volt, hol van, és hogy került ide. Amikor megpróbált beszélni a láthatatlan őrrel, aki beadta az ételét a nyíláson, nem kapott választ, s végül feladta.

Az étel, mint rájött, rendszerint drogozva volt, amitől mély álomba zuhant, vagy különféle látomásai voltak. De aki nem eszik, elpusztul, úgyhogy evett. Soha nem hagyhatta el a celláját, és a sétája tíz lépésre korlátozódott, előre és vissza. Fekvőtámaszokat és felüléseket csinált a földön, hogy megőrizze erejét. Fogalma se volt, hogy figyelik-e, de ha igen, az se sokat számított. Az elején megpróbálta számba venni a szökési lehetőségeket, de arra jutott, hogy lehetetlen innen megszökni. És ha arra gondolt, hogy az egész Mildred Martinnal – pontosabban a megszemélyesítőjével – kezdődött abban a ravatalozóban. Legalább százszor elátkozta magát, hogy miért nem követte Michelle Maxwell tanácsát. Aztán, mivel javíthatatlan monomániás volt, Maxwellt is elátkozta, hogy miért nem volt vele határozottabb, miért nem ragaszkodott hozzá, hogy bekísérje abba a szobába.

Hogy mióta volt itt, nem tudta. Elvették tőle az összes személyes holmiját, köztük az óráját is, amíg eszméletlen volt. El sem tudta képzelni, hogy miért rabolták el. Fogalma se volt, hogy az elnökjelöltségével vagy a korábbi ügyészi munkájával függ-e össze. Eszébe se jutott, hogy talán egyikkel se. Az elején még hitt a gyors szabadulásban, de aztán elillant a remény. Az elrablói szemmel láthatóan tudták, hogy mit csinálnak. Később már csak a csodában reménykedett, de ahogy az órák és napok múltak, ez a remény is halványulni kezdett. A feleségére, a gyerekeire és az elnöki kampányára gondolt, és kezdett beletörődni, hogy az élete itt fog véget érni, és soha nem találják meg a holttestét. Azt viszont nem értette, miért hagyták eddig életben.

A hasára fordult, mivel a leggyérebb világítást sem bírta már elviselni.
A fickó, aki a folyosó végi cellában ült, sokkal régebben volt itt, mint John Bruno. Megtört tekintete és görnyedt tartása jelezte, hogy feladta a reményt. Enni, aludni, aztán meghalni. Ez volt a sivár jövő. A rab reszkető kézzel összehúzta magán a pokrócot.

A hatalmas föld alatti bunker másik végében egy férfi igen érdekes tevékenység folytatott. A csüggedt raboktól eltérően benne tombolt az energia, és rendkívül ígéretesnek látta a jövőt.

Egyik sorozatot a másik után adta le az ember formájú táblába, ami harminc méterre lógott a hangszigetelt terem falán. Minden golyó a halálos zónába csapódott. Irigylésre méltó mesterlövész adta le a lövéseket.

A férfi megnyomott egy gombot, és egy motorizált kötélen mellé siklott a céltábla. Feltett egy tiszta táblát, megnyomta újra a gombot, és a tábla elsiklott a céllövő pálya legtávolabbi pontjára. Új tárat tett a pisztolyába, felvette a szem- és fülvédőt, célzott, és kevesebb mint huszonöt másodperc alatt kilőtt tizennégy golyót. Amikor a céltábla visszajött, végre elmosolyodott. Egyetlen lövés se ment veszendőbe – „nem szóródott szét", ahogy a rendőrzsargonban mondják. Letette a fegyverét, és elhagyta a lőteret.

A szomszéd terem, ahová átment, kisebb volt a lőtérnél, és egész máshogy volt berendezve. A polcokat padlótól a plafonig különféle detonátorok, robbantózsinórok és más olyan kellékek töltötték meg, amelyek arra valók, hogy a lehető legbiztosabban és leghatásosabban felrobbantsanak valamit. A szoba közepén nagy munkaasztal állt. A férfi leült az asztalhoz, majd drótokból, tranzisztorokból, időzítőkből, detonátorokból és C-4-es plasztikból tömegpusztításra alkalmas eszközöket kezdett barkácsolni. Ennél a feladatnál is ugyanolyan gondosan figyelt a részletekre, mint a lőtéren. Munka közben vidáman dúdolt magában. Egy óra múlva átment egy másik terembe, ami egészen más hangulatot árasztott, mint az első kettő. Ha csak ennek a belsejét látja valaki, és nem látja a fegyverekkel, robbanószerekkel és más hasonlókkal teli szobákat, egyáltalán nem találta volna ijesztőnek a helyet. Ez egy művész stúdiója volt, amelyből nem hiányzott semmi, ami egy komoly mű megalkotásához szükséges, kivéve persze a természetes fényt. Ilyen mélyen a föld alatt ezt nem lehetett megoldani, így a mesterséges világítás elfogadható volt itt.

Az egyik falat polcok borították, rajtuk nehéz kabátok és csizmák, különleges sisakok, vastag kesztyűk, piros villogó lámpák, fejszék, oxigénpalackok és más hasonló eszközök. Egyelőre nem volt szükség ezekre a holmikra, de nem ártott a felkészültség. A kapkodás most katasztrófához vezethetetett volna. Türelemre volt szükség. Tudta ezt a férfi, mégis alig várta a pillanatot, hogy összeálljon végre a műve, és elmondhassa, hogy övé lett a siker. Igen, a türelem.

Letelepedett az egyik munkaasztalhoz, és a következő két órában mély átéléssel dolgozott, festett, vágott, szerelt és beállított, létrehozva egy sor olyan művet, amelyről tudta, hogy soha nem fogja ékesíteni egyetlen múzeum, sőt egyetlen magángyűjtemény anyagát sem. Mégis, ami itt készült, fontosabb volt számára, mint bármely művészeti ág bármely műalkotása. Ez az egész ugyanis aző mesterműve volt, és mint a régi mesterek munkáihoz általában, hosszú évek kellettek a létrehozásához.

Szorgalmasan folytatta munkáját, izgatottan várva a percet, amikor elkészül élete legnagyobb alkotása.

24

Michelle a titkosszolgálat adatbázisát böngészte a hordozható számítógépén, és talált néhány érdekes dolgot. Teljesen belemerült a munkába, de amikor csörögni kezdett a mobiltelefonja, kiugrott az ágyból, és felkapta. Bár a kijelzőn nem jelent meg hívószám, felvette azért, remélve, hogy King hívja. Valóban ő volt, és az első szavai nagyon kedvesek voltak.

– Hol akar találkozni? – kérdezte Michelle, válaszul

King javaslatára.
– Merre van?
– Egy kis motelban, hét kilométerre magától, a 29-es

út mellett.
– Ez a Winchester, ugye? – Az.
– Szép hely. Remélem, jól érzi magát.
– Igen, jól.
– Van egy Sage Gentleman nevű fogadó, másfél

kilométerre onnan, ahol most van.
– Láttam idefelé jövet. Nagyon macsó helynek látszik.
– Az is. Meghívom ebédre. Találkozó tizenkettő

harminckor?
– Semmi pénzért nem hagynám ki. És Sean, kösz,
hogy hívott.
– Ne köszönje, amíg nem hallotta, hogy mit akarok
mondani.

A széles verandán találkoztak, amely körbefutotta az ódon viktoriánus épületet. King sportdzsekiben, zöld garbóban és homokszínű nadrágban volt, Maxwell hosszú fekete rakott szoknyát és fehér pulóvert viselt. A divatos csizmában Michelle alig két-három centivel volt csak alacsonyabb Kingnél. Sötét haja a vállára omlott, és még egy kis sminket is tett magára, amit rendes körülmények között nem szokott. A titkosszolgálati munka nem volt alkalmas divathóbortokra. De mivel a védenceik gyakran részt vettek ünnepi rendezvényeken jól öltözött, gazdag emberek társaságában, egy ügynök ruhatárának és ápoltságának fel kellett nőnie a feladathoz, ami nem volt mindig könnyű. Szállóige is született erről: Öltözz úgy, mint egy milliomos egy kishivatalnok fizetéséből.

King a sötétkék, tetőcsomagtartós Toyota Land Cruiserre mutatott a parkolóban. – A magáé?
Michelle biccentett. – Sokat sportolok a szabadidőmben, és ez a járgány elmegy mindenhová, és belefér minden, amire szükségem van.
– Egy titkosügynöknek mikor van ennyi szabadideje?
Leültek egy asztalhoz az étterem végében. Nem volt tele a hely, és viszonylag zavartalanul beszélgethettek, már amennyire nyilvános helyen lehetséges.
Amikor odajött a pincér, s megkérdezte, hogy akarnak-e rendelni, Michelle azonnal rávágta: – Igen, uram.
King elmosolyodott, de nem szólt semmit, amíg a pincér el nem távozott.
– Évekig tartott, míg le tudtam szokni róla.
– Miről? – kérdezte Michelle.
– Hogy mindenkit „uram"-nak szólítsak. A pincérektől az elnökökig.
Michelle vállat vont. – Én észre se veszem.
– Miért venné észre – az udvariasságot magával hozza az ember. Egy csomó más dologgal együtt. – King töprengő képet vágott. – Egy dolgot nem értek magával kapcsolatban.
Halvány mosoly suhant át Michelle arcán. – Csak egyet? Le vagyok sújtva.
– Miért megy el egy ilyen szupertehetség zsarunak? Nem mintha bármi probléma lenne ezzel. De gyanítom, hogy más lehetősége is lett volna.
– Ez családi örökség nálunk. Az apám, a fivéreim, a bácsikáim, sőt még az unokabátyáim is mind rendőrök. Apám például rendőrfőnök Nashville-ben. Én akartam lenni az első nő a családban, aki ezt csinálja. Lehúztam egy évet járőrként Tennessee-ben, aztán úgy döntöttem, megtöröm a családi hagyományt, és jelentkeztem a Szolgálathoz.
Miután a pincér kihozta az ételt, Michelle nekilátott, King pedig csöndben iszogatta a borát.
– Gondolom, járt már itt – jegyezte meg Michelle két falat között.
King bólintott. Közben végzett a pohár bordóijával, és ő is enni kezdett. – Ide hozom az ügyfeleimet, a barátaimat meg az ügyvédkollégákat. Rengeteg ilyen, ha nem jobb hely van a környéken. Csak jól el vannak rejtve.
– Peres ügyekkel foglalkozik?
– Nem. Végrendeletekkel, hitelekkel, üzleti dolgokkal.
– Élvezi?
– Ki tudom belőle fizetni a villanyszámlát. Nem a legizgalmasabb állás a világon, de ezzel a kilátással nem vetekszik semmi.
–Valóbanszép környék. Meg tudom érteni, miért költözött ilyen helyre.
– Vannak előnyei és hátrányai. Először, itt könnyű beleesni abba az illúzióba, hogy el vagyok szigetelve a világ zajától és kínjaitól.
– De azok ide is követik, igaz?
– Másodszor, azt hiszem, hogy végleg elfelejthetem a múltamat, és új életet kezdhetek.
– De így is volt, nem?
– Így volt. Múlt időben.
Michelle megtörölte a száját egy szalvétával. – Na és miért akart velem találkozni?
King feltartotta üres borospoharát. – Nem csatlakozik hozzám? Nincs szolgálatban.
Michelle habozott, aztán bólintott.
Egy perc múlva megjött az italuk, s miután végeztek az evéssel, King azt javasolta, menjenek át az étterem melletti kis társalgóba. Belesüppedtek az öreg bőrfotelokba, magukba szippantva a régi szivar- és pipafüstöt és a falakat borító, szúette diófa polcokon sorakozó ősi bőrkötéses könyvek illatát. Egyedül voltak a szobában, és King feltartotta a poharát az ablakon beszűrődő fénybe, aztán beleszimatolt, mielőtt belekortyolt volna.
– Jó cucc – mondta Michelle, miután ivott egy jó nagy kortyot.
– Adjunk neki még tíz évet, és nem hinné el, hogy ugyanezt a bort issza.
– Semmit se tudok a borokról azon kívül, hogy csavarosak vagy dugósok.
– Nyolc éve még én is így voltam. Inkább a sört kedveltem. Ami jobban is illett a tárcámhoz.
– Vagyis, nagyjából akkor tért át a sörről a borra, amikor otthagyta a Szolgálatot?
– Sok változás történt akkoriban az életemben. Egyik barátom borszakértő volt, ő tanított meg mindenre, amit tudok. Módszeresen végigmentünk az összes francia, majd olasz boron, sőt még a kaliforniai fehérekbe is belekóstoltunk, bár ő kissé fanyalgott tőlük. Számára a vörös volt az igazi.
– Hm, kíváncsi lennék, van-e még egy ilyen borszakértő, aki embert ölt. Úgy értem, nem nagyon tűnik összeillőnek a kettő.
King leeresztette a poharát, és csodálkozva nézett Michelle-re. — Micsoda, maga szerint békés dolog a borászat? Tudja, mennyi vért ontottak már ki bor miatt?
– Úgy érti, hogy amíg itták, vagy amíg beszéltek róla?
– Mit számít az? A halott, az halott, nem igaz?
– Biztos jobban tudja, mint én.
– Ha azt hiszi, olyan egyszerű bekarcolni a rovátkát a pisztolyába, miután elvégezte a feladatát, hát nem az.
– Sose gondoltam erre. Olyan, mintha bevésné a lelkébe?
King letette a poharát. – Mit szólna egy kis információcseréhez?
– Benne vagyok, az ésszerűség határáig.
– Egy ide, egy oda. Nagyjából egyforma értékben.
– És ki lesz a bíró?
– Megkönnyítem a dolgot. Én kezdem. Michelle hátradőlt. – Kíváncsi vagyok, hogy miért?
– Azt, gondolom, tényként kezelhetjük, hogy maga is ugyanannyira szenved ettől a rémálomtól, ahogy én a sajátomtól nyolc évvel ezelőtt.
– Így igaz. Ezért is hívott minket vértestvéreknek.
– Aznap éjjel Joan Dillinger ott volt a szállodában.
– A maga szobájában?
King a fejét rázta. – Maga jön.
Michelle eltűnődött néhány másodpercig, aztán folytatta: – Beszéltem az egyik szobalánnyal, aki a szállóban dolgozott Ritter meggyilkolásakor. Loretta Baldwinnak hívják. – King csodálkozva nézett rá. – Loretta azt mondta, ő takarított aznap reggel a maga szobájában. És talált egy fekete csipkés bugyit a csilláron. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán rezzenéstelen arccal hozzátette. – Feltételezem, nem a magáé volt. Nem tűnik csipkés típusnak.
– Nem. És a fekete nem a zsánerem alsóneműben.
– Maga nem volt nős akkoriban?
– Külön éltünk. A feleségemnek az volt a szokása, hogy más férfiakkal bújt ágyba, amíg én városon kívül jártam, ami persze elég gyakran megesett. Azt hiszem, már a pizsamájukat és fogkeféjüket is kezdték odahordani. Én meg kezdtem nagyon fölöslegesnek érezni magam.
– Jó, hogy tud ezen viccelődni.
– Ha nyolc évvel ezelőtt kérdez meg erről, nem lettem volna ilyen laza. Az idő persze nem nagyon gyógyítja be a sebeket, csak egy idő után tesz az ember az egészre.
– Szóval, akkor... hogy is mondjam?... flörtölt Joan Dillingerrel?
– Valójában akkor ez egy kicsit többnek ígérkezett. Ostobaság volt, ha belegondolok. Joan nem olyan nő.
Michelle előrehajolt. – A liftről...
King közbevágott. – Maga jön. Kezdek belefáradni, hogy folyton emlékeztetnem kell rá.
Michelle felsóhajtott, és hátradőlt. – Oké, Dillinger nincs már a Szolgálatnál.
– Ez nem ér. Ezt már tudtam. Mi van még?
– Loretta Baldwin azt mondta, hogy elbújt a folyosón az egyik takarítókamrában, nem messze a teremtől, ahol Ritter meghalt.
Ez láthatóan érdekelte Kinget. – Miért?
– Halálra volt rémülve, és futott, amerre látott. Ugyanezt tette mindenki.
– Nem mindenki – mondta szárazan King. – Én nagyjából a helyemen maradtam.
– Na, akkor a liftről.
– Miért érdekli ez annyira? – kérdezte King.
– Mert úgy tűnik, teljesen elvonta a figyelmét! Annyira, hogy észre se vette, hogy ott áll egy gyilkos az orra előtt, amíg el nem sütötte a pisztolyt.
– Én csak körbepásztáztam a helyet.
– Nem hinném. Hallottam a szalagon a hangot. A lift csönget így, amikor megérkezik. És szerintem, amikor kinyílt az ajtaja, az a valami vagy valaki, aki ott volt, teljesen lekötötte a figyelmét, és nem engedte addig visszafordulni, amíg Ramsey le nem adta a lövést. – Michelle elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: – S mivel a titkosszolgálat lezárta a lifteket, gyanítom, hogy csak egy titkosügynök lehetett benne, mert ki más használhatta volna anélkül, hogy megállítsák. Fogadok, hogy Joan Dillinger volt ez az ügynök. És fogadok, hogy valami oknál fogva maga falaz neki. Ugye nem akarja azt mondani, hogy zöldségeket beszélek?
– Ha igaz volna is, amit állít, az se számítana. Én szúrtam el a dolgot, és miattam halt meg Ritter. Erre nincs mentség. Ezt már maga is nyilván tudja.
– De haszándékosanvonták el a figyelmét, akkor egész más a helyzet.
– Nem úgy volt.
– Honnan tudja? Mi másért lett volna valaki pont akkor a liftben, amikor Ramsey lőni akart? – Michelle válaszolt is a saját kérdésére. – Ramsey tudta, hogy le fog jönni az a lift, és hogy a benne levő személy el fogja vonni a maga figyelmét, és akkor lehetősége lesz megölni Rittert, hát ezért. Ramsey megvárta, hogy leérjen a lift, és csak akkor tüzelt.
Michelle hátradőlt, az arckifejezése nem győzelemittas, hanem dacos és elszánt volt, olyan, amilyennek a tévés sajtókonferencián látta King.
– Ez lehetetlen. Higgyen nekem. Hívjuk csak a világ legrosszabb időzítésének, ennyi az egész.
– Biztos nem fog meglepődni, ha nem hiszem el magának.
King szótlanul ült, olyan sokáig, hogy Michelle végül felállt. – Köszönöm az ebédet és a boros leckét. De ne mondja nekem, hogy egy olyan okos fiú, mint maga, nem néz bele minden reggel a tükörbe, és teszi fel a kérdést, hogy: mi van akkor, ha.
Ahogy Michelle kifelé indult, megcsörrent a mobiltelefonja. Beleszólt: – Mi? Igen. Kicsoda? Igen, úgy van. Beszéltem a vele. Hogy szerezte meg ezt a számot? A névjegykártyám? A, igen. Nem értem, miért hívott fel. – Michelle kis ideig hallgatott, aztán elsápadt. – Nem tudtam. Istenem, nagyon sajnálom. Mikor történt? Értem. Igen, köszönöm. Adna egy telefonszámot, ahol vissza tudom hívni? – Kikapcsolta a telefont, elővett egy tollat meg egy papírt a táskájából, felírta a számot, és lassan visszaereszkedett a bőrszékre King mellé.
King kérdőn nézett rá. – Jól van? Nem néz ki valami jól.
– Nem,nemvagyok jól.
King előrehajolt, és rátette a kezét Michelle remegő vállára. – Mi történt, Michelle? Ki volt az?
– Az asszony, akivel beszéltem, tudja, aki a szállodában dolgozott.
– A szobalány, Loretta Baldwin?
– A fia hívott. Megtalálta a nevem a névkártyán, amit náluk hagytam.
– Miért, történt valami Lorettával?
– Meghalt.
– Mi történt?
– Megölték. Feltettem neki ezeket a nyavalyás kérdéseket a Ritter-gyilkosságról, és most halott. Nem tudom elhinni, hogy összefügg a két dolog, de azt se hiszem el, hogy nem.
King olyan gyorsan felpattant, hogy Michelle összerezzent.
– Tele van a benzintankja? – kérdezte King.
– Igen – felelte zavartan Michelle. – De miért? Úgy tűnt, mintha King magában beszélne. – Majd felhívom a délutáni ügyfeleimet, és szólok nekik.
– Szól nekik? Mégis miről?
– Hogy nem tudok velük találkozni. Hogy el kell mennem valahová.
– Hová kell elmennie?
– Nem csak nekem,nekünk.Bowlingtonba megyünk, Észak-Carolinába, hogy kiderítsük, miért nincs már Loretta Baldwin az élők sorában.
King megfordult, és az ajtó felé indult. Michelle nem mozdult, csak ült megrökönyödve. King visszafordult. – Mi a gond?
– Nem hinném, hogy menni akarok.
King visszajött, megállt Michelle előtt, és nagyon zordan nézett rá. – Nézze, egyszer csak felbukkan a semmiből, és nekem szegez egy csomó személyes kérdést. Válaszokat akart, és én megadtam. De most már engem is érdekel az ügy. – Elhallgatott, aztán felcsattant a hangja: – Gyerünk, Maxwell ügynök. Nem érek rá egész nap itt totojázni!
Michelle talpra ugrott. – Igen, uram – vágta rá ösztönösen.

25

Ahogy bemászott Michelle terepjárójába, King gyorsan szemügyre vette a járgány belsejét, és nem tudta leplezni undorát. Felvett egy csokis papírt a lába mellől a padlóról, amiben benne volt még egy darab avas csokoládé. A hátsó ülés tele volt mindenfélével: sí- és vízisí-felszerelések, különféle lapátok és evezők, tornadresszek, edzőcipők, szoknyák és blúzok hevertek rajta, meg egy pár felbontatlan harisnya. Voltak ott szabadidőruhák, könyvek, egy északvirginiai Sárga Oldalak, üres üdítős- és Gatorade-dobozok, valamint egy Remington vadászpuska meg egy doboz töltény. És ez csak az volt, amit King látott. Isten tudja, mi lapulhatott még ott; rothadt banán szaga is facsarta az orrát.

Michelle-re sandított. – Nagyon kérem, soha, de soha ne hívjon meg a lakására.
Michelle Kingre nézett, és elmosolyodott. – Mondtam magának, hogy kissé trehány vagyok.
– Michelle, ez több mint trehányság. Ez egy mozgó szemeteskocsi; ez egy négy keréken járó komplett káosz.
– Milyen filozofikus. És hívjon nyugodtan Micknek.
– Jobban szereti a „Mick"-et, mint a „Michelle"-t? A „Michelle" finom, elegáns név. A „Mick" meg úgy hangzik, mint egy agysérült bokszolóból lett paszományos kidobóember neve.
– A titkosszolgálat még mindig a férfiak világa. Hasonulni kell, hogy elfogadjanak.
– Csak vigye egyszer körbe őket ezen a kocsin, és soha többé nem jut eszükbe, hogy nőnek nézzék, még ha Gwendolynnak szólíttatja is magát.
– Oké, értem, mire gondol. És mire számít, mit fogunk ott találni?
– Ha tudnám, akkor valószínűleg nem mennék oda.
– Meg akarja nézni a szállodát?
– Nem is tudom. Nem jártam ott a tragédia óta.
– Meg tudom érteni. Én se vagyok benne biztos, hogy vissza akarok menni a ravatalozóba.
– Ha már itt tartunk, van valami friss hír Bruno eltűnéséről?
– Semmi. Se váltságdíj, se más követelés. Minek szánja rá magát valaki egy ilyen veszélyes kalandra, ha utána nem csinál semmit? Nemcsak elrabolja John Brunót, hanem végez egy titkosügynökkel, és valószínűleg az ő lelkén szárad annak az embernek a megölése is, aki előtt Bruno le akarta róni végső tiszteletét.
– Úgy van. A megboldogult egyébként Bill Martin volt, és én is azt hiszem, hogy meggyilkolták.
Michelle csodálkozva nézett Kingre. – Miért?
– Nem nagyon tudták volna összehozni ezt az akciót, ha arra várnak, hogy éppen akkor költözzön a túlvilágra az öreg, amikor nekik jó. És fordítva se működött volna. Ha az öreg meghal, nem tudták volna pár nap alatt megszervezni az akciót, pont akkorra, amikor Bruno arra jár. Nem, őt is meg kellett gyilkolni.
– Tetszik a logikája. Hallottam, hogy maga igazi nagyágyú.
– Hosszú ideig nyomozó voltam, csak azután lettem élő pajzs. Minden ügynök keményen hajt, hogy bejusson a testőrosztagba, főleg az elnöki testőrségbe, és miután bekerült, alig várja, hogy kikerüljön onnan, és visszamenjen nyomozónak.
– Mit gondol, miért van így?
– Istentelen időbeosztás, az ember nem tudja irányítani az életét. Csak álldogál valahol, s várja, hogy lőjön valaki. Eléggé utáltam, de nem volt más választásom.
– Beosztották az elnöki testőrségbe?
– Igen. Évekig tartó kemény munkával kerültem oda. Két évet töltöttem a Fehér Házban. Remek volt az első év, de aztán már nem volt olyan jó. Állandó utazásból állt, a világ legbeképzeltebb alakjaival kellett bajlódnom, és úgy kezeltek, mintha pár fokkal a fehér házi kertész alatt állnék a ranglétrán. Különösen azokat a stábtagokat bírtam, akik nem voltak többek tizenkét évesnél, tényleg nem tudták megkülönböztetni a seggüket egy földbe vájt lyuktól, és minden lehetséges módon megpróbáltak velünk kicseszni. A sors fintora, hogy épp kezdtem volna megszabadulni ettől a beosztástól, amikor beraktak a Ritter-osztagba.
– Istenem, ez nem túl lelkesítő, miután én is éveket áldoztam az életemből, hogy oda kerüljek.
– Nem azt mondom, hogy ne próbálja meg az ember. Az elnöki gépen utazni nagy élmény. És szintén jó érzés, ha az Egyesült Államok elnöke megdicséri a munkámat. Én csak azt mondom, hogy nem szabad elhinni a fellengzős szöveget. Sok szempontból ez is pont olyan, mint az összes többi rendőrmunka. Ott is a rossz fiúkat tartóztatják le. – King elhallgatott, és kinézett az ablakon. – Ha már a nyomozásnál tartunk, Joan Dillinger újra feltűnt az életemben, és tett egy ajánlatot.
– Miféle ajánlatot?
– Fel akart kérni, hogy segítsek neki megkeresni John Brunót.
Michelle kis híján leszaladt az útról. – Micsoda!
– Az ő cégét bízták meg Bruno emberei, hogy keressék meg.
– Már elnézést, de nem tudja a nő, hogy az FBI rajta van az ügyön?
– És? Bruno emberei bárkit megbízhatnak, akit csak akarnak.
– De miért vonta be magát?
– Adott valami magyarázatot, amit nem igazán vettem be. Úgyhogy fogalmam sincs, miért.
– Elvállalja?
King Michelle-re nézett. – Mit gondol? Elvállaljam? Michelle a férfira sandított. – Miért tőlem kérdezi?
– Mert úgy tűnik, hogy maga gyanakszik rá. Ha Joan valóban benne volt Ritter meggyilkolásában, és most benne van egy másik független jelölt elrablásában is, nem találja ezt elég érdekesnek? Szóval, vállaljam el, vagy ne vállaljam el...Mick?
–Az első megérzésem azt súgja, hogy ne vállalja el, hogy nem kéne elvállalnia.
– Miért? Mert olyasmibe üthetem az orrom, amibe nem kéne?
– Igen.
– És a második megérzése, ami biztos, hogy sokkal önzőbb és kevésbé aggódó, mint az első?
Michelle King pajkos tekintete láttán bűnbánóan elmosolyodott. – Oké, a második megérzésem az, hogy vállalja el.
– Mert akkor belülről látom a nyomozást. És mindenről tájékoztatni tudom.
– Mindenről azért mégsem. Ha maga és Joan felélesztik szunnyadó románcukat, nem leszek kíváncsi a részletekre.
– Ne aggódjon, a fekete özvegyek megeszik a társukat. Az első alkalommal is épphogy csak megmenekültem.

26

Valamivel több mint két órával azután, hogy elindultak Wrightsburgből, megérkeztek Loretta házához. Sehol egy rendőrautó a környéken, ám az ajtón sárga rendőrségi szalag virított.

– Attól tartok, nem tudunk bemenni – sóhajtott

Michelle.
– Én is attól tartok. Mi a helyzet a fiával? Michelle
előhúzta a telefonszámot a tárcájából, és feltárcsázta. A
férfi vette föl, és Michelle megbeszélt vele egy találkozót az
egyik belvárosi kávézóban. Ahogy el akart indulni
Baldwinék háza elől, King megállította.
– Adjon egy másodpercet. – King kiugrott a kocsiból,
föl-alá járkált az utcán, aztán megkerülte a tömböt, és eltűnt
Michelle szeme elől. Pár perc múlva előbukkant Baldwinék
háza mögül, és csatlakozott Michelle-hez.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Michelle.
– Semmi. Csak Loretta Baldwin szép helyen lakik. A
belváros felé haladva, jó néhány járőrkocsit láttak az
útkereszteződésekben; minden jármű utasait alaposan
kikérdezték a rendőrök. A fejük fölött helikopter körözött.
– Kíváncsi volnék, mi történt? – jegyezte meg Michelle. King bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót. Megtudták, hogy két elítélt megszökött a közeli állami
fegyházból, és a rendőrség nagyszabású razziát folytat. Ahogy a kávézóhoz értek, Michelle lassított, aztán
továbbment.
– Mi van? – kérdezte King.
Michelle az egyik mellékutcára mutatott, ahol két
megyei járőrkocsi állt. – Nem hiszem, hogy ezek a szökött
fegyenceket keresik. Nekünk állítottak csapdát.
– Oké, hívja fel újra az asszony fiát. Mondja meg neki,
hogy semmi közünk az anyja meggyilkolásához. Ha közölni
akar valamit, telefonon is megteheti.
Michelle felsóhajtott, és rálépett a gázpedálra. Ahogy
elértek egy elhagyatott helyre, lehúzódott az útról. Felhívta
Loretta fiát, és elmondta neki, amire King utasította. – Azt
szeretném csak tudni, hogyan ölték meg az édesanyját?
– Miért mondjam el magának? – kérdezett vissza a
férfi. – Idejön az anyámhoz, aki nem sokkal később már
halott.
– Ha meg akartam volna ölni, nem hagyom ott a
nevem és a telefonszámom, igaz?
– Nem tudom. Lehet, hogy elmebeteg, és ez a
mániája.
– Azért jöttem a mamájához, hogy megkérdezzem, mit
tud a nyolc évvel ezelőtti Ritter-gyilkosságról. Azt felelte,
nagyon keveset.
– Miért érdekelte?
– Izgat az amerikai történelem. Ott vannak a zsaruk?
– Miféle zsaruk?
– Ne beszéljen mellé. Ott vannak, vagy nincsenek?
– Nincsenek.
– Oké, feltételezem, hogy hazudik. Elmondom, hogy én
mit gondolok. Szerintem az édesanyját azért ölhették meg,
mert beszéltem vele a Ritter-gyilkosságról.
– Ritterről? Ez őrültség. Hiszen megölték a gyilkosát.
– Biztos benne, hogy egyedül volt a gyilkos?
– Hogy a pokolba lehetnék biztos benne?
– Pontosan erről van szó. Hogy ölték meg az
édesanyját?
Csend a vonal másik végén.
Michelle úgy döntött, más irányból próbálkozik.
– Eletemben először találkoztam az édesanyjával, de
kimondottan tetszett nekem, amit láttam. Igazi karakán nő
volt, aki kimondta, amit gondolt. Tisztelnie kellene ezt.
Rengeteg életbölcsesség szorult a mögé a rideg külső
mögé.
– Pontosan – mondta a fiú. – És menjen a fenébe.
– Lecsapta a telefonkagylót.
– A francba! – dohogott Michelle. – Pedig azt hittem,
sikerült megfognom.
– Sikerült is. Vissza fogja hívni. Csak adjon neki időt,
le kell ráznia a zsarukat.
– Sean, éppen most mondta, hogy menjek a
fenébe. – Vagyis nem a világ legudvariasabb embere.
Férfi.
Csak legyen türelmes. Mi nem tudunk százfelé figyelni,
mint a nők, mi egyszerre csak egy dolgot tudunk csinálni. Körülbelül harminc perc múlva csörgött a telefon.
Michelle Kingre nézett. – Honnan tudta?
– A pasasok rajonganak a kellemes női hangokért.
Ráadásul maga csupa jót mondott az anyjáról. Az
édesanyjukért is rajonganak.
– Rendben – mondta az asszony fia a telefonban.
– A fürdőkádban találták meg, vízbe fojtva. – Vízbe
fojtva? Akkor honnan tudják, hogy nem baleset volt? Lehet,
hogy szívrohamot kapott.
– Pénzt tömtek a szájába, és teljesen feldúlták a házat.
Erre rohadtul nem lehet azt mondani, hogy baleset volt.
– Feldúlták a házat, és pénzt tömtek a
szájába? – ismételte meg Michelle, és King felvonta a
szemöldökét.
– Igen, száz dollárt. Öt darab húszast. Én találtam rá.
Felhívtam aznap este, de nem vette föl. Úgy hatvan
kilométerre lakom tőle, és átmentem kocsival. Istenem! így
látni... – Elcsuklott a fiatalember hangja.
– Részvétem. És elnézést, hogy még a nevét sem
kérdeztem meg.
– Tony vagyok. Tony Baldwin.
– Fogadja részvétem, Tony. Azért kerestem fel az
édesanyját, hogy a Ritter-gyilkosság körülményeiről
beszélgessünk. Megtudtam, hogy az édesanyja aznap ott
volt a helyszínen, és még mindig Bowlingtonban él, ezért
meglátogattam. Beszéltem a másik két szobalánnyal is, ha
gondolja, megadhatom a nevüket. Ennyit tettem
mindössze. Esküszöm.
– Oké, hiszek magának. És van valami elképzelése,
hogy ki tette?
– Még nincs, de minden erőmmel azon leszek, hogy
kiderítsem.
Michelle megköszönte a fiú segítségét, majd letette a
telefont, és Kinghez fordult.
– Pénzt tömtek a szájába – tűnődött hangosan King.
– Az én pénzemet – tette hozzá fájdalmas arccal
Michelle. – Én adtam neki azt a száz dollárt, öt darab
húszasban, amiért válaszolt a kérdéseimre.
King megvakarta az állát. – Nem rablógyilkosság volt.
Akkor nem hagyták volna ott a pénzt. De az biztos, hogy
átkutatták a házat. Kerestek valamit.
– De pénzt tenni a szájába... istenem, ez szörnyű!
– Talán nem olyan szörnyű, mint vallomást tenni.
Michelle csodálkozva nézett Kingre. – Miféle vallomást?
– Olyat, ami végzetes lehetett volna mindkettőjüknek.
Ki gondolta volna?
– Miről beszél?
– Nem mondhatom meg.
– Mi a fenéért nem?
– Mert még nem tudtam rendesen átgondolni. Michelle
dühösen égnek emelte a kezét. – Istenem, maga milyen
őrjítő tud lenni.
– Köszönöm. Igyekszik az ember. – King kinézett az
ablakon egy ideig, aztán ismét megszólalt. – Oké, ez egy
kis város, és könnyen gyanút kelhet az ember, különösen
hogy ennyi zsaru van a környéken. Húzzunk el innen, és
keressünk egy szállodát. Megvárjuk az éjszakát, aztán
lecsapunk.
– Mire csapunk le?
King Michelle-re nézett. – Nekem is lehet nosztalgiám. Michelle felvonta a szemöldökét. – Képtelenek rá az
ügyvédek, hogy egyszer is egyenes választ adjanak egy
kérdésre?
– Oké, azt hiszem, ideje, hogy tiszteletemet tegyem a
Fairmount Hotelban. Ez elég egyenes válasz magának?

27

Hátulról közelítették meg a szállodát, gondosan ügyelve rá, hogy végig a fák sűrűjében maradjanak. Egyformán voltak öltözve, egymás nyomában lépdeltek. Kiérve a fasor szélére, körbepásztázták a terepet. Miután meggyőződtek róla, hogy egyedül vannak, előmerészkedtek a fák közül, és keresztülvágtak az erdő és a szállodakerítés közötti szakaszon. Átmásztak a kerítésen, és lehuppantak a túloldalon. Egyikük előhúzott egy pisztolyt, s továbbosontak a szálloda hátsó fala mentén. Végül felfeszítették az egyik oldalajtót, és beosontak a sötét épületbe.

King és Michelle jókora távolságra parkolt le a Fairmount Hoteltől, és gyalog tették meg a hátralevő utat. Az épület közelébe érve behúzódtak a fák közé, ahogy a fejük fölött elzúgó helikopter fénycsóvája végigsöpört a földön.

– Milyen izgalmas – suttogta Michelle, ahogy kiléptek a fák közül, és a szálloda felé indultak. – A változatosság kedvéért a barikád túloldalán lenni.
– Ja, szívmelengető pillanat. Gondoljon csak bele! Most otthon ülhetnék a házamban egy pohár jó borral a parázsló tűz előtt, és Proustot olvashatnék ahelyett, hogy itt szökdécselek boldogan a bowligtoni külvárosban, ÉszakCarolinában, bujkálva a rendőrségi helikopterek elől.
– Ne mondja, hogy Proustot olvas, miközben bort iszik!
– Csak, ha nincs semmi jó a sportcsatornán.

Ahogy a hotel közelébe értek, King végignézett a zűrzavaros homlokzaton. – Erről a helyről mindig az jut eszembe, hogy akár Frank Lloyd Wright is tervezhette volna, ha rákap a heroinra.

– Elég ronda – mondta Michelle.
– Csak hogy fogalma legyen Clyde Ritter szépérzékéről, ő úgy gondolta, hogy a Fairmount gyönyörű.

A kerítéslyukat, amit Michelle a múltkor használt, befoltozták közben. így kénytelenek voltak bemászni. King irigykedve nézte, ahogy Michelle átlibben a kerítés fölött, sokkal könnyedebben, mint ahogy ő fog. Igaza volt. Majdnem pofára esett a kerítés túloldalán, miután az egyik lába beleakadt a drótba. Michelle szó nélkül felsegítette, majd végigosontak az épület oldala mentén. Ugyanazon a helyen mentek be, ahol Michelle az első látogatásakor.

Michelle előhúzta a zseblámpáját, de King figyelmeztetőleg felemelte a kezét. – Várjon egy pillanatig. Azt mondta, volt itt egy őr a múltkor.

– Igen, de most nem láttam, amikor bejöttünk. King furcsán nézett rá. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a második látogatásakor botlott az őrbe, de első alkalommal nem volt itt senki.
– Lehet, hogy a másik oldalon járőrözött éppen. Valószínűleg csak a kerítést őrzik.
– Igen, valószínűleg – mondta King. Biccentett Michelle-nek, hogy fölkapcsolhatja a zseblámpát, és továbbmentek az előcsarnok felé.
– A Stonewall Jackson terem itt van a folyosó végén – mondta Michelle.
– Tényleg? Ki hitte volna.
– Bocsásson meg, Sean. Csak az olyan régen volt, én meg most jártam itt.
– Felejtse el – mondta King. – Csak bunkóskodtam.
– Nem akar odamenni?
– Talán később. Előbb meg akarok nézni valamit.
– A takarítókamrát, ahol Loretta elbújt? – kérdezte Michelle.
– A nagy elmék mindig találkoznak. Legközelebb azon fogja kapni magát, hogy finom bort iszik, és gondolatébresztő irodalmat olvas. És ha lesz egy-két üres éve, akkor, de csak akkor, talán még a terepjáróját is kitakarítja.

Ahogy elérték a takarítókamrát, kinyitották az ajtót. King elvette Michelle-től a zseblámpát, bement és körbenézett. Észrevett egy szűk üreget hátul. Michelle-hez fordult.

– Loretta vézna volt?
– Szinte zörgött a csontja.
– Akkor gond nélkül beférhetett oda. Arról nem beszélt, hogy hová bújt el?
– Nem, de akárhol meghúzódhatott.

King a fejét rázta. – Ha egy halálra rémült ember volnék egy gyilkosság helyszínén, rémülten sikoltozó emberekkel körülvéve, és beszaladnék egy kamrába, olyan jól elbújnék, amennyire csak tudok. Ez ugyanolyan ösztönös dolog, mint mikor a fejemre húzok egy takarót. Loretta nem tudhatta még, hogy mi a fene történik. Annyit látott csak, hogy befut valami pisztolyos fickó ugyanoda, ahova ő, és... – King elhallgatott, és azt az üreget nézte, ahová Loretta elbújhatott.

– Mi az, Sean?

King a fejét rázta. – Nem vagyok biztos benne. – Kilépett a kamrából, és becsukta az ajtót.
– Oké, most hová? – kérdezte Michelle.
King nagy lélegzetet vett. – A Stonewall Jackson terembe.
Michelle, elemlámpájával világítva az utat, csöndben figyelte, ahogy King körbejárja a termet, és szemügyre veszi minden centijét. Aztán King nagyot sóhajtva odasétált arra a pontra, ahol nyolc évvel ezelőtt állt, és mintha csak elfoglalná régi őrhelyét, ráhelyezte egyik kezét a képzeletbeli Clyde Ritter izzadt, kabát nélküli hátára.
King számára most újra 1996 szeptembere volt, a képzeletbeli közönséget figyelte, a lehetséges bajkeverőket, a puszira váró babákat, a hátulról jövő gúnyolódásokat és Ritter válaszait. Azon kapta magát, hogy már a mikrofonjába beszél, titkosszolgálati üzeneteket továbbítva. Az órára pillantott a háttérben, bár az nem volt már ott, és különben se láthatta volna a sötétben. Már csak három perc volt a rendezvény végéig. Elképesztő, ha belegondol az ember. Ha Ramsey csak egy kicsit késik, vagy Ritter korábban fejezi be a szereplését, nem történt volna semmi. Milyen másképp alakult volna King élete.
King tekintete önkéntelenül is a liftre siklott. Újra és újra hallotta a csengetést. Újra és újra kinyílt az ajtó a képzeletében. Olyan volt, mintha beszippantotta volna az a vákuum.
A csattanásra ijedten összerándult. De a keze a pisztolytáskájára ugrott, és előkapta képzeletbeli fegyverét, miközben a szeme a földet pásztázta, ahol Ritter holtteste feküdt. Aztán felpillantott Michelle-re, aki ott állt a zseblámpával, miután jól bevágta az ajtót.
– Bocsánat – mondta Michelle. – Csak tudni akartam, hogyan reagál rá. Talán mégse volt olyan jó ötlet.
– Nem, nem volt jó ötlet – mondta keményen King. Michelle odament hozzá, és megállt mellette. –
Mire gondol?
– Meglepődne, ha azt mondanám, hogy valami nem hagy nyugodni?
– Akkor beszéljen róla. Lehet, hogy fontos.
King eltűnődött egy pillanatra. – Most is emlékszem Arnold Ramsey arcára. Nem olyan volt az arckifejezése, mint egy merénylőnek, aki épp most ölt meg egy elnökjelöltet. Nem látszott rémültnek, fanatikusnak vagy őrültnek.
– Milyennek látszott?
King Michelle-re nézett. – Meglepettnek látszott, Michelle, mint aki nem számított rá, hogy meg fogja ölni Rittert.
– Ennek aztán tényleg semmi értelme. Végül is lelőtte. Emlékszik még valamire?
– Miután elvitték Ritter holttestét, emlékszem, odajött hozzám Bobby Scott, és megnézte a sérülésemet.
– Az adott körülmények között ez elég érdekes.
– Hát, nem nagyon fogta föl, hogy mi történik. Csak azt látta, hogy van egy sebesült ügynöke. Csak ezután szabadult el a pokol.
– Még valami?
King a földet tanulmányozta. – Amikor később kivittek engem, Bobby és Sidney Morse kint veszekedett a folyosón. Még egy fickó volt velük, akit nem ismertem. Morse legalább száznyolcvan centi, száztíz kilónyi hájjal, és ott volt a kőkemény veterán katona, Bobby Scott, és tényleg nagyon kakaskodtak. Nagy látvány volt. Más helyzetben talán röhögtem is volna rajtuk.
– Min veszekedtek?
– Ritter meghalt, és ez Scott hibája volt – biztos vagyok benne, hogy ezt olvasta Bobby fejére Morse.
– Látta később valamelyiküket?
– Csak a hivatalos kihallgatáson láttam Bobbyt. Sosem beszéltünk négyszemközt. Sokszor gondoltam rá, hogy felhívom, és elmondom neki, hogy mennyire sajnálom, ami történt. De nem hívtam föl.
– Olvastam, hogy Sidney Morse ideggyógyintézetbe került.
– Igen. Nem hiszem, hogy valaha is érdekelte, hogy mit politizál Ritter. Morse számára színpadi mutatvány volt az egész, egy show-műsor. Valahol a show-bizniszben dolgozott régen. És hallottam, amikor azt mondta egyszer valakinek, hogy ha egy ilyen alakot, mint Ritter, fel tud úgy futtatni, hogy bekerüljön az országos rivaldafénybe, akkor az őt – Morse-ot – szupersztárrá teszi.
Michelle körbenézett, és megborzongott. – Olyan csönd van itt. Kriptára emlékeztet.
– Hát, bizonyos szempontból az is. Két ember halt meg itt.
– Örülök, hogy nem három. Tényleg nem három?, merengett King. Michelle a zseblámpa fénycsóvájával húzott egy vonalat a földre. – A tömeget elválasztó kordon itt volt valahol, igaz? – King bólintott. – És ez attól a faltól egészen eddig a sarokig ért, ahol a liftek vannak. És emlékszem a videóról, hogy ferdén volt kihúzva. Nem emlékszik, hogy ki húzta ki a kötelet?
– A Szolgálattól lehetett valaki.
– Netán az osztagparancsnok, Bob Scott?
– Kétlem, hogy Bobby ilyen részletekkel foglalkozott volna.
– Akkor miért olyan biztos benne, hogy a Szolgálattól volt valaki?
King vállat vont. – Nem vagyok biztos benne. Én csak azt tudtam, hogy Ritter és én a kötél mögött állunk.
– Pontosan. – Michelle átadta Kingnek a lámpát, beállt oda, ahol King annak idején posztolt, és a liftek felé nézett. – A kihúzott kötél miatt maga volt az egyetlen a teremben, aki láthatta a liftet. Mintha szándékosan rendezték volna így a dolgot. Egyébként most is odanézett a liftre.
– Felejtse már el a liftet – csattant föl King. – Mi a fenének vagyok én itt egyáltalán? Ritter egy szarházi alak volt. A pokolba, örülök, hogy meghalt.
– Akkor is csak elnökjelölt volt, Sean. Én se szerettem John Brunót, de úgy vigyáztam rá, mintha ő volna az Egyesült Államok elnöke.
– Nem szükséges kiselőadást tartania a szolgálati szabályzatról – mondta ingerülten King. – Én már akkor elnökjelölteket pesztráltam, amikor maga még azzal volt elfoglalva, hogy összeevezzen magának egy rakás érmet.
– És egész éjjel fent maradni és egy másik ügynökkel kamatyolni, miközben másnap szolgálatba kell menni, az benne van a szabályzatban? – vágta a fejéhez Michelle. – Mert ha igen, én biztosan kihagytam ezt a részt a kézikönyvben.
– Igen, közvetlenül az után a szabály után jön, hogy soha ne hagyjuk egyedül a védencet egy szobában. Gyanítom, hogy ezt is átugrotta a kézikönyvben – lőtt vissza King.
– Remélem, hogy Joan megért ennyit.
– Loretta Baldwin mesélt magának a bugyiról a csilláron, úgyhogy vonja le a következtetéseit.
– Szerintem rossz ötlet volt. Én nem bújtam volna ágyba magával a szolgálat előtt, bármennyire hajt is a vágy. Nem mintha ez lenne a helyzet.
– Kösz. Jó tudni ezt...Mick.
–Egyébként meg – folytatta Michelle –, a szétszórtsága mögött sokkal több minden lehetett azon kívül, hogy a szolgálata előtt lefeküdt valakivel.
– Ez mind tényleg nagyon érdekes. Most körül akar nézni ezen a helyen, vagy tovább akarja boncolgatni az életemet?
– Mi volna, ha elhúznánk innen? – mondta váratlanul Michelle. – Hirtelen elfogott a hányinger ettől a helytől.
Peckesen kivonult, King pedig a fejét csóválva követte.

Mire King kiért a teremből, Michelle eltűnt a szeme elől. Utánakiáltott, körbevilágított a lámpával, és végül meglátta a sötétben. – Várjon, Michelle. Lámpa nélkül nem jut ki élve.

Michelle megállt, összefonta a karját maga előtt, és dühös pillantást vetett Kingre. Aztán kővé dermedt, és oldalra kapta a fejét. King elmosódó foltot látott a sötétben, és Michelle felkiáltott. King futni kezdett, ahogy a két férfi beért a lámpája fényébe, és rávetette magát Michelle-re.

– Vigyázzon! – kiáltotta King, ahogy előrelendült. De mielőtt odaért, az egyik támadó kezéből nagy ívben kirepült a pisztoly, Michelle pontosan kivitelezett rúgásának köszönhetően. Aztán Michelle bal lába reccsenve beletaposott a másik támadó képébe, aki nekirepült a falnak, és összecsuklott. Mint egy pontos koreográfiát követő táncos, Michelle megpördült, és egy villámgyors veserúgással földre küldte az első fickót. Mindkét férfi megpróbált felállni, de Michelle egy könyökütéssel kifektette az egyiket, miközben King a zseblámpával leütötte a másikat.

King zihálva nézte, ahogy Michelle a táskájában kotorászik, majd elővarázsol két pár bilincset, és ügyesen egymáshoz bilincseli a két eszméletlen férfit. Ki sem verte az izzadság. Ahogy felpillantott, meglátta King csodálkozó tekintetét.

– Fekete öv. Negyedik fokozat – mondta.
– Hát persze. – King a két támadóra világított, akik még mindig a kék börtönoverallban voltak. – Úgy tűnik, a barátaink a szökött fegyencek.
– Majd beszólok telefonon, segítünk egy kicsit a helyieknek. Névtelenül, persze. – Michelle előhúzta a telefonját.
– Michelle?
– Igen?
– Szeretném, ha tudná, milyen biztonságban érzem magam, ha egy ilyen erős nő van a közelemben.

Miután értesítették a rendőrséget, Michelle Land Cruiseréhez siettek, s éppen akkor értek oda, amikor a helikopter, útban a szálloda felé, elcsattogott felettük. Michelle szeme követte a gép útját, és a fénycsíkot, amit a helikopter reflektora a fák közé vágott. Kihagyott a lélegzete, amikor kiszúrta a férfit.

Egy furgon állt az egyik mellékúton, és a járműben egy férfi ült, élesen kirajzolódva a fényben. Aztán egy pillanat alatt eltűnt a fény, és vele a férfi is. Michelle hallotta, ahogy felbőg a motor, majd elrobog a furgon.

Michelle beugrott a terepjárójába, és kiáltott Ringnek, hogy kövesse.
– Mi van? – zihálta Ring, becsapva maga mögött az ajtót, miközben Michelle a kulcsait babrálta.
– Egy férfi ült ott egy furgonban. Nem látta?
– Nem, nem láttam.
– Nem hallotta, hogy elindul a kocsija?
– Miközben fölöttünk volt az a helikopter? Ki volt?
– Most máshogy nézett ki, mert biztos álca volt rajta, amikor először láttam – és lehet, hogy most is viselt valamilyet –, de tisztán láttam a szemét. A szem nem hazudik. Ő volt az, meg mernék rá esküdni.
– Kicsoda?
– Simmons járőr, a bérzsaru a ravatalozóból, aki Brunót elrabolta, és megölte Neal Richardsot.
Ring döbbenten nézett rá. – Biztos benne?
Michelle sebességbe rakta a kocsit. – Biztos vagyok. – Megfordult a terepjáróval, hogy egy mellékúton a másik kocsi után eredjen. Rendőrautók tűntek fel hirtelen, eltorlaszolva az útjukat.
Michelle ráütött a kormánykerékre. – A francba, épp most kellett előbújniuk a helyi zsaruknak!
Ahogy kinyílt az egyik járőrkocsi ajtaja, és kiszállt egy férfi, Ring megrázta a fejét. – Ezek nem a helyiek, Michelle.
Az egyenruhás a vezetőoldali ajtóhoz lépett, és intett Michelle-nek, hogy eressze le az ablakot. Michelle így tett, mire a fickó közelebb hajolt, és előbb Michelle-re, majd Kingre pillantott.
– Maguk ketten, hajlandók volnának kiszállni a járműből? – kérdezte Jefferson Parks.

28

A kihallgatás majdnem egész éjszaka tartott. A rendőrök nem hallgatták meg Michelle kérését, és nem engedték el, hogy megkeresse a férfit, akit a furgonban látott. Egész más dolgot tartottak fontosnak, és amikor megpróbálta nekik elmagyarázni, hogy ez volt az a fickó, aki elrabolta John Brunót, a seriff kételkedő képet vágott. – Az várhat még – közölte határozott hangon.

Ezután Michelle egy nagyon kellemetlen és megalázó órát töltött Walter Bishoppal a titkosszolgálattól. Miután Bishop értesült Michelle őrizetbe vételéről az északcarolinai rendőrségtől, azonnal iderepült.

– Azt hittem, sikerült jobb belátásra bírnom téged, amikor emlékeztettelek, milyen szerencsésnek mondhatod magad, hogy még mindig a titkosszolgálatnál vagy – dörögte Bishop. – Most meg azt találom, hogy olyasmibe kontárkodsz bele, amihez semmi közöd. El sem tudtam volna képzelni, hogy ennél is nagyobb zűrbe tudsz keveredni. – Kingre nézett. – De tévedtem. Úgy látszik, sikerült összeszűrnöd a levet a Szolgálat egyik lehírhedtebb vesztesével. Klubot kéne alapítanotok, az elbaltázók klubját. Itt van neked mindjárt akirályuk.Nem igaz, Sean?

King szívből utálta Bishopot, amíg a Szolgálatnál volt, és Bishop lelkesen támogatta a meghurcolását. Az eltelt évek nem enyhítették az exügynök gyűlöletét egy jottányit sem.

– Óvatosan, Walter! – figyelmeztette King. – Megnyertem már egy rágalmazási pert, és megnyerhetek még egy becsületsértési pert is. Nagy örömet szereznél nekem, ha bohócot csinálhatnék belőled a bíróság előtt.
– Ki foglak készíteni! – bömbölte Bishop.
– Én nem vagyok már a Szolgálatnál, úgyhogy hagyd a ripacskodást azoknak, akik vevők rá még esetleg, ha találsz egyáltalán ilyet.
– Velem nem beszélhetsz ilyen hangon!
– Inkább beszélgetek egy kupac lószarral, mint hogy egy ilyen senkiházi seggfejre pazaroljam az időmet, mint te! – vágott vissza King.
– Én sose hagytam volna, hogy meghaljon egy elnökjelölt, mert a seggembe dugom épp a fejemet!
– A te fejed mindig a seggedben van! Én legalább feljövök levegőzni.

És a beszélgetés innentől kezdve egyre durvább hangot ütött meg. Olyan durvát, hogy az épületben szinte mindenki, beleértve a rabokat is, fülét hegyezve hallgatta.

Michelle még soha nem hallott senkit így beszélni Walter Bishoppal, és mindössze arra volt képes, hogy megpróbált nem hangos röhögésben kitörni a King száját elhagyó néhány dolog hallatán. Olyan volt, mintha King nyolc éve gyűjtögetné a szaftos szófordulatokat erre az alkalomra.

Miután Bishop visszaviharzott Washingtonba, Jefferson Parks és a helyi seriff csatlakozott Seanhoz és Michelle-hez, akik rémes kávét kortyolgattak az italautomatánál.

– Hát, maguk mit keresnek errefelé? – mondta King Parksnak.
Parks láthatóan dühös volt. – Mondtam magának, King, hogy ne hagyja el a környéket! Erre az embereim azt jelentik, hogy nemcsak átjött egy másik államba, de éppen abban a városban szimatol, ahol Clyde Ritter beadta a kulcsot. Mindennek tetejébe azt a hírt kapom, hogy az új partnere – Michelle felé bökött a fejével – belekeveredett valami helybéli asszony meggyilkolásába. És még egyszer mondom: jogtalanul elhagyta a körzetet, miután megkértem, hogy ne tegye...
King hangja felcsattant: – Nem voltam letartóztatva. És nem a Fidzsire induló repülőgépre ugrottam föl a nyugdíjbiztosítási pénzemmel a zsebemben. Csak átmentem Észak-Carolinába egy terepjárón, ami tele volt mindenféle sportcuccal és félig rágott csokidarabokkal. Nagy ügy!
– És teljesen véletlenül sikerült elkapnunk a szökött fegyenceket is – tette hozzá Michelle. – Segítettünk maguknak.
– Ezt meg is köszönöm – mondta a seriff –, de szeretném tisztázni, hogy milyen kapcsolatban állt maga Mrs. Baldwinnal. Nem történt nálunk gyilkosság Clyde Ritter óta, és egyáltalán nem tetszik nekem a dolog.
Michelle beszámolt a beszélgetéséről Lorettával.
A seriff megvakarta az állát, és megrángatta a nadrágját. – Hát, én akkor se értem. Úgy tűnik ebből, hogy Loretta semmi olyat nem mondott, amivel besározhatna valakit.
– Így van. – Michelle füllentett egy kicsit, s kihagyta a fekete csipkebugyis részt, meg a hancúrozást King szobájában a gyilkosság előestéjén, amiért King hálás pillantást vetett rá. – Ezért sem vagyok biztos benne, hogy a halála összefügg a látogatásommal. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés.
– És a pénz a szájában? Az a magáé volt, ugye? Michelle bólintott. – Legalábbis azt hiszem. Adtam neki száz dollárt húszasokban, mert segített nekem. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Higgye el, semmi közöm a halálához.
A seriff biccentett. – Ellenőriztük az alibijét. Többen emlékeznek rá, hogy látták Virginiában Loretta meggyilkolása idején.
– Na de mi az indíték? – kérdezte Parks. Feltartotta a kezeit, amikor mindenki ránézett. – Amit maga felvázolt nekünk, az indíték nélküli gyilkosság. Hacsak nem volt néhány ellensége a hölgynek, akikről persze nem tudunk. Vagy a gyilkos csak véletlenül szemelte ki őt, de az a megérzésem, hogy nem így volt. Pénz a szájban: ez személyes bosszúnak tűnik.
A seriff a fejét rázta. – Loretta Baldwin az utolsó, aki ellenséget szerez magának. Igaz, hogy éles nyelve volt, és elég arcpirító pletykák hagyták el a száját, amik persze igaznak bizonyultak rendszerint, de ezek apróságok voltak. Nem olyanok, amiért ölne valaki.
– Hát, ezt sose lehet tudni – mondta King. – Ami aprócseprő dolognak tűnik nekünk, az nagyon fontos lehet másvalakinek.
A seriff bólintott, de különösebb meggyőződés nélkül. – Lehet. – Felállt. – Oké, vallomást tettek. Szabadon távozhatnak.
Ahogy indulni készültek, Michelle odalépett a seriffhez.
– A Fairmount, nem tudja véletlenül, hogy ki most a tulajdonosa?
– Utoljára azt hallottam, hogy valami japán cég vette meg, és countryklubot akarnak csinálni belőle golfpályával. – Felnevetett a seriff. – Azt hiszem, nem végezték el jól a házi feladatukat. A szállodához elég nagy telek tartozik ugyan, de nagy része ingovány. És a környéken nincs egy maréknyi olyan ember, aki annyit tudna legalább, hogy néz ki egy golfütő.
– Nem tudja, mi a biztonsági szolgálat neve, akik a szállodát őrzik?
A seriff csodálkozva nézett. – Miféle biztonsági szolgálat?
Michelle, meglepődését jól titkolva, visszament Kinghez és Parkshoz.
– És hogy értek ide ilyen gyorsan? – kérdezte King Parks tói.
– Az embereim követték magukat.
– Hallgasson rám, ez csak idő- és pénzkidobás.
– Igen, elég unalmas volt eddig.
Michelle Parkshoz fordult: – Ma este történt valami. Aminek semmi köze Loretta Baldwin meggyilkolásához, de azt hiszem, kapcsolatban van John Bruno eltűnésével.
– Brunóéval? – Parks csodálkozva nézett. – Hogy a ménkűbe kerül ebbe az egészbe Bruno?
Michelle elmondta neki a férfit, akit látott.
Parks a fejét rázta. – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy ő volt? Alig egy pillanatra látta, és rossz megvilágításban.
– Titkosügynök vagyok. Az a munkám, hogy arcokról olvassak, és arcokat jegyezzek meg.
Parks még mindig kétkedőn nézett. – Hát, jó, akkor szóljanak az FBI-nak. Az ő ügyük. Én csak azt akarom kideríteni, hogy ki ölte meg a védett tanúmat. – King-re pillantott. – És megpróbálom rajta tartani a szemem ezen az alakon, de nem könnyíti meg a dolgomat – morogta.
– Azt akarja, hogy ölbe tett kézzel várjak, amíg összegyűjt ellenem annyi bizonyítékot, hogy fellógathasson?
– Elég bizonyítékom van már most is ahhoz, hogy itt helyben letartóztassam. Úgyhogy ne hozzon kísértésbe. – Parks dühös pillantást vetett mindkettőjükre. – Szóval, akkor most mindketten visszamennek a jó öreg Virginiába?
King válaszolt: – Hát, ami engem illet, én torkig vagyok a jó öreg Bowlingtonnal.

29

– Az a gyanúm, hogy maga se hiszi el nekem. Kora reggel volt, és Michelle és King visszafelé autózott Wrightsburgbe.
– Mit? – kérdezte King.
– Simmonst! A fickót, akit a furgonban láttam.
– De elhiszem. Maga látta, amit látott. Michelle meglepetten nézett rá. – Parks egyáltalán nem hisz nekem, akkor maga miért?
– Mert egy titkosügynök soha nem felejt el egy arcot.

Michelle elmosolyodott. – Tudtam, hogy jó lesz, ha a közelemben van. És nézze, van itt még valami. Úgy tűnik, nem őrzi semmiféle biztonsági cég a Fairmountot. Tehát a fickó, aki megállított, nem volt igazi őr.

King aggodalmas képet vágott. – Michelle, lehet, hogy ugyanez a pasas ölte meg Lorettát.
– Tudom. Én is kaphattam volna ott egy golyót.
– Hogy nézett ki? – Michelle leírta Kingnek a fickót. – Ez ráillene pár millió másik pasira is a környéken. Semmi jellegzetes vonás.
– Ami nyilván nem véletlen. Szóval, egy újabb zsákutca? Ez visszatérő témának tűnik ennél az ügynél.
Ahogy befordultak a King házához vezető bekötőútra, és elértek a végéig, King arca elsötétült.
– A francba! – morogta, ahogy felpillantott. Egy dühös Joan Dillinger járkált föl-alá a háza előtt.
Michelle is észrevette. – Dillinger kisasszony nem látszik túl boldognak.
– Tudom, hogy gyanakszik rá, de próbáljon higgadtan viselkedni. Nehéz eset. Michelle bólintott.
King kiszállt a terepjáróból, és odament Joanhoz.
– Többször hívtalak már – kezdte Joan.
– Városon kívül voltam – magyarázta King.
Joan felelni akart valamit, amikor Michelle kiszállt a Land Cruiserből.
Joan gyanakvó pillantást vetett Kingre, aztán Michelle felé fordult: – Maxwell ügynök?
– Igen. Pár éve találkoztunk, amikor még a Szolgálatnál volt.
– Persze, persze. Magából meg időközben címlapsztori lett.
– Igen, bár jól megvolnék nélküle – felelte Michelle.
– Ebben biztos vagyok. Meglep, hogy itt látom – folytatta Joan, miközben szúrós pillantást vetett Kingre. – Nem is tudtam, hogy ismerik egymást Seannal.
– Ez új dolog – mondta King.
– Aha. – Joan megfogta Michelle könyökét. – Michelle, megbocsátana nekünk? Beszélnem kell valami fontos dologról Seannal.
– Nem probléma. Úgyis ki vagyok merülve.
– Sean gyakran van ilyen hatással a nőkre. Sőt állítólag veszélyes is tud lenni némelyek egészségére.
A két nő alaposan végigmérte egymást. – Kösz a tanácsot, de tudok magamra vigyázni – vágott vissza Michelle.
– Biztos vagyok benne. De ha jó az ellenfél, könnyen kieshet a selejtező csoportból.
– Az az igazság, hogy ez soha nem történt meg velem.
– Velem sem. Azt mondják, az első alkalom a legemlékezetesebb.
– Észben fogom tartani. Jobb, ha maga is ezt teszi.
– Viszlát, Michelle – mondta Joan. – És kösz, hogy átengedi nekem Seant – tette hozzá fagyosan.
– Igen, kösz,Mick –motyogta King a bajsza alatt.
Miután Michelle elhajtott, King felballagott a lépcsőn, nyomában Joannal. Szinte érezte a tarkóján a nő dühét. Egy halálra ítélt ember utolsó méterei jutottak eszébe.
Bent a házban Joan az étkezőasztalhoz telepedett, amíg King feltette forrni a teavizet. Joan szeme szikrákat szórt. – Hajlandó volnál végre közölni, mi van köztetek Maxwell ügynökkel?
– Már mondtam. Csak most ismerkedtünk meg. – Én nem hiszek az ilyesmiben. Elveszíti Brunót, aztán hirtelen feltűnik a küszöbödön?
– Miért érdekel ez téged?
– Miért érdekel engem? Elment az eszed? Én Bruno eltűnése ügyében nyomozok, te pedig megjelensz azzal a nővel, akit azért függesztenek fel, mert elvesztette?
– Azért keresett fel, mert mindketten elvesztettünk egy elnökjelöltet, és össze akarta vetni a tapasztalatainkat. Ennyi az egész. Bruno nem igazán illik bele a képletbe.
– Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de a süket duma mérő órám annyira berreg, hogy a végén még eltörik benne a rugó.
– Ez az igazság, akár hiszed, akár nem. – King feltartott egy üres csészét. – Teát? – kérdezte nyájasan.
– Úgy festesz, mint akire ráfér egy kicsi. Earl Greyem van, mentolos vagy a jó öreg megbízható Lipton.
– Cseszd meg a teádat! Honnan jöttök most? King hangja nyugodt maradt. – Hát úgy nyolc évvel ezelőttről.
– Micsoda!
– Visszasétáltunk kicsit az időben.
– Nyolc évet? – Joan hitetlenkedve bámult Kingre.
– Elmentetek Bowlingtonba?
– Bizony. Cukor és tejszín?
– Mi a fenének mentetek oda?
– Sajnálom, de nem hiszem, hogy válaszolnom kéne erre.
Joan keményen az asztalra csapott. – Sean, azonnal hagyd abba a szarozást, és mondd meg!
King abbahagyta a teafőzést, és Joanra nézett. – Rohadtul nem tartozik rád, hacsak nincs valami közöd a Ritter-gyilkossághoz, amiről én nem tudok.
Joan gyanakvó pillantást vetett Kingre. – Mi a fenét akar ez jelenteni?
– Miért nem mondod megte,hogy mit akar jelenteni?
Joan hátradőlt, nagy lélegzetet vett, és egyik kezével végigsimította kócos haját. – Tud róla a csaj, hogy együtt töltöttük a szállodában az éjszakát?
– Nem számít, hogy mit tud. Ez a kettőnk ügye.
– Én még mindig nem tudom, hová vezet ez az egész, Sean. Miért ástad elő ezt az egész dolgot?
– Talán nem is tudom, hogy miért. És talán nem is nagyon izgat az egész, úgyhogy hanyagoljuk ezt a rohadt témát. Eső után köpönyeg. Hagyjuk inkább azt a seggfej Rittert békében nyugodni. – King kitöltötte a teát, és adott egy csészével Joannak. – Tessék, menta, idd meg!
– Sean...
King megmarkolta Joan karját, és egész közel hajolt hozzá. – Idd meg a teádat.
A nagyon halk hang és átható tekintet megtette hatását. Joan belekortyolt a teába. – Finom. Köszönöm.
– Nagyon szívesen. És most a Bruno-féle ajánlatodról. Tegyük fel, hogy igent mondok. Mi volna az első lépése a mi kis szövetségünknek?
Joan még mindig savanyú képet vágott, de előhúzott egy aktát a táskájából, és átfutotta. Nagy lélegzetet vett, és ezt mondta: – Szorítkozzunk a tényekre. Összeállítottam egy listát azokról az emberekről, akiket ki kell kérdezni. – King elé csúsztatta a papírt, aki szemügyre vette.
– És el kell menni a bűnügy helyszínére, és onnan kezdeni a nyomozást.
King átfutotta a listát. – Oké, elég alapos. Bruno feleségétől Mrs. Martinon át a hét törpéig mindenki itt van. – Megállt az egyik névnél, és felpillantott Joanra. – Sidney Morse?
– Állítólag egy ohiói elmegyógyintézetben van. Ellenőriznünk kell. Gondolom, megismered még.
– Nem hinném, hogy valaha is elfelejtem. Valami elmélet, amiből kiindulhatunk?
– Vehetem igennek az érdeklődést?
– Vedd talánnak. Van valami elmélet?
– Brunónak sok ellensége volt. Lehet, hogy már nem is él.
– Ha így van, véget ért a nyomozás, mielőtt elkezdődött volna.
– Nem, én Bruno embereitől azt a megbízást kaptam, hogy derítsem ki, mi történt vele. Mindenképp megkapom a pénzt, akár élve kerül elő, akár holtan.
– Jó megállapodás. Látom, nem veszett ki belőled a fifika.
– A munka ugyanolyan nehéz akkor is, ha Bruno meghalt. Sőt talán még több a probléma, ha nincs életben. Engem azért fizetnek, hogy felmutassak valamit, bármi legyen is az eredmény.
– Jó, értem. Elméletekről beszéltünk.
– Valamelyik párt rabolhatta el Brunót, hogy maga felé billentse a választást. Abból, amit eddig összeszedtem, úgy tűnik, hogy Brunónak elég nagy szavazótábora van ahhoz, hogy befolyásolni tudja a választást, ha odaáll valamelyik párt mellé, vagy megvonja tőle a bizalmát.
– Nehezen veszem be, hogy egy nagy politikai párt rabolta el Brunót. Talán egy másik országban, de nem itt.
– Egyetértünk. Ez kissé vad elképzelés.
King belekortyolt a teájába, és így szólt: – Akkor talán térjünk vissza a közönségesebb bűncselekményekre, jó?
– Lehet, hogy anyagi okokból rabolták el, és hamarosan előállnak a váltságdíj-követeléssel.
– Vagy valamelyik banda kapta el, akiket csúnyán elintézett államügyész korában.
– Ha így van, valószínűleg sose találjuk meg a holttestet.
– Vannak ilyen gyanúsítottak?
Joan a fejét rázta. – Azt gondoltam, lesznek, de nincsenek. A három leggaládabb szervezetnek, amiket segített szétzúzni, nincsenek szabadlábon lévő tagjai. Leültetett néhány bandát Philadelphiában is, miután otthagyta Washingtont, de azok két háztömbnyi körön belül működnek, és késen és pisztolyon és mobiltelefonon kívül nem nagyon ismernek finomabb eszközöket. Nincs elég felszerelésük és sütnivalójuk ahhoz, hogy elrabolják Brunót a titkosszolgálat orra elől.
– Oké, ha kizárjuk az ügyész korában szerzett ellenségeit és a politikai motivációt, akkor csak az anyagi szempontok maradnak. Sokat ér a fickó?
– Ő maga nem. A felesége, mint mondtam, gazdag családból jött, de azért nem Rockefellerek. Ki tudnak fizetni egymillió dollárt, de sokkal többet nem.
– Ez soknak hangzik ugyan, de egymillió dolcsi ma már nem ér annyit, mint régebben.
– Mennyire szeretném én ezt kipróbálni! – mondta Joan. A dossziéjára pillantott. – Bruno pártjának akadnak ugyan pénzes támogatói, de azért sokkal zsírosabb célpontok is vannak nála.
– Olyanok, akiket nem őriz a titkosszolgálat.
– Ahogy mondod. Bárki rabolta is el Brunót, mintha azért tette volna, hogy...
King közbevágott. – Hogy fitogtassa az erejét? Hogy megmutassa, hülyét tud csinálni a titkosszolgálatból?
– Igen.
– Kell lennie egy belső informátornak. Netán Bruno stábjából valaki?
– Van egy-két jelöltem, csak ellenőriznünk kell őket.
– Remek. De most veszek inkább egy gyors zuhanyt.
– A múlt feltárása elég piszkos bulinak tűnik – mondta szárazon Joan.
– Hát, az biztos – felelte King, és elindult fel a lépcsőn.
Joan utánaszólt: – Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz hagyni? És ha elrejtek egy atombombát a zoknisfiókodban, és tényleg nagy bajba keverlek?
King felkapcsolta a lámpát a fürdőszobában, kinyitotta a zuhanycsapot, és mosni kezdte a fogát. Megfordult, hogy becsukja az ajtót, nehogy Joannak valami bizarr gondolata támadjon.
Amint meglökte az ajtót, érezte, hogy nehezebben mozdul. Sokkal nehezebben –, mintha valami terhet akasztottak volna rá. Hirtelen felszökött az adrenalinszintje, és dermedten figyelte, ahogy lassan csukódik az ajtó. A rántás lendületétől és a megnövekedett súlytól becsukódott végül. De a zár kattanását már nem hallotta. Minden figyelme a plusz teherre irányult.
King sok borzalmat látott már életében, de ettől a látványtól, ahogy egykori kliense, a wrightsburgi társasági hölgy, Susan Whitehead, mellébe döfött késsel, a fürdőszobaajtón lógva, üres tekintettel meredt rá, kis híján összeesett.

30

Egy óra múlva King a lépcsőjén ült, miközben a nyomozóbrigád befejezte a dolgát, és elszállították Susan Whitehead holttestét. Williams rendőrfőnök lépett oda hozzá. – Végeztünk is, Sean. Úgy tűnik, Whitehead kisasszonyt hajnali öt körül ölték meg. Mint hallom, sétálni szokott akkortájt, és feltételezésünk szerint akkor kapták el, és rögtön meg is ölték. Ezért nem volt vér a fürdőszoba padlóján. Valahol máshol vérzett el. Van valami mondanivalója nekem?

– Nem voltam itt. Most jöttem vissza Észak

Carolinából.
– Nem így értettem. Egy szóval sem állítottam, hogy
magaölte meg Whitehead kisasszonyt.
Annyira hangsúlyozta a „maga" szót, hogy King
kénytelen volt hozzátenni: – És nem is ölettem meg, ha erre
célozna.
– Én csak a munkámat végzem, Sean. Egy rohadt
bűnügyben nyomozunk, és e pillanatban senki nem áll
gyanú felett. Remélem, megérti ezt. Tudom, hogy
Whitehead kisasszony a maga ügyfele.
– Az ügyfelemvolt.Én intéztem az utolsó válását, de
ez minden.
– Oké, csak azért kérdezem, mert különféle pletykák
keringenek a városban. – King várakozó pillantást vetett
rá. – Az a hír járja, hogy maguk ketten találkozgattak
egymással. Nem így volt?
– Nem. Lehet, hogy ő akart valamit, de én nem.
Williams felvonta a szemöldökét. – És ez problémát
jelentett önnek? Úgy értem, tudom, hogy a nők elég...
fárasztók tudnak lenni.
– Ő azt akarta, hogy legyen közöttünk valami, én meg
nem akartam. Ilyen egyszerű.
– Biztos benne, hogy ennyi az egész?
– Mire akar kilyukadni? Vádat akar emelni? Arra
gondol, hogy megöltem egy nőt, mert nem akartam
randevúznivele? Ugyan már.
– Tudom, hogy hülyén hangzik, de az emberek
mindenfélét beszélnek.
– Különösen errefelé.
– És Whitehead kisasszony nagy ismertségnek
örvendett. Sok barátja volt.
– Sokfizetettbarátja.
– Én nem hangoztatnám ezt, Sean, tényleg
nem. – Feltartotta az üzenetet, amit szerencsétlen Susan
Whitehead holttestére tűztek. Egy bizonyítéktartó
zacskóban volt.
– Van valami ötlete ezzel kapcsolatban?
King az üzenetre nézett, és vállat vont. – Csak az, hogy
olyasvalaki írhatta, aki ott volt a Ritter-merényletnél, vagy
sokat tud róla. Én átadnám a maga helyében az FBI-nak.
– Kösz a tanácsot.
Amint Williams távozott, King megdörzsölte a
halántékát, és arra gondolt, hogy meg kéne fürdenie egy
kád whiskyben, és meginni a felét. Csörgött a telefon. Az
ügyvédtársa, Phil Baxter volt.
– Igen, Phil, igaz a hír. Holtan, itt, a házamban. Tudom,
majdnem szívrohamot kaptam. Nézd, lehet hogy
szükségem lesz rád, hogy elintézz pár dolgot az irodában.
Én... Tessék? – Elsötétült King arca. – Miről beszélsz, Phil?
Külön akarsz válni? Megkérdezhetem, hogy miért? Értem.
Persze, ha így akarod. Tedd, amit tenned kell. – Letette a
telefont.
Szinte azonnal újra csörgött. A titkárnője, Mona Hall
hívta, hogy bejelentse a felmondását. Nagyon fél, nem akar
tovább dolgozni nála, siránkozta. Mindenféle holttest
bukkan elő. És az emberek azt suttogják, hogy King is
benne van valahogy a dologban, nem mintha ő ezt egy
percig is elhinné, de hát, nem zörög a haraszt...
Miután King letette a telefont, egy kéz érintette meg a
vállát. Joané volt. – Újabb rossz hír?
– Az ügyvédtársam elhagyta a süllyedő hajót, a
titkárnőm meg épp most csatlakozott hozzá. Ettől eltekintve
minden rendben.
– Sajnálom, Sean.
– Nézd, mi mást várhatnék? Lépten-nyomon hullák
bukkannak fel körülöttem. A fenébe, nekem is menekülnöm
kéne.
– Én nem menekülök sehová. És szükségem van a
segítségedre, jobban, mint valaha.
– Jó érzés, hogy kell valakinek az ember.
– Itt maradok pár napig a környéken, amíg beszélek
mindenkivel, és utánanézek néhány dolognak. Csörögj
rám, de minél hamarabb. Ha nem akarsz velem dolgozni,
tovább kell lépnem. Egy magánrepülő a rendelkezésemre
áll. Szeretnék neked segíteni, és azt hiszem a munka a
legjobb módszer erre.
– Miért, Joan? Miért akarsz segíteni nekem?
– Nevezzük törlesztésnek egy régi tartozásért. – Te
nem tartozol nekem semmivel.
– Többel tartozom, mint gondolnád. Eztmostmár
egész tisztán látom.
Joan puszit nyomott King arcára, megfordult és
távozott.
Ismét megcsörrent a telefon, és King
felkapta. – Igen? – szólt bele ingerülten.
Michelle kereste. – Hallottam a hírt. Fél óra múlva ott
vagyok. – King nem felelt. – Sean, minden rendben? King az ablakból figyelte, ahogy Joan elindul a
kocsival. – Persze.
King gyorsan lezuhanyozott a vendég fürdőszobában,
aztán leült az íróasztalhoz a dolgozószobájában.
Emlékezetből leírta a Susan holttestén talált üzenet
szövegét:

Déja vu, Sir Kingman. Próbáljon visszaemlékezni, hol volt élete legfontosabb napján. Tudom, hogy okos fiú, csak kicsit be van rozsdásodva, úgyhogy biztos elkel egy kis útmutatás. Itt is van: DE103209261996. Gondoljon a posztolásra. Gondoljon az őrszolgálatra. Alig várom, hogy találkozzunk.

1996. szeptember 26-án, pontosan tíz óra harminckét perckor ölték meg Clyde Rittert. Mit jelentsen ez? King olyan erősen koncentrált, hogy meg se hallotta, amikor Michelle bejött.

– Sean, minden rendben?

King üvöltve felugrott, mire Michelle sikoltva hátrahőkölt.
– Istenem, de megijesztett! – nyögte a nő.
– Énmagát?A fenébe, hölgyem, nem hallott még a kopogásról?
– Kopogtam. De öt percig nem felelt senki. – Michelle a papírra pillantott. – Mi ez?
King lehiggadt. – Egy üzenet a múltból.
– Milyen távoli múltból?
– Mond magának valamit az 1996. szeptember 26-i dátum?
Láthatóan mondott. Rövid habozás után King odaadta a papírt Michelle-nek.
Miután Michelle elolvasta, felpillantott. – Ki írta ezt?
– Ugyanaz a személy, aki idehozta Susan Whitehead holttestét, a fürdőszobámba. Ez volt a kísérőlevél. Gondolom, az illető nem akarta, hogy elkerülje a figyelmemet az üzenet.
– Itt ölték meg a nőt?
– Nem. A zsaruk szerint hajnalban kapták el, rögtön megölték, aztán idehozták a holttestét.
Michelle lenézett a papírdarabra. – A rendőrök tudnak erről?
King bólintott. – Náluk van az eredeti. Ez egy másolat.
– Van ötlete, hogy ki írhatta?
– Akad néhány, de egyiknek sincs értelme.
– Joan itt volt, amikor megtalálta a holttestet?
– Igen, de semmi köze a dologhoz.
– Tudom, Sean. Nem is erre céloztam. Miben maradtak végül?
– Hogy majd visszahívom, közlöm vele, hogy gondolkodom a Bruno-ajánlaton, és majd hívom.
– Most mit csinálunk? – Visszamegyünk Bowlingtonba.
Michelle csodálkozva nézett. – Azt hittem, örökre végzett a Fairmount Hotellal.
– Úgy is van. De tudni szeretném, hogy egy állás nélküli szobalány miből tartotta el magát, és ki tömött pénzt a szájába.
– Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi köze van ennek az egésznek a Ritter-gyilkossághoz.
– Ó, dehogynem. És az utolsó kérdés a legizgalmasabb. – Michelle kíváncsian nézett rá. – Kit látott Loretta Baldwin abban a takarítókamrában?

31

– Köszönöm, hogy találkozik velem – mondta Joan. Jefferson Parks leült vele szemben a kis fogadó ebédlőjében, ahol Joan megszállt. Óvatos pillantást vetett rá. – Rég láttam.
– Hat éve – mondta Joan. – Az összevont akciónál Michiganben. A titkosszolgálat és a szövetségi rendőrbíróság kénytelen volt az FBI csomagjait cipelni.
– Ha jól emlékszem, maga oldotta meg a problémát, és ezt sikerült is mindenkinek szétkürtölnie.
– A melldöngetést otthon kell kezdeni, és úgy tűnik, nekem hajlamom van erre. Ha férfi lennék, enélkül is jött volna az elismerés.
– Ugyan már, ezt komolyan is gondolja?
– Nem, Jefferson, nem gondolom, hanem tudom. Felsoroljak néhány ezer példát? Itt van mind a nyelvem hegyén.
– Egy tonna méreggel együtt – motyogta Parks a bajsza alatt. Hangosan ezt mondta: – Szóval, miért akart látni?
– A Howard Jennings-ügy? – mondta Joan.
– Mi van vele?
– Csak érdekelne, hogy áll a dolog. Szakmai kíváncsiság.
– Nem beszélhetek folyamatban lévő nyomozásról. Maga is tudja.
– De elmondhatna néhány olyan dolgot, ami nem bizalmas vagy nem veszélyezteti a nyomozását, de nem került még nyilvánosságra.

Parks vállat vont. – Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire gondol.
– Nyilván azért nem tartóztatta le Sean Kinget, mert az ellene szóló közvetett bizonyítékok ellenére sem hiszi, hogy bűnös lenne. Nyilván vannak olyan adatai, amelyek más irányokba mutatnak. És King nem ölhette meg Susan Whiteheadet, mert nem volt itt. Sőt nagyon úgy fest, hogy éppenmagaszolgáltatott neki alibit.
– Honnan tudja ezt?
– Nyomozó vagyok, így aztán nyomoztam – mondta Joan.
– Annak a személynek, aki megölte Howard Jenningset, és annak, aki megölte Susan Whiteheadet, nem kell ugyanannak lennie. Lehet, hogy a két bűncselekmény teljesen független.
– Én nem így gondolom, és maga sem. Nekem úgy tűnik, hogy a két bűncselekmény legalább annyira hasonlít, mint amennyire különbözik egymástól.
Parks fáradtan megrázta a fejét. – Tudom, hogy maga nagyon okos, és én nagyon hülye vagyok, de minél tovább beszél, annál kevésbé értem, hogy mi a fenéről hadovál.
– Tegyük fel, hogy Jenningset nem azért ölték meg, mert tanúvédelmis volt. Tegyük fel, hogy azért ölték meg, mert Sean Kingnek dolgozott.
– Miből gondolja ezt?
Joan eleresztette a kérdést a füle mellett. – És Susan Whiteheadet valahol máshol ölték meg, aztán vitték Sean házába. Egyik esetben sem bizonyítja semmi, hogy Sean ölte volna meg az áldozatot, sőt a Whitehead-esetnél a bizonyítékok pont az ellenkező irányba mutatnak: ott volt alibije.
– Ami a Jennings-ügynél nem volt neki, és az ő pisztolya volt a gyilkos fegyver – vágott vissza a helyettes rendőrbíró.
– Igen, Sean elmesélte nekem a pisztolykicserélési elméletét, amit, úgy tudom, maga is elfogad.
– Nem foglalok állást se mellette, se ellene. Van egy másik elmélet is: Jenningset a régi bűntársai ölték meg, aztán megpróbálták Kingre terelni a gyanút. A pisztolya, hogy nincs rendes alibije, a holttest az irodájában, klasszikus befeketítési akció.
– De hogy lehettek ilyen biztosak benne? – tűnődött Joan.
– Biztosak, miben?
– Abban, hogy Seannak nem lesz aznap éjjelre alibije? Bármikor bejöhetett volna valamilyen sürgősségi hívás, amíg szolgálatban volt, vagy láthatta volna valaki Jennings meggyilkolása idején.
– Lehet, hogy ismerték a járőrútvonalát – felelte Parks –, és megvárták, amíg beér a belvárosba, és akkor ölték meg Jenningset. Arrafelé látták őt a gyilkosság idején.
– Igen, látták, de még egyszer, ha találkozik valakivel útközben, vagy hívást kapott volna, amíg a belvárosban van, máris lenne alibije, és nem lenne gyanúsítható.
– Akkor ez most mit jelent? – kérdezte Parks. – Azt, hogy a befeketítőket nem igazán érdekelte, hogy Seant letartóztatják-e a bűncselekményért, vagy sem. És tapasztalataim szerint a besározok ritkán ilyen felületesek. Ha olyan gondosan megszervezték a pisztoly ellopását, a precíz lemásolását, Jennings megölését, aztán a fegyver visszacsempészését Sean házába, akkor olyan időpontot és helyet is tudtak volna választani a gyilkossághoz, ami lehetetlenné tenné Sean számára az alibit. Röviden, nem fér nálam össze a pisztolycsere hihetetlenül gondos megszervezése a hanyag alibikezeléssel. A gyilkosok ritkán ilyen skizofrének a munkájukban.
– Az is lehet, hogy King keverte így a lapokat, hogy átverjen minket.
– Hogy romba döntse a szép életét, amit felépített magának?
– Oké, értem, mit mond, de miért érdekli ennyire ez az egész?
– Seannal együtt dolgoztunk régen. Hogy úgy mondjam, adósa vagyok. Úgyhogy a maga helyében én máshol keresném a gyilkosomat.
– Van valami ötlete, hogy pontosan hol?
Joan elnézett a távolba. – Gondolom, mindenkinek vannak ötletei. – És ezzel hirtelen véget vetett a találkozónak.
Miután Parks elment, Joan kivett egy papírt a tárcájából. Sikerült rábeszélnie az egyik helyettes seriffet, hogy hadd készítsen másolatot a Susan Whitehead holttestén talált üzenetről, amíg King és Williams rendőrfőnök egymással volt elfoglalva. Miután Joan elolvasta a papírt, kivett a tárcájából egy másik lapot is, amit évek óta őrizgetett. Óvatosan széthajtogatta, és a rajta levő néhány szóra meredt.
Ez volt az az üzenet, amit a szobájában hagyott Sean aznap reggel a Fairmount Hotelban, amikor Rittert megölték. Az áthancúrozott éjszaka után ő elaludt, King pedig szolgálatba ment. Amikor felébredt, és meglátta az üzenetet, pontosan azt tette, amire kérték, noha a feladat komoly veszélyt jelentett a karrierjére. De hát ő mindig is szerette a kockázatot. Később azt gondolta, hogy egyszerűen rossz volt az időzítés, szörnyen rossz. Sokáig nem tudott rájönni, hogy mit is akart Sean igazából azon a reggelen. Nem szólt erről akkor senkinek, azon egyszerű oknál fogva, mert tönkretette volna a karrierjét. De most, a legújabb fejlemények teljesen új megvilágításba helyezték a dolgot.
A kérdés az volt, hogy milyen lépést tegyen.

32

Ahogy King beszállt Michelle Land Cruiserébe, meglepetten nézett körül. – Maga kitakarította a kocsiját.
– Á, csak összeszedtem pár dolgot – felelte közönyös hangon Michelle.
– De Michelle, ez teljesen tiszta, és még a szaga is kellemes.
Michelle összehúzta az orrát. – Volt itt néhány régi banán. Nem tudom, hogy kerültek ide.
– Azért csinálta, mert a múltkor olyan utálatos voltam?
– Viccel? Végre volt egy kis szabadidőm.
– Akkor is köszönöm. – Kingnek eszébe jutott valami. – Mit tudott csinálni azzal a sok holmival? Nem is volt otthon.
Michelle láthatóan zavarba jött. – Ugye nem akarja megnézni a motelszobámat?
– Nem, azt hiszem, nem.

Amikor Bowlingtonba értek, találkoztak Tony Baldwinnal. Tony és a seriff engedélyével körülnéztek Loretta Baldwin lakásában.

– Miből élt az édesanyja? Nyugdíjból? – kérdezte King, ahogy szemügyre vette a szép berendezést.
– Nem. Még csak hatvanegy éves volt – felelte Tony.
– Dolgozott valamit? – Tony megrázta a fejét. King végignézett a bútorokon és szőnyegeken, a mutatós kis lakásdíszeken. A konyhaberendezés sokkal jobb állapotban volt, mint a ház, és az egyik legújabb Ford modell parkolt a garázs előtt.
– Akkor nem értem – fordult Tony felé. – Magától kapott pénzt, vagy volt egy gazdag rokona, akitől örökölt?
– Nekem négy gyerekem van. Alig tudunk kijönni a pénzből.
– Hadd találgassak: magának is adott pénzt az édesanyja? – Tony kínosan feszengett.
– Ugyan már, Tony – mondta Michelle –, mi csak azt próbáljuk kideríteni, hogy ki tette ezt az édesanyjával.
– Oké, oké, igen, volt egy kis pénze. Hogy honnan, nem tudom, és nem is nagyon firtattam. Ha egy csomó éhes szájat kell etetnem, nem nézem az ajándék ló fogát, igaz?
– Soha nem említette, honnan jön a pénz? – Tony a fejét rázta. King folytatta: – Mikor adott először pénzt?
– Nem tudom pontosan. Úgy értem, évekkel ezelőtt is küldött már.
– Hány éve? Próbáljon visszaemlékezni, fontos. – Talán hat vagy hét éve.
– Mikor hagyta abba a munkát a Fairmountban?
– Amikor lehúzták a rolót, nem sokkal Ritter lelövése után.
– Dolgozott azóta az édesanyja?
– Semmi rendszereset, és az utolsó pár évben egyáltalán nem. Egész életében keményen gürizett. Ideje volt lazítania – mentegetőzött Tony.
– Szóval az édesanyja sose mondta, honnan jön a pénz? Van olyan barát vagy rokon, akinek esetleg beszélhetett erről?
– Én vagyok a legközelebbi rokona, a barátait pedig nem ismerem. Volt egy nagyon jó barátja, Olivér Jones, de ő meghalt már. Lehet, hogy neki elmondta.
– Van rá mód, hogy beszéljünk a fickó családjával?
– Nincs. Túlélte minden rokonát. Kábé egy éve halt meg.
– Van még valami, amiről nem beszéltünk?

Tony eltűnődött egy kicsit, és az arckifejezése megváltozott. – Hát, a múlt karácsonykor anya mondott valami furcsát.

– Mi volt az?
– Az elmúlt öt-hat évben anya mindig küldött ajándékokat a kicsiknek, de a múlt karácsonyra nem. A kislányom meg is kérdezte tőle, miért nem hozott neki ajándékot a nagymami, talán nem szereti már? Tudja, milyenek a gyerekek. Na, mindegy, anya valami ilyesmit válaszolt: „Tudod, édesem, minden jó dolog véget ér egyszer."

Michelle és King jelentőségteljes pillantást váltott egymással, aztán King megszólalt: – Gondolom, a rendőrség alaposan felforgatta a házat.

– A pincétől a padlástól, de nem találtak semmit.
– Se csekkszelvényt, se számlakivonatot, se régi borítékot, amiből kiderülhet, honnan jött a pénz?
– Semmi ilyesmit. Anya nem szerette a bankokat. Csak készpénzzel fizetett.

King odasétált az ablakhoz, és kinézett a hátsó kertre. – Úgy látom, az édesanyja rajongott a kertjéért.
Tony elmosolyodott. – Imádta a virágokat. Rengeteg munkát ölt bele, amikor csak tehette. Minden hétvégén átjöttem segíteni neki. Órákig ült ott kint, és csak nézte a virágait. – Tony mondani akart valamit, de meggondolta. Végül megkérdezte: – Meg akarja nézni? – King már éppen megrázta volna a fejét, de Tony hozzátette: – Amúgy is ma van a gyomlálás napja. Tudom, hogy már nincs közöttünk, és nem láthatja többé, de fontos volt neki.
Michelle elmosolyodott, és kedvesen ezt mondta: – Imádom a kerteket, Tony. – Megbökte Kinget.
– Igen. Én is odavagyok a kertekért – motyogta King, különösebb lelkesedés nélkül.
Amíg Tony kihúzott néhány gazt az egyik virágágyásból, Michelle és King körbesétált a kertben, a virágokban gyönyörködve.
– Loretta költekezése röviddel Ritter halála után kezdődött – tűnődött hangosan King.
– Úgy van. Vagyis zsarolásról van szó?
King bólintott. – Bár nem nagyon értem, miként tudott Loretta megzsarolni azzal valakit, hogy látta bemenni a takarítókamrába.
– Arra gondol, hogy mindketten ugyanabból az okból mentek be oda? Mert meg voltak ijedve?
– Többről van itt szó. Ne felejtsük el, hogy Loretta valahol a kamra végében lapulhatott, mert félt, hogy bejöhet valaki egy pisztollyal... – King hirtelen elhallgatott, és tágra nyílt szemmel nézett Michelle-re.
– Mire gondol? Hogy, lehet, hogytényleglátott valakit bejönni pisztollyal?
– Vagy valami mással, ami gyanús volt Lorettának. Nyilván összevissza rohangált egy csomó ember, és próbált valahová elbújni.
– De miért egy pisztoly?
– Miért ne? Eldugni egy pisztolyt a merénylet után egy takarítókamrában sokkal logikusabbnak hangzik, mint eldugni egy szemüveget vagy egy köteg pénzt. A fegyver terhelő bizonyíték. Összefüggésbe hozná az illetőt a merénylettel. Oké, tegyük fel, hogy a pasasnál van egy pisztoly. Nem meri kivinni, mert fél, hogy megállítják és átkutatják. így amikor elszabadul a pokol, berohan a kamrába, nem tudván, hogy ott van Loretta. Lehet, hogy előre eltervezte, hogy a kamrában fogja elrejteni a fegyvert. Talán később érte akart menni, de az is lehet, hogy a rendőrségnek hagyta, ha nem volt rajta semmilyen terhelő bizonyíték. Bedugja tehát a pisztolyt néhány törülköző közé, és távozik. Loretta előjön a rejtekhelyéről, és magához veszi a stukkert. Lehet, hogy először arra gondol, elviszi a rendőrségre, de aztán másképp dönt, és elkezdődik a zsarolás. Mivel a szállodában dolgozik, valószínűleg ki tud osonni egy olyan kijáraton, amit nem őriz senki, vagy elrejti valahol a stukkert, és később visszajön érte.
Michelle folytatta a gondolatmenetet. – Nála van tehát a pisztoly, látta a pasast, és ha nem tudná, ki az, akkor is könnyen kiderítheti. Kapcsolatba lép vele, persze névtelenül, valószínűleg képet küld neki a pisztolyról, és megírja, honnan leste ki őt, aztán elkezdi bezsebelni a pénzt. És egész jól működik a dolog, Sean.
– Ezért forgatták fel a házát. A fegyvert keresték. – Tényleg azt hiszi, hogy Loretta itt tartotta valahol a pisztolyt?
– Hallotta Tonyt: az anyja nem bízott a bankokban. Valószínűleg minden olyat, ami fontos volt neki, olyan helyen tartott, ahol bármikor hozzáférhetett.
– Szóval az a nagy kérdés, hogy hol van most a pisztoly? Lehet, hogy a gyilkos megtalálta.
– Lehet, hogy darabokra kellene szednünk a házat.
– Annak semmi értelme. Hacsak nincs valahol egy titkos üreg, egy falba rejtett fegyverhez nem túl kényelmes hozzáférni.
– Ez igaz. – King szórakozottan végigpásztázta a kertet. A tekintete egy ponton megállt, továbbsiklott, majd megint visszatért. Végül odament a hortenziabokrokhoz. Hat rózsaszínű volt, és középen egy kék.
– Szép hortenziák – mondta Tonynak.
Tony is odajött, megtörölve egy ronggyal a kezét. – Igen, anya ezeket szerette a legjobban, talán még a rózsáknál is jobban.
King érdeklődve nézett rá. – Érdekes? Nem mondta, miért?
Tony zavartan nézett. – Mit miért?
– Hogy miért szereti jobban a hortenziákat a rózsáknál.
– Sean, tényleg azt gondolja, hogy ez fontos? – kérdezte Michelle.
Tony megvakarta az állát. – Hát, most, hogy említi, anya többször is azt mondta, hogy ezeknek a hortenziáknak felbecsülhetetlen az értékük.
King éles pillantást vetett Michelle-re, aztán a kék hortenziára nézett, és felkiáltott: – A francba!
– Mi az? – kérdezte Michelle.
– A világ leghalványabb sejtése. De lehet, hogy bejön. Gyorsan, Tony, van egy lapátja?
– Egy lapát? Miért?
– Mindig is érdekeltek a rózsaszínű és kék hortenziák.
– Nincs bennük semmi különös. Sokan azt gondolják, hogy különböző fajták, de nem azok. Úgy értem, lehetnek rózsaszínűek is, és kékek is, de a rózsaszínűből is lehet kéket csinálni, ha megváltoztatjuk a talaj pH-értékét, és savasabbá tesszük, vagy kékből is lehet rózsaszínűt, ha lúgosítjuk a talajt, és növeljük a pH-értékét. Van olyan szer, amivel savasabbá tehetjük, azt hiszem, alumíniumszulfátnak nevezik. Vagy nyomhatunk vasreszeléket, konzervdobozokat és rozsdás szögeket és hasonlókat is a talajba. Attól kékre változik a rózsaszín.
– Tudom, Tony. Ezért kértem a lapátot.
Tony kihozta a szerszámot a garázsból, és King ásni kezdett a kék hortenzia körül. Nem kellett sok idő, hogy a lapát nekikoccanjon valami keménynek. És hamarosan előkerült, amit keresett.
– Kitűnő vasforrás – mondta King, és feltartotta a rozsdás pisztolyt.

33

King és Michelle megállt egy kis étteremnél, hogy sebtében bekapjanak valamit, miután magára hagyták szegény megrökönyödött Tonyt az anyja kertjében.

– Oké, hivatalosan is elismerem a nyomozói és virágkertészi képességeit – mondta Michelle.
– Szerencse, hogy az acél vasat tartalmaz, különben soha nem találtuk volna meg a pisztolyt.
– Értem a pisztolyt meg a zsarolós részt, és hogy miért ölték meg Lorettát. De azt még mindig nem, hogy miért tömték a pénzt a szájába.
King a kávéspoharát babrálta. – Részt vettem egyszer egy közös akcióban az FBI-jal LA-ben. Az orosz maffia pénzt hajtott be minden vállalkozótól több négyzetkilométeres körzetben, s pénzmosodát is működtettek mellette, ezért vontak be minket is az ügybe. Volt pár besúgónk a szervezetben; némi készpénz vándorolt a zsebükbe tőlünk – a tüzet tűzzel kell oltani, nem igaz? Aztán megtaláltuk a besúgóinkat egy kocsi csomagtartójában, golyókkal átlyuggatva és tűzőgéppel összetűzött szájjal. Amikor kiszedtük a kapcsokat, pénzt találtunk a szájukban, valószínűleg ugyanazokat a bankjegyeket, amelyeket tőlünk kaptak. Az üzenet világos volt: ha beszélsz, meghalsz, és megeheted a júdáspénzt, ami a halálodat okozta.
– Vagyis a pénz Loretta szájában szimbolikus volt? Valamiféle hallgatási díj?
– Én így értelmezem.
– Várjunk csak egy pillanatig. Tony azt mondta, hogy már vagy egy éve nem jött pénz. Ha a fickó, aki megölte Lorettát, még mindig itt volt valahol, akkor miért nem fizetett többé? És miért törődött bele Loretta? Úgy értem, miért nem ment el a rendőrségre?
– Mert az eset vagy hét évvel ezelőtt történt. Mit mondhatott volna a rendőröknek? Hogy amnéziája volt, és most jut eszébe, itt van a pisztoly?
– Lehet, hogy a megzsarolt is rájött erre, ezért nem fizetett többé. Rádöbbent talán, hogy a nőnek nincs több ütőkártyája.
– Bárhogy történt, a fickó végül megtudta, hogy ki a zsaroló, és Loretta az életével fizetett ezért.
Michelle hirtelen elsápadt, és megmarkolta King karját. – Amikor Lorettával beszéltem, elmondta, hogy a takarítókamrában volt, bár arról nem beszélt, hogy látott valakit. Csak nem gondolja, hogy...?
King megértette, mi aggasztja Michelle-t. – Lehet, hogy kihallgatta valaki, amikor Loretta elmondta ezt magának, de az is lehet, hogy később pletykálta el valakinek.
– Nem, mindjárt azután megölték, hogy beszéltem vele. A mi beszélgetésünk okozta a halálát. Pedig egyedül voltunk a verandán. De nyilván kihallgatta valaki. Istenem, lehet, hogy miattam kellett meghalnia!
King megragadta Michelle kezét. – Nem, nem maga miatt. Az a fickó okozta a halálát, aki víz alá nyomta a fürdőkádjában.
Michelle behunyta a szemét, és a fejét rázta.
King keményen rászólt: – Figyeljen ide. Nagyon sajnálom, ami Lorettával történt, de ha zsarolta a fickót, aki megölte, tudnia kellett, hogy a zsarolás veszélyes játék. Elmehetett volna a rendőrségre, és évekkel ezelőtt átadhatta volna nekik a pisztolyt.
– Ezt kéne tennünk nekünk is.
– Ezt fogjuk tenni, bár a sorozatszámot kivésték belőle, és elég ramaty állapotban van. Talán az igazságügyis fiúk az FBI-nál ki tudnak hozni belőle valamit. Van egy körzeti irodájuk Charlottesville-ben. Majd hazafelé leadjuk.
– És most mi legyen?
– Hogy valaki ugyanazon a napon rejt el egy pisztolyt a Fairmount Hotel takarítókamrájában, mint amikor Clyde Rittert meggyilkolják, mit mond magának?
Michelle hirtelen rádöbbent. – Hogy talán Arnold Ramsey nem egyedül dolgozott.
– Úgy van. És ezért most egyenesen odamegyünk.
– Hova?
– Az Atticus Főiskolára. Ahol Arnold Ramsey tanított.

34

A gyönyörű fasorral körbevett Atticus Főiskola díszburkolatos utcái és borostyánnal befutott parányi épületei nem olyan helynek tűntek, ahol politikai merénylők teremnek.

– Sose hallottam erről az iskoláról, amíg meg nem ölték Rittert – ismerte be Michelle, ahogy Land Cruiserével a campus főútján araszolt.

King bólintott. – Nem is tudtam, hogy ilyen közel van Bowlingtonhoz. – Az órájára nézett. – Alig harminc perc alatt ideértünk.

– Mit tanított itt Ramsey?
– Politológiát, különös tekintettel a szövetségi választási törvényekre, bár őt inkább a radikális politikai filozófiák érdekelték.

Michelle meglepetten nézett Kingre.
King megmagyarázta: – Miután megölték Rittert, kötelességemnek éreztem, hogy alaposan utánanézzek Arnold Ramseynek. – Michelle-re pillantott. – Ha kinyírsz egy fickót, a legkevesebb, hogy megpróbálj minél többet megtudni róla.
– Ez egy kicsit cinikusan hangzik, Sean.
– Nem akart az lenni. Csak meg akartam érteni, hogy egy közmegbecsülésnek örvendő egyetemi tanár miért öl meg egy félnótás elnökjelöltet, akinek amúgy sincs semmi esélye nyerni, és áldozza fel a saját életét.
– Azt gondolná az ember, hogy nagyon alaposan kivizsgálták ezt.
– Nem olyan alaposan, mintha egy komoly elnökjelölttel történt volna. És különben is, mindenki azt akarta, hogy mihamarabb vége legyen az egész őrületnek.
– És a hivatalos nyomozás arra a következtetésre jutott, hogy Ramsey egyedül követte el tettét.
– Az alapján, amit megtudtunk, ez nyilvánvalóan helytelen következtetés volt. – King kinézett az ablakon. – De nem is tudom, olyan régen volt már. Nem vagyok benne biztos, hogy bármi hasznosat találhatunk.
– De ha már itt vagyunk, vessük be magunkat. Lehet, hogy kiszúrunk valamit, amit senki nem vett észre. Ahogy a kék hortenziával történt.
– De az is lehet, hogy olyasmire bukkanunk, amit jobb lett volna, ha ott hagyunk, ahol van.
– Ezt sose tartottam jó dolognak.
– Maga mindig azt akarja, hogy kiderüljön az igazság?
– Maga nem?
King vállat vont. – Én ügyvéd vagyok. Menjen, és kérdezzen meg egy valódi emberi lényt erről.

Egyik embertől a másikig, egyik kartól a másikig irányítgatták őket, végül Thornton Jorst irodájában kötöttek ki, egy fotelben. Jorst középmagas, jól fésült, ötven év körüli tanár volt. Vastag szemüvege és sápadt arca nagyon professzorossá tette. A néhai Arnold Ramsey jó barátja és kollégája volt.

Jorst egy telepakolt íróasztal mögött ült, amin nyitott könyvek és dolgozatkupacok hevertek, és egy laptop, amit ironikus módon teljesen elborítottak a jóval primitívebb technikai szinten álló füzetek és színes tollak. Az iroda falát borító polcok szinte meggörnyedtek az impozánsan vastag kötetek alatt. King a diplomákat nézte a falon, amikor Jorst felmutatott egy cigarettát. – Megengedik? Egy tanár belső szentélye az egyik utolsónak megmaradt hely, ahol rá lehet még gyújtani.

King és Michelle jóváhagyólag bólintott.
– Meglepődve hallom, hogy Arnold felől érdeklődnek.
– Normál körülmények között előre telefonáltunk volna,

és időpontot kérünk – szabadkozott King.
– De itt jártunk a környéken, és nem akartuk
elszalasztani ezt a remek alkalmat – tette hozzá Michelle.
– Elnézést, de nem értettem a nevüket.
– Én Michelle Stewart vagyok, ő pedig Töm Baxter.
Jorst Kinget fürkészte. – Elnézést a megjegyzésért, de
olyan ismerősnek tűnik.
King elvigyorodott. – Mindenki ezt mondja. Pedig elég
átlagos képem van.
– Érdekes – szólt közbe Michelle –, én is épp azt
akartam mondani, dr. Jorst, hogy olyan ismerős nekem
valahonnan, de nem emlékszem rá, hogy honnan.
– Elég sokat szerepelek a helyi tévében, különösen
most, hogy közelednek a választások – mondta gyorsan
Jorst. – Szeretek háttérben maradni, de tizenöt percnyi hírnév néhanapján jót tesz az ember önbizalmának. – Megköszörülte a torkát. – Ha jól értem,
valamiféle tényfeltáró műsort készítenek Arnoldról? Michelle hátradőlt, és maga is tanáros hangnemre
váltott. – Nemcsak róla, hanem általában a politikai
indíttatású merényletekről, de bizonyos területekre
összpontosítva. Hipotézisünk szerint markáns különbség
mutatkozik a politikai merénylők típusaiban. Vannak, akiket
a mentális labilitásuk vagy vélt személyes sérelmük vezérel.
Másokat filozófiai meggyőződésük késztet erőszakra, s
egyenesen azt hiszik, hogy jó dolgot cselekszenek. Egy
választott politikus vagy elnökjelölt megölését egyenesen
hazafias cselekedetnek tekinthetik.
– És most arra kíváncsiak, hogy melyik kategóriába
sorolnám Arnoldot?
– Mint barátja és kollégája, bizonyára elgondolkodott
már ezen a kérdésen – mondta King.
Jorst átható pillantást vetett rá a füstfelhő mögül.
– Nos, nem tagadom, engem is gondolkodóba ejtett
az évek során, hogy mi késztethette rá Arnoldot, hogy
merénylővé váljon. De meg kell mondanom, nem tudtam őt
beletuszkolni egyetlen konkrét ideológiai vagy motivációs
kategóriába.
– Talán, ha megnéznénk az előéletét és a cselekményt
közvetlenül megelőző időszakot, juthatnánk esetleg
valamire – javasolta Michelle.
Jorst az órájára nézett.
– Bocsánat – mondta Michelle. – Órája lesz?
– Nem, igazság szerint tanulmányi szabadságon vagyok. Próbálok összehozni egy új könyvet. Úgyhogy
vágjunk bele.
Michelle tollat és jegyzetfüzetet húzott elő. – Kezdjük
talán egy kis háttér-információval Ramseyről – mondta,
rögtön a lényegre térve.
Jorst hátradőlt a székén, és a mennyezetet nézte.
– Arnold megcsinálta a mesterhármast a Berkeleyn:
BA-, MA- és PhD-fokozatot szerzett. Mindet
évfolyamelsőként mellesleg. Valami módon arra is talált
időt, hogy részt vegyen a vietnami háború elleni
tüntetéseken, elégesse a behívóját, polgárjogi
felvonulásokon meneteljen, ülő- és fekvősztrájkokat
folytasson, letartóztathassa magát, az életét kockáztassa,
és mindezt egyszerre. Messze neki volt a legkomolyabb
szakmai háttere a tanszékünkön megfordult tanárok közül,
és hamar megkapta az állandó státust.
– Népszerű volt a diákjai között? – kérdezte King.
– Azt hiszem, általában, igen. Népszerűbb, mint én az
enyémek között. – Jorst felnevetett. – Én sokkal
keményebben osztályozok, mint néhai kollégám.
– Gondolom, a politikai beállítottsága nagyon
különbözött Ritterétől – jegyezte meg Michelle.
– Amerika kilencvenkilenc százaléka az ő
kategóriájába esett volna, hál' istennek. Ritter tévés
prédikátor volt, aki kicsalta a rászedett emberek pénzét
országszerte. Hogy lehet egy ilyen ember versenyben a
Fehér Házért? Szégyenkeznem kellett az országom miatt.
– Úgy látom, Ramsey nézetei magát is
megfertőzték – jegyezte meg King.
Jorst köhintett, és nevetni próbált. – Természetesen
osztottam Arnold véleményét Clyde Ritter elnöki ambícióit
illetően. Abban viszont drasztikusan különböztünk, hogy
milyen választ kellene adni a fickó jelöltségére.
– Ramsey hangot is adott az érzéseinek?
– Igen, nagyon is. – Jorst elnyomta a cigarettáját, és
azonnal rágyújtott egy másikra. – Emlékszem, ahogy föl-alá
járkált az irodámban, ököllel csapkodta a tenyerét, és
hangosan ócsárolta a civilizáció állapotát, amely
megengedi, hogy egy olyan ember, mint Clyde Ritter, az
országos politikában nyerészkedjen.
– De hát tudnia kellett, hogy Ritternek semmi esélye a
győzelemre.
– Nem ez volt a lényeg. Hanem a színfalak mögött
folyó alkudozás, ami távolról se volt ilyen nyilvánvaló. Ritter
a közvélemény-kutatásokban elérte azt a kritikus
támogatottsági szintet, amitől mind a republikánusok, mind
a demokraták kezdtek idegesek lenni. Könnyedén
felmutatta azt a százalékot, ami feljogosította a szövetségi
választási pénzekre és az országos tévévitákban való
részvételre. És bármit mondunk is Ritterre, az biztos, hogy
ügyesen keverte a lapokat. Hihetetlenül jó szónok volt, és
megtalálta a hangot a választójogú népesség bizonyos
köreivel. És azt is látni kell, hogy a saját elnöki kampánya
mellett Ritter összekovácsolt egy erős Független párti
koalíciót, amelynek jelöltjei számos nagyobb államban
ringbe szálltak a különböző közhivatali pozíciók
megszerzéséért. Ez katasztrofális következményekkel
járhatott volna a nagy pártok jelöltjeire nézve.
– Hogyhogy? – kérdezte King.
– Ritter jelöltsége az ország több helyén megosztotta a
nagy pártok jelöltjeinek hagyományos szavazóbázisát, és
úgy tűnt, hogy a kérdéses képviselői helyek több mint
harminc százalékát ellenőrzése alá tudja vonni. És akinek
ilyen erős ütőkártya van a kezében a politikai arénában...
– Az diktálhatja a feltételeket? – fejezte be King. Jorst bólintott. – És hogy milyen feltételei lettek volna
Ritternek, azt mindenki könnyen kitalálhatja. Miután
meghalt, a pártja teljesen kipukkadt. A nagy pártoknak
sikerült elhajolni a halálos lövés elől. Elnézést a gyenge
hasonlatért. De az biztos, hogy Arnold szentül hitte: ha nem
állítják meg Rittert, a végén mindent romba dönt, ami
Amerikának valaha is fontos volt.
– És ezt Ramsey nyilván nem akarta hagyni – mondta
King.
– Nyilván nem, tekintve, hogy lelőtte a fickót – mondta
szárazon Jorst.
– Beszélt valaha arról, hogy valami ilyesmire készül?
– Ahogy elmondtam ezt akkor is a hatóságoknak,
nem. Idejött, és mindennek lehordta Rittert, de persze sose
fenyegette meg igazán. Úgy értem, erről szól a
szólásszabadság. Joga volt a nézeteit hangoztatni.
– De ahhoz nem volt joga, hogy öljön is értük.
– Azt se tudtam, hogy van fegyvere.
– Közel állt valamelyik másik tanárhoz is? – kérdezte
Michelle.
– Nem mondanám. Arnold sok embert elijesztett. Az
ilyesfajta iskolákban, mint az Atticus, nem sűrűn fordulnak
meg ilyen kaliberű koponyák.
– Volt barátja az iskolán kívül?
– Olyan nem, akiről tudok.
– És a diákok között?
Jorst Kinget fürkészte. – Bocsásson meg, de ez az
egész úgy fest inkább, mint egy nyomozás Arnold
személyisége után, és nem úgy, mint egy tényfeltáró
kutatás arról, hogy miért ölte meg Rittert.
– Talán egy kicsit mindkettő – vágta rá Michelle. – Úgy
értem, nehéz megérteni az indítékot, ha nem értjük meg
magát az embert, és hogy mi vitte rá arra, hogy megölje
Rittert.
Jorst elmerengett ezen néhány pillanatig, aztán vállat
vont. – Hát, ha próbált is beszervezni néhány diákot, én
nem hallottam róla.
– Nős volt Ramsey a gyilkosság idején? – kérdezte
Michelle.
– Igen, de már külön élt a feleségétől, Reginától. Egy
lányuk volt, Kate. – Jorst felállt, és odament egy
fényképekkel teli polchoz. Az egyiket átnyújtotta nekik.
– A Ramsey család. Még a boldogabb időkben – tette
hozzá.
King és Michelle szemügyre vette a három embert a
fényképen.
– Regina Ramsey nagyon szép – jegyezte meg
Michelle.
– Igen, az volt.
King felpillantott. –Volt?
–Meghalt. Öngyilkosság. Nem olyan régen történt.
– Nem is hallottam róla – mondta King. – Azt mondta,
külön éltek?
– Igen. Regina egy kis házban élt Arnold halála idején.
– Közösen viselték Kate gondját? – kérdezte Michelle.
– Igen. De nem tudom, milyen megállapodást kötöttek
volna, ha elválnak. Arnold halála után Regina
természetesen átvette az egész gyámságot.
– Miért költöztek külön? – kérdezte Michelle.
– Fogalmam sincs. Regina fiatalon gyönyörű és
hihetetlenül tehetséges színésznő volt. A főiskolán
drámatagozatos volt. Biztos vagyok benne, hogy ezen a
területen képzelte el a karrierjét, aztán találkozott Arnolddal,
beleszeretett, és minden megváltozott. Biztos akadt volna
rengeteg udvarlója, de ő Arnoldba volt szerelmes.
Gyanítom, hogy azért is lett öngyilkos, mert nem tudott
nélküle élni. – Jorst elhallgatott, aztán halkan
hozzátette: – Én azt hittem akkoriban, hogy boldog. De már
tudom, hogy nem volt az.
– De a jelek szerintvelese tudott élni – mondta King.
– Arnold megváltozott. A tudományos karrierje rég
túljutott a csúcson. Eltűnt belőle a tanítás iránti lelkesedés.
Depresszióssá vált. Valószínűleg ez a levertség
befolyásolta a házasságát. És amikor Regina elhagyta,
még jobban elhatalmasodott rajta a depresszió.
– Lehet, hogy Ritter lelövésével a fiatalságát akarta
visszahozni – jegyezte meg Michelle. – Megváltoztatni a
világot, és mártírként bevonulni a történelembe.
– Lehet. Sajnálatos módon, ez az életébe került.
– A lány hogyan élte meg az apja tettét? – kérdezte
Michelle.
– Kate teljesen kiborult. Emlékszem, láttam aznap,
amikor az eset történt. Sose felejtem el a döbbenetet
annak a lánynak az arcán. Aztán pár nap múlva tévén is
végignézte az egészet. Arról az átkozott szállodai
kazettáról. Minden rajta volt: ahogy az apja lelövi Rittert, és
ahogy a titkosügynök megöli az apját. Én is láttam.
Borzalmas volt, és... – Jorst elhallgatott, és mereven
bámulta Kinget. Lassan megkeményedett az arca, s végül
felállt az asztaltól. – Nem sokat változott azóta, King
ügynök. Nem tudom, mi folyik itt, de nem veszem jó néven,
ha hazudnak nekem. Azonnal mondják meg, mi az igazi
céljuk a látogatással és ezekkel a kérdésekkel.
King és Michelle összenézett, majd King válaszolt:
Nézze, doktor Jorst, anélkül hogy hosszan
magyarázkodnék, nemrég olyan bizonyítékra bukkantunk,
amely arra utal, hogy Ramsey nem volt egyedül, és volt egy
másik merénylő, egy potenciális merénylő is a szállodában.
– Ez lehetetlen. Ha igaz lenne, már régen napvilágra
került volna.
– Lehet, hogy nem – mondta Michelle. – Nem, ha
néhány fontos ember azt akarta, hogy csendben feledésbe
menjen. A gyilkosuk megvolt.
– És a titkosügynökük is, aki elcseszte a dolgot – tette
hozzá King.
Jorst hátradőlt. – Én... én ezt nem hiszem el. Milyen
bizonyítékot találtak? – kérdezte óvatosan.
– Egyelőre nem mondhatjuk meg – felelte King. – De
nem jöttem volna el idáig, ha nem gondolnám, hogy
érdemes ellenőrizni.
Jorst elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az
arcát. – Szerintem, elég furcsa dolgok történnek itt. Vegyük
például Kate Ramseyt.
– Mi van Kate-tel? – kérdezte gyorsan Michelle.
– Ő is idejárt az Atticus Főiskolára. Tanítottam. Azt
hinné az ember, hogy ez a legutolsó hely, ahová egy ilyen
lány be akar iratkozni. Briliáns agya volt, olyan, mint az
apjának; mehetett volna bárhová. De ő mégis ide jött.
– Hol van most? – kérdezte King.
– Posztgraduális tanulmányokat folytat Richmond-ban,
a Virginiai Nemzetközösségi Egyetem
Társadalomtudományi Központjában. Kiváló a politológiai
tanszékük. Én magam írtam neki ajánlólevelet.
– Nem volt olyan érzése, hogy gyűlöli az apját azért,
amit tett?
Jorst hosszasan elmerengett a kérdésen, mielőtt
válaszolt volna. – Szerette az apját. De lehet, hogy gyűlölte
is azért, hogy Arnold itthagyta, és a politikai eszméit
fontosabbnak tartotta, mint őt. Nem vagyok pszichiáter, de
laikusként ezt mondom. Aztán kiderült persze, hogy az
alma nem esett messze a fájától.
– Hogy érti ezt?
– Ő is tüntetésekre jár, tiltakozó leveleket ír,
kormányhivatalnokokat és civil vezetőket győzköd, és
cikkeket ír ellenzéki lapokba, éppen úgy, mint az apja.
– Vagyis lehet, hogy gyűlölte az apját, amiért elhagyta,
de most már utánozza mindenben. – Valahogy úgy.
– És milyen volt a viszonya az anyjával? – kérdezte
King.
– Elég jó. De lehet, hogy részben őt hibáztatta a
történtekért.
– Azért, mert nem volt ott a férje mellett? Mert ha ott lett
volna, az apja nem szánja rá magát a tettére?
– kérdezte King.
– Igen.
– Találkozott azóta Regina Ramseyvel, hogy a férje
meghalt? – kérdezte Michelle.
– Igen – mondta gyorsan Jorst, azután habozott.
– Természetesen a temetésen; és meg néhány
alkalommal, amíg Kate itt tanult.
– Nem emlékszik, mi volt a halál oka?
– Kábítószer-túladagolás.
– Nem ment újból férjhez? – tudakolta King. Jorst
kissé elsápadt. – Nem, nem, nem ment. – Összeszedte
magát. – Sajnálom, ez nagyon fájdalmas nekem. A
barátaim voltak.
King még egyszer szemügyre vette a fotón lévő
arcokat. Kate Ramsey körülbelül tízévesnek nézett ki ezen
a képen. Intelligens és kedves volt az arca. A szülei között
állt, mindkettejük kezét fogva. Egy kedves, szerető család.
Legalábbis a felszínen.
Visszaadta a fényképet. – Van még valami, amiről úgy
gondolja, hogy segíthet nekünk?
– Nem hiszem.
Michelle adott neki egy névkártyát a
telefonszámával. – Csak arra az esetre, ha eszébe jutna
valami – magyarázta.
Jorst megnézte a névkártyát. – Ha igaz, amit
mondanak, hogy volt egy másik merénylő is, neki mit kellett
volna tennie? Kisegítenie Arnoldot, ha hibázik?
– Vagy talán neki is meg kellett volna halnia azon a
napon – felelte King.

35

Amikor King és Michelle felhívta a Társadalomtudományi Központot, azt a választ kapták, hogy Kate Ramsey nincs bent, de néhány napon belül visszajön. Amint visszaértek Wrightsburgbe, King befordult egy elegáns élelmiszerbolt parkolójába.

– Azt hiszem, tartozom magának egy finom vacsorával meg egy üveg jófajta borral – magyarázta –, miután végighurcolásztam az egész környéken.
– Pedig sokkal kellemesebb volt, mint egy ajtóban strázsálni egy pisztollyal, amíg a politikus összekuncsorogja a szavazatait.
– Okos lány. Gyorsan tanul. – King hirtelen kinézett az ablakon, mint akinek eszébe villant valami.
– Ismerem ezt a nézést. Milyen gondolat futott át az agyán? – kérdezte Michelle.
– Jorst azt mondta, az Atticus szerencsés volt, hogy hozzájuk ment egy olyan ember, mint Ramsey, mert nem mindennap pottyannak berkeleys tanárok meg országos szaktekintélyek az Atticushoz hasonló iskolákba?
– Úgy van. És?
– Hát, én végignéztem Jorst diplomáit az irodában. Elég neves iskolákba járt, de azért egyik sincs a legjobb húsz között. És gyanítom, hogy a többi tanár se volt olyan szupersztár a tanszéken, mint Ramsey, ezért lehettek annyira beijedve tőle.
– Michelle elgondolkodva bólintott. – Vagyis miért megy egy briliáns berkeleys doktorandus és országos szaktekintély éppen az Atticusra tanítani?

King Michelle-re nézett. – Pontosan. Talán azért, mert Ramseynek volt valami rejtegetnivalója a múltjában. Talán a tüntetéses időkből. Lehet, hogy emiatt hagyta el a végén a felesége.

– És ez nem került volna felszínre, miután megölte

Rittert? A múltját alaposan feltárták.
– Nem, ha a titkot elég mélyre elásta. És amiről
beszélünk, az sok évvel a merénylet előtt történt. Még a
viharos hatvanas években.
Ahogy az élelmiszerbolt polcai között bolyongtak, hogy
beszerezzék a vacsorára valót, Michelle észrevette, hogy a
jómódú ügyfelek sutyorogva pillantgatnak King felé. A
pénztárpultnál King megkocogtatta az előtte álló férfi vállát,
aki mindent elkövetett, hogy ne vegyen tudomást King
jelenlétéről.
– Hogy mennek a dolgok, Charles?
A fickó megfordult, és elsápadt. – A, Sean, jól, igen.
És te hogy vagy? Úgy értem... – A fickó láthatóan alaposan
zavarba jött a saját kérdésétől, de Sean tovább mosolygott.
– Szarul, Charles, szarul. De biztos vagyok benne,
hogy rád mindig számíthatok, igaz? Emlékszel, kihúztalak
pár éve abból a nagyon csúnya adóügyből?
– Mi, ó, én... ó, Martha vár rám odakint. Viszlát. Charles kiügetett, és beült egy Mercedes kombiba, amit egy elegáns kinézetű, fehér hajú nő vezetett, akinek tátva maradt a szája, amikor a férje mesélni kezdte, hogy kivel
találkozott. Gyorsan elhajtottak.
Ahogy King és Michelle elindult ki a szatyrokkal,
Michelle megszólalt: – Sean, sajnálom ezt az egészet.
– Hé, a jó életnek véget kell egyszer érnie.

Otthon King pazar vacsorát készített. Előételnek cézársalátát készített rákszirommal, amit vesepecsenye követett gombás és hagymás szósszal, valamint fokhagymás burgonyával. Utána csokis fánkkal kényeztették magukat. A hátsó verandán ettek, remek kilátással a tóra.

– Főzni tehát tudsz, de bérmunkát is vállalsz? – tréfálkozott Michelle, miután egy pohár bor mellett összetegeződtek.
– Ha jól megfizetnek – felelte King. Michelle feltartotta a borospoharát. – Finom.
– Remélem is, pont a csúcsán van. Hét éve őrzöm a pincémben. Az egyik kedvencem.
– Megtisztelő számomra.

King kinézett a mólóra. – Mit szólnál egy körhöz a tavon?
– Én mindig kapható vagyok a vízi sportokra. – Van a vendégszobában fürdőruha.
– Sean, egy dolgot meg kell tanulnod rólam: én sehová nem megyek sportfelszerelés nélkül.
King vezette a nagy, piros, Sea-Doo 4 TEC vízi motort, Michelle pedig hátul ült, átkarolva King derekát. Mentek vagy öt kilométert, aztán King kidobta a kis horgonyt az öböl sekély vízébe. Ahogy ott ültek a Sea-Doo-n, King körbenézett.
– Még hat hét, és olyanok lesznek itt a színek, hogy érdemes lesz visszanézned – mondta. – Imádom a hegyeket, amikor lemegy mögöttük a nap.
– Oké, ideje ledolgozni a lakomát. – Michelle levette a mentőmellényét, aztán kibújt a melegítőfelsőjéből és a nadrágjából. Alatta piros Lycra sortot meg hozzáillő fürdődresszt viselt.
King azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja Michelle-t, s a gyönyörű hegyi panoráma nem köti le többé a figyelmét.
– Van esetleg valami probléma? – kérdezte Michelle, ahogy Kingre pillantott.
– Semmi – hebegte King, és gyorsan elkapta a tekintetét.
– Az utolsó mosogat. – Michelle beugrott a vízbe, aztán feljött a felszínre. – Te is jössz?
King is levetkőzött, beugrott, majd feljött Michelle mellett.
Michelle a partvonalat fürkészte. – Milyen messze van az, szerinted?
– Körülbelül száz méterre. Miért?
– Gondolkodom rajta, hogy indulok egy triatlonon.
– Istenem, miért nem vagyok meglepve?
– Kihívlak egy versenyre – mondta Michelle.
– Nem lesz szoros verseny.
– De nagy szád van!
– Nem. Úgy értem, hogy te fogsz ronggyá verni.
– Honnan tudod?
– Te olimpikon vagy, én meg egy középkorú ügyvéd, ócska a térdem meg rossz a karom, ahová golyót kaptam, amikor a közt szolgáltam. Inkább versenyeznék a nagyanyáddal, ólomsúlyokkal a lábán.
– Majd meglátjuk. Meg fogsz lepődni, hogy mire vagy képes. Egy, kettő, három, rajt! – Michelle elindult, egyenletes csapásokkal hasítva a meleg, sima vizet.
King utánaeredt, és meglepően könnyen lefaragta a hátrányát. Sőt mire partközeibe értek, fej-fej mellett haladtak. Michelle felkacagott, amikor King játékosan elkapta a lábát. Holtversenyben értek partot. King a hátára feküdt, és úgy kapkodta a levegőt, mint akinek az egész atmoszféra sem elég.
– Hát, azt hiszem, tényleg megleptem magam – zihálta két levegővétel között. Aztán meglátta Michelle-t, aki még csak nem is szuszogott, és hirtelen leesett neki tantusz.
– Te csaló, meg se erőltetted magad.
– De igen. Csak figyelembe kellett vennem a korkülönbséget, meg minden.
– Na, ebből elég.
King feltápászkodott, és Michelle után vetette magát, aki sikoltozva futni kezdett. De annyira nevetett, hogy Kingnek nem okozott nehézséget, hogy elkapja.
A vállára dobta Michelle-t, bevitte a derékig érő vízbe, és ahogy kell, belezúdította. Amikor Michelle köpködve feljött a felszínre, még mindig nevetett.
– Ezt mire volt jó?
– Hogy megmutassam neked: lehet, hogy elmúltam negyven, de nem kell leírnod.
Ahogy King a mólónál kiemelte a Sea-Doo-t az állványára, megkérdezte Michelle-t: – Na, és hogy jutottál el a kosárlabdától meg a futástól az olimpiai evezésig?
– Jobban szerettem a futást, mint a kosárlabdát, de hiányzott a csapatjáték. Egyik barátom evezős volt a főiskolán, és rajta keresztül kerültem bele. Úgy tűnik, jó érzékem volt hozzá. Kint a vízen a motorom soha nem hagyott ki; olyan voltam, mint egy gép. És imádtam az érzést, hogy mindent magam mögött hagyhatok azokkal az evezőkkel. Én voltam a csapat legfiatalabb tagja. Amikor először ültem be, senki nem adott nekem sok esélyt. Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy tévednek.
– Szerintem te ezzel töltötted az életed nagy részét. Különösen a titkosszolgálatnál.
– Nem volt minden fenékig tejfel.
– Nem vagyok olyan jártas a sportokban. Hogy hívták az evezősszámotokat?
– Kormányos négyes, ami azt jelenti, hogy négy nő teljes erejéből húz, a kormányos meg diktálja a csapásszámot. Tökéletes összpontosítás.
– Milyen volt olimpikonnak lenni?
– Életem legfelemelőbbé slegidegtépőbb időszaka volt. Olyan feszült voltam, hogy elhánytam magam az első futam előtt. De amikor megkaptuk az ezüstöt, és csak egy hajszállal maradtunk le az aranyról, az nagyon nagy érzés volt. Bár szinte még gyerek voltam, úgy éreztem, máris elértem mindent az életben.
– Még mindig úgy érzed?
Michelle elmosolyodott. – Nem. Remélem, a legjobb része még előttem van.
Lezuhanyoztak, és tiszta ruhát öltöttek. Amikor Michelle lejött, King a jegyzeteit böngészte a konyhaasztalnál.
– Érdekes olvasmány? – kérdezte Michelle, miközben kifésülte nedves haját.
King felnézett. – A Jorsttal készített interjúnk. Kíváncsi lennék rá, mennyivel tud többet, mint amit elmondott. És arra is kíváncsi lennék, mi újat tudunk meg Kate Ramseytől.
– Ha hajlandó beszélni velünk.
– Igen. – King ásított. – Majd holnap gondolkodunk rajta. Hosszú nap volt.
Michelle az órájára nézett. – Későre jár. Azt hiszem, jobb, ha indulok.
– Miért nem maradsz itt éjszakára? Aludhatsz a vendégszobában is, ahol az előbb zuhanyoztál – tette hozzá gyorsan King.
– Van hol aludnom. Nem kell értem aggódnod. Nagy lány vagyok.
– Csak azért aggódom, mert az a sok szemét a terepjáródból most mind a motelszobádban van. Lehet, hogy mozog benne valami. Mi van, ha előjön, és felfal az éjszaka közepén? – Elmosolyodott, aztán halkan hozzátette: – Maradj itt.
Michelle is megeresztett egy mosolyt, és csábító pillantást vetett Kingre. De lehet, hogy King csak a bor miatt látta így.
– Kösz, Sean. Az az igazság, hogy tényleg elég nyúzott vagyok. Jó éjszakát.
King nézte, amint Michelle lassan felmegy a lépcsőn. Megbabonázva nézte a hosszú, izmos lábat, a szép, formás feneket, aztán feljebb a széles olimpiai vállat, majd a hosszú nyakat, és... A pokolba! King kétségbeesetten igyekezett nem gondolni arra, amire képtelen volt nem gondolni.
Körbejárta a házat, ellenőrizve az összes ablakot és ajtót, hogy zárva vannak-e. Azt tervezte, hogy kihív egy biztonsági céget, és mozgásérzékelőket szereltet be. Sose gondolta volna, hogy szüksége lesz ilyesmire. Sokszor még az ajtót se zárta be. De most minden megváltozott.
Megállt a lépcső tetején, és a vendégszoba ajtaja felé pillantott. Odabent egy gyönyörű nő fekszik az ágyon. Hacsak nincs óriási tévedésben, ha most kinyitná azt az ajtót, és bemenne hozzá, nagy valószínűséggel ott maradhatna éjszakára. De amennyi szerencséje van mostanában, ha kinyitná az ajtót, lehet, hogy Michelle egyszerűen tökön lőné. Tűnődve álldogált néhány pillanatig. Tényleg komolyabb kapcsolatba akar bonyolódni ezzel a nővel? Ilyen helyzetben? A válasz, bármennyire nem akarta elfogadni, egyértelmű volt. Megfordult, és végigballagott a folyosón a saját szobájához.

Odakint, a King házához vezető út végén megállt az öreg Buick, leoltott lámpákkal, és elhallgatott a motorja. A zörgő kipufogót megjavították közben, mert a sofőr nem akart többé feltűnő lenni. Kinyílt a kocsi ajtaja, kiszállt a férfi, s a sötét ház sziluettjét nézte a fák között. Kinyíltak a Buick hátsó ajtajai, és kiszállt még két ember: „Simmons járőr" és bűntársnője, Tasha. Simmons egy kicsit idegesnek tűnt, miközben Tasha szemlátomást készen állt a kalandra. A buickos egyszerűen csak figyelt. A társaira pillantott, és bólintott. Aztán mindhárman elindultak a ház felé.

36

King mély álomból ébredt, amikor a szájára tapadt egy kéz. Először a pisztolyt látta meg, csak aztán az arcot.
Michelle a szája elé emelte az ujját, majd King fülébe súgta: – Hangokat hallottam. Azt hiszem, van valaki a házban.
King magára kapta a ruháját, és kérdő tekintettel nézett az ajtóra.
– Azt hiszem, hátul a földszinten. Valami ötlet, hogy ki lehet?
– Talán egy újabb holttestet hoz nekem valaki. – Van valami érték a házban?
King meg akarta rázni a fejét, de megtorpant. – A francba! A pisztoly Loretta kertjéből. A páncéldobozomban van, a dolgozószobában.
– Tényleg azt hiszed, hogy...?
– Igen, tényleg. – King fölemelte a telefont, hogy a rendőrséget hívja, aztán visszatette.
– Ne mondd nekem – suttogta Michelle. – Süket?
– Hol a mobiltelefonod?
Michelle a fejét rázta. – Azt hiszem, a terepjáróban hagytam.
Leosontak a lépcsőn, minden neszre figyelve, ami jelezheti, hogy hol a betolakodó. Sötétség és csend honolt mindenütt. Bárhol lapult a betolakodó, csak arra várt, hogy lecsaphasson.
King Michelle-re nézett. – Ideges vagy? – súgta.
– Kissé ijesztő.T emit szoktál tenni ilyen rázós helyzetekben?
– Megyek, és szerzek egy stukkert, ami nagyobb, mint a másik fickóé.
A csattanás a ház földszintje felől hallatszott.
Michelle Kingre nézett. – Én azt mondom, csak semmi felesleges összetűzés. Nem tudhatjuk, hányan jöttek, és milyen fegyverük van.
– Egyetértek. De a pisztolyt meg kell szereznünk. Nálad van a kocsikulcsod?
Michelle felmutatta. – Itt van az orrod előtt.
– Én fogok vezetni. Ahogy kijutottunk innen, felhívjuk a zsarukat.
Michelle fedezete alatt King beosont az irodájába, magához vette a páncéldobozt, és ellenőrizte, hogy benne van-e a pisztoly. Csöndben kimentek az első ajtón.
Beültek a Land Cruiser első ülésére, és King bedugta a slusszkulcsot.
Hátulról érte az ütés, és ráesett a kormányra, ami tülkölni kezdett. – Sean! – kiáltotta Michelle, de a hangja elcsuklott, és nem kapott levegőt, amikor bőrszíj tekeredett a nyakára.
Kétségbeesetten próbálta bedugni az ujjait a bőr alá, de az túl mélyen bevágódott a nyakába. Égett a tüdeje, a szeme kidülledt. Úgy érezte, mintha mindjárt szétrobbanna az agya. A szeme sarkából látta, ahogy King a kormányra borul, s vér folyik le a nyakán. Aztán érezte, hogy szorosabbra csavarodik a szíj, s látta, amint egy kéz előrenyúl, és felmarkolja a rozsdás pisztolyt az első ülésről. Kinyílt majd becsukódott a terepjáró hátsó ajtaja. A lépések gyorsan távolodtak, miközben ő az életéért küzdött.
Ahogy szorosabb lett a szíj, Michelle nekinyomta a lábát a műszerfalnak, és homorítani próbált, hogy lendületet vegyen, eltávolodjon egy kicsit a támadójától, aki minden erejével azon volt, hogy megölje. Visszazuhant az ülésre, s kis híján elfogyott a szuflája. Fülébe üvöltött a duda; az eszméletlen és véres King látványa csak növelte a reménytelenséget. Megint homorított, és nekicsapta fejét a fojtogató arcának. Hallotta, ahogy a támadó felüvölt, és érezte, hogy lazul a szíj, de csak egy kicsit. Hátracsapott, és próbálta megragadnia a támadó haját, belemarni a bőrébe, vagy kikaparni a szemét. Végül sikerült belecsimpaszkodnia a hajába, és teljes erőből húzta, de nem enyhült a szorítás a torkán. Belekarmolt a támadó arcába, ám a feje hirtelen hátrarándult, s Michelle majdnem keresztülesett az ülésen. Először arra gondolt, hogy eltört a gerince, kiment a végtagjaiból az élet, s előrecsuklott.
Érezte a fickó leheletét, aki meg akarta ölni, s aki minden erejét összeszedte, hogy végezni tudjon vele. A kétségbeesés és agónia könnyei borították el Michelle arcát.
A támadó a fülébe szuszogott. – Halj már meg! – sziszegte. – Halj már meg!
A gúnyos hang megsokszorozta Michelle elszántságát. Minden erejét összeszedve rákulcsolta kezét a pisztolyára. Hátrairányította a csövét, az ülés felé, mutatóujjával megkeresve a vékony vaskampót. Alig maradt benne erő, de összeszedett annyi akaraterőt, hogy képes legyen megtenni. Imádkozott, hogy a célzás pontos legyen. Tudta, hogy nem lesz több esélye.
Elsült a fegyver, és a golyó átszakította az ülés támláját. Hallotta a húsba csapódó lövedék hangját, majd a nyögést, és a szíj azonnal meglazult, majd leesett. Kiszabadulva a szorításból, levegő után kapkodva, szédülve és émelyegve, Michelle feltépte a terepjáró ajtaját, és kimászott.
Hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. Kiszállt a támadó is, véres oldalát markolva. Michelle felemelte a pisztolyát, de a fickó belerúgott a félig nyitott ajtóba, ami nekicsapódott Michelle-nek, és földre döntötte. De Michelle őrjöngve felugrott, és célba vette a támadót, aki megfordult, és rohanni kezdett.
De mielőtt Michelle lőhetett volna, iszonyú szédülés fogta el. Ahogy felnézett, annyira összefolyt előtte minden, s úgy lüktetett a feje, hogy úgy látta, mintha három férfi szaladna el. Leadott hat lövést, mindet egész közel egymáshoz, arra a foltra, amit az igazi támadónak remélt.
Mind a hat messze elkerülte a célpontot. Rossz foltra lövöldözött.
A léptek elcsattogtak, és kis idő múlva beindult egy autó, majd csikorogva a kavicson, elhajtott.
Michelle még levegő után kapkodott, azután a földre rogyott.

37

A visító kürt végül felkeltette egy közelben elhaladó járőr figyelmét, aki megtalálta az eszméletlen Kinget és Michelle-t. Beszállították őket a Virginiai Egyetem Klinikájára, Carlottesville-be. King tért előbb magához. A fejsebe mély volt, de a koponyája elég keménynek bizonyult, és nem szenvedett komolyabb sérülést. Kiderült, hogy Michelle felépülése tovább fog tartani, és altatni kellett, amíg ellátták a sebeit. Amikor fölébredt, King mellette ült, bekötött fejjel.

– Istenem, de szörnyen nézel ki! – mondta Michelle erőtlen hangon.
– Ezt kapom azok után, hogy órák óta itt ücsörgök ezen a vacak széken, és várom, hogy felébredjen a hercegnő? Istenem, te nézel ki szörnyen!
– Ó, bocsánat. Csodálatos viszontlátni a képedet. Azt se tudtam, hogy életben vagy-e.
King szemügyre vette a zúzódásokat Michelle duzzadt nyakán. – Bárki tette is, jól elintézett. Láttál valakit?
– Nem. Férfi volt, ez minden. – Aztán hozzátette: – Meglőttem.
– Mit csináltál?
– Meglőttem, az ülésen keresztül.
– Hol lőtted meg?
– Az oldalán, azt hiszem.
– A rendőrség alig várja, hogy vallomást tegyél. Én már kitálaltam nekik. Itt van az FBI és Parks helyettes rendőrbíró is. Elmondtam nekik, hogy megtaláltuk a pisztolyt, és előadtam az elméletemet, hogy Loretta valószínűleg zsarolt valakit.
– Félek, hogy nem tudok nekik sokat mondani.
– Legalább ketten voltak: az egyik kiugrasztott minket a házból, a másik a terepjáróban várt ránk. Számítottak rá, hogy magamhoz veszem a pisztolyt. így megspóroltam nekik a keresgélést. Valaki nyilván követett minket, amikor Loretta házához mentünk. Meglátták, amikor megtaláltuk a pisztolyt, és elhatározták, hogy visszaszerzik.
– Akkor hárman lehettek, mert a kocsiban ketten voltak. – Michelle elhallgatott, majd folytatta: – Ugye elvitték a pisztolyt?
– Igen. Nagy hülyeséget csináltunk, ha belegondolsz. Egyből be kellett volna vinnünk az FBI-hoz, de nem tettük, és ez lett belőle. – King felsóhajtott, és Michelle vállára tette a kezét. – Hát, Michelle, ez meleg helyzet volt, nagyon meleg.
– Olyan keményen küzdöttem, ahogy csak tudtam.
– Tudom. Egyedül neked köszönhetem, hogy még életben vagyok. Hálával tartozom neked.
Mielőtt Michelle válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és bejött egy fiatalember. – Maxwell ügynök? – Felmutatta az igazolványát, jelezve, hogy a titkosszolgálat tagja. – Amint kiengedik a kórházból, és beszélt a rendőrséggel, visszajön velem Washingtonba.
– Miért? – kérdezte King.
A fickó nem figyelt rá. – Az orvosok szerint maga nagyon szerencsés, hogy még életben van.
– Nem hinném, hogy túl sok köze van ehhez a szerencsének – mutatott rá King.
– Miért mennék én Washingtonba? – kérdezte Michelle.
– Azonnali hatállyal áthelyezték irodai munkára a washingtoni központba.
– Ezt Walter Bishop intézte így – mondta King.
– Tényleg nem mondhatok semmit. – Tudom. Ezért mondtamén.
–Itt leszek, amíg elkészül. – A fickó biccentett, és távozott.
– Hát, jó buli volt, amíg tartott – mondta King. Michelle kinyújtotta a karját, és megszorította King kezét. – Nyugi, visszajövök. Nem fogom hagyni, hogy egyedül érezd jól magad.
– Most csak pihenj, jó?
Michelle bólintott. – Sean? – King Michelle-re nézett. – A tegnap estéről – az úszásról meg minden. Nagyon jó volt. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt rá. Talán megismételhetnénk még egyszer.
– Ezer örömmel. Imádlak lenyomni a víz alá.

Kilépve Michelle-től, King elindult a folyosón, amikor elé pattant egy nő. Joan idegesnek és feldúltnak látszott. – Most hallottam. Jól vagy? – King bekötött fejét fürkészte.

– Jól vagyok.
– És Maxwell ügynök?
– Ő is. Kösz a kérdést.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Jól vagyok, Joan!
– Oké, oké, nyugodj meg. – Joan bevezette Kinget egy üres szobába a folyosón. Leültek két székre, és Joan Kingre nézett. Komoly lett az arckifejezése.
– Hallottam, hogy találtál egy pisztolyt a nő házában.
– Honnan a fenéből tudod? Csak az előbb mondtam el a rendőröknek.
– Tény, hogy a magánszférában tevékenykedem, de azért nem felejtettem el nyomozni, miután otthagytam a Szolgálatot. Igaz a dolog?

King habozott. – Igen, találtam egy pisztolyt.
– És szerinted hogyan került oda?
– Van elképzelésem, de nem vagyok közlékeny

hangulatban.
– Akkor talán kezdjük az én elméletemmel. Ez a nő
szobalányként dolgozik a Fairmount Hotelban, van egy
eldugott pisztolya a kertjében, aztán erőszakos halállal
meghal, és pénzt tömnek a szájába. A nő hosszú ideig
zsarolta a pisztoly tulajdonosát. És ez a személy
valószínűleg benne volt a Ritter elleni merényletben. King ámulva nézett Joanra. – Ki a fene a forrásod?
– Sajnálom, de én se vagyok közlékeny hangulatban.
Szóval megszerzed a pisztolyt, aztán elveszted, és közben
majdnem megölnek.
– Igazából Michelle sokkal rosszabbul járt. Engem
csak leütöttek. Őt viszont meg akarták ölni.
Joan furcsán nézett Kingre. – Gondolod, hogy ez
összefügghet Bruno eltűnésével? – kérdezte hirtelen. King meglepetten nézett rá. – Miért? Csak mert Ritter
is, és Bruno is elnökjelölt? Ez elég merész feltételezés.
– Lehet. De a bonyolultnak látszó dolgoknak sokszor
nagyon egyszerű a magyarázatuk.
– Kösz a detektívleckét. Biztosan emlékezni fogok rá.
– Lehet, hogy nem ártana átismételned az alapokat.
Te lófrálsz együtt azzal a csajjal, aki hagyta, hogy Brunót
elrabolják.
– Ő se hibázott nagyobbat Bruno elrablásakor, mint én
Clyde Ritter lelövésének – A helyzet az, hogy én Bruno
eltűnése ügyében nyomozok, és nem hiszem, hogy bárki
gyanún felül állna, beleértve a kis barátnődet is.
– Nagyszerű, és nem a „kis barátnőm".
– Akkor micsoda?
– Én csak követek egy nyomot, ő pedig segít nekem.
– Remek. Örülök, hogy újra összeálltál valakivel, mivel
úgy tűnik, engem végleg lapátra tettél. Maxwell is ígért
neked egymillió dollárt, ha megoldod az ügyet, vagy csak
egy kis hancúrozást az ágyában?
King Joan szemébe nézett. – Csak azt ne mondd,
hogy féltékeny vagy.
– Lehet, hogy az vagyok, Sean. Mégis azt hiszem, egy
választ azért megérdemlek az ajánlatomra.
King Michelle szobája felé pillantott, de aztán
visszafordult, amikor Joan a karjára tette a kezét.
– Tisztán akarok látni. És nem tudhatod, hátha
kiderítjük közben az igazságot Clyde Ritterről is. King savanyú képet vágott. – Ja, persze – mondta
gúnyosan.
– Szóval, benne vagy a buliban? Tudnom kell. Pár pillanat múlva King bólintott. – Igen, benne vagyok.

38

Egy magángépen az ohiói Daytonba repültek, aztán északra autóztak a körülbelül harmincpercnyire lévő elmegyógyintézetbe. Joan előre odaszólt telefonon, és beszerezte a szükséges engedélyt Sidney Morse meglátogatásához.

– Nem is volt olyan bonyolult, mint gondoltam – mondta Kingnek útközben. – Bár amikor közöltem a nővel, hogy kit akarok meglátogatni, kinevetett. Azt mondta, jöhetünk, ha akarunk, de semmi jóra ne számítsunk.
– Mióta van itt Morse? – kérdezte King.
– Körülbelül egy éve. A családja utaltatta be. Pontosabban az öccse, Peter. Azt hiszem, ő maradt az egész családból.
– Úgy tudtam, Peter Morse-nak problémája volt a rendőrséggel. Nem volt ő narkós?
– Avolta helyes kifejezés. Sosem volt börtönben, valószínűleg a befolyásos bátyjának köszönhetően. A jelek szerint sikerült leszoknia, és amikor a bátyja megháborodott, bedugta ebbe az állami elmegyógyintézetbe.
– Miért Ohióba?
– Úgy tűnik, Sidney errefelé élt az öccsével. Gyanítom, annyira bedilizett, hogy nem tudott magáról gondoskodni.

King a fejét csóválta. – Te beszélsz a szerencse forgandóságáról! Ez a fickó alig tíz év alatt eljutott a Capitol Hill-i királyságtól a diliházig.

Nem sokkal később King és Joan egy kis szobában ült a sivár intézményben. Jajgatástól, sikoltozástól és kurjongatástól visszhangzott a folyosó. Tolószékekben kuporogtak a folyosókon az ép elméjüket vesztett emberek. Egy kis csoport valamilyen tévévetélkedőt nézett a társalgóban. Nővérek, orvosok, ápolók bandukoltak a folyosókon, energiájukat rég elszívta a lehangoló környezet.

King és Joan felállt, amikor Sidney Morse kerekes székét betolta a szobába egy ápoló. A fiatalember biccentett nekik. – Oké, itt van Sid.

Aztán letérdelt Morse elé, és vállon veregette. – Sid, beszélni akarnak veled ezek az emberek, jó, hallasz engem? Minden oké, beszélhetsz. – Az ápoló vigyorogva mondta ezt.

Miután felegyenesedett, Joan megkérdezte tőle: – Van olyan téma, amit jobb, ha nem hozunk szóba?
A fiatalember elvigyorodott, kivillantva görbe fogait. – Síddel nincs ilyesmi. Nála teljesen mindegy.
King képtelen volt levenni a szemét erről az emberi roncsról, aki nyolc évvel ezelőtt kis híján véghezvitte az amerikai politika egyik legnagyobb mutatványát. Morse leadott néhány kilót, de így is kövér maradt. A haját leborotválták, de a rövid, őszes szakállát meghagyták. King emlékezett rá, régen milyen élénk szeme volt a fickónak, semmi nem kerülte el a figyelmét. Most ez a szempár teljesen élettelennek látszott. Sidney Morse volt ez, de nem sok maradt belőle, inkább csak a váza.
– Mi a diagnózis? – kérdezte King.
– Az a diagnózis, hogy soha nem fog kimenni innen – felelte az ápoló, aki Cáriként mutatkozott be. – Teljesen elborult az elméje. Összeroppant, és soha nem jön már helyre. Nézzék, itt leszek a folyosón. Csak jöjjenek és szóljanak, ha végeztek. – Carl elsietett.
Joan Kingre nézett. – El se hiszem, hogy ő az – mondta. – Azt tudtam, hogy a hírnevének és a karrierjének sokat ártott a Ritter-gyilkosság, de álmomban sem gondoltam volna, hogyidáigfajul a dolog.
– Lehet, hogy apránként történt. Sok minden megeshet nyolc év alatt. Nézz rám, például. Morse teljesen összetört a Ritter-malőr után. Nem kellett senkinek. Egyre súlyosabb depresszióba zuhant. Az is lehet, hogy az öccse megismertette néhány kemény droggal a nagyon labilis Sidneyt, amikor együtt laktak. Emlékszem, Sidney beszélt is egyszer a öccse drogozásáról a kampánykörúton, és hogy mennyi problémát okoz neki. Azt mondta, Peter igen találékony tud lenni a módszerek alkalmazásában, ha pénzt kell előteremteni a szenvedélyéhez. Tipikus bérgyilkosjelölt.
King letérdelt Morse elé. – Sidney, Sidney, emlékszik rám? Sean King vagyok. Sean King ügynök – tette hozzá.
Semmi reakció. Kicsorgott egy kis nyál a fickó szájából, és az ajkán himbálózott. King Joanra pillantott. – Az apja híres ügyvéd volt – mondta –, az anyja meg dúsgazdag. Kíváncsi volnék, mire ment el az a sok pénz.
– Talán az itteni gyógyítására.
– Nem hiszem, ez állami intézmény. Nem valami menő magánkórház.
– Hát, akkor talán az öccse kezeli. Gondolom, mind a ketten örököltek, és hozzá került mindkét örökségrész. De kit érdekelnek a Morse fivérek? Én azért vagyok itt, hogy megtaláljam John Brunót.
King ismét Morse-ra pillantott. A fickó meg se mozdult közben. – Nézd a késnyomokat az arcán.
– Öncsonkítás. Gyakran jár együtt a depresszióval. King fejcsóválva fölegyenesedett.
– Hé, nem játszottatok még vele? – kiáltotta egy vékony hang.
Ahogy megfordultak, alacsony, vékony kis fickó állt előttük, kezében egy szakadt rongynyuszival. Olyan apró volt rajta minden, hogy úgy nézett ki, mint egy manó. Rongyos fürdőköpenyt viselt, és látszólag nem sok mást. Joan elfordította a tekintetét.
– Nem játszottatok még vele? – ismételte meg a kérdést a kis fickó, aki gyerekes arccal nézett rájuk.
– Mi, vele? – csodálkozott King, Morse-ra bökve.
– Buddy vagyok – mutatkozott be a kis ember –,. és ő is Buddy. – Feltartotta a rongyos nyulat.
– Örülök, hogy találkoztunk, Buddy – mondta King. A nyúlra nézett. – És neked is, Buddy. Szóval, ti ismeritek Sidet?
Buddy hevesen bólogatott. – Akkor jöhet a játék.
– Oké, jöhet a játék. Mi volna, ha megmutatnád? Buddy megint bólogatott, és elvigyorodott. Aztán a szoba sarkába futott, ahol egy doboz állt, tele mindenféle holmival. Kivett belőle egy teniszlabdát, és visszajött hozzájuk.
Megállt Morse előtt, és felemelte a labdát. – Oké, megy a...
Buddy mintha elvesztette volna a fonalat, csak állt ott, kezében a labdával és a nyuszijával, nagyra tátott szájjal és kifejezéstelen szemmel.
– A labda – unszolta King. – Megy alabda,Buddy.
Buddy magához tért. – Oké, megy a labda! – Látványos ívben hátralendítette a karját, mintha baseballmeccsen lenne, jóval többet kivillantva közben az anatómiájából, mint amire akár King, akár Joan kíváncsi lett volna. De végül mégis alul engedte el a labdát, lassan, kis erővel.
A labda egyenesen Morse feje felé szállt. Egy másodperccel azelőtt, hogy eltalálta volna, Morse jobb keze hirtelen megrándult, és elkapta a labdát. Azután zsákmányát markolva lehanyatlott a kéz. Buddy körbeugrált, azután meghajolt. – Ez volt a játék – mondta.
Odament Morse-hoz, és megpróbálta elvenni tőle a labdát, de a férfi ujjai szorosan markolták. Buddy King és Joan felé fordult, panaszos arckifejezéssel.
– Sose adja vissza. Olyan gonosz. Gonosz, gonosz, gonosz!
Carl dugta be a fejét. – Minden rendben? Szevasz, Buddy!
– Nem akarja visszaadni a labdát! – siránkozott Buddy.
– Nem probléma. Nyugodj meg. – Carl odament Morse-hoz, kivette a labdát a kezéből, és visszaadta Buddynak. Buddy King felé fordult, és elé tartotta a labdát. – Te jössz!
King Cárira nézett, aki biztatóan rámosolygott:
– Nyugodtan. Ez csak reflex. A dokiknak van rá hosszabb elnevezésük, de ez az egyetlen dolog, amit Sid csinál. A többiek meg nagyon élvezik.
King vállat vont, s lazán odadobta a labdát Morse-nak, aki megint elkapta.
– Szokta valaki látogatni Sidet? – kérdezte Joan Cáritól.
– Az öccse bejött párszor, amikor idekerült, de hosszabb ideje nem járt itt senki. Gyanítom, hogy Sid valami nagykutya lehetett régen, mert amikor behozták, jött vele egy csomó riporter is. De aztán elmaradtak, amikor látták, hogy milyen állapotban van. Most már nem jön senki. Ő meg csak ül abban a székben.
– És elkapja a labdát – tette hozzá Joan.
– Úgy van.
Ahogy Joan és King elindult kifelé, Buddy rohanva jött utánuk. A teniszlabdát szorongatta a kezében.
– Ez a tiétek lehet, ha akarjátok. Nekem van egy csomó.
King elvette a labdát. – Kösz, Buddy. Buddy föltartotta a nyusziját. – Neki is köszönd meg.
– Kösz, Buddy.
Buddy Joanra nézett, és még magasabbra tartotta a nyusziját. – Megpuszilod Buddyt?
King megbökte Joant a könyökével. – Gyerünk, olyan helyes.
Joan megpuszilta a nyúl pofáját. Aztán megkérdezte Buddytól: – Szóval, te jó barátja vagy Sidneynek? Vagyis, Sidnek.
Buddy olyan nagyot bólintott, hogy az álla hozzáért a melléhez.
– Az én szobám mellett van a szobája. Akarjátok látni?
King Joanra nézett. – Benne vagyunk.
– Felőlem – mondta vállat vonva Joan.
Buddy megfogta Joan kezét, és végigvezette őket a folyosón. King és Joan nem volt benne biztos, hogy szabad-e ápoló nélkül belépniük erre a részre, de nem állította meg őket senki.
Buddy megállt az egyik szoba előtt, és rácsapott az ajtóra. – Ez az én szobám! Akarjátok látni? Klassz hely.
– Persze – mondta Joan. – Biztos van még néhány Buddyd odabent is.
Buddy kinyitotta az ajtót, aztán gyorsan be is zárta. – Nem szeretem, ha nézegetik a holmimat – mondta, gyanakvó tekintettel bámulva rájuk.
King dühösen felsóhajtott. – Oké, Buddy, a te házad, a te szabályaid.
– Ez Sid szobája? – Joan a balra levő ajtóra mutatott.
– Nem az, hanem ez. – Buddy kinyitotta a jobbra eső ajtót.
– Ez így jó, Buddy? – kérdezte King. – Bemehetünk?
– Ez így jó, Buddy? Bemehetünk? – ismételte meg Buddy széles mosollyal.
Joan végignézett a folyosón, és nem látott senkit, aki rájuk figyelne. – Azt hiszem, ez rendben van, Buddy. Mi lenne, ha őrt állnál addig idekint? – Ezzel belépett a szobába. King követte, és bezárta maga mögött az ajtót. Buddy rémült tekintettel strázsált az ajtó előtt állt.
Körbenéztek a spártai szobabelsőn. – Sidney Morse nagyon mélyre zuhant, meg sem állt a gödör fenekéig – jegyezte meg Joan.
– Gyakran megesik az ilyesmi – mondta King szórakozottan, miközben a szobát fürkészte. Nagyon erős húgyszagot érzett. Kíváncsi lett volna, milyen sűrűn cserélik a lepedőket. Egy kis asztal volt a sarokban. Rajta néhány fotó, mindegyik keret nélkül. King kézbe vette őket. – Biztos nem lehetnek éles tárgyak a szobában, például üveg vagy fém.
– Ami azt illeti, nem úgy fest Morse, mint aki egy öngyilkosságot vagy bármi mást el tudna követni.
– Sose lehet tudni, lenyelheti azt a teniszlabdát, és megfulladhat tőle. – King a fényképeket nézegette. Az egyiken két tinédzser fiú volt. Egyikük baseballütőt tartott a kezében. – A Morse fivérek. Középiskolás korúnak tűnnek – jegyezte meg King. Felemelt még egy képet. – És azt hiszem, ezek a szülei.
Joan odalépett, és megnézte a fotókat. – Az anyja elég szürkének látszik.
– Szürke, de gazdag. Egy csomó ember szemében ez nagyon megváltoztatja a dolgokat.
– Az apa nagyon jóképű volt.
– És mint mondtam, neves ügyvéd.
Joan elvette a fényképet és feltartotta. – Mindkét fiú az apjára ütött. Sidney már akkor is vaskos volt, de szép arcú. Peter is jóképű volt... jó alakú, és ugyanolyan a szeme, mint a testvéré. – Joan nézte, hogy milyen magabiztosan tartja a kezében a fiú a baseballütőt. – Valószínűleg élsportoló volt a középiskolában, aki tizennyolc évesen följutott a csúcsra, majd gyorsan le is zuhant onnan. A kábítószer és depresszió miatt.
– Nem ez volna az első eset.
– Milyen idős lehet most Peter?
– Egy kicsit fiatalabb Sidneynél, talán ötvenegynéhány éves.
Joan Peter arcképét nézte. – Amolyan Ted Bundy típus. Jóképű és sármos, aki abban a pillanatban elnyiszálja a torkod, amint lankad a figyelmed.
– Némely nőismerősömre emlékeztet engem.
Kis doboz állt a sarokban. King odament, és átnézte a tartalmát. Régi, megsárgult újságkivágásokkal volt tele. A többségük Sidney Morse pályafutásáról tudósított.
Joan átkukucskált King válla fölött. – Szép volt az öccsétől, hogy idehozta ezeket a kivagdosott papírokat. Még ha Sidney nem tudja is őket elolvasni. – King nem válaszolt. Folytatta a lapozgatást.
Aztán fölemelt egy nagyon gyűrött újságcikket. – Ez itt Morse korai színirendezői karrierjéről szól. Emlékszem, hogy mesélt nekem róla. Apait-anyait beleadott a rendezéseibe. Bár nem hiszem, hogy túl sok pénzt keresett velük.
– Ez valószínűleg nem is érdekelte. Gazdag mama fiaként megengedhette magának az efféle passziót.
– Egyszer aztán mégis feladta, és pénzes munkát keresett magának. Bár ráfoghatjuk, hogy Ritter kampányát is úgy igazgatta, mint egy színpadi darabot.
– Van még valami, mielőtt totális zsákutcának minősítjük Sidney Morse-ot is? – kérdezte Joan.
– Ne nézzünk be az ágy alá? – kérdezte King. Joan megvető pillantást vetett rá. – Ez férfidolog. King felsóhajtott, és óvatosan belesett az ágy alá.
Gyorsan fölegyenesedett.
– Nos? – kérdezte Joan.
– Ne akard tudni. Húzzunk innen.
Ahogy kiléptek a szobából, Buddy ott várt rájuk a küszöbön.
– Kösz a segítséget, Buddy – mondta Joan. – Igazi klassz srác voltál.
Buddy izgatottan nézett Joanra. – Puszi Buddynak?
– Már megpusziltam, Buddy – emlékeztette udvariasan Joan.
Buddynak hirtelen sírásra görbült a szája. – Nem, enneka Buddynak. – Magára mutatott.
Joan elsápadt, és Kingre pillantott, segítséget remélve.
– Sajnálom, ez női dolog – mondta vigyorogva King.
Joan a szánalmas Buddyra meredt, káromkodott magában, aztán hirtelen megragadta a kis embert, és egy nagy puszit nyomott egyenesen a szájára.
Aztán megfordult, letörölte az arcát, és odamotyogta Kingnek: – Egymillió dollárért bármit megteszek. – Ezzel kivonult.
– Szia, Buddy – mondta King, és távozott.
Egy nagyon boldog Buddy integetett nekik. – Szia, Buddy! – kiáltotta utánuk.

39

A magángép Philadelphiában szállt le, és harminc perc múlva King és Joan már a város híres Main Line-ján suhant John és Catherine Bruno előkelő kertvárosi otthona felé. Ahogy elrobogtak a repkénnyel borított, barna téglás házak és takaros kertek mellett, King Joanra pillantott. – Gazdag családi örökség, mi?

– Csak a feleség oldaláról. John Bruno szegénységben nőtt fel Queensben, és a családja később költözött Washingtonba. A Georgetown Egyetemre járt, s miután megszerezte a jogi diplomát, ügyészként kezdett dolgozni Washingtonban.
– Találkoztál már Bruno nejével?
– Nem. Azt akartam, hogy te is velem legyél. Tudod, az első benyomások.

Keményített egyenruhát viselő, fodros kötényes, hajlongó spanyol szobalány vezette be őket a tágas nappaliba. A lány kis híján pukedlizett nekik távozáskor. King a fejét csóválta az avítt látványra, aztán a szobába lépő kis nő felé fordította figyelmét.

Catherine Brunóból elsőrangú First Lady vált volna, ez volt King első benyomása. Filigrán, méltóságteljes, kifinomult nő volt, aki a negyvenes évei közepén járt. A kék vér és jó modor tökéletes megtestesítője. King második benyomása az volt, hogy a nő túlságosan el van telve önmagával. Tovább erősítette ezt az érzést a nőnek az a szokása, ahogy elnézett az ember válla fölött, amikor hozzá beszéltek.

Mintha nem akarná becses pillantását olyasmire pazarolni, ami nem elég arisztokratikus. Azt se kérdezte meg Kingtől, hogy miért van a feje bekötve.

Joanra viszont hamar felfigyelt. Joanra mindig hamar felfigyeltek, leginkább egy dobozba zárt tornádóra hasonlított. Kingnek el kellett nyomnia egy mosolyt, ahogy a társa egyből a dolgok közepébe csapott.

– Az idő nem nekünk dolgozik, Mrs. Bruno – magyarázta Joan. – A rendőrség és az FBI minden tőle telhetőt megtett, de az eredmény a nullával egyenlő. Minél később kerül elő a férje, annál kisebb az esélye, hogy életben lesz még.

Az asszony gőgös tekintete visszaereszkedett a földre. – Nos, ezért bérelték fel magukat John emberei, nem? Hogy épségben megtalálják.

– Úgy van. Elkezdtük a nyomozást, de szükségem van a segítségére.
– Már mindent elmondtam a rendőröknek, amit tudok. Kérdezzék őket.
– Szeretném, ha megismételné nekem.
– Miért?
– Mert a válaszaitól függően olyan újabb kérdéseket tehetek fel, amikre a rendőrség esetleg nem gondolt.
És hogy lássuk, lehazudja-e a csillagokat az égről azzal az öntelt képével, gondolta magában King.
– Rendben, kezdjük el. – Láthatóan annyira untatta az egész nyomozás, hogy King arra kezdett gyanakodni, talán szeretője van, és egyáltalán nem akarja, hogy a férje előkerüljön.
– Támogatta ön a férje politikai kampányát? – kérdezte Joan.
– Miféle kérdés ez?
– Olyan, amire választ szeretnénk kapni – mondta nyájasan Joan. – Tudja, mi az indítékok és lehetséges elkövetők körét próbáljuk leszűkíteni, hogy ki tudjuk jelölni a nyomozás irányát.
– És mi köze ennek ahhoz, hogy támogattam-e John politikai karrierjét?
– Ha támogatta a férje politikai ambícióit, akkor különféle neveket ismerhetett meg, hallhatta a férje magánbeszélgetéseit, láthatta, hogy milyen dolgok aggasztják és töltik el nyugtalansággal. De ha ön nem volt benne a belső csapatban, akkor másutt kell kereskednünk.
– Nos, nem mondhatnám, hogy örültem, amikor John bejelentette, hogy politikai szerepet vállal. Úgy értem, nem volt semmi esélye, ezt mindnyájan tudtuk. A családom...
– Nem értett vele egyet? – nógatta King.
– A mi családunk nem ártja bele magát a politikába. Nekünk makulátlan a hírnevünk. Édesanyám majdnem szívrohamot kapott, amikor férjhez mentem egy olyan büntetőjogászhoz, aki New York rossz hírű negyedében nőtt fel, és több mint tíz évvel idősebb volt nálam. Én szeretem Johnt, de gyakran két tűz közé kerülök, és ez egyáltalán nem könnyű. Az efféle törekvéseket nem nézik jó szemmel az én köreimben. Úgyhogy nem állítanám, hogy politikai bizalmasa volnék. Jogászként komoly hírnévre tett szert. A legkeményebb perekben volt ügyész Washingtonban, majd később Philadelphiában, ahol megismerkedtünk. Ezek aztán országosan ismertté tették. Gondolom, még Washingtonban, a sok politikus között kapott kedvet hozzá, hogy belevesse magát a politika sűrűjébe, még ha közben Philadelphiába költözött is. Nem értek egyet a politikai ambícióival, de a felesége vagyok, így a nyilvánosság előtt támogatom.
Joan és King feltette a szokványos kérdéseket, amelyekre Catherine Bruno a szokványos és többségében használhatatlan válaszokat adta. – Nem tud valakiről, aki ártani akarna a férjének? – kérdezte Joan.
– Azokon kívül, akiket lecsukatott, nem. Régen mindenféle halálos fenyegetést meg hasonlókat kapott, de mostanában már nem. Miután otthagyta a philadelphiai ügyészi hivatalt, pár évet a magánszférában töltött, majd beszállt a politikába.
Joan abbahagyta a jegyzetelést. – Milyen cégnél dolgozott?
– Egy washingtoni székhelyű cég, a Dobson, Tyler & Reed philadelphiai irodájában. Philadelphia belvárosában vannak, a Markét Streeten. Nagyon jó hírű társaság.
– Milyen jellegű munkát végzett?
– John nem beszélte meg velem az üzleti dolgait. És én soha nem is bátorítottam erre. Nem érdekelt.
– De feltehetőleg peres ügyekkel foglalkozott.
– A férjem akkor volt a legboldogabb, ha valamilyen dobogón állt. Úgyhogy igen, szerintem is peres ügyekkel foglalkozott.
– És nem beszélt önnek az aggodalmairól?
– Úgy érezte, hogy a kampánya egész jól halad. Nem voltak győzelmi illúziói. Csak hallatni akarta a hangját.
– Mihez akart kezdeni a választás után?
– Soha nem beszélgettünk erről. Mindig azt gondoltam, hogy vissza akar menni a Dobson, Tylerhez.
– Tudna valamit mondani arról, hogy milyen kapcsolatban állt Bill Martinnal?
– Hébe-hóba említette a nevét, de ezek a dolgok még a megismerkedésünk előtt történtek.
– És nem is sejti, hogy Bill Martin özvegye miért akart találkozni a férjével?
– Fogalmam sincs. Mint mondtam, az ismeretségük még a házasságunk előttről származik.
– Ez mindkettőjüknek az első házassága?
– A férjemnek az első, nekem nem – hangzott a szűkszavú válasz.
– És vannak gyerekeik?
– Három. Nagyon nehéz napokat élnek át, akárcsak én. Én csupán vissza akarom kapni Johnt. – Mintegy végszóra, szipogni kezdett, mire Joan elővett egy zsebkendőt, és átnyújtotta neki.
– Higgye el, mi is – mondta Joan, s nem kétséges, hogy a több millió dollárra gondolt közben, amit kaszálni akart. – És nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk. Köszönjük. Majd jelentkezünk.
Kimentek a házból, és visszaindultak a repülőtérre.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Joan a kocsiban. – Csavar az orrod?
– Az első benyomásom az volt, hogy egy felfuvalkodott dáma, aki többet tud, mint amennyit elárul nekünk. De lehet, hogy amitnemmondott el, az egyáltalán nem függ össze Bruno elrablásával.
– Vagy nagyon is összefügg vele.
– Nem úgy nézett ki, mint aki örül a férje politikai haknizásának, de melyik feleség lelkesedne érte? Három gyermeke van, és nincs okunk azt feltételezni, hogy nem szereti őket vagy a férjét. Elég pénze van, semmit sem nyer azzal, hogy elrabolták a férjét. Ő fizeti a váltságdíj nagy részét.
– De ha nincs váltságdíj, nem kell fizetnie. Újra egyedülálló lesz, és hozzámehet valakihez a saját osztályából, aki nincs benne a mocskos politikában.
– Ez igaz – bólogatott King. – Sajnos, még mindig nem tudunk eleget.
– Majd fogunk. – Joan kinyitotta a dossziéját, és beleolvasott. Közben epésen megjegyezte: – Hajnali kettő körül támadtak rátok Maxwell-lel. Azt hittem magamról, hogy különleges helyzetben vagyok, erre te mindenféle más nőt is meghívsz, hogy nálad töltse az éjszakát.
– Ő is a vendégszobában aludt.
– És te hol aludtál?
King elengedte a kérdést a füle mellett. – Ki következik a listán?
Joan becsukta a dossziét. – Megnézném ezt az ügyvédi irodát, a Dobson és Tylert, amíg a városban vagyunk, de kell egy kis idő, amíg feltérképezzük őket. Akkor jöhet Mildred Martin?
– Mit tudunk róla?
– Rajongott a férjéért, akinél Bruno D. C-ben dolgozott. Az előzetes nyomozásból úgy látom, hogy a fiatal John Bruno kétkulacsos játékot űzött washingtoni ügyvédként, és Martinra hagyta a szennyesét.
– Akkor Martin özvegye nem lehet nagy Bruno-rajongó.
– Így igaz. Bill Martin gyógyíthatatlan májrákban szenvedett. A csontjaira is átterjedt. Egy hónapja volt hátra, legfeljebb. De ez nem illett bele valakiknek a tervébe, ezért át kellett segíteni a túlvilágra. – Joan kinyitotta a dossziét. – Sikerült megszereznem Martin boncolási eredményét. A balzsamozófolyadék mindenhová behatolt, még az üvegtestfluidumba is, ami máskülönben kitűnő hely a mérgek megtalálására, mivel nem lesz belőle zselé a halál beálltakor, mint a vérből.
– Üvegtestfluidum? Az a szemgolyófolyadék? – kérdezte King.
Joan bólintott. – Kiugróan magas volt a metanolszint a középagyból vett mintában.
– Hát, ha a fickó sokat ivott, akkor ez nem szokatlan. A whiskyben és a borban is van metanol.
– Ez is igaz. Azért említem csak, mert az orvos szakértő kiemelte. Jó tudni viszont, hogy a balzsamozófolyadékban is van metanol.
– És ha előre sejtették, hogy nem lesz boncolás, és be fogják balzsamozni a holttestet...
Joan fejezte be helyette a mondatot. – Akkor azt is tudták, hogy a balzsamozási eljárással álcázni lehet a beadott metanolt, vagy legalábbis összezavarja az orvost a boncolásnál.
– Tökéletes gyilkosság?
– Számunkra az ilyesmi elképzelhetetlen – felelte mosolyogva Joan.
– Szerinted mit árulhat el nekünk Mildred?
– Ha Bruno felborította a programját azért, hogy találkozzon valakivel, aki Mildred Martinnak adta ki magát, akkor nyilván azt kellett hinnie, hogy az igazi Mildred valami fontosat akar közölni vele. John Brunóról tudjuk, hogy soha nem tesz semmi olyat, ami nincs hasznára.
– Vagy ami árthat neki. És miért gondolod, hogy nekünkbármit is el fog mondani a nő?
– Mert utánanéztem, és megtudtam, hogy ő se veti meg a piát, és odavan minden olyan jóképű fickóért, aki némi érdeklődést mutat iránta. Remélem, érted, mi a dolgod. És ha belevágsz, vedd le a kötést a fejedről – olyan szép hajad van.
– És mi lesz a te szereped?
Joan negédesen elmosolyodott. – Én leszek a gonosz boszorka. Ezt a szerepet már egész jól begyakoroltam.