Bereci Szamó és én régi cimborák vagyunk. Mindössze annyi közöttünk a különbség, hogy gúnyám jobb, mint az övé és hogy én a faluban lakom, Szamó meg a hegyekben. Mert hegyi vadász, valójában erdész, de a maga vadásza. Hiszen a Dolina, ismeritek, fenét se ér. Boróka van rajta, meg cirbolyafenyő; olyan magasan emelkedik a többi hegy fölé, hogy az erdő, a tölgy, meg a luc már sehogyan sem akar felmászni az oldalán. A járás oda tette fel Bereci Szamót erdésznek, hogy lesse a boróka és a cirbolya növekedését, meg figyelje azt, hátha csoda történik: egyszer csak meggondolja a fenyves és mégis utat tör magának a köves rengetegben.

Van egy kunyhója, amely nem sokban különbözik a pakulárokétól, a kunyhóban két fekhely, egy szabadtűzhely, felette kondér az ágason és egy-két gúnya, juhbőrből készült ködmön az akasztókon. Mindezeken felül pedig – túróillat és avas szalonna szaga a kunyhó falai között... Bereci Szamó egyébként vidám legény, úgy köszönti Isten minden egyes napját, mintha ünnep lenne az. Mintha mindig terített asztal várná és a falubeli rokonok nem azon panaszkodnának, ha hetenként egyszer lejön a hegyről, hogy kevés a málé, a tej meg éppen hiányzik. Holott a gyerekeknek tej kell! És Szamó rokonságában, akár a többi falusi családban, annyi a gyerek, mint odaát a Lubin túl, Neviczkey nagyságosnak a zergekampó a díszes kastély még díszesebb falán.

Az este keveredtem ide föl, Szamó tanyájára. Napok óta egyre bíztatott már: lessük meg a siketfajdot odaát a Lubi oldalánál, de ez a koronás madár jóval többet tud az embernél és így történt azután, hogy hiába jártuk meg a hajnali órákban a fenyvest. Mert esik a hó, vágtázik a Dolina felett és közben a szél is üvölt hozzá! Mi ezt nem tudtuk, hittük, hogy a szép hajnal szép reggelt is hoz majd és csak lestünk, lestünk egyre a siketfajd dürgési helyén, hogy meghalljuk azt a különös, izgalmas hangot, a kelikezést. Meg a fűrészelésre emlékeztető zajt, amire errefelé azt mondják az emberek, hogy a fajd a favágóktól tanulta el.

De tévedtünk, Szamó éppen úgy, mint én, mert a hegyek csodálatos madara jobban ismeri a természet könyvét, mint akár Bereci Szamó. Megérezte a havazást, annak közeledtét és elmaradt a dürgés, a kelikezés éppen úgy, mint a fűrészelés. Egyet sem láttunk a hajnali sötétségben, nem rebbentek el felettünk a nehézkes szárnyak, nem reccsentek meg a fenyők száraz ágai... de megjött a hó, éppen akkor kapott el bennünket a szél, amikor a Dolina sziklái között kapaszkodtunk a kunyhó felé. Micsoda fergeteg támadt egyszerre! A reggeli világosság eltűnt, visszatért a hajnali sötétség, nyakunk közé zúdult a hó, és amikor a kunyhóhoz értünk, a küszöböt méteres torlasz borította el.

Most itt ülünk a tűzhely előtt, és nagyokat nevetünk.

Azt mondja Szamó:

– Itt maradsz egy hétig, vagy kettőig is talán! Megfogott a hegy és odahaza azt hiszik majd, hogy lezuhantál valamelyik szakadékba. Annál nagyobb lesz az öröm, ha napok múlva visszatérsz és épek a csontjaid.

Elhúzom a számat, mert sehogyan sem tetszik ez a kedélyes bíztatás:

– Gondolod, valóban napokig eltart ez így?

Szamó belekotor a tűzbe, kivillannak erős, fehér fogai és ráncos, barna arcán vidám táncot járnak a barázdák:

– Gondolom!! Tudom. Ez már így van errefelé, de mit szólsz hozzá, mennyi mindent tud a mogyorómadár, amit te egyre fajdnak nevezel. Megérzi a hó közeledtét, ha tarka is az este...

Leveszi a bögrét a tűzről, a málé már puhára főtt. Egyszerre elkomorodik, hümmög valamit, majd kinyögi, amikor a fakanalat belemeríti a máléba:

– Nősülni szándékozom!

– Úgy? – és a torkomon akad a falat, mert Szamó eddig azokhoz az idősebb legényekhez tartozott, akik törődtek ugyan a fehérnéppel, de nem úgy, hogy házasságra gondoljanak. – És ki az, akire szemet vetettél!

Szamó húzogatja a vállát, pusmog a tűz körül, majd megszólal:

– Hát, tudod, ideje már, hogy családot alapítsak. Ott van a fakereskedő lánya...

– A fakereskedő lánya!! – szólok közbe én.

– Az. Miért nézel úgy rám! Rendes lány az, szép lány, meg vagyona is van, mindenki tudja a faluban, te éppen úgy, mint én.

– Hát ez az, – akarom mondani, de inkább elhallgatok.

Szamó nagy szemeket mereszt, feldönti a bögrét, a málé beleömlik a tűzbe. Ilyenkor káromkodni kell egyet, és csak azután lehet beszélni.

Most én nevetek és ő kezd mérgelődni.

– Azt hiszed, hogy nem adják hozzám! Ki a nyavalya az a fakereskedő, ha gazdag ember is! Városból jött senki volt, én tudom, mert Lőcsén katonáskodtam és Márinkó apja akkor még fát hordott a piacra. Most megszedte magát, rajtunk gazdagodott meg, a mi fánkon, a mi erdőnkben... és ki őrzi a fát! Én, az erdész!

Odakint üvölt a szél, olykor belereng a házikó is, és a kéménytől visszakanyarodik a füst, a szemünket marja már. Lehet, hogy ezért, lehet az is, hogy másért, de Szamó szemét elfutja a könny:

– Olyan szép lány, a kedvemre való... miért ne lehetne a feleségem?

Harmadnap, amikor végre lekerültem a Dolináról, megyek a falun át. Füstöt pipálnak a házikók, Gyuróék kerítése előtt hólabdáznak a gyerekek. Két napja, hogy elállt a havazás, de a hó térdigérő és nehéz benne előre törtetni. Valahol kutyák ugatnak és egy árva tehén bőg az istállóban. Olyan nagy a csönd egyébként, akár az erdőn, a nehéz idő mindenkit bent tart a házakban és csak a fakereskedőék udvarán dolgozik két-három legény. Énekel, nyihog a fűrész, akár a fajdkakas csőre csattogtatná, verné az ágakat... Kovalik, a kereskedő, a kapuban áll és köszöntjük egymást.

Amikor vagy két lépést haladtam el előtte, utánam szól:

– Pán tekintetes... álljon meg egy szóra. Kovalik jókötésű, idősebb ember. Zömök, szélesvállú, a haja ősz, de az arca piros. Úrnak tartja magát, nem nagyon barátkozik a falubeliekkel és adja a kereskedőt, a jómódút, a gazdagot. Bőrbekecset hord és hosszúszárú csizmát, mint a kupecek. Ügyes ember, az eszének és furfangjának köszönheti, hogy van egy malma ott a patak felső részén és ez a fatelep, ahonnan tavasztól őszig egyre szállítják a városiak a téli tüzelőt.

– Azt mondja Kovalik:

– Jöjjön be hozzám, Pán tekintetes. Vendégünk van, ismeri is talán, a lőcsei üvegkereskedő fia... Igen, az, akinek az apja a városi hutában dolgozott azelőtt. A Mihály gyerek. Aznap érkezett, amikor vadászatra méltóztatott menni.

Kovalik finoman beszél és szereti fitogtatni csiszolt mondanivalóit.

– Kegyeskedjék befáradni...

A tornácon leveregetjük a csizmát, Kovalik megnyitja a belső szoba ajtaját.

Jó meleg árad az arcomba, kicsit fülledt, áporodott meleg, amelyben felolvadt már a pipafüst és a szilvórium szaga.

A kemencénél fiatalember álldogál, Mihály, a lőcsei üvegkereskedő fia. Vékonycsontú, nagyfejű, hirtelenszőke, szeplősarcú legény. Bereci Szamó, ha ránézne, egyetlen leheletével elfújná! A kemence padkáján Márinkó ül, a melegtől kipirosodott az arca és olyan üde, olyan szép, hogy keserves mellette egy ilyen hókaszínű legényt látni. Amikor meglát, felugrik, barna haját még jobban lesimítja és zavar van a szája körül. Márinkó legfeljebb tizenhét éves, féltett kincse az apjának, aki nem engedi sehová, különösen nem a falubeli legények mulatságaira. Valóságos kisasszonyként tartja.

– Pán tekintetes, – udvariaskodik Kovalik. – Tudja meg ön elsőnek az örömhírt, hogy Márinkó Mihály felesége lesz.

Márinkó halkan felnevet. Az üveges fia kihúzza magát és igyekszik délceg tartást felvenni.

Kovalik boldogan néz rájuk és árad belőle a szó

– Mert tetszik tudni, így határoztunk ketten, én és az üvegkereskedő. Márinkó nem mehet paraszthoz, nem azért dolgoztam. Mihály is csak módos lányt vehet el, de a Kovalik lánya nemcsak módos, hanem szép is... Veszek neked, galambocskám, olyan holmit, hogy a városi kisasszonyok is megirígylik. Nem lesz csíkos dunyhád, hanem mind fehér lesz, még a párna is... Kincset kapsz, Mihály! Olyan asszonyt a házhoz, hogy a hókaságod is elmúlik. Mert Márinkó tud ám főzni, reggeltől estig ehetsz.

Márinkó újból a padkára telepszik, látszik az arcán: rettentően tetszik neki, hogy városi ember a jövendőbelije, ha olyan is így külsőre, hogy egy köteg rőzsét sem tudna felemelni. Kovalik szilvóriumot töltöget és úgy, ahogy módos házaknál hallotta, kedveskedve mondja:

Bereci Szamó kalyibája szellős tanya, ha nagy a hideg a hegyekben. Kiváltképp akkor, ha a tűzhelyen kialudtak a lángok és nincs kéz, amely táplálná a hamvadó parazsat.

Este van, a délután másztam fel és nem sok kedvem van ahhoz, hogy innen a fekhelyről felálljak. Szamó a tűzhelynél kuporog, de mozdulatlanul maga elé mered.

Idő multával rámnéz:

– Azt mondod, hogy keshedt legény az a lőcsei Mihály?

– Azt.

Szamó széthúzza a száját, kuncogni kezd és venyigék után kotor:

– Hát akkor jól illik hozzá a Kovalik lánya. A féltett, semmire való virágszál! Kell az ördögnek az ilyen lány, megvénül az hamar, amikor asszony lesz. Ha rendes ember lenne ez a Mihály, menten a faluba mennék és mondanám neki: öcskös, elő a kést! De így... csak házasodjanak. Amelyik falubeli lány olyan embert választ, aki nem tartozik a hegyi népek közé, az tűnjön el mielőbb!

Olyan lendülettel beszél, hogy alig tudok közbeszólni:

– Jól van, jól, Szamó, okosan teszed, ha nem keseregsz... de mi van a szerelemmel?

Megrántja a szemöldökét, ravaszkodik:

– Na hallod, okos ember akkor lesz szerelmes, ha övé az asszony.

Rátesz a tűzre, majd nagyot fúj a lángok közé:

– Gondold el, mi lenne Márinkó választottjával, ha tenyeremmel a vállára csapnék!!

Akkorát nevet, hogy a szél megtorpan a kunyhó tetején és visszavágja a füstöt.

Nézzétek: az egészben csak annyi történt, hogy magamra maradtam ebben a házban, hogy becsukta valaki az ajtót és elment. Ennyi történt. Elment azzal, hogy nem jön többet vissza, nem akar látni engemet, a házamat, az udvart, a kutyáimat, a kecskéimet és a pásztoraimat. Még most is látom-tavasz volt (most ősz van), ott állt az ajtóban, én itt az asztalnál, megállt, visszanézett:

– Isten vele!

Halkan mondta, alig mozdult a szája, de én megértettem, már miért ne értettem volna meg, hiszen éveken át mozdult felém az a száj és tekintettek rám azok a szemek, amelyek tiszták, ragyogásuk csodás. Kezében nem volt jóformán semmi, kicsinyke táska, alig valamivel több.

A táskában semmitmondó holmik, jelentéktelen apróságok, amiket összeszedett magának az, aki elment.

Mondom: tavasz volt. Akkor zsendült a fű, fent a morénákon még lapult a hó, de lejjebb hóvirágok tarkáltak már és a nap fényébe szimatolt a kutyám. No, meg a rigók is feljebb jöttek a völgyekből, ott ugráltak a karámnál, a birkák és a kecskék pedig összebégettek, némelyik szinte táncra perdült, ahogy a rigók közéjük szálltak és megbolondították gyapjas népemet fütyülésükkel, danájukkal.

Az ám, hát elment!

Ott ment ki, ezen az ajtón ment ki, amelyik most is nyitva van, és rajta keresztül ellátok a hegyekre, nagyon messze látok, ami néha belemar a szívembe. Szegény szívem, mondtam akkor, hogyan bírod majd el a távozást! És lám: még mindig élek, pedig akkor tavasz volt, most ősz van, és hónapok kerekedtek a dolgok mögé. Ne nevessetek, bírom azért, mert várom őt, mélységes hittel visszavárom, és ezért nem átkozódom az égre, a földre, az állatokra, az emberekre, a múltamra és a jelenemre, mert tudom, hogy a nyitott ajtóban fog egyszer állni, kilincsen a keze, a lába a küszöbön.

Hogy így lesz, azt a hegyek mondják nekem!

Persze, én kérdezek és a hegyek felelnek. Mert úgy van az, csak nagyon kevesen tudják, hogy a hegyek, az erdők, a fák különböző jelei, az állatok tekintete feleletet adnak annak, aki közel áll hozzájuk. Hiába nevettek, ti városi népek, bérházban lakó, liften járó emberek: a hegyek, ahogy ebben a pillanatban is odanézek, biztatólag tekintenek felém! Lám, a Lubi havas meredek oldalán hó van, habfehér, tiszta hó, mögötte meg Isten mérhetetlen, nagy magassága felett kék az ég. Figyeljetek: kunyhóm előtt már kopott a rét, de a szederbokrokon termés csillan, a galagonya még zöld, a fenyők állandóan azok és az emelkedés szegélyén ott legelnek a bárányaim. Gyapjas testükön átvillan a nap fénye és akár hiszitek, akár nem, állataim most, ó, ezek a kedves, nedves orrú, rózsanyelvű állatok, olyanok, mintha sirályok lennének. Csak a szárnyak hiányoznak róluk, hogy fölemelkedjenek, körüllebegjék a távoli havasok szaggatott, néma, fehér vonalát. A Lubit, amelyik mindig úgy tekint rám, hogy magam sem tudom miért, de gyakran könny szökik a szemembe...

Nemsokára lemegy a nap, sötét lesz. Majd a csillagok, meg a hold világítanak odakint, itt a szobámban ég a lámpa és akkor elmondom, miért ment el az, akit mérhetetlenül szerettem, az életemnél, a havasaimnál is jobban szerettem... De lám, még süt a nap és ő is úgy ment el, hogy a tavaszi nap körülölelte alakját, cipője a hóvirágos réten lépdelt lefelé, ruhája aranypalásttá vált, és amikor utolsót villant a nap, az itteni nap szökés haján, utána kiáltottam:

– Isten veled, Isten veled és jöjj vissza mielőbb!

Lehet, hogy felelt, úgy érzem, igen, de a kutyáim elkísérték Péter apóval, a pásztorral és felugattak a völgyből, hogy zengett a rét, a völgyek, a havasok, zengett az ég és a felhők magasabbra emelkedtek.

Lehet, hogy felelt, lehet, hogy torkára ült a szomorúság lila madara... lehet, de azt láttam, hogy visszaintett! És a búcsúhoz ennyi is elég.

Tavasz volt. Nem felejtem el sohasem. Palmarum napja volt, úgy ám.

És még nem jött, terült le az alkony, amikor Péter apó bekopogott az ajtón. Odakint rózsaszínben úsztak a hegyek, a havasok is rózsaszínűek voltak és a hűvösség áradt, derült a mi világunkra szerteszét. Péter apó megállt az ajtóban, kicsit lehorgasztotta a fejét, szemében furcsa fény égett. öreg arcán az apró ráncok összetömörültek, köhécselni kezdett, majd kibökte:

Tétován nézett rám, azután mellém kuporgott erre a lócára, amelyik bizony öreg lóca már, a nagyapám pásztorai készítették. Télidején faragtak bele csodálatos dolgokat. Zergefejeket, zergekampókat és harcoló medvéket. Leült erre a lócára, hümmögött, majd újból csak megkérdezte, hogy hát valóban elment?...

Ránéztem, – most is kérlek benneteket, ne nevessetek, – mondom, ránéztem és talán még jobban összeszorult a szívem, mint abban a pillanatban, amikor ott ment ő, az asszony, lefelé és a napsugár körülölelte alakját. Megfogtam az öreg kezét, megérintettem azokat az évtizedes ráncokat, amelyek bevonták kérges ujjait, bevonták azt a bőrt, amelyik értünk élt, a családomért és értem. S azután, miegyebet mondhattam volna, bólintottam:

– Elment.

Kicsinyke csönd támadt közöttünk, belopakodtak a kutyáim is, odakuporodtak körém, és figyelő szemekkel néztek rám. Rémes pillanat volt, hiszen láttam, jól láttam, a kutyáim is azt kérdezték tőlem, hogy valóban elment!... És így jött el az éjszaka, az emlékezetes kora tavaszi este, amikor a hóvirágok összehúzták kelyhüket, beburkolództak kicsinyke, könnyű, habfehér palástjukba, amelyekről azt mondják itt nálunk, a Tátra csodálatosan magas hegyei között, hogy azokat a palástokat Szent Miklós püspök terítette rájuk.

Leszállt az este, szikrázni kezdtek a csillagok és mi ketten ott ültünk a lócán, előttünk a kutyák fényes, sárgásán égő szemekkel. Péter apó elővette a pipát, tudom, erőt gyűjtött magának és elkezdett beszélni.

– Tudom, uram, úgy volt, hogy te fent álltál itt a karám előtt. Az asszony pedig, a te asszonyod, velem jött lefelé és amikor kiáltottál, ő is visszaszólt, hogy Isten veled! Hangtalanul mentünk az állomás felé... átmentünk a faúsztatónál, át a folyócska hídján és nem esett szó közöttünk. Ő nem kérdezett semmit, én meg hát, ahogy a tisztesség kívánja, nem is kérdeztem semmit. Elérkeztünk az állomásra, bevártuk a vonatot, és amikor megjött a pöfögő masina, felsegítettem a lépcsőkre.

Péter apó megtörülte szemét, kegyetlenül köszörülte a torkát, azután folytatta:

– Felsegítettem, és amikor a vasutas sípolt, szaladni szerettem volna a vonat után. Nézd e, ez a kutya, a Tuk, a vonat után iramodott. Azért liheg még most is, mert talán állomásokat futott keresztül, hogy lássa még az ablakban asszonyát. Amikor pedig elindult a vonat, hogy visszatérjek arra, amit most szeretnék neked elmondani, azt mondta... hogy vigyázzak rád!

És így múlt el ennek az első tavaszi estének első pár órája. Idő multával Péter apó kiment, hogy dolog van a karám körül, sót kell adni a birkáknak, meg kell itatni őket. Tuk pedig a medvebőrre telepedett, arra a bőrre, amelyik még most is itt van előttem. Pedig, ha őszinte akarnék lenni, jobban szeretném, ha a szívemet nem marná semmi, akkor igazság szerint ezt a medvebőrt ki kellene hajítanom! Mert az, aki elment, akinek Elli volt a neve, és akiről tudjátok, hogy az asszonyom volt, ezen a medvebőrön kuporgott mindig esténként, ha a kandallóban égett a tűz. Itt ült, elővette a szövőkeretet és készített magának, meg nekem mindenfélét. Magam meg ültem, néztem őt és így szálltak el az esték, tavasszal, nyáron, ősszel és tél idején. Hát így indult el az első este és amikor kimentem a ház elé, a karámnál már csönd volt, égett a rőzsetűz, a pásztorok pedig, Péter, Hagara Gyúró és Szelecki Mihályka, szalonnát pirítottak maguknak. Szelecki Mihályka különben favágó volt, csodálatosan tud énekelni, és mint mindig, szalonnasütés után, most is felhangzott az éneke... Kicsit bánatosabban, mint egyébként, kicsit úgy, reszkető torokkal, mint ahogy a kutyák üvöltenek rá az ezüstösen égő holdvilágra. Szelecki Mihályka hangja betöltötte a karám vidékét, a birkák odagyültek a kerítéshez és úgy tekintettek ki a rőzsetűzre.

Szóval még ő is, Szelecki Mihályka elővette tarsolyából, a bőrtarisznyából azt a nótát, amelyiket csak akkor énekelünk el a hegyek vidékén, ha nagyon a lelkünkre száll a bánat. Ha nagyon a lelkünkre megy annak a tudata, hogy magunkra maradtunk, hogy egyedül vagyunk itten, Istennek ebben a magasságos világában, ahol hideg szelek söpörnek végig, hosszú hónapokon át hóviharok dúlnak és még akkor is hűvös van, ha a nap süt le áldott sugaraival ránk. Minek is szégyeljem, magam is velük énekeltem, velük mondtam:

De várjunk... most halad lefelé a nap és mielőtt elmondanám, miért ment el Elli, még pár sort írok ide, pár sort a számotokra, hogy ti is érezzétek, mit jelent a reménységes fájdalom! Elment, azzal a tudattal, hogy talán nem jön sohase vissza többé, legalább ezt mondta nekem, és ahogy kinézek az ajtón, megint csak rámvillan a Lubi-havas; rámvillan s mintha mondaná: ne higgyél semmiben, csak abban, hogy visszajön még!... Mert, mint mondtam, én és a hegyek beszélgetni szoktunk, megtárgyaljuk egymással a napi gondokat és a nap örömeit is. Á, dehogy! Nem vagyok bolond, és ehhez nem kell semmi bolondéria, csak itt kell élni, itt kell felnőni annak, aki beszélgetni tud a hegyekkel. Isten úgy akarja, hogy mi, hegyvidéki népek, akik annyit, de annyit vagyunk egyedül, társat találjunk a fákban, az állatokban és jó barátot a sziklákban. Szinte embertársakká válnak a fák, az állatok és a sziklák. Akik tudják, hogy ez így van, megbocsátják nekem, hogy sokszor, nagyon sokszor jobban szeretem ezt a hármat, mint azokat az embereket, akik ott élnek lenn a városokban, kőházakban élnek és nem értik meg azokat, akiknek az emeletei a hegyen jelentenek emeleteket, akik a maguk otthonát a hegyeken állították fel! Szinte sokszor gyűlölet vág a szívembe, ha elgondolom, hogy Elli is részben azért ment el, mert városok vannak, utak, nyílegyenes utak, ahol egy fél lépés is elég arra, hogy eltévedjen az ember...

De látjátok, már leszállt a nap, éppen olyan rózsaszín öleli körül az én birodalmamat, az én nagy magányomat, mint azon az estén, amikor elment.

Tehát figyeljetek, üljetek ide erre a lócára, amelyiken zergekampók vannak faragva, medvéi és egyéb csodálatos dolgok. Igaz, nem tudom, mennyien vagytok, akik most figyelnek rám, hiszen, igazság szerint, egymagámban ülök itten. De ha sokan vagytok, akkor jut hely ezen a medvebőrön is, amelyik tanyát adott annak, akiről ezúttal szólok,

Most is látom, pedig évtizedek vannak a dolgok mögött. Most is egészen tisztán látom a szánkót, amelyik ott állt az udvaron. A szán előtt pedig nagyapám két paripáját, a hámokon és az istrángokon pedig azokat az aprócska csengőket, amelyeket én tisztítottam mindig. Mert úgy volt az, hogy a kocsis behozta a csengősort azon a napon, amikor megjött az első hó. Lehettem akkor tíz-tizenegy éves, vagy esetleg több valamivel, ami ugyan nem lényeges, szóval behozta a csengőket és én akkor azt hittem, hogy magam vagyok a mesebeli király. Leültem a küszöbre. Előttem porzott a hó, valami rongy volt a kezemben és a leheletemmel egyik csengőt a másik után fényesítettem ki, tettem ragyogóvá. Szóval, ezek a csengők voltak a lovakon és úgy állt a szánkó a ház előtt, hogy egy pillanat és már messze járunk! De nagyapám, aki maga volt a megtestesült komolyság, a hatalom és az impozáns, előttem legóriásibb ember, még egyik ködmönt a másik után küldte ki.

– Vigyétek ezt is, mert délutánra hóvihar jön, és nem akarom, hogy a gyerek megfázzon!

Szaladgáltak ide-oda, a kocsis még megigazította az üléseket, azután végre felcsillantak a patkók, porzott a hó, énekelni kezdtek a csengők és megindult alattunk a szán. Nagyapám kezében tartotta a gyeplőt, öreg kezek voltak már ezek, de kemények, vasöklök. És hiába volt minden toporzékolás, hiába annak a két állatnak lángoló vére, nem tudtak kitörni. Mi pedig haladtunk nyílegyenesen északnak, át a poprádi úton, neki annak az útnak, amelyik akkor Galícia felé vezetett. Mert arról volt szó, hogy Szandecen meglátogatjuk egyik rokonunkat. A nagyapám ugyan kicsit félvállról vette a dolgot, mert komoly ember volt és általában lenézőleg beszélt a lengyel rokonságról.

– Á, á, – mondogatta gyakran, – azok csak isznak, egyik áldomást a másik után isszák, mindig találnak valami névünnepet, születésnapot, ha pedig nincs más, akkor kifundálják, hogy valamelyik rokon, vagy ismerős leölt egy medvét és azért kell ünnepelni őt.

De nem tudom, mi történt, valami történt, az bizonyos, elég az hozzá, hogy a szánka elindulásának napján nagyapám azt mondta nekem, hogy te is jössz gyerek. Eljössz Szandecba, legalább megismered azt a várost, ahol a famíliád egyik része él... Most ugyan tél van, – mondta a nagyapám, – de azért veszünk egy-két lovat, mert az éhenkórász lengyelek ilyenkor még azzal sem törődnek, hogy a legszebb paripát dobják a piacra, ha pénz kell.

Tehát elindultunk, napfény volt, szikráztak a csengők és szikrázott a hó. A falu hosszú utcája egyenetlen volt, hol partnak iramodtak a lovak, hol part alá. Ügy éreztem, mintha felhők között járnánk, égi úton, ahol mindent beborít a fehérség. A házakat és a fákat, ha vannak esetleg ott is fából tákolt lélekfészkek és komoly, méltóságteljes tűlevelűek. Nem igaz! Ki tudja ezt eldönteni? Nagyon magasan van az ég és én bizony sokszor láttam a felhők között szomorú házacskákat és nagy, terebélyes erdőket, bánatos erdőket estfakadás idején...

Összehúztam magamat a takaró alatt, odasimultam nagyapám mellé és a csodálatos tájat figyeltem, a jégbefagyott Poprádot és a podolini út furcsa, misztikus vonalát... Elhagytuk az utolsó házikót is, mindig jobban és jobban emelkedett az út, amikor pedig az erdei útra értünk, fenyvesmadarak rebbentek fel s a fákról csillagpor szállt lassú, nagyon lassú hullással a lovakra, a szánra és a ködmöneinkre...

Nagyapám fehér fogai megvillantak, könyökével kicsit meglökte a vállamat és a maga komoly, mélységesen komoly hangján, nagy szeretettel mondta:

– Látod, kisfiam, most a tél báltermében vagyunk és ezek a repülő korhelyek, a fenyőmadarak konfettit szórnak a magunkfajta hívatlan vendégekre.

És megcsendült az erdő!... A szántalp súrlódása s a csengők játéka végigsimította az ünnepi díszbe öltözött fákat, végig futott közöttünk, mintha láthatatlan lantos ujja pengette volna, cifrázta volna az erdő énekét. És néztem ezt az utat, néztem a felettünk meredő habfehér hegyeket, néztem a lovakat. Ahogy lépkedtek a hóban, testükről melegen gőzölögve dőlt a pára, a hidegben megkeményedett hajtószár pedig ütemesen verte a szán lábvédőjét. Gergő kocsis megtömte a pipáját, majd lángot csiholva próbálta füstre fakasztani a száraz dohányt.

– Teremtésit! – kapta el a méreg, amikor földre rándult a kovakő.

– Te, hallod, mondtam, hogy ne merészelj káromkodni! – hajolt hátra nagyapám, aki vallásos lélek volt, mélységesen hitt Istenben és bízott az emberi jóságban.

Múltak az órák, egyik a másik mögé ballagott s amikor kiértünk a nagy síkságra (mögöttünk a távolban ott volt a Tátra), elborult az ég. Hófelhők kezdtek kavarogni felettünk, nagyon tömött, nagyon erős hófellegek és nem telt bele délután, amikor hullani, szálldosni kezdett a hó.

– Nyeviczkeyékhez megyünk? – kérdeztem. És mikor nagyapám bólintott, hogy igen, még jobban összehúztam magamat a bekecs és a takarók alatt, hogy kicsit kiformázzam, alakot adjak azoknak a Nyeviczkeyéknek. Mert már régen hallottam róluk, de olyankor mindig kihúzták magukat az asztal mellett nagyapámék. Ha Nyeviczkey nevét megemlítette valaki, szinte karóba ültek és hallgatás volt a felelet.

– Odamegyünk, legalább meglátod majd, hogy miféle rokonaink vannak. No, nem veszedelmesek, de azt hiszik, hogy a világon minden a lumpolás. Ennek élnek és ebben hisznek.

Gergő hátul elnevette magát, nagyapám ránézett, még keményebben fogta a hajtószárakat, és úgy láttam, hogy ő is mosolyog. Szóval: hullani kezdett a hó, Gergő pedig ott hátul, unalmában dudorászni kezdte azt a nótát, amelyiket akkor hallottam mindig, ha beköszöntött a tél.

Hát bizony hullt a hó, még a szél is beletutult, felkapta a pihéket és felkapta a lovak sörényét. Az irányt alig lehetett kivenni, mindent beborított a fehérség, mezőket, mesgyéket, meg az utakat... Nagyapám biztos kézzel tartotta a szánt és még nem is alkonyodott, amikor a Dunajecen átvezető hídnál feltűnt Szandecz. Előbb aprócska házikók, nyomorult sáros kalibák, azután már rendesebb épületek, széles, hosszú utcák és a házak alatt, meglapul a kapuk mélyében, fázva a hidegtől és a szél marásától, kaftános zsidók. Egészen új világ, ismeretlen világ a számomra, és ahogy nézegettem a takarók alól, ahogy söpörtem számból a havat, úgy ittam be azt az örömet, hogy Nyeviczkeyékhez megyünk, ahol bizonyára fel lehet majd mászni a háztetőkre, lehet lovagolni a kerítéseken, sőt, talán ablakot is szabad lesz majd betörni! Mert erről nálunk szó se volt, szinte haptákban kellett végignézni azokat a pillanatokat is, amikor a tortákat szeletelték. Ilyen világ volt nálunk.

– Van ottan gyerek is? – kérdeztem nagyapámtól.

– Van. Egy kislány. Tavaly láttam, boglyas kis teremtés.

Végre megálltunk, hatalmas kőfal előtt álltunk meg. A kőfalon túl fenyőfákat lehetett látni, a fenyőfák mögött, pedig sárgára vakolt, zöldzsalus épületet... Hirtelen kinyílt a kapu és megjelent egy magas férfi, csizmában, kucsmásan, lengyelkében. Feltartotta karjait és úgy rohant felénk, megölelte nagyapámat, engemet meg jóformán a nyakamnál húzott ki és úgy emelt a magasba.

– Szervusztok, hozott az Isten benneteket! Csakhogy itt vagytok, legalább majd elmulatjuk az időt! Veszettül unalmas ez a Szandecz, nincs most senki se itten, csak hat vendégünk van!

Nyeviczkey volt. Nyeviczkey Iván, fiatalember még, a negyven körül. Maga fogta meg a lovak zabláját és úgy vezette át az ideges állatokat a hóval belepett fahidacskán. Bizony, ott volt előttem a mesebirodalom, amelytől annyit vártam. Ott volt a ház, nagyon kopott ház, nagy rendetlenség az udvaron, üres szekerek, belepve hóval, sőt az épület lépcsőjén, egy nyereg is. Nagyapám összehúzta szemöldökét, amikor körülnézett.

– Miért nincs itt rend, Iván? Nyeviczkey felnevetett:

– Na hallod! Hát mondd meg igaz lelkedre, hiszel te abban, hogy van rend a világon? Hát rend az, amikor ilyen kedves rokonok jönnek és hozzá még hóviharban jönnek? A rend azt kívánná, hogy most szüret legyen, hogy szőlőt sajtoljunk és tűznél énekeljünk, meg szalonnát süssünk. Közben a zene szólhatna. Hát lehet rendről beszélni?

Ilyen volt a fogadtatás; bent az épületben pedig ott állt Nyeviczkeyné, mellette egy kislány, fitosorrú, nagyon gúnyos tekintetű kislány. Nagyapám megveregette az arcukat és a kislányra mutatott:

– Ez itten Elli.

Morogtam valamit, Elli az ujját nyújtotta, majd visszarántotta. Lengyeles öltözék volt rajta, kis csizma és zsinóros kabátka. Rólam lehúzták a hócipőket és elővillant a lakkcipőm! Elfutott a vér, dühös lettem, mert Elli vigyorogni kezdett.

– Lakkcipő, nézd papa, lakkcipő van ezen a fiún.

Csend támadt, azután hahota. Mindenki nevetett, Elli ráadásul kacagott, én pedig úgy álltam ottan, mintha medvebarlangba kerültem volna, medvebarlangba, lakkcipővel, puska nélkül. Nyeviczkey vágta ketté a rémület perceit:

– Kislányom, a határon túl ez a szokás. Nálunk csizmába jártok, de ők nagyon gazdag emberek és lakkcipőt hordanak.

Hát erről szó se volt, legalább is a gazdagságról, mert én odahaza mindig csak azt hallottam, hogy a pénzt meg kell becsülni, mert ritkán jár a házhoz. De ez egy kis lelket vert belém és büszkén mondtam, lenézően Elli felé:

– Igen, mi gazdagok vagyunk, nálunk még az ágy is lakkból van.

Ezután bementünk a szobába. Füstös falú, poros szobák voltak ezek, bizony, de jó volt ez a szaga és máris úgy éreztem, hogy én itt fogok maradni. Ledobom a lakkcipőmet, a fehér harisnyát, a matrózruhát és kérek egy csizmát, ha mást nem, hát egy nagyot, az is jó lesz. Az udvarházban régi kecskelábú bútorok álltak, támaszkodtak a falakhoz és felettük időtől barnult képek függtek. Mindannyian parókás urak, puffos ujjú dámák, delnők, a régi időkből.

– öreg dolgok, öreg dolgok – dörmögte nagyapám, amikor megálltam a képek előtt és tátva maradt a szám.

– Ezerhétszázhetven, ezerhétszázkilencven, már a fizimiskáját se látni, ezernyolcszáz!... Mennyi évszám és mennyi por! Ezek a te őseid is – nézett rám nagyapám és Nyeviczkeyék büszkén bólogattak:

– Igen, és te őseid is.

Hát így ismerkedtünk össze egymással.

Ügy egy óra múlva már jobban megnéztem Ellit, ő is engemet és végül is közeledni kezdtünk egymáshoz. Akkor az volt a véleményem róla, hogy szőke a haja, fitos az orra, nagyon nyúlánk, de végeredményben lány, semmi más. Elli félrehúzott:

– Szeretsz te inni?

– Nem – mondottam és meghökkentem.

– Pedig nálunk a férfiak mind isznak. És azt mondják, hogy az az igazi férfi, aki egy hajtásra megiszik egy liter bort.

– És te?

Elhúzta a száját, megint megvillant tekintetében a lenézés:

– Nem. Mama azt mondja, hogy mi hölgyek nem szoktunk inni. Utálom még a szagát is, de te meg nem vagy férfi, ha nem iszol.

Jó, gondoltam magamban, ha ilyen véleményed van rólam, akkor megmaradok a lakkcipő mellett, nem kell a csizma, és nem kell ez a poros ház. Céloztam arra, hogy úgyis csak rövid időre jöttünk, talán még éjszaka visszaindulunk. Az semmi nekünk, ha hóvihar van odakünn – mert hiszen hallhatod, hogy üvölt a tél! – ez nekünk semmit sem jelent, mi hegyi népek vagyunk.

– És talán te fogod hajtani a lovakat? – kérdezte és rámbámult. Önérzetesen feleltem:

– Ide is én hajtottam – elvégre nem volt semmi vesztenivalóm, hát mondhattam azt, amit akartam. – Nagyapa és Gergő az egész úton aludtak. Én hajtottam végig! Ha nem hiszed, hát kérdezd meg. Azért, mert lakkcipő van rajtam, meg matrózruha a bekecs alatt és nem szabad bort innom, még mindig lehetek férfi. Így indult el a barátság.

Másnap reggel már nem nézett rám olyan lenézően. Csak a tenyeremet tekintette meg és a tenyerem bizony az én tulajdonom volt. Lehetőleg mindig úgy tartottam, hogy különböző nyomok legyenek rajta. Kérges volt, piszkos, szóval semmi szégyelni való rajta.

– Ez a gyeplőtől van, úgy-e? – kérdezte és nem is feleltem rá, csak bólintottam, hogy igen.

– Ez a gyeplőtől van.

Csend volt a házban, nagyapám és Nyeviczkey kimentek a vásárra, hogy lovat vegyenek. A hóvihar már elállt, de méteres hó fedte az udvart, vastag takaró alatt gubbasztottak a fák. Az ablakpárkányon pedig madarak kopácsoltak, eleséget kértek és a kőkerítésen varjak üldögéltek, kékes-fekete tollazatúk szinte fénylett, csillogott a feltámadó reggeli napsütésben. Elli akkor azt mondta, hogy mutat valamit, megmutat egy titokzatos dolgot, ha megígérem, hogy jóbarátok leszünk. Bementünk abba a szobába, ahol leginkább pipák voltak, agancsok, vadásztrófeák és egy szekrénykéből előhúzott valami hosszúkás dobozkát. Titokzatos arccal nézegette a kis dobozt, nyújtotta az időt és már a kíváncsiságtól égtem, amikor még mindig azt kérdezte:

– Akarod látni?

– Hát hogyne! Csak mutasd.

Végre lehúzta a fedőt, és a csuda tudja, még most is érzem, az első pillanatban egyáltalában nem voltam meghatva. A dobozkában egy síp volt! Fűzfasíp, a kéreg már szinte elbarnulva és a lyukak körül az ujjak nyoma. Egy síp, semmivel sem több, még csak nem is elefántcsontból, hanem fűzfából.

– Hát ez az egész!

Elli nevet, és azt mondta, hogy ez az egész. Nyomorult kis fácska, de a család kincse és az ő tulajdona. Valamikor régen szerezte az egyik Nyeviczkey és közöttük az a hit járja, hogy a fűzfasíp jószerencsét hoz annak, aki belefúj. Csak nem kell sokszor belefújni, mert akkor semmi se válik valóra. Néha-néha szabad csak nagyon nagy kérések alkalmával, kívánságok idején megszólaltatni a sípot és akkor minden sikerül.

– Ezt onnan tudom, – magyarázta komolyan Elli, hogy egy időben mindig belefújtam. Akkor, ha babát akartam, ha el akartam menni valahová, vagy nem volt kedvemre valamilyen étel. Ilyenkor azután egyáltalában nem sikerült semmi. De ha karácsony előtt felsípolt a hangja, akkor minden jóra fordult és megkaptam azt, amit kívántam.

Ott volt a kezében a síp, én meg néztem, nézegettem és azon gondolkoztam, hogy miért is kellene belefújni, hogy megszerezzek magamnak valamit.

– Add ide – kértem tőle és belefújtam.

– Gondoltál valamire?

Meglepődtem: akartam, akartam valamire gondolni, de nem jutott semmi az eszembe. Csak belefújtam gyorsan, hogy halljam a hangját, hogy meg tudjam, van-e egyáltalában hangja és az egészben csak annyi történt, hogy ránéztem Elli hajára, abban a pillanatban s az volt az érzésem: szép a haja, szőkésbarna és ahogy bevillant a hó, az ablakon túli hó tiszta fénye, még talán jobban megszépült a haj.

Ennyi volt az egész. Másra nem gondoltam, csak a hajára... A síp hangja pedig vékony volt, akár a ministránscsengő cincogása. Meleg, lélekbe zörgő, szívre kopogó muzsika.

Így ismerkedtünk össze: Szandecz, udvarház, tél és egy fűzfasíp...

De várjunk, mielőtt tovább beszélnék, s kiönteném a lelkemet, a bánatomat, megkérdezhetem csak: jól ültök a padon, a medvebőrön? Jól? Mert nincsen abban semmi szégyen, hogy szegényes az otthonom és kopott ez az épület. A szegénység szép, ha muzsika van benne, melódiák támadnak fel akkor, ha ránézel a kecskebőr takarókra, a hímezett, piros és kék szálakkal szőtt, kanavászból készített fali takarókra... Meg azokra a csuprokra, amelyeket egy szepességi fazekas készített. A csuprokra – nézzétek, jobban felemelem a lámpát – boldogult nagyapám (aki azóta talán a mennyek birodalmában tart a maga kis családján rendet és fegyelmet), azt mondaná, hogy öreg dolgok, öreg dolgok!... Mondom, a szegénység szép, ha muzsika van benne, ha a kecsketúró csípős szagára feltámad bennünk valami, holmi könnyed kis viháncolás, mosoly és nevetés, vagy esetleg szomorúság. No, itt vannak a zergekampók, kunkordi kis holmik, amelyek úgy kerültek le a hegyekből, hogy megöltünk érte egy állatot! Még tavasszal fegyver volt a vállamon és úgy jártam a hegyekben, kutatva-keresve a zergék után. Télen azt néztem, hogy hol van egy fekete folt, nyáron, pedig egy-egy rozsdás szín, mert hiszen a zerge így váltja évszakonként a gúnyáját. De hogy elment, elment az, akit az életemnél is jobban szerettem, nem veszek a vállamra fegyvert. Valahogy most úgy látom a dolgokat, hogy megölni egy állatot annyi, mint megölni egy embert! És itt vannak a sítalpaim is, sudár, szép lécek, amelyek arra jók, ha nagyon elunja magát valamelyikünk ebben a magányban, ha nagyon lehalkul a vére, előkapja hát ezeket a léceket, felköti a talpára és hajrá hó, hajrá hegyóriások, előre, arra, ahol talán még nagyobb a magány, de ahol sivít a füledbe a szél, énekel a hó a sí alatt!

... De csönd, hiszen éjfél van már, a hegyi madár most rikkantja el éjféli szózatát és ti, akik itt ültök a lócán, a medvebőrön, bizonyára arra vagytok kíváncsiak, miért ment el Elli!

Az ám, a mennyei fűzfasíp!

Mert így hívjuk azt a kis szerszámot, attól a pillanattól kezdve, hogy Elli és a dobozka megérkezett hozzám. Kár lenne arról most beszélni, hogyan nőtt ki ő a lengyel ruhából, hogyan váltottam én át a lakkcipőt arra a bakancsra, amelyik most is rajtam van. Ó, dehogy, ezek a szögek nem sértenek itten semmit. Nem városi lakás ez, bírja a szögek marását ez a padozat. De hát a lényeg mégis csak az: pár esztendővel ezelőtt összekerültünk, bár mögöttünk volt a háború s itt van az, amiért valójában én itt vagyok. A nagyapám háza még most is megvan a völgyben, kétezer méterrel mélyebben, ha számokat akartok. Kétezer méterrel lejjebb, de mások laknak már benne, kihúzták alólam azt a házat, a kertet és mindent, ami ott volt. Idegen népek jöttek, idegen emberek és ha nagyon elmélázok itt a hegyek között, valahogy nem értem az egész ügyet. Nem érazt, hogyan kerültek ezek ide, mért jöttek, és mit akarnak? Ha csak a házat akarták, az övéké lett, de hát a lelkünkkel mit csinálnak?! Mit akarnak a lelkemmel, hogyan tudják azt megformázni, a maguk lelkére átalakítani, amikor az mindig csak odanéz, arrafelé száll, ahol olyan emberek élnek, mint én: az én nyelvemen beszélnek és talán maguk is siratják az elvesztett házakat, a földeket, az elvesztett nyugalmat! Szóval, így történt, mindezek már mögöttünk vannak, de ha őszinte akarok lenni, akkor bevallhatom azt is: a hegyek mást mondanak nekem. Mást mondanak, mint ahogy arról is beszélnek nap-nap után, hogy visszatér még Elli.

Amikor beállított ide és körülnézett, összecsapta a tenyerét:

– Jé, hát te így élsz?! Akár egy mackó. Mackó a barlangjában, hegyóriások között és hasonló mackókkal.

Mert bizony, mi tűrés-tagadás, láttátok, amikor bejöttetek hozzám: Péter apó egyáltalában nem szép legény. Szeleczki Mihálykának is szakálla van, Gyúró sem ismeri a borotvát, zsíros a ködmönük, kucsmájuk kecskebőrből készült. A bocskoruk pedig, ha sáros útra lépnek, nedves talajra, olyan nyomot hagy, akár a medvéké.

– Ó, ó, – nevetett Elli – hát így fogunk élni. Szegény apám, ha látná, akkor megborzadna. No, ne ijedj meg, megborzadna azért, hogy ki fog idejönni? Ki fog meglátogatni bennünket, hiszen, nézd, a cipőm talpáról is lejött már a bőr! Pár órai út után lejött.

– Hát ez így van – mondtam én, – a ti városi cipőtök távol van ettől a világtól. Hasonlít hozzátok. Félénkek vagytok, keskenyek, gyengék vagytok és finomak. Könnyű bőrből készültetek, védett benneteket a ház és az utcák simasága.

Dühös voltam, – féltem!

Elli akkor nevetett, nagyokat kacagott, hogy micsoda beszéd ez és ledobta a városi cipőt, bocskort kért magának, hogy ő is olyanban fog járni, hegyvidéki asszony lesz... Most is látom, látom őt az első napokban, amikor még nem bántotta semmi, amikor még örült annak, hogy itt lehet közöttünk. Hogy velem lehet, együtt kéz a kézben, mellettem. Polenkának hívják... Hajoljatok csak ki az ablakon, az a hatalmas hegyóriás a Lubi, ott pedig, ott van a Polenka... Hagaráék laknak ottan. Hagara pásztor és a családja. Beállítottunk hozzájuk, ledobtuk a tarisznyákat és körülnéztünk. Ott volt az asszony, Hagara asszonya és a pásztor, Hagara, az a hatalmas, keménykötésű legény, ő úgy került ide, hogy elintézett pár katonát, az idegen katonák közül. Elvégre kés volt nála és az első pillanatban ő is azok közé tartozott, akik kihúzták azt a kést... Senki se tudott róla, hogy hova menekült, én pedig még most is hallgatok, szótlanok vagyunk mindnyájan, ha nagy néha csendőr kerül a mi vidékünkre. Csendőrök, akik mindig kérdeznek, de mi sohase adunk feleletet nekik. Hagara rejtve él itt... Az a távoli fény ottan a házikójából gyullad elő, bizonyára nem feküdtek még le, talán eteti az állatokat, vagy valami dolga lehet. A hegyek nem árulják el őt.

– Hát itt van az én asszonyom, – mutattam Ellire, amikor megérkeztünk.

– Hozta Isten, – mondták Hagaráék és szeretet volt a szemükben, hűség, ragaszkodás.

Ilyenek a pásztorok.

És elnézte a havasi legelőt, amely kitárult, szépen, simán és előbukkant a nap, a ragyogó nap onnan a felhők mögül, amikor megérkeztünk. Dél volt. Az eszténa, a karám, a távolban, pedig a mi birodalmunk. Azután a kemence fénye, benne a tűz csodálatos varázsa, a lángcsókok Elli szemében és a parasztasszony, piros kendő a fején, keze mozdulatában szeretet, rajongás, ó, olyan az egész most már, mintha álmodtam volna, valóság nélkül, csak álom... Behoztak egy bárányt, kicsi életet, amely reggel született, hosszú lábacskákkal, apró patákkal. Akkor azt mondta Elli: mulatságos fejű figura, butuska, alig látó állatka... És ölébe vette a bárányt, az ő bárányát, mint ahogy mondta, nézte, simogatta. Szép volt... Majd dél lett, bejött Hagara, letette süvegét, tüszőjében ott volt a kés. Fehéren villantak a fogai:

– Uram, annyi rőzsé van a Lubin, hogy akár összes bárányainkat megsüthetjük.

Két esztendő telt el.

És megjött a karácsony, ez az utolsó karácsony, újból összegyűjtöttük a rőzsét, valóságos hegy lett belőle. Itt égett a tűz, az én kunyhóm előtt. Hagara élesztgette a tüzet odakint és Elli az asszonnyal állt, itt állt ennél az asztalnál. Az asztalon karácsonyfa volt, apró gyertyák rajta, könnyed, kicsinyke lángocskák, amelyek betlehemi fény adtak.

– Hát karácsony van, – nézett rám Elli. És a szemében megvillant valami furcsa fény, amolyan hideg, vacogásszerű fény. Elhúzta a száját is és szinte rémülve ismételte:

– Karácsony van!

Amikor felvillant a rőzsetűz, ropogni kezdtek az ágak, rohanva vágtattak feljebb s feljebb a lángnyelvecskék, vörösségbe borult ez az egész környék. A karám és a ház. Vörös fényt kaptunk mi is, a pásztoraink, én, az asszony és akkor éreztem, hogy valami ég, valami ég itt a mi lelkűnkben is.

– Hol van a síp? – kérdezte Elli, ahogy hozzám támaszkodott.

Valamit feleltem, hogy a medvebőr alatt, hiszen ott hagytad, oda rejtetted el, amikor megjöttek a pásztorok... Rámnézett, rémülve, ijedten, majd berohant a házba. Múltak a percek, égett a tűz, még óriásibb, még hatalmasabb lett a láng, szinte nyári forróság támadt körülöttünk.

Hagara felordított, hatalmas, öblös hangja áthatolt a tűz ropogásán, a fából elszálló lelkek sivításán:

– Jó karácsonyt... Szép ünnepeket! Délnek kiáltott, Istenem, délnek, ahol pásztorok élnek! Tűznél ültek azok is, körülöttük a havas rónaság és a szélben talán rájuk vágódott Hagara hangja... felemelték fejüket, belenéztek a tűz felett elszálló hópihékbe és úgy lehet: visszaintettek ők is, jó karácsonyt... szép ünnepeket!

Igen, karácsony este volt és amikor bementem a házba, most is látom: Elli az asztalhoz támaszkodott, előtte égtek a fenyőfácska gyertyái, a szobában pedig rémülten csönd volt. Halálos csönd, a félelem, a rettegés csöndje.

– Nem találom, – suttogta.

– Nem? – és a medvebőrre néztem. – Ott kell lenni alatta.

Elli intett:

– Nem, nincs ott. Felkutattam már mindent, még a fekhelyeket is megnéztem, hátha becsúszott valahová. Sehol sincs. De a medvebőrön fenyőgallyak voltak, levagdalt ágak erről a fácskáról... hol vannak ezek!

Óh, ez a pillanat volt a legnehezebb! Kutatva nézett rám, mereven, fehér, sápadtan fehér arcán ideges vonalkák ugráltak. Odakint ropogott a tűz, pásztornépem, akár ama emlékezetes betlehemi pásztorok, énekelt. Hiszen közeledett az éjfél, Jézuska megszületésének, földre szállásának pillanata... és mi, Elli, meg én, összetörve, fáradtan tekintettünk egymásra.

– Tűzre dobtam az egészet! – mondtam. Végigsimított a haján, a szökés hajszálakon, majd felkacagott. Idegesség, rémület, gyűlölet volt ebben a kacagásban, valami borzalmas üvöltés, akár a halálmadáré:

– Eldobtad? A tűzbe dobtad? Tudod jól, a mennyei fűzfasíp hozta a szerencsét és a szomorúságot is. Tudod jól, ha valamit nagyon-nagyon kértem, nagyon akartam, akkor belefújtam. Mint az édesanyám és a nagyanyám is. Ma is belefújtam. Délután, amikor a rozsét raktátok. Arra gondoltam, hogy jobb lenne a városokban élni, mint ebben az irtózatos hidegben, ebben a házban, ahonnan mást se lát az ember, mint havat, jeget és csontfakasztó hideget. Azt kívántam délután, hogy bár elkerülnék innét, házak közé kerülhetnék!...

Az ám, hát mindennek a síp volt az oka, a mennyei fűzfasíp! Furcsa, de így van, máig is hiszék benne hogy ez volt mindennek az oka. Hiába néztek rám hitetlenkedve, hiába van a szemetekben kételkedés, bizonytalanság az egész történet iránt, így volt és így van, ahogy elmondtam.

Mert alig múlt el a tél, alig hogy előbukkant a hóvirág és kimehettek a bárányaim kutatni a zsendülő fű után, Elli talán már tizedszer mondta:

– Most már elmegyek.

Mert karácsony óta élt lelkében a vágy a város után. És hiába volt minden szó, könyörgés, bármi, végül is elment. Vágyott a házak után, az emeletek és a rokonok után, tehát elment. Hiába mosolyogtok, hiába súgtok talán össze, hogy más baj is lehetett itten, velem is valami baj. Elvégre kevesen vannak, akik így szeretnek élni, akik ennyire a magánynak élnek és ez lehet a baj! Lehet, mit tudom én, de gyűlölöm á házakat és azokat, akik a házakban élnek, Nem megyek utána, mert a fűzfasíp hamva felszállt az égbe és közelebb vagyok hozzá, sokkal közelebb, mintha lent élnék a mélyben, ahol ti éltek. És ezért hiszem azt, hogy talán mégis visszajön majd, megérzi, hogy ez a magány, tisztaság, szépség, nótás magány.

De ti, akik itt ültök a padon, a faragott padkán és a medvebőrön, most már menjetek. Fáradt vagyok és szinte az az érzésem, hogy álom volt az egész. Hogy nem is volt Elli és a fűzfasíp se volt, a mennyei fűzfasíp, amelyik annyi gondot okozott nekem. De várjatok: ha látjátok, ha összetalálkoztok vele, mondjátok meg, hogy várom. És dúdoljátok el neki a nótát:

Alkonyat lopakodott a hegyek mögé. Szemhunyorítás egy, kettő s máris sötét lesz. Tavaszi alkonyat, amely úgy ballag a hegynek felfelé, mint az öreg favágók. Lassan, tempósan. Úgy ám.... Amikor a Lubi is megkapja a kék fátyolt, kopognak az ablakon.

Koszej Gyúró süveges feje bámészkodik be a szobába:

– Jó estét, Pán tekintetes.

Felnyomja a süvegét, visszahúzza, majd így folytatja:

– Baj van. Tutajosok jönnek. Sóhajtva mondja mindezt. Nevetek:

– No és, Gyúró? Ha jönnek, itt lesznek...

– Nem úgy van az, kérem! Itt akarnak kikötni és akkor mi lesz?! Nekem is van egy felnőtt leányom, a bírónak is, Bereci Janóéknál kettő, Hagaráéknál egy... mi lesz ezekkel? Emlékezzen, Pán tekintetes, mi történt az ősszel. Eltűnt a macsai erdész leánya... kik vitték el? A tutajosok!

– Mást nem tehettek, – mondom komolyan, – mint bezárjátok a fehérnépet és kapával, kaszával őrzitek a vízpartot.

Koszej Gyúró rámbámul, csóválgatja fejét, hümmög. Búcsúzik.

– No, Istennek ajánlom!

A hegyeket békés fekete fátyol vonja be. Itt az este... és egy ijedt hang kiáltja a szomszédból:

– Hé, emberek, jönnek a tutajosok!

Hát ami azt illeti – fenegyerekek ezek az árvaiak! Errefelé rossz a hírük és csoda, hogy úgy egy órával ezelőtt küldönc szaladt a falunkba Sztankovánból? Küldönc, azzal a hírrel, hogy nem engedték kikötni őket, éjszakai pihenőre. De a mi falunk tartson ki magáért! – üzenték.

– Hogy enné meg a fene Sztankovánt! – dohog mellettem Koszej Gyúró. – Többen vannak, mint mi, szép lány sincs a falujukban, mégis a nyakunkra küldik a tutajosokat.

Előrehajol, néz.

Amott sustorog a Vág, hullámocskák csapódnak a kövekhez, meg néha egy kő gördül tovább és megkopogtatja a víz felületét. Az éjszakát errefelé általában nem szeretik a falusiak. Az ördög tudja: a hullámok csapkodása, a kövek görgése és a szélben sóhajtozó fenyők szellemekre emlékeztetnek. Az öreg Hagara néni a megmondhatója, mennyi szellem tanyázik errefelé. Egész listát tud elmondani az elhaltak lelkéről, akik visszajárnak látogatóba.

Ezért van az, hogy vagy tizenöt ember kuporog itt a közelünkben, de mindegyik a maga gondjával van elfoglalva, – hátba túlvilági lényekkel kerülnek a szomszédságba... Koszéj Gyúró markában petrencerúd van, a többiek, ki baltát, ki sarlót, fejszét hozott magával. Így várjuk a tutajosokat.

Amott mögöttünk s néhány árva fenyő mögött, a falusi kocsma. Kicsinyke épület, ablakán keresztül a lámpás éppen hogy valami halvány fényt vet a Vág irányába.

– Az, az, – dörmög valaki mellettünk Gyúró szavára, – mi a szösznek küldték a nyakunkra a tutajosokat!

Az egyik bátrabb falusi, úgy vélem a sötétben, hogy éppen Bereci Janó lehet, hozzáteszi:

– Hátha nem is jönnek.

Koszej Gyúró előremered, kémleli a katlant, figyeli a víz neszezését, azután felhörren:

– Amott jönnek, ni!

Az ám: a sötétségben sötét folt közeledik. Gyakorlott szem veheti csak észre, hegyi ember, tátrai ember szeme. Mintha hangokat is hallanánk és azután azt a sajátságos, különös sustorgást, amelyet csak a közeledő tutaj csobbanó lapátjai vernek a vízben.

– Azután, emberek – suttogja Gyúró, – mindenkinek a helyén legyen a szeme. Figyelni kell őket, ügyelni rájuk, mert veszedelmes népség.

Beszélgetés zaját hozza felénk a víz és egy éles kiáltást:

– Hahó-hé!

– Hogy enné meg a fene a hangodat! – dörmögi Gyúró, majd tölcsért csinál a tenyeréből: – Hahó-hó!!!

Visszajön a hang, kavarog a hegyek között, a falu házai is elnyelik, meg kidobják, úgy hogy megszínesedik az este, egyszerre élet támad. Jönnek a tutajosok!

– Hahó-hé! Hahó-hé!

De itt is vannak már, nagyot kanyarodik a sötét alkotmány. Kövek morzsolódnak, meg a Vág fenekét piszkálják a csáklyák. A tutaj kunyhójánál parazsat oltanak éppen, – no, ezek berendezkednek az éjszakára!... A kocsma ajtaja kinyílik: a mi embereink jelennek meg a küszöbön. Embereink, a falusiak, mert Benedek napja van éppen és a bírót Benedeknek hívják. Ezért nem lehet a fehérnépet odahaza lakat alatt tartani! De nini – Gyúró arca a fellobbanó fáklya fényében felderül.

– Nézze már, Pán tekintetes, négyen vannak ezek mindössze! Mi a szösztől ijedtek meg a sztankovániak?!

A tutajosok is a parton vannak már, paroláznak. Az idősebb embert ismerjük: Árva felső szegélyéből való, többször járt már erre és Dömötörnek hívjuk. A monostori kolostorban nevelkedett, ott akasztották rá a barátok a Dömötör nevet.

– No, adjon Isten – áll Benedek bíró elé Dömötör –, egy éjszakát itt akarunk tölteni. Tudom, rossz errefelé a hírünk, de nézzétek meg a kalibánkat, nincs benne több, mint amennyit itt láttok, négyen vagyunk. Ez a hórihorgas legén, Máté, a segédem.

A fiatalság vihog a háttérben, összesúgnak-búgnak, tetszik nekik az öreg Dömötör és Máté, aki úgy áll a parton, mint valami szálfa, délcegen, egyenesen és sudáran... Amikor megerősítik a tutajt, Benedek, a bíró, kocsmába hívja az idegeneket.

– A nevem napja van éppen, áldomást iszunk, tartsatok velünk. Még fizetnetek se kell, mert egy évben csak egyszer van Benedek. Ennek örömére kinyitom a bukszát, velünk ihattok.

A tutajosok kurjantanak... és Gyúró biztonság kedvéért még a fülembe súgja:

– Rendes embereknek látszanak... Ezektől ijedtek meg a sztankovániak?

Kicsinyke helyiség a kocsma, de valahogyan elférünk. Még a középen hely is kerekedik, ahol táncolni lehet. A bereci testvérek tamburát pengetnek, a kovács fia pedig pikulázni kezd. Itt vannak a lányok is, rózsás viganókban, hímezett, pántlikás gyolcsingekben. Izzadtságszag és meleg, borgőz és pipafüst tölti be az ivót.

A bíró a közepére áll, megtöltik a poharakat és iszunk az idegenek egészségére. Erősebben szólnak a tamburák, a pikula is belesikolt a zajba: egyszerre felkavarodik a padozatról a por, mint a füst, mint a köd... Az idegen Máté járja a legszebben, a legrátartibban a táncot. Cifrázza, kényeskedik s a lányok szeme rajta akad meg. Szó se róla: szemrevaló legény, és ha őszinte akarok lenni, akkor be vallhatom, hogy a mi falunkban nem akad párja.

Vöröses barna a képe, a szeme nagy, fekete, a haja se olyan zsíros, mint a többieké és a fogai olyan fehérek, olyan csillogók, mint a fagyos hó. Máté Fánikával ropja a táncot, Koszej Gyúró szeme fényével, büszkeségével. A lány pirosarcú, hirtelenszőke és még akkor is nevet, ha bánata van.. Máté néha felrikolt, hangulatot csinál:

– Huj-huj-huj!

Ki az ördög gondolta volna, hogy ilyen jól sikerült a mai nap? Mert nézzétek csak: még az öregek is táncra kerekednek, közöttük a bíró, az öreg Hagaránéval. Máté elereszti Fánikát, odaugrik a kisebbik Bereci legényhez, elkapja a tamburát és csendet int.

– Úgy ám, Máté – ordítja Dömötör, – mutasd meg a falusiaknak, mit tudnak a tutajosok!

És Máté nem sokat kéreti magát, kiereszti a hangját, nótázni kezd:

Máté folytatja:

Gyúró a többivel üvölti:

Odaugrik Mátéhoz, átöleli, magához szorítja:

– Csudaszépen tudod, Máté!

Fánika irul-pirul és amikor Máté odadobja a tamburát a Bereci fiúnak, maga kapja el a legény karját, hogy táncra kerekedjenek. A kocsmáros nyitogatja a hordók csapját, ürülnek a poharak, és mind csillogóbbak lesznek a szemek. Dömötör nagyhangon magyarázza az öregek asztalánál:

– Egyetlen rendes mesterség van a világon, a tutajosoké. Elindulunk a hegyekből, meglengetjük a süvegünket, odaállunk a lapátokhoz és haladunk a vízzel! Idegen falvak, városok jönnek elénk, kiszállunk ott, kiszállunk amott és mindenütt szívesen fogadnak bennünket. Énekelünk, meg eszünk, és ha akad fehérnép a tutajra, megropogtatjuk a derekát! Apám tutajos volt, a fiam is az lesz, az unokám is az lesz. A Máté családja meg éppen híres tutajos. Még az ükapja is közénk tartozott, tutajra lopta az asszonyát, talán éppen a szomszédságotokban, Sztankovában.

Gyúró, akit már elgyengített a bor, részegen felnéz, vihogni kezd:

– Fenegyerekek vagytok ti, tutajosok!

Reggel van. A nyáj kolompja már a hegyek oldaláról szól. Elmúlt a Benedek-nap, csendes a falu. Az udvaron állok, nézem a nap fényét, amint bearanyozza a fenyők koronáját. És az éjszakára gondolok, a tutajosokra, akik olyan vidáman mulattak el a falubeliekkel... Siető csoszogás köze^dik és Hagaráné feketekendős feje kukkant be a kapun.

Elfulladva lelkendezik:

Jaj, Jézusom, Máriám, mi történt!... Koszéj Gyúró ott rohan a parton, kezében petrencerúd... Fánikáját elvitték a tutajosok! Hajnalban tűntek el, a kovács fia látta, hogy Fánika is velük ment a tutajra. De a pikulás, akár a többi ember, részeg volt és csak most jött rá, mit látott!...

Kísértet a Magurán

1.

Máté favágó volt és amióta csak vissza tudott emlékezni, mindig az erdőségekben látta magát, ahogy nap-nap után vágta a fát. Ezen a napon is fent járt a Magurán, pedig esős volt az idő, nedves az út, lucskosak a fák egészen. Amikor reggel elindult, köd feküdte meg a völgyet; a hajnal párázata és ez a fehérség ide-oda szállt, lebegett, elfedett mindent, falucskákat, hegyoldalakat és az ösvények irányát. Később, amikor már délhez közeledett az idő, egyszeriben megfutamodott a köd és Máté, ott fent a Magurán, eltekinthetett, amerre csak akart. Az eső már rég elállt, ugyancsak sütött a nap, csillogott, szikrázott minden... Délre kiizadt, pihenőt tartott a munkájában, nézelődött, szemlélődött a levágott fákon. Elégedetten dörmögött, amikor elgondolta, hogy nemsokára a Vágón úszkálnak majd ezek a szálfák. Jókedve támadt, fütyürészni, dúdolgatni kezdett, majd később énekelni is, már amennyire tőle telt, hihetetlen hamisan. Felverte az erdő, a hegyhát csendjét és az ott tanyázó rigók, kakukkok csodálkozva repülnek arra, ahol Máté vágta a fát. Egy mókus is megjelent a közelben, a szomszédos fa ágán. Első lábát szája elé tartotta, szemét tágra meresztette és nézte az embert, aki énekelt órákon át, egyik dalt a másik után.

– No, te kis féreg, mit bámulsz? – intett a mókus felé Máté. – Talán bizony segíteni akarsz?

És amikor a mókus rettenve törtetett a fa koronája felé, nagyot rikkantott.

– Tiszteltetem a népedet, vörös gombolyag! Hu, hu, hu!...

És a kiáltás szállt, rebbent fától fáig, hegyoldalon át, völgynek le, mindjobban távolodva, és amikor elröppent a hangja, halálos csend feküdte meg az erdőt, magános, nagy csönd – mindössze néha zörrent meg egy ág, ahogy madarak szálltak tova. Magára maradt, egyedül ott az irtás közepén és egyszeriben elszállt belőle a jókedv, mintha az is elmenekült volna hegyháton át, völgynek le.

Megélesítette a fejszéjét s újból nekilátott a munkának. De nem repült úgy, nem lendült olyan erővel a fejsze, mint előzőleg és abba is hagyta nemsokára a favágást.

– Nem megy, sehogy sem megy, – simogatta meg a homlokát. – Kevéskét káprázik a szemem... mintha csillagokat látnék.

Fához támaszkodott elgondolkozva és figyelte a csöndet. Megijedt, félni kezdett a magánytól, mint eddig soha. Percek múlva ijedten kapott a fejéhez és vagdosni kezdte az egyik fenyőt vadul, hevesen, hogy csengjen, suttogjon a Magura vidéke.

Majd eldobta a szerszámját és rohanni kezdett a fák sűrűjében, a csúszós hegyoldalon.

Néha egy-egy madár rebbent a levegőbe és tűnt el másfelé...

Estig várták, remélték, hogy hazajön Máté. De nem jött, se éjfélkor, se hajnalban. A testvére, Mihály hangoztatta:

– Mondtam én, hogy egyszer elcsavarog. Folyvást arról beszélt, hogy szűk neki a falu, olyan erdőket szeretne látni, ahol nincsenek völgyek, házikók, csak messze erdőségek. Én mondtam nektek, elcsavargott, mert furcsaság volt a fejében.

Az öregasszony sírt; Istenem, hogy is lehet ilyen bolondos ez a gyerek, mikor mindannyian rendes emberek... Igen, a pap is mondta, meg a sztankováni tanító is, hogy nincsen rendesebb család, mint az övék.

– Krisztuskám, hátha nem úgy van, Mihály. Hátha valami baja történt, rászakadt talán a fa és eltörött a karja, lába! – sírt tovább az öregasszony.

Mihály bólintott, hogy hátha, valóban történhetett ilyen eset is és felvette a zekéjét, meg a bocskort, hogy hátha?

Hiába ment fel az irtáshoz, nem talált ott senkit, mindössze a fejszét, meg a tarisznyát lelte meg és benne az elemózsiát. Tétován állt ott, bámészkodva, mert nem ment a fejébe, hogyan mehetett el fejsze és tarisznya nélkül Máté.

Az anyja se értette ezt, egyetlen ember se a faluban, amikor később elmesélte, hogy megtalálta a tarisznyát és a fejszét.

– Talán elvitte Batuca, – vélte a falu legöregebb embere, aki már igen félt a hegyi szellemtől és minden nap várta a jöttét. – Talán ez történt vele...

Tamáskodva néztek rá, majd, hogy folyt a szóbeszéd, a találgatás, mindjobban kialakult, hogy a Batuca vitte el Lukecska Mátét, aki különben is furcsa legény volt és jó falat a hegyi rémnek.

És elmentek a templomba, hogy misét mondassanak érte, hátha még nem késő.

– Á, bolondok vagytok, – intett a pap – bizonyára beleesett valami szakadékba, szegény és így történt meg a baj.

De hiába keresték napokig, bár átkutattak minden szakadékot, barlangot, nem találtak rá.

– A Magurára meg talán mégse ment! – néztek a havasra az emberek.

Nem sokkal később, amikor már fonnyadozni kezdett a kökény, a málnabokrok levelei is lehulltak, szóval úgy szeptember vége felé történt, hogy három falubeli jött a Vág völgyében, hárman férfiak. Esteledett már és hűvöses volt a levegő, szabadon hagyott mellel nem lehetett volna járni.

A három férfi – Janó, Tamás és György volt a nevük – gyors léptekkel igyekeztek hazafelé, hogy mielőbb pihenőre térhessenek. Az egyik kanyarodónál Tamás megtorpant és megállította társait:

– Nézzétek már, miféle szerzet lehet az? Megálltak és úgy figyeltek a túlsó partra, ahol a köves meder szélén egy alak baktatott tovább. Szokatlanul magas volt, széles és imbolyogva járt. Olyan volt, mint valami termetes árnyék, szinte beterítette a fákat, ahol elhaladt.

– Jaj, mi lehet az? – találgatták mind a hárman.

A hold feltámadó fényében azután meglátták jól, egész valóságában.

Barna, bozontos bundája volt, nagy sörény fedte a fejét és így távolról medvéhez hasonlított, – csak az volt a furcsa, hogy két lábon járt és furkósbotra támaszkodott.

A három falubeli meglapult a galagonyabokroknál és úgy leste. Figyelte növekvő ijedtséggel az ismeretlent. Janó és György úgy vélekedtek, hogy a medvék nagyapja lehet.... Tamás pedig elakadó lélegzettel, gurgulázva suttogta:

– Ez szellem, hlapci, a Batuca!

A másik kettő elfehéredett. Janónak még a nyelve is kifordult a kíntól és megfogták egymás kezét, hogy nagyobb legyen a biztonság érzése. Kimeredt szemmel bámulták a túlsó partot, ahol lassan baktatott a medvék nagyapja... Amikor pedig felhők mögé lapult a hold és egyszeriben sötét lett, eltűnt a szőrtömeg. A Vág áthozta a csörtetés zaját, ahogy haladt felfelé az erdőségben.

Janó, Tamás és György rogyadozó léptekkel haza, meg-megállva, hátratekintgetve, mindössze a falu szélső házainál nyugodtak meg némileg. Késő este már mindenki tudta, hogy Batuca járkál a környéken.

– No, holnap nem megyünk fát vágni, nem akarunk úgy járni, mint Lukecska Máté – mondogatták.

Többnyire este látták, alkonyatkor, vagy egészen sötétedés idején. Különböző helyeken: a faúsztatónál, ösvényeken, a folyó völgyében, néha a Magura oldalán is, de többnyire a falu közelében. Legjobban az öregek féltek tőle, mert hát nem lehetett tudni, melyikre vásik a foga: az öreg, fecsegő Szamóra, vagy pedig a perlekedő Hornyáknéra, esetleg a többiekre... talán éppen a harangozó Szticsóra?

És alig merték elhagyni a falut, a házikónak épített várakat.

Egy este azután beütött a ménkű: a kutyák veszettül ugattak, mint a farkasok, pedig csak csillagos volt az ég, nem volt holdvilág. Mindenki tudta, mit jelent ez és felrakták a reteszeket, becsukták jól az ablakokat és lesték az utcát az ablakpokrócok mögül.

Lukecskáék környékén ugattak legvadabbul a kutyák, itt topogott, járt fel-alá a medveszőrű rém.

A Lukecska portán meglapultak a háziak – az öregasszony mondta Mihálynak:

– Kedves fiam, vedd ki a ládából az ünneplőmet, bizonyára értem jött a gonosz... – de torkán akadt a szó, mert megroppant a retesz és megrúgták az ajtót. – Jaj – nyögte – ja-a-aj!...

Mihály nekivetette hátát az ajtónak, elfeszülő lábakkal támaszkodott az asztalhoz és izmainak minden erejével védte az anyját, meg önmagát. Homlokán pattanásig feszültek az erek, veríték gyöngyözött az arcán és nyakán, körmei szinte a fába vájtak és zihálva nyögte:

– Nem, nem engedlek be, Krisztus nevére nem! Az öregasszony, szegény letérdelt és jajveszékelt:

– Ne, ne engedd, Mihálykám! Ne engedd be Batucát, fiam, fiacskám!...

Kintről tagolatlan hangok, érthetetlen mondatok hallatszottak:

– Hő... hő... engedj, engedj!.., – és ütötte, verte valaki az ajtót, de Mihály ráfeküdt, mint a vas és nem boldogult vele a hegyek szelleme.

Egyszerre csak csönd lett, nem ropogott többé a zár, nem hajladozott tovább az ajtó. Távolodó léptek zaja hangzott, majd az is megszűnt, Mihály a kis, kerek ablakhoz támolygott, csupa víz homlokát rányomta az üvegre és kitekintett.

A rutén Hagaráék házánál, a kerítéshez támaszkodva állt az ismeretlen. Mihály jól látta, hogy olyan, mint a medve: teljesen medvebunda fedi, egyedül a feje emberi, vagy legalább is ahhoz hasonlít, mert szőrös volt ugyan az is és nagyon furcsa. Merően nézett Mihályék háza felé, hosszú percekig. Majd meglódult, karját magasra emelte és fenyegetve rázta, dühös, nagy elkeseredéssel.

– Megálljatok! – lehetett hallani a hangját. – Megálljatok, kutyák!

Az éjszaka csendjében hangja végigszáguldott a falun és egyetlen háznál sem nyitották meg az ajtót. Mihály látta, hogy Hagaráék kerítéséről leakasztott egy köcsögöt, megforgatta és az ajtóhoz vágta, hogy ezer darabra roppant szét a cserép. Elégedetten nevetett, vihogott hozzá, közben forgott, topogott, mintha táncolt volna... majd hirtelen megállt és merően figyelt a hegyek irányába.

Sztankován felől harangszót hozott a szél. Éjfél volt. Az ismeretlen összehúzta magát, lopakodva haladt a kerítések mellett és nemsokára eltűnt a faluból.

Megtörtént néha, hogy a favágók tarisznyáját is megdézsmálta.

Koszei Szamó látta, amikor visszatért táborhelyéhez, hogy a Batuca ott kuporgott a tarisznya mellett, falatozott a szalonnából, kiitta az irót, közben nagyokat böfögött hozzá. Szamó persze nem törődött a tarisznyájával, sem az elemózsiával, csak az irhát mentette, de látta, hogy Batuca se veti meg a jó falatot, így jártak többen és nagyon kelendő lett a zsidónál a tarisznya.

De azért vigyáztak, egyedül nem mentek az erdőségbe, hanem csoportosan és mielőtt lement volna a nap, régen otthon voltak.

A Magura sziklás oldalán mászkált és madárfészket keresett, mert végtelenül éhes volt. Harmadnapja, hogy táplálék alig volt a szájában! Mostanában félt a kutyáktól és nem mert belopakodni a pakulárok kunyhóiba, ahol pedig bőségesen volt sajt, tej, miegyéb, de a kutyák minden alkalommal megkapkodták a bokáját és alig tudott már járni... Legjobban annak örült volna, ha összetéphetne minden eléje kerülő embert, mint azt a medvét egyszer, amelynek bőre a testét fedte... Legjobban azt szerette volna, de ha eléje került valaki, akkor félt. Félt, mert nem jött ki rendes mondat a száján és hiába próbált odakiáltani, hogy: állj meg, te is olyan kutyagazember vagy, mint a többi, állj meg!... Hiába, a nyelve nem forgott rendesen és ilyenkor megrettent, inába szállt a bátorság és nem bántotta az embereket, hanem menekülni kezdett erdőbe, barlangba. Nappal aludt, este, alkonyodás idején jött elő és indult táplálék után.

Ma kicsit korábban merészkedett az odújából, nem rég ment le a nap és igen világos volt még. A sziklás hegyoldalon mászott lefelé, nyaktörő úton, embernemjárta meredeken, ahonnan még a gyalogfenyő is szédülten tekintett a mélybe. Nagyokat fújt, lihegett, ahogy felfelé húzta magát, és ha valamelyik szikla megsebezte a tenyerét, akkor dühösen felordított, mint hónapokkal ezelőtt, amikor először jött rá az ordítás vágya favágás közben... Szemei kidülledtek és úgy figyelte a sziklák repedéseit, madárfészket kutatva.

Egy szurdokszerű hasadékon akart átmenni és itt történt a baj.

_ Hő!... Hő!... – üvöltött, amikor lába alól kicsúszott a talaj és görcsösen kapkodott cserje, bokor után, megragadott mindent, de hiába: lezuhant és elterült a szurdok mélyén.

Ekkor már sötét volt és feljöttek a csillagok is. Hangját még sokáig lehetett hallani, mint valami sakálüvöltést, egészen éjfélig. Akkor elhallgatott és csend lett a Magurán.

Hagaráék háza előtt nagy tömeg álldogált, akik közrefogták a sztenici pásztort.

– Na és láttad, egészen jól láttad? – kérdezték tőle.

A hosszú, szikár ember vállat vont:

– Egészen? Miért mondanék valótlanságot! Mondom, kint jártam a legelőn és a szürkületben megláttam Batucát, amint a sziklás oldalon felfelé mászott. Igen kapaszkodott és egyszer csak eltűnt a szemem elől! Leeshetett, mert zuhanást hallottam és attól kezdve éjfélig üvöltést is. Hej, hogy üvöltött, ha hallották volna! Teremtőm, micsoda hang volt az...

– Elpusztult volna? – kérdezte Lukecska Mihály.

– Hát bizonyára, – bólintott a pásztor. – A szellemek is elpusztulnak egyszer.

De azt már nem hitték el a pásztornak, bármennyire is szavahihető volt.

·– Na, na – húzogatták a vállukat – az már nem lehet, a szellemek nem pusztulnak el olyan könnyen...

És azóta a Vág felső részén, a hatalmas Magura környékén várják Batuca visszatérését, aki tudj' Isten miért, de egy idő óta eltűnt.

Hogy múlnak a hónapok, az évek!

Szomorú, füstös, szegény rutén falucska volt az, ahol sok tél, tavasz, nyár, ősz megfordulásával ezelőtt, először hallottam a betűvetésről, a kék antracéntinta csodájáról, a jól faragott kőristollszárról és más fontos egyébről, melyek a kisiskolásból lassankint megformálják a gimnazistát... gyerekből a férfit. Ugyan Latuka János iskolamester neveltjei közül nem sokan kerültünk latinszóra a városba, lévén a város mérhetetlen hegyekkel, völgyekkel elválasztva a falutól. Már pedig, aki ott élt, vagy járt arra, jól tudhatja, mit jelentenek ezek a hegyek és völgyek télvíz idején, amikor a szálló keselyűk nyilván riongva mesélik egymásnak: nini, az emberek házait hogy befödte a hó... még a tetőt is alig-alig látni, csak a kéményből pipáznak a füstkarikák!... Mert nagy dolog ám a hó! Nemcsak azt jelenti, hogy lehulltával se jobbra, se balra az út. Dehogy, elvégre ki mondja, vagy micsoda törvény írja elő, hogy a városba pont hófödte időben kell járkálni? Nem is itt van a baj, hanem ott, hogy, akik ilyen istenverte vidéken élnek és főleg élni tudnak, azok nagyon-nagyon szegények ám, örülnek a fából tákolt kalibának, sovány tehénnek, kicsike krumpliföldnek és meghúzzák magukat, és dehogy is gondolnak a városra, ahol pár napos lét, tán épp a Bimbó árából telne ki. Ha kitelne... de lehet, hogy többe is jön az!...

Hát ezért nem került Latuka János iskolamester kezei közül jóformán senki a hegyeken túli városba. Ugyan Raszoka Iván fia, a kis Iván, – váltig magyarázta, hogy ő is jön velem, mert pap akar lenni és nagykorában olyan ezüstkoronát akar a fején hordani, mint néha napján Fetyuska páter.

– Mi, mi? – hüledezett Raszoka Iván, amikor a kis Iván neki is bevallotta álmát. – Mit gondolsz te, férgecske, ungvári püspök, vagy a kegyelmesen vadászó gróf vágyom én? Ej, ej, férgecske, ha az úrfi megy, hát menjen, de neked maradni kell. Ki őrzi a Bimbót és ki kiabál velem a krumpliföldecskénél, amikor a vaddisznók legelni jönnek, hogy: hó-hó, koca, te hó!...

És Raszoka Iván leoldotta bőrövét – közbe szeméből is kitörölt egy néhány könnyecskét – mondván:

Kis Iván komolyan nézett az apjára, okos szemében, tízéves szemében, éppen úgy megcsillant a könny és azt mondta, amit a rutén mondani szokott:

– Akkor jól van... így véglegesen elintéződött az ezüstkorona kérdése. Ifjabb Raszoka Iván megmaradt a hegyek között, hogy vigyázzon a Bimbóra, a krumpliföldecskére... a szegénységre.

Latuka János iskolamesternek volt jó barátja a falucska papja, a Fetyuska páter, ő különben minden második délutánon Istenről, Máriáról, Krisztusról és prófétákról beszélt nekünk, apró, áhítatosan hallgató népének.

– Olyannak kell lenni, mint a prófétáknak – mondta és tenyerében sodorgatta hosszú szakállát.

– Olyannak kell lenni, mert különben elkárhoztok...

Amikor pedig Koszei Gyúró megkérdezte, hogy a tisztelendő úr olyan-e, mint a próféta urak – tehát imádságos, áhítatos, nem részeges és az egy sovány tehénnél nem követel többet az Úrtól– akkor Fetyuska megbiccentette kócos fejét, szőrös kezét felénk tartotta.

– Óh, babrinkák, hát nem látjátok rajtam a próféták csókját? Nem látjátok szememben az áhítat tüzet és perzselő erejét? Óh, ti babrinkák...

És nagyot – prófétákhoz nem méltóan nagyot – köpött a küszöbre.

– Óh, ti babrinkák!... így hívott bennünket, de, hogy miért, azt ma sem tudom és azt se, hogy a “babrinka" név volt-e, avagy jelző? Talán mégis jelző...

Azon a délutánon, amikor Fetyuska megkérdezte tőlünk, hogy látjuk-e a próféták csókját és szemében az áhítat tüzet – mondom azon a délután

– mindnyájan gondolkozóba estünk. Azért említem, hogy mindnyájan, mert a Natolya Jákob fia is, akinek butaságánál csak a feje volt nagyobb, beleszólt a diskurzusba:

– Hászen a szemében nem is tüzelt semmi, mert vizenyős az, mint az ázott moha.

– És a próféta urak csókja? – vélekedett a kis tömpe Filis – hol látható az?

Koszei Gyúró felnevetett és az ablakhoz szaladt.

– Elment – fordult vissza. – A próféták csókja hi-hi-hi, ott van az orrán!

Lett erre falrengető nevetés, mert Fetyuska páternek nem volt ám közönséges, mindennapi orra! De nem ám! Fetyuska páter olyan orral rendelkezett, hogy bátran vélhette a szemlélő: amikor Fetyuskát összerakták a gólyák, történetesen nem volt raktáron egyetlen fújdogáló szerszám se... Már most, mit tegyenek?... Kerítettek egy piros paprikát, megfelelően kifúrták, lyukgatták és Fetyuska szája fölé erősítették.

– No, no! – csóválta fejét a kis Raszoka Iván.

– Nem tudhatod te, Gyúró, hol van a próféták csókja. A tisztelendő úr ezt jobban tudja, hidd el, sokkal jobban, mert te kisebb úr vagy, meg butább is, mint ő.

Ez érv volt, de Koszei Gyúró nem nyugodott meg:

– Jó, de a próféták meghaltak, hát hogyan csókolták meg a tisztelendő urat?

Kis Iván töprengett, hüvelykujjával az orrát piszkálta, de végül is felderült:

_ A próféták nem haltak meg, tudod! Mondta is a tisztelendő úr, hogy azok örökké élnek...

Ettől kezdve még jobban tiszteltük Fetyuska pátert, barátjánál, Latuka János iskolamesternél is jobban, aki pedig hajlékony vesszőt tartott kezében.

És ez a vessző néha a kabátunk alá szaladt, kiváltképp akkor, ha Latuka János mester hosszasabban időzött Rappaport Gidájánál, aki kaftános, pajeszes kazárzsidó volt és a “Jó icce" kocsmát vallotta a magáénak.

Egy téli délután, amikor már igen csak megfeküdte a völgyet a sötétség és a túrószagú iskolateremben az ügyeletes Filis meggyújtotta az olajlámpát, hiába vártuk Fetyuska pátert, hogy jöjjön és meséljen Krisztusról, Máriáról és a prófétákról. Múltak a negyedórák. Amikor a fatemplom harangja elütötte a négyet, felkerekedtünk, hogy megkeressük a pátert.

– Menjünk be a templomba, hátha elaludt – adta ki a jelszót Koszei Gyúró.

Talpunk alatt ropogott, csikorgóit a hó. A havasokról hasítva tört le a szél és úgy belénk mart, hogy azonmód csattogásba vágtak a fogaink.

Azonban a “Jó icce" előtt megálltunk. A kocsma lámpája úgy táncolt, kerengélt a havas szélben, hogy, lefőzte Nikó apót is, akit pedig még élő ember nem látott egyenes testtartással se a “Jó iccé"-ben, se előtte. . ,

Koszei Gyúró kapaszkodott az ablakra, de menten lepattant.

– Hej, gyerekek, ott ülnek! – lihegte. – Borovicskáznak, isznak...

Hát bizony azok ott voltak. Latuka János ökölre támasztotta szeplős fejét és nagyokat bólintott.

– Igazad van, igazad van! – hallottuk ki a hangját.

Szemben ült vele Fetyuska páter. Csizmás lábait az asztalon nyugtatta, felsőtestét a széktámlára döntötte és akadozva, fuldokolva beszélt:

– Nem kell a cár... Nem kell a pánszlávizmus. Pokolba velük!... Mi magyarok vagyunk... Érted, János... magyarok vagyunk!!

Fetyuska felállt, tántorogva tett egy-két lépést és Rappaport Gidájához döcögött.

– Te-e-e-e! – mutatott az öreg kazárra. – Nem vagy magyar... Pokolba veled is, mint a cárral!...

Rappaport Gidája a kezében tartott újságot félretette és sunyin pislogott drótkeretes szemüvege mellől Fetyuska páterre.

– Kupán fogja ütni! – suttogta Nyetocska, a pakulár fia és homlokát az ablakra szorította: – Meglássátok, klapeci, megöli...

Alighanem Rappaport Gidája is erre gondolt, mert hosszú kecskeszakállas fejét kaftánjába húzta és tenyerét védőleg tartotta homloka elé.

De nem történt semmi. Latuka János, az asztal lapjára vágta mindkét öklét, felrikkantott:

Fetyuska otthagyta Rappaport Gidáját és visszatántorgott az asztalhoz. Megfogta az egyik üveget, tartalmából hosszat nyakalt és azután úri gesztussal a falhoz vágta.

– Pokolba veled! – meredt a szétpattanó üvegdarabokra. – Danoljunk, János, egye fene a világot!...

És nagyobb nyomaték kedvéért Latuka János iskolamester ölébe lendült. Ügy fújták, ordították a nótákat, egymást átölelve, egymást buzdítva a borosflaskók ürítésére:

Rappaport Gidája is megnyugodott. Fülére igazította a drótkeretes szemüveget, elővette az újságot és olvasni kezdett...

Báránybőr bekecseinket ugyancsak átkutatta a szél és percekig tapogattuk a havat és suhangoltunk karjainkkal. Fehérbe porzott körülöttünk minden és furcsán zizegett, fütyült a házszögleteknél elvágtató hó.

Koszei Gyúró megfogta ifjabb Raszoka Iván vállát:

– Látod, Iván, a próféta urak csókja mire jó? Ő is olyan ember, mint a te apád, vagy az én apám.

Kis Iván szomorúan, összevacogva állt közöttünk és nyilván arra gondolt, hogy az, akinek ezüst koronája és aranyos, csillogó ruhája van, az nem' lehet olyan, mint a szegény rutén.

Szeméből lassan peregtek a könnyek...

Mi pedig kórusba mondtuk:

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az egyik felvidéki újságban olvastam, hogy annak a falunak a templomát és iskoláját, ahol sok tavasz, nyár, ősz, tél megfordulásával ezelőtt jártam, bezárták, így szomorú elképzelni: vajon azok az apró emberkék, kik életüknek alig, hogy a kezdetén járnak, kitől hallgatnak ezentúl bibliás mesét Krisztusról, Máriáról és a próféták tetteiről?... Még akkor is, ha a mesélőt Fetyuska páternek hívják!

Hogy múlnak a hónapok, az évek!

Ülök az őszben az erdei padon, mellettem fák, fölöttem lombok, ágak, amelyeken sárgák, meg vörösek, szomorúak és fakók a levelek. Lehet, hogy este van már, lehet, hogy napfény – csak ülök magamban itt az erdei padon... ülök, és nézek, forgatom a múltamat, magam elé rakosgatom a régi otthont, a kertet, a falut, a házunkat, az istállót s azokat, akik ott éltek, akikkel éltem. Mint a marionetteket, úgy rakom le mindezt magam elé, játszani kezdek, babrálgatok velük és érzem, hogyan zsugorodom össze, leszek én is apró, a régi figurám, aki ott megy a kertben, megáll, meg megint elindul, közben fütyürész, vigasság a száján, nevetés a szemón és a távoli Tátra hegyeire néz...

Azon a télen, mintha mese lett volna minden, könnyű játék az élet, dallam, cifra bokréta. Ha belenézek a múltba: látom az ajtót, a kemény diófalapot, rajta vasalást. Néha kinyílt az ajtó, betutult rajta a szél, hópelyhek kavarogtak a tornác belső részén, akár a szabadban, a havasok oldalán, a falu házai között. Táncot jártak odabent, hogy itt a tél, a tél... itt a hó, a hópihe és egy kicsit a csillogásuk, mintha vigasság is lett volna, könnyű hejehuja!

Azután nyílt egyszer az ajtó, az egyik decembervégi reggelen, keményen, döngve, hogy beleremegtek a falak! Odakint előzőleg szánkócsengők szóltak, lópaták dobogtak a hidacskán, hópihék repkedtek a tornác belső részén... és percek multával ott állt Keresztély bácsi, keményen, döngve, akár az ajtó. Szétvetett lábakkal állt, szakállán dér és apró jégcsapok. Nagyot kiáltott, hogy hol vannak a háziak, hatalmas melléből előtört a hang, rávágódott a boltíves mennyezetre, lesiklott a falakon, átsuhant a küszöbön és egyszerre megelevenedett a ház. A házunk, amely ott lapult a Lubi havas tövében, hegyi patak "szélén, kőfallal és a kőfalon túl, a favágók házaitól körülvéve...

– Hol vagytok, hé!

Nagyanyám eléje állt, kicsit már görnyedten az elmúlt időtől.

– Keresztély, mi történt veled! Egész éjjel hófúvás volt, alig egy órával ezelőtt állt el a szél és te hófúvásban jöttél? Fiam, mi történt veled?

Keresztély nagybátyám ledobta magáról a bundát, a kötött ujjast, a sált és a kucsmát. Odaült a kandallóhoz, lábait kinyújtotta, elterpeszkedett jól és pipát kotort a zsebéből elő. Keresztély nagybátyám leghatalmasabb ember volt a családban, ölmagas óriás, aki medvékkel birkózott már. Szálfákat emelt, ha kint járt az irtáson és az embereknek jó példát akart mutatni. Most azonban összehullva ült a kandalló előtt, ránk nézett, meg a tüzet bámulta, olykor szippantott a pipából és valami rémület volt a szemében, amikor megszólalt:

– Katalin nincs itt!

Ütni kezdett az oszlopos óra, egyet, kettőt, kilencet. A reggeli kilenc órát és valahogy kitöltötte a csendet, mely belopakodott a szobába, ahogy elszállt a kérdés. Azután elhallgatott az óra, az utolsó ütés még végigremegett a levegőben, folytonosan halkulva és hogy nem volt már semmi nesz sem, csak Keresztély bácsi nézett mereven, anyámék meg vissza rá, akkor megfogta nagyanyó a vállam:

– Menj ki és szólj az embereknek, állítsák istállóba nagybátyád lovait...

Még hallottam annyit, hogy egyszerre feleltek odabent hárman, vagy négyen: nem, Katalin nincs itt és Keresztély bácsi erre felsóhajtott, valamit mondhatott is, de akkor már becsuktam az ajtót. Kicsit megálltam a tornácon, elnéztem a tócsákat, anyám virágait és nem értettem sehogy sem a dolgot, Keresztély bácsi fakó arcát és azt, hogy miért volt olyan rémületes csönd, mikor megkérdezte, hogy mi van Katalin nénivel.

Álltam egy ideig a tócsák közepén, majd kimentem az udvarra. Hát igen: a szánkó ugyancsak havas volt, a lovak gőzöltek, fejük lógott és mintha elnyúltak volna, annyira kimerültek voltak. Azok a lovak, amelyek mindig délcegen jártak, hetykén és önérzetesen, Keresztély bácsi nagyszerű paripái. Az előülésen ott gubbasztott Kócián, az öreg kocsis.

– Hát, úrfi, – dörmögte, – megérkeztünk. Egész éjjel vágtattak ezek az állatok, hóvihar volt a sarkunkban, egyre csak tutult a szél, meg dőlt a hó! Nézzen ide, több havat hoztunk, mint más terhet.

Kócián lekászálódott az ülésről, topogni kezdett, meg a karját lóbálta és közben káromkodott, szidta a gazdáját, aki nem törődik a lovakkal. Görcsös, remegő kezekkel oldozni kezdte a hámot, megveregette az állatok nyakát, hogy nem lesz ez mindig így, ha megfeszül a világ, akkor sem mennek tovább, előbb zabolnak, azután isznak és nagyot pihennek.

– Úgy ám, – rántotta meg a vállát Kócfán, – előbb én is zabolok, úrfi! Mert ki érti meg, hogy este be kell fogni a szánba ilyen ítéletidőben, és neki kell indulni a hegynek vaksötétben. Mindezt azért, mert a tekintetes asszonynak kedve támadt eltávozni, a mi tisztességes házunkból.

– Hogyan? – kérdeztem és nem értettem sehogy sem a dolgot.

– A mi tisztességes házunkból, úrfi! Azt mondta-a tekintetes úr, hogy valami levelet hagyott hátra és abban a levélben azt írta, hogy elmegy. Hát, ha elment, elment, mondtam a tekintetes úrnak és kár ilyen nagy zajt csapni a kedvéért. Nem tetszett neki, hogy vadászni járunk, meg keveset mulatozni Zakopanéba. Kegyeskedett neki neheztelni és végül is elmenni.

Kócián pálinkás üveget vett elő a kocsiládából, megtörölte deres bajuszát és nagyot húzott az üvegből, önérzetesen mondta:

– Én bizony nem mennék utána! Ha a mi tisztességes házunk nem volt jó, minek erőszakoskodni!

Elmúlt egy nap, kettő, három is talán, de Katalin néni nem került elő. Harmadnap levelet hozott a posta, és amikor nagyanyó elolvasta ezt a levelet, ennyit mondott Keresztély bácsinak:

– Látod, mindig mondtam, hogy kár annyit cimborákkal csavarogni. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Ez az asztalnál történt, ebédidőn és Keresztély bácsi egyszerre csak hozzám kezdett hasonlítani! Tányérjára hajtotta fejét, lassan kanalazta a levest, ijedten pislogott és meg se mukkant, akárcsak én szoktam, amikor valami baj történt és elszámolás következett az asztalnál. Ült, evett, malmozott az ujjaival, és amikor lehajtotta a feketekávét, rám mutatott:

– Délután indulok, de a gyereket magammal viszem!

Szerettem volna füttyenteni, vagy ráhajolni a kezére és megcsókolni széles ujjait. Mert a szüleim meghökkentek, tiltakozni próbáltak, holmi bort, pálinkát emlegettek, mételyezést és ilyesfélét.

Nagyanyó azonban döntött:

– Bátyátok most magában van és jót fog tenni, ha közülünk valaki nála lesz.

Ülök az őszben, rakosgatom a bábukat, játszadozom, mint valamikor régen... No né, mondom magamban, hát itt van a ház, Keresztély bácsi otthona!

Hátul gránitfal, előtte havasi legelő, odébb a karámok és a lécek között birkafejek. Bégető birkák, amelyek, ha nekiindulnak a rétnek a fagyott havon, akkor lépteik nesze úgy hangzott, mintha eső közeledne és közben a szél is fújna hozzá... Amott pedig a ház, sárgafalú épület és az oldalán zöld zsaluk. Mohával fedett zsindely a tető. Emeletes épület, kicsit púpos, mint az öreg emberkék, kicsit ferde is és tántorgó, akár Keresztély bácsi régi cimborái. Az épület belső részében fegyverek a falakon, szarvasagancsok és medvebőrök. A pipázóban szépen díszített boroshordók, amelyek Podolinban készültek és Keresztély bácsi szeme fényét jelentették. És ebben a pipázóban történt egy este...

Három szán érkezett Zakopanéból, megrakva mulatós kedvű emberekkel. Akkor már a második hetet töltöttem Keresztély bácsinál könnyű kábulatban... kicsit úgy, mintha mese lett volna minden, a tél, az udvarház, a karámok, a vén Kócián és Keresztély bácsi esti vadásztörténetei. Előbb kiválasztott egy trófeát, megmutogatta, majd azt mondta, hogy ülj le és figyelj.

– Nyeviczkeyvel vadásztunk akkor Lublón...

Úgy beszélt velem, mintha felnőtt lettem volna, olyan széles vállú, szakállas ember, mint ő, és ha belemelegedett, cimborának szólított. Én meg összehúzódtam az állatbőrökkel borított díványon, hallgattam és szerettem volna neki visszaszólni, hogy te cimbora, Keresztély cimbora! Mert jóság volt a szemében és nem nézte le a magam tíz esztendejét, hanem mellém ült, lekuporodott hozzám... szóval olyannak tekintett, mintha egykorúak lennénk.

És a pipázóban történt, hogy a három szán utasai beállítottak szélesen, szelesen, handabandázva, hogy szervusz, Keresztély, mi van veled, Keresztély!... Kócián is betolta az orrát, hajlongott, alázatoskodott, jobbra-balra köszöngetett, hogy jó estét, Pán Nyeviczkey, Pán Monostory. Emelgette a hordókat, meg poharakat cipelt elő.

Keresztély bácsi rám nézett, átfogta a vállam és bizonyára arra gondolt, amit odahaza mondtak neki, a pálinkára, a borra és a mételyre. Mert szabadkozni kezdett, hogy most gyerek van a háznál, ne forgassatok fel mindent és ne ízetlenkedjetek!

– A húgom fia, rám bízták... Nyeviczkey felnevetett, bántóan és lenézően:

– Talán házi tanító lettél, Keresztély? Azt is mesélik, hogy Katalin asszony itt hagyott!

Monostory közbevágott:

– Azért jöttünk, hogy ne erezd magad egyedül.

Egyszerre megváltozott a pipázó: sűrű szivarfüst ült a mennyezetre, borgőzös lett a levegő, zaj, meg ordítozás hallatszott összevissza. Az idegenek forraltbort követeltek, hogy odakint nagy volt a hideg. Közben Kócián előhozta a pikuláját, nótázni kezdett az asztal szélénél, a többiek meg énekeltek, daloltak hozzá. Kezdetben halkan, azután nekivadulva, kivörösödött képpel, rideg arccal és gúnyos tekintettel. Hozzá se nyúlt a borhoz, csak fogta a kezemet, valami görcsös, nagy szorítással! Olykor végigsimított a homlokomon, megigazította a hajamat, védelem volt a simogatása, féltés, éreztem. Néha megrázkódott, hatalmas melle kifeszült és csitítólag szólt közbe a duhajkodókra:

– No, ne olyan vadul!

De nem nyúlt a pohárhoz, hiába gúnyolták, nevettek rajta, hogy te házitanító, te filozopter!... És lehetett már éjfél, agyamban kábulat, összevisszaság, fölébredés, majd megint álom, amikor Kócián pikulája hirtelen elhallgatott.

Keresztély bácsi felugrott... A többiek elhallgattak. Kócián eltűnt valamerre.

– Jó estét!

Katalin néni állt a benyílóban, szőkén, finoman, feszes lengyelkabátban. Gőgösen végignézett a társaságon, félrehúzta a száját és Keresztély bácsira tekintett:

– Azt hittem, hogy egy kis fiú jelenlétében más világot találok itt! Szégyellje magát, mondhatom, szégyelje magát!...

És akkor, úgy emlékszem, megszólaltam. Valami olyasfélét mondtam, kiáltottam, vagy ordítottam bele az ijedt arcokba, hogy nem is igaz. Nem ivott egy csöppet sem!

Katalin néni elmosolyodott, odatámaszkodott az ajtóhoz és úgy figyelte Keresztély bácsit, aki ezúttal egészen kihúzta magát, szakálla fenyegetőleg meglebbent, ökle felemelkedett a levegőbe és ráordított a cimborákra:

És ülök itt az Őszben a kerti padon. Hullanak a levelek, a sárgák, pirosak és úgy érzem, hogy itt van már a tél. Mintha hó lenne a vállamon és befedné ezeket a kis marionetteket, az emlékeimet, amelyek tovaszállnak és belehullanak a mélységes hóba...

Apja valahonnan az Ural erdős, aranybányáé vidékéről került Ruszinszkóba. ő maga már valódi felvidéki úr lett, aki kevéssé oroszos dialektussal beszélte nyelvünket. Korára nézve, – amikor ez a történet beleszövődött az életébe – túlhaladta már az ötvenedik évét és az elkésett férfikor azon kellemetlen stádiumához ért, amikor egyesek összeesküdnek a köszvénnyel vagy egyéb hasogató nyavalyával, mások pediglen pocakot eresztenek és egy karcossal teli üveg mellett azt mondják, hogy szép az élet.

Egyébként szerte a vidéken, mindenütt, ahol az Erdős Kárpátok hegyei merednek az égbe, Biruki földesúrnak hívták. Teljes neve Biruki Antalevics Iván volt. Volt neki holmi krumplit fakasztó, zabot ritkán megtermő földje; volt továbbá négy házi cselédje, akik arról voltak nevezetesek, hogy négyüknek összesen négy szeme volt, – lévén mind a négy félvaksi. Azután ott volt a biruki vagyon legnagyobb ékessége: az udvarház. Ez utóbbi volt Antalevics Iván földesúr legfőbb gyöngéje is.

– Barátocskám, – mondta a néha odavetődő idegennek, vagy vadászcimborának, – ilyen épületet nem találsz Mármarostól a zempléni határig!

Ilyenkor kidüllesztette széles mellkasát, megvillogtatta nagy, sárga fogait és elégedetten simogatta kétoldalra fésült, fekete szakállát.

– Úgy ám, barátocskám!...

És ha valaki, mondjuk a Keviczkey fiú, gúnyosan kacsintott Antalevics Iván felé, mondván, hogy Mármaroson alul és Zemplénen túl már különbek vannak, akkor csak intett: – Az lehet, de arra parasztok laknak és nem nemes urak, a' pedig már baj.

Merthát a biruki földesúr, az udvarház mellett, nemességére is büszke volt, és ha a vendég nem ismerte szokását, – ami valójában a konoksággal volt egyesítve, – hát akkor bátran kifoghatta lovait, s árnyék alá állíthatta fogatát, mert a kutyabőrök, foliánsok, ha reggelre engedték átnézetni magukat, akkor még szerencsének volt nevezhető. És ezekből – a foliánsokból és kutyabőrökből – megtudhatta az álmosságtól tántorgó érdeklődő, hogy a Biruki család a Romanovok egyik ágához tartozik és egészen a véletlenen múlt, – holmi asszony volt a dologban, – hogy nem Antalevics Iván ül Oroszország trónján...

– Füllent a koma, – mondta a huszti vásáron Hadusfalvi Barnabás testvérének, Hadusfalvi Illésnek. – Egyikünk se ismeri azokat a veszekedett cirill betűket és így mondhat akármit.

– Keríteni kell valakit, aki ismeri a moszkoviták írását, – bólintott Hadusfalvi Illés. – Lehet, hogy igazad van, testvér. – Bementek Munkácsra és a gimnáziumban találtak egy tanárt, aki folyékonyán olvasta az oroszt, és akinek a szavahihetőségében nyugodtan meg lehetett bízni.

– Nézze öcsém, – állt a tanár elé Hadusfalvi Barnabás, – kegyed eljön velünk Biruki Antalevics Iván úrhoz és megnézi az ő nemesi leveleit. Értsen meg jól, ön kért minket, hogy vigyük el hozzá, nem pedig mi, mert önt érdekli az a sok korhadt holmi...

– Értem! – mosolygott a tanár és még aznap este útra keltek.

Lehetetlenül döcögős, kátyús úton, kövek közt, néhol patakon át haladt a szekér.

Szerencsére hold világított le az égből és így Majkó kocsis nyugodtan irányíthatta a kócos lovacskákat:

– Hej, Zimácska, vigyázz, ügyelj, szakadék van ott!... Hahó, Kaduska, lépésbe, gyökér van előttünk!... He-hej-hó!...

– Na s mi lenne, Majkovce, ha befognád a szád! – hajolt előre Hadusfalvi Barnabás és megrángatta a kocsis halináját. – Mi lenne, a fene vigyen el? Jobban zörögsz, mint ez a cséza!

A tanár már elaludt, amikor nagyot zökkent a kocsi, nagyot pattant az ostor és kutyák üvöltése hangzott fel, veszekedett erővel.

– Itt volnánk! – ordította a tanár fülébe Hadusfalvi Illés. – Ébredjen, amice!

Hatalmas udvaron poroszkáltak át a lovak, majd megtorpantak az oszlopos épület előtt.

Vidrasapkás, apró emberke hajolt ki a tornác ajtaján.

– He, he? – és hunyorgatott, pislogott sűrűn. – Ki az, he?

De feleletet se várva, eltűnt.

– Korán jöttünk, urak – vélte a tanár és a lakására gondolt, ahol most hiába várja a megvetett ágy. – Éjfélre jár az idő...

Az egyik Hadusfalvi intett:

– Annyi baj legyen! A vendégnek még jogai se legyenek!

Döngő léptek hangzottak az épületből. A kutyák újabb csaholásba kezdtek és a tornác ajtajához rohantak.

– A, fiúk, ti vagytok? – vágódott ki az ajtó recsegve és megjelent ott Biruki Antalevics Iván, olajmécset tartva a kezében. – Do svidanga, mit kerestek erre?... Engem? No, akkor jó, mert itt vagyok!.. Igaz, hogy csak így – mutatott magára.

Barnabás felnevetett:

– Mindenképen szép gyerek vagy te, Iván. Mert tarka pokróc volt rajta, átvetve a vállán, derekán puskaszíjjal leszorítva.

– De befelé, befelé! – tuszkolta a társaságot és csillogó szemekkel ütögette a tanár hátát. – Megmutatom, már miért ne mutatnám? Szép volt tőled, hogy eljöttél. Spasivo, köszönöm.

A vidrasapkás emberke is megjelent, mint előbb, úgy most is hunyorgatva fél szemével.

– Szamó, – intett neki Antalevics Iván, – meggyújtod a lámpákat és keresel valami ennivalót!...Csönd, ne hazudjál, Barnabás! Hol ettetek volna?.., De megbocsássatok, azonnal visszajövök, levetem ezt az öltözéket. Szamó, siess! – kiáltott a vidrasapkás után és maga is eltűnt az egyik ajtó mögött.

Füstös falú, poros szobák voltak az udvarházban. Régi kecskelábú bútorok álltak, támaszkodtak a falakhoz és felettük időtől feketedett képek csüngtek. Mindannyian parókás urak, puffos ujjú dámák, delnők, távoli időkből. Ahogy a vidrasapkás emberke meggyújtotta a lámpát, látható volt, hogy a teremnek is beillő szoba két ablakát szivárványszínek futják keresztül-kasul.

– Öreg dolgok, öreg dolgok! – dörmögte a tanár és nézegette a képekhez akasztott számjegyeket. – Ezerhétszázhetven, ezerhatszázkilencven, már a fizimiskáját se látni, ezernyolcszáz. Mennyi évszám!

Barnabásék levetették magukat egy-egy nagy karosszékbe és testvériesen nyakalták az üvegeket.

– Előkúrának, – töltögetett Illés. – Magának se ártana tanárkám.

Végre megjelent Antalevics Iván, hosszú csizmába, barna vadászruhába bújva. Hóna alatt nagy paksamétát szorongatott.

– Na, gyere professzorkám, ha érdekelnek, – mutatott a csomagra. – Légy nyugodt, közbe mi is szopogatunk a sligovicából, nemcsak ezek a Hadusfalviak...

Barnabás Illésre nevetett:

– Hi, hi, M! Aztán jól figyeljen tanárka!...

A szivárványszínű ablakokon át napfény szűrődött a szobába, lángpirosan. Az udvaron haptákoló kakas kihúzta, nyújtotta tollas egyéniségét és riadóba fújt. Tehén bődult a ház előtt és borja után iramodott, majd letiporva a nyugodtan kukorékoló kakast. Hajnali pára lebegett a szomszéd hegykúp körül és harangszó vert az ébredésbe...

– Hát kérem, nagyon érdekes volt, – emelte fel fáradt fejét a tanár. – Nem is gondoltam volna...

Antalevics Iván bólongatott:

– Úgy-e, úgy-e? Barátocskám, a Romanavok nagy család, szép család... – Elhallgatott s maga elé nézett.

Hadusfalvi Illés, hosszú karjait lengetve, békétlenkedett.

– Kuss, a moszkovitákhoz semmi közünk! Hanem vagy leengeded az ablakrámát vagy megyünk haza?... Akkor gyerünk, állj fel, Barnabás!

– Állj fel, állj fel, – dadogta Barnabás. – Mi vagyok én, pap, hogy csak úgy taktusra álljak, meg üljek? Állj fel... hülye!...

Antalevics Iván nevetett:

– Ágyat vetek, maradjatok. De a tanár szabadkozott:

– Jaj, nem lehet! Nekem ma még tanítani kell Munkácson. Inkább tessék kituszkolni őket...

Hadusfalvi Illés felállt és egy borosflaskát mutatott Barnabás felé. – Gyere no, testvér! Megisszuk kint.

A másik Hadusfalvi is feltápászkodott és tántorogva bár, de megindult Illés után.

– Jónapot, – intettek gőgösen a házigazdának, amikor hosszas kísérletezés után elhelyezkedtek a kocsiban. – Jónapot Iván, vagy hogy hívják...

Majkó kocsis a tanár fülébe súgta:

– Tessen vigyázni rájuk. Mindig kiesnek. Pan Barnabáson az a forradás azért van, mert négy hete jöttünk el pan Keviczkeytől...

A nap már magasan járt, meleget terítve szét a határba. A völgy hosszú, poros útján verebek táncoltak, hemperegtek boldogan. Az erdőből sustorogva szólt, verődött vissza a kocsikerék nyikorgása és a lovak egyhangú trappja.

– Na? – nézett fel álmosan Barnabás, amikor a munkácsi útra kanyarodtak. – Mi van!

A tanár sápadtan, kimerülten kuporgott a kisülésen.

– Valódi! – nyögte ki és ha nem kapja el Barnabás, hát menten kifordult volna a köves, hepehupás útra.

Egy júliusi meleg napon történt.

Antalevics Iván lassan léptette át a falut. Gyantaillat fűszerezte a levegőt, és méhek dongtak, szálldostak a sárga napraforgók körül. A faházikók előtt szunyókáló parasztok, amikor döngő csizmákkal haladt el mellettük, felrezzentek és megemelték a zsírtól ékes kalapot:

– Dicsértessék az Űr, pan nagyságos!

– Dicsértessék, gyerekek, – viszonozta az üdvözlést.

A paphoz ment, hogy valami módon elüsse ezt a tespedésre alkalmas napot. Hosszú agarászostorát jókedvűen lengette, és néha megveregette vele a mellette szuszogó vizsla oldalát.

– De nagyon lóg a nyelved, Prikk!

Végre elérték a paplakot. Antalevics Iván megállt, leemelte sörtés szalmakalapját és zsebbevalójával megtörülgette fényes homlokát.

– Püh! – fújt akkorát, hogy a vizsla ijedten rántotta be hosszú piros nyelvét.

A tiszteletes úr fehér ölebe nyafogva rontott feléjük, de Prikk felhúzta pofaoldalát és vicsorgatni kezdett. A spicc rettenve szaladt be a házba és csak néha nyaffantott fel, mintha kérdezné: itt vagy még, vicsorgó!...

– Hahó! – kurjantotta Biruki földesúr. – Van-e ember itt?

Magas, kövér papforma férfi jött ki a lugasból.

– De mennyire van, Iván cimbora! – dörögte mély, basszus hangon.

Antalevics Iván is bement a lugasba, – itt is azt mondta, hogy püh – és az egyik nádfonatú székbe vágta magát.

– Kártyázunk, barátom, Luzsa János? – kérdezte.

– Jó, – bólintott a pap és előbb poharat töltött. – Jégbehűtött – mondta és keverni kezdte a kártyát.

Prikk nézte, hogy vele csinálnak-e valamit, de amikor látta, hogy se csont, se vadászat, asztal alá heveredett.

Időmultával megszólalt a pap:

– Nem kellene neked egy fehércseléd?

De gyorsan osztott, mert Antalevics Iván kimeresztette szemét.

– Ugyan mi a ménkűnek kellene? – kérdezte később.

Luzsa János kihúzta magát.

– Úriember portáján kell asszonyszemély – mondta pátoszosan – mert különben rendetlenség van, meg az ennivaló se jó. Te azt hiszed, hogy azok a félszemű emberek rendes kosztot adnak a vendégeidnek? Tévédél, barátom, Iván!

A földesúr dobbantott. Prikk szűkülve mászott ki az asztal alól.

– Ha nem állhatom őket? – és kérdőleg nézett a papra.

– Kiskorú beszéd! Cimboráid nem fognak házadon kopogni, ha nem várod őket rendes falattal. Komolyan mondom!

Antalevics Iván gondolkozva simogatta a szakállát, majd hosszú körmeivel pattogtatta a kártyalapokat és kapargatta az orrát. Sóhajtott, nyögdécselt és nagyon szomorú arcot vágott.

– Még az én házamban is van nő – mondta bátorítólag a tisztelendő.

Antalevics Iván csóválta fejét:

– Nálad... nálad lehet! Nem kell félned attól, hogy a nyakadba varrja magát. Nem engedi az Úristen. Bezzeg nekem, annál inkább! Nálam inkább: megköveteli...

Elhallgatott. Vastag karjait végignyújtotta az asztalon és merengem nézett a papra. Luzsa János letette a kártyát, úgy magyarázta.

– Tudod, Iván, nálam van a gazdasszonyom testvére és ez kér engem, hogy szerezzek neki helyet. Parasztleány... becsületes, munkás népnek vélem. Nálad jó sora lenne...

Kint az úton parasztszekér haladt nyikorogva. Kolompok verték a taktust a baktató tehenek talpa alá. Ostor pattant... felijesztve a nyári délután csendjét.

– Gondolod, hogy kell nálam nőszemély?

– Gondolom! – bólintott a pap. – Pirosfogást játszunk?

Már a hegyek mögé gurult le a nap s bárányfelhők legelésztek az égen, amikor Antalevics Iván felállt.

– Hol az a leány? – kérdezte bátortalanul.

– Rögvest! – mondta Luzsa János és elrohant.

Percek multával tért vissza. Mögötte két nő jött. Az egyik a pap gazdasszonya volt, a kövér Maris, a másik pedig a húga, olyan huszonöt körüli, menyecskeformájú hajadon.

– Hát elteccik vinni? – szorította szeméhez köténye csücskét a kövér Maris. – Jó leány, kérem szeretettel. Katkának hívják.

Antalevics Iván figyelemmel nézegette a falkabot nyelét és a legyekre vadászó Prikket.

– Gyerünk – mondta végre. – Gyere te is, Katka...

Az öreg Szticsó, aki csizmadia volt és harangozó, ott könyökölt a templomtorony ablakánál és gondolomra várta, hogy mikor döngesse meg a harangot, úgy az angelusnak való időben. Mondom, az öreg Szticsó könyökölt, hanem elbámult, amikor meglátta a Biruki földesurát, mellette Prikket és a Prikk mellett Katkát.

– Hujnye! – sercentett a magasból Szticsó. – Mi a rosseb?...

Antalevics Iván lehajtott fejjel lépdelt (máskor úgy ment, mint a rettenetes Romanov Iván) és csak néha nézett oldalt, bozontos szemöldökének bokrai mögül a leányra.

– Piros a képe, mint a paradicsom – vélte. –

Fekete a szeme, mint a szén. Különben... mintha a szénben parázs is lenne... a mindenét! Én azt hiszem, Iván, egészen marha voltál, hogy a házadhoz vetted ezt a szoknyást...

Átmentek az udvaron.

– Az lesz a szobád – mutatott Antalevics

Iván az egyik ablakra. – Tele van porral, de majd kitakarítod...

Katka bólintott:

– Jó. Hanem én most visszamék a nénémhez.

Ott van a paksamétám. Antalevics Iván intett az ott álldogáló vidrasapkásnak és a három félszemű társának:

– Látjátok ezt a leányt? – mutatott a távolodó Katka után. – Nektek coki!...

És bontogatni kezdte agarászostorát

Őszbe szakadt már az idő. Köd feküdte meg a Kárpátokat és ólmos eső hullt, permetezett napokon át. A házikók kéményeiből füst pipált felfelé és meleg bundákat kerített magára minden ember. Akinek pedig nem volt, az viskójába vonta meg magát, vagy kifakult arccal járta az utakat... Néha, kiváltképp hajnaltájon, megtörtént, hogy valamelyik jámbor rutén, kitekintve a világba, mozgó tömeget látott szegényes kis udvarán vagy a falucska utcáján mozogni.

– Medve! – suttogta társainak és keresztet vetett. – Ó, uram!...

Mert a hegyek szőrös hatalmassága kíváncsi természetű és lejön a völgybe, szegény emberek portájára, látogatóba. Van-e méz a kasba? – dörmögi mert édesszájú az öreg...

Egy reggel – bár sötét volt, fenemódon – Antalevics Iván felébredt. Felült és figyelt kifelé.

– Fát vágnak? – révedezett.

Tompa dübörgés volt hallható... s valaki, mintha kiáltott volna!

Antalevics Iván kimászott az ágyból, gyújtót keresett, de hogy nem talált, négykézlábra ereszkedett és úgy kutat csizmája után. Amikor ráakadt és pihenőt tartott éppen, erősebben volt hallható a puffanás és egy rémült torok visítását is kivehette jól.

– Ez már nem tréfa! – rángatta a csizmákat s bundát kapva magára, az ősök-termébe tapogatózott.

Leemelte az egyik fegyvert – golyós volt, vaddisznós – és a tornácra ment.

Nyirkos, torkot fojtogató köd csapott az arcába. Pillanatra megállt.

Az udvarház jobboldaláról, ahol egy kamaraféle házikó állt egyedül, volt hallható a tompa puffanás.

– Tolvaj lenne? – meditált Antalevics Iván és lopva megindult arrafelé.

Már szórni akart, hogy: klapeci, hagyd abba, itt állok,. puskával... amikor sikítás vágott hasadtan, élesen a ködbe: – Ja-a-aj! Segítsé-é-ég!

Megismerte: a Katka hangja volt!

A puffanás elhalt és valaki szuszogva közeledett.

Meleg, párás torokmeleget érzett az arcán...

– Hej! – kapta maga elé a fegyvert Antalevics Iván – medve – és láng csapott ki a puskacsőn.

Majd feldöntötte a bundás, de a földesúr átugrott rajta és rohant a kamara felé.

– Te vagy az, Katuska? – nyitotta ki az ajtót. – Ej, ej!...

Az reszketve támaszkodott Antalevics Ivánhoz.

– Jaj, pan Biruki, azt hittem, hogy felfal a mackó! – suttogta. – Azt én, Isten uccse, úgy rohant utánam. Brrr!

A félszeműek is előkerültek. Hallgatták a puskadörrenést és szaladtak a kamarához.

Antalevics Iván eltolta magától a leányt:

– Máskor aztán ne keressél lisztet, míg nem világosodik – mondta neki reszkető hangon. – Van még medve a fenyvesek között...

Körülállták a medvét. Nem volt abban élet már. A vidrasapkás Szamó kezében lengett a lámpa.

– Hej, de nagy dög! – nézegették.

– Hej, de megkergetett! – rúgott bele a Katka. – Jó falatnak talált...

Antalevics Iván elgondolkozva tért a házba:

–Kívánatos egy asszonyszemély, az már szent igaz! Hogy hozzám simult!... Hogy szorított magához: pan Biruki, félek – mondta és majd átdöfött avval a két szikrázó feketeséggel...

Álldogált az udvarház kapujánál – fát raktak le éppen a legények, gyanta-illatú, nedves fát – és elnézte őket, mint hajolnak, szorgoskodnak, izzadó homlokkal, cipelve a gerendákat.

A szomszéd házikó palánkjánál feltűnt Luzsa János hosszú, reverendás alakja. Reverendáját felkapta térde magasságáig és úgy kerülte el vagy ugrotta át a pocsolyákat.

– Hoplá-hop! – kiáltott Antalevics Iván. – Úgy jársz, mint valami rigó, még a hacukád is fekete, csak nem fütyülsz, egykomám.

Luzsa János nevetett – majd kirepedt a tokája – és leengedte a reverendát, amikor a kapu elé ért.

– Muszáj ilyen időbe is kimenni, nem ülhetek a parókián. Pedig, de jó meleg van ott – sóhajtotta. – Nehéz sors a papoké... Most a malomnál voltam. Koszeiné akart gyónni, mert megy el a világból... halódik...

– Az a nagyszájú?

– Az! – bólintott a pap.

Félreálltak. Kolompos tehenektől vont szekér haladt el mellettük, át a kapun, megrakodva fával.

– Na, hogyan viselkedik a Katka? – kérdezte Luzsa János, amikor meglátta a kocsi elé szaladó leányt. – Látom, jó színbe van... egészséges színbe. Mii Dicsértessék, dicsértessék – bólongatott a köszönő felé.

Antalevics Iván hümmögött és az égre nézett. Szomorú, szürke fellegek jöttek ott Galícia felől.

– Megvan – simogatta kétoldalra szabott szakállát. – Miért ne lenne meg?

– Csak úgy kérdeztem... – de ámulva hallgatott el, mert Antalevics Iván azt mondta, hogy szervusz, megfordult és faképnél hagyta tisztelendő barátját.

Luzsa János egy ideig állt a kapunál, majd felemelte reverendáját és a pocsétákat kerülgetve, megindult haza.

Lehettek nála vagy tízen, bekecses, csizmás, fegyveres urak. Nagytorkú ivók, tágbendejű evők, énekes, kurjongató cimborák. Köztük természetesen a két Hadusfalvi testvér, Barnabás és Illés, aztán a fiatal, monoklis Keviczkey, a dadogó báró Aspermont, aki az esküvőjén félóráig küszködött a “szeretlek" szócskával. Ott volt a szolgabíró Zvokina is, aki megérkezve, első dolgának tartotta, hogy megragadjon egy palackot, és fenékig szopja ki, mondván, azért, mert igencsak lehűlt a Kárpátok levegője... És még vagy öten zajongtak, adomáztak, veszekedtek a parókás urak és a puffos ujjú dámák termében.

Hajnalban vaddisznót lestek az erdőszélen.

Most már kései volt a délután és karddal hasításra volt alkalmas a szobalevegő.

Odakint, úgy délfelé megeredt a hó, szél is támadt és fedél alá verte Antalevics Iván társaságát.

– Huh!! – topogott báró Aspermont, amikor a hópihékkel együtt bevágódott az ajtón. – Khedves, hercih ez a sok fehérség, áhtatlan szín, de nem nekem való...

És asztalhoz ült barátjával, Zvokinával.

Így elkezdődött az ivás és Reding Itél bibliája is előkerült.

– Te – húzta félre Antalevics Ivánt az öregebb Hadusfalvi – ki az a jóképű szoknyás? – és a konyha felé mutatott. – Nálad eddig nem láttunk ilyenfélét...

– Ne-e-em? – révedezett a földesúr. – Ah, igazad van, Barnabás, mostanáig tényleg nem volt. Tudod, olyan házvezetőnő... igen, feltétlenül az, hogy jobb legyen az ennivalótok... érted?

Hadusfalvi Barnabás két ujját feltartotta:

– Minden moszkovita ősödre az, Biruki? Antalevics Iván megpödörte a bajuszát és köhintett:

Zvokina odafigyelt:

– Talán szerelmes vagy, Gyurka? – és a társasághoz fordult. – Rém furcsa ember ez. Ha leány után jár, akkor nem iszik. Szerencsére keveset jár...

Keviczkey intett, hogy lehet és tovább ütögette a csizmasarkot s tovább dúdolt:

Nemsokára a pipafüst, borgőz annyira megfeküdte a szobát, hogy a lámpa fénye is alig szűrődött át. Ugyan ez mindegy is volt, mert a legtöbben már eláztak. Lám, Hadusfalvi Illés észre se vette, hogy a borospoharak tartalmát nem a torkán, hanem a gallérja mögött eresztette le.

– Teremtőm – gondolta – mennyit tudok inni!...

Antalevics Ivánnak úgy rémlett, mintha szánka csilingelt volna az udvaron. Hallotta a lovak horkanását is.

Nehezen ment, de körülnézett:

– A Keviczkey... megszökött! – állapította meg. – Bolondság volna haragudni, fiatal legény...

Báró Aspermont az asztalra mászott:

– Tisztelt uhaim!... – és szónokolni kezdett.

Másnap délig tartott a hangulat. Akkor azután a kocsisok, a négy félszemű legény segítségével, szánokba helyezték el a társaságot.

– Ne csiklandozz, te bolond! – visított fel Hadusfalvi Illés, amikor Majkó a hóna alá nyúlt. – Kupán ütlek...

Végre elindultak a szánok. Báró Aspermont a nagy ülésen térdelt és sírva integetett Antalevics Iván felé, aki hosszú ideig állt még ott, a fehérbe öltözött udvar közepén.

– De mi lehet a Katuskával? – gondolta és egyenesen a konyhába ment.

Az elmúlt dáridó maradványai ott díszelegtek még, de a Katka nem volt látható.

– Talán a szobába! – vélte a földesúr és valami megszorította a szívét. – Még csak az kellene!...

A lány szobájában bontatlan volt az ágy és üresen tátongott a sublót-fiók.

Antalevics Iván felemelt egy papírkát és egyszerre zúgni kezdett füle körül a levegő.

– Elmentem a Gyurka úrral! – volt gyerekes betűkkel a papírkára írva.

Antalevics Iván hosszasan bámulta a Katka emlékét és csak idő multával tért a szobájába.

– Ha hull a hó, hulljon a hó, – dúdolta és elővette a családi iratokat. – Hej, az a Keviczkey!...

Kibontotta a paksamétát és legfölülre tette a Katka írását.

– Na, – dörmögte szomorúan, – az utolsó Biruki is csatol valamit a históriához...

Kint megint eleredt a hó és a szél is megkezdte danáját...

– Még elakadnak! – gondolt barátaira Antalevics Iván és az ablakhoz állt, – Ha hull a hó..,

A nyári vakációmat akkor Ambró bácsiéknál töltöttem, fent, a nagy hegyek vidékén, ahol még Szent István havában is fehér sipka fedi a hegyek csúcsait...

Ma már tudom, hogy szerelmes voltam akkor Katalinba, aki oly csodálatos melegen tudott nézni, és akinek oly lágy volt a hangja. Akkor csak gondoltam, hogy ennek így kellene lenni, minden spekulálás nélkül, persze, mert inkább azt véltem, gyerekes bolondsággal, hogy gyűlölöm őt. Mindjárt meg is mondom, hogy miért!

Két hétig állandóan együtt voltunk. (Nem hiszem, hogy valaha is lesz két ilyen hetem.) Hanem az egyik napon, amikor éppen pisztrángot lestünk a hegyi patak hidacskájáról, – magam se tudom, hogyan, miért, – csak azt éreztem: meg kell fogni a kezét, vagy a vállát, hogy meg kell fogni Katalint.

– Na, ugyan! – meredt rám Katalin és ott hagyott magamba, a hídon, csúfosan egyedül.

És ettől a naptól kezdve, gyerekfejjel én, úgy gondoltam, hogy gyűlölöm Katalin kuzinomat, nem csak azért, mert magamra hagyott a hídon, hanem azért is, mert ettől a naptól kezdve ritkán láttam. Mindössze ebéd és vacsora idején jött le, egyébként nem mutatkozott...

– Szép vendéglátás ez, – mondtam Ambró bácsinak, – az egész napot egyedül tölthetem. Bátyám többnyire a plébánosnál alsózik, Katalin meg a szobájában gubbaszt. Ha tudtam volna...

Ambró bácsi dühösen turkált a szakállába:

– Na, ne, én mindig jó házigazda voltam, és ha nem lenne az a lány olyan vékony, biz' Isten elraknám. Talán összevesztetek?... Na, semmi, semmi, majd megbékültök!

Éppen haza írtam, válaszolva Tamás barátom levelére, amikor nyílt az ajtó és Katalin jött a szobába be. Szó nélkül járt fel s alá, majd a bőrdíványra dőlt. Kezét térdén összekulcsolta, maga elé meredt. Én pedig tovább írtam, hogy vannak dolgok, emberi lények, személyi tárgyak, akik nagyon untatnak itt és mindössze pár napot maradok, azután megyek vissza otthonomba...

Katalin hallgatott, de néha találkozott a tekintetünk. Gúnyos mosoly húzódott meg szája szögletében és szemét összehúzta talán.

– Levelet írsz, vagy szórakozol? – szólalt meg Katalin.

– Mind a kettőt, – feleltem hidegen, mert éreztem, hogy alig tudom visszatartani a sírást.

Katalin biccentett:

– Nagyon jól van, nagyon helyesen... De azért megjegyezhetem, hogy a túlságig is udvarias vagy!... Talán sürgős az a levél!

– Nem sürgős, – feleltem. Pedig azt akartam mondani, hogy igenis, nagyon sürgős, életbevágóan fontos. Dehát nem azt mondtam, hanem megtörültem a tollat és összehajtottam a levélpapírt.

Katalin cipőjével taktust vert a padlón és figyelemmel nézte, mint teszem az asztalfiókba a levelet, meg az írószerszámokat. Majd halkan megszólalt:

– Tudom, nemcsak azért, mert apa is mondta, hogy bántott téged a távollétem. Ha én most azt hazudnám, hogy fájt a fejem, vagy valami sablonos hazugságot mondanék, akkor minden rendben lenne. De nem fogok hazudni...

Pillanatra elakadt, mintha kereste volna a szavakat:

– Egyszer már mondtam neked, hogy szeszélyes vagyok. Néha ellenkezőjét csinálom annak, amit akarok... Kérlek, ne nézz rám oly kutatóan, de, igen, oly furcsa voltál a hídon... és ezért nem akartam veled találkozni!...

Nem akart velem találkozni! Igazat mondott, mert lám tegnap reggel is... A nagyteremben láttam, az ablaknál állt és karcsú alakját fürösztötte a napsugárban. Amikor lépteimre megreccsent az a borzalmas falépcső, megfordult, meglátott és kiment az egyik ajtón.

– Nem akartam veled találkozni, – ismételte gyerekesen. Már nyoma se volt arcán a gúnynak, inkább megadással, minden fölényeskedés nélkül hordozta tekintetét a szoba tárgyain.

Én pedig melléje ültem, a bőrdíványra, egészen Katalin mellé. Kicsit félrehúzódott, de csak annyira, hogy helyet kapjak én is. Keze alig észrevehetően remegett, amikor elsimította szoknyájának ráncfodrait.

Csendben ültünk és hallgatagon.

...Egyszer, amikor nagy hófúvások indultak meg a hegyek felől, végigszántva a völgyek katlanát és mindent méteres hó borított el, Szent Mikulás napjára készültünk otthonunkban. Aznap Anikó meg én, kipirult arccal jártunk szobáról-szobára és csillogó nagy örömmel néztük a konyhában ékeskedő édességeket és az ünnepi kalácsok csodálatos fonását. Nekem különös örömet jelentett, hogy kapok egy kalácshuszárt, akinek mentéjét, zsinórzatát, csákóját és kardját a liszt omlósságából fabrikálták. Anikó húgommal elhatároztuk, hogy a kalácshuszárt békében hagyjuk, nem esszük meg, hanem eltesszük az almáriumba, ahová dédanyáink is Összegyűjtötték az esküvői tortákat, teababákat és egyéb furcsa portékát.

– Azért kell eltenni, – mondta cérnavékony hangon Anikó, – mert jövőre talán már oly nagyok leszünk, mint anyácskáék és akkor többé nem kapunk ám kalácshuszárt...

– Jó, – nyugodtam meg húgom akaratában, – nem bántjuk a huszárt, de ha jövőre nem növünk meg és kapunk még egyet, akkor azt megesszük...

Most Anikó mondta, hogy jó és ebben maradtunk.

Estére azután megeredt a hó, morogva, tombolva száguldott végig a falun.

Az ablaknál álltunk és kicsit félve, kicsit örülve a látnivalón, néztük a haragos fehérséget.

– Ezek a kis fehér pihék csinálnak ilyen sugárt? – kérdezte Anikó és orrocskáját az ablakra lapította.

– Ezek!...

– Pedig milyen könnyűek...

Egyszer csak látjuk, hogy valaki küszködik a fehérséggel! Hol előre dőlt... hol hátra... ahogy a lökést kapta. Nekifeszült a milliárd pihenek és küzdve, de jött otthonunk felé.

Anikó felsikoltott:

– Jön a Mikulás! – és csengő hanggal rohant végig a szobákon: – Anyácska, jön a Mikulás!...

Kimeredtem: most már én is láttam, hogy puttony volt a hátán és sötét lebernyegét rángatta a szél.

– Segíteni kellene neki, – mondta visszatérve Anikó és láttam, mennyire arcán ül a félelem: hátha baj éri a Mikulást. – Jaj, nézd, bátyuskám, eltűnt fejéről a süveg!

Hát az bizony eltűnt, menthetetlenül! Elragadta a hótömeg.

Végre nyílt az ajtó és belépett, havasán, lihegve, csapzott fehér szakállal és üstökkel a jó, öreg Mikulás. Anikó és én szívdobogva álltunk eléje.

Kint karba üvöltött a szél, meg a hó.

– Ki jó itt? – kérdezte mély basszus hangján a szent

– Kérem, Mikulás bácsi, – reszketett Anikó hangja, – én jó vagyok... de a bátyám is nagyon jó.

Puttonyát letette a Mikulás és kiemelt belőle két virgácsot, fekete, pirosnyelvű krampuszokat, több játékot és egy csillogó, villogó atlaszcipőcskét Anikónak.

Kishúgom arcára tűzrózsák virultak az örömtől:

– Jaj, de szép! Anyácskám, ilyent talán csak az angyalkák kapnak, – és forgatta, nézegette a topánkákat.

– Ez meg a tied, – fordult felém a Mikulás és kiemelte a kalácshuszárt. – A konyhán adták ide, mondta, ha már erre járok...

Puttonyát vállára lendítette, mindenkivel kezetfogott, Anikót még meg is csókolta, – szegényke majd sírva fakadt – és megindult, ki a havas világba, mások portája felé.

Addig néztünk magas, lepellel borított alakja után, míg bevonta a sötétség és a fehér hó...

Játékainkat a szőnyegre tettük és felkuporodtunk a díványra.

– Egészen olyan, mint egy igazi huszár, – forgatta Anikó a kalácsbábut. – Egészen olyan. Van icurka-picurka bajuszkája, rámás csizmája, mentéje és bokrétás csákója.

Hanem, ahogy nézegettük a furcsa huszárt, megnyekkent, megreccsent a lába és Anikó kezében maradt, csizmástól, zsinóros nadrágjával.

– Jaj! – lehelte Anikó.

– Jaj! – suttogtam én és arra gondoltam: mennyi idő is az, hogy jövőre...

Mint ázott verebek bújtunk össze, riadozva a pusztulás előtt, riadozva a kinti zúgástól, az ablakot kacarászó hó ijesztő zenéjétől.

Valami összetört!

Elpusztult a kalácshuszár. Bénaságában ott feküdt a szőnyegen, nyelvet öltögető, csúfolódó krampuszok között.

– Talán majd jövőre hoz másikat a Mikulás, – bújt mellém a húgom. – Arra majd nagyon vigyázunk, igazán, nem is nyúlunk hozzá, hanem csak nézzük...

Csendben ültünk és hallgatagon... mint én Katalinnal.

Valami eltört!

– Mit mondasz! – nézett rám Katalin. – Mondtál valamit... úgy hallottam...

– Igen, mondtam... csak úgy magamba... Valami eltört!

Meglepődött:

– Micsoda tört volna el?

És nézett merően ég-kék szemével rám, kutatóan, vizsgálva. Ibolyák a hóban, gondoltam és Katalin elé térdeltem. Fejemet ölébe hajtottam és karommal átfogtam a térde alatt. Éreztem, mint remeg a teste, a szíve. Próbált felállni, de visszahanyatlott, elpihent a félelme és reszkető kezekkel, de szerető puhasággal túrt a hajamba.

Valami nagy nyugalom, – ébredési nyugalom, – áradt belém, ölébe volt fektetve a fejem, de előbbi kábulatom vassá keményedett. Butaság, amit csinálsz, – nevettem magamon és a kalácshuszárra gondoltam, amelyik ott feküdt a szőnyegen, összetörve, nevető krampuszok között...

Felálltam... a simogató kéz lehanyatlott.

– Mi az? – meredt rám Katalin.

Egyetlen szót se tudtam kimondani és egyetlen mozdulat nélkül hagytam Katalint menni, ki az ajtón, elhagyva engem...

Pedig szerettem őt, ma érzem csak igazán, mennyire szerettem. És tudom, ha nem kapok gyerekkoromba egy kalácshuszárt, ma boldog is lennék... De oly jelentéktelen dolgok gátolják az életút szabadságát!...

Valami eltörik régen, és a reccsenését meghalljuk később... Valami eltört! – és összeroppanunk, jelentéktelenekké, csonkává válunk, mert a múlt nem enged.

Mi azt – kérdezzük és nem értünk semmit, mi jelentéktelen, szegény emberek...

Azon az estén valaki beszólt, ijedt férfihang, az utcáról:

– Hé!... Meneküljetek, siessetek, az Istenért! Átjöttek már a hágón... és a patak mellett ég a Jukli malma!... Mene-külje-tek! – ordította az estbe, azoknak, akik itt maradtak a faluban.

Mi nem menekültünk el, nem rohantunk Eperjesnek, mint sokan, ijedt népek, ügyetlenül felpakolt kocsival, vagy batyut cipelve, tátogva és verejtékezve. Nem, a faluban maradtunk és a szobában ültünk bezárkózva, három fiatal gyerek, anyám, a nagybátyám és a nagyanyó, aki olyan fehér volt, olyan vékonyka, nyolc évtizedes izmoktól összetartva, hogy lehetetlenség lett volna őt innen elvinni, akár szekéren, akár hintón, sehogy. Neki már itt kellett széjjelhullani, szegénykének, drága, jó léleknek, az égiek akaratából. Mi – unokák, gyerekek – nem hagyhattuk el, magára ott, tudj' Isten, minek, mi elé, kinek?

– Nem, én nem mehetek, drágáim, – mondta nagyanyó az előző napon, amikor Bálint kocsis lejött: csizmáján sár, kalapján is sár és bejelentette egy szuszra:

– Magasságos ég, jönnek a muszkák, dárdával, részegen, dühösen, jaj... nagyasszonyom, akár igen, akár nem, de futni kell, könyörgöm!...

Nagyanyó megigazította a főkötőt, a fekete tüllsapkácskát:

– Bálint, én már innen nem megyek el! Nagyon határozottan mondta ezt és mi nem tiltakoztunk egyetlen szóval se, mert éreztük, hogy igaza van, hogy ennek már így kell lenni, a sors – vagy a háború – akaratából. Itt maradunk hát

– vélekedtünk, – elvégre ők is csak emberek, nem lehetnek pusztító hordák, gyújtogató zsiványok, hiszen ösztönszerű érzés az már az embernél, hogy ha égő falut lát, a saját falujára gondol, mintha az égne, mintha az ő családja, barátai küzdenének ott a lángokkal...

– Képtelenség, hogy végigsöpörjék a falut, – elmélkedett Károly nagybátyám, aki kicsit furcsa ember volt, nem e világba való valaki, nagy történelmi kompozíciókon álmodozó festő. – Majd ha látják, milyen kiváló ember él ebben a faluban, nem fognak senkit se bántani.

– De, Károly, ne légy már ilyen gyerek, – mosolygott a nagyanyó. – Talán csak nem akarsz kiállani az útra, valamelyik festményedet tartva eléjük?

Károly nagybátyám rábólintott:

– Ez lenne még a leghelyesebb...

Fölnevettünk és ezzel megtört a félelem, szívünk is könnyebben verte ütemét és kacagva gúnyoltuk Bálint kocsist, akiből áradt a szó, a félelem szava, hogy: – Nagyasszonyom, gazdáim, menni kell innen, viszem a lovakat, a hintót és a bricskát Eperjes vagy Mezőlaborc felé, ahol magyar katonák vannak...

– Itt maradunk, – ismételte rendületlenül nagyanyó és ezzel el is volt intézve a kérdés, mintha csak arról lett volna szó, hogy nem megyünk el a szomszédokhoz vadászatra, látogatóba.

Egész nap és egész éjjel ott gubbasztottunk a lakásban, jóformán álom, minden lepihenés nélkül, éberen. A hangokat figyeltük, a menekülés zaját, vágtató lovak, zörgő kocsik, kiabáló emberek, sikoltozó asszonyok hangzavarát. Figyeltünk ott, az ablaknál és néztük az utat, ahol éjjel, mint mesebeli árnyak, rohantak végig a szekerek és haladtak, egyesek talicskát tolva, bekecses férfiak, kendős fehérnépek.

Reggel felé csönd lett; mintha elhalt volna errefelé minden.

Délben, amikor az oszlopos óra elütötte a tizenkettőt, öregember jött a szinnai úton, előtte egy tehén. Időtől elfáradt, ugyancsak vén állat, trágyalétől piszkos oldalakkal, valamikor fehérszőrű tehén. Kocogtak együtt dél felé, elől a tehén, gerincére támaszkodva, imbolygó léptekkel az öreg.

Ezután nem jött már senki. Öt óra táján leszállt a sötét. Lámpát nem gyújtva, vártunk és csak akkor fakadt sírva az unokaöcsém, amikor az a valaki bekiáltott:

–... átjöttek már a hágón!

Egyetlen szót se szóltunk és nem nyíltak ki házunk ablakai. Az a valaki továbbment, zörgetni végig a kapukon.

– Azt hiszem, az erdész volt, – jegyezte meg Károly nagybátyám.

Az udvaron kocsi zörgött, paták dobbantak a folyókon átvivő pallón. Károly nagybácsi magára kapta a felleghajtót és kisietett.

Percek multával tért vissza:

– Bálint elvitte a lovakat! Nagyanyó szomorúan mosolygott:

– Szegény fiú, nem akarta idegen kézre adni a Hókat és a Mirzát.

Házunkkal szemben, kicsi tér mögött, jegenyékkel övezve állt a templom. Valaki közülünk az ablaknál állt és megszólalt:

– Fény szűrődik a templom ajtaján! Nézzétek csak...

És elnéztük a fényt, hosszan, nagy némaságban, áhítatosan. Talán nem is említette meg senki – legalábbis nem emlékezem, hogy így lett volna, – de nagyanyó karosszékét fölemeltük, kinyitottuk az ajtót és lassú léptekkel, ahogy az már illett, óvatosan haladtunk keresztül a kerten, a folyóka pallóján, át az úton a templomba, hárman gyerekek, anyám, Károly nagybátyám és a karosszékben nagyanyó. Furcsa menet lehettünk, úgy hiszem.

Igen, a templomban fény volt. Az oltáron égtek a gyertyák, sárga lángocskák, körüllebegve az örökmécs piros üveggömbjét.

Péter Mihály tisztelendő úr az oltárnál térdelt, jobbján, egy lépcsőfokkal lejjebb, Szticsó, a ferde szájú harangozó. Más nem volt a templomban, ők ketten mindössze.

Szticsó elámulva nézett hátra, amikor végigkopogtunk a templomkövezeten, majd felállt és illemtudóan meghajolt nagyanyó felé, mint mindig, ha találkozott vele. Péter Mihály meghúzta Szticsó kabátját, erősen, a lépcsőre rántva. Szticsó le is térdelt, néha-néha azonban hátranézett és udvariasan bólongatott, hogy: – Kezi'csókolom, nagyasszonyka, kezi'csókolom...

A karosszéket letettük és Péter Mihály mögé térdeltünk. Tibor unokaöcsém szipogott és minduntalan az ajtó felé figyelt. Mondtuk a litániát, felelgettünk a tisztelendő úrnak, rövid, kis mondatokat hosszú időn át, szavakat Isten országa felé, meghallgatás végett. Károly nagybácsi tarkakockás zsebkendőt vett elő, beletemette az arcát, nem törődve az olajfesték-foltokkal. Ezeket a zsebkendőket használta az ecsetek törlésére is.

Elmúlhatott egy óra, kettő is talán így a templomi magányban.

Egyszerre figyeltünk föl! Péter Mihály tisztelendő úr abbahagyta a litániát és az oltárképre tekintett, Szticsó hátrafordult, a nagyanyó felé bólongatott, Károly bácsi pedig felállt és az oltár előtt kezdett rohangászni, megzavarodva, nagy ijedelemmel.

Mert – távolról ugyan – lódobogás közeledett az éjben, mind erősebben növekedve, kezdetben mint távoli viharzaj, percek multával valódi lódobogás, onnan, a sóvári út felől,

– Jönnek! – nyögte Tibor unokaöcsém. Körülálltuk nagyanyót és csókolgattuk a kezét, a homlokát, hogy ne féljen, ne dobogjon a szíve a rendesnél jobban, hiszen nyolc évtizeden át eléggé sokat dobogott és spórolni kellett már ezen a napon a szívének ritmusával.

– De féltek, gyerekek – mosolygott ránk nagyanyó, látva a mi igyekezetünket, anyám könnyes szemét, Károly bácsi feldúlt arcát, Péter Mihály tétovázását és minket, unokákat, sápadtan, falfehéren.

Egy kutya rohant át a téren, vonítva és szűkölve... majd fegyverek csörrentek, ágaskodó lovak dobbantak le a templom előtt!

Boltozatos magányunk egyszeribe megtelt zajjal és zúgással

Péter Mihály újólag belekezdett a litániába, mi nagyanyó széke mellé térdeltünk: – Könyörögj érettünk – mondogattuk és vártunk.

Majd nehéz csizmák dobbantak meg a kövezeten és sarkantyúk pengtek, csilingeltek felénk. Hátranéztem: igen, hát ezek azok a muszkák – állapítottam meg, meglátva a gyertyafénynél őket, a hosszúkabátos, kerekarcú, furcsa bajuszkás legényeket, elbámuló szemekkel, kardosán és lándzsákkal fölszerelve.

Ügy hiszem, abban a pillanatban behúztuk kevéskét a nyakunkat, ha talán... esetleg, jaj, fölemelkednének azok a lándzsák.

Olyan nagy volt a csönd ekkor, hogy hallani lehetett a gyertyák sercegését és Károly nagybácsi asztmás lélegzetvételét.

De nem történt semmi, legalábbis az nem következett be, amitől féltünk, rettegtünk ezekben a borzalmas napokban.

Megcsörrentek a fegyverek, megcsikordultak azok a nehéz lovassági csizmák... majd egy-két köhintés hangzott el és újra csönd lett.

Péter Mihály remegve, Szticsótól támogatva, föltápászkodott és a muszkák felé fordult. Nézett merően reájuk... és könnyezni kezdett. Kétoldalt, hosszú csíkban folytak le a könnyek és remegve mondott valamit, gurgulázva, valami érthetetlen szót. Megfordult és az oltárra borult, görcsösen markolva a térítőt.

A muszka lovasok ott térdeltek mögöttünk, levett sapkával... és imádkoztak.

– Goszpodi pomiluj – ismételték ők is. Nagyanyó széttárta karjait, mintha mindannyiunkat át akart volna ölelni, úgy mondta:

Az ott a Gerlachfalvi csúcs, távolabb a Szalóki-nyereg látszik és Istenem, amerre ellát a szem, micsoda ezüst itt minden! Ezüst és tompa kékség, meg rubintos csillogás, minden gyémánt, minden kő és jégplató valóságos gyémántbirodalom. Nyers és rideg csillogás, távoli mesebirodalom fénye, szikrázása... és mintha a hold is más lenne, mint az alsóbb régiókban. Mennyivel nagyobb, laposabb és mégis tömörebb a rétségekből, városokból látott holdnál. Ott mindig vigyorog, jókedvű, ferdepofájú kocsmáros, halvány derű a szemében. De itt: nincs szeme, szája, orra; sima, akár a tükör. Korong, amely a fejünk fölött függ.

Éjfél felé jár az idő.

Henriksen erdészgyakornok lerakja a puskát, a hátizsákot, a köteleket és szétterpesztett lábakkal nézi a vadászkunyhó ajtaját. Dörmög, hogy megint járt itt valaki s nem támasztotta meg a deszkalapot. Lehet ugyan az is, hogy a szél jött látogatóba, rést nyitott magának, bement a kunyhóba, körülnézett és azután továbbszáguldott Zakopane vagy Poprád felé. Talán egy ember, vagy a szél... de Henriksen szeme éles, még ebben a csillogásban is jól lát. Lehajol, előregörnyed, kotorász a hóban és ahogy feltámaszkodik, rám néz. Szemében idegen fény, lobbanás. Sovány arcára a jeges, havas csúcsok kék és ezüstös foltokat vetítenek. Fellobbantja a lámpát.

– Tartsd a puskát – s a lába elé mutat. – Ezek itten hiúznyomok és úgy lehet, a hiúz is bent van!

A kunyhó mély, valóságos barlang, és ahogy végigkúszik benne a lámpa fénye, előbb a padozatot, majd a szögleteket világítva meg, halk neszt hallani. Szuszogást, gyenge hangocskákat, ahogy beszívódik a levegő. A kunyhó bejárata előtt sima és vékony, egészen cukorszerű a hó, a középen pedig, a puhaságban: hiúznyomok! Henriksen feláll, körülnéz a konyhában és füttyent. Hohó, mondja és elveszi tőlem a lámpát, gyors léptekkel odamegy a vacakhoz, a fekvőhelyhez.

– Né – mondja – és felemel valamit, apró szőrcsomót, amely kapálózik, nyivákol és visít. Ó, egy apró hiúzcsemete, mellette pedig még hárman vannak visító apróságok.

Henriksennek jókedve támad, megcsiklandozza az állatkákat:

– Ezeket hazavisszük. Valamikor egyszer gyerekkoromban az apám északi, medvéket hozott magával és akkor azt hittem, enyém a világ.

Henriksen egyébként még fiatalember, nem több harmincnál, de merő titokzatosság, ismeretlenség.

Ha nekiindul a bérceknek, Isten nagy magassága felé, férfi legyen a talpán, aki követni tudja. Elindul például így: egy-kettő, egy-kettő, hosszú, hegyi léptekkel, egy-kettő és a reggelből este lesz, akkor is így halad tovább, minden szuszogás nélkül, egy-kettő.

– Azt hittem, enyém a világ – nevet rám – együtt nyávogtam az állatkával, micsoda öröm volt az! Nézz csak ide...

Feltűri a zeke ujját jó magasra: könyökénél mély folt látható. Valóságos lyuk, kegyetlen, forradás nyoma. No, igen, a medve egy kicsit megmarta Henriksen Károlyt, amikor felnyílt a szeme és megvadult a fogságtól. Amikor feltárult előtte az erdő és megszólalt az észak hívó szava.

– Ezekre majd vigyázunk – letűri a zeke ujját, kosarat vesz elő a sarokból, szalmát tesz bele, hogy puha legyen a fekvése, a mélye, a fészek. Belerakja a négy kicsi hiúzt, egyenkint megsimogatja őket és lefedi a hátizsákkal.

– Most pedig feküdjünk. Éjfél van már, sőt talán el is múlt és négy órakor továbbmegyünk. Tudod, a zergék korán kelnek és meglásd, micsoda falka száguld majd a Lubi oldalán. Mint nálunk az iramszarvasok.

Mert Henriksen északi ember, gyerekkorában került ide, de a lelkében ott él a magas észak minden varázsa... Sötétség borul a kunyhóra, de a réseken át, a mohával eltömött tetőzeten, a hómentes nyílásokon becsillog a havasi éjszaka fénye. És ahogy itt fekszünk, fáradt ernyedéssel, kicsikét hallgatjuk a fiókák nyögdécselését, szuszogását; majd lassankint ránk borul az álom.

Lehet úgy egy órával később, vagy kettővel talán, amikor felébredek. Távolról éles hang, reszkető ordítás, hogy beleremeg az egész jeges világ! A lámpát keresem, de a lámpa nincs itt, sőt Henriksent sem érzem a közelemben. Felállok, botladozom, kotorászom... végre itt az ajtó és az ajtón túl a félhomályban...

– Károly, hé, Károly!

Mert Henriksen alakja imbolyog a ködben, alig tíz-tizenöt lépésre a kunyhótól, alig láthatóan. Karjai között csomag, nyilván a kosár és megy lefelé az üvöltés irányába. Megfordul, megáll, leteszi a kosarat – mert az van a kezében – és tölcsért csinál a tenyeréből. Úgy kiált felém:

– A hiúzt akarom látni, hallod a hangját?... Puska? Nem kell, itt van ez a négy legényke, majd megvédenék...

Lassan elnyeli a köd, beszívja magába és amerre eltűnt, a szememben ott marad egy pontocska. Hallani a léptek neszét, ahogy megroppan alatta a hó. Kevéske csönd támad, azután Henriksen hangja szivárog át a ködön... csitító, meleg, emberi hang... a felelet rá vad, kétségbeesett és kegyetlen. Egyre száll a köd, mind szürkébb, sűrűbb lesz, alig kartávolságra látni, még az öklöm is eltűnt, ha kinyújtom a karom, az ám!

Fuvolaszó hangzik

Ejnye, fuvolaszó! Furcsa, sikongó melódia, olyan, mint a fergeteg zúgása, benne egy rigó rikkantása, mátyásmadár hangja és erősebb, mélyebb belebőgés, akár a szarvasé.

Azután ez is elhal... a köd egyre száll némán, hangtalanul. Idő multával Károly áll előttem. Úgy nőtt ki, lépett ki a ködből, mintha szárnyak hozták volna. Kezében a kosár, üresen és a fuvola. Fehér csontból készült fuvola.

– Letettem az elsőt vagy öt lépésre – mosolyog – és azt mondtam az öregnek, vidd. De csapkodott, vágta magát és emelgette a talpait. Nem akart közel jönni.

Babrál a lámpával és rámutat a fuvolára.

– Elővettem ezt. A nagyapámé volt, rénszarvas agancsából készült és úgy-e, különös a hangjai De a nótázásból minden állat megbékül... a hiúzzal is így történt.

Ég a lámpa, lobban a tűzhely és az árnyékunk óriásira nő. Elfedi a kunyhó oldalsó falát, el a tetőzetet.

– Nálunk azt mondják odafent a pásztorok – néz a tűzbe Károly – hogy Jézusnak is volt egy ilyen lapp-fuvolája. De csillogóbb volt és nagyobb erejű, ezért tudott bánni az emberekkel, az állatokkal és a csodákkal. Lehet az is, hogy mese az egész, de valami igazság van benne, magad is láthatod.