Ó, Henriksen nagyszerű legény, bírja a hegyeket, a menetelést, de tele van titokzatossággal, idegenséggel és az emberek lassankint félni kezdenek tőle. Morognak, ha vele kell menni, lehajtják a fejüket, kerülik és békétlenkednek. Pável erdész a múltkor elszökött tőle, otthagyta a Javorninán nehéz, kegyetlen időben.

Este Henriksen bement az erdészek szobájába.

– Hol jártál, hova tűntél? – kérdezte Páveltől.

– Uram, feltörött a lábam... feltörte a bakancs és nem tudtam követni. Kiabáltam, de mennyit... nyilván nem hallotta meg.

– Úgy? Kiabáltál? Bizony nem hallottam semmit, pedig jó a fülem. Mutasd a lábad!

Pável elsápadt, dadogni kezdett, hogy már nem látni semmit, hirtelen elmúlt a fájdalom és különben is, ha mondja, igazat mond. Azt mondják, akik látták ezt a jelenetet, hogy Henriksen egy szót sem szólt, még az öklét sem emelte fel. Leült egy kecskelábú székre, merően nézte Pávelt hosszú perceken át, majd felállt:

– Hát pedig, barátocskám, mégis hazudtál! Ettől a naptól kezdve Pável erdész csak rosszat beszélt Henriksenről: ver a szemével, nincs lelke, a szájában kettős fogsor van és az állatokat meg tudja táncoltatni! Két lengyel favágó tanúskodik arról, mondogatja Pável, hogy Szent Miklós napján látták a svédet fent a nagy tónál. Átment a befagyott tavon, a csontszerszámon fuvolázott és mögötte, akár hiszik, akár nem, hat zerge baktatott!

– Tudja a jó Isten, hová mehettek, mert bizony a favágók nem merték követni őket. De ennyit láttak és ez elég. Uram – mondotta az erdész – ez a gyakornok égbeli ember, talán elkárhozott odafent és visszaküldték a földre. Mindnyájan azt hisszük, hogy táncolni viszi az állatokat, mint a rege mondja a lublói ördögről.

Igen, az emberek kerülik és ezt Károly is jól tudja. Valami nincs rendjén nála, mondogatják, de arra nem gondolnak, hogy idegen ember, más a vére, máshol szokta meg a hegyi életet, ennyi az egész. No, igen, Pável nem tekinti például, hogy itt a Magurán is vannak meglepő, furcsa dolgok. Itt vannak a szilveszteri tüzek, meg a tánc, medvetalp az újszülött feje alá, meg még sok minden és így tovább. Az alsó épületben esti kandallótűznél tehát súgnak-búgnak a hegyi emberek.

.Ott állok az épület előtt, az ablak alatt. Hulldogál a hó, szélcsend van és némaság. Egyik pihe a másikat követi, rátelepednek a vállamra, a süvegemre... bizony már második hete hull szünet nélkül a hó. A távolból olykor böfögést hallani és füttyentést. Zergecsapatok járnak arra nyilván.

Bentről hangok szűrődnek kifelé és ahogy az ajtónak támaszkodom, jól érteni minden szót, még ha suttognak is. Öreg Gergely, a vadász beszél, a többiek felelgetnek neki és ahogy betekintek a párás ablakon, sűrű a pipafüst a szobában.

– Ohó – kiáltja Gergely, feltekint a magasba, karjával belélóbál a füstbe – ennek az embernek el kellene innen menni! Hallottátok talán, hogy a Hagara leányának teszi a szépet, a Máriának, de arról szó se lehet, hogy elvegye. Hiszen úrformájú ember, mi meg parasztok vagyunk. Múltkor is, vasárnap ott ült náluk egész délután s fuvolázott annak a leánynak. Az meg csak meresztette a szemét és amikor betoppant Pável, még raja se köszönt. Ezt maga Pável mondta.

Hallgatnak és egyre pipálnak. Valamelyik megszólalt közülük:

– Pávelt még itt is kisemmizi! Mária nem törődik a becsületes emberrel, megejtette őt is a fuvola. Olyan az a leány, mint a zerge, könnyű a járása, karcsú a termete. Most pedig akár a zerge, ha megszólal a gyakornok fuvolája.

Gyűlnek a felhők, szakad a hó, kavarog a szél és hiába mondogatjuk Henriksennek, hogy jó lesz vigyázni, főleg a Hagara leányával... nem használ semmi szó.

Ilyenkor kivillogtatja fehér fogait, kihúzza magát, ujjait az övébe akasztja: Mit gondoltok, mitől féljek?!

– Majd megbolondultam, hogy hátraarcot csináljak! A leány szép, jó leány és eleget éltem a magányban, tovább nem akarok. Pávelnek más a véleménye? Neki is tetszik a leány, rendben van, majd megverekszünk érte!

Ma este Szenteste lesz, és úgy várjuk Jézus eljövetelét ebben a magasságban, akár a csodát. Jófajta fenyőfákat vágtunk ki, mindenkinek a szobájába egyet, hogy bárhová is lépünk, ott érezzük karácsony csodáját. Kecskeszőrből hópihéket készítettünk és valaki a völgyekből aranyozott diókat kerített. A jóhangúak meg betanultak valami karácsonyi éneket, hogy túl a karámon és a fenyőfákon elcsodálkozzanak a manók és más hegyi legénykék... Dél van és Gergellyel együtt a karám előtt álliunk. Gergely a kecskéket nézegeti, számolgatja őket, közben eltekint, mintha szimatolna valamit.

– A gyakornok és Pável elmentek reggel – dörmögni. – A Lubira mentek, hogy meglessék a zergék vonulását.

A karám ajtajára támaszkodik, öklével megbillenti fövegét.

– Bár nem szívelik egymást, de reggel elindultak mégis.

Elmúlt éjfél, hajnal lett, a fácskákon elaludtak a gyertyák, majd elkövetkezik a reggel. A reggel, amikor még Henriksenről és Pávelről nincsen semmi hír!

Még hóvihar is támad, fergeteges és csakúgy bőgnek a hegyhátak. Sítalpakon se lehetne átmenni a túlsó oldalra, olyan a világ. Vág a szél, hasít és vakít a hó.

A Lubira mentek, gondolunk a két emberre, de arra nem vállalkozik senki, hogy utánuk induljon.

– Nem lenne annak semmi értelme – néznek össze Gergelyek – hiszen a Lubi meredek, az oldalán ilyen szélben nem lehet megkapaszkodni... A gyakornoknál ott van a fuvola, tegyen vele csodát!... Így az emberek és igazuk van. Ilyen időben nem lehet járni a havasokat, várni kell, hogy elálljon a vihar, a hó... és mozdulatlanul, tehetetlenül nézelődünk a kunyhó ablakán kifelé.

Hogy mi történt a Lubin, nem tudja senkise Összeakaszkodtak, birokra keltek, vagy elnyelte őket a vihar, lehet, mert nem jöttek vissza sohasem! Nyilván Gergely apónak lesz igaza, aki az egyik délután megtalálta Károly csontfuvoláját. De nem a hegyekben, hanem a szobájában.

– Nem vitte magával... Értitek, úgy-e? Pável meg talán eléje állt valamelyik meredély szélén, nyilván megkérdezte tőle, mit is akar Hagara leányával... Hát mivel védekezett volna?!

Szever érzi az őszt

Ő is azok közé tartozik, akiket kétvállra fektetett az élet, de nem ám csak úgy, szőnyegpuhaságára, barátságos játékból, hanem kőre vágva, keményen, agyrezegtető hanyattbukással. Íme: őszbe hamvasodik a halántéka, ő maga így mondta: fehéredik a szamár – de ahogy szaporodnak az ezüstszálak, meg a maga mögött hagyott évek, ilyenkor, vénasszonyok nyarán, amikor a levelek sárgán bukfenceznek az útporába, kellemes haldokló virágok illata tölti meg a levegőt s ha rigó rikkant a Gellért-hegy fái között, mondom: Szever szívét megfogja a bú!

Ilyenkor felsír benne a vágy őrületes fájdalommal s minden hervatag virágban, lombnélküli kopasz fa meredésében, pláne vadlibák jöttén az északi hegyek körvonalait látja... ahol most már hullatja makkosát a tölgy, zsugorodik a kökény,, utolsót hajt a fűzfarózsa... és az erdőben, ahol glédát állnak a fák, vaddisznópatától reccsen az árva, lehullott ág és hajnaltájon a szarvas bőgésére ijedten hallgat a mátyásmadár...

Mondom: ilyenkor Szever bizonytalan térddel megy haza, az ő torkában is elcsuklik a hang, mint a mátyásmadáréban, amikor háziasszonya ajtót nyitva, kérdőleg néz a szemébe: még mindig nincsen!... Szever int: nemsokára én sem leszek!...

– Csak arra vigyázz, fiam – mondta neki az apja, amikor az önkéntesi év után felküldte egy kis pesti mulatozásra – csak arra vigyázz, hogy a lakásod mindig ki legyen fizetve!

– Szegény apa! – gondolt a snájdig öregúrra Szever. – Akkor nem kellett ettől félteni! De most?... Most igazán jó lenne, ha élne még az apám és meglenne Rankai is, ahol cseh zsupán éli világát. Nem lenne akkor ilyen bútornélküli, tetőkre néző, kopott a szobám, nem lennék én se ilyen kopott, háztetőre való éhes szegény. Nem nézne akkor kérdőleg a háziasszonyom: még mindig nincsen pénz?... És nem kellene mindennap mindenkivel veszekedni, hogy hát: Istenem, lássák be, a háború alatt huszártiszt voltam, a háború után földönfutó és a csehek elvették birtokunkat!... Lássák be, kérem, szegény vagyok, most azzal keresem a kenyeremet, hogy egy volt tiszttársam révén bekerültem a lovardába, ahol szép kövéres zsidó, vagy zsidósan kövér tőzsdeamazonokat tanítok lovagolni... És lássák be, kérem, de én már talán halott is vagyok, mert a megalázások sorozata, a zsidó amazonok vállveregetése, már nem fáj, nem mar, nem éget, mint fájt, mart és égetett ennek előtte, amikor végtelen dühömben megtapostam, megpofoztam egy lipótvárosi bárót, mert rá mert vágni, meg mert ütni egy paripát, egy remek, drága, csillagos hókát, akit – igen, igen: akit – többre, ó, ezerszer többre becsülök bárói koronájánál, bárói fejénél és minden bárói mifenéjénél, ami őt felém, felénk, mindnyájunk fölé tette, akkor amikor összeomlott a mi életünk!... Lássák be, kérem, szegény vagyok, mondom, talán halott is vagyok, mert néha nem érzek semmit, legfőként magamat nem... És bocsássanak meg nekem, hogy nem fizettem már hetek óta fásszámlát, szénszámlát, rengeteg számlát a fűszeresnél, szaporodó számlákat a végtelenbe... De nem tehetek róla, lehetne több pénzem, hanem én, mint lovászmester, mint ember nem fogadok el borravalókat azoktól, akik tudj' Isten, mi jogon ülnek a lovon... és szegény vagyok. Lássák be, kérem!

Az újgazdagok ugyan megcsodálták Szevert – amint ott állt a ring közepén, hosszú ostorával csettintve-pattintva a lovak patái elé, egyenesen, vékony barna arcának szája szögletében állandó mosollyal.

Beszélgetnek is róla a hosszú fapadon, ahol pihenőre ültek a divatos lovaglóruhák gazdái.

– Levitézlett dzsentri – mondta egy kreolarcú bankdirektor leánya a barátnőjének, aki szintén kreolarcú volt és egy másik bankdirektornak a leánya. – Szemtelenül hideg, még csak azt se mondja: kézit csókolom, hanem: Jónapot, kisasszony!... Miért ül oly lehetetlen ferdén!... Az a ló kényesebb, mint maga!... és így tovább. Szemtelen. Elkártyázta a vagyonát. Ugyan Zsarnóczay, aki még mindig barátkozik vele, azt mondja: elvették tőle. Én ugyan nem hiszem és te?

– Én se – bólintott a társnője. – De mindentől eltekintve, érdekes alak. A múltkor, amikor végeztünk, pénzt akartam a kezébe csúsztatni. Ó, láttad volna, hogyan nézett rám! A lovászfiúra mutatott: talán téved, kisasszony, az a gyerek hozta be a lovát... Pofon tudtam volna ütni. Az én apám felvett a múltkor egy kétfillérest és még örült is neki. Ennyivel több lesz – mondta... de ez? Majd hozzám vágta. De azért csinos fiú.

– Az hát, de láttad, hogy csak egyetlenegy ruhája van? Igaz, hogy mindig rendes, elegáns az az egy is, de mégis?... A térdén egy kis stoppolás van és egy év óta látom ezt a stoppolást. És azért gúnyosan mer nézni, mintha dominiumai lennének.

Amikor bevégződött ez a délután, Szever hazafelé tartott. Átbaktatva a hídon a Gellérthegyre tért, ahol nagy nyugalommal sétálhat az ilyen megtépett ember, mert a villák lakói között neki már nincsen barátja, se a padokon üldögélő őszimádók között... Ilyenformán nem zavarja senki magányos tűnődéseiben.

Az egyik fa mohos kérgéhez támasztotta fejét nesztelen volt az út, senki se járt arra – és úgy szítta, itta be az este illatát. Kevéssé biz eltűnődött: – öreg fiú, mi lett belőled! – és fel-felcsuklott benne a zokogás, amikor egy sarki lámpa fényében, a szépen gondozott járdára, odaszállt egy rigó és apró szemeinek minden figyelmével nézte a magányos embert... Ősz jön – simította végig a homlokát Szever. – Nemsokára a rigó is hóban fog ugrálni, puha, fehérvattás hóban. A hó onnan jön – nézett északra – ahonnan én jöttem...

A lazaristák kápolnájában éjfélt ütött a harang, amikor hazatért.

Még kora reggel volt, amikor felébredt. A nap erősödő sugarai ott táncoltak a háztetőkön, árnyékot vetve a kémények köré. Az ablakhoz állt, és mint annyiszor, számlálgatni kezdte a cserepeket. Igen, vélte, most is pontosan megvan azon a csíkon a negyven cserép, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nemsokára én is annyi leszek, de nálam nem marad ennyire állandó a negyvenes szám...

Aztán előhúzta kofferjét – az ágy alatt volt a helye – és nézegetni, kutatni kezdte a tartalmát. Volt abban mindenféle értéktelen holmi, ami ugyan Szever szívéhez ugyancsak hozzánőtt: apja tajtékpipája, a kupakon délceg Mária Terézia-huszárral, rozsdás sarkantyúk, egy falkabot, három-négy lovagló-ostor, háborús kitüntetései (igazán értéktelen holmik) tiszti revolver és a jó öreg kard, egy csukaszürke csákó, könyvek... szülei fényképe, akik egy csendes földalatti kőházikóban pihennek... és egy vörös ruhaféle, a vörös frakk.

Szever ezt a szokatlan holmit egy szék támlájára tette. Nézegette.

Kevéssé kopott, gyűrődott, a hajtókánál megrágták a molyok, színe sem olyan paprika-piros, mint volt azelőtt. Azelőtt. Persze, lehetetlen régen, amikor még a jelenlegi istállómester, az idegenek lovasoktatója, ösztövér alakjára ilyet is húzhatott. Azelőtt, amikor őszelőn összejöttünk, nálunk, Hadusfalvyéknál, Tamáryéknál, vagy egyebütt.

Nézte, nézegette a falkafrakkot. Tapogatta, simogatta, mintha hazulról érkezett barát, testvér lenne. A molyrágta lyukacskákat kikaparta és elhatározta, hogy az egyik gombot felvarrja, mert lóg szegény, vékony cérnácskán, mint cigány a harangkötélen.

Ez egy kis hasadás – nézett a bal hajtóka alá Szever. – Szépen össze van fércelve. Körülbelül tizennégy éve, hogy itt van és emlékeztet valamire.

Elmerengett:

... Rétek... erdők.,, hatalmas, illatos szénakazlak... és a kastély, a gróf remek, csodálatos kastélya!... A barátaim, víg kedélyű, bolondos, bolondcimborák. És a leányok, a cigányos, bolondos, bolond jukker-lányok és főleg és mindenekfelett: Mária, Tesszáry Ambruó leánya... De szép volt, de jó volt, Istenem!

Akkor kaptam apámtól ezt a frakkot, örültem, boldog voltam, hogy végül én is valóságos falkázó vagyok... Igen, emlékszem, lóháton mentem át a kastélyba. A kutyák körülugráltak, a leányok megforgattak. Szóval, ünnepeltek. Zvokinay Kató, rokonleány, félrevont.

– Te, Szever – mondta fontoskodva – gyere, bemutatlak egy barátnőmnek. Nagyon szép, Zsófika néni örököse, a Tesszáry leánya.

A Kató, a kis hóbortos Kató, húzott, vont maga után a dohányzóba, ahol egy bőrfotelbe süppedve olvasott a Tesszáry-leány. Kató eléje robbant:

– Marika, itt van az unokabátyám, Szever. De én sietek, likőröznek odakint, szervusztok! – és elrohant.

Mária rámnézett. Huh, micsoda mély, tengermély szemek voltak azok! Állandóan mellette voltam. Fecsegtem, meséltem neki mindent, összevissza. Nevetett, kacagott, amikor a legényemet említettem neki, a Bénit, akinek verseket kellett tanulni, vagy egy kanál csukamájolajat bevenni, ha nem seperte jól ki a szobát vagy elfelejtette a csutakolást.

– Szegény Béni – mosolygott Mária. – Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen!

Amikor elindult a slepp-falka, egymás mellett lovagolt végig az egész másfélórás rund. Veszett vágtatással, árkon, erdőn, patakon át, csak néha nézve egymás szemébe... Végül is a mienk lett a róka.

– Maga derék fiú – nyújtotta, kezét Mária, amikor halalit fújtak a kürtösök. – Jóba leszünk, jóbarátok leszünk, úgy-e?

Még aznap délután jóbarátok lettünk. Lesétáltunk a teniszpályához, ahol egy lélek se volt. Beléje karoltam.

– Vigyázzon, Szever, mert meglát bennünket valaki, akkor pedig jön a pletyka! – pirult el Mária, de nem vonta el a karját.

– Én már magát el nem engedem – fogadkoztam – akármit is találna ki a zempléni körforgalmi Manya néni... Mondom, Marika, nem engedem. Nyuszit fogtam, de milyen heréig nyuszit!

A mogyoróbokroknál megfogtam a Marika fejét. Csodálkozva nézett rám, aztán a vállamba boxolt.

– Szever, mit gondol?!

Hanem ahogy kevéssé, nagyon kevéssé játékból küzdöttünk, valami roppant a szívem felett.

– Huh! – húzta el a száját Marika – fáj! Teringettét a maga frakkjának. Beleakadt a hajtűm!

Hát bizony, az beleakadt: ott volt a hasadás és a vörös posztó mellől előkandikált a fehér bélés.

– Most mit csinált az úrfi – kacagott Marika. – Otthon verés lesz. Ezért már nem lehet a Béninek csukamájolajat adni, se verseket magoltatni vele.

A vége az lett, hogy felszaladt a kastélyba és valamelyik cselédtől kerített piros cérnát.

– Tesszáry Mária még a gavallér restaurálásához is ért – mondta büszke mosollyal, amikor hegyes fogacskájával leharapta az utolsó öltés szálát.

– Máskor pedig tessék vigyázni. Fő a nyugalom. Ez pedig, úgy gondolom, örökké fog tartani. No, nem a nyugalom, hanem a varrás.

–... Igen, igen – nézte a szakadást Szever – nagyon tartós, csak Marika nem volt az. – Felkacagott. – Lássa be, kérem, háború volt!

Szomorúan nézte a széktámlán lógó frakkot, még inkább Mária emlékét. Járkálni kezdett a szobában, kinézett az ablakon: negyven cserép, változatlanul!. . Majd megfordult.

Ne maradjon meg örökre – gondolta és elővette a tiszti revolvert. – Ideje már búcsúzni, Marika szívem.

A golyó pontosan talált.

Éppen a hajtóka alsó szegélyéhez, oda, ahol valamikor előkandikált a fehér bélés.

Azután ráborult az ágyra és zokogni kezdett.

Ilyenkor felsír benne a vágy őrületes fájdalommal és minden hervatag virágban, lombnélküli kopaszfa meredésében, különösen: vadlibák jöttén, az északi hegyek körvonalait látja... ahol most már hullatja makkosát a tölgy, zsugorodik a kökény, utolsót hajt a fűzfarózsa... és az erdőben, ahol sűrűn glédát állnak a fák, szarvas patáitól reccsen az árva, lehullott ág és hajnaltájban a szarvas bőgésére ijedten hallgat el a mátyásmadár...

Szentkirályi Gergely ott állt az udvaron. Mögötte a régi, kúriális épület, előtte az istálló és az istállón túl a távoli hegyek körvonala. Állt, nézett maga elé, olykor megtopogta a havat és elgondolkozott.

Egy esztendő nagy idő.

Tavaly ilyenkor valaki kiszólt a cselédházból: Kiss Ambrusnénak fiúgyermeke született! Az idős asszonyok összegyűltek a faluból, ott énekeltek a cselédházban régi-régi üdvözlő nótákat, mint ahogy az errefelé szokás volt, Nagymihálytól kezdve fel a Szepességig. Kiss Ambrus nem volt akkor itt, csatázott Romhánynál, küzdött és azután, amikor visszajött...

Nyár volt, visszajött szaggatott ruhával, törött karddal és kacska kézzel. Szép, erős, férfias kezéről hiányzott a középső ujj! Valamikor nótázó ember volt, hetyke, kemény, öntudatos legény, de erre a nyárra megfakult benne minden; bánatosan nézett a gyerekre, az asszonyra és mindenkire. Urára is, Szentkirályi Gergely nemzetes úrra.

Azután eljött az ősz, hullani kezdtek a levelek; itt is, ott is feltűnt egy-egy ember, akinek nem volt otthona, és aki a kurucseregek megsárosodott, valamikor szép, de most már csúfos ruhájában járt. Eljött egy ilyen ember a cselédházba is, Kiss Ambrus régi fegyverbarátja, valamikor lovasember, most már lónélküli, fegyvernélküli, árva senki. Pihenőt kért, fekhelyet. Kiss Ambrussal naphosszat ültek a tűzhelynél, belebámultak a lángokba, néha szóltak egyet-egyet, ránéztek a síró gyerekre.

– Minek ez, kinek kell ?!

És hogy megjött a tél, a téllel együtt elment a fejedelem ebből az országból csöndben, némán! Mindössze a régi katonák tekintgettek dél felé, amerre vitt a fejedelem útja. És a tél jöttével elment Kiss Ambrus fegyverbarátja is. Valami nehéz, száraz belső betegség vitte el, amit ott szedett fel a romhányi síkon, azon az emlékezetes, esőtől vert, hűvös éjszakán, amikor a bozótosban feküdtek és lesték az alkonyat közeledtét.

Szentkirályi Gergely úr ott állt a hóban, ránézett az istállóra: hol vannak a lovak! Mert azok is, mint ahogy sokan erről a birtokról, örökre elmaradtak. Elmosolyodott. Amott a hegyek és a hegyeken túl jobbra, meg balra nagyon sok régi társ, akikkel nem is olyan nagy idővel ezelőtt még együtt küzdött, együtt harcolt, ivott, vitázott, lelkesedett. Megroppant alatta a hó, összerezzent: így állt tavaly ilyenkor, talán ugyanezen a napon a nyitrai barátok udvarán. Jöttek a szerzetesek, egyik a másik után, legelöl a nagyszerű, csupaszív öregúr, a labancokat megvető franciskánus prior, páter Tary Sámuel. A déli sétájukat tartották, lehajtott fejjel mendegéltek körben az udvaron és egyszer csak eléje állt Tary Sámuel:

– Mit gondolsz, hogy áll a nagyságos fejedelem úr ügye!

Halkan, egy taktusra ropogott a hó a barátok léptei alatt és ezen az ütemes téli muzsikán át hallatszott a nyitrai várból a tárogató.

Szentkirályi Gergely megvonta a vállát:

– Ha kitartunk... akkor bizonyára nem lesz semmi baj, prior!

Tary Sámuel megsimogatta őszes haját és az égre nézett:

– Mi pedig imádkozunk.

Egy esztendő nem nagy idő, ha így haladnak, jönnek-mennek, futkároznak a felhők, tűnnek el, meg bukkannak fel az emberek. De Szentkirályi Gergely nemzetes úr, ahogy álldogált az udvaron, mégis azt érezte, hogy ez az esztendő, téltől télig sok mindent hozott. Kiss Ambrus jött ki a cselédházból.

– Hogy van a gyereked?

A férfi bólintott és nagy szomorúság volt a szemében:

– Rossz időben született. Akkor, amikor a hazával együtt mindnyájan megbetegedtünk, nagyuram.

Gergely napja volt, lám, Novak Balázs főtisztelendő nagymihályi híveinek tegnap, toportyánnak való vasárnapon azt mondta onnan a szószékről:

– Tudjátok, testvéreim, Isten akaratából van ez így! Mert semmi, de semmi nincs e földön ok nélkül. Nincs kenyér, nincs élelem. Nem akarja az Űr, hogy elfelejtsük a keserűséget, hogy elfelejtsük azt, akinek felesküdtünk... – és délnek mutatott, arra Törökország felé, ahol talán nyár volt ekkor, virágzó, zöld levelű fák, amikor idefent, Magyarország északi részén hullott a hó. – Főleg pedig nem akarja, hogy idegenek, a bécsi urak emberei rajtunk hizlalják továbbra is magukat.

Forradalmi, kemény beszéd volt, de legalább megnyugtatta Kiss Ambrust, Balló Istvánt, Hadarics Mátét és még több javakorabeli, küzdő, tűzhelyes embert, akik a kuruc sereg katonái voltak és bús fejüket betyárságra akarták adni.

– Hát, ha megpróbáltatás, legyen türelmünk elviselni! – dörmögte Hadarics Máté, amikor hazafelé bóklásztak a hóban. – A főtisztelendő úr okos ember, nem lötyög hiába... meg azután nagy híve a fejedelemnek. Legyen türelmünk elviselni.

Topogtak a hóban fázósan és nyugtalanul, de bevárták Balló Istvánt, akit egyszerű, paraszti ember létére még Thököly idejében, esztendőkön át őriztek börtönben a labanc strázsák. Balló István pedig hosszan beszélt, sallangosan, cifrán díszítve fel a szavait:

– Mert az úgy volt, emberek, amikortájt a mi csapatunk találkozott Heister Hannibál seregeivel...

Hadarics Máté hátralépett, el az útról és megemelte fövegét, úgyszintén a többiek is:

– Jó egészséget!

Szentkirályi Gergely úr haladt el mellettük hosszú léptekkel, kevéskét görnyedezve a vállán kuksoló időtől. Pillanatra megállt Hadarics Máté előtt.

– Hogyan vagy, Máté? – veregette meg az öreg kovács vállát, de az még feleletre se nyitotta a száját, hogy valahogy lennék, csak az a baj, hogy irgalmatlanul szorít a kapca... – mikor már messzire járt.

Hencser István az ott álldogálók közül hátravetette süvegét és megsodorta a bajuszát:

– Viszi a gond őt is.

Szentkirályi Gergely úr az iskola közelében meglassította a lépteit. Elfogta a köhögés, az asztma, melyet esztendők óta hordozott már. A köd borította magasságban varjak riadoztak és elnézte, amint szállnak, libegnek valamely tető, fakorona vagy sudár templomtorony felé.

Froniusz Tádé iskolamester házikójából füst tört elő, a tanszoba ablaka nyiva volt levegőzés végett és gyerekhangok zsongtak a hóba merült, hangtalan falusi utcára.

– Menyuska, olvasd el az ünnepi strófát – hallotta a rektor hangját. – Nyilván még olvasni se tudott, nemhogy betű nélkül...

A gyerekek felnevettek és Menyus öreges, vontatott hanghordozással verselni kezdett:

– Most a második szakaszt – szólt a rektor.

Szentkirályi Gergely mozdulatlanul állt. Nem zavarta a hideg és a csizma fejéig süppedő hó hűs szorítása. Boldogság szaladt a szívére, hogy Menyus, a lovas Balló István fia hiba nélkül mondta el a gergelynapi köszöntőt, a tavaszt bejelentő sorokat. Szeretett volna az ablakhoz állni és beszólni, hogy jól van, Menyus, szépen verseltél... de mégse állt oda, megkerülte az iskolát és a tarlókon át vágott hazafelé.

Olykor az égre nézett. Varjak szálldostak a rétek felett és a tavaszi énekszó sehonnan se hangzott fel.

Talán a fejedelemnél másképpen van – gondolta és reménység támadt a lelkében.

A tornác órája négyszer kongatta meg réztányérkáját négy komoly ütéssel. Délutáni idő volt.

Fehéres szürkeséggel köd ereszkedett a falura. Szentkirályi Gergely a kancellária ablakánál állt, forró homlokát a hűs üvegre támasztotta. Tary Sámuel könyvében lapozgatott előbb, melyet öreg barátja küldött meg neki: “Igaz szeretettel, épülésre, a mi nagy fájdalmunk enyhülésére''...

Mikor fogja vajon viszontlátni őket – nehezedett a szívére a bánat... Mielőtt a templomba ment volna, kiállt a kassai útra és bevárta a postások szekerét, szánját, amely négy keshedt lovával, csergő szerszámával oly ünnepélyesen tud áthaladni a falun, hogy még az olyan elbúsult embernek is, mint ő, mosoly szalad a szája szögletébe.

Vendel kocsis olykor híreket hoz neki Eperjesről, ahol a Thurzók ősi háza mellett, egyszerű otthon falai között, csöndben erősödik – mint a köd, alig láthatóan növekedve, zajtalanul – az új szabadság haditerve! Ha Vendel jön és valami írást csúsztat a kezébe, akkor átmegy Novak Balázs főtisztelendő portájára, összeülnek, sugdosnak, hallgatnak és lelkükben megint csak feltámad a régi bizalom. Hogy vissza kellene hívni Bercsényit, azt, aki kezdetben annyira lenézte a nemes embereket, de azután – egy esztendő multával, hogy megjött Brezán várából a fejedelem, a jobbágy Esze Tamás, Papp Mihály, a kisnemes Major János kíséretében – mégis megértette a jobbágyfelszabadítást.

– Thury üzent neki – mondta Szentkirályi a főtisztelendőnek. – Üzent, hogy jöjjön vissza, próbálja meg az új felkelést, mert ha nem, kölyköket védő toportyánok szabadulnak fel, éhes nádi farkasok, úgy lehet, a világ négy tája felé!...

Ma is odaállt a szán mellé. Vendel kocsis lehajolt és Szentkirályi Gergely egy levéllel többet rejthetett el a kandalló téglái közé... Még a templomban elolvasta, Isten ne vegye véteknek. Azt írta benne Liszy Henrik, hogy a lengyelek szívesen fogadják az új tervet. “Éppen ma, mikor e sorokat írom neked, testvér, érkezett ide egy szerzetes a brezáni vár urától". Úgy jött át a hegyeken két társával lopva, bujdosva járatlan, úttalan vidéken. És azt mondta a szerzetes, hogy százával vannak elrejtezve barlangban, górékban a lengyel földre menekült régi had emberei, végsőkig kimerült, öklelni kész bikák! A lengyel társakkal egész sereg! Ha ezek Magyarországba jöhetnének, akkor egyesülve a nádi farkasok csapataival, mint magukat nevezték Esze Tamás emberei, a Thurzó-ház mellett meglapuló bujdosók, akkor “nos érted, Szentkirályi! Te, aki a Rákóczi-lovasok óbestere voltál, érted-e?” – Írta Liszy levelének utolsó sorában.

Ott állt az ablaknál.

Alig hallhatóan szűrődött át nagy néha a falubéli kutyák elnyújtott üvöltése. Félálomba merült, zsongító, könnyű kábulatba. Messze rónaságokat látott, hatalmas hegyoldalakat, a rónaságokon és a hegyoldalakon katonák meneteltek tízezrével. Máriás zászlók lobogtak a magasban, dárdák magasodtak a csapatok fölött és a dobbanó talpak alól, a lovak patái alól aranyosan csillogva szállt fel a por. Kürtök hasogatták néha a levegőt, dobok peregtek észtvesztően és tárogató szava hasított innen is, onnan is bele a világba...

...Szentkirályi megtántorodott.

Az országúiról szánkók csengése, lovak dobogása hallatszott. Majd a kúria előtt paták dobbantak, felsikoltott a szánok vasalt talpa – pillanatra csönd lett.

_Az eperjesiek lennének – révedezett Szentkirályi. _ A névnapomra jöttek volna... és talán közöttük van a brezáni szerzetes is!

Tűzszerszámot vett elő a kandalló párkányáról és mécsest gyújtott.

A tornácon kardok csörrentek, lábak topogtak, sarkantyúk pengtek. Valaki rohanvást jött a kancellária felé.

_ Nagyuram! – nyílt meg az ajtó és az öreg

Lovas Menyhárt esett be rajta, de ideje se voltba beszédre, hogy tessen menekülni!... máris elálltak az ajtót, a kancellária szépségesen faragott tölgyfaajtaját az érkezettek. Egy császári tiszt, két káplár, legények. Menyhártot félrelökték.

– A császár nevében! – állt Szentkirályi elé a tiszt – magunkkal visszük az összeesküvőket! A szánban várja már kegyelmedet a főtisztelendő barátja is!

Az udvaron ott állt Kiss Ambrus, Szentkirályi ránézett:

– Vigyázz a gyerekre, Ambrus!

A régi katona, a nagyszerű lovas, az elszomorodott, elárvult ember szemében könny volt:

– Nagyurunk hűségére nevelem!...

Ütést kapott, megtántorodott és elvágódott a szán mellett. És ahogy a könyökére támaszkodott elkábult fejjel, fogcsikorgatva, üres volt az udvar, csak a hold világított fagyosan, nyersen a közeledő téli éjszakában...

Froniusz Tádé rektor a szánkák csilingelősét figyelte. A kis Balló Menyhárt volt a rektorék naposa, ott kuporgott a tűznél és igazgatta a fát.

– Valaki jöhetett a nemzetes úrhoz, de már el is ment – nézett a rektor a gyerekre. – Tudod holnapra a nemzetes úr köszöntőjét?

A gyerek visszanézett a kemencétől, felegyenesedett a kuporgásból, úgy mondta:

– Tudom... Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak...

Az erdőben fát vágott egy paraszt és ahogy hasított a fejsze, rácsattant a fatörzs oldalára, vagy ha eldőlt egy-egy fenyőszál, végig énekelni, zúgni kezdett az erdő. Olykor csendesség támadt, madarak surrantak el az ágak között... s ilyenkor a paraszt letette a fejszét, megtörölte a homlokát, kinyújtotta a testét és nagyot szippantott a levegőből. Majd megint megfogta a szerszámot, beleköpött a tenyerébe és ekkor újból énekelni kezdett az erdő, csattogni és zúgni az egész hegyoldal. A parasztot Lukecska Máténak hívták. Itt született a Kárpátokban, nem volt már fiatal, de öreg se és éppen tegnap hallotta, hogy közelednek a muszkák, hát kijött az erdőre, hogy legyen tüzelő a kemencében. Ha valami baj történik. Reggel megkérdezte a csendőröktől:

– Pán őrmester, messze vannak még?

– Még messze, – mondta az őrmester és a hegyek felé nézett, ahol nagy volt a némaság. – Messze, talán ide se érnek!

– Jó, – bólintott Lukecska és nem tétovázott tovább. Otthon megmondta az asszonynak, meg a gyerekeknek, hogy ne mozduljanak ki. – Senki, megértettétek? – és befogta a lovacskát, majd áthajtott a falun, a hídon, be az erdőbe.

Délutánig nem történt semmi, ment minden, mint a karikacsapás. Azonban úgy három óra felé, mintha megváltozott volna a csend. Lukecskának nem tetszett a dolog, összeszedte a fát és igyekezett minél több hasábot rakni a kocsira. Mert furcsa volt az erdő és furcsa volt az ég. Az erdőben egyetlen madár sem rikkantott már, mintha eltűntek volna és az égen furcsán, zavarodottan keringtek a kőszáli sasok. Nem úgy, ahogy szokták, lomhán és nyugodtan, hanem bolondosán, megzavarodva... Valami történt az égen és az erdőn...

Majd a lovacska felszimatolt, kaparni kezdte az utat.

– Ejnye, már – dörmögte Lukecska Máté és megveregette a kis szürke tomporát. – Talán bizony éhes vagy? – és előreléptette a lovat, ahol zöldéit a fű. De az csak tovább kaparta a földet és nem hajolt le a fűhöz. – Ejnye már... – Lukecskán kiütött a veríték, ügyetlenül mozgott a keze és folyton figyelte, egyre figyelte a csendet.

És onnan a mélyből, ahol völgybe szalad a hegyoldal a patak felé, tompa csattogás volt hallható. Mind közelebb jöttek a hangok, ez a csattogó zúgás, mely éppen olyan volt, mint a túlsó oldalon is fát vágnának a parasztok. Majd erősebb lett a zúgás és Lukecska jól kivehette, hogy lópaták dobbannak a völgy köves útján. És felült a kordéra, elindította a szürkét, hogy mielőbb hazaérjen, mert bizony... ki tudja?... elvégre jöhetnek.,, tévedhetett az őrmester!... És rángatni kezdte a gyeplőszárat, hogy hó, hó, gyerünk, gyerünk!...

Ahogy befordultak a mogyorósnál, Lukecska visszahúzta a gyeplőt. Ott, a kanyarodónál, ahol ritkák a bokrok és át lehet látni a pohánkái tisztásra, két idegen katona ügetett felfelé. Fejükön kucsma, markukban hosszú rúd, mely a kengyelhez volt erősítve... a képük szakállas és hiába, ezek az idegenek! Az egyik kicsi volt, köpcös, szélesvállú, a másik hosszú, sudár legény. Amikor meglátták a kocsit, odaugrottak és ránevettek, kacagtak Lukecskára. A köpcös felemelte a pikát, megfordult a nyeregben a pohánkái rét felé és elordította magát:

– Szmirná!...

Onnan pedig hangok szűrődtek felfelé és Lukecskában elhűlt a vér, ugyancsak hevesen vert a szíve:

– Jézuskám, Máriám, ezek a muszkák! – és összecsapta a kezét, mint a pócsi Mária előtt a tavalyi búcsún, – Jézuskám, Máriám!

Mert egyszerre megelevenedett a hegyoldal, pillanatok multával egy egész szotnya lovas fogta körül Lukecskát.

A hosszú legény megfogta a vállát kemény, erős markolással:

– Hol van a falu?

Lukecska intett, hogy arra, ott lent a patak mellett.

– No, akkor előre, sztoj! – kiabáltak rá, a köpcös pedig elkapta a szürke gyeplőjét.

A hírük rosszabb volt, mint amilyenek a valóságban voltak. Hogy gyújtogattak, pörköltek volna – szó se róla! Nem bántották azok a házakat, a kutakat, dehogy. Csak mérhetetlenül falánkak voltak és összezabáltak mindent, ahogyan jött, ahogy megtaláltak itt egy disznót, ott egy bárányt, vagy más valamit. Mint mondták, messziről jöttek és alig akadt útközben ennivaló.

Lukecska házában a köpcös és a hosszú vert tanyát. A köpcöst Jermolájnak, a hosszút Szelfánnak hívták és amikor megkérdezték tőlük, hogy hová valók, egyszerre felelték: a Kaukázusból... Kafkáz.

Hencegve és gőgösen felelték, hogy Kafkáz – de Lukecska és a felesége intett:

– Nem tudjuk, merre van az! Kafkáz... város?

A köpcös füttyentett:

– Nem tudod? Micsoda buták vagytok ti, atyuskám, anyácskám! Nagyon, nagyon buták – és kiült a küszöbre, cigarettát sodort, közben morgott, hogy buták, de buták...

A hosszú megzavarodott, tehetetlenül nézte a háziakat, akik azt se tudják, merre van Kafkáz. Leoldotta magáról a bundát, az apró töltény táskákat, a kardot és a kemence mellé kuporodott, hogy teát főzzön magának, mert nagyon áthűlt. Napok óta nem voltak fedél alatt.

A gyerekek, három apró Lukecska, ott álldogáltak mellette és nézték, hogyan veszi elő a kis teás-zacskót, a kanalat és egy kicsi csészét.

Darinka szeme tágra nyílt.

– Juj – sóhajtotta – micsoda kis fazék!

– Hogy? – nézett a kozák és nevetett.

– Fazék – ismételte Darinka – ilyen aprót még nem láttam.

A köpcös beszólt:

– Micsoda buták, látod! – és mérgesen pöfékelt a cigarettából. – Tudod, hol van a Kafkáz? Nem. Tudod, mi a csésze? Nem... Semmit se tudnak a jámborok!

Alkonyatkor gyalogosok jöttek át a falun, de nem pihentek meg, hanem mentek egyenesen Máramaros felé. Két csoportban jöttek, két zászlóalj, és hogy elvonultak, már lé is szállt az este.

Csillagos volt az éj.

Jermoláj és Szelifán az udvaron sétáltak, jártak fel és alá. Előzőleg megitatták a lovakat, szénát adtak eléjük, majd a kerítésnek támaszkodtak. Cigarettát sodortak és úgy néztek bele az éjszakába.

Feketén meredtek a hegyek az ég felé, ahol millió csillag szikrázott, fényeskedett. Olykor denevér szállt el a fejük felett, átcikázva az udvaron, neki a házikó tetejének, majd bagoly huhogott onnan az erdőség felől és a mély hang többször is visszaverődött a völgy oldalain. A patak pedig halkan suhant át a falu közepén, elgördítve egy-egy követ, vagy kavicsot.

Kristálytiszta és hűvös volt a levegő, mint általában a hegyek között, így a közeledő éj elején.

Jermoláj megszólalt:

– Te, hallod! – és felemelte a karját, úgy mutatott az erdő felé. Bagoly huhogott és ez a huhogás belemart a lelkébe.

– Hallom – bólintott Szelifán és félrenyomta a kucsmát a fején, mint otthon, ha jobban akarta látni a sötétséget.

– Olyan itt minden, mint a Kaukázusban... – dörmögte Jermoláj. – Éppen ilyen az éjszakának a zúgása, meg ahogy a patak folyik... annak a hangja is ilyen. A Terek is ilyen, az is így zúg.

Elhallgattak, és csak nézték az éjszakát, hosszú percekig, anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz.

A ház felől ének szűrődött a fülükbe... gyerekek éneke és a Lukecska erős hangja, meg az asszony vékony kántálása:

Furcsán és melegen tört át a hang a házikó falán. A kozákok összenéztek.

– Te, hallod! – dörmögte Jermoláj és meglökte a társát. – Otthon is így szoktak a gyerekek!

És álltak ott hangtalanul, valami nagy melegséggel a szívükben, hogy olyan itt is minden, mint a Kafkázban... mint otthon, ahol így zúg a Terek és éppen így énekelnek az emberek, huhognak a baglyok.

Szelifán megindult:

– Gyere be te is, Jermoláj, majd elbeszélgetünk velük. Hadd tudják meg, hogy milyen a hazánk...

Fát vágott egy paraszt az erdőn, és ahogy hasított a fejsze, rácsattant a fatörzs oldalára, vagy ha eldőlt egy-egy fenyőszál, végig énekelni, zúgni kezdett az erdő. A parasztot Lukecskának hívták, a völgyben meghúzódó faluból való volt... A tisztáson egy kis kordé álldogált, a kerekek mellett pedig egy kisleány játszott, akit Darinkának szólított az apja. Lukecska szép, egyenes sudár fenyőket vágott ki, majd lehántotta a kérgüket és a baltájával simára nyeste, egészen laposra az egyik fát.

– Hé, Darinka – kiáltott oda a kisleánynak – mit mondtak, hogy hová valók?

– Azt mondták, hogy Kafkáz, hogy onnan valók – szólt vissza a kisleány és valami csészével babrált, szórakozott. – Ez a fazék a hosszú katonáé volt... tudod, a Szelifáné...

Lukecska bólintott, hogy tudja és betűket kezdett beleverni a fába: Jermoláj, Kafkáz, Szelifán, Kafkáz... nagyon otromba betűket.

– Mikor estek el? – kérdezte Lukecska és hogy Darinka nem tudott felelni, bólintott. – Így is jó lesz a kereszt. Szóval, Kafkáz?...

Szent Miklós napján jött meg a tél és úgy lehet, a szent püspök hozta a nagy fehérséget hegygerinceken át, fellegeken keresztül, hópihékkel tömködve puttonyát. Mert úgy történt a dolog, hogy kora ősztől kezdve csak az eső hullt a magasból, meg a szelek viháncoltak a völgyekben, nedves, korhadó leveleket ragadva tova... de az igazi tél egyre késett, nyilván tanyát ütött a lengyel síkságon, vagy az is lehet, hogy gyenge volt még és nem bírt felkapaszkodni a rónaságok felől a Tátra meredek oldalán.

Bizonyára így, mert emlékszel talán: amikor tavaly nálam jártál, szánkó hozott az állomástól november közepén és elbúcsúztál, hogy a havasi legelőkre méteres hótakaró borul és nem szedhetsz majd havasi gyopárt. November közepe volt akkor, az ám, valódi téli idő és tartott mindez áprilisig, amikor a fehérséggel együtt te is elmentél, egyetlen szál gyopárral a sapkád mellett, amelyet az utolsó napon szedtünk, – emléknek. Elmentél, azzal az ígérettel a szádon, hogy a tél jöttével ismét visszajössz... és lásd, késve jött el a tél, közeleg Jézus születésének napja és még mindig nem vagy itt! Ezért is írom ezt a levelet, nem panaszképpen, neheztelve, mert mi – hegyi emberek – türelmesek vagyunk, várakozás a kenyerünk, az életünk és talán a jövőnk is.

De várj, szó se arról, hogy panaszkodom. Az igazság az, hogy megjött a tél, Szelecki vette észre elsőnek; Szelecki Mihály favágó, akit te is ismersz. Miklós napjának előestéjén az irtáson dolgozott, rőzsefény mellett és akkor, egyik percről a másikra, bukkant fel a tél! Figyelj csak: Mihály rátámaszkodott a szekercére, pihenőt tartott éppen és belebámult a tűzbe. Majd oldalt valami neszezést hallott, apró léptek koppanását, fogacskák ütődését... és ahogy feltekintett, hát a rőzsetűz szélén egy mókus állt! Vöröses gúnyába öltözött mókus, lábacskáit összedörzsölgetve és a tűznek tartva. Fázott és alig melegedett keveset, felkapta fejét, figyelt, megfeszítette lábait, átpattant a tűzön és eltűnt Mihály szeme elöl!... Szél támadt, megborzongtak a hegyek, a fák, a favágó és alig hogy eltűnt a mókus, – hullani kezdett a hó! Így jött meg a tél.

Reggel, amikor beállított hozzám Szelecki, elfogódva, titokzatos arccal, fehér volt már a házunk tája.

– Uram, – mondta remegő hangon, – találkoztam a hótól félő mókussal! Igazában, szemtől szembe vele, ott a tűznél, amikor vágtam a fát...

Mert akárhogyan is mosolyogtok: a “hótól félő mókus" valóban létezik, Szelecki Mihály egyébként is szavahihető ember és mások is alátámasztják az igazát: Mikulás apó hozza a téli fehérséget s csizmája előtt ott rohan a mókus reszkető testtel, vacogó fogakkal...

Szóval így, fehérségben élünk a Tátra hegyei között, mint ti Magyarországon. Egy azonos színben, habfehér takaró alatt. Hogy honnan tudom mindezt, amikor még nem is kaptam tőled levelet? Na, hallod, Simonkára csak emlékszel és tudhatod azt is, hogy nem ismer határokat?! Az ősszel eltűnt, előzőleg megfoldozta vásott csizmáját, a szakadozott vadászzekét, amit még én adtam neki és eltűnt, köd előtte, köd utána, két hónapig nem is láttuk... Tegnap azután felüvöltöttek a kutyák, végig a falun, egészen az erdészházig. Valaki küszködött a hóban, olykor megállt, nézte az apró házikók füstölgő kéményeit, majd megint elindult, átkerült a befagyott patakon és jött a ház felé. Az ablakból láttam, hogy Simonka az, öreg csavargója a mi vidékünknek, rongyosabban, mint valaha. És ha emlékszel rá, talán nem nehéz visszaidézned, hogyan töltötte be Simonka hangja a szobám négy falát:

– Itt vagyok végre, de én ugyan nem bánom ezt a havazást! Mert tudod, gazdám, ilyenkor nincsenek határok, mindent ellep a hó. A határkövek egyszínűek és akár azt gondolhatom, a régi világban élünk, lemegyünk a tótokkal az Alföldre, meg visszajövünk és senki se áll utunkban, ha Kunszentmártont akarjuk felkeresni, hogy bedrótozzuk ott a fazekakat...

Innen tudom, hogy odaát is tél van. Ha kimégy az utcára és lábad alatt ropog a hó: talán felkuncog a lelked, ha eszedbe jut a tavalyi tél! Mondtad, fogjunk be a szánba, hajtsunk a havasba és nézzük meg, miként él a birkanyáj és a Hagara pásztorcsalád.

– Ó, de szép lehet odafent, – hallom most is a hangod és érzem a kezed melegét, ahogy odasimultál mellém az ülésen, beburkolózva a takarókba jól.

A szerszámokon új csengők szóltak, a rudas szinte polkázva vágtatott és az út, amerre jártunk, vízválasztókon fel-le, erdőkön át, tisztásokon keresztül, olyan volt, mintha nem is hóval, hanem muzsikával lett volna behintve. Majd magasabbra értünk, felhők közé értünk és a csengők hangját százszorozva verték vissza a láthatatlan sziklafalak. Amikor megálltunk, fujtattak a lovak, onnan jobbról, a felhők alól felmorajlott a víz, a jég alatt pihenő Poprád... Amikor kitárult a havasi legelő: eltűntek a felhők és kibukkant a nap, ragyogó, téli kék égboltozattal. Dél volt. Az eszténa, a karám bezárva. A házikó ajtajában Hagaráné, a kedvenced Állt, nézett, majd berohant lelkendezve, hogy jövünk és a házikó megtelt fénnyel, nevetéssel, ragyogással.

Ó, ahogy elképzelem mindezt, szinte álmodom!

Ahogy ott ültél a kemence fényében. Rajtad a tűz csodálatos varázsa és előtted a parasztasszony, piros kendő a fején, keze mozdulatában szeretet, rajongás irántad... olyan az egész most már, mintha álmodtam volna, valóság nélkül csak álom. És a falon túl bégetés.

– Dél van, etet az uram, – mondta az asszony, amikor felfigyeltél.

Bejött Hagara, tiszteletteljesen levette süvegét. Hatalmas ember, – mondtad te, – derék ember, – mondtam én. Tüszőjében kés, nyakszirtjére boruló hajában rézcsatok és a hangjában hit, amikor megszólalt:

– Uram, annyi rozsé van a Lubin, hogy mind e bárányokat megsüthetjük!

Te nem tudtad, miféle rozséról beszél, nehezteltél a hallgatásunk miatt, az összenézésünk miatt és csak akkor engedtél fel, amikor újból megindult velünk a szán. A szán, amely sikongó talpakkal haladt lefelé, csengőszóval, dallal, bele az alacsonyan szálló felhőkbe, majd kibontakozva a párázatból, át a sötétedő erdőn, az otthonom felé... És karácsony estéjén azt mondtam neked:

– Jöjj ki az udvarra, valamit mutatok! Kijöttél... ez a bunda rajtad, amely itt lóg a fogason... kijöttél, kicsit félve a kinti hidegtől és attól, hogy kettészakad a benti hangulat, a karácsony. Sóhajtottál:

– Istenem!

Mert csillagos volt az ég, amott a Göncöl, a Fiastyúk, a Nagymedve, éles hidegben szikrázó csillagok és lejjebb a havas csúcsa, rajta tűz, óriási lángok! Égnek vágódó lángok, fénykéve ott a csúcson, a Lubi havas sapkáján, levilágítva ide hozzánk és a házak előtt álló emberekre.

– A rozsé, amelyet Hagara gyűjtött, – fogtam meg a vállad. – Tudod, így üzenünk át az alföldi pásztoroknak, hogy jó ünnepeket kívánunk, testvéri ünnepeket... Minden alkalommal így, karácsonykor, húsvétkor és ha felmennél a Lubira, a messzeségben még több ilyen őrtüzet láthatnál. Egyik a másiknak adja tovább, hogy boldog karácsonyt mindazoknak, akik testvérek innen a Tátrától az alföldi lapály végéig...

Tehát itt a tél, ha elkésve is, – és ahogy ülök az asztalnál, kezemben toll, elnézem az öt szál havasi gyopárt. Az elmúlt hetekben hoztam le valamelyik szikla oldaláról, mert eszembe jutott az ígéreted: tél jöttével visszatérsz és nem akartam, hogy kedvelt virágod nélkül fogadjalak! Most itt van, napról-napra érthetetlenebbnek találom, hogy nem jössz, és nem veszed kezedbe az öt szál havasi gyopárt. Mindegyik ujjad mellé egyet, hogy kezed olyan legyen, mint a havasi rét, szent, szépséges magány, mint a mi világunk erre és csakis azé, aki megérdemli, hogy átvonuljon a tisztaságán. Nem értem, hogy a hótól félő mókus kopogtatás nélkül rohant el ablakod előtt, azzal, hogy odafent, akik annyit várnak, téged is várnak, siess! Azt se értem, hogy elbírod a hó látását, és nem jut eszedbe a tavalyi hó, a csilingelő szán, a falu, az én tátrai falum, az embereim, a vén Simonka apó... Azt se értem, hogy nem gondolsz a szobámra, a vadbőrökre, amelyeken olyan jó megpihenni és nézni a kandalló tüzébe, amikor odakint süvölt a szél, vág a hó, énekelnek a havasok és riasztó ordítások hallatszanak a völgyekből fölfelé!

Nem értem.

De lásd, nem panaszkodom, minek? Ha zergét látok a Lubin, mosolygok, mert a magányos zerge látása azt jelenti a mi nyelvünkön, hogy valaki eljön ezen a télen, akit nagyon várunk. Többször is láttam zergét és akkor mindig rád gondoltam, hogy íme, itt a tél, minden készen, minden ünnepélyesen vár. Még az a fácska is, amit lehoztunk a Pohánkáról, hogy feldíszíthesd majd... De a hitem mégis kevés már, mondhatnám azt is, hogy semmi és így üzenem neked, ha karácsony estéin nem érnél ide a hegyekbe, éjfélkor, bármerre is vagy, nézz a Tátra felé! Hagara meggyújtja majd a rozsét, üzenetünket az alföldi pásztoroknak, és ez a fény, a lobogás, a lángok neked is szólnak, üzennek, hogy várunk! Mi pedig ott állunk majd, Hagara, Marika asszony, a bárányok is, akár a szent család, a tátrai csúcson – a karácsonyi éjszakán.

(És ez az öt szál havasi gyopár! Lehet, hogy beteszem ide a borítékba és elküldöm neked, emlékeztetőnek, rőzsetüzecskének a lelkedbe.)

Kelik–ke-lik–Kelik! – halljuk naponta éjféli időn a siketfajd hangját. Ezt a csattogó, éles hangot, amely az őstisztások, irtások felől hangzik és megremegteti a havasi éjszakát...

Ma volt két hete annak, hogy beállított a portánkra Koszei Mihály. A hegyekből jött le, hátán halinapokróc, lábainál a kutyája, Vakarcs. Lassan jött be a kapun, öreg csontjai nem engedték a sietést, megállt a küszöb előtt és várakozásba helyezkedett. Lehet, hogy régen állt már ott, mert szokása volt, hogy addig nem kopogtatott az ajtón, míg nem látott meg valakit a háziak közül. Az istállóban voltam éppen, amikor észrevettem, megláttam Koszei Mihályt és a kutyáját.

Hosszú botjára támaszkodva merengett az ajtónál és hogy rákiáltottam, köszöntem neki, megindult felém.

– Andruska, kérnék tőled valamit, – mondta lassan. – Kevéske szívességet kérnék, ha lehetséges, hát tedd meg.

Csodálkozva néztem rá, a megváltozott Koszei Mihályra. Mert ezelőtt nem volt ilyen halkbeszédű, ennyire illemtudó ember. Nem, a mi pásztorunk még velem is csak úgy, foghegyről beszélt: “ha nem vagyok elég jó neked, tégy róla, keríts más pásztort"... ilyenformán beszélt, de sohasem:

– Kevéske szívességet kérnék, ha lehetséges, hát tedd meg...

Szomorkásán nézett rám, fanyar mosollyal, amikor készséggel bólintottam, hogy lehet, csak tessék.

– Hát, – vakarta meg a feje búbját, – valamire szükségem lenne... azt mondod, kérjek, engedelmeddel kérek is.

Oldalba rúgta Vakarcsot, majd folytatta:

– Ismered Pán Nyeviczkey pásztorát, a Sloskát? Nohát, a Sloska szeretne engem elpusztítani! Haragosom...

Merően nézett rám, úgy dörmögte:

– Igen, igen, ezt akarja tenni, – ismételgette az öreg és mikor mondtam neki, hogy jöjjön be a házba, hűvös itt az idő, bent melegít a kandalló, tagadólag intett:

– Nem lehet, várnak a bárányok, mennem kell vissza, de add ide a puskádat, arra lenne szükségem.

Megfogtam a zekéjét, kicsit meg is ráztam az öreget:

– No, hallod, mit forgatsz te a fejedben!... Talán csak nem a Sloskát akarod lepuffantani?

Koszei intett:

– Nem, addig nem, míg nincsen rá szükség. Közben kijött az egyik cseléd, szerszámokat tett elém, hogy nézzem meg, mit kell javítani. Koszei elhallgatott, álldogált egy ideig, de elvesztette türelmét és régi hangján felkiáltott:

– Adod, vagy nem adod, Andruska? Elvörösödött, ráncos homloka barázdákba futott össze, aszott, vékony nyakán kidagadtak az erek és botjával a földre koppantott. Intettem, hogy nem lehet:

– Hülyeséget csinálnál!

Pokrócát vállára lendítette és otthagyott.

Nehézkes, nagy lépteivel ment az egyenes utcán a hegyek felé, mögötte nyelvét lógatva, trappolt a Vakarcs.

Egyszer Szolyváról hozott haza engem Koszei Mihály. Tízéves lehettem mindössze és húsvéti vakáció volt. Mihály pásztor jött be értem az internátusba, vállára vette a ládámat, megfogta a kezem, hogy most már gyerünk, várnak odahaza. Kései volt a délután és nemsokára be is sötétedett.

Mentünk az úton, kéz a kézben, szálfák között, a kárpáti erdőn át.

– Ne félj, Andruska, nincsenek erre hegyi népek, – nyugtatott, amikor rettenve álltam meg egy-egy reccsenésre, elguruló kő zajára, bagolyhuhogásra. – Ne félj, errefelé nincsenek, én tudom jól.

De én bizony féltem, mindjobban remegett a térdem és fulladoztam, alig jött levegő a tüdőmbe. Koszei Mihály erősen fogta a kezem, szorította, hogy érezzem az erejét és dúdolgatott, ha már kifogyott a szóból. A malomároknál már nem bírtam tovább, összeakadtak a lábaim és kalimpálva buktam előre. Az öreg letette a ládát és a hátára vett engemet.

– Majd így, kozákosan, Andruska, – nevetett hátra. – Csak ne nagyon sarkantyúzd az oldalam.

És így mentünk tovább, át a pagonyon, a papok erdején, két hidacskán hazáig. Vigyázva haladt velem, közben fújt, mert kimelegedett, és amikor letett otthon, mindössze egy pohár pálinkát kért, pihenés nélkül folytatta útját hegyi otthona felé.

Igen, két hete van annak, hogy itt járt a portánkon a mi pásztorunk. Ma vasárnap van, éjjel a siketfajd kelikezését hallottuk, hótakaró fedi a falut és ha valaki elmegy a házunk előtt, alig hallani a lépteit. Különben kevesen járnak, mert hideg az idő, kemencéje mellett van a nép és nyugodtan szálldoshat lefelé a hó, alig tipor valaki a pihék közé.

... Négy nappal ezelőtt, úgy estefelé jött meg a hó, amikor benéztem az istállóba, vajon rendben van-e ott minden. Lámpás volt a kezemben és amikor kijöttem az udvarra, hópelyhek feküdtek a földön. Kezdetben alig pár, majd lassan több és több, elszálltak a lámpa mellett, csillogva, könnyedén lebegve és elültek a földön, egyik a másik mellé. Álltam ott a fehéredő udvaron, lámpással a kezemben, már magam is fehér lettem, amikor lódobogást hallottam a kert felől.

Nemsokára előtűnt a ló, kis hegyi lovacska volt, aprófejű, kócos sörényén fehér hópihék. A ló hátán Csámpáska ült, a bojtár, birkabőr-bundában, nagy kucsmával a fején. A gyerek orra piros volt, az arca pedig fehér... hiszen messze van innen a karám és órákat tölthetett a nyeregben.

– Pán tekintetes, – nyögte a gyerek, – nincs itt Mihály bácsi?

És elmondta, hogy tegnap óta nem látták, akkor is csak korán reggel, a szénakiosztásnál.

– Mondta, hogy idejön – mondta a bojtár – és azóta vártam is. De hogy most délutánig nem jött meg, jöttem nyargalvást.

Eszembe jutott a puska. Koszei Mihály dühös képe, ahogy ott állt előttem az úton.

– Te, Csámpáska – mondtam a gyereknek – nem Sloskához ment át az öreg?

– Oda! – csodálkozott rám a bojtár. – Hiszen haragosok... az ungi vásár óta.

A lámpást a fiú kezébe nyomtam, hogy várjon rám és bementem a házba. Ekkor már éreztem, hogy baj történt, hogy Koszei Mihály élete talán le is fordult a planétáról és sietve szedtem magamra a hosszúszárú csizmát és a bekecset. A puskát is leakasztottam a falról, meg a kulacsot, ha valakibe lelket kell verni. Amikor visszatértem az udvarra, a bojtár az istálló ajtajában bóbiskolt, egyik kezében a lámpást lógatva. Beborította a hó a lovacskát és a lámpást is. Sajnáltam a gyereket, de felráztam. Ijedten nézett rám:

– Megölte a Sloska bácsi!

Vaksötétben, térdigérő hóban botorkáltunk a havasi tanya felé. Csámpáska nyeregben ült, magam a kantárt fogtam és a lóra bíztam a vezetést. Zihálva, fujtatva léptetett szegény, fulladozva, megbotolva. A Krisztus-keresztnél szelet kaptunk és a kavargó hó kilószámra verődött a mellünkhöz. Néha megálltunk pihenni... Órák multával kutyaugatás vágódott a fülünkbe!

– Vakarcs lesz – vélekedett Csámpáska, – megismerem a hangját.

Majd fény közeledett, szurokfáklya fénye, lobogva, imbolyogva és valaki kiabált torkaszakadtából.

– Hé, hahó, erre, erre!

A fáklyás ember Szamó volt. Koszei Mihály fia. Felénk törtetett a hóban és amikor odaért, rettenve nézett rám.

– Hát az apám!

Bent a kunyhóban azután elmondták, Szamó, Csámpáska, meg a másik bojtár, az Iván, hogy most már egészen biztos minden, a Sloska volt.

– Mert tudod, uram – mutatta a tenyerét Koszei Szamó. – összepofozkodtak a nyáron. Most meg nemrég ölre mentek, úgy kellett szétválasztani őket. Valami elveszett birka volt a dologban, az haragította meg őket...

És megbeszéltük, hogy reggel, ha megvilágosodik, átmegyünk a Nyeviczkeyék karámjába, Iván pedig Szolyvára lovagol a csendőrökért. Azután lefeküdtünk a kemence padkájára, birkabőr subákra, jó meleg helyre és aludni próbáltunk.

A kunyhót rázta, lökdöste a szél is, hosszú ideig hallottam még, mint vágtázik a hó a karám tetején át, át a legelő síkján, neki a sziklás csúcsoknak.

Feltápászkodtunk: valaki kaparászott, dörömbölt az ajtón. Szamó kinyitotta a kemencét és rőt, vörhenyes fény világította meg a helyiséget. Iván lemászott a fekhelyéről, felemelte a reteszt és egy havas, ködmönbe bagyulált alakot eresztett be.

A Sloska volt.

Fázósan, dideregve állt a kemence nyílása előtt, nem köszönt, nem is nézett ránk, csak merően bámult a tűzbe. Fehér szakálláról csepegett a hóié. Szamó megbökött:

– Uram – suttogta – mit tegyünk?!

Csámpáska hátrahúzódott, egészen befúrta magát a bundák közé, csak megrémült szeme villogott elő ijedten. Iván sem volt bátrabb, mögém állt, úgy figyelt.

Szamó kihúzta magát, megigazította a bőrövet... én a vállára tettem a kezem, hogy ne siessünk, várjunk még egy ideig.

Ősz volt és estbe bókoló alkonyat. Árnyék nem terült el se a fák tövében, se a hegyek oldalán. Hullt, permetezett az eső. Nyitva volt az ablak és az üres szájú kandallónál ülve, hallgattam, mint csörgedez és pattog a csatorna oldalához a tetőről igyekvő víztömeg... Valamiféle könyv volt a kezemben, és ha jól emlékszem, ezen az estbe bókoló kései délutánon bele se kukkantottam, csak megszokásból, unalomból tartottam ujjaim között az ismeretlen szerző művét.

Mint mondám, a kandallónál ültem és figyeltem az avarra hulló, csatornában folydogáló víz zúgását. Negyedórák teltek. Besötétedett... Az asztalon álló üvegben alig láthatóan csillant meg a víz, Ujjaim közül kicsúszott a könyv és a lábam elé esett. Azután különös dolog történt... Fény vetődött az asztallapra és megvilágította az üveget. Az üvegben egy ideig forrt, kavargott a víz – majd leülepedett. Pár pillanat múlva vízcseppek gördültek végig az asztallapon. Nagyon kedélyes, kövér vízcseppek voltak és nevetgélve lökdösték egymást lefelé az üveg oldalán. Mind egy irányba, a nyitott ablak felé rohantak és százával tűntek el az asztal szélén. Végül az utolsó csepp mászott ki az üveg nyakán és amikor a nyakperemre ért, figyelmesen nézett vissza az üveg mélyébe. De a kis csepp nagyon ügyetlen volt. Megfordult, megcsúszott a síkos peremen és visszazuhant az üveg aljára... A fény eltűnt. Sötét lett a szobában... így van ez, gondoltam, nem jó oda visszanézni, ahonnan elindultunk, vagy ahol már voltunk. Megzörrent az ajtókilincs.

– Este van már – jött be a szobába Javorina. – Meggyújtom a lámpát és a tüzet.

– A lámpát nem kell meggyújtani. A tűzzel csinálj, amit akarsz.

A görbe hátú, halinazekés tót cseléd lekuporodott a kandallóhoz. Papírt tömött a torokba és vékony fenyőszálakat a tetejébe. Ráncos, csupasz arcára fényt vetett a tűz.

– Hó, ágacska, ne menekülj a lángboszorkány elől, mert ez a vén anyó csak a fiatalokat szereti és nem az ázott, öreg gerendákat. Szaporán, anyó, nyeldekeld kedvenceidet, eső szakad odakint és hűvös idő lesz éjszakára. így monologizált Javorina, aki tót ember létére jóban volt a boszorkányokkal és egyéb hegyvidéki “rettentőkkel". Mint monda, sokszor találkozott ezekkel a félelmetes szellemekkel, parolázott velök, sőt hosszan el is beszélgettek. De ilyenkor mindig megállapítottam, hogy Javorina járt a faluban és csak visszafelé lettek útitársai a “rettentők", akkor, amikor kijött a Juklitól. Javorina ilyenkor megsértődött:

– Én, uram, már tótul se tudok, de ha tót ember berúg, akkor az anyanyelvén fog beszélni. Én tótul beszélek! Nem vagyok berúgva, nem kenyerem.

Valahonnan kintről, úgy az istálló tájékáról, tilinkó szó hangzott:

– A nemjóját neki! – dörmögte elégedetlenül. – Ez a Bálint gyerek még elemészti magát. Nem akar dolgozni, mindig a nótákat dudorássza, mert a kerülő leánya jobban megrágta lelke-testét, mintha nadrágujját nyelt volna.

– Hát ezt honnan tudod! – mosolyogtam Javorina keserűségén.

A tűzbe nézett és a kutasszal lassan tolta láng fölé a fahasábokat.

– Hogy honnan tudom! Hát Bálint a fiam, meg becsületes gyerek – ez csak elég! Nagyratörő leány az! Most, hogy a szinnai kasznár ólálkodik a portán, nem jó a Bálint. Mondta is neki: most már ereggy, mert úrformájú a szeretőm... A beste!

A szinnai kasznár! Nem ösmertem ezt az embert, csak annyit hallottam felőle, hogy hónapokkal ezelőtt halt el a felesége, egy igen szép asszony. Bánatában. Legalább is a fámakövetők így mondták. Egyébként nem jártam a szinnai portán, nem ismertem a kasznárt.

– Így van ez, mikor fiatal a vér, – mondta meggondoltan Javorina. – Kiváltképp így az asszonynépségnél.

Szél támadt odakint. Lobogtatta, rángatta az ablak függönyét, beszaladt a kandalló nyilasán és lefektette a lángokat, Sercegve nyöszörgőit az égő fahasáb. A fuvolaszó is elhalt.

Javorina az ablakhoz ment és betette:

– Elmegyek, ha itt a vacsoraidő, beküldöm a leányomat, – mondta és vállára lendítette a fáskosarat.

Fel-alá jártam a szobában és nagyon unalmasnak, búval terheltnek véltem a mai napot.. Bálintra gondoltam és a kerülő leányára, meg velük együtt az emberi sorsra. Mi az, ami hol közel hozza, hol elválassza őket! Mi az, amit akarnak, és magukévá szeretnének tenni K Miért van az, ami az egyik embernek jó, nem felei meg a másiknak?... Mennyi kérdés és semmi felelet.

Kint ugatásnak fohászkodtak a kutyák. A kis Méreg kaffogása igencsak heves volt. Vajon ki jöhet ilyenkor! Ki akarja felkeresni ezt a távoli tanyát. Önkénytelenül a falon függő fegyverre néztem, – de azután elmosolyodtam: ebben az időben megbékél a legravaszabb vadorzó is.

Kinyitottam az ajtót és a küszöbre álltam. A kutyák kaffogva, elégedetlenkedve szaladtak hozzám és rendületlenül ugattak, szűköltek az örökzöldek felé. Ahogy kivehettem, férfiember közeledett. Lassan lépdelt, meg-megcsúszott a sáros úton.

– Na, végre, emberi fedélt találtam ebben az ítéletidőben! – hallottam a hangját.

Feljött a tornácra. Megrázta magát, kalapjáról patakmódra folyt le a víz. Hozzám lépett:

– Ne haragudjon, de kénytelen vagyok szállást kérni, mert jóformán a vidéket se ismerem, kivált ilyen óceános időben nem.

– Hát így igazán jó, – húzta ki magát, amikor fedél alá tértünk. – Már azt hittem, hogy esővé válok, vagy ha nem, hát elolvadok odakint.

Lámpát gyújtottam. Most láttam, milyen magos, kemény kötésű az én ismeretlen vendégem. Naptól barnított arcát nem tette fakóvá a nedves időben való mászkálás. Szemébe valami nagy szomorúság lophatta be magát, mert bár kedélyeskedve beszélt, szeme állandó mélabúval tekintett felém.

Javorina leánya jött be. Asztalra tette a vacsorára valót. Fahasábokat rakott a tűzre, majd jóéjt kívánva kiment.

– Bocsásson meg, kérem, de egészen elfelejtettem, hogy nevem is van. Zahár vagyok. Zahár Tihamér, – mutatkozott be esti látogatóm, némi zavarral. Szabadkoztam, hogy errefelé az etikettnek nincs is létjogosultsága és felszólítottam, fogadja el vacsorám felét, mert, aki ilyentájt jön, az régebben nem látott holmi ételféleséget.

Nevetett:

– Bizony régen és igazán hálás vagyok figyelmességéért.

Asztalhoz ültünk. Vacsora közben elmondta, hogy nem erre a vidékre való, a faluban lévő vendéglőben bérelt szobát. Délután indult el fagyöngyöt keresni, de az ólmos, sötét időben eltévedt.

– Fagyöngyöt? – csodálkoztam. – Minek önnek ez az élősdi növény?

Adós maradt a felelettel. A kandallóban ugráló lángokat nézte, nagy merevséggel. Időmultával – jó sokára – megkérdezte: egész évet itt töltöm-e a “Páfrány"-tanyán.

– Nem, csak ha megunom a várost, – válaszoltam. – Nagybátyámé a tanya, de ő még kevesebbet van itt, mint én.

Elhallgattunk. Vendégem valami régi románcot fütyürészett. Kint hullt az eső, állandó, egyforma zúgással. Zahár váratlanul felém fordult:

– Ügy-e, ön bolondnak tart engem! Meglepődtem:

– Ne tiltakozzon, én is így vélekedtem volna, ha beállít hozzám egy ember, aki eltévedt, mert fagyöngyöt keresett az erdőben és hallgatva, magába felejtkezetten ül előttem.

– Csalódik, kérem, – dadogtam. – Miből következtet erre?

– Minden mozdulatomat figyeli... és egyébként is.

Utolsó szavainál felugrott, összevissza járt a szobában. Láttam, hogy zavarban van. Megállt előttem:

– Az előbb azt kérdezte, minek kell nekem a fagyöngy? Érzem, őszintének kell lennem, mert képtelen vagyok magamba fojtani a hallgatást. Úgyse igen találkozunk az életben és mivel nem hiszek a lélekvándorlásban, hát azután se. – (Az asztalra ütött): Egy asszonynak volt a kedvence ez a szerencsétlen növény, – egy halott asszonynak!

Lehajtotta fejét és pillanatra gondolataiba mélyedt.

– Igen, – nézett rám szomorúan, – ez az asszony a faluban van eltemetve, őt jöttem felkeresni. Nagyon jó volt a szíve, – szorította torkát a fuldoklás.

Megsajnáltam:

– A bánat reflexes: minél közelebb van a tárgya, annál inkább hat ránk.

Legyintett:

– Rajtam a filozófia már nem segít. Különben ítéljen ön. Pár mondatból áll az egész történet.

A kezében tartott cigarettát a tűzbe dobta. Lábát szétvetve, az ajtóhoz támaszkodott és figyelmesen nézett a szemembe.

– Akkor ismertem meg, amikor elvégeztem a gazdasági akadémiát, – mesélte Zahár. – Nagyon intelligens, művelt leány volt és én komolyan kezdtem neki udvarolni. Dehát nem volt állásom, legalább is megfelelő nem. Ez pedig az első kellék a szerelemnél és csak másodsorban jön a szeretet.

Felnevetett. Meggyötört, keserű nevetéssel:

– Szerelem és pénz, mint ikertestvérek? Pedig így van és hozzá még nagyon jó testvérek. Siettek is ezt tudtomra adni, s mivel a leány nagyon szeretett, azt mondták, hogy teremtsek valami jó hivatalt magamnak, akkor meglesz az esküvő. Az esküvő meg is lett, – de nélkülem. Voltam olyan szamár, hogy a jobb beosztás reményében külföldre mentem és másé lett a leány. Mindkettőnket becsaptak. Neki azt mondták, hogy elfelejtettem, nekem pedig azt, hogy vár rám türelemmel, írni nem volt szabad, se a leánynak, se nekem. Erre meg kellett esküdni. Megtettük és meg is tartottuk. Kár volt! – (Az ablak felé figyelt): – Hogy zúg ez az átkozott őszi eső... Akkor is ilyen ősz volt, – amikor elbúcsúztunk. – Zsebéből cigarettaszelencét vett ki és lassan, tempósan sodorta a hosszúszálú dohányt a fehér papír közt.

– Elbúcsúztunk, anélkül, hogy láttuk volna. egymást, – mondta és meggyújtotta a cigarettát. – Egy este több német erdészfiúval ültem az étkezőben és szokás szerint diskuráltunk. Nyílt az ajtó és a kerület postása hozott számomra egy nagyobb, levél alakú csomagot. Rá volt írva, hogy expressz. Már akkor se szerettem az ilyen küldeményeket, kivált hazai bélyeggel: megdöbbentem! Mi történt! Furcsa, de éreztem, hogy a veszedelem a nyakamra telepedett. Végre rászántam magam és felbontottam a csomagot. Mit gondol, mi volt benne?

Zahár a fogason függő kalapra mutatott. A kalap zsinórja mellé fehér bogyósfagyöngy volt tűzve.

– Igen, fagyöngy volt a csomagban, – bólintott, – és egy levél. Pár sor, hogy előző este volt az esküvője, nem tehetett másként, a szülei akarták és azért küldi a fagyöngyöt, mert ez az igénytelenség és kitartás jele. Bízzunk a változásban. Ősz volt akkor és emlékszem, egész éjjel az erdőben barangoltam.

Elhallgatott,.. Nagy sokára megkérdeztem:

– Ön aztán mit tett!

– Semmit! Megbénultam. Annyira, hogy vissza se mertem jönni, csak most, amikor már meghalt. Felém hajolt:

– Bánatában halt meg és ez volt a változás.

– És a férje? Felpattant:

– Iszákos, lump, gazember volt! Megzavarodott:

– Bocsásson meg, hogy ennyire visszaélek a vendégszeretetével, de mint ön mondta: a reflexiók nagyon közel vannak.

Szándékosan másról kezdtem beszélni, mert láttam, hogy vendégem szívén nagy teherként nyugszik a magamögött hagyott élet. Hol felelt, hol nem. Többnyire a tüzet nézte és hallgatott... Végül is pihenőre tértünk.

Nem bírtam elaludni, forgolódtam, vendégem lélegzését figyeltem és hallgattam az esőcseppek kopogását,. . Éjfél felé járhatott az idő, amikor elszenderedtem. Álmomban valpurgiséji összevisszaságban láttam Zahárt, Bálintot, Javorinát és a kerülő leányát, amint kacagva ugráltak a Páfrány-tanya körül és fagyöngyszemeket szórtak egy ember felé, aki mozdulatlanul feküdt, halotti merevséggel...

Jó magasan járt már a nap, amikor felébredtem. Esteli vendégem eltűnt! Papírlap volt az asztalon és ráírva egyetlen egy szó: Köszönöm. Más semmi.

Párás meleg szállt fel a nedves földből, fogtam a fegyveremet és nekiindultam az erdőnek. Amikor visszatértem, látom, hogy a tornác előtt hárman beszélgetnek. Javorina, a fia és egy idegen falubeli ember. Odamentem.

– Most mondja a csősz, – mutatott Javorina az emberre, – hogy hajnal felé holtan találták a szinnai kasznárt!

– Valaki lelőhette, kérem, – emelte meg kalapját a csősz, – mert fegyver nem volt a közelben. Meg aztán – furcsa, de így van – fagyöngyöt találtak a kezében. Valaki beletette, lehetett látni az ujjak nyomát.

– Ki volt a gyilkos? – kérdeztem.

– Nem lehet azt még sejteni se. Sokan voltak ellene, kegyetlenmarkú ember volt, – mondta a csősz. – Tudj' Isten, ki lehetett.

Javorina odaszólt Bálintnak:

– Menj és nyugtasd meg azt a leányt, hátha jószívvel lesz hozzád.

Bálint nevetve indult meg a mesgye felé, majd felhangzott a danája, amikor eltűnt a fák között:

De nem bánatosan, mint tegnap este a fuvolán, hanem melegen, az emberi hang minden boldogságával.

szobalevegő, arra Kakas Mihály hajdú gondolt, hogy vacsorája, ebédé legyen, az Kakas Mihályné tisztsége volt. Egyébként még avval se törődött, ha esténként hiába kereste a cselédházban Kakas Mihályt vagy Kakas Mihálynét.

– Már megint pálinkáznak! – dobogott vissza a szobába és maga lobbantotta lángra a kandallóban kialudt hasábokat.

Egy esős, ázott reggelen, amikor már némileg látható volt az út, hazafelé bandukolt Mihály hajdú és a felesége. Nem messziről jöttek, úgy a falu másik végéről, kicsit elázva, de nem az esőtől, hanem inkább a “Kék medvetalp"- kocsma borától. Békességben, egymást ölelve lépkedtek, lehetőleg keresve a nagy tócsákat, ahová Kakas Mihály büszkén beledobbant, mondván:

– Jó a csizmám, pocséta, eb fogára se vásik! Ezen azután mindketten nevettek. Kakas Mihályné megpaskolta az ura tarkóját:

– Nem ám, mert nincsen, elvitte a medvetalp... A templomvég alsó szélén dalolni kezdtek:

Mihály hajdú basszusára kinyíltak néhol a kapuk, ablakok s fejek tűntek elő. Még a hajnal óta tespedő köd is megmozdult, kedvre kerekedett és völgyből hegynek, meg tetőről le, kezdett nyargalászni.

Hanem, ahogy mentek, dúdolva, dalolva, közel az udvarházhoz, Mihály hajdú megtorpant.

– Ahun' á'! – meredt előre. – Ahun' á', jegenye...

Sári néni is megállt, két marokra fogta fejkendőjét, helyreigazította és úgy meredt előre.

Közvetlen előttük, az udvarház szélénél, jegenye növekedett égnek. Leveleit már elvitte az ősz, meg a szél; most csúfos kopaszon, talán fázva is (nyáron is reszket, kocsonyáz) állta a strázsát. Tövénél pedig, ott, ahol felpúposodik a gyökér, valamiféle batyu volt látható.

– Tán kincs lesz? – vélekedett Mihály hajdú és megindult a jegenye felé.

De megcsúszott a sáros úton, magaköré lendült s fejjel előre, mint a bomba, dobbant a batyu mellé.

– Jesszus!... – fohászkodott fel Sári néni. – Tán baja is történt...

Mihály hajdú előbb megtapogatta a fejét – jó nagy volt, kemény, – majd felült. Kakas Mihályné ekkor már odaért és kettesbe nézték a csomagot. Huszti szövésű kendő volt, szóval jó vastag, meleg, hidegálló.

– Malac ez, nem kincs: – szólt lemondón Kakas Mihály, mert megmozdult a batyu és megnyöszörödött a mozduló.

– Hát akkor vigyázzon kend, nehogy eliramodjon, – nyúlt a batyu felé Sári néni és bontogatni kezdte.

Varjú károgott el felettük, lomha szárnycsapással. Mihály hajdú a madár után meredt és csak akkor vette le tekintetét, amikor Sári néni sóhajtását hallotta.

– Nézze kend, Mihály!

Két égkék szem nézte a hajdú borostás, kócos fejét.

– Gyerek, – állapította meg hosszas tűnődés után.

– Az, talált, elhagyott gyerek, – bólongatott Sári néni és felemelte a batyut. – Siessen kend és gyújtson be a kemencébe...

Kakas Mihály feltápászkodott és lomha, nagy igyekezésesl törtetett be az udvarház kapuján.

Gencsi Péter földesúr a tornácon állt és tömögette pipáját.

– Nagyuram, – szaladt el ott a hajdú – kis jegenyét találtunk...

– Részeg korhely! – vont vállat a földesúr és bevágta maga után a tornácajtót.

Attól a naptól kezdve, hogy talált gyerekre akadt Kakas Mihály és a felesége, tájára se mentek a “Medvetalp"-nak. Ezentúl nem látta őket dalolva hazatérni senki emberfia! Kakas Mihály idővel új csizmát kerített magának és nem járt mezítláb.

A fiú pedig nőtt, növekedett. Mivel nem volt neve, adtak neki. Úgy hívták: Jegenye Tamás.

Mihály hajdú napestig lovagoltatta a vállán és még azt is megtette, amitől még korhely korában is irtózott, hogy négykézlábra ereszkedett s úgy hajkurászta az apró emberrel körül az udvart.

– Neked ugyan nem jön meg soha az emberséged – szemlélte Gencsi Péter az öreg cselédet. – Eddig boroshordó voltál, most meg huszárlónak csaptál fel? Így múlt el egy-két év. Kakas Mihály bajusza, a díszes nagy bajusz, megderesedett; Gencsi Péter már elő se jött a szobából; Tamás iskolába került, betűvetésre.

Egy szünetórán, amikor a rektor szunyókálva ült ki a méhesbe, történt, hogy a harangozó fia, szétvetett lábakkal, Tamás elé állt.

– Azt mondd meg nekem te-e, – húzta el a szavakat, – hogy ki volt, mi volt az apád, anyád!

Tamás elvörösödött.

– Nem tudom, – suttogta. – Úgy mondják, nagyapóék találtak meg a jegenye alatt.

A fiúk nevetgélve, a lányok vihogva állták körül őket.

– Hiszen lehet, hogy így van – nézett sunyin a harangozó fia – lehet, de akkor meg bizonyosan zabi gyerek vagy, kisöcsém!

A féllábú csendőr fia is belekotyogott.

– Az a', apátlan, névnélküli senki! Vagy talán a jegenye az apád? Ezért hívnak Jegenyének?

Ettől a naptól kezdve, Tamás, ha elment a jegenye mellett, mindig megállt ott. Hosszan nézte el, miként rezegnek, csillognak a levelek, s miként zúg vékony ágai közt a hegyi szél...

Sokszor tért vissza a virágfakasztó tavasz – Tamás is emberré keményedéit már – amikor történt, hogy Gencsi Péter földesúr megunta a pipázást, meg a szoba egyhangúságát és elment Oszkár fiához, örökszállásra.

– Elpihent, – törülgette szemét Sári néni.

– Magunkra hagyott – sodorta fehér bajuszát Mihály hajdú.

Az ódon udvarház szobáiban kalapos urak licitáltak, – az egyiket Grünnek, a másikat Seligmannak hívták – s elvittek mindent, ami mozdítható volt, el még az ablakokat is.

– Kendtek pedig nézzenek más szállás után – mondta a hókafejű Grün úr Kakas Mihálynak, – mert lezárjuk az épületet, leplombáljuk.

Kakas Mihály azt mondta, hogy jól van és nagyot köpött Grün úr cipői közé, elintézve ezzel Sári néni készülő dikcióját és a maga szenteltvíz nélküli szavait.

– Megyünk Dávid sógorékhoz!

Sári néni megtömte a tulipántos ládát, ruháskosárba került a sok szép lilomos, búzavirágos tányér, a hosszúnyakú bütykös és miegyéb házi kellék.

– Te ugyan nem bánod, hogy a sógorékhoz megyünk? – nézett sunyin Mihály hajdú Tamásra. – Nem bánod, mert van ott valaki...

Tamás pirosodott, ügyetlenül kapkodott bajuszkája után:

– Ugyan már... ki lenne...

– Nos, no! – mosolygott Sári néni. – Hát a sógor lánya, a Virág? Vagy te másként hívod?...

Harmadnap az országúton sétálgatott Tamás a Dávid sógor lányával. Lementek egészen a malomig, hallgatták a lapátok kelepelését és eljátszottak a kecskegidákkal.

– Gridu, gidu – günnyögte a szökdécselő jószágoknak Virág. – Nézd, Tamás, milyen fehér, habfehér, az a rózsáspatájú!...

Tamás bólintott:

– Te is!

Visszafelé lassan mentek, az út porát nézve, gondolkozva.

Egy legényei fuvaros rájuk is kiáltott:

– Talán elaludtatok, hé? Vagy szenteltvizet ittatok, hogy... hahó, ne fogjon a szerelem?

Virág megrettent, pír futotta el és vagy két lépéssel odébb haladt a legénytől.

Tamás kuncogott.

– No, hallottad? De ilyenek ezek a fuvarosok!...

A jegenyénél megálltak. És elnéztek, áhítattal nézték, a sudármagas fát. Virág mosolygott:

– Itt találtak meg téged? Ó, de picike lehettél akkor... és most majd olyan vagy, mint a jegenye? Mi az, talán kedvedet szegtem? – halkult le és megfogta a legény kezét.

Tamás sápadtan mutatott a fa déli oldalára, ahol ezrével másztak a hernyók és nyálkás szálaikkal tokot fontak a levelek köré.

– Elpusztul! – suttogta és közelebb vonta a leányt. – Nem jó jel...

– Ugyan már! – intett Virág és a legény vállára hajtotta szőke fejét. – Minden jel jó, ha mellettem vagy!

Dehát mégse volt jó a jel!

Tamás elment katonának, elment a többivel, idegen katonák ellen.

A szomszéd városka állomásán, ahová majdhogy az egész falu (talán a lábnélküli Firguc nem) kísérte el a legényeket, embereket, azt mondta Virág:

– Várlak!

Mihály hajdúnak még a dohány se ízlett.

– Már, fiam, megpróbáljuk mi is a várást – mondta – de úgy vélem, hiába.

Sári néni rábólintott:

– Tudod, lelkem, öregek vagyunk már...

Messze járt a vonat, fenyvesek között, vízválasztókon, de Tamás fülébe állandóan egy szót vertek a kerekek: várlak!... várlak!...

Reggel felé valami belenyilalt a szívébe. – Nem búcsúztam el a jegenyétől! Mint a csendőr fia mondta, az apámtól...

Azután egy-két puskalövés, borzalmasan sok ordítás, káromkodás, lövészárokból ki, be... és végül Szibéria, a fogság!

– Éppen ide vágytam! – sóhajtott a vonaton egy cigány, aki mindenét elhagyta, de a szárazfáját ott szorongatta a hóna alatt.

A várost Nizsni Udinszknak hívták és a Csuna folyó mellett feküdt. A házak fagerendákból voltak összeróva, meg a tetőzet is, csak a sztaroszta házán és a zemsztvoszkaja dómon, a hivatalnokok szállásán, volt cserépből a tetőzet.

A folyó mindkét oldalán végtelen erdők terültek el.

– Már innen ugyan nem kerülünk el, soha! – mondta egy jászsági huszár, amikor meghallotta a muzsikoktól, hogy gyalogmenetben hónapokig lehet a “Zaigán" barangolni.

– Pedig várnak – meredt az erdőkre Tamás. – Virág, Mihály apó és anyó... A jegenye!

Kerek nyolc esztendőre rá, hogy elment, vissza is jött Jegenye Tamás.

Megpihent akkor már a falu. Este volt. Sötét volt és permetezve hullott az őszi eső. Lassú léptekkel jött a hegyoldalon és néha megállt:

– Vajon?

De nem mondta ki, még gondolatba se, hogy fél, irtózatosan, jobban, mint a cserkeszektől, akik nagajával simogatták a hátát, vagy mint Bohunektől, a cseh manipulánstól, aki ronda, gyalázatos életének minden napját, ronda, gyalázatos árulkodásnak szentelte.

Megállt. Lenézett a völgybe. Kutyaugatás hangzott fel onnan. Kilencet ütött a templom harangja.

– Egy...négy...hét…kilenc – és könny csordult a szeméből. – Az én falum...

Rohanva indult meg a lejtőn. Pedig a lába alig-alig bírta ám. Fájt. Végtelenül hosszúak Oroszország útjai. Gencsfalváról legfeljebb a Vénusz csillag van távolabb, mint Nizsni Udinszki – gondolta, amikor hátába nyílalt a fájdalom.

A falu felső tövénél lassabbra fogta lépteit. (Szíve is vert, de hogy, majd a földhöz vágta.)

A “Medvetalp" kocsmánál elsurrant. Valaki énekelt odabent: “Hej, Kati, Kati"...

– De jó a kedved – irigykedett és nekibúsulásában nem is vette észre, hogy Virágék háza előtt áll.

Megfogta a léckerítéses ajtó kilincsét, de azonmód el is engedte.

– Teremtőm, ha?!

Egy fiatal leány jött az istállóból, egyenest a kapu felé. Karján kanták lógtak, verődtek össze.

– Jaj! – rettent vissza, amikor meglátta a szakállas, koldusforma embert. – Akar valamit!

Tamás bólintott:

– Kakas Mihályék! – és a kerítésnek támaszkodott. – Meghaltak?

– Meg – bólintott a leány. – Már régen.

– No, ne siess! – szólt a leányra – és te... te tudod, mi van a Dávid Virággal?...

Nyílt a ház ajtaja és a lámpa fényében egy nő volt látható.

– Az asszonyom – mondta a leány és felkapta a kantákat.

– Erzsi! – kiáltott az ajtóban álló. – Mikor viszed már a tejet? Vár a tiszteletes úr. Siess.

Megismerte: a Virág volt.

Dülöngélve, mint a részeg, indult tovább. Mintha tűz égette volna, oly melege volt. Nyitottra vonta szét az ingét és hagyta, hogy a mellét nedvességgel vonja be az eső.

Amikor az udvarházhoz ért, körülnézett.

– Ez is! – hagyta el a szó.

Mert a jegenye, kopaszon, kiborított gyökérrel feküdte meg az országút árkát.

Tamás térdre bukott, de gyorsan feltápászkodott, kihúzta ösztövér alakját... és nevetni kezdett.

Barátom, aki nagy vadász, bérli most a Gencsiportát. Amikor először voltam nála – mindjárt az első délutánon – feltűnt nekem egy öregember. Az öreg hangtalanul ült egy kidöntött jegenyén és mosolyogva nézte az elmenőket.

– Öreg? – nézett rám a barátom. – Nem lehet több harmincöt évesnél. Ellenben bolondnak aztán bolond! Amolyan falusi tragédia és az a legszomorúbb, hogy nem emlékszik semmire se. Ha érdekel a története?...

Mi a faluban és az egész Felvidéken egyszerűen Kószakürtösnek hívtuk. Lehet, hogy volt becsülete, családi neve, de erről senki se tudott. Ó se tett erről említést és büszkén viselte a ráakasztott nevet, mint valami nagy érdemrendet, címet, a háborúk világából. Kószakürtösnek hívták, mert egy régi trombitát hordott a nyakában kék-veres zsinórra akasztva. Mikor évszakonkint megjelent a falu határában, megfújta a rézhangszert hogy jelezze jöttét, ő mindig trombitaszóval vonult be, mint valami középkori fejedelem, persze csak gyalog a legnagyobb egyszerűségben, a hazaért kiszolgált obsitosokhoz méltóan. Bakancsát csak télvíz idején húzta fel. Spórolni kellett a bakanccsal, mert egy pár volt, és minden holmijából csak egy volt. Az élet örök katonája volt a Kószakürtös, nem tudta felejteni az ezredek menetelését, a puska ropogását és a trombita hangját, úgy lépkedett, mint régen a boszniai okkupáció idején valamelyik ezred sorában, kihúzta magát feszesen. Talán idők során már nem az ezredsorban járt, hanem az ezred előtt, mint annak parancsnoka, persze képzeletében. Kékes-szürke posztósipkáján ragyogott az F. I.-vel áttört gomb, a barna mundér, bár a foltozás nagyon meglátszott rajta, mégis tiszta és kefélt volt. Szerette a rendet, mint a katonáskodás fontos kellékét. Nagyobbacska gyerek voltam, mikor először láttam a Kószakürtöst.

Májusvégi délután volt.

A hegyoldalon kaszálták a füvet, a szellő felém hozta az elterülő fű suhogását és a kaszapenge zenéjét, mikor valamelyik ember végighúzta rajta a fenőkövet. A szellő simogatta az akác levelét, fehér pihéket szórt asztalomra: a nyár havát. Méhek kergetőztek a fonnyadó szirmok fölött és néha bebújtak valamelyik kehely be, megdézsmálni a virág csemegeüzletét. Álom nehezedett szempilláimra és mind fáradtabbnak éreztem a fejemet. Talán az álom üdítéséből az első szippantásokat már meg is tettem, mikor kürtszó harsant fel a völgy felől!

Nem idevaló volt ez a hang, trombitaszót errefelé még nem hallottam. A kutyák is felpislantottak elnyúlt heverészésükből és felém néztek. Mi történt? A kürt gazdája indulóba kezdett, vígan, ütemesen, mintha buzdítaná lépteit. A hegyoldalon kaszáló emberek abbahagyták a munkát, és kalapjukat megemelték az ismeretlen kürtös felé; majd hosszan néztek egy irányban. Mi lehet ez a trombitás ember? – gondolkoztam, mert katonák erre nem jártak, csendőrök pedig nem trombitáinak. Az előttem fekvő könyvet végleg becsuktam és elhatároztam, hogy megkeresem a trombitást. A csöndes májusi délutáni utcán szinte a légy csobogózását is meg lehetett hallani. Lépések közeledtek. Láttam, hogy az akácfák mellett valaki elmegy, de az orgonabokrok miatt nem vehettem ki alakját. Labocán, a nagy tót kutya morogni kezdett, majd átcsapott abba a mély kaffogó brummogásba, ami az öreg kutyák jellegzetes tulajdonsága. A kapu irányába tekintettem. Barna katonaköpenyes ősz bajuszú ember állt ott. Laborcán kutyám is abbahagyta a zsörtölődést és farkát csóválva közeledett az idegen felé. – Jó ember lehet – vélekedtem, mert Laborcán kutyám jobban ismeri a fajomat, mint én. Megsimogatta a kutya fejét, majd egy trombitát kerített elő és bele akart fújni.

– Talán alusznak odabenn a háziak? – kérdezte, elvonva a kürtöt a szájától.

Intettem, hogy igen.

– Na, akkor nem trombitálok, kis öcsém, hanem adj pihenőt katonatársadnak.

Mielőtt bejött volna a kapun, leakasztotta vállára vetett bakancsait és felhúzta.

– Így kívánja ezt a reglama, hát nem vétek ellene – nevetett felém az obsitos.

Leültünk az asztal mellé. Az obsitos figyelmesen nézett reám, majd megszólalt:

– Te, kis öcsém, nem is tudod, hogy ki-miféle ember vagyok én, mert eddig nem láttál. Látod ezt a medáliát! – itt elvonta a köpenyt és zubbonyára mutatott, hol egy sárgaréz érem fityegett két szolgálati kereszt mellett. – Látod? Nagy harcok árán lehetett ilyet szerezni, úgy harminc egynéhány évvel ezelőtt.

Büszkén nézett a medáliára, amit én csodálkozva szemléltem.

– Meséljen bácsi a háborúról – szóltam könyörögve az obsitoshoz.

– Nem lehet fiam, mert több jóismerősömhöz be akarok nézni, de ha hallani akarsz történeteket tőlem, akkor gyere fel este a pakulár kunyhójába, ott megtalálsz.

Felállt és az égre mutatott:

– A madarak harcosa!

Egy kőszáli sas lengett a házunk felett kiterjesztett szárnyakkal. Lomhán szállt körbe-körbe. Nem vágott oldalt, hanem lassan-lassan emelkedett a magasság felé, mindig rövidebb körökben. Végül csak pontnak látszott a sas és nemsokára elnyelte a napsugár fénykévéje. Az obsitos mosolygott, mint a gyermek, ki kedvenc ajándékát kapta.

– Háború lesz! – mondta röviden.

– Honnan tudja ezt a bácsi?

– Ha a sas egyenesen az ég felé száll, az mindig háborút jelent. Mert megy fel az égbe, hogy a csodakardot lehozza.

Az obsitos egy-két lépést tett a kapu felé.

– Mindig háborút jelent az, kisöcsém – szólt hozzám, távolodva. Majd a kapunál megállt és a sapkaellenzőhöz tette a kezét. – Kószakürtösnek hívnak... majd elfelejtettem a nevemet, megmondani... Este gyere el a pakulár kunyhójába, mesélni fogok arról, mit nemsokára magad is látni fogsz: a háborúról.

Eltűnt az orgonabokrok között.

A Kószakürtös! – sóhajtottam, mert ez a név úgy hatott rám, mint valami tárogató szó a messzi éjszakából.

Eljött az este.

A tiszta májusi délutánra hatalmas viharfelhők feküdtek. A Nagy-Kopasz felett megvillant néha az ég elektromos fénysugara. Az ablaknál álltam és vártam, hogy mindenki lepihenjen a házban, mert a Kószakürtöst akartam felkeresni a pakulár kunyhójában. A kapu előtti petróleumlámpa fényében átvágott a denevér, bogarak után repülve. Az istálló felől valamelyik borjú elbődült, mert érezte a levegőben a vihar közeledtét.

Kimásztam az ablakon. Olyan volt a kert, mint a világűr: csendes és hangtalan. A levelek meredten csüngtek az ágakon, mintha elaléltak volna a melegben, mely a nyári viharoknak előjele. A fű is zörrenés nélkül feküdt el a talpam alatt. Szívem erősen dobogott, mert félni kezdtem az éjszakától, a sötétségtől és a hangtalanságtól. A pakulár kunyhója nem volt nagyon messze – vagy húsz perc járásnyira – de késő este nem jártam erre és az éjszaka megnöveli a percek számát. A rövidebb utat választottam, az erdőn keresztül. Az óriás lucfenyők zúgni kezdtek. Elárvult száraz tobozok hulltak a lábam elé, amint a fák koronáit szélroham ragadta meg. Kövér esőcseppek kopogtak az avaron mind gyorsabb és gyorsabb ütemben.

Futásnak eredtem. Nekivágódtam a fáknak, de nem éreztem az ütéseket, mert a félelem erősebb, mint a fájdalom. Végre előttem volt a rét és a villámok fényében láthattam a pakulár kunyhóját. Egy alak szaladt felém. Megismertem, a Kószakürtös volt.

Elájultam, mert csak arra emlékszem, hogy erős kezek ragadtak meg és emeltek fel...

– Na, kis öcsém, te a szavadnak álltái, de jobban tetted volna, ha otthon maradsz és most az ágyban hallgatod a vihart.

Körülnéztem. Szalmavackon feküdtem, a fejem felett faggyú-mécs pislákolt és az egész helyiséget a juhtúró illata járta át. Előttem a Kószakürtös állt és egy pálinkás bütyköst dugaszolt.

– Bizony, jobban tetted volna, ha otthon maradsz – ismételte szavait. – Úgy látom, a pálinka helyrehozta a szívműködésedet.

A falba erősített zsírospapiroson keresztül láttam a villámlás fényét. Szünet nélkül dübörgött az ég. A dübörgésen keresztül áthallatszott az eső zuhogása. Vájjon mi lesz, ha otthon valaki benyit a szobámba, és nem talál ott! Az öreg pakulár lassan rágcsált valami kenyérmaradékot.

– Az úrfi, úgy látszik alszik, – szólt a mellettem kuporgó Kószakürtösnek, mert lehunyt szemmel feküdtem vackomon.

A megszólított valószínűleg bólintott, nem hallottam a válaszát.

– Olyan ez az éjszaka, mint Bandin Odzsáknál sok évvel ezelőtt... – mormogta a Kószakürtös.

– Kolasini arnauták voltak előttünk – folytatta egy kis szünet után, mert hangját elnyomta az égzengés. – Gondolhatod testvér, mennyire tizedeltek bennünket ezek a nyomorultak, mikor megszólaltak a dobok és a kürtök és mi rohamra indultunk! A bosnyák is van olyan bátor nép, mint mi vagyunk, hát ölre mentünk, mint a toportyánok, martuk egymást...

– Valaki kopog – zavarta meg beszédjében a pakulár.

Mind a ketten az ajtó felé tekintettek. Házigazdánk lomha léptekkel ment az ajtóhoz és kinyitotta. Az orkán beüvöltött és egy esőtől megtépázott kutyát lökött be az ajtón. A kutya szűkölve szaladt hozzám és nyalni kezdte a kezemet. Laborcán volt ez, a nagy tót kutya.

A kószakürtös könnyezve nézte a kutyát.

– Olyan, mint a katona. Utána megy a gazdájának a viharban a legnagyobb dörgés közepette, így tettünk mi is, mikor a Csillucsi hegyen bömbölő ágyú ellen indultunk a bándin odzsaki ütközetben, főhadnagyunk után. Golyó találta parancsnokunkat. Karjaimban esett össze. Balkezemmel parancsnokomat tartottam, jobbommal ezt a kürtöt fogtam, amit itt láthattok.

Talán az emlék hatása alatt leemelte a falra akasztott kürtöt és belefújt. A pokoli viharban is tisztán búgott a kürtszó, mint a Csitlucsi hegyen, amikor a lőporfüstös magyar fiúk elfoglalták az arnauták ágyúját... A kószakürtös megsimogatta a trombitát és beszélni kezdett:

– Parancsnokunk látta katonáinkat bevonulni Novibazárba, de mikor leszállt az este, megfújtam trombitámon a takarodót, mert a sötétben egy őrtűz mellett feküdt kiterítve a mi gazdánk...

A dörgés és a villámlás alábbhagyott, csak az eső hullott szakadatlanul. Házigazdánk, a pakulár, száraz gallyakat tett a tűzhely parazsára. A Kószakürtös felállt a kis padkáról, nyakába akasztotta a trombitát, hátára vetette a tarisznyát.

– Nemsokára megszólalnak a kürtök – mondta próféciás hangon – őrtüzek fognak világolni az éjszakában, mellettük sok-sok hős lesz kiterítve!

– Hová mégy, hej! – kiáltott a pakulár, mert a Kószakürtös félretolta a reteszt és eltűnt az esőben

– Bolond ez, szegény, higgye el az úrfi – szólt hozzám a pakulár – de én a délután látott sasra gondoltam, mely talán a felhők felett száll, hogy lehozza a magyar népnek a csodakardot.

A Kószakürtösnek igaza volt. Pár hónap múlva kitört a háború. Kozákok vágtattak át a falunkon; sok házat gyújtottak fel, sok tehetetlen embert vertek el kancsukával. Láttam a háború minden borzalmát, gyerekeszemmel éreztem minden szenvedését. Az obsitosnak hírét se hallottuk, pedig kérdezősködtem utána: mindhiába. Elmúltak a háború évei és jött a történelmi Magyarország legnagyobb szégyene a cseh légionáriusok hada. Fekete vonatok vitték akkor azokat a szomorú embereket az új határ felé, kiket az új béke nem rendített meg magyar hitük mellett.

Mezőlaborc állomásról indult a vonatunk, mikor barnaköpenyes, síró öreg ember szaladt az állomás peronjára. Egy katona megragadta a kezénél, de az öreg kiszabadította magát és rohanni kezdett a vonat után.

A Kószakürtös volt.

Ma ellustálkodtam az időt, nem törődtem az óra csengetésével, és amikor fölébredtem, már a reggeli nap fénye vetődött a szobám falára. Pedig úgy volt, hogy hajnalban vaddisznó után indulunk, végig a pohánkái erdő irtásán, a Kopasz tövében elterülő tölgyesbe, ahol tegnap több agyart hallott a vadőr… Igen, legalább így terveztük, de nem vitt rá a lélek, hogy fölkeljek és otthagyjam az ágy melegét, amikor tudtam, hogy odakint vaksötét van, nehéz, tüdőt fojtó köd üli meg a völgyet és a vadászlak környékét... Hideg, felhőmódra gomolygó, nyirkos köd. Nem mozdultam, hagytam, hogy berregjen az óra, és amikor elhallgatott a kis masina, ijedten figyeltem, hátha meghallom Gábor vadőr lépteit, az öreg Gáborét, aki nem ismer kegyelmet, ha vaddisznóles van kilátásban.

– Háromkor tessék kopogni – mondta tegnap este – mert úgyis csak hatra érjük el a tölgyest...

– Jó – bólintottam – rendben van, Gábor bácsi, háromkor zörgetni fogok...

De nem zörgettem se négykor, se ötkor, hanem bevártam a feltámadó nap fényét és néztem, figyeltem, mint lopakodik beljebb a fénysugár. Először a tetőgerendák világosodtak meg és a fal felsőrésze, majd a tükör színesedett meg és szórta szét a sugarakat, nem sokkal később a két agancs is glóriát kapott... A függőlámpa üveggömbjében csillogott a petróleum, aranyosan, mintha aszú lett volna, nem pedig harminckétfilléres folyadék.

Világos volt... és megzörgették az ajtót.

– No, ez bizonyára az öreg – véltem és kiszóltam, hogy rögtön, azonnal, csak felkapok valamit, és közben azon gondolkoztam, mit hozhatok föl a mentségemre, amikor majd előttem áll, lábait szétvetve, hamisan hunyorítva, jobb mutatóujját feltartva: úgy-e, úgy-e, jobb az ágy, mint a hajnali cserkelés?... és ráadásul nem hiszi el azt, amit mondok, hogy: nem hallottam a csengetést, sokáig olvasgattam, elnyomott az álom – szóval, nem hiszi el a védekezésemet.

– Á, á – húzza el ilyenkor a száját, ami a legnagyobb rosszalás nála és hiába minden érvelés: – Á, á!...

De nem Gábor állt a küszöbön, hanem a Tukk kutya, az én hosszúszőrű kutyám, boldog pofával – szeme villog és nyelve kilóg – hogy viszontlátjuk egymást! Tukk különben a legudvariasabb vizsla a világon, kopogás nélkül nem jön be az ajtón és ha nem engedik be, hát nyugodtan vár, akár órákat is, a küszöb előtt! Pedig ugyancsak hideg volt mostanában, hiszen február vége felé járnak a napok, de Tukk elüldögél a hóban vagy a vizes földön, ha várni kell, és nem zúgolódik. Ilyen a természete!

Hogy ott álltam az ajtónál, láttam, hogy Gábor kunyhója zárva van. Ablaktáblái betéve... szóval, nagy némaság, árvaság az erdészlakban! Az öreg bizonyára elment és itt hagyott magamra, mint már annyiszor, ha megharagudott rám. A két dakszlit is elvitte magával. Hanzit és Helént, két hosszú, görbelábú barnaságot, Tukk ellenségeit.

– Így legalább nyugodtan leszünk – véltem és Tukk is ilyesmit forgathatott a fejében, mert nem szaladt nagy üvöltéssel Hanzi és Helén vacka felé és élvezettel szipákolta a, nap melegét.

Egyszerre csak fölfigyelt a kutyám: elnyúlt, tapsifüleit hátrafeszítette és hörögve szívta be a levegőt!... A fenyves ösvényén léptek közeledtek, cammogó lassú lépések – jól lehetett hallani, nagy volt a csend, mindössze egy seregély berregett a háztetőn. Tukk óvatosan mászott előre, majd futni kezdett és eltűnt a fák között.

– Ne, te, ne! – dörmögött valaki, hogy megnyugtassa a kutyát. – Elhallgatsz, csiba, elhallgatsz már! – Mert Tukk ugyancsak hangoskodott, ahogyan a torkán kifért.

Valaki nagyot kiáltott:

– Csiba, te, ne ugasd már Simonkát! Nem ismersz meg!...

És Tukk elhallgatott.

Pár pillanat múltával pedig ott jöttek mind a ketten az erdészlak felé és Simonka, a bicegő, a vén csavargó, aki őszkor délre vándorol és csak ilyenkor tér vissza a hegyvidékre, örömmel integetett felém:

– Megjöttem, lelkem, megjöttem! Vége van már a télnek, lelkem, azért jöttem meg...

Mert csodálatos, de így van, hogy Simonka jöttével megváltozik az időjárás! Amikor ő végigtopog a mi görbe, fából eszkábált falucskánkon, mindenki tudja már, hogy vége a télnek, hogy meghalt a tél és igaz, nagy nyugalommal lehet megkezdeni a kora tavaszi munkálatokat, minden félelem nélkül, mert ha Simonka visszatér, másnap már a költöző vándormadarak is megjönnek és egyszeribe tavaszi lesz az időjárás.

Nagy tekintélye is van a vénlegénynek errefelé: még a falubíró, Zamecsnik is ad neki szállást, ha kér. Ez pedig nagy szó ám, mert Zamecsnik annyira védi, fukarkodik a házával, hogy inkább elmegy vendégségbe, csak ne kelljen nyitogatni az ajtókat, vetegetni az ágyakat és csukogatni az ablakokat. Igen, Zamecsnik már ilyen ember, nem lehet rajta segíteni, de ha megáll a háza előtt Simonka és beszól, hogy: – Hallod-e, testvér, szállás kell!... – akkor Zamecsnik, bár zöld és piros színben játszik az arca, szívélyesen tessékeli Simonkát:

– Gyere, gyere, apó, nagy örömmel látlak!.,. Szóval, Simonka tekintélye mérhetetlenül nagy. Simonka tehát ott állt előttem. Tavaly óta nem változott semmit: ócska vadászzekéje most is a régi, tépett és agyonfoltozott, bocskora se különb, mindössze talán több rajta a bőrzsineg, ami összetartja, lábra igazítja a bőrdarabokat. Átölelte a vállamat:

– Na, csakhogy már téged is látlak, pan tekintetes! – és érzékenyen nézett rám: – Mert igen sokszor gondoltam rád, mint a jó barátaimra mindig, ha távoli utakon egymagám barangoltam. Mi lehet velük, élnek-e, halnak-e?... így gondolkoztam, de előbb biz' nem jöhettem, csak most, hogy távozóban van a tél. Krisztuskám, de örülök, hogy itt lehetek, a hegyek között, pan tekintetes!... – és szorongatta nagy szeretettel a karomat.

Simonkát illő fogadtatásban részesítettem. Megkínáltam fenyőpálinkával, szalonnával és kenyérrel, hálásan köszönte.

– Jó nektek, hogy mindig van valami a konyhán... bár azért nem cserélnék veletek. Nem én, nekem így is jó. Hej, a szabadélet, az ám a valami!

Torzonborz fejét megrázta és kétszer-háromszor ismételte:

– Az ám a valami!

És elmesélte, hol járt, merre, micsoda városokban, falvakban. De azért mégis erre a legjobb, itt a szülőföldön.

– Igaz-e Simonka? – kérdeztem.

– Igaz hát! Ismerek mindenkit, minden embert, asszonyt, gyereket, hát idehúz a szívem. Csak ez a bolond kutya nem ismert meg és majdhogy ölre nem mentünk...

Vagy egy órát üldögélt nálam az öreg és amikor szedelőzködni kezdett, hiába tartóztattam:

– Hát maradnék én, de most nem lehet, majd legközelebb. Tudod, szeretném már mielőbb viszontlátni a többieket is... Lukecska Mátét, Csappantó Gergelyt, Zamecsniket, Kővágó Bencét és mind a falubelieket...

Ócska kalapját a feje búbjára nyomta, zsákból készült tarisznyáját a hátára lendítette:

– Na, áldjon az Isten – és menni készült, de megállt az udvaron és a magasba mutatott: – Lám, a madarak is jönnek már visszafelé!...

Fent, a magasban, fellegek távolában, vadlibák szálltak a Kopasz irányába. Elnyújtva szálltak, hátrafeszített lábakkal és furcsán rikoltottak onnan a magasból.

– Most már elhiszed, hogy vége a télnek? – mosolygott Simonka és Istennek ajánlotta magát – Minden jót...

Este jött meg Gábor vadőr. Alig fogadta a köszönésemet és amikor elmondtam neki, hogy itt járt Simonka, foghegyről felelt:

– Így is jó, legalább kevesebb lesz a vaddisznós alkalom! Mert talán nem akar a tekintetes úr a bozótosban cserkélni utánunk?...

És becsapta maga után az ajtót.

Ilyenkor őszelőn, amikor a szőlő gyümölcse körül száradni kezd a levél, előkeresem kézitáskámat, beleteszem az útiholmit és elindulok egy kisváros felé.

Szüretelni megyek, de nem oda, ahol víg társaság hahotázik a présház körül és Demeter fiának, Dionysosnak tiszteletére isszák a hegy levét. Az én szüretem valójában nagyon különös szüret, nem lehet vígnak nevezni, de szomorúnak se, mert az életemben nincsen vigasság és szomorúság, csak csönd van, mint Boldogasszony éjszakáján, amikor a tücsök danája a nibelungok fegyvercsörgéséhez hasonlít.

Az én szüretem egészen különös szüret. Nem viszek magammal széles csípőjű szedőlányokat és markos taposólegényeket. Házam előtt nem nyikorognak lombbal és virágfűzérrel díszített szekerek, nem topognak Pántlikás paripák, nem hangzik fel a guruló hordók sajátságos bummogása. Amikor én szüretre megyek, házam épp olyan csendben van, mint a téli hónapok fehér magányában.

A múltat szüretelem minden évben, amikor a nyár ablakán beköszönt az ősz. Végigjárom az utcákat, megnézem az erdőt, ahol halkan permeteznek a juhar- és nyírfákról az elgyengült levelek. Kimegyek a temetőbe, elüldögélek a kripta előtt, tépdesem azokat a szemeket, melyek a múlt fürtjén teremnek számomra... ahova megyek, csak ilyen lehet a szüret.

Este van, amikor elindul a vonat.

Kinézek az ablakon. A vonat lámpáitól megvilágított fák és épületek fázósan vonulnak visszafelé. Néha előbújik a hold, akkor is csak fákat látni a messzeségben és házakat, szegény emberek zsuppos házacskáit.

A külső és belső monotonság magamban is egyhangú képeket idéz fel. Egy leckeóra jut eszembe, amelyen szintén ez az érzés vett rajtam erőt. Az iskolánk udvarán álló fák hasonlók voltak azokhoz, amelyeket a vonatból látok. Ugyanaz az unalmas beszéd hangzott a tanár szájából, mint itt a fülkében. Mindnyájan csendben ültünk, mert az ősz elaltatta fiatal idegeinket. Olyan volt ez az óra, mint maga az élet: egyhangú. Ha más módozatokban is, de mindig megismétlődik az, ami elmúlt.

A vonat pedig megy az éjszakába, néha-néha szikrák pattannak az üveghez, mintha apró gondolatok lennének.

Mikor az óra átmegy az éjfélen, nagyot zökken a vonat.

Szívemre ránehezedik a szomorúság és a bánat. Az ablakból egy kis állomás-épület körvonalait látom, és a két halványan pislogó lámpa közötti táblán kopott betűket: itthon vagyok.

A kalauz idegen nevet kiált és ez a név belehull az éjszakába, mint az augusztusi csillagok az űrbe, mert utána megint csak csillagot látunk – a régit.

Valójában megszállt területen vagyok, de a kis állomás csöndje és a vonat dobogása a régi impressziókat adja, mint évtizedekkel ezelőtt, vagy annál is régebben. Halkan lépek a sínek között. Úgy érzem, erősebb lépésre vége van a varázslatnak és nem leszek hazatérő kis diák, kinek szívében csendben ver az öröm, mert itthon vagyok. Csak az a szokatlan, hogy nem látok senkit a szomorúan pislogó lámpák alól integetni... és nem hallom senkinek a hangját, hogy nevemen szólítana. A lámpák alatti padon cseh mundéros katona bóbiskol. Bent a főnöki szobában kattog a Morse-gép, mert a gépek nem törődnek se az éjszakával, se a nappallal, hanem rendületlenül zakatolnak és kattognak.

Átmegyek az állomás folyosóján.

Alszik a város. A házacskák furcsán-görbén lapulnak egymáshoz. Kovica-pék házán ide-oda leng a zsalugáter és nyikorog, mert talán sohasem érte tengelyét holmi zsiradék. Akasztója megkopogtatja a ház falát és ha a Kovica kisasszony olyan fiatal, mint amikor utoljára láttam, akkor talán felsóhajt, vagy megborzong a zsaluakasztó koccanására, mert ebben az órában jártak erre valamikor az eperjesi diákok, hogy fenzterlizzenek a zergelábú és babaarcú “zsemlegrófnőnek". Kovicáék kapuja előtt most is ott hever a malomkő. Felületén végigvonom kezemet: betűk vannak belevésve. A nagy háború első évében, mikor a téli hóförgeteggel együtt jött a muszka a Kárpátokon keresztül, több diáktársammal együtt belevéstünk két szót: Hazádnak rendületlenül!... Azóta sok minden történt, sok szomorú dolog, – a nemzeti színű szalagot ideát az almárium fenekén kell őrizni, – de a Kovica-pék háza előtt őrködik a malomkő, ügyetlenül vésett betűivel...

Köpenyembe belekap a szél, a Tátra szele.

Megilletődéssel veszem le kalapomat, mert a barátok templomában megszólal a harang. Éjjel a harangszó mindig úgy hat rám, mintha a templom énekelne... valami misztikus imádságot, amit csak az éjszaka-és a templom szerelmese ért. Ilyenkor megelevenednek a boltozatos kapufa alatt álló kőszentek. Csodálkozva néznek a vándorra, aki lehajtott fejjel áll előttük. Mindnyájan, a szentek és a vándor, áhítatos csöndben hallgatják Szent Márton harangjainak énekét.

Alaktalan rongyokba bugyolált ember tápászkodik fel a kolostor fala mellől.

– Hő! hő! – integet a rongy tömeg és cammogó léptekkel jön felém.

Felismerem benne a bolond Gubacskát, városkánk torz Calibánját, kitől kisgyerek koromban jobban féltem, mint a cigányoktól, vagy a kéményseprőtől. Azóta Gubacska öreg lett, csúfosan öreg és nem is annyira félelmetes, mint inkább szánalomra méltó jelenség. Csapzott ősz haja a szemébe lóg, kidülledt szemei még értelmetlenebbül bámulnak a világba, mint valamikor. Hosszú karjait a levegőbe lóbálja széles ívű esetlenséggel, fejével pedig minden lépésnél biccent.

A szenteket talán valamelyik bártfai mester faragta, nehéz mívű illatos fenyőből, sok-sok évszázaddal ezelőtt, mert látni rajtuk a középkori művész áhítatát. A három szent között dülöngélő bolond olyan, mint valami nagy, fekete, szőrös pók, az óriások birodalmából.

– Hő, te-e-e, tolvaj! – dadogja meggyőződéssel Gubacska, mikor megáll előttem. Kidülledt szemeivel merően néz rám, majd egy-két másodperc múlva folytatja:

– É-én az őr vagyok.

– Mi vagy, Gubacska! – kérdem.

– Az őr vagyok, hő. Én őrködök a városra. Rongyai alól előkotorász valami régi rozsdás istállólámpát és egy törött buzogányt.

– Ezekkel őrködök. Elmosolyodom.

– A lámpádon nincs is üveg.

– Mi, mi nincsen!

– Nincs üveg, tűz sincs benne, meg a buzogány is törött. Furcsa éjjeli őr vagy!

– Hő.

A lámpát és a buzogányt lerakja a földre. Fejét ide-oda billegeti. Gondolkozik.

Elered az eső. A szenteken kopognak a cseppek, meg az udvarról áthajló fák száraz levelein is Elindulok. Gubacska is felszedi a cók-mókját és jön velem. Lassan ballagunk a régi, hegyesre épített, keskeny házacskák között. Gubacska megszólal:

– Te-e, ez csak tekintély. A lámpa meg a bunkó tekintély, látok én a lámpa nélkül is.

– Miért gondoltad azt, hogy én tolvaj vagyok? – kérdem a furcsa őrtől.

– Mert, mert ilyenkor csak azok járkálnak. Te-e mért járkálsz?

– A vonatról jövök. Most érkeztem – messziről.

– Messziről? Minek jöttél?

Kísérőm dülöngve jár, hol a falhoz ütődik, hol hozzám. Zsákba bagyulált lábai cuppognak az esővízben.

– Azért jöttem, hogy szüreteljek.

A Galibán torz arca vigyorog. Fulladozva beszél:

– Itt nincs szüret. Már régen nincsen. Elvették a szüretet. Azok a lapos sapkások.. a hegyek túlsó oldaláról jöttek. Elvettek mindent. Érted? Minek jöttél?

Ijedten pislog rám Gubacska. Imbolyogva megy el mellőlem, majd futásnak ered. Ügyetlen lábai nehezen viszik lomha felsőtestét. Megcsúszik a sárban, rozoga lámpája nagy puffanással vágódik a szomszédház kapujához. Az esőtől ázott utcán végigszáll a szegény öreg kiáltása: El ne árulj!

Sehol se gyullad fel világosság, nem nyílnak sehol ablakok: A házak olyanok, mint a kripták: magányosak, némák, csak a múlt van beléjük temetve. A megfordított címer mögött nincsen élőlény.

Remegő kézzel veszem elő zsebemből a kapukulcsot... A kertben és a folyosón az őszi éjszaka nyugszik vizesen és a közeledő halál nyugalmával. A kutyaól üresen tátong: előtte összegyűlt esővíz és a vizén két fulladozó száraz levél. Önkénytelenül egy ősi olasz szonett sorait mondom:

– Pero non mi destar! Deh, parla basso! (Könyörgök, fel ne költs, beszélj halkabban!)

Halkabban... Szobámban ég a gyertyavilág. A kopott, diákmesterember kezétől összefaragott asztalra dőlve, kócos hajú apró fickó alszik. Prémmel szegett ködmöne még a gyertyafénynél is kopott patinájú. A kis legény előtt könyv van, a könyv lapjai között kép: Jézus a háborgó tengeren... A falon az én kakukkos órám, de nem látom a kakukk kedves fejecskéjét és nem hallom az óra büszke tiktakolását, mert amióta idegenek jöttek a városba, áll az óra!

Most gyerekéveim kápolnájában vagyok és halkan mondom a kis fickó nevét:

– Ábris!

Csodálkozva néz a gyerek, mert az életben még nem találkozott velem, de én jól tudom, hogy a ködmönös alvó az apátlan-anyátlan, Bölönte Ábris. Szülei a cseh “bevonuláskor" eltűntek és azóta magában kocog az élet útján, a negyedik elemista Ábris gyerek, öreg nagynéném gondozza.

Megmondom, ki vagyok. A sápadt parasztarcocska mosolyog:

– Haza teccet gyönni?

A kertre nyíló spaletta nyitva van. Az eső már elállt és az égen felhők lökdösik egymást, nagy rohanással. A patak mögött a nyárfásnál dereng a világosság: az új nap fénye.

– Hajnalodik – mondja a mellettem álldogáló Abris. – Nemsokára reggel lesz és akkor iskolába kell mennem.

Patkós csizmája kopog a padlón, amikor visszamegy az asztalhoz. Büszkén hozza elém a könyveket.

– Este magyar könyvekből tanulok, azokból, amiket a tekintetes úr küldött.

Átölelem a kopott kis ködmönt. Együtt nézzük Ábrissal a hajnal és az éjszaka küzdelmét. A kakukos óra lánca mintha zörögni kezdene, persze nagyon halkan, mint ez a hosszú ideig álló óráknál szokás. Nem nézek hátra, de érzem, hogy a kakukk is próbálgatja szárnyait és tátog hosszú csőrével, mert tudom, hogy itt van végre az ősz, amikor megindulnak az álló órák.

– Ott a nap! – susogja Ábris.

Túl a mezőkön lassan emelkedik a vörös korong. Ezüstös köd lebeg a nyárfás szegélyén és a patak felületén. A nap felől lomha szárnycsapásokkal varjuk közelednek... Azt mondja a rege, amikor Vereckén gördültek át a legendás ekhósszekerek, Szvatopluk népe a varjuk seregét látta szállani kelet felől, napfakadás idején...

A varjuk hátborzongató éneke elnyomja a kakasok kukorékolását. Lelkemben ébred a reménykedés:

– Dögrovás lesz!

Csendben figyeli a színek változását Ábris, sápadt arcán rózsásan pihen a napsugár. Talán az ő gyerekfejecskéjében is megfordul a gondolat, hogy ez az utolsó szüretnélküli ősz.