5. VIGYÁZZ, JÉGVESZÉLY!
Jan megsüvegelte Mr. Murdockot.
Az eset éppen a H fedélzet folyosóján történt, a szállásmester irodája előtt. John Caldwell, a szállásmester az ajtóban állt. Előtte Murdock kapitány.
Beszélgettek.
– Mennyi postacsomagot visz a hajó? – kérdezte a kapitány a szállásmestertől.
– Úgy értesültem, uram, hogy a posta ezerhétszáznál több ládát, kosarat, szállítóbőröndót helyezett el. Ezenfelül háromszázhetvenöt levélzsákot, a kimutatás szerint.
Ekkor vette észre Jan a matrózoktól annyira rajongott első tisztet, akit illik megsüvegelni.
Elhatározta, hogy nem késlekedik. Bálnavadásznak még úgysem köszönt eddig, holott – állítólag – Bostonban is találhatók bálnavadászok.
Amikor a beszélgetők elé ért, megállt, levette lapos micisapkáját, és köszönt:
– Jó napot, uram! Szép időnk van!
És ezzel továbbindult, a folyosó északi kijárata felé.
Murdock meglepődve ránézett a fiúra. Előbb értelmetlen csodálkozással, majd némi meghatódással is. Megint eszébe jutottak a fiai. Megfordult, a gyerek után szólt:
– Jó napot!
Ugyanakkor észrevett valamit.
– Hahó, gyere csak ide, fiam!
Jannak még a lélegzete is elállt. Istenem, mit tett?! Becsapta Banks matróz, és most azért, hogy ekkora úrra rászólt, büntetésben részesítik?!
Agyára szaladt a vére, s hirtelen fejtetőre állt a fedélzetfolyosó. Ugyanígy a szállásmester és a kapitány is.
Ettől azért a lábai működtek, és egyszerre újból a kapitány előtt állt.
– Mondd, nem te járkálsz be a távírászokhoz?
A kérdés olyan volt, mint egy mellbecsapás. De hát lehet, szabad egy bálnavadásznak hazudni? Nem lehet – döntött Jan, és mivel a szédülés is elmúlt, elég bátran felelte:
– Igen, uram, én vagyok. Bűn?
Mintha a kapitány arcán mosoly játszadozott volna.
– Nem bűn, de szabályellenes. Tudod, a Hídról sok mindent meglátni. Majd igyekszem nem odanézni!
Ezzel Murdock bólintott a szállásmesternek, barackot nyomott Jan fejére, és sietve megindult a folyosón.
– Kezit csókolom – szólt utána zavart elragadtatásában Jan, ami a következő pillanatban elkeserítette, hiszen nem kétséges: így nem szokták a tengerészeket köszönteni.
De hát – akár így történt, akár úgy – elmondhatja Banksnek, Fleetnek és a többieknek, hogy Murdock kapitány nemcsak fogadta a köszöntését, de szóba is állt vele! Sőt, barackot nyomott a fejére, ami első jele a barátkozásnak. Jan legalábbis így hitte.
Pedig, most már tudjuk, Murdock kapitány nem tartozott a barátságos emberek közé. Mintha észre sem vette volna, hogy utasok tartózkodnak a hajón, sőt előkelő utasok a javából. Amennyire Smith parancsnok valósággal kereste az előkelő emberek kegyét, boldogan fecsegett a szalonokban, és étkezés idején mosolygó arccal foglalta el az első osztályú étteremben a főhelyet, Mr. Murdock élt azzal a jogával, hogy szabad idejében visszavonul, az ebédet s a vacsorát kabinjában fqgyasztja el. Bár – valljuk be – Murdock első tiszt a szabad idejét sem töltötte pihenéssel. Állandóan úton volt, járta a hajót, ellenőrzött, megfigyelt. Mindent, ami eléje került, a legnagyobb gonddal megvizsgált, beszélt a felelős beosztottakkal, valósággal vizsgáztatott. Naponta bekukkantott a fedélzetiek és a gépészek, a fűtők konyhájára, reggel, este lement, vagy inkább lemászott a hajó mélyére, a gépházba, ahol néha. órákat is eltöltött, figyelve a fénynek, a forróságnak, a dübörgésnek, zakatolásnak ebben az alvilágában a hatalmas masinák működését és az óriási kazánokat. Egy alkalommal felbukkant a főárboc megfigyelőállásában is, nem kis meglepetésére a szolgálatot ellátó Banksnek és egyik társának.
– No, Banks, régi cimborám, minden rendben? – kérdezte, amikor bepréselte magát a hajó legszűkebb tartózkodási helyére.
– Minden rendben, uram! A látás kitűnő, a tenger nyugodt, a láthatáron még egy halászhajó sincs – nevetett Banks. – Voltunk mi már komiszabb helyzetben is, ha emlékszik, amikor a grönlandi partoknál jártunk, a csavar eltörött, a blizzard meg kitört!
– Akkor bálnavadászok voltunk, most pasasokat viszünk, mint a vasutasok – mondta komoran a kapitány. – De máris megyek tovább. Tehát: a legteljesebb figyelem, Banks!
– Igenis, uram, így lesz! Bízza ránk! Szolgálatára, uram!
Ilyen volt Murdock első tiszt. És a parancsnok, a Commodore? Szerette a hajót, a hajózást, de – kihangsúlyozta parancsnoki voltát, s azt vallotta: azért vannak beosztottak, hogy azok intézzék el az alsóbb feladatokat.
– A parancsnok a hajó királya – mondta a gazdag utasok és Bruce Ismay társaságában, amikor szóba került az első tiszt „hangyászkodása". – Azért van, hogy uralkodjék, biztonságot adjon, fontos ügyekben döntsön, de ne végezzen szolgai munkát!
Valójában kinevették Murdockot.
– Azt azonban elismerem, hogy jó tiszt – nézett jelentőségteljesen az ügyvezető, igazgató szemébe –, de arra teljesen alkalmatlan, hogy önálló parancsnok legyen.
Bruce Ismay nem válaszolt. Smith Commodore ebből azt a következtetést vonta le, hogy Ismaynél is magasabb erők állnak a „bálnás" mögött. és most még inkább gyűlölte örökösen okvetetlenkedő helyettesét.
. És amikor Jan legközelebb belopakodott Harold Bride birodalmába, a naptár szerint április 14-e volt, közvetlenül az ebéd befejezése után, tehát kora délután. A Titanic utasai negyedik napjukat töltötték az óceánon, s minden jel arra mutatott, hogy az óriás hajó elhódítja Cunardéktól a Kék Szalagot.
A Titanic gyors tempóban haladt Amerika partjai felé.
– Bride bácsi, szabad? – nézett be a küszöbről. Harold Bride intett, de nem szólt.
Látszott, hogy elmerülve figyel a „világ jeleire", ahogy a távolból előtörő szikratávírók hívásait nevezte.
Jan Kovalce csendesen lekuporodott a kisebbik ládára, és mivel ennél érdekesebbet nem tudott elképzelni, boldog volt, hogy így tehetett.
Nem mukkant a világért sem, nem tett fel kérdést, mert már jól tudta, hogy ilyenkor a távírász körül a legnagyobb csendnek kell lenni.
És mintha most még nagyobb csendet kívánt volna Harold Bride, mint eddig.
Így is volt.
Harold Bride figyelt, nagyon-nagyon figyelt.
Homlokát összeráncolta, s amikor gyors ütemben jegyzett a füzetbe, mintha a keze megremegett
Volna.
Időnként bal kezével a fülhallgatót szorosabbra fogta, hogy erősebben hallja a szikratávírón jött jeleket. Jan tudta, hogy most nem a „csodatelefon" működik, hanem a „marconi", vagyis a közlés, amit felvett, távolról jött.
Amikor Bride felvette a hírt, gyorsan a kopogtatóhoz fordult, és most ő indította meg adóját. Szorgalmasan kopogott a készülék: pont, vonás, pont, vonás, pont, pont, pont, vonás, vonás, pont. Majd kicsi szünet után újból pontok, vonások, pontok, vonások.
Végül ránézett a ládán kuporgó gyerekre, és csak ennyit mondott:
– Nem volt könnyű!
– Mi, uram, mi nem volt könnyű?
– Se a vétel, se az adás. De hát azért ment.Nagyot szusszant, még nyújtózott is.
Utána az ajtóhoz lépett, és leemelte a telefonkészüléket. Megcsavarta a csengőt, és várt. A hajó telefonközpontja jelentkezett.
– Bride távírász. Kérem a Hidat, a kettes telefont. Jan úgy érezte, hogy most érdekeset hall. Még eddig nem
tapasztalta, hogy a távírász felhívta volna a Hidat. Csengetés, és a távírász beszólt:
– A parancsnok rendeletére: itt a hajó drótnélküli állomása! Smith commodorét kérem.
A válasz nem lehetett kielégítő, mert Bride ingerülten szólt:
– Mondom, a parancsnok rendeletére!
Várt. Jan tudta, hogy most majd odalép a parancsnok, a szakállas öreg ember, akit mindenki megcsodál, és éles -hangján beszól a készülékbe.
Így is történt. Jan – a dinamók, a kis aggregátor búgása mellett, ami örökös zaja a drótnélküli állomásoknak -hallotta a telefonkagylóból kicsengő éles hangot.
– A Commodore!
– Szolgálatára, Sir! Bride távírász, a kettes. Azonnal kell közölnöm: majdnem egy időben, a Caronia és a Baltic gőzösök, útban Providence kikötőbe, Halifaxtől mintegy négyszáz kilométernyire délkeletnek, az északi szélesség 42. fokáról jelentik: jéghegyek mutatkoznak az óceánon.
A Commodore pattogó hangja hallatszott, mire Bride megismételte:
– Igen, uram, a Caronia és a Baltic mindkettő Cunard-hajó!
Megint a parancsnok válaszolt, majd Bride beszélt:
– Ahogy rendeli, Sir! Tehát Murdock kapitánynak ne szóljak? Rendben van, uram, így lesz! Közben megkísérlek összeköttetést kapni más hajókkal is. Rendben van, uram, parancsa szerint.
Kattan a készülék. A Híd letette a telefont. Bride még egy ideig tartotta a hallgatót, majd ő is visszaakasztotta. Elgondolkozva nézett a gyerekre.
Jan megjegyezte:
– Jéghegyek vannak a tengeren? Bride igyekezett közömbösen felelni:
– Itt nem, valahol messze.
– És ha itt lennének, baj származna abból?
Bride újból leült a készülék elé. Mint az előbb, ugyanúgy felet most is.
– Dehogyis lenne! Ilyen csendes időben nem egy jéghegyet, de akár a Kilimandzsárót is elkerülné a hajó!
– Akkor miért mondta a parancsnok, hogy ne szóljon Murdock kapitánynak?
A távírász meghökkent. A gyerek tehát meghallotta. Egy kicsit gondolkozott, majd lezárta a hangolótárcsát, és a fiúhoz fordult.
– Távírász szeretnél lenni?
– Igen, uram!
– Nos, akkor tudnod kell, hogy a távírász első kötelessége a parancs betartása és a titoktartás. Ha erre nem vagy képes, akkor ne is gondolj arra, hogy jó távírász lesz belőled! Amit hallasz – abból valójában semmit nem hallasz! Érted? Csak így lehetsz a barátom, kisinasom. – Az utolsó szónál elmosolyodott. – Mert ilyesfélének tartalak, Jan! Kisinasomnak.
Jan nagy komolyan bólintott.
– Igenis, uram! Megértettem. De Murdock kapitány miért nem tudhatja azt amit a parancsnok?
Harold Bride közömbösséget mutatott.
– Az ilyesfélékre mi nem gondolhatunk. A parancs – parancs. Betartjuk.
– Nem szereti Murdock kapitányt? Én szeretem, bálnavadász volt.
A gyerek kérdése váratlanul hatott a távírászra. Mit is válaszoljon? Előbb gondolkozott, majd hosszasan elnézegette a két keresőtárcsát. Végül ennyit mondott.
– A szolgálatban nincsen szeretet vagy gyűlölet vagy ilyesféle. Tehát megértettél?
– Igenis, uram!
– Helyes – veregette meg a fiú vállát a távírász. – Most pedig ide figyelj! Előbb beirányítjuk a Cap Race fokot, azután leadjuk a közelünkben levő hajóknak is a hívójelt, hogy jelentkezzenek. Az én barátom, Thomas Cottam, már sokat nem tud mondani, valahol tőlünk jóval lejjebb és mögöttünk vannak, de őt is felhívjuk.
Jan csodálkozva megjegyezte:
– Nem látni egy hajót sem. Merre vannak?
Bride, aki most már elmerült a készülék bonyolult kezelésében, gépiesen felelte:
– Nem hinném, hogy több száz kilométeren belül egy is lenne. De most hallgass!
Felhangzottak a jól ismert kattogások, zakatolások, percegések. Bride a fejére tette a kapcsos,
kétmembrános fülhallgatót. Keze szorgalmasan billegtette a hívójelek kopogtatóit. Tá, tá, ti, ti, tátátá.
Majd figyelt.
Mikor jön válasz a távolból? Tá, tá, ti, ti, tátátá.
Jan közel hajolt a drótnélküli távíróállomás készülékeihez. Elmerülve figyelte a megelevenedett csodát. El is határozta, hogy ha hazaér Bostonba, a legrövidebb időn belül szerkeszt egy drótnélküli adót az ő és a legjobb barátja lakása között. Majd meghívja Harold Bride-ot, ha New Yorkban áll a Titanic, jöjjön el hozzájuk Bostonba, és segítsen összeállítani a készüléket. Ez a gondolat annyira fellelkesítette, hogy valósággal izgalomba jött. Igen, Harold Bride is a legjobb barátai közé tartozik.
Milyen kedves is volt hozzá! Tegnap például feladott egy táviratot a Kovalce családnak: „Közeledünk, legyetek ott a kikötőben! Jól érzem magamat. Jan. " Még csak fizetni sem kellett!
Ilyen előnyt élvez az, aki barátja a hajótávírásznak.
De az öröm most nem tartott sokáig. Phillips úr, a főnök jött be a fülkébe. Phillips nem tiltakozott Jan jelenléte ellen, de nem szerette, ha rajtuk kívül bárki is a fülkében tartózkodik.
– Majd még ma benézhetsz – búcsúzott röviden Bride, aki gyorsan jegyzett a füzetébe. – Legközelebb este nyolctól éjfélig leszek őrségen.
Jan búsan kiballagott a fülkéből. Phillips úr miért nem olyan kedves, mint Harold Bride? Általában a felnőttek miért mogorvák, barátságtalanok, vagy ha nem, akkor közömbösek a fiatalokkal?
Jan okos gyerek volt, gondolkozásra hajlamos, és ilyen kérdéseket gyakran feltett önmagának, hogy választ találjon. Igaz, akadnak azért jó néhányan Harold Bride-ok, Fleet és Banks matrózok, sőt olyasfélék is, mint Mr. Murdock, aki elrejti érzelmeit, mert hát ő kapitány. Vagy nem ilyesmi miatt?.
Jan megtorpant.
A táncteremben szólt a muzsika, az egyenruhás zenekar keringőket játszott, és igen sok utas, férfi, nő, fiatal, idősebb, tartózkodott az arany– és ezüstszínű, brokáttal ékesített, pompás helyiségben. Cigaretta– és szivarfüst, parfüm és pacsuli illata szállt ki a meleg, fülledt helyiségből a hűvös fedélzetfolyosóra.
Hűvös, noha nyoma sem volt a télnek, ami errefelé kegyetelen tud lenni. Őszintén szólva Jan nem örült ennek az időnek. Amikor a múlt évben átjött Európába, nyár volt és olyan tükörsima az óceán, mint Boston mellett a Black Lake, a fekete tó. Prágában a nagyapáék féltve engedték el, mert az újságok többször írták a télen, hogy milyen borzasztóan erős, félelmetes viharok tombolnak az Atlantióceánon.
– Nem is értem – mondta a prágai nagypapa –, hogyan tudtak azok a vikingek ócska dereglyéikkel Norvégiából Grönlandig eljutni! Még csak kabin se volt a bárkákon, hogy fedél alá bújjanak, ha szakad az eső, a hó, vágnak a hullámok. Mert az Atlantin rettentő nagy hullámok tornyosulnak ám!
Így a nagypapa. De mások is mondták, Jules Verne írta, hogy az Atlanti félelmetes óceán. És ebből Jan semmit sem élvezhet. Jövet is, menet is, most, olyan szelíd, olyan békés, hogy az óceánhoz valóban nem illő!. Ilyen óceánon könnyű volt a dolga a vikingeknek meg mindenféle más hajósoknak. Az igazság tehát az, hogy Jan csalódott az óceánban. Egyedüli reménysége az volt, hogy jéghegyekkel találkoznak, de valahogy – úgy érezte –, ebből sem lesz semmi, mert a hőmérséklet barátságos, fagynak nyoma sincs. A fedélzetfolyosókra kifüggesztett hőmérők valódi tavaszt hirdetnek.
Márpedig – vélte Jan – a jéghegyek csak ott lehetnek, ahol fagy van. Az ördög vigye a Golfáramot! Mindennek ez az oka. Az hozza Florida felől a meleg vizet, átcsapja az Atlanti-óceánon Európába, és így valóban jéghegynek kell lenni a talpán, ha meg akar birkózni vele! Jan tudta, mert olvasta, meg a tengerészektől is hallotta, hogy a jéghegyek Grönlandból, Jan Mayenről, valamint a Spitzber-gákról szakadnak le, onnan indulnak délnek a labradori és a kelet-grönlandi áram segítségével, kis részük (az „ap-rókák") a jeges-tengeri árammal. De a Golf elnyeli őket, mert a Golf erősebb, melegebb, hatalmasabb!
Jan tehát nem szerette a Golfot.
És talán a szép időnek lehetett betudni, hogy az egész úton egyetlen bálnát, egyetlen valamirevaló kardhalat, kardorrú delfint vagy nagyobb cápát se láttak.
Verne hősei lépten-nyomon találkoznak az északi Atlantióceánon bálnákkal, kardorrú delfinekkel, óriás cápákkal, sőt hatalmas rájákkal. A Titanic utasai mindebből semmit sem láttak!
– Pedig van belőlük bőven – nyugtatta a lázadó Jant Fleet matróz, amikor erről a matrózszálláson beszélgettek. – Bálna is akad, kardorrú delfin is. De ilyen nyárias időben még északabbra vitorláznak, mert tudod, ezek valóban halvérű fickók a javából!
De talán most javul a helyzet, vélte Jan, amikor elballagott a táncterem mellől, azzal a szándékkal, hogy előbb eszik valamit a másodosztályú étteremben – mert a tengeren még nagyobb étvágya volt, mint egyébként –, majd amikor jóllakott, lemegy a matrózszállásra, mert délután mindig akad egy-két cimbora, akikkel eltöltheti az időt. Tegnap például abban a kitüntetésben részesült, hogy pókerezhetett a jelzőmatrózok pihenő csoportjával, ami pompás szórakozás és „vérbeli" tengerészes móka.
Igen, talán javul a helyzet. Amit a távírófülkében hallott, legalábbis erre vall.
Mit is hallott Harold Bride szájából?
Azt, hogy két gőzös is egy időben, a Baltic és a Caronia, jéghegyek felbukkanását jelezték az északi szélesség 42. fokáról! Most csak az volt a kérdés, a Titanic hol, merre jár. Jan szívből remélte, hogy rövidesen a 42. fokra érnek, mert ha nem, akkor miért jelezték a hajók, és miért hívta telefonhoz. Bride távírász a hajó parancsnokát?
Amikor mindez eszébe jutott, kikanyarodott az előfedélzetre, ahonnan felnézhetett a Hídra.
Még mindig Smith parancsnok és a harmadik tiszt, Mr. Bruce látható a Híd főrészén.
Ezek szerint Murdock úr majd csak teljes sötétedéskor veszi át a parancsnokságot. És itt Jant hirtelen hatalmába kerítette annak az, érzése, hogy felkutatja Murdock urat. Eléje áll, és elmond neki mindent, amit a távírófülkében hallott! Lehetetlen, gondolta, hogy Murdock úr ezért megharagszik; esetleg pofon vágja, vagy többé nem fogadja a köszönését, vagy eltiltja Harold Bride-dal való barátságától. Igaz – és itt jött az újabb megtorpanás –, ha kitudódik a dolog, akkor meg netán Bride úr barátságát veszti el, és akkor lőttek a szép tervnek: hogy meghívja magukhoz Bostonba, és közösen szereljenek össze Marconi rendszerű szikratávíró-készüléket!
Mit tegyen?
Odatámaszkodott a D fedélzet korlátjához, s elnézett az óceánra.
Az óriás hajó árnyéka rávetődött a vízre, s ez önmagában is szórakoztatá látvány lett volna, az utasokról nem is beszélve, akik napoztak, nevetgéltek, sakkoztak, kártyáztak. De most Jan mindebből semmit nem vett észre.
Olyasminek a tudója volt, ami egyre inkább kínozta. Mit tenne Verne abban az esetben, ha valamelyik hőse kerül ebbe a helyzetbe? Mondjuk, Nemo kapitány gyerekkorában, vagy éppen maga Hatteras, akinek éppenséggel elég dolga akadt a jéghegyekkel? Igen, mit tennének ők gyerekfejjel, ha hasonló helyzetbe kerülnének?
És hogy mennyire okos dolog ilyen kiválóságokra gondolni, őket idézni, Jannak eszébe jutott, hogy Nemo kapitánynak, de Hatterasnak is voltak jő barátai a tengerészek között, s igy lehetett ez gyerekkorukban is. Jannak vannak barátai a Titanic matrózai között, akik férfiak a javából, igazi tengerészek, tőlük kér tehát tanácsot.
Meg kell keresni Banks matrózt vagy Fleet tengerészt, mert Smith parancsnok arra nem adott utasítást, hogy Banks vagy Fleet ne tudjon a Caronia és a Baltic vészjeléről. De Harold Bride sem mondta, hogy nem szólhat nekik. Amikor ezt így Jan átgondolta, -tudta, hogy így sincsen minden rendjén.
De azt is tudta, hogy könnyíteni kell a lelkén.
Murdock úr bálnavadász, és ennél nagyobb tekintély nem lehet a világon! Másodkapitány az óriás hajón, és miért nem tudhatja azt, amit a parancsnok tud?
Jan rohanni kezdett a fedélzetfolyosón, majd a középső lépcsőn lefelé, hogy mielőbb elérje a vízvonal alatti matrózszálláson azt az ördögtanyát, ahol a jelzőmatrózok pihenőidőben tartózkodnak.
Az alsó lépcsőkanyarnál beleütközött az egyik jelzőmatrózba, aki nevetve megállította.
– Hova, hova, fickó?
Jan megmondta, hogy beszélni szeretne Banks vagy Fleet úrral.
– Banks az árbocon van, Fleet, nagy a gyanúm, komám, az étkezőben! – hangzott a válasz. – Tudod, Fleet is szereti a hasát. Én is. Ilyen hajón legalább sokat lehet enni!
Jan továbbrohant.
A gépház lejárójánál, ami inkább a gépházlejáró előcsarnokának volt mondható, nyílt a nagy csapóajtó, és – akár egy szellem – kilépett rajta Murdock kapitány.
Jannak a lélegzete is elállt. íme, a sors is azt akarja, hogy.
– Szolgálatára, uram – hajolt meg Jan, és lefékezte futását hogy megálljon.
– Hahó, fickó, te vagy az?! – mosolyodott el az első tiszt.
– Igen, uram, szolgálatára, én vagyok – dadogta a fiú. -A gépházban volt?
Murdock csodálkozva nézett a gyerekre.
– Talán a gépészekkel is jóban vagy? Jan elvörösödött.
– Nem, uram, ott még nem jártam. Murdock újabb barackot nyomott a fiú fejére.
– Hát oda valóban nem ajánlom, hogy benézz! Ott még nálam is szigorúbb valaki a főnök. Harland úr öccse, a főmérnök. Bedobatna az első kazánba, ahogy ismerem.
Ezzel Murdock továbbment a 3-as számú fedélzeti lifthez.
Jan már szólni akart, hogy álljon meg, fontos közlendője lenne, amikor – megkönnyebbülésére – észrevette Fleet zömök alakját több matróz társaságában.
Murdock eltűnt a liftben.
Fleet is észrevette a fiút. Intett neki.
– Hé, Fiókcápa, mit keresel erre? Bizalmasan közel hajolt a tengerészhez.
– önt, uram, egyenesen önt. És titokzatosan hunyorgott.
– Nofenét – dünnyögte Fleet –, nofenét! Úgy csinálsz, mintha legalábbis egy arannyal teli hajóroncsot fedeztél volna fel a tengeren. Tudod, hogy minden jelzőmatróz ilyesmiben reménykedik?
Máskor Jan ilyesmire nemhogy mosolyogni, de röhögni szokott, most azonban arca még komorabbá vált.
– Nem uram, ennél fontosabbat tudok.
– Fontosabbat? – tátotta a száját Fleet. – Elment az eszed?!
– Nem, uram, nem hinném. Murdock úrról lenne szó. Erre Fleet még inkább bámult. Aggodalommal nézett a
gyerekre. Kiderül, hogy ez a jóképű, talpraesett fickó, akit Fiókcápának kezdtek nevezni, és a jelzőmatrózok házi cimborája lett, meghibbant?
– No, no – dünnyögte Fleet, és félrehúzódott a fiúval, hogy. kitanulmányozza állapotát. – No, no, mi bajod lehet neked Murdock úrral?.
A felső fedélzeti lépcső alatt álltak. Időnként eldübörgött a válluk felett egy-egy láb, könnyű cipő vagy tengerészbakancs.
Jan mindent elmondott öreg barátjának. A Caronia és a Baltic híreit, Bride telefonálását a Hídra, s a Híd válaszát. Meg azt, hogy a másodtávírász is mondta: egy szót sem az első tisztnek!
– Most mit tegyek, uram? Lehetséges, hogy Murdock úr ne tudjon semmit? Lehetséges, hogy a parancsnok ilyesmit megtilthasson? És ha megtiltja, ugyan miért teszi?
Ezen az utóbbin Fleet matróz is elgondolkozott. Egyébként olyasmit látott Jan a matróz arcán, hogy nem tartja különösebbnek a parancsnok utasítását.
– Hm, mi lehet az ok, Fiókcápa, mi lehet az oka? – hümmögte elgondolkozva. – Tudja az ördög! Nehezen tudsz te eligazodni az ilyen nagyfejűek között. De ne is rágódj sokat rajta, fiam! Így van, így van! Az ilyen hajón a parancsnok az isten. Mit akarsz te az istentől?
Jan elkeseredett: még Fleet is?! Mindig arról beszéltek a szálláson, hogy így Murdock, úgy Murdock. és most itt van, ni, kiderül, hogy Murdock úr nem is olyan nagy tabu a régiek, a bálnavadász-rajongók között!
Kimondta, mert kellett, hogy kimondja:
– Én szeretem Murdock urat. Murdock úrnál különb ember nincsen. Fleet úr meghívott az árbocra. Bár erre még sor nem került, nem is fog. Uram, még akkor sem mennék fel az árbocra, ha hívna!
Ezzel lecsüggesztett fejjel megindult, hogy bemegy a kabinjába, levéti magát a fekhelyére, s ott szabad utat enged bánatának.
Erős kéz fogta meg a vállát. Fleet keze. A cserzett bőrű, kemény munkában nevelődött tengeri medve elérzékenyedve nézett a gyerek szemébe, amikor az ellenkező Jant maga felé fordította.
– Ide figyelj, Fiókcápa!. én is szeretem Murdock urat. Legalább annyira, mint te. De se te, se én ne féltsük őt. Van neki magához való esze. Most a parancsnok és a harmadik tiszt látja el az őrséget. Mindenért ők a felelősek. Murdock úr akkor veszi át az őrséget, amikor én az árbocot. Attól kezdve mi vagyunk a felelősek. Majd én tudom, mit kell tenni, hogy Murdock úr értesüljön a hajókról adott hírekről. Megbízol bennem?
Jan megkönnyebbülve nézett a tengerészre.
– Ha így gondolja, uram.
– Így gondolom, Fiókcápa.
– Köszönöm, uram!
– Ne köszönj semmit. Most pedig gyere, lemegyünk a szállásra. Játszunk a többiekkel egy kiadós pókercsatát.
Ezzel Jan megnyugodva elindult öreg barátjával lefelé a lépcsőkön.
Ugyanakkor, legyünk őszinték, akadt más is a hajón, aki komolyan vette a Baltic és a Caronia j égveszély-jelzését.
Harold Bride legalább annyira eltöprengett a parancsnok rendelkezésén, mint Jan Kovalce, Bride az utasítást úgy fogta fel, mint a parancsnok és helyettese közötti ellenségeskedés legfrissebb jelét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ilyesminek a két felelős hajóvezető között nem szabadna előfordulni. Amit a parancsnok tud, azt tudnia kell a helyettesnek is. Bride jól sejtette, hogy a
titoktartásnak egyetlen közvetlen oka: annak ellenére, hogy a Baltic és a Caronia jégveszélyt jelez, Smith parancsnok nem akarja csökkenteni a Titanic sebességét. A Kék Szalag megszerzése annyira hatalmába kerítette az öreg tengerészt és a White Star vezéreit, hogy megszerzéséről lemondani nem akarnak. Kétségtelen, bár erről Bride távírásznak közvetlen értesülése nem volt, hogy az első tiszt nem híve a versenynek. Erre vallott az Olympicnak küldött távirat is.
Természetesen Bride nem hallgathatta el főnöke, Phillips előtt, mire utasította őt Smith Commodore. Phillips is csodálkozott, de mást nem tehetett, mint helyeselte társának azt a tervét, hogy mostantól még fokozottabban figyelik a szikratávírók jelzéseit.
– Előbb adja le a táviratokat – utasította társát Phillips –, utána kíséreljük meg az összeköttetést a hajókkai és a Race-fokkal. Van fontos táviratunk?
Bride mosolyogva mutatta.
– Ez itt, ni, különösen. Az igazgató úr küldi Sir Franklinnek, hogy minden rendben, a hajó pompásan, nyugodt vízen halad, és nem kétséges a Kék Szalag megszerzése!
Phillips bólintott.
– Hát csak továbbítsa! Addigra visszajövök, hogy segítsek. Tudja, megzavart a Balticék híre.
Amikor Bride újból egyedül maradt, tétovázni kezdett. Továbbítsa a táviratokat, vagy előbb „nézzen körül a világban"? Igaz, Phillips azt mondta, hogy visszajön segíteni, de legalább addig megtud valamit.
Bekapcsolta a vevőkészüléket.
Búgott az aggregátor, majd az izzószálak percegése, ropogása hallatszott.
Körbeforgatta a hangolóskálát, hogy rátaláljon azokra a hajóállomásokra, ahol működnek a készülékek. Ránézett a felfüggesztett kronométerre, a világ legpontosabb órájára. Délután öt óra volt.
Ilyenkor adásra kapcsolnak a hajótávírászok.
Nézzük csak Cottam cimborát! – derült fel töprengéséből Bride.
Igaz, a Carpathia Cunard-hajó, de hát – Cottam jó barát, a legjobb barát, s nincsen a világnak olyan kincse, amiért ő becsapná a Titanic távírászát.
Merre lehet a Carpathia? Valahol igencsak itt a közelben, amit úgy kell érteni az óceán mérhetetlenül lenyűgöző világában, hogy a „közel" lehet akár háromszáz kilométer, de nyolcszáz is. Nem kétséges, hogy a Carpathia egynapos előnyét ma estére kell a Titanicnak behozni. A Carpathia vagy egy vonalban van velük, vagy már mögöttük lehet.
– A Titanic hívja a Carpathiát!. A Titanic hívja a Carpathiát!
Bride figyelt.
– A Titanic hívja a Carpathiát!...
A készülék vevőbillentyűje remegni kezdett,
Bride elmosolyodott: Thomas Cottam ráállt a Titanic vevősávjára!
Az idő pompás, mint mondani szokták: ideális vevőidő van. Bride megigazította a fülhallgatót. Bízott abban, hogy nemcsak a morzekészülék pont-vonásos jeleivel tudnak beszélni, de élőszóval is, ha beérték a Carpathiát.
Annál nagyobb meglepetést jelentett Bride számára, hogy a vevőkészüléken nem Cottam jelentkezett, hanem egy ismeretlen távírász. Foszlányként jöttek a hangok!– Halló, halló, itt a Caliíornian 6223 tonna, Leyland
Line tulajdona! Útban Amerikából Európába!
– Itt a Titanic, Harold Bride távírász! Ért engem? Elmosódottan hallatszott:
– Hangvétel rossz. Átkapcsolok a morzegépre! Kis szünet támadt.
Bride figyelt.
Eddig még egyetlen alkalommal se került összeköttetésbe a Californiannal. Naplója szerint sikerült „beszélgetni" a már említett Baltic és Caronia hajókon kívül az Olympickal, a Virginiannal, többször a Cap Race fok jelzőállomásával, de a Californiannal nem. Azt is tudta, hogy az Atlantióceánon hajózik – Amerikából Európába vagy fordítva – három német hajó, a Prinz Adalbert, a Kaiser Wilhelm és a Friedrich Wilhelm, továbbá a nagy ellenfél, a Cunard büszkesége, a Mauretania. De az utóbbiak mind jóval délebbre, elkerülve így még a közelségét is észak nagy veszedelmének, a jéghegyeknek.
De a Californian most jelentkezett először. Holott a hajó valahol a „közelben" lehet, mint azt a fejhallgatós rövid beszélgetés is elárulta.
– Kérem, adja le pozícióját! – kopogta máris Bride, hogy többet tudjon a felbukkant új ismerősről.
Helyette meglepő választ kapott:
– A készüléket javítom. Utána jelentkezünk. Vigyázzanak – jégveszély!.
Majd utána háromszor megismételte:
– Vigyázz, jégveszély!. Vigyázz, jégveszély!. Vigyázz, jégveszély!.
Ezzel megszűnt az összeköttetés.
Harold Bride verítékes arccal meredt a készülékre.
A Baltic és a Caronia után egy harmadik hajó is figyelmezteti a Titanicot!
Felállt. Az ajtófélfához támaszkodott. Ránézett a telefonkagylóra. Fel kell hívni a Hidat és jelenteni a Californian vészjelét.
Kinézett az üvegablakon. A tenger tükörsima volt. Közeledett az este. A hátsó két kémény ontotta a füstöt. A Titanic teljes sebességgel haladt Amerika felé.
Harold Bride nagyot sóhajtott.
Tudta, hogy a Hídon Smith commodore rendelkezik, és ha nem, akkor az apróka Mr. Bruce, aki ugyanúgy fog mosolyogni a hírre, mint a parancsnok.
De megkerülni a szabályokat nem lehet, nem szabad.
Viszont – a Titanicnak meg kell szereznie a Kék Szalagot! Harold Bride leemelte a telefonkagylót.
– Kérem a Hidat! Azonnal!
6. A JÉGHEGY
Sötétedett. Kigyúltak a hajó fényei.
Az utasok közül sokan elképzelhették, micsoda pompás látvány is lehetett a távolból a kivilágított Titanic. Minden fedélzetsoron égtek a lámpák. A hajó oldalán, mint zsinórral húzott fényvonal, ragyogtak a kerek ablakocskák, a fedélköz, az olcsóbb II. osztály, a III. osztály, a személyzeti szállások, az üzemi és hivatali helyiségek, az alsó éttermek villanybogárkái. Feljebb, a hajó fekete testénél magasabban, a tulajdonképpeni nagy hajófedélzettől kezdve minden, egységes fényárban úszott. Messzire csillogott a felépítmények fehér fala, a körfolyosókat övezd vastartók ívei, s mögülük előtört a nagy üvegablakokon át a szalonok, a társalgók, a dohányzók, a szórakozótermek, a nagy, díszes éttermek éles, szemkápráztató csillogása. A Hídról időnként felvillant két fényszóró sugárnyalábja. A fényszórók végigpásztázták a tengert, a zöldesen, szürkén hömpölygő, taraj nélküli lomha hullámokat, amik alig-alig mozdították, emelték, süllyesztették, döntötték a hajót. Inkább a hajó mozgására nagyon érzékeny emberek s azok, akik hivatásból figyelték a hajó mozgását, tehát a tisztek és tengerészek vették észre, hogy az óriás hajó nem horgonyon áll, hanem mozgásban van.
Ezt az utóbbit elárulták a kémények, ahonnan időnként nemcsak füst, de szikrák is törtek az ég felé és az, hogy a mélyből szünet nélkül felhallatszott a gépek moraja, rázkódásos, tompa dübörgése, az áramfejlesztők furcsa, különös búgása. Sok-sok fényre volt szüksége az óriásnak, hogy minden helyiségében nappali világosság ragyogjon. És sok-sok áramra, hogy az éttermekben, a kabinokban, a kabinfolyosókon, a zene– és egyéb szórakozóhelyiségekben, de az uszodában is – kellemes szállodai meleg legyen.
Mert hiába, odakünn, a nyitott fedélzeteken, a sétafolyosókon hideg volt. Nem fagyott, csodálatos módon valóban nem, de a hajó rohanva tört előre, orra előtt és oldalt, s hátul a kormánytükörnél, a csavarok felett, zúgva, buzogva, sisteregve, vad morajlással harsogott az óceán.
A félelmetesen hatalmas hajótest 21-22 tengeri mérföldnyi sebességgel törtetett célja felé!
A legkisebb ellenszélre bárki– azt érezhette, hogy szélvihar dúl a fedélzeteken.
Ezt érezte Jan Kovalce, amikor Fleet matróz kíséretében megállt az előárboc tövében.
Nyolc óra felé járt az idő.
Megjött az este az északi Atlanti-óceánon.
Az előárboc középmagasságában helyezték el a Titanic kilátókosarat, ami valódi, a régi időkben használatos árbockosárra emlékeztetett. Mindössze az volt a különbség a régi árbockosárral szemben, hogy a megközelítése nem kívülről, kötéllétra segítségével történt, hanem a széles, testes vasárboc
belsején át.
Abból, hogy Fleet matróz Jan Kovalce kislegéimyel állt meg az előárboc tövében, sejthetjük, hogy a jelzőmatróz azt tervezte, kis barátját felviszi a megfigyelőállásba. Annál is inkább ideje volt ennek, mert egyrészt Fleet megígérte, másrészt – ha minden ugyanolyan jól megy, mint eddig – holnap ilyenkor a Titanicnak New York előtt kell lennie. Akkor pedig szó sem lehet felcsempészni bárkit is az árbockosárba.
Amit" Fleet tenni szándékozott, az a hajón a súlyos szabálysértések közé tartozott. De hány derék felnőtt férfi nem sértette meg a szabályt, mert örömet akart ifjú barátjának vagy fiának szerezni? Akik ilyet tesznek, azoknak a szívében élnek még az ifjúság évei. Fleet matróz ezek közé tartozott.
A hatalmas szellőzőkürtők védelmében közelítették meg az árboc vasajtaját. Szokás szerint egynéhány utas is levegőzött az árboc és a felépítmények közötti részen, amit sétafedélzetnek hívtak, de ez nem, zavarta barátainkat. Fleet inkább attól rettegett, hogy a Fenegyerek Teddy vagy a Kis Patkány (így hívták az apró Mr. Bruce kapitányt) még mindig a Hídon tartózkodik, s onnan lenézve észreveszik őket. Ezért, amikor Fleet kinyitotta a vasajtót, odaszólt a gyereknek:
– Állj a kürtő mellé. Ha látod, hogy kigyullad a fényszóró, ugorj ide be! Olyankor mindenki a fény irányába néz, még a tisztek is!
Így is történt. Jan a legnagyobb, réztorkú kürtő mellé húzódott – suhogva zúgott benne a levegő de körülötte a szél is –, s nem telt bele néhány perc, kigyulladtak a fényszórók, és máris ugorhatott.
– Nem szédülsz? – kérdezte a vasárboc belsejében Fleet, amikor felgyújtotta a vaslétra lámpásait.
– Nem – dadogta Jan az izgalom örömével, s lenyűgözve a látványtól.
Ilyen lehetett valamikor a várak kazamatáiba vezető meredek vaslépcső.
– Gyere utánam – mondta Fleet, és mászni kezdett. -Vigyázz a fejedre, a" derekadra!
– Ez ám a kaland – lihegte önmagának Jan, és megállapította: ezt ugyan nem hiszik el majd a srácok odahaza!
És ami a legjobban meglepte: még eddig egyetlen alkalommal sem érezte a hajó mozgását. Itt– a szűk és levegőtlen helyen, egyre felfelé haladva, annál inkább. Hirtelen émelyegni kezdett, s mintha az előtte kapaszkodó Fleet megsejtette volna, mi is történik a gyerekkel, leszólt:
– Vedd lassan, nyugodtan a levegőt, és ne siess. A kosár megvár.
Jan így tett. Szerencsére a mászás nem tartott sokáig. (Mennyivel okosabbak voltak a régiek – vélte –, hogy külső kötéllétra segítségével közelítették meg az árbockosarat,)
– Most vigyázz! – mondta Fleet, és bevárta a gyereket. – Fogd a kezemet!
Hát bizony nem volt éppen könnyű a szűk vasárboc belsejéből betornászni magát az árbockosárba. Csodával határosnak tűnt, hogy olyan meglett emberek, mint Fleet és Banks meg a többiek, ide bebújnak. És micsoda könnyedén!
– Hórukk! – rántott nagyot rajta egy erős kar. – Vendég érkezett!
Egyszerre megcsapta a friss levegő. Milyen is volt ez a „kosár"? Nagyobbfajta vashordó, oldalfalánál ülőhely, néhány műszer, köztük szélmérő, látcsőnek, mérőeszköznek szekrényszerű láda, és ami a legfontosabb: telefon a Hidra, s egy másik a hajó telefonközpontjának, ha csődöt mondana a Híd készüléke. Mindenfelé körbe lehetett látni, a fedőt pedig tetszés szerint emelni, vagy, ha szakadt az eső vagy a hó, lejjebb ereszteni.
Három ember igen szűken elfért benne.
Ide mászott be Jan, elképedve attól a kegytől, amit a sors neki most nyújtott.
A két férfi közé préselve, tanúja lehetett a kosárőrség átadásának és átvételének.
– Szélirány maradt, erősség gyenge. Látás tiszta, látóhatárig semmi.
Ezt Banks mondta.
– Őrséget átveszem.
Ezt Fleet mondta. Ezzel leemelte az egyik telefonkagylót. Megcsavarta a csillogó tárcsát. Figyelt. Majd:
– Itt Fleet. Jelentem, az árbocőrséget átvettem. Igenis, figyelek. Parancsára!
Banks közben kimászott a kosárból, s eltűnt az árbocaknában.
Jan a kosár falához támaszkodott. Kinézett. Elöl a hajóorr szántotta a vizet. Mögöttük jóval
lejjebb a Hidat látta. A Híd mögött a kéményeket, sárgán, és a peremen fekete gyűrűvel. Végül leghátul – de igen messze és a hold jóvoltából mégis láthatóan – a tatárbocot.
Még azt is észrevette, hogy a Hídon Murdock úr jár fel s alá, kimért léptekkel. Vajon tudja-e már, mit jelentett a két hajó?
Ekkor "észbe kapott. Hohó, hol a távírószoba? Nem okozott nehézséget, hogy megtalálja.
Kékes fények szűrődtek onnan kifelé. Vajon Bride és Phillips távírászok most melyik hajóval „beszélgetnek"?
Fleet szólalt meg mellette:
– Vedd magadra ezt a zubbonyt. Nagy lesz ugyan, de meleg, és ez a fontos!
Prémmel bélelt bőrzubbonyt tett a fiú hátára.
– Köszönöm – morogta Jan, és úgy érezte, nincsen a világon jobb ember a tengerészeknél.
. De hát most hagyjuk el az árbockosarat, bízva, hogy Jan pompásan érzi ott magát, és Fleet jól látja el az őrséget. Számunkra most a legfontosabb: tudni, mi is történt (vagy történhetett) akkor, amikor Harold Bride másodtávírász izgatott hangon beszólt a telefonközpontnak:
– Kérem a Hidat! Azonnal!
A felberregő– készülékről a Hídon Harry Lund hadnagy emelte le a hallgatót.
– Itt a Híd, Lund hadnagy. Tessék!
Bride megnevezte magát, és a parancsnokot kérte. Lund kijelentette, hogy a parancsnok a térképszobában tartózkodik, a pozíciótérképet tanulmányozza. Adja hát át neki az üzenetet vagy bármit, ami miatt kereste. Bride kijelentette, hogy ezt nem teheti, mert utasítása van rá, hogy közvetlenül a parancsnokkal kell bizonyos értesüléseket tudatnia. Erre Lund azt válaszolta, hívja később a Hidat, ő felajánlotta a közvetítést.
Választ nem várt, letette a kagylót.
Bride nem tétovázott. Mivel a helyét – adás– és vételidő volt a hajók számára – főnöke távollétében nem hagyhatta el, újból csak a telefonhoz fordult, s a navigációs kabint kérte, Lightholler kapitány bűvös helyiségét.
Végre szót válthatott a parancsnokkal. Tudta, hogy Smith commodore dühös lesz, s ebben nem tévedett.
– Marhaság! – harsogta a készülékbe a commodore.
– Én most már egyedül a Race-fok közléseinek hiszek. A Cap Race jelentette a jégveszélyt?
– Nem jelentette, Sir.
– A Californian megadta pozícióját?
– Nem adta meg, mert mint említettem, készülékét javítás miatt kikapcsolta.
– Ez is Cunard-trükk, barátom! Ne ugorjunk bel Semmi nyoma a jégnek. Azon az útvonalon, amin haladunk, nem is lesz jég! Hívja Cap Race-t, és ha az jelez veszélyt, akkor jelentse!
Ezzel az összeköttetés parancsnok és távírász között megszakadt.
Bride is letette a kagylót. Megtörülte verítékes homlokát. Maga elé, meredt. Mit tegyen? Vagy egyáltalában kell-e valamit tenni? Ő egyszerű távírász, méghozzá a „kettes". Felelőssége abban a pillanatban megszűnik, ha észleléseit akár csak főnökével, Phillips főtávírásszal közli. Valóban minden így van – gondolta Bride –, s még sincs így. Mert ha a Caronia és a Baltic, majd a Californian veszélyt jelzett – veszélynek kell lenni! Kétségtelen, a két első Cunard-hajó, de a Californian nem az. Harold Bride összeköttetést keresett és kapott a Race-fokkal. A Race-fok marconistái nem tudtak semmiféle jégveszélyről. Megkereste az Olympicot, a Titanicnál alig kisebb White Star-hajót. Az Olympic Európa felé tartott, és ha délebbre is, de egy vonalban volt a Titanic-kal. Az Olympic távírászai ugyanúgy vették a Baltic és a Caronia jelzését, mint Harold Bride!
– Egy bizonyos Californian nevű Leyland Line-hajó jégjelzéséről tud? – kérdezte Harold Bride az Olympicon levő társát.
– Nem tudok. Keresse meg újból a hajót, és tegye fel a kérdést – hangzott a jó tanács.
– Eddig még nem sikerült. Kikapcsolta a készülékét. Rossz az adása!
Végül megint csak Thomas Cottamhoz fordult. Cottammal élőszóval tudott beszélni!
A Titanic beérte a Cunard-gőzöst! A Carpathia alig kétszáz kilométerrel délre, nagyjából az Olympic közelében elmaradt a Titanictól.
– Nem, nem hallottam a Leyland Line-hajó vészjelét -közölte Cottam. – Az is lehet, hogy abban az időben kikapcsoltam. Tudod, egyedül vagyok. Néha aludni is kell!
Cottam derűs nevetése biztatóan hangzott.
– Mindenesetre figyeljetek a főnököddel – intette Cottam. – Ahol a Fenegyerek Teddy a parancsnok, ott vigyázni kell!
– Jó, jó – igenelt bizonytalanul Harold Bride. – De a kedvemért igyekezzél nem sokat aludni, Thomas.
– Csak nem félsz? – nevetett a jó barát. – Holnap délre már New York előtt lesztek. A Mauretaniától tudom, nagy az izgalom New Yorkban! Én nektek drukkolok, Harold!
– Köszönöm. Tehát figyelj!
– Helyes, figyelek! Jó munkát, Harold! És ügyeljetek a Teddyre!
– Jó munkát, Thomas!
Most nézzünk fel a Hídra, mi történt ott. Mert történt valami, amit megörökített a Titanic hajónaplója.
Elmúlt már este kilenc óra. A Híd bal oldali szélén, szokás szerint Mr. Murdock állt. Időnként középre sétált, a kormányhoz lépett, ellenőrizte a kormánytájolón a fokokat, néhány szót váltott az emberekkel – négyen álltak a kormánynál –, megnézte a hőmérőt, ami a Híd zárt felépítményének műszerfalára volt kifüggesztve, megnézte a kronométert, a főtájolót, majd újból a légsúlymérőt, majd újból hátrasétált, és betekintett a navigációs helyiségbe. A navigációs helyiség tompa fényében az asztalokra helyezett térképek felett a nyugalom pihent. Körzők, szögmérők, léniák, háromszögelők, párhuzamos léniák csendes békességben vártak arra, hogy valaki hozzájuk nyúljon. Ez a valaki, először az egész út alatt, az egyik térképasztalra borulva aludt. Lightholler ilyen értelemben maga volt a csoda: csak most, a negyedik napon nyomta el az álom. Eddig senki sem tudott arról, hogy az elindulás óta bármikor is egy óránál több időt töltött volna a kabinjában. De akik régebbről ismerték, tudták, hogy ez a valószínűtlenül sovány, szikár ember egy jógi vagy indiai fakír tulajdonságaival bír: a hajónavigálás iránti fanatizmusa mellett elfeledkezik mindenről, evésről, ivásról, de még az alvásról is.
Most azonban Lightholler kapitány, második tiszt, mélyen aludt. Ezt elsősorban a nem éppen kényelmes helyzet árulta el. A navigációs tiszt a kis, kerek zongoraszékre emlékeztető forgatható székre ült le, a ferdén szögletes térképasztal előtt. Erre az asztalra borult rá, testének fősú-lyával az alig kéttenyérnyi székecskén.
Murdock kapitány azért nézett be a navigációs helyiségbe, mert legutóbbi megfigyelését közölni akarta Lightholler kapitánnyal, akit nagyra értékelt. És mert nagyra értékelte, mégsem ébresztette fel. Visszafordult, elhaladt Harold Lowe, az ötödik tiszt mellett, aki a Hídon teljesített szolgálatot.
– Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba, hogy a hőmérő újabb négy fokkal esett! Két fok van fagypont felett. Egy órával ezelőtt hat fok volt! Igyekezzék csendben bemenni, nehogy felébressze Mr. Lighthollert.
– Parancsára, Sir! – tisztelgett Lowe.
Murdock újból elfoglalta helyét a Híd legszélső bal oldali részén. Való, hogy ezt a szokását még bálnavadász korából hozta magával. A bálnavadászhajókon az őrtiszti hely a hajók bal oldalán található, ami több. éves szolgálat után annyira beidegződik, hogy – elkerülve másféle hajókra – csakis ebből a szögből képes az ember figyelni s gondolkozni. Így volt ezzel Murdock kapitány is.
Figyelte a hajót. A bárból felhallatszott a zene. Ugyanakkor egy másféle muzsika is, ami a zeneteremből szűrődött ki. Itt a zenekar hangversenyt adott az első osztályú utasoknak. Időnként felbukkant egy-egy utas a nyitott fedélzeteken. A nőkön bunda volt, a férfiakon nehéz kabát. De mind kevesebben mutatkoztak a sétafedélzeteken.
Igen, a hőmérő esett.
Murdock tudta, hogy az ilyesmi soha nem jelent jót. Ahol ennyire rohamos a hőmérséklet csökkenése, ott figyelemre méltó okok játszanak közre. A légsúlymérő alig mozdult a helyéről, a két aneroid is változatlanul jó időt jelzett, ugyanezt közölték a nap folyamán a különböző távolságban levő hajók, megfigyelőállomások. Az amerikai parton, a Hudson-öböl felső részétől egészen a Hatteras– fokig, ha nem is volt szélcsend, de viharnak, hóesésnek, jégesőnek híre-hamva se volt!.
De Murdock kapitány pontosan tudta azt is, hogy a Titanic elérkezett a nyugati hosszúságnak arra a képzeletbeli ívére, ahol az egyesült grönlandi és labradori áram betör a Golfba. Itt keveredik egy óriási tengeri folyó egy még hatalmasabb, sokkal nagyobb erejű láthatatlan folyóval. Errefelé a Golfáram sebessége eléri a hét-nyolc kilométeres óránkénti sebességet is.
A hőmérséklet gyors csökkenése azt jelentette, hogy jéghegyek lehetnek a közelben.
Ezért néhány perces töprengés után Murdock visszatért a parancsnoki főállásra, jelzést adott a gépháznak, majd telefonon is közölte parancsát a főmérnökkel.
– Kérem a sebességet csökkenteni huszonkettő és félről tizenkilencre!
A főmérnök visszaszólt:
– A commodore utasítása az volt, hogy a gépek a legnagyobb gőzzel dolgozzanak!
– Sajnálom, az én utasításom ez. Így rendelkezem!
– Parancsára!
Lowe kérdőleg nézett felettesére. A lámpa éles fényében jól látszott, hogy Murdock elsápadt, és a szája szélén keserű vonás jelent meg.
De Lowe nem szólt.
Murdock sem.
Vagyis szólt, de csak akkor, amikor már vagy tíz lépést megtett a Hídon, amikor is visszafordult, és Lowe-t magához intette.
– Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba: sebességet huszonkettő és félről átállítottuk tizenkilencre.
– Igenis, Sir – bólintott Lowe, és látszott az arcán a nagy meglepetés. – Arra gondol, Sir, hogy jéghegyek lehetnek a közelben?
– Természetesen – bólintott Murdock, és mint aki bátorságot kap, a telefonkészülékhez lépett, és az egyiket leemelte. – A marconistákat!
Pontosan este fél tízet ütött a Híd órája.
– Itt a Híd, Murdock kapitány! – harsogta a készülékbe. – Ön az, Phillips? Mi a helyzet?. Sehonnan semmi jelzés?! Képtelenség! Kérem, azonnal keressék meg a hajókat a háromszáz mérföldes körzetben! Elsőnek az Olympicot hívják! Minden beszélgetés után választ kérek!. Megértette?.
Letette a készüléket. Odaszólt tiszttársának:
– Figyeltesse a telefont. Egyben hívja fel az árbockosárt, és közölje vele: fokozott éberséget kérek!
Ezzel – immár ki tudja, hányadszor – megint elfoglalta a helyét a Híd bal szélén.
A hűs, éles levegő megnyugtatta. Ismerős volt neki, valóságos jó barát a csípős, nyers északi légáramlat. Elnézett a messzeségbe. Arra van Labrador, arra Grönland. Néhány pillanatra maga előtt látta a labradori köves, sziklás, sík felületű partokat, a grönlandi meredek, morénás, gleccseres jégmezőket.
Szép élet volt az – gondolta Murdock –, szép és bátor élet. Bálnavadászat.
Léptek közeledtek. Egy árnyék, majd egy alak.
Murdock arra fordult. Smith commodore állt előtte.
Az oldallámpa fényében látta, hogy a commodore ezúttal is izgatott, majdnem feldühödött.
– Ki adott utasítást a gépháznak, hogy csökkentsék a propellerek fordulatszámát?
– Természetesen én. Két fok van fagypont felett, Sir! Egy órával ezelőtt hat fok volt!
Smith dühösen kifakadt:
– És ön ezért akarja csökkenteni a hajó sebességét? Értse meg, a hajó tovább halad huszonkettő és féllel! Tovább! Én így rendelkezem!
Murdock maga elé meredt. Mit tegyen? Tengerész volt, tiszt, híve a parancsnak.
– Sir, ha ilyen rohamosan esik a hőmérő, az azt jelenti, hogy jéghegyek vannak a közelben! A józan ész azt mondja.
– A józan ész azt mondja – vágta ketté az első tiszt szavait a parancsnok –, hogy nincs helye a fölös óvatosságnak! Nyomát sem látni semmiféle jéghegynek. Kapcsoltassa be ötpercenként a fényszórókat, és akkor nem érhet minket semmiféle váratlan esemény.
Murdock meghajolt.
– Így lesz, uram! De elhárítok magamtól minden felelősséget.
Smith gúnyosan elmosolyodott.
– Hárítsa nyugodtan. A felelősség az enyém. De már itt kijelentem: ha partot érünk, követelni fogom a legszigorúbb vizsgálatot, miféle kapcsolata lehet önnek a Cu-narddal!
Murdock nem válaszolt, lehajtotta a fejét, és arra gondolt: ez lenne az a pillanat, amikor véget vet a sértegetéseknek, elhagyja a helyét, vállalva a legsúlyosabb pénzbüntetést, esetleg minden időkre való kizárását az angol hajózásból. De ha ezt megtenné, akkor kiszolgáltatná a hajót és minden utasát, minden emberét ennek a megveszekedett embernek. A Fenegyerek Teddynek, aki főnökével együtt csak egyet lát: legyőzni a Cunard vállalatot, mert ezt kívánja az üzlet.
– Követelni fogom!. – lihegte újból Smith parancsnok.
– Ahogy gondolja – tette hozzá az első tiszt.
Hogy mi következett volna ezután, nehéz eldönteni, mert a Híd ügyeletes altisztje lépett melléjük. Murdock felé fordult.
– A távírászok kérik, Sir! Sürgősen!
Murdock végigrohant a Hídon, és kikapta Lowe kezéből a telefont.
– Tessék, Murdock kapitány!
Néhány percig figyelve hallgatott a készülék-be. Azután beszólt:
– Fokozott éberséget!
A Híd közepére érkezett Smith parancsnokhoz fordult.
– Kérem, Sir egy pillanatra! Most vette a távírószoba a Californian Leyland Line-hajó jelzését. A Californian tőlünk nagyjából északabbra, körülbelül harmincöt mérföldnyi távolságban tartózkodik. Négy jéghegyet számolt meg a közelben. Erősen csökkentette a sebességét!
Smith ridegen ennyit mondott:
– Mi nem észlelünk jéghegyet. Ha észlelünk, csökentjük a sebességet. De addig huszonkettő és féllel haladunk! Bármire szükségük van, a kabinomban tartózkodom. Ott lesz Bruce Ismay úr is. A Californian nyávogására nem sokat adunk. Ócska kaszni, rozoga teherhajó, huszonkét évvel ezelőtt épült. A Titanicot nem kell félteni! Kérem a hajónaplóba beírni: rendelkezésemre a hajó sebességét ekkor és ekkor visszaállítottuk. Lowe úr, nézze meg az időt!
Tisztelgett. £s elhagyta a Hidat.
Lowe csodálkozva nézett utána. Lowe-t kedvelte a parancsnok. Lowe ezt tudta. De most – megdöbbenve meredt felettese után.
Murdock egy szót se szólt.
Kihajolt a parancsnoki felépítmény középső ablakán, és onnan figyelte a begyújtott fényszórók sugárözönét. A két sugárnyaláb végigpásztázta az óceánt, ezüsttel vonta be a piszkosszürke, széles hátú hullámokat.
Jéghegy sehol nem látszott.
Murdock a külső hőmérőre nézett.
Egy fok volt fagypont felett. Tehát változatlanul megy lefelé a hőmérő!
Tíz óra múlt tíz perccel.
Majd fél tizenegy lett.
Végül tizenegy.
A hőmérő plusz egy fokon állt.
A Titanic változatlan sebességgel Amerika partja felé robogott.
Murdock kapitány újból a Híd bal oldalán támaszkodott a szélvédőre.
Lightholler tűnt fel. A hosszú, sovány ember álmosan, fáradtan tekintett kapitánytársára.
– Minden rendben, Sir? Murdock bólintott.
" Ügy gondolom, igen. Azaz – nem, Egy hajó jeget jelez innen nem messze. A Californian nevű Leyland Line-gőzös.
– A sebességet nem csökkentjük?
– Nem. A parancsnok utasítása az, hogy nem! Lightholler fázósan összehúzta magán a köpenyt.
– Fáradt? – nézett rá Murdock.
– Kicsit. Nem szokásom pihenni akkor, amikor úton vagyok.
Elhallgattak. Lightholler a Híd magasából a vizet kémlelte. Újból működtek a fényszórók. Murdock pedig igyekezett derűre hangolni magát. Az előbb vette észre, hogy az árbockosárnak vendége van. Éles távcsöve nélkül is észrevette, ki az. Őrdöge van annak a gyereknek! – gondolta, és – nem tett semmit. Kedvelte a kis fickót. Amikor megtudta, hogy a gyerek egyedül utazik, a rokonszenv még erősebb lett benne. Feltalálja magát, okos, jó szórakozásokat keres magának. Távírószoba, árbockosár. Nem rossz. Ő is így tenne, ha gyerek lenne.
– Ki látja el az őrséget a kosárban? – fordult Lighthollerhez.
– Fleet altiszt – hangzott a válasz. – Egyike a legügyesebbeknek. Avizóhajóról került hozzánk. Megbízható, jó szemű.
Hosszasan nézett társa szemébe. Az oldallámpa sárgás fénye – mivel közben a fényszórók kialudtak – komor világítást adott a két arcnak.
– Kérem, közölje vele, hogy nagyon vigyázzon – mondta Murdock.
De alig fordult meg Lingtholler kapitány, újabb alak tűnt fel.
Bride volt a távírász. Izgatottan lépett az első tiszt elé.
– Sir, a Californian jelentkezett. Értesít minket, hogy vigyázzunk. Egyre több jéghegyet lát, s tudatja: rövidesen leállítja gépeit! Megvárja a nappali világítást. Időnként köd mutatkozik a víz felszínén, az égen felhők vannak. Rossz a látásuk.
Háromnegyed tizenegy volt. Murdock közel lépett a távírászhoz.
– Az Olympic?
– Semmi, uram! Nyugodt vízen haladnak. A Carpathiát elhagytuk. Ok is azt jelzik, hogy nyugodt a víz.
Murdock csóválta a fejét.
– Más hajó nem jelzett jégveszélyt?
Harold Bride szája széle megrebbent. Már éppen azt akarta mondani, hogy nem, amikor rádöbbent valamire: ez az ember, mármint Murdock kapitány, félti a hajót! Csupa aggodalom minden szava, minden tette. És ő hazudjon, mert így parancsolják?!
– Délután az északi szélesség negyvenkét fokáról a Baltic és a Caronia jéghegyek feltűnését jelezte.
– Jelentette a parancsnoknak?
– Természetesen, Sir!
Murdock megdöbbent. De most is türtőztette magát. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy a távírász igazat mondott. De amikor átvette a szolgálatot, szokás szerint végigolvasta a hajónaplót. Ott nyoma sem volt a két Cunarder közlésének! Tehát Smith commodore egyszerűen nem vett tudomást a vészjelről!
Most pedig a Californian közli, hogy rövidesen leállítja gépeit.
Mit tehet? Igen, mit tehet? Felelősségre vonja Smith commodorét? Panaszt tesz Bruce Ismaynek, a hajón tartózkodó ügyvezető igazgatónak?. Képtelenség. Ez az ember is a Kék Szalag megszerzésének az őrültje, sőt – elindítója. Egyedült lehetőség még Thomas Anderson, a hajó tervezője, akit megkérhet: lépjen közbe. Veszély van. és a veszélyt nem lehet elmellőzni!
– Kérem – nézett a távírászra –, adja át jelentését Lowe úrnak. Ő majd bejegyzi a hajónaplóba. Egyben küldje ide Lowe urat, beszélni akarok vele.
– Parancsára, uram – búcsúzott megkönnyebbülve Bride. – Ha a Californian bármit jelez, közlöm.
– Természetesen – intett Murdock.
Amikor egyedül maradt, dühödten megmarkolta a szélvédő vaskorlátját. Majd rácsapott.
– A szentségit! – fakadt ki. – A szentségit!. Érezte a tehetetlenségét, és ez kegyetlenül elkeserítette. A szolgálati szabályzat pontosan előírta, mi a parancsnok feladatköre, jogköre, általában mik a teendői. Ugyanígy intézkedett a szolgálati szabályzat az első tiszt és a tisztek teendőiről is. A parancsnok korlátlan hatalom, rendelkezéseit vakon kell követni. Az első tiszt „a parancsnok első helyettese, a parancsnok akadályoztatása esetén közvetlen utóda, parancsnoki jogkörrel". Ezt mondta a szolgálati szabályzat. Mi az „akadályoztatás"? Súlyos betegség, ami útközben éri a parancsnokot, hirtelen kitört elmebaj, vagy ha útközben mentik fel megbízatása alól. Ebben az esetben fennáll az elmebaj – vélte Murdock –, de hogyan bizonyítsa be?
Lowe tartott feléje a Hídon, melléje lépett.
– Parancsoljon.
Murdock nem válaszolt azonnal. Latolgatott. Szokása szerint az első kitörést nála is követte a lehiggadás. Van értelme, hogy felkérje a közvetítésre a hajó tervezőjét, Thomas Andersont? Andersont is elkápráztatta a »Kék Szalag elnyerésének lehetősége, azonfelül semmi kapcsolatuk nincsen egymással. Esetleg azt mondja, amit minden rendelkezést ismerő ember mondhat: a hajón tartózkodik a vállalat ügyvezető igazgatója, s ha ő egyetért a parancsnokkal, akkor kinek van beleszólása a hajó irányításába?!
Murdock levette a sapkáját, megtörölte a belső bőrszegélyt. Verítékes volt a homloka. Hirtelen kihúzta magát. Döntött: nem hagyja magát nyugtalanítani.
– Bocsásson meg, Mr. Lowe – szólt nyugodt kimért-seggel –, hogy zavarom. Keresse meg a kabinjában a parancsnokot, és közölje vele, hogy milyen közlést adott a Californian. Egyben kérdezze meg: ezek után is tartsuk-e a sebességünket?
Lowe némi csodálkozással nézett felettesére. Szóbelileg kell az ilyesmit elintézni? És miért nem maga az első tiszt megy a telefonhoz? Nem kétséges, hogy miért nem, de akkor is.
Bólintott, tisztelgett.
– Parancsára, máris megyek.
Murdock várt néhány percet, majd elindult a Hídon.
Szokott sétáját végezte, valamint a műszerek és a kormány ellenőrzésére készült egyben a gépházat is felhívja: mi újság van odalent a mélyben?
Néhányszor áttekintett az árbockosárra. Az a kis csibész nyilvánvalóan még ott tartózkodik, amivel ő is teljesen egyetértett. Ha gyerek lenne, s a Titanic utasa, oda vágyna.
Mielőtt belépett a fedett parancsnoki állásba, szokása szerint végignézett a kémények során, az éjszakai világításban is mindent jól megmutató fedélzeteken s a hajósodor távlatán.
A kémények ontották a füstöt, odalent tehát erősen szeneinek a pompás cardiffi fekete gyémántokkal. A fedélzeteken jóformán senkit nem lehet látni. Egy-egy matróz alakját vette ki; az éjszakai őrséget tartó emberek támaszkodtak a csónakfedélzeten a kutterek oldalához, vagy haladtak tovább megszokott útjukon. Ami a hajósodornál elsősorban feltűnt, hogy nem látszottak a hajócsavar verte nagy burványok. Köd lenne? Igen, a víz felületére, alig négy vagy öt méter magasságig, köd ereszkedett.
Murdock kapitány újból megállapította magában: tetszik neki a Titanic. Gyönyörű, lenyűgöző hajói És ennek a hajónak ő az első tisztje! Sőt, olyasfélét hallott, hogy Smith parancsnok kiszemelt utóda! Ezt ugyan képtelenségnek tartotta – józan, okos, higgadt ember lévén –, de nem is vágyott rá. Amikor átvezényelték az Olympicról, s sebtiben elbúcsúzott tiszttársaitól, Dixon kapitány ezzel szorította meg a kezét:
– Gratulálok, Mr. Murdock. Ez azt jelenti, hogy az öreg Teddy áthozza a hajót, de maga fogja már visszavinni. Esküszöm, hogy így lesz. Hallottam, Sir Franklin ragaszkodik magához! Márpedig nálunk ez a döntő!
Ezeket mondta Dixon kapitány, az Olympic parancsnoka. És most, hogy Murdock elragadtatott szemekkel végignézett az éjszaka fényeiben ragyogó hajón, a leghatározottabban érezte: bármi legyen is, nem vállalná el a Titanic parancsnoki állását. Ő arra alkalmatlan, hogy a szalonokban dollármilliomosok előtt hajlongjon, mint Smith Commodore is teszi!
Odament a kormányhoz. Ránézett az emberekre. Négy régi tengerész: Owens, Richard, Jenkins; Wilson. Az első kettővel évekig hajózott együtt. Odébb a híd két ügyeletes altisztje, hátrább, a felső lámpa fényében, Lightholler matróza.
Lowe tért vissza. Közölte, hogy a parancsnok tudomásul vette az üzenetet.
– Irány és sebesség marad, ez a válasz, Sir.
– Helyes – mondta Murdock. – Kérem, írja be a naplóba, hogy ez volt a parancsnok válasza.
Felemelte a gépház közvetlen telefonját.
– Minden rendben?
– Minden rendben – hallatszott a válasz. Kikönyökölt a Híd kormányállás előtti ablakán. Figyelte a" ködöt.
Múlt az idő. Tizenegy óra. harminc perckor a távírószoba jelentette, hogy felfogta a Californian szikratávíróját. A Californian leállította gépeit, hajnalig vár egy helyben, Fölös óvatosság? Lehet, de teherhajó, és senki nem sietteti.
Lightholler ballagott végig a helyiségen.
– Hol járunk?
– Éppen az előbb jegyeztem le, Sir. Északi szélesség 41 fok, 40 perc, nyugati hosszúság 50 fok, 5 perc.
– Itt ömlik be a Golfba legnagyobb erővel a Labrador – jegyezte meg Murdock.
Lightholler bólintott, igen,. igen, ez így van.
Murdock egyedül maradt az ablaknál.
A köd, a köd! Hogy vinné el az ördög! kétségtelen, hogy nem izgalmas, nem veszélyes köd. Amolyan vékony takaró a víz, a hullámok tetején. Együtt is mozog a hullámokkal.
Elhangzott a Hídon a hetedik harangütés.
Tizenegy óra negyvenöt perc volt. Éjfél előtt egynegyed órával.
Murdock felkapta a fejét. Vészesen felberregett a riasztóberendezés. Ugyanakkor látta, hogy az árbockosárból integetnek, sőt kiabálnak is. A hajó oldalához verődő víztömeg, a hullámok csapódása, az ide felhallatszó zene és a hajógépek mindenütt jelenlevő zaja elnyomta ilyen távolságból a hangokat.
Murdock néhány ugrással máris a telefonnál volt. Közben ellökte Lowe-t, aki ugyancsak a telefonkészülék után kapott.
A kormányosok, értetlenül, bambán meredtek a szüntelenül berregő riasztókészülékre. Mi történhetett? Csendes a tenger, a hajó egyenletes sebességgel halad, a hold időnként felbukkan, majd eltűnik, az égen lassan, lomhán felhők vonulnak. Szél alig-alig lehet, a kémények füstjét a hajó rohanásának ereje teríti a kormánysodor mögé.
Miért berreg a vészjelző?
– Halló, itt a Híd!
Murdock valósággal beleüvöltött a készülékbe.
– Mit?! – kiáltotta, és mint aki eszét vesztette, a telefonkagylót vissza se akasztotta, hanem a kormányosok közé vágta magát.
Belekapaszkodott a kerékbe, testének egész súlyával a kétkerekes kormány bal oldali küllőire nehezedett, és mintha megőrült volna, bömbölte:
– Teljes erővel!. Teljes erővel. emberek. teljes erővel – backboardra!
És a négy kormányos – Owens, Richard, Jenkins, Wilson –, akik közül eddig csak kettő tartotta öklét a keréken, értetlenül, mozdulatlanul meredt a kapitányra. Mindegyik azt hitte, hogy Murdock kapitány megőrült, vagy legalábbis hirtelen elmezavar lépett fel nála. Eddig egyik sem gondolt arra, hogy baj érheti a Titanicot, hogy akadjon bármi a földön –, ami megakadályozza haladásában. Ezt el sem tudták képzelni. Maga Lowe, az alkapitányi rangban levő ötödik tiszt, néhány pillanatig tétovázott, amíg felfogta, hogy a vészjelzés az árbockosárból jött; onnan jelentkezett a telefon is. Lowe, ez a jó tengerész, a kormányosokat megelőzve vetette magát a kerékre, Rogy segítsen Murdock kapitánynak.
– Szorítsd, szorítsd! – bömbölte Murdock, de most már a négy kormányos is belekapaszkodott a küllőkbe, a kerék-ráfba, ki hol érte a két óriási kereket.
Mi történik akkor, ha egy ilyen óriási hajó irányát gyorsan eltérítik, anélkül hogy sebességén változtatnának valamit is?
Először is a kormány nehezen engedelmeskedik. Igyekszik visszavágni, visszapenderedni. Másodszor a gyors s szűkített haladás miatt a hajó megdől, egyensúlya vészesen elbillen.
– Jéghegy!!. Jéghegy!. Murdock kapitány kiáltotta.
– Jéghegy!.
Lowe felkapta a fejét. Előremeredt. A négy kormányos is.
Valószínűtlenül fehéres, alacsonynak tűnő fehér folt látszott nem messzire elöl, a hajó orrától alig száz méterre talán, igen kevéssé kiemelkedve az alacsonyan elhelyezkedett ködtakaróból.
Jéghegy!
Hirtelen csattanás hallatszott. Majd recsegő, ropogó súrlódás.
És a fehér folt – akár valami gigászi szellem – a Titanic jobb oldalánál felemelkedett.
A Titanic, a világ legnagyobb hajója, a hajóépítés csodája, óriási testére rettenetes ütést kapott!
Mindez az északi szélesség 41. foka 46. percén, a nyugati hosszúság 50. foka 20. percén történt, Új-Fundland partjaitól délkeletre, közvetlenül az úszó jég veszélyes övezetének külső szélén.
Alig néhány perccel később, ahogy a Hídon elhangzott a hét harangütés.
Tíz perccel volt éjfél előtt. Az óceán fehér veszedelme tehát felbukkant az éjszakából.
7. A TRAGÉDIA
Mi történt a hajó különböző részeiben az összeütközés percében?
A ragyogóan kivilágított nagy szalonban, ami a hajó legfényűzőbb része volt, Astor ezredes, aki szabadcsapata élén részt vett Kuba leigázásában, valamint Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde és Perichen, a szakállas kanadai tábornok, a táncolókat nézték. Közben kicserélték hadi élményeiket, és ünnepelték azt, hogy másnap már New Yorkban lesznek, egy diadalmas út megcsodált utasaiként.
Zsúfolásig megtöltötték a nagy szalont a táncosok, hiszen bőven akadtak olyanok, akik azt mondták: nincsen értelme korán lefeküdni, ha már másnap otthonukban pihenhetnek.
Itt tartózkodott Bruce Ismay ügyvezető igazgató is mint boldog házigazda, Rothschild báró és több milliomos társaságában.
– Hölgyeim, uraim – mondta az összeütközés percében Bruce Ismay –, örömmel közölhetem, közeledik az amerikai part, és elmondhatjuk: nincsen semmi, ami megakadályozhatja a Titanicot a győzelemben!
Az első és a másodosztályok éttermeinek, bárjainak, hajósöntéseinek konyháin az összes szakács, pincér szolgálatban volt. Soha ennyi ital, étel, finom falat nem fogyott az egész út alatt, mint ezen az estén és éjszakán.
A gépházban egyenletesen dübörögtek a gépek. A vezérgépész helyettese éppen elhagyta emelvényét, és utasította a szolgálatban levő mérnököt, álljon a helyére, ha a Hídról utasítás jön, hogy intézkedni tudjon.
– Ellenőrzöm a kazánházat – mondta még –, s utasítom a főmestert, hogy még erősebben szeneljenek. Bőven van még szén, gyorsan haladunk!
Lement az emelvényről, elhaladt a morajló, csattogó acélóriások mellett, intett az olajozóknak, majd kinyitotta a kazánház súlyos vasajtaját.
Ekkor megingott, érthetetlen erő felkapta, és csak annyit látott, hogy a kazánház fala megnyílik, a kazánok ajtajai kicsapódnak – az egyik oldalon tűzfolyam ömlik, a másik oldalról víztömegek törnek be, és mint az orkán a hangyákat, elsodorják a fűtőket!
A hajó első hősi halottai a fűtők voltak, majd a gépház szolgálatosai következtek!
– Úristenl – üvöltötte az emelvényen álló mérnök. -Menekülni! Menekülni!
És a lépcsőbe kapaszkodott. A Pearson-féle triplex gép egyik tengelye levált, és megkezdte haditáncát a gépteremben!
És mi történt azokkal, akik a kabinokban tartózkodtak, aludtak éppen, vagy lefekvésre készültek, vagy csomagoltak, olvasgattak?
Különös módon a legtöbben nem észleltek semmit. Akik pedig kiszaladtak a folyosókra, megtudni a csapódás, a rázkódás okát, nyugodtan visszatértek, hiszen világítottak a villanylámpák, s az a néhány tengerész, akibe beleütköztek, nevetve mondta:
– Semmi, semmi, fellöktünk egy óriási bálnát!
Azok pedig, akik ijedtükben kinyitották a kabinablakot, és történetesen a hajó jobb oldalán kitekintettek, fehér tömeget láttak a vízen. Ez a tömeg lassan, igen lassan mozgott, majd le is bukott, mintha eltűnt volna.
– Bálna lenne? – néztek révetegen a látvány után, mert a folyosóról behallatszott:
– Bálna, bálnába ütköztünk!
A távíróhelyiségben Phillips és Bride távírászok éppen pipaszünetet tartottak.
Tilos volt ugyan a dohányzás, de az ajtóhoz húzódva egy-két szippantást mégis megengedtek maguknak.
– Mondja, Bride – mosolygott Phillips főtávírász a társára –, mondja, nem álmos maga?
Bride legyintett.
– Nem. De isten látja a lelkemet, ha kikötünk, első dolgom lesz egy nagyot aludni!
És még akart valamit a főnökének mondani, de elhallgatott.
– Mi ez?
A hajó mélyéből csattanások hallatszottak. Valamiféle rázkódást is éreztek. Óriások vasat téptek talán? Phillips megragadta Bride karját.
– Nézze, ember! Jéghegy!
Bride a csónakfedélzet és a tenger között, valójában a középső nagy kutter és a mögötte fatalpra helyezett még nagyobb nyolcpárevezős mentőcsónak között fehér foltot vett észre. Jéghegyet még soha nem látott.
Megdöbbenve meredt előre, s egyre azt hajtogatta: ez lenne a jéghegy? Hiszen alacsonyabb, mint a fedélzet!.
– Azonnal hívni a Hidat! – lihegte Phillips, és rávetette magát a telefonkészülékre.
És az árbockosár? Mi történt ott, hiszen mégiscsak onnan jött az első riasztás?!
Amikor Fleet átvette az őrséget, majd egyedül maradt Jannal, első dolga volt, hogy ezt mondta a fiúnak:
– Ide figyelj, Fiókcápa! Most abban a nagy és rendkívüli szerencsében részesültél, hogy itt lehetsz velem. Ha azt hiszed, hogy semmit sem csinálok, tévedsz. Még csak pislognom sem szabad. Figyelnem kell. Lightholler úr a lelkemre kötötte: Fleet, aztán nehogy elaludjon a kosárban! Jó pofa, mi? Én és elaludni! De hát tudom, csak mókázott. De én nem mókázom, amikor azt mondom neked, Fiókcápa: egy szót se, se kérdés, se duma! Ha én kérdezlek, akkor felelsz. Máskor – kuss! És te is figyelj!
– Parancsára! – mondta ki Jan életében először azt a szót, amit a tengerészek a leggyakrabban használnak. -Így lesz, uram!
– De ha valamit meglátnál, azért szólj ám – dünnyögte a magasság nagy csendjében az őrmatróz.
– Parancsára! – ismételte Jan.
Jan boldog volt és lelkes. Elgondolta: van egy csomó gyerek, fiú és lány, még több felnőtt, idős és fiatal a hajón, de egyik sem részesül abban a szerencsében, hogy itt lehet a kosárban. A kosár – külön világ. A hajóhoz tartozik, de mégis önálló életet élnek azok, akik itt tartózkodnak. Mintha csak valami külön kicsi bolygó úszna a hajó felett, és aki abban meghúzódik, joggal érezheti magát a hajótól függetlennek.
Jan előbb megcsodálta az alatta levő előfedélzetet, majd megszámolta a kormányállás és a zárt parancsnoki tér nyolc ablakát s magát a pompás ívű Hidat, ahol még nem volt, de ahová ugyancsak vágyott. Végül elnézte az egymás mögött sorakozó négy kéményóriást Megnézte egyszer, kétszer, többször. Innen a kosárból olyanok voltak ezek a kémények, mint az óriások országának gárdistái.
A Hídon tompa fények égtek, a nyolc ablak mögül kékes csillogás látszott. A pompás gukker elárulta, hogy a kormánynál négy ember tartózkodik. Fleet úr úgy mondta: ez a szabály.
Fleet úr éppen az előbb azt is mondta, – ronda ez a vékony ködtakaró, ami ráborul a vízre. Csalóka, megtévesztő.
Jan előrehajolt. Valósággal kihajolt a kosárból.
Mintha amarra elöl, közvetlenül a hajóorral egy vonalban – ez a ködtakaró vastagabb lenne.
– Mit csinálsz, Fiókcápa? – hördült a gyerekre az őr-matróz.
– Nézze, uram, nézze! Mi az ottan?!
Fleet előre nézett. Nagyobb figyelemmel talán, mint eddig.
– Mi?. – dadogta. – Mi lenne?. De már hátrafordult.
Nyúlt valami felé.
Majd megint csak visszanézett, mint aki nem akarja elhirtelenkedni a dolgát. Megdöbbenve felkiáltott:
– Jéghegy!
És lenyomta a kosár jelzőtábláján levő riasztócsengőt.
– Jéghegy, fiam, jéghegy!
Idáig elhallatszott a Hídról a csengő vad berregése.
. Ugyanakkor, néhány perccel a csengő megszólalása előtt, a parancsnok lakosztályában
ketten tartózkodtak. Smith commodore és az apró Bruce kapitány. Smith időnként megelégedetten tekintett a Kék Szalag-táblára. Mert Bruce éppen erről beszélt.
– Ha én önnek lennék, Sir, nem mennék nyugdíjba – mondta Bruce kapitány. – Dicsőséges út után – nyugdíj? Értelmetlen valami! Élvezze ki a sikert, az ünneplést! Nem elvonulás kell ilyenkor, hanem élvezése a győzelemnek! Bebújik a kuckójába, és hagyja, hogy elfelejtse a Világ? Ennek nincsen értelme.
Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.
– Így találná helyesnek, Bruce?
– Természetesen, Sir! Ismay úr boldog lesz, hogy az ünnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is.
De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.
A riasztócsengő, ami a Hídon felberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.
Smith Commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra, az pedig a parancsnokra.
Miért szól a vészcsengő?!
Smith felállt.
– Hallja?
– Hallom!
A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszottak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjének sípolása.
Smith tett néhány lépést.
Mintha a kabin megingott volna. (Ekkor fordította el Murdock a kormányt.)
Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani.
– A Hídra! – kiáltotta Smith commodore.
Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a következő pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslépcsőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant – a külső felvezető lépcső felé.
Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!
A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Ősszehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.
Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt „Allj"-ra fordította.
– Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?
Murdock – sápadtan, üveges szemekkel – rámeredt az öreg emberre.
– Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztünk!
Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altisztnek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.
– Gyújtsa be! Kimutatott.
– Nézze, ott van! Ott! Fenegyerek Teddy meredten bámult. Murdock elkeseredve kiáltotta:
– Ott a Kék Szalagja, commodore! Lowe lépett hozzájuk.
– A gépház nem jelentkezik, Sir!
Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A fenegyerekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.
– Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!
És könnyek jelentek meg a szemében. Megingott, mint aki térdre akar esni.
– Ültessék le, Bruce! – intett az első tiszt a másodkapitánynak. – £s adjanak rá egy köpenyt!
Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát. Mindez másodpercek alatt játszódott le. A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.
– Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! – rendelkezett Murdock. – Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik! Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?! Hajócsónak, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét, és akadályozzák meg a pánikot! Azonnal, azonnal!
A hajó lassan, egyre lassabban úszott előre.
A jéghegy a hajó tatjánál látszott. Lapos volt, széles, inkább egy jégmező letörött részének, semmint jéghegynek tűnt.
Murdock alig látott belőle valamit. Nem volt idő elbámulni a tragédia okozóján.
Murdock, Lowe, Lightholler tudta, az első kötelesség megakadályozni a pánikot!
Minden hajótragédia legszörnyűbb átka a pánik.
A csónakfedélzeten utasok tűntek fel. Voltak, akik estélyi ruhában, voltak, akik sebtében magukra rántott kabátokban, fürdőköpenyekben, papucsokban, pokrócokba bagyulálva rohantak fel, egyre feljebb, a hajó szívéhez, a Hídhoz, hogy megtudják, mi történt.
Mert szájról szájra szállt most már a rémület hangja:
– Jéghegy!. Jéghegynek ütköztünk!. Süllyedünk! Murdock elővette a szócsövet. Előbb az előfedélzetre, majd a csónakfedélzetre kiáltott le:
– Mindenki térjen vissza a kabinjába vagy a szalonok– -ba! A zenekarok tovább játsszanak! Nincsen semmiféle ok a rémületre! Jéghegyet súroltunk! Ennyi történt! Nyugalmat kérek! Nyugalmat!
Murdock tudta, hogy hazudik. De tudta azt is, hogy így kell tennie. A gépházzal minden összeköttetés megszakadt. Ott történt tehát a baj. Senki még nem jött fel, hogy jelentse, mi az oka a gépek leállásának, a telefonok, a visszajelző berendezések némaságának!
De azt is tudta Murdock kapitány, hogy legfeljebb percek vannak hátra, és az egész hajó sötétségbe borul. Akkor pedig megkezdődik a legborzalmasabb valami – a teljes káosz, egymás tiprása, öldöklése.
Alig néhány perccel ezelőtt a Titanicon a legnagyobb béke, megelégedés, derű uralkodott. Most – a borzalmak percei következtek volna?
– Minden kézi– és biztonsági lámpát meggyújtani! Minden folyosót elállni, senkit sem engedni, hogy elhagyja a helyét! Lowe, intézkedjen, hogy a csónakok indulásra készen kilendítésre kerüljenek! Minden parancs tőlem, értik, tőlem! Szivattyúkat, megindítani!
A zömök, alacsony ember óriássá vált!
Lund, ez a nyegle hadnagy, a Fenegyerek Teddy elkényeztetett kedvence, bámulva meredt a megmosolygott „bálnavadászra". Smith commodore is kezdett magára eszmélni. Az öreg ember úgy"érezte: akkora sikerekben gazdag tengerészmúlt után, amivel dicsekedhetett, mégsem illő, hogy ennyire elveszítse a fejét.
Csodálta a megvetett, lenézett, általa bizony sokra nem értékelt tiszttársát, hogy nem veszti el a fejét. Ugyanakkor irigységet is érzett, hogy ebben az emberben mennyi erő van, ő pedig még arra sem képes, hogy egyetlen intézkedést kinyögjön!
– Kérem, Lund, intézkedjen, hogy felhozzák a zubbonyomat, a sapkámat, a kabátomat – nyögte, és odatántor-gott az első tiszthez, aki éppen a szócsövet tette a helyére. – Köszönöm, Murdock, hálásan köszönöm.
Murdock figyelembe se vette a hálálkodást. Phillips és Bride távírászok álltak előttük.
– A telefon nem működik, Sir – lihegte Phillips.
– Adjuk le a vészjelt, Sir? – dadogta remegő szájszéllel Bride.
Smith Commodore eszelősen kiáltotta:
– Nem, ez lehetetlenség, hiszen még azt sem tudjuk, mi a helyzet!. Világgá repíteni szégyenünket!.
Murdock megragadta a parancsnok vállát.
– Uram, legyen eszénél! Most még működik a nagy áramfejlesztő! Most még! Igenis, le kell adni a vészjelt! Siessenek! A Californiannak. itt kell lennie a közelben! Az a hajó még segíthet! A Carpathia se lehet messze! Közöljék, hogy segítséget kérünk!
– Mit szól a világ, mit szól a világ. – siránkozott a parancsnok.
– És mit szól a világ, ha mindenki itt pusztul? – harsogta Murdock. – Siessenek!
Smith tehetetlenül meredt az elrohanó távírászokra.
Bruce tűnt fel a Hídon. Bruce mögött egy pokrócba göngyölt embert támogatott két tengerész.
Kormos volt az arca, kormos és véres. Haja lepörkölve, szemöldöke ugyanígy. Mezítláb volt, mintha csak most rángatták volna ki a tengerből.
Arra a székre segítették le, amin az előbb a parancsnok ült.
Sem Smith, sem Murdock nem ismerte fel a rémalakban a gépterem második mérnökét, Ralph Callagant, akit csak egyszerűen a „walesinek" neveztek az emberek. Callagan jóképű, jókötésű, nagyszerű fickó volt: erős, mint egy díjbirkózó, derűs, mint egy komikus színész. Most – emberroncs volt. összeégett, megrokkant szerencsétlenség. De talán azért, mert pompás szervezettel rendelkezett, Callagan az emberfeletti fájdalmakat is jobban bírta, és képes volt arrá, hogy ne ájuljon él, ne rogyjon össze.
– Orvost, orvost hívjatok! – kiáltotta valaki, amikor a kísérteties menet a Hídra ért. – Hol az orvos?!
– Ralph Callagan, Sir – jelentette Bruce kapitány. – A gépház felső párkányán találtuk. A gépház megközelíthetetlen! Minden szolgálaton kívüli gépész ott tartózkodik, hogy mentsék az embereket!
Megdöbbent moraj támadt.
Smith felnyögött. Nem hitt a fülének.
– Megközelíthetetlen! Murdock a mérnökhöz hajolt.
– Nézzen rám, Callagan, és feleljen: Miért álltak le a gépek?
Callagan lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Suttogott. Az első tiszt fülét a mérnök szájához tette.
– Beszéljen, Callagan.
Látszott, a nyomorult ember mennyire erőlködik, hogy beszélni tudjon. A beszívott forró levegő égethette meg a torkát.
– Nem tudom. – suttogta. – Minden ég. betört a víz... meghalták... mind. mind. én is meghaltam!
Hátrahanyatlott. A két matróz alig bírta megtartani. Callagan elájult. Lefektették a padozatra. Előkerült az orvos is egy egészségügyi altiszt kíséretében. Az orvosnak is megvolt a szokott hajósgúnyneve: Vidám Bercinek hívták. Bezzeg most nem volt vidám doktor Percy.
– Süllyedünk? – kérdezte a tisztektől.
Valaki odaszólt a fekvő emberre hajló orvoshoz:
– Még nem, doki, de erre is sor kerül.
Murdock közben arra gondolt, hogy lemegy a gépházig. Szeretett volna személyesen meggyőződni az ottani helyzetről, De tudta, ha elhagyja a Hidat, akkor nem várt dolgok történnek. Nem bízott senkiben, még leginkább Lightholler kapitányban és Lowe kapitányhadnagyban, de a többiekben már nem annyira, hogy a legnagyobb veszély közepette rájuk bízta volna a vezénylést. Tudta azt is, hogy Smith Commodore abban a pillanatban esztelenségeket csinál, ha magára hagyja. Az öreg ember teljesen elvesztette a fejét, a kétségbeesés és a hiúság, a csalódottság és megbánás küzd benne anélkül, hogy visszanyerte volna rég határozottságát, bátorságát.
Murdock már ismerte ezt az állapotot. Valamikor, fiatal tiszt korában, részese volt egy hajótragédiának. A New Bedford-i Salinas nevű teherhajó kapott léket valójában nem is messzire innen, Labrador partjai mellett. A teherhajó kapitánya közismert nagyhangú, nagymellényű tengerész volt, aki esküvel állította, hogy a szállítmányt és az alkalmi utasokat a leggyorsabban viszi el hajójával Baltimore-ból a távoli északra, Battle Harbourba. És amikor a hajó süllyedni kezdett, ki vesztette el elsőnek a fejét, mint a nagymellényű kapitány, aki mellőzött minden biztonsági szabályt, csak azért, hogy minél előbb érjen a végcélhoz, learatva dicsőséget, jutalmat, sikert! Pontosan úgy, mint Smith commodore.
Nem, Murdock nem vállalkozhatott arra, hogy elhagyja.
Ha a gépház ég, oda betört a víz, azt jelenti, hogy a tizenhat vízmentes rekesz közül legalább három-négy beszakadt. De lehet, hogy több is! Esetleg hat vagy hét! Nincsen az az emberi erő, de még gépi erő sem, amelyik a beszakadt falakat helyreállítaná, ha csak jdeiglenesen is.
A hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ezt mindnyájan tudták, amikor Murdock közölte feltevését a Hídon maradt tisztekkel, sőt Smith parancsnokkal is, aki – látva tisztjei nyugalmát – kezdett magához térni.
– Nekünk most a legfőbb feladatunk, Sir – fordult Murdock a parancsnokhoz –, hogy előkészítsük a mentést, s addig tartsuk magunkat, amíg megérkeznek a segélyhajók. Bízom a Californianbau és a Carpathiában. De az is lehet, hogy még több hajó van a közelükben. Mindenesetre Mr. Lightholler lövessen fel veszélyt közlő rakétákat. Minden öt percben három-három piros rakétát lőjenek fel. Csendes az idő, és messzire lászik. Ha a Californian lezárta szikratávíróját, az őröknek ebből a távolságból észre kell venniük segélykérésünket.
Lehajolt az orvoshoz.
– Kérdezze meg, Mr. Percy, mennyien voltak a gépházban és a kazánházban, amikor megtörtént a szerencsétlenség.
De visszafordult.
Smith parancsnok kiáltott fel.
Bruce Ismay és Thomas Anderson törtetett be a Híd zárt terébe.
Ismay kapatos volt a sok italtól, de annyira mégsem, hogy ne tudta volna, mi történik. Anderson, a hajó tervezője, kétségbeesetten állt meg a parancsnok előtt.
– Léket kaptunk, Smith kapitány?
Murdock nem törődött velük. Megint az orvoshoz fordult.
– Mit mondott?
– Azt mondta, harminc fűtő tartózkodott a kazánházban, s legalább ugyanannyi gépész a gépteremben!
Murdock bólintott. Meghaltak.
-Elvesztettük a Kék Szalagot – kesergett a commodore. – Murdock kapitány szerint süllyedünk.
– Igaz ez, kapitány?
Ismay dülledt, italos szemekkel meredt az első tisztre. Thomas Anderson a felépítmény falához támaszkodott, fejét az egyik ablakhoz nyomta. Zokogott. Egyre erősebben rázta a sírás. Legrosszabb álmában se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.
– Nézzen ki, uram, az ajtón a kéményekre – vonta maga után Ismay-t Murdock kapitány. – Mit lát? ^
Ismay kinézett. Megdöbbent. És bárki felnézett az óriási kürtőkre, elrémülhetett. Füst és gőz szörnyű keveréke áradt onnan ki. bizonyságául annak, hogy a gépházban borzalmas események történnek. A víz vette át uralmát a gőz és a lángok felett!
Még csak éjfél múlt tíz perccel. Észre sem vették, hogy a Híd órája elütötte a tizenkettőt.
– Rettenetes – nyögte Bruce Ismay, akinél jobban senki nem szorgalmazta a Kék Szalag elhódítását a Cunard vállalattól. – Rettenetes! De hátba még sincsen nagy baj. kérem, Mr. Murdock. Artikulálátlan, vad hang tört be Ismay nyöszörgésébe.
– Aljas gazember! Megöllek!
Thomas Anderson, a hajó tervezője, aki eddig a hídház falának támaszkodott, és zokogással, sírással küszködött, rávetette magát Smith commodoréra.
– Megölted a hajómat! Gyilkos, megölted! De most én öllek meg!
Vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, dühödt, megsebesített, vad tigrisként csapott rá az öreg tengerészre.
– Gyilkos!. Gyilkos!. – sivította Anderson. -Gyilkos!
Mindez olyan gyorsan, annyira váratlanul történt, hogy idejében senki nem tudott közbelépni. Smith megingott. Maga elé tartotta mindkét karját, de Anderson rárohaná-sát nem tudta megakadályozni. Elvágódott.
Az őrületig elkeseredett hajótervező előbb több ütést mért a parancsnokra, majd fojtogatni kezdte.
– Meghalsz!.
Nem kétséges, Thomas Anderson megvalósította volna fenyegetését. De a tisztek közüli Lund és Bruce megragadták a nekivadult embert, és lerángatták a commodoréról. Ismay, valamint az orvos s az egészségügyi matróz emelték fel a parancsnokot. Smith szája széle feldagadt. Homlokán felrepedt a bőr.
– Védjenek meg! – hörögte a Fenegyerek Teddy. -Nem vagyok bűnös. nem vagyok!. Ismay, ön volt az, aki állította.
– Nem állítottam semmit! – üvöltötte Bruce Ismay. -Őn a szakember. Azt mondta, hogy baj nem érheti a hajót!
– Nem igaz! Őn követelte, hogy tegyek meg mindent, és szerezzük meg a Kék Szalagot!
Andersont erős kezek lefogva tartották. A hajótervező rákiáltott az ügyvezető igazgatóra:
– Kötélre magával is, Ismay! Kötélre, húzzátok fel, emberek! Smithszel együtt fel a Híd karfájára!
Igyekezett kitépni magát. Vergődött, rúgott, csapkodott. Anderson valósággal megőrült. Murdock lépett közbe.
– Azonnal elhagyni a Hidat! Vigyék innen az urakat! Doktor, vegye kezelésbe a parancsnokot! Ismay úr, távozzon, nincsen itt helye! Anderson út, térjen magához, különben vasra veretem!
– Tiltakozom, a vállalat igazgatója vagyok! Tilta.
– Vigyék! – üvöltötte Murdock.
Pillanatok alatt eltűnt a Hídról a hajó tervezője és az ügyvezető igazgató.
Lövések robbantak. Rakéták szálltak az égre. Lightholler jelzőmatrózai egyik piros röppentyűt engedték a másik után. Sisteregve rohantak a magasba a rakéták, majd robbanva nyíltak szét, hogy ernyő alakban szálljanak le a vízre.
A pánik a levegőben lógott.
A csónakfedélzet" feljáróinál torlódtak az emberek.
Kiabálás, sikongás, üvöltés hallatszott a hajó minden része felől. És mindezt áttörte a nyitott nagy szalon és a bár zenekarainak erős, dallamos muzsikája.
Derék fickók – gondolt munkája közben Murdock a zenekar tagjaira.
– Uraim – fordult az első tiszt a tisztekhez és a hajómesterekhez. – Bruce, Lightholler, Lowe urak, továbbá négy hajómester kivételével mindenki átvesz egy-egy fedélzetsort, természetesen magukhoz véve a legénységnek azokat a tagjait, akikre nincs szükség itt a Hídon vagy a csónakfedélzeten. Mindenki csatolja fel fegyverét! Semmiféle erőszaknak ne engedjenek! Ha kell, használják fegyverüket! És szervezzék meg az összeköttetést a Hídig, mert sor kerülhet a világítás megszűnésére. Egyben közöljék az utasokkal; segítséget kértünk, és a segítség útban van. Több hajó tartózkodik a közelünkben! Siessenek!
Murdock híres volt pattogó beszédéről, ellentmondást nem tűrő hangjáról. De talán az életben nem robbantak ki torkán úgy a szavak, mint most. Szeme villámokat szórt, keze állandóan ökölbe szorult. Az öreg Smith mintha nem is létezett volna. Anderson ütéseitől teljesen megsemmisült. Ült a széken, révetegen bámult, szó nélkül hagyta, hogy az orvos kötözze. Valamikor odacsapott volna, ha a hajóorvos kötszert akar rácsavarni. De most – Smith Commodore egy csecsemőnél is tehetetlenebb. Egyre csak azt suttogta:
– Nem lehet. lehetetlen. nem lehet. Murdock megfogta Lightholler karját.
– Kérem, intézkedjék távollétemben, Lightholler! Lemegyek a távírászokhoz.
Meglepődve nézett a négy kormányosra, Ezek még itt állnak? Fogják a kormányt rendületlenül,
nem mozdulnak mellőle. Holott a hajó áll, s – nem is fog elindulni! Soha, soha, soha!
Siettében odaszólt Lowe kapitányhadnagynak:
– Vigye magával a kormányosokat, lassan halad a csónakok felszabadítása!
Gyors léptekkel elhagyta a Híd felépítményét.
Ahogy kilépett a szabad levegőre, mély lélegzetet vett.
Az égen ragyogtak a csillagok. A Nagy Medve a feje tetején állt, mögötte ugyanígy a Fiastyúk. Most jutott eszébe a tragikus esemény óta az otthon.
A feleség és a fiúk! Ősszeszorult a szíve. Talán még alusznak, vagy már felébredtek. A fiúk majd iskolába mennek, a feleség vásárolni készül. Az újságokat már kinyomtatták, de a délutáni lapok már közölni fogják a Titanic drámáját!
Megállt a Híd szabad részén. Rémület van a hajón.
A csónakfedélzet hátsó részén ordítoznak az emberei. Karok emelkednek a magasba, lökdösődnek. A csónakmesterek felügyelete mellett a nagy kutterek és az ugyancsak nagyméretű mentőcsónakok ponyváit most rángatják le, tekerik az emelőkarokat, és rúgják ki a talpfákat a csónakok hasa alól.
Smith nem engedte meg a mentőgyakorlatot! Zsúfolva rohanták meg a gondolatok. Vajon Lowe intézkedett-e, hogy előkerüljenek a mentőövek? És mi lesz, ha sor kerül a csónakbaszállásra, amikor nincsen annyi mentőcsónak, hogy befogadjon minden embert?!
Időnként már pislákolt a villanyvilágítás. Kezdtek kihagyni az áramszolgáltatás battériái!
És megdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó ferde! Jobbra dől, észrevehetően. Az életben maradt gépészektől küldönc hozta a hírt, hogy a szivattyúk egy része még dolgozik. Szerencse, hogy a szivattyútelep központját Anderson jóval hátrább helyezte el, mint a gépházat.
A hajó bizony veszít a stabilitásából! Tekintete ösztönösen kereste a gyilkost, a jéghegyet. A kiszűrődő fényben és a jelzőrakéták tűzcsóvájában jól látszott a széles hátú, lapos szörnyeteg. Murdock számára nem okozott talányt, mi okozta a tragédiát. A jéghegy egy leszakadt óriásnak a maradványa. A felső része úgynevezett „szekrény", de a víz színe alatt majdnem tízszer akkora, mint amennyi a felszínen látható, és az alsó rész tele van „sarkantyúkkal", tépő, zúzó, hasító kiugrásokkal. Nem is annyira a jéghegy, mint sokkal inkább a sebesen haladó hajó ütődése okozta a bajt.
A Titanic is egy ilyen szekrénynek ütközött neki.
Murdock leért a csónakfedélzetre. Az itt körülfutó galériát lezárták. Fegyveres őrök állták a vártát, hogy megvédjék a csónakokat az esetleges rohamtól. Egy gyerek állt hirtelen eléje. Jan volt, Jan Kovalce, a Fiókcápa.
Még jó, hogy idejében észrevette, mert már jézusmáriázni akart.
– ML az, fiú, mit akarsz?! Jan lihegett, de bátran felelte:
– Fleet úr kérdi, mit tegyen. A telefon nem működik. Maradjon az árbocon, vagy sem?
Murdock elmosolyodott. Először a tragédia óta.
– Fleet úr, ki az a Fleet úr?
– Az árbocőr, uram! Lightholler úr embere.
Murdock hümmögött:
– Igaz, igaz! Láttalak. Mondd meg Fleetnek, jöjjön le, jelentkezzék a Hídon.
– Parancsára! – fordult meg Jan.
– Várj! Félsz?
– Nem, uram. Nem félek. És ön, uram? Murdock zavarba jött.
– Nem tudom. Erre még nem gondoltam. No, menj! Még utánakiáltott: – Te is gyere vissza! Ha. feltartóztatnak, mondd meg, hogy hozzám tartozol!
– Parancsára, uram!
A gyerek hangja vidáman, jókedvűen csengett. Jan valóban nem félt. Sőt, igen érdekesnek találta az összeütközést. Mit szólnak majd Bostonban a srácok?!
Csak arra nem gondolt, hogyan jut el innen Bostonba.
Murdock benyitott a távírászokhoz.
Még működtek a készülékek.
Bride és Phillips verítékes arccal, ingujjban kuporgott a padocskán.
– Éjfél után vagyunk, uram – vette le a fejhallgatót Phillips, amikor a tiszt belépett –, éjfél után, és alig tudunk kapcsolást találni. Az előbb itt járt Ismay úr, és azt parancsolta, hogy ne a szokott vészjelt adjuk le, csak a szokott hívást, és ha hajó jelentkezik, ne a mentést kérjük, hanem közöljük: a gépek leálltak, kérjük, jöjjön segítségünkre.
Murdock dühbe gurult.
– Fenébe is Ismay úrral! A parancsot én adom, senki más! Aljas gazember, még annak sem hisz, amit lát!
Phillips tiltólag felemelte a kezét.
– Ne mérgelődjön, Sir! Mi azért mégse hallgatunk Ismay úrra. Szünet nélkül adjuk a vészjelt!
– A Californian nem jelentkezik – szólt közbe Bride. -Kikapcsolta vevőjét, mint azt már bejelentette. Holott itt van a közelben! A Carpathia vevője működik, de nem kapcsol. Telefonközelben van. Nem lehet messzebb, mint hetven-nyolcvan mérföldnyire. Ismerem a távírászt. Jó barátom. Kell hogy éjfél után megkeressen. Megbeszéltük. De várjon csak, uram, várjon!
Murdock izgatottan, dobogó szívvel figyelt. Kívülről újból hallani lehetett a jelzőrakéták robbanását, sistergő, égre törő sivítását.
Bride fülére szorította a szikratávíró akkori csodáját, a a drótnélküli telefont, ami kisebb távolságon belül elég jól működött.
Ugyanakkor Phillips szünet nélkül kopogtatta a Marconi-készüléken világgá a vészjelt: C. Q. D!. C. Q. D!. C. Q. D!. C. Q. D!. C. Q. D!...
– A Carpathia! – kiáltott fel Bride, és lenyomta a drótnélküli telefon membránkapcsolóját. – Hé, Cottam! Halló, Cottam!. Értesz?. Hallod, mit mondok?!.
Phillips abbahagyta a kopogtatást. Murdock Bride füléhez hajolt. Hangokat hallott, távoli hangokat.
– Halló!. Halló!.
Igen, a Carpathia jelentkezett!
– Itt Harold!. Itt Harold a Titanicról!... Thomas, ember, barátom, azonnal forduljatok vissza!. Visszafordulni!. Süllyedünk!
Vékonyan, de érthetően hallatszott Thomas Cottam megdöbbent hangja.
– Megbolondultál?. Berúgtál, cimbora?. Ugratsz?.
– Ne bolondozzál!. Süllyedünk!. Jéghegynek mentünk neki!. Vissza, vissza! – lihegte Bride. – De várj, itt az első tiszt! Átadom!.
Murdock nem átvette, de letépte Bride füléről a fejhallgatót.
– Itt Murdock első tiszt!. A Titanic léket kapott!. Hely: Északi szélesség 41. fok 46. perc, nyugati hosszúság 50. fok, 20. perc!. Jelentse a parancsnoknak!. Kérem, forduljanak vissza!. Visszafordulni!. Vissza!. Jelentés után hívjon minket, és közölje, mennyire vannak tőlünk!. Értette?
Remegő, megdöbbent, riadt hang válaszolt:
– Jelentem, uram!
– Várjon egy pillanatra -. kiáltotta Murdock a készülékbe. – Adja tovább vészjelünket, de a pozíciónkat is!. Gépeink leálltak. A hajó mozdulatlan!. Lehet, hogy nem tudjuk működtetni a Marconit sem!. Jöjjenek!. Jöjjenek!.
Lihegett. A kapcsolat megszűnt. Sikerült! Sikerült!
Jön a Carpathia! Cunard-hajó a White Star-hajó megmentésére!
– Most még az lenne a legfontosabb – mondta az első tiszt a távírászoknak –, hogy értesítsük a Californiant Rettenetes még elképzelni is, hogy alig háromnegyed órára vagy egy órára lehet tőlünk, s nem tudunk vele összeköttetést kapni! Szünet nélkül hívják!
– Parancsára – bólintott Phillips. – Nem hittem volna, uram, hogy ez lesz a végünk!
Murdock valósággal kitántorgott.
Jön a Carpathia!
Felszínen maradnak addig?
Vagy már csak azokat menthetik meg, akik bejutnak a mentőcsónakokba?
Tudta, hogy előbb-utóbb, erre kerül sor.
De ki az, aki jogosult helyet kapni a mentőcsónakokban, s mi lesz azokkal, akik nem férnek el, és a süllyedő hajón maradnak? Mert hiába osztják ki a mentőöveket, a hideg, jeges vízben az edzett emberek sem bírják tovább, mint negyedóra, húsz-perc!.
Felért a Hídra.
Lowe kapitányhadnagyba ütközött.
– Őnt keresem, Sir! – lihegte Lowe. – Csónakok kidobásra készek! Kérem a további utasítást.
– Nyugtassanak meg mindenkit. Most jövök a távírószobából. A Carpathia útban van, hogy segítséget nyújtson! Közölje, Lowe, az utasokkal és az embereinkkel.
Lowe elnyűtt, meggyötört arcán mosoly suhant át.
– Végre, Sir, jó hír! Rohanok, uram!
A Hídon annál kevésbé volt megnyugtató a helyzet.
Smith parancsnok még mindig réveteg kétségbeesésébe süllyedt. Olt a vasszéken, mintha semmi más feladata sem lett volna, és akár az eszelős, egyre suttogta:
– Lehetetlen. lehetetlen.
Az orvos már eltűnt, a mérnököt is elvitték.
De ott várta az elektromos készülékek, áramfejlesztők mérnöke és a főmérnök-mester, a gépek legfőbb parancsnoka.
– Uram – jelentette a főmérnök-mester –, a kazánház és a gépház megszűnt működni. Csoda, hogy a kazánok nem robbantak fel. A gépházba még mindig lehetetlenség bejutni. Callagant és négy gépészt mentettünk meg eddig. Mások már nem lehetnek életben.
Többet nem mondhatott. Intett a társának, az elektromosság mérnökének,
– Sajnos, uram, a mi helyzetünk sem vigasztaló. Az áramfejlesztők olajellátását nem tudjuk biztosítani. A szivattyúk itt sem működnek. A battériák kapacitása alig egy fél óra, de ez is csak akkor, ha minden tizedik, tizenötödik világítótest működik. A fűtést mindenütt kikapcsoltattam! Végeztem. Kérem a további parancsot.
Mind a két mérnök a parancsnokra nézett. Smith nagy nehezen felállt a székről. Düledezve, mint a részeg, közeledett.
– Végünk van? – nézett a mérnökökre.
Mint az eszelős, aki csak azért kérdez, mert beszélni akar, máris tovább lépett, rákönyökölt az egyik ablak párkányára, s kinézett. Üveges szemekkel bámult kifelé.
A mérnökök riadtan néztek a parancsnokra, akit így még soha nem láttak.
Murdock rendelkezett:
– Kérem, hogy igyekezzenek a gépházba lejutni, Ha lehet, mentsenek, mert biztosan akadnak olyanok, akik élnek. Az áramfejlesztőket tartsák üzemben. Kövessenek el mindent, hogy így történjen. Ha kell, kapcsolják ki a világítást, és csak a biztonsági fények világítsanak. Intézkedtem, hogy akasszák ki a karbid– és spirituszlámpákat. És kövessenek el önök is mindent, hogy elkerülhessük a pánikot.
– Remény van a segítségre? – kérdezte a főmérnökmester.
– Van. A Carpathia Cunard-hajó a közelünkben tartózkodik. Sikerült felszólítani, hogy forduljon meg, és jöjjön a segítségünkre.
A mérnökök tisztelegtek. Egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkukat. Útban van a segítség!
– Bármi változás– történik, azonnal jelentést kérek -szólt utánuk a parancsnokhelyettes.
Mindössze két tiszt, két altiszt és hat matróz tartózkodott a Hídon. Mindenkinél fegyver volt,
tiszteknél, altiszteknél, matrózoknál egyaránt.
A kormánykerék elhagyatva, tehetetlenül lendült erre, amarra.
A matrózok közül ketten a rakétakilövőket kezelték.
Kétségbeejtő – gondolta Murdock –, hogy a Californian nem jelentkezik! Képtelenség, hogy ne lássák meg a rakétákat! És a Carpathia ideér időre?.
Smith révetegen könyökölt a hídház ablakán.
Lightholler jött ki a navigációs helyiségből. Hóna alatt két nagy kötet. A hajónapló és a térképek kötege. Letette a Híd térképasztalára.
– Biztonság okából, Sir! Nehogy itt maradjon. Murdock elgondolkozva figyelte tiszttársát.
– Gondolja megmenthetjük? Lightholler elmosolyodott.
– Ezeket mindenképpen. Legfeljebb mi itt maradunk. Harold Bride jött fel a Hídra. Rohanva jött, mint akinek fontos közölnivalója akadt.
– A Carpathia parancsnoka üzeni, Sir, hogy a hajó megfordult, és útban van felénk. Teljes gőzzel jönnek. Hajnalra itt lehetnek! Az Olympic ugyancsak felvette a hívójelt. Ok kora délelőttre jelzik jöttüket!
– És a Californian?
– Még nem jelentkezett, uram. A távírász említette.
– De a rakéták! Lehetetlenség, hogy ne lássák meg!
Murdock szája széle rángatódzott az idegességtől. Rettenetes felelősség hárult rá. Smith egyszerűen semmivel sem törődött. Csak bámult, bámészkodott és nyöszörgött, mint egy gyerek. Amikor megmondták neki, hogy jön a Carpathia, ennyit mondott:
– Vigyorogva jönnek, Cunard-hajó! Szégyen ez, Murdock úr!
Könnyek potyogtak a szeméből.
Bride egy csomó papírt tartott a kezében. Mutatta.
– A szállásmesteri iroda küldte fel. Magántáviratok. Feladhatjuk?
Murdock tiltakozott.
– Nem! Erre most nincsen mód. Szünet nélkül adják a segélykérést, és vegyék a hozzánk küldött üzeneteket! Mással ne törődjenek, Bride.
Lightholleihez fordult.
– Helyettesítsen, Lightholler. Bruce kapitány eltűnt. Szeretném látni, mi van a hajó többi részén. Figyelje a hajó helyzetét. Amennyiben komolyabb bajt észlel, egymás után több fehér rakétát lövessen fel. Kell hogy észrevegyem. Lowe hadnagyot viszem magammal. Ha Bruce kapitány visszajön, adja át a Hidat. Minden jót, Lightholler!
– Minden jót, Sir!
És Murdock kapitány elindult.
Legalábbis ez volt a terve. Alig ért le a csónakfedélzetre, dermedten megállt. A Hídon nem érezte ennyire, de itt igen, ezen a nagy, hatalmas térségen, hogy a Titanic elcsavarodva ferdül. A hatalmas hajótest, a negyed kilométer hosszú óriás megkezdte haláltusáját. Ez a haláltusa nem lesz gyors, de hosszú sem. Murdock számot vetett az idővel: fél egy múlt, s a legjobb esetben egy, legfeljebb másfél óráig bírja a hajó, hogy a felszínen maradjon. De ebből a másfél órából legfeljebb egy óra jut arra, hogy létezni lehessen a hajón. A Carpathia pedig hajnalnál előbb nem érhet ide!
Tehát meg kell kezdeni a csónakbaszállást, a mentést, ami csak részben csökkenti a tragédiát. A tizenhat kutter és mentőcsónak, a négy mentőtutaj legfeljebb hétszáz-hét-százötven ember számára nyújt férőhelyet! A többinek itt kell maradni a hajón, s várni – a gyorsan bekövetkező véget.
Murdock látta: elkövetkezett a perc, hogy intézkedjenek. A mentőcsónakokat vízre kell ereszteni, az árra kijelölteket a csónakokban elhelyezni, mert ha erre később kerül sor: mindennek vége! Akkor már kitör a pánik, öldöklő harc kezdődik a helyekért, s végül egyetlen csónak sem ér partot, sem mentőhajót.
De ennek az intézkedésnek a kiadására ő nem elegendő. A szabályok szerint ebben az esetben a parancsnok dönt, egyedül ő.
Visszarohant a Hídra.
Smith még ott könyökölt az ablaknál, a megdöbbenés kábulatában.
– Sir – kezdte Murdock kapitány –, azonnali jóváhagyását kérem: a csónakokat vízre kell ereszteni, s az arra kijelölteket elhelyezni! A csónakoknak a legrövidebb időn belül el kell a hajótól távolodni! A megadott irány a Californian feltételezett helye, vagy a közeledő Carpathia vonala. Várni tovább nem lehet, Sir!
A commodore ránézett az első tisztre. Elnyűtt, szenvedő tekintetéből alig-alig látszott valami értelem.
– Sir, térjen magához! Ez így nem mehet tovább! Őn a parancsnok, és ilyen helyzetben a parancsnok nem vonhatja ki magát semmiből! Az ön kötelessége a csónakbaszállást irányítani!
Megragadta az öregember vállát. Megrázta,
– Parancsolom, Sir, érti, parancsolom – intézkedjen! Smith kihúzta magát.
– Igen, igen, Murdock. bocsásson meg.
– Ilyesminek itt most nincs helye! Utasítsa Lowe kapitányhadnagyot, hogy yegye át a csónakok vezénylését! Lightholler is velük megy, hogy irányítson, rá hárul a navigálás.
– Nem megyek, uram, itt maradok! Lightholler mellettük állt.
– Az én helyem itt van, utolsó pillanatig! A két tiszt farkasszemet nézett.
Smith rájuk tekintett. Egyben talán önmagába is nézett. Mintha erőt kapott volna a két férfi tettrekészségéből, bátorságából. -
Kihúzta magát. Először a tragédia óta.
– Semmi ellenvetést, Lightholler! Akkor tehát – Murdock úr?.
– Úgy gondolom, Sir, elsősorban is az időseknek, az asszonyoknak és a gyerekeknek van a helyük csónakokban. A D fedélzetre kell irányítani őket. Onnan történjen meg a csónakbaszállás.
Smith az egyik altiszthez fordult: – Kérem a sapkámat, a köpenyemet. – Megszorította Murdock kezét. – Köszönöm.
A csónakfedélzetet megvilágító fényszóró pislákolni kezdett.
Elérkezett az idő, hogy a csónakokat leeresszék.
– Arra kérem, Mr. Lightholler – mondta az első tiszt –, a hajónaplót és a térképeket vigye magával. Mindezt az ön gondosságára bízzuk.
Lightholler kezet nyújtott.
– Szégyellem magamat, Mr. Murdock! Nagyon szégyellem! Se öreg, se nő, se gyerek nem vagyok.
– De szükségük van önre! A két férfi kezet rázott.
– Minden jót, Mr. Lightholler.
– Minden jót, Mr. Murdock!