8. S. O. S. TITANIC!

Amikor Jan Kovalce elrobogott az első tiszt mellől, két dolognak örült nagyon. Először, hogy visszamehet az árbocra értesíteni Fleet matrózt, másodszor pedig annak, hogy távoli rajongásának tárgya, Murdock kapitány felszólította arra, hogy keresse fel a Hídon. Tehát ezt is eléri még: láthatja a Hidat!

Nem volt könnyű feladat átverekedni magát az őrségeken, hiszen nem ismert minden tengerészt, és azok sem ismerték őt.

A csónakfedélzetről kijutott, de annál nehezebben ment visszakeveredni a raktárfedélzetre, vagyis a hajó előrészére, az árbochoz. A kijárót elzárták, s a fegyveres őrök kérlelhetetlenek voltak.

– Murdock úr első tiszt parancsát viszem! – fakadt ki Jan, amikor visszalökte az egyik fegyveres matróz. – Az árbocőrhöz megyek!

A tengerész, nem nagy kedvvel ugyan, de nevetett.

– Beszélhetsz, fickó! Egy szavadat sem hiszem. Miért nem mégy vissza a szüleidhez?!

Jan dulakodni kezdett.

– Engedjen, engedjen! Fleet úr vár, értse meg! Fleet úr a barátom!

Ki tudja, mint végződött volna ez a párviadal, ha nem bukkan fel maga Fleet, aki kezdte már unni a hiábavaló várakozást.

– Hé, Fiókcápa, mi van veled, miért nem jöttél? Jan dühösen kiáltotta:

– Nem ereszt ez a vörös képű! Nem hiszi, hogy parancsot hoztam.

Fleet a fiú vállára tette hatalmas tenyerét.

– Halljam a parancsot, Fiókcápa!

– Murdock kapitány üzeni: hagyja ott a helyét, és jelentkezzen velem együtt a Hídon!

– Veled együtt? – hüledezett Fleet.

– Bizony így, Fleet úr!

– Hát akkor gyerünk – intett a jelzőmatróz. – De előbb lemegyünk a kojéba. Fiókcápa, mert gyanakszom, hogy utoljára látom a fekhelyemet. Te pedig, cimbora – fordult a fedélzeti őrhöz –, máskor válogassad meg, kit tartóztatsz fel. Ez a legényke a legjobb barátaim közé tartozik.

Sietve megindultak a folyosón, hogy lejussanak a főfe-délzet alatti harmadik fedélzetsorra.

Jan most látta igazában, mi történik a Titanicon.

Most eszmélt rá, hogy valami igen nagy baj lehet, valami szörnyűséges esemény történik. Riadt, kétségbeesett emberek állták el a folyosókat. Voltak, akik felöltözve várták a bekövetkezendőket, voltak, akik magukra kapott mindenféle öltözékben remegve lapultak a folyosó falához. A legtöbben táskákat, kabát– és takarótömegeket, mindenféle csomagot őriztek, nyaláboltak, vagy azokra telepedve értetlenül, megdöbbenve várakoztak. Akadtak többen, akik egyik helyről a másikra bőröndöket cipeltek, nők hatalmas kalapdobozaikat, gyerekek a játékaikat féltették, óvták. Lassan, különös módon igen lassan kezdett csak úrrá lenni a rémület. Ha elment előttük egy-egy tengerésztiszt vagy altiszt, matróz, – megrohanták, kérdéseikkel faggatták. Fleet is így járt. Alig tudtak Jannal továbbjutni az alsóbb folyosókon, lépcsőlejárók téresebb helyein.

A rémület alulról terjedt felfelé.

Előbb a fedélköz, a harmadik osztály utasai döbbentek rá arra, hogy a hajó szörnyű veszedelemben van!

– Tengerész úr – fogta meg egy idős asszony Fleet posztózubbonyát. – Tengerész úr, mi lesz velünk? Nézze, a lányom, két unokám van velem. A férfiak odaát várnak! Mi lesz velünk?

Fleet megállt egy percre.

Nyers, egyszerű szívében a megértés kalapált.

– Mi lenne, asszonyom, mi lenne? Viszontlátják a férfiakat. Ezt én mondom, John Fleet, aki már megélt egy-két hajóhaváriát! Fel a fejjel, asszonyom! Nincsen ok a félelemre!

S továbbrohantak. Amikor leértek a H fedélzetre, Fleet megállt.

– Te, Fiókcápa, erre Van valamerre a kabinod?

– Erre, a harmincötös. A szállásmestereké a tizenötös.

– Hát akkor, Fiókcápa, azt ajánlanám, keresd meg a kabint, szedd össze, amit nagyon szívelsz, és utána uzsgyi, utánam! Várlak a kojéban!

Jan csodálkozott.

– Azt előbb azt mondta a néninek.

– Lárifári, Fiókcápa, mondtam, mondtam! Neked meg ezt mondom: ami kedves, vedd magadhoz! Nő, igyekezz!-

Fleet továbbsietett.

Jan megállt.

Egy szobapincér rohant el mellette, és üvöltött:

– Emberek! Hé, emberek! Jön a Carpathia! Jön a Carpathia! A Hídról kiabálják! Jön!

És végigszállt a kiáltás:

– Jön a Carpathia! Jön a Carpathia!

Többen sírva fakadtak. A segítség híre feloldotta az elfojtott rémületet. Itt lenn, a H fedélzeten, sűrű félhomály volt. A gépházból feltóduló füst és gőz átvette uralmát.

A szállásmester irodája előtt olyan nagy csoport gyülekezett, hogy elzárta a folyosót.

– Ha a Hídról jelentik, hogy jön a segítség, akkor valóban jön! – kiabálta a csoportnak a kövér szállásmester. – Nyugodjanak meg, így van!

– Miért nem engedik le a mentőcsónakokat?! – ordította egy hang. – Hátha nem ér ide a mentőhajó?

– És talán nem is igaz az sem, hogy jön a Carpathial

– Menjen küldöttség a parancsnokhoz! Követeljük, hogy eresszék le a mentőcsónakokat!

A szállásmester dühödten kiabálta:

– Oszoljanak szét! A Titanic nem süllyedhet el! Ezért nem eresztik vízre a csónakokat! Nem süllyedhet el! Értsék meg – nem, nem, nem!

A derék ember valósággal elkékült igyekezetében, hogy megértesse magát a lázadó, rémüldöző utasokkal.

Igen, igen, így volt és nem másként: a hajószemélyzet nagy része szentül hitte, hogy a Titanicot a rekeszek minden katasztrófától megvédik. Ezt írták az újságok, ezt hirdették a White Star prospektusai, ezt hangoztatták a szakemberek. Ezt hirdette maga Smith commodore, Bruce Ismay, a tervező Thomas Anderson, a legtöbb* tiszt. És mi-" vel az első osztályú utasok a nap különböző részeiben találkoztak a hajó főembereivel, ugyanígy a másodosztályúak is, érthető, hogy nem mese, hanem valóság volt, amit később annyit emlegettek: a táncteremben, a bárban, az étteremben szólt a zene, folyt a pezsgő, az ital, hangos volt a jókedv.

Maga Astor ezredes, a „milliomos szállítmány" jelentős hangadója volt az, aki a bárba visszatántorgó Bruce Ismayt így nyugtatta:

– Csodálkozom, uram, hogy ennyire kishitű! Ha ott lett volna velem Kubában, mosolyogna az ilyen kalandon! Fel a fejjel, uraim, igyunk! Nem a mi feladatunk, hogy megmentsük a hajót. A mi feladatunk, hogy vidáman várjuk a segítséget.

Amikor pedig Lund hadnagy beszólt a bárba, vidáman, jókedvűen, hogy a Carpathia Cunard– gőzös útban van a Titanic megsegítésére, Astor ezredes magasra emelté poharát.

– Éljen! Tudtam, hogy a segítség nem késhet sokáig! Kubában is így volt. Egyszer körülkerítettek azok a niggerek! Hittem, hogy segítséget küld az én Roosevelt Teddy barátom. És nem tévedtem. Most sem. Éljen!

És amikor Jan átküzdötte magát a lábak, hasak, hátak között, a hajó különböző részeiből hallotta a kiáltást:

– Jön a Carpathia! Jön a segítség!

Így azután nem sok értelmét látta annak, hogy összeszedje cókmókjából a neki kedves holmit. Fleet úr jót akart, és ha már jót akart, legyen igaza. Ne mondja, hogy Jan Kovalce nem jó tengerész. Mert amikor még mit sem sejtve kinézett az árbockosárból, örülve, hogy itt legalább imbolygást is érez, Fleet megjegyezte:

– Tengerésznek való vagy, Fiókcápa! Az isten is annak teremtett!!

Jan rettentő büszke volt erre a dicséretre. Egy igazi, valódi tengerészaltiszt megdicsérte!

A kabinban nem tartózkodott senki. Az a három úriember, aki Jan hálótársa volt, java idejét a fedélközi bárban töltötte. Talán most is ott iszogattak. Mind a hárman hollandusok voltak, gyémántkereskedők. Jan szerint inkább zöldségkereskedőknek néztek ki. Mayne Reid, Emilio Salgari és Jules Verne gyémántkereskedői nem ilyen pohos, kedélyes, finom kezű urak, hanem marcona, pipás, szikár képű, rideg szívű alakok. És mégis azok voltak: puritán, harmadik osztályon utazó, kakaót és sört ivó gazdag emberek. Még a kezükön sem volt egyetlen gyémántgyűrű sem, holott ez ellentmondott minden szabálynak, legalábbis az olvasmányokban leírt szabályoknak, ahol az ilyesféle emberek nemcsak gyűrűk tömegét húzzák az ujjaikra, hanem fülbevalókat is hordanak!

Így azután nem alakult ki semmiféle különösebb kapcsolat Jan és a gyémántkereskedők között. Ok tudomásul vették (igaz, nagyon kedvesen, hollandushoz méltó derűvel)–, hogy egy magányos gyerek az útitársuk; Jan is tudomásul vette, hogy a sors nem túl kegyesen bánt vele, se oroszlánvadászokkal, se kalandra induló katonákkal, se afrikai, dél-amerikai, sarkvidéki expedíciók hőseivel nem hozta össze a közös kabinban.

Holott a prágai nagyapa éppen ilyesfélével biztatta.

– Meglátod, Jan, nagyszerű dolog lesz ám kabintársaiddal esténként elbeszélgetni! Biztosan rendkívüli emberekkel kerülsz össze. Az olyan hajón, mint a Titanic, nem utaznak mindenféle népek!

Jan körülnézett a kabinban.

Éjszaka volt.

Igen gyéren világítottak a kabinlámpák. Egy volt a mennyezeten, kettő a két oldalfalon, az emeletes ágyak előtt. Az egyik emeletes ágy Jané volt. A négy igen keskeny szekrény közül az egyik ugyancsak neki jutott. Itt tartotta bőröndjét, az úgynevezett nagymama-táskát, amit szégyenkezve hozott el az útra édesanyja parancsára.

– Sok fér bele, elviszed, fiam! – mondta anyu.

Igaza volt. Nagyapáék megrakták mindenfélével a ládikó alakú táskát. Sok könyvet kapott, köztük a kedvenceit, a „Kétévi vakáció"-t, a „Nemo kapitány"-t, Salgaritól a „Kék hegyek kincsét"-t, Stevenson „Kincses sziget"-ét, több doboz ólomkatonát, zöld tollas császárvadászokat, kék dolmányos deutschmeistereket, magyar huszárokat, amilyeneket Amerikában legfeljebb álmukban láthatnak a gyerekek. Hozott magával egy réztokos iránytűt, egy pompás légpisztolyt, egy igazi zsebórát, továbbá lepkegyűjtő felszerelést, meg hát mindenféle kincset, amire egy vérbeli fiúnak feltétlenül szüksége van, hogy széppé tegye az életét.

Most mindezt vegye magához?

Ha igaz, hogy jön a Carpathia, akkor minek cipeljen annyifélét? Jan tétovázott. Végül is úgy döntött, hogy az iránytűt és az órát feltétlenül zsebre vágja. Bármi történik, netán ismeretlen partra kerül, egyedül vagy másokkal, erre a kettőre feltétlenül szüksége lesz. Zsebre tette a noteszét is, ami ugyancsak a nagyapa ajándékai közé tartozott. Ebből is látszik, hogy a nagyapa gondos, körültekintő ember volt.

– Mindennap írd be utad élményeit – oktatta a nagyapa. – Valamikor én is így tettem. Szüleim boldogok voltak, amikor olvasták. Így nem felejtődik el semmi, hanem öregségedre is megmarad. Majd elolvashatják a gyerekeid, az unokáid.

Ez az utóbbi nem nyugtalanította különösebben Jant. De a naplónak örült. Bele is írt mindenfélét, amit fontosnak tartott. Íme: „Nem igaz, ha valaki gyerek, nem utazhat egyedül. Mindig akadnak felnőttek, akik segítik. Különösen a tengerészek ilyenek. Ha felnőtt leszek és tengerész, én is segítem az egyedül utazó gyerekeket. " "Megismertem Murdock kapitányt. Azt hittem, bekapja a fejemet. Nem kapta be. De azt elhiszem róla, hogy jó néhány bálnát megolt már, és sok garázda tengerészt leütött. Döntöttem, ha tengerész leszek, bálnavadászhajóra

szegődöm el. " „Finom ebédet kaptam az étkezőben. Utána Fleet úr jóvoltából a matrózszállás étkezőjében voltam. Mó-csingos húst ehettem, aminél finomabbat el se tudok képzelni. Nálunk, odahaza, anyu soha nem készít mócsingos húst. Ha hazaérek, megkérem, ilyet csináljon. "

A tollas szöget kilövő légpisztolyt is szerette volna magához venni. Hasznos szerszámnak tartotta arra az esetre, ha védekezni kell, vagy megmenteni valakit rablók vagy ilyesfélék markából. De a pisztoly nagy volt és otromba, éppen a légtartálya miatt. És nehéz, mint egy elefántpuska. Így a légpisztoly a nagymama-táskában maradt, helyette a vadásztőrt vette magához, amit szintén a nagyapa adott, de nem Jan, hanem Jan apja számára, akinek kedvenc szórakozása a vadászat volt. A tőrt felcsatolta a nadrágszíjra, és ezzel úgy érezte, hogy minden legfontosabbat magához vett.

A könyvekkel kapcsolatban nem tudott dönteni, bízott a Carpathiában.

Mennyi idő telt el, amíg Jan a kabinban tartózkodott? Nem sok.

És mégis, egyszeriben megváltozott minden, ahogy kilépett a kabinból.

– Hé, fiú, fél a D fedélzetre! Fel! Fel!

Jan hüledezve megállt. Erős kéz markolta meg a vállát. Ripacsos képű, idős tengerész volt. Nem éppen barátságtalan, de rokonszenvesnek sem mondható. Nem messze tőlük a szállásmester kiabált:

– Sajnálom, a parancsnok így intézkedett! Nők és gyerekek ülnek elsőnek a mentőcsónakba!

Egy férfi magából kikelve ordította:

– Nem képzelik, hogy megválok a családomtól! Követelem, hogy helyet adjanak a csónakban!

Jan is tiltakozott:

– Kérem, én Fleet úr után megyek! Meg az első tiszthez, Murdock úrhoz. Én ugyanis Murdock úr rokona vagyok! Kérem, engedjen el!

Mert a ripacsos képű Jant megmarkolva tartotta, aminek feltehetőleg oka volt. Jan egyre azon mesterkedett, hogy kiszabadítsa magát.

– Az ördögbe is, fickó, oda mégy, ahová mondom! Nekem ez a parancsom. Akár rokona vagy az első tisztnek, akár nem, nem érdekel! Felmégy a D fedélzetre, még akkor is, ha az ördög öreganyjának a kedvence vagy! Hé, Mike, vedd gondjaidba a gyereket!

Ekkor látta meg Jan, hogy a ripacsos képű nem egyedül intézkedik. Hét-nyolc tengerész nagyobb csoportot terelt a keskeny folyosón. Gyerekek, asszonyok voltak, férfiak nélkül. A Mike nevű jóval fiatalabb volt, mint a ragyás képű, de legalább annyira erélyes. Elkapta Jan csuklóját, magához húzta.

– Velünk jössz, kölyök! Nincs dumai Előre, hölgyek, előre!

És vasmarokkal fogta Jant, mintha az apja lett volna, aki félti fia életét.

– Engedjen el, nincs joga, hogy így bánjon velem!

– Kuss! Felfelé! Gyerünk, hölgyek, gyerünk! Jan megdöbbent, kétségbeesett.

– Fleet úr, hol van? Fleet úr!

Hogyan is hallotta volna meg Fleet Jan kiabálását?!

Sokan voltak ezekben a percekben, vagy inkább: ezektől a percektől kezdve, akik kiabáltak. Asszonyok tiltakoztak, hogy elválasszák férjüktől, férjek, hogy így tegyenek feleségükkel. Őregek, nők, férfiak kiabáltak, sírtak, zokogtak, hogy búcsút kell mondani felnőtt fiaiknak. Gyerekek üvöltöttek, amikor meghallották, hogy az apu nem mehet velük, hogy apu ezen a nyavalyás, süllyedő hajón marad.

Szívszaggató jelenetek tanúi voltak azok a tengerészek, akiket azzal bíztak meg, hogy kabinsorról kabinsorra haladva, minden kajütbe betekintve, eleget tegyenek a parancsnak.

Vajon helyesen cselekedett Murdock kapitány, amikor Smith parancsnoknak azt a tanácsot adta, hogy az idősek, az asszonyok és a gyerekek kerüljenek a mentőcsónakokba? Feltétlenül helyesen. 1309 utas, felnőtt és gyerek tartózkodott a Titanicon, továbbá 898-an mint személyzet. Az utóbbi – mai szemnek – elképesztően nagy létszám. De hát a gépházhoz és kazánházhoz több mint százötven gépész és fűtő tartozott. A kabinszemélyzet létszáma több volt kétszáznál. Négy zenekara volt az óriás hajónak, rengeteg pincér, takarító, szakács, közéi negyven műszaki ember, s végül sok tengerész – fedélzeti szolgálatos – egészítette ki a létszámot.

A csónakokban pedig – mint azt Murdock átgondolta – hétszáz-hétszázötven embernél többet valóban nem lehet elhelyezni. Egy-egy kutterben hat-nyolc pár jó markú evezős és egy kormányos fér el, a többi hely az utasoknak jut. A nagy mentőcsónakokban ugyanennyi személyzetre van szűkség, de a férőhely valamivel több.

Amikor elhangzott a parancs, hogy a csónakokat tartóikról le kell engedni a D fedélzetig, a mentésre kijelölteket pedig a D fedélzetre terelni, sok idő nem jutott a végrehajtásra. Murdock tudta, mit akar elérni Smith parancsnok beállításával. Egyrészt az utasoknak látni kell, hogy a parancsnok intézkedik, és nem valaki más a tisztek közül. Egy parancsnoknak mindig nagy a tekintélye. Ha az utasok azt látják, hogy a parancsnok elvesztette a fejét, akkor könnyebben következik be minden hajótragédia legfélelmetesebb fejezete, a pánik. A pánik nemcsak az utasokat foghatja el, de ami még mindennél rosszabb, magukat a tengerészeket is. Amikor néhány évvel ezelőtt a Bourgogne francia nagy utasszállítót egy összeütközés következtében halálos seb érte a parancsnok és a tisztek hibájából, a süllyedő hajót elsősorban a tengerészek akarták elhagyni, nem törődve az utasokkal. Baltákkal, evezőkkel, fejszékkel küzdöttek a nekivadult hajósok a kétségbeesett, agyonrémült utasokkal, akiket egyszerre két ellenség támadt meg: a süllyedő hajó és a hajó állattá vált tengerészei! Több mint hétszáz utas lelte halálát – alig néhány száz méterre a mentőhajótól!

Murdock erre gondolt, s elsősorban ezért ragaszkodott Smith commodore személyes irányításához.

– Legyen, Sir, erélyes, kemény és kérlelhetetlen! – buzdította az első tiszt öreg parancsnokát. – Ha kell, lövessen azokra, akik nem teljesítik parancsait.

– Kérem, Murdock úr – nyögte Smith commodore –, legyen mellettem!

– Ha jut idő rá, ott leszek, uram!

– És mi lesz az első osztályú utasokkal? Murdock csodálkozva mondta:

– Ilyen esetben, Sir, csak utasok vannak! Éppen úgy vonatkozik rájuk az ön parancsa, mint bárkire!

Ez a beszélgetés a csónakfedélzeten történt. Még világítottak a fények, amit csodába illőnek kell mondani.

Lowe és Lightholler irányította a csónakok leszállítását. Sietni kellett. Egy ilyen óriás, mint a Titanic, ha megdől, a csónakok leeresztése nagy gondot, majd megoldhatatlan feladatot jelent. Mivel a halálos seb a Titanicot jobb oldalán érte, érthető, hogy a dőlés is – egyelőre még lassan – egyre inkább jobbra történt. Ebben az esetben a leeresztett csónakok jobbra kilendülnek. Ugyanakkor a túlsó oldalon, vagyis a hajó bal oldalán, ha a dőlés már nagyfokú, a csónakok ellenkezőleg – a hajó oldalfalán szánkáznának lefelé, vagy beleakadnának a fedélzetsorok kiemelkedő alkatrészeibe.

Az sem volt lehetséges, hogy a beszállásra akkor kerüljön sor, amikor a csónakok a vízen vannak. Ennyi riadt, kétségbeesett embert, asszonyt, időst, gyereket a rendes csónaklétrán nem küldhettek vagy vihettek le a tengeren imbolygó, lebegő csónakokba.

Egy megoldás maradt: a tizenhat kuttert és mentőbárkát leereszteni a D fedélzetig, ott mindenkit beszállítani, majd továbbengedni a tenger szintjére.

– Bruce kapitány lesz szíves a leeresztést irányítani -tanácsolta Smith commodorénak Murdock. – Ha a kutte-rek már a D fedélzetnél lesznek, akkor a hajón maradiakból nagyobb csoportot vezénylünk ide a csónakdarukhoz, hogy megtartsák a köteleket. Kérem, Sir, menjen le a D fedélzetre! Majd követem. Vigyen magával annyi tisztet, amennyire szüksége lesz, altisztet is.

Ezzel Murdock elfordult.

Valamit mormogott a Commodore, majd elindult.

Bruce kapitány átvette a megbízatást. Feszesen tisztelgett Murdock előtt. A tragédia csodát tett. Bruce rádöbbent arra: egyvalaki van közöttük, akiben megbízhatnak, aki a legnyugodtabb, legáttekintőbb – az első tiszt.

A csónakdarukat kifordították.

Kiáltások hallatszottak:

– Csigasort feszítsd!. Kampókra ügyelj!. Csónakszemélyzet, beszállni!.

A jobb oldali csónaksornál Lowe állt, a bal oldalinál Lightholler.

Murdock hirtelen figyelni kezdett.

– Gazember! – morogta, és rohanni kezdett a második kémény felé, ahol egy csónakot már

leereszteni készültek.

– Megállj! Hé, megállj!

A csillagok élesen világítottak. Elmúlt egy óra, éjfél után egy óra!

A hold oldalt, leszállásra készen, ezüstben szikrázott. Aki attól félt, hogy kialszik a világítás, örömmel láthatta az égi éjszakák legnagyobb lámpását.

– Megállni!

A steuerbord, vagyis a jobb oldal negyedik kuttere várt a kilendítésre. Ez a kutter és a mögötte levő a csónakfedélzet kürtői, szellőztetői, valamint a sétálypalánk miatt több helyről alig volt látható.

De Murdock éles szeme mégis olyasmit vett észre, ami felbőszítette.

– Lowe, ide hozzám!

Harold Lowe éppen a Híd mögötti csónakot ellenőrizte. A mentőcsónakok akkor kerülhettek kilengésre, ha a vezénylő tiszt megállapította az evezők, a csáklyák létszámát, az ivóvíztartályok, az élelem, a kötszerek, a mentőövek hiánytalanságát.

A negyedik kutter tizenkét evezős, e már beszállt a csónakba. A csónakdaruk kifelé fordultak, amikor Murdock odaért.

– Maga mit keres itten?!

A kormánypadon Harry Lund hadnagy ült, de nem a megszokott formasapkában, hanem egyszerű lapos legénységi sapkával a fején, felhajtott köpenygallérral, összegörnyedve.

– Kifelé!

Lund, akit csak így emlegettek a tisztek között: a „Szépfiú", elkeseredett arccal kimászott a csónakból, belekapaszkodott a daruba, és a fedélzetre ugrott.

– Azt kérdeztem, hogyan került ide!

Lund idegesen, rángatódzó szájszéllel válaszolta:

– A parancsnok engedélyével, uram! Murdock kapitány Lowe hadnagyhoz fordult.

– Tud erről, Lowe?

– Nem tudok.

– Ki ennek a kutternek a kormányosa?

A leeresztők csoportjából előlépett egy csónakmester.

– Hogy merte elhagyni a helyét? A csónakmester szabadkozott:

– Nem hagytam el én, uram, dehogyis hagytam! A hadnagy úr egyszerűen kiparancsolt, mondván, hogy ő lesz a kormányos! Még azt is mondta, hogy Lowe úr rendelte így.Murdock szeme szikrázott.

– A parancsnok rendelte, Lowe úr rendelte! Én meg azt mondom, Harry Lund úr, hogy maga hazudik! Hazudik gyáván, aljasul! Menekülni akar a hajóról, mint a patkányok!

A Szépfiú nevetni kezdett. Gúnyosan.

– Igenis, menekülni, ha tudni akarja! Nem vagyok bolond, hogy itt maradjak ezen az ócska tragacson!

A csónakban ülő tengerészek, akik feltartott evezőkkel várták a leeresztést, a daruknál álló, csigasoros kötelekbe kapaszkodó szolgálatosok – bármennyire is tragikus volt a helyzet – elvigyorodtak.

Murdock keze előrelendült, szabályosan, villámgyors horogütéssel.

Lund hátravágódott. A magasba ugrott, hanyatt esett.

A Szépfiú, Smith commodore kedvence, a hajószalonok dédelgetett tisztecskéje, általános örömujjongás közepette, elvágódott a fedélzeten. Az a sok marcona, keménykötésű, sok vihart megért ember, aki látta ezt a jelenetet, örült a látványnak. Melyik vérbeli tengerész az, aki elbírja a kikent-kifent tisztecskéket, az „egyenruhajankókat", mint amilyen a fölényes, nagyképű Harry Lund hadnagy is volt?!

– Folytassák, Lowe – intett Murdock kapitány. – Maga pedig, Lund, azonnal feláll, és lekotródik a D fedélzetre! Ott jelentkezik a parancsnoknál. De azt ajánlom, kerítse elő a sapkáját!

Mielőtt elhagyta a csónakfedélzetet, hogy ő is lemenjen a D fedélzetre, előbb benézett a távírászokhoz. Phillips és Bride rendületlenül figyelték a vevőkészüléket, és időnként bekapcsolták az adást, hogy összeköttetést teremtsenek a közelben levő, de teljesen elnémult Californiannal és a Carpathiával, esetleg a többi hajóval is.

– A helyzet változatlan, uram – jelentette Phillips. – A Caliíorman még mindig kikapcsolva tartja a marconit. A Carpathia teljes gőzzel közeledik.

– Vállalva a jégveszélyt – tette hozzá Bride. – Cottam barátom mondta, hogy így rendelte Rostron kapitány: teljes gőzzel a Titanic megsegítésére!

– A Race-fok többször jelentkezett. Továbbadták hívásunkat. Közeledik az Olympic, a Virginian, a Baltic – jelentette még Phillips.

Murdock felsóhajtott: az Olympic! Hej, az Olympic! Miért is vezényelték el, amikor olyan megelégedetten szolgált ott?.

– Nem óhajt az Olympickal beszélni, Sir? – kérdezte Phillips.

– Nem! Erre most nincsen idő. Ha fontos hírt kapunk, ha a Californian jelentkezik, aminél jobbat elképzelni sem tudok, -megtalálnak a D fedélzeten. Mindenesetre tudassák a Carpathiával, hogy a mentőcsónakokat vízre eresztjük, főleg nők és gyerekek, idősek kapnak helyet bennük. Utána kiosztjuk a mentőöveket és mentőmellényeket azok között, akik itt maradnak!

A három férfi egymásra nézett. Mind a hárman egyet gondoltak: ha a csónakok elmennek, már csak a mentőövekben bízhatnak? Murdock biccentett.

– Jó munkát!

A távírászok utána néztek.

Antikor a csónakfedélzet közepére ért, már csak egy kuttert látott. Lightholler lépett át a korláton, és telepedett el a kormánypadra.

– Vigyázz! Engedd! – kiáltotta Bruce kapitány.

Az utolsó kutter is eltűnt a Titanic csónakfedélzetéről. A csónakdaruknál tízes, tizenötös csoportok engedték lassan a csigasorral megerősített tartóköteleket.

– Vigyázz!. Vigyázza. Lassan!. Óvatosan!. Murdock rohanni kezdett. Le a D fedélzetre, segíteni a

parancsnoknak, nehogy báj történjen. Rohantában megnyitotta a derekára csatolt revolvertáskát. A lejárónál odaszólt két emberének, Owens és Jenkins kormányosoknak, akik több társukkal együtt arra ügyeltek, nehogy illetéktelenek kerüljenek a csónakfedélzetre vagy a Hídra.

– Velem jönnek, Jenkins! Töltsék élesre a revolvert!

– Már megtettük – mondta Jenkins. – Nincs ennél különb kerítés, uram!

A D fedélzeten riasztó látvány fogadta a parancsnokhelyettest.

A nagy előtér, a nyitott sétagaléria, a belső folyosók zsúfolva riadt, kétségbeesett utasokkal, ordító, bömbölő, fegyelmet kérő hajószemélyzettel, síró gyerekekkel, akiket álmukból riasztottak fel, és akik sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy nincsen ágy, fekhely, hogy állni vagy kuporogni kell, hogy szünet nélkül lökték, rángatták, tiporták őket.

A sétagaléria korlátja előtt, mintha csak a víz színén lebegtek volna, lógtak a mentőcsónakok. Evezőkkel, csáklyákkal tartották vissza azokat a férfiakat, akiket a kutte-rek nem vehettek fel.

Az öreg, meggyötört commodore a lépcsőnél állt, embergyűrűbe fogva.

Nem rendelkezett, de kért, könyörgött.

– Nyugalom, hölgyeim, uraim, nyugalom!

A teniszbajnok és társa, a rugbybajnok, éppen azon mesterkedett, hogy bemászik az egyik kutterbe.

Smith mellett egy férfi ágált, kiabált. Murdock felismerte: Bruce Ismay volt, az ügyvezető igazgató, a Titanic rossz szelleme.

– Előbb az első osztály utasai! Előbb az első osztály utasai! Kérem, Commodore, szoríttassa hátra a tömeget!

Murdock felállt egy ládára, amiben a tartalék lámpákat tartották. Szócső volt a kezében, úgy rendelkezett

– A parancsnok rendeletére: azonnal hagyják el a férfiak a D fedélzetet! Ha valaki nem engedelmeskedik, fegyvert használunk!

Nyomaték kedvéért előrántotta revolverét, és a tenger felé lőtt.

– Nők, gyerekek, idősek itt maradnak! Gyerünk, gyerünk, nincs időnk!

Még kétszer a levegőbe lőtt. Három revolverlövés volt, nem több. Megdöbbent csend fogadta a kapitány közbelépését. A szócső, amit az egyik tiszt kezéből rántott ki, jó segítséget nyújtott.

– Akik az asszonyok, a gyerekek, az öregek elől akarják elvenni a helyet, nem férfiak! – kiáltotta a szócsőbe. – Tengerészek, bajtársaim, álljatok mellém! A Carpathia közeledik. Nekünk be kell várni! De a nők és a gyerekek nem várhatnak! Rajta, beszállni!

Ezzel ő mutatott megint példát. Elkapta Bobby Bhert, a tenisz világbajnokát és Perciwalt, a rugbybajnokot. A két híresség csak azt érezte, hogy repül hátrafelé, majd még hátrább. Murdock fellépésére egyre több férfiutas állt a tengerészek mellé. Apák, akik megértették, hogy a dühös, vad kinézésű kapitány jót akar, lelkesedve szorították hátrább, egyre hátrább az ellenkezőket. Ugyanakkor előresegítették, a sétafolyosó szűk terére, a háttérben levő, ablakokba szorult, lépcsőknél megrekedt nőket, gyerekeket.

ölelések, csókok következtek – sok esetben az utolsó ölelések, csókok!

– Isten veled, Rosemari! Vigyázzatok a csónakban!

– Vigyázzatok a gyerekekre!

– Isten veled, Henry! New Yorkban találkozunk!

– Vegyétek fel a mentőövet!

– John, a kislány babája a kabinban maradt! Vedd magadhoz!

Igen, ilyen kiáltás is elhangzott. Holott nemcsak X. Y. házaspár kislányának a babája maradt a kabinban, hanem sok száz, ezer bőrönd, táska, csomag, hajókoffer, mindenféle érték ládája és ládikája is. Mindenki éppen csak annyit vihetett magával, amit felvett. Kivéve a gyerekeket: számukra a mamák pokrócot, plédet, élelmet is magukhoz vehettek.

De minden más tiltva volt. A lehető legnagyobb utaslétszámmal terhelték a kuttereket. Ezért is nem volt szabad csomagokat az utasoknak magukhoz venni.

A búcsú minden esetben fájdalmas, kétségbeejtő, megdöbbentő volt. Maga a látvány félelmetes hatásával lenyűgözte, megriasztotta azokat, akik a hajón maradtak, de azokat is, akik már a csónakokban ültek.

Az imbolygó trágereken lengő csónakok, a vezényszavak, a rendelkezések, a fokozódó félhomály, a fénysorok kialvása, gyereksírás, búcsúkiáltások mind hozzájárultak ahhoz, hogy megdöbbentse még azokat is, akik – mint az evezősök – nem hagytak senkit a süllyedő hajón.

– Isten veletek! Vigyázzatok!

– Hé, csónakfedélzet! Kuttereket eresszétek! Eresszétek! A hajógépek némán álltak. A mélyből egyre nagyobb erővel lehetett hallani a bugyborékoló víz betörését!

Egy tiszt kétségbeesetten jelentette Smith commodoré-nak:

– Egymás után roppannak, Sir, a válaszfalak!

De a commodore nem hallott semmit. A Commodore csak nézett, a csónakokra meredt üveges szemekkel, végsőkig elkeseredve. Ez lett a Kék Szalag elnyerésének vége! A D fedélzet pereme mellett állt, két leeresztésre váró kutter között. És tisztelgett. Sapkája ellenzőjéhez tartotta reszkető ujjait. Szeméből könnyek hulltak.

Akik a közelében álltak, hallották, hogy egyre mormogja:

– Bocsássatok meg, bocsássatok meg!

Ugyanakkor Murdock kapitány mindent elkövetett, hogy se nő, se gyerek ne maradjon a halálra ítélt hajón.

És küzdött azokkal, akik életüket akarták menteni.

Tudta, hogy vannak becsületes, kemény férfiak, akik nem is kísérlik meg, hogy helyet szorítsanak maguknak a csónakokban. Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde, egész idő alatt a bárban ült, nyugodtan várta az elkövetkezőket.

– Őn az elnök szárnysegéde – mondták neki –, követelje, hogy csónakba szállhasson!

– Nem – mondta Butt –, katona vagyok, és tudom, mi a kötelességem!

Stead, a híres Nobel-díjas békeapostol, feleségét besegítette az egyik csónakba, utána búcsút intett a távozónak, és visszatért a nagy szalonba.

– Ülik, hogy nyugodtan bevárjuk a Carpáthiát! – hangoztatta.

Igen, voltak hősök is az utasok között. Nagyon sokan. A jó példa mindig hat, különösen a bátrak példája. De akadtak mások is, gazdagok, akik óriási összegeket ígértek, ha beülhetnek a csónakba.

– Senki! – üvöltötte Murdock. – Senki! Emberek, elő a fegyvert, és lőni, ha kell!

Murdock egyszerre csak rádöbbent valamire. Hol az a gyerek, akit megismert, és aki oly talpraesetten viselkedett?

Ahogy végigment a D fedélzet nyitott galériáján, gyorsan ellenőrzött mindent. Szeme vizsgálódva figyelte az evezősöket, az utasokat, a csónakok felszerelését; egyre nagyobb aggodalommal kutatott a fiú után.

Még csak a nevét sem tudta!.

Csak annyit, hogy hasonlít legkisebb fiához. Hol van? Hova lett? Arra emlékezett, hogy mondta neki: jöjjön az árbocőr értesítése után hozzá, fel a Hídra. De nem jött.

Ejnye, az árbocőr!

Lowe csónakjai már kúsztak lefelé a tartókon. Roppantak, recsegtek a kötelek.

De a hajó bal oldalán még csak most kezdték meg a kutterek elszabadítását a D fedélzettől. – Hórukk, vigyázz!. Hórukk, vigyázz!. Engedd!. Csáklyákkal igazíts!.

– Hé, Lightholler, hogy hívják az árbocőrt, aki észrevette a jéghegyet? – üvöltötte a zsivajban Murdock a másodkapitánynak, aki az első csónakban ült, és onnan intézkedett.

– Fleet! Fleet a neve! Amott van, Fleet!

A kutter orrában állt Fleet, a leeresztő csigasor kampóit őrizte, nehogy elakadjanak.

– Fleet, hé, ember, hol a gyerek?

Murdock egészen a korlátra hajolt. Tölcsért csinált a tenyeréből, mert a szócsövet már átadta az egyik kormányosnak.

Fleet teljes torokból kiáltotta:

– Jant kérdi, kapitány, aki velem volt az árbocon?

– Azt hát, hol van?! Fleet nem teketóriázott.

Egy ugrással a kutter peremére lépett, onnan az eresz-tőkötél segítségével a D korlátjára.

– Ugorj be helyettem, cimbora! – kiáltott egyik társára, aki boldogan foglalta el helyét a csónakban.

Tisztelgett.

– Kapitány, nem látta Jant?

– A túlsó oldalon nem láttam – mondta gyorsan Murdock. – És itt?

– Itt meg én nem láttam, uram! Azt hittem, hogy a túlsó csónaksornál lehet.

Fleet odakiáltott Lighthollernek:

– Maradok, uram, mert van egy kölyök, aki a szívemhez nőtt, és nincsen a csónakokban!

Lightholler bosszúsan intett. Mondott is valamit, de azt már senki nem értette. A kutter tartókötelei és csigasora felsivítottak. Velük együtt a többi is.

A C fedélzetről, a nagy szalon ajtajából szétáradt a „távozók dala", az ősi skót dal, amit a helyén maradt zenekar játszott rendületlenül, majd átvettek azok, akik a hajón maradtak:

Auld lang syne.

A jeges éjszakában, süllyedő hajóról, a távozó csónakok után szállt a búcsúdal.

Smith parancsnok a korlátnak támaszkodott. Nézte, nézte a vízre érő csónakokat, a csónakok orrán és tatján világító lámpásokat, az imbolygó fénybogarakat. Rázta a zokogás. Az öreg ember teljesen összetört. Amikor Bruce Ismay a hajó irataival, értékeivel mint ügyvezető igazgató – akinek majd jelentést kell tenni a történtekről – csónakba készült szállni, előbb elbúcsúzott a commodorétól.

– Sajnálom, Sir, de vesztettünk – mondta Bruce Ismay, most már elég higgadtan, mivelhogy ő is a távozók között lehet. – Biztos vagyok benne, hogy a Carpathia idejében ideér. Sajnos, bíróság előtt kell felelnünk, ez már így szokás. Ön majd mint szakember áll a bíróság előtt, én csak mint tanácsadó. Isten vele, Smith uram!

A White Star nagy tekintélyű ügyvezető igazgatója még a búcsú pillanatában is azon törte a fejét, hogy kiút vár rá a felelősségrevonás alól.

A commodore rá se nézett arra az emberre, aki kiagyalója, kitervelője volt a szörnyű kalandnak.

Az egyik tiszt rákiáltott Bruce Ismayre:

– Kotródjon, uram! A bíróság tudja a kötelességét! De akik eddig meghaltak, azokat nem támasztja fel senki!

Emberek csoportjai hajoltak ki a korlátokon, amikor a csónakok eltávolodtak a hajótól.

Auld lang syne...

De elhalkult a dal, elhalkultak a búcsúkiáltások is.

Időnként a csónakok orrlámpásait megforgatták, üdvözlésül.

– Hahó, Titanic, hahó!

A hajóról olykor-olykor a levegőbe emelkedett egy-egy röppentyű, amire nem jött válasz a közeli Californianról.

Hétszáznál több embert vittek el a kutterek.

És közel ezerötszázan maradtak a hajón!

Lightholler és Lowe azt a parancsot kapták, hogy a tizenhat kutter és mentőcsónak maradjon együtt, és igyekezzenek a Carpathia közelébe érni minél előbb. Időnként röppentyűket lőjenek fel abból a maradék készletből, amit sikerült megmenteni a csónakok részére.

Amikor a bárkák elindultak, a Híd összesen hét röppentyűvel rendelkezett! A többi – sok száz piros, zöld, sárga, fehér rakéta – az egyik elárasztott raktárban pusztult el. És amikor a csónakok fénybogarai már alig látszottak, és a hangok is valószínűtlennek tűntek (Hahó, Titanic, hahó!), többen észrevették, hogy egy ember zuhan le a csónakfedélzetről. Zuhan a mélybe, a fedélzetsorok előtt – be a tengerbe.

Belevágódott és eltűnt, mint a súlyos kődarab!

Voltak, akik látták, hogy Thomas Anderson, a hajó tervezője felugrott a csónakfedélzet korlátjára, belekapaszkodott az egyik csónakdaruba, és kilendítette magát. Senki se tudta megakadályozni pusztulását, ami legfeljebb egy órával előzte meg büszkeségének, a Titanicnak tragédiáját.

Mielőtt Murdock elhagyta a D fedélzetet, parancsot adott Fleet jelzőmatróznak, aki joggal kiérdemelte a másodparancsnok elismerését:

– Mi történhetett a fiúval, nem tudom. Kutassa fel, Fleet! A Hídon leszek.

És már rohant is felfelé a lépcsőn, eltaszítva maga előtt mindenkit. Az elektromos gépek mérnöke közölte vele az imént, hogy áram, és így világítás vagy bármiféle áramszolgáltatás legfeljebb percekig lesz csak.

Utána sötétség borul a hajóra!

Fel a távírószobába! – vert Murdock kapitány szíve. – Világgá kiáltani a hajó nagy sikolyát!

Murdocknál jobban talán maga Thomas Anderson sem ismerte a hajó tervrajzát. Anélkül, hogy módja lett volna megállapítani a hajó sérülését – amire sem idő, de még inkább lehetőség sem jutott –, a parancsnokhelyettes tisztában volt vele, ha megszűnik az áramszolgáltatás, akkor a vég – a süllyedés! – gyorsan bekövetkezik.

Az áram segítségével dolgoztak a pumpák, minden szivattyú, ami azt jelentette, hogy ahol addig nem tudott a víz teljes erővel betörni, de egyébként jelen lett volna, ott mostantól kezdve mindent eláraszt és továbbhalad!

Murdock tehát rohant fel a lépcsőn, valójában maga sem tudta, miért, hiszen hiába kérnek, könyörögnek segítség után, a jó szolgálat előbb úgysem érkezhet a tragédia helyére.

És mégis!

Ahogy a csónakfedélzetre ért, első tekintete a Hídnak és a kéményeknek szólt.

Még a lélegzete is elállt.

A Híd is ferde, a kémények is ferdék, az árbocok is ferdék!

Egy bizonyos dőlés után a Titanic vagy felborul, mint a kádban a gyerekek játék hajója, vagy megindulnak a belsejében a még eddig nyilvánvalóan el nem szabadult gépek, kazánok, terhek, leszakadó vasalkatrészek, de mindenekfelett a tüzelőrakomány, és akkor az eleven erő rombol, tör, zúz, és igyekszik egy helyre, a hajó súlyosan sérült orr-részébe tömörülni. Márpedig akkor fejtetőre áll a hajó!

Murdock valósággal betört a marconisták munkaszobájába.

Phillips és Bride – jól látszott rajtuk – a végsőkig kimerülten dolgozott a készüléke mellett. Arcuk elnyűtt, meggyötört volt. Magukra hagyatva élték itt perceiket a távírószobában.

Ekkor már elárasztották őket a hajók hívójeleikkel.

A Race-fok, Új-Fundland legnagyobb és legteljesebb jelzőállomása tízpercenként tette fel a kérdést, mi a helyzet a Titanicon.

Az Olympic, a Carpathia, a Virginian, az úton levő Mauretania állandóan működtette a vevőkészülékeit. Ugyanígy a többi, távolabbi vonalon haladó hajó is. Mi van? Bírjátok tartani magatokat?

Thomas Cottam kétségbeesetten, elkeseredve működtette vevő– és adókészülékeit.

– Teljes gőzzel haladunk!. Rostron kapitány üzeni: tartsatok ki!. Fényszóróink működnek!. Vigyázunk a csónakokra!. A Carpathia orvosa kéri a Titanic orvosát, mentsen meg annyi kötszert, amennyit tud, mert kevés a kötszerünk!

Murdock gyorsan átfutotta a táviratokat. Legalább jutott idő, hogy kifújja magát. Hátát az ajtófalnak vetette, úgy pihent néhány pillanatot.

– És a Californian? Bride legyintett:

– Semmi, Sir, semmi! Alusznak és állnak!

– Őrjítő – nyögte Phillips –, alig lehetnek ide húsz kilométerre! Csak azt nem tudjuk, merre. Még csónakot is lehetett volna kiküldeni.

– Gondoltam erre – szólt fáradtan Murdock. – De sem a helyet nem adták meg, sem a pontos távolságot. Így van, Bride?

Bride bólintott. Murdock előbbre lépett.

– Adják le. kérem, adják le az eddigi segélyjelek helyett. adják le a mi, végső kiáltásunkat. Elakadt a hangja. Ebben a pillanatban megjelent előtte az otthon. A kora reggelben a konyhán

foglalatoskodó feleség, aki feltétlenül arra gondol, hogy– ma fut be New Yorkba a Titanic. És látta két fiát, akik kivétel nélkül minden reggelen, különösen iskolába menetel idején, ásítozva, nyújtózkodva kínlódnak az ágy szélén.

– Phillips, Bride, figyeljenek! Adják le ezt a három betűt: S. O. S.! Minden angol ismeri a régi angol imát: save our souls. mentsétek meg lelkeinket!

Elcsuklott a hangja. Szokása szerint lekapta sapkáját. Megtörülte a belső bőrszalagot.

– Adják le!

Bride ráhajolt a kopogtatóra.

– S. O. S. Titanic!

Keze idegesen rohant a billentyűkön. S. O. S.

Save Our Souls! Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg! Mentsétek. S. O. S.

S. O. S. Titanic! S. O. S. Titanic! S. O. S. Titanic! Titanic! Titanic! S. O. S.

Mentsétek meg lelkeinket! Save Our Souls! S. O. S. Titanic! Az ajtó kinyílt. Jan lesett be a küszöbön.

Murdock ránézett a gyerekre. Miért maradt ez a bolond gyerek a hajón? Istenem, miért?! Ha más lenne a helyzet, megérdemelné, hogy jól elverjék. De így?.

A kapitány karja kinyúlt. Erős ujjai átfogták a gyerek vállát. Magához húzta Jant, mint apa a fiát.

– Kisfiam – suttogta, és úgy érezte, hogy a maga fiait tartja a karjában.

– Nem akartam elhagyni a hajót – tekintett fel a parancsnokhelyettesre Jan. – Tengerész akarok lenni.

S. O. S. Titanic!

Ebben a pillanatban, abbamaradt a zúgás, brummogás, zakatolás, a billentyűk kopogása.

Kialudt a villany! Megszűnt minden elektromos kapcsolat!

Sötétség lett, csak az apró, olajjal működő kis biztonsági lámpás világított.

A közel ezerötszáz ember kiáltása – fedélzetről, kabinokból, helyiségekből – mint hatalmas sóhaj szállt tova a tengeren.

Save Our Souls!

Mentsétek meg lelkeinket!

S. O. S. Titanic!

9. CSEND AZ ÓCEÁNON

A csónakba szállást megelőző eseményeknél Jantól akkor váltunk el, amikor a Mike nevű matróz – több társával együtt – azon mesterkedett, hogy a megzavarodott, tétova, kétségbeesett utasok közül a nők és gyerekek egy csoportját a D fedélzetre terelje.

Jan fejében akkor egyvalami járt szünet nélkül: szabadulni a kemény kezű matróz markából!. Mert Mike is azok közé az emberek közé tartozott, aki, ha parancsot kap, azt tűzön-vízen keresztülviszi. Rábízták a rúgkapá-lódzó gyereket, hát nem engedte el.

– Ha sokat ráncigálsz, szájon váglak, fiam! – nyugtatta a matróz kedélyesen a fiút.

Pedig szabadulni kellett, mert Jan elsősorban Fleet barátjával akart találkozni, azután feljutni a Hídra, jelentkezni a parancsnokhelyettesnél, s végül benézni a távírószobába, a marconistákhoz.

Rövid három-négy nap után, íme, már három ilyen kitűnő barátja volt: Fleet jelzőmatróz, Bride távírász s Murdock kapitány!

Az a néhány perc, amit Mike matróz társaságában kényszerült eltölteni, igen gyorsan meggyőzte, hogy erőszakkal, panaszkodással, nyafogással ennél az embernél nem jut semmire. Mike vasmarka nem engedte el.

– Uram – kezdte Jan, amikor a csapat megállt, mert a szűk folyosón továbbjutni nem lehetett –, uram, nyugodtan elengedhet. Megyek magukkal, majd csak találkozom valahol a barátommal.

Mike lenézett a gyerekre.

– Látod, mégiscsak akad ott ész, amit a fejednek neveznek. Aki azt mondta, hogy asszonyok, srácok, mars a hajóról, jól mondta. Őrüljetek neki, ha elmehettek. Igaz-e, asszonyság?

A megszólított, sálba bagyulált, két kisgyerekét magához szorító nő nem felelt, csak bólintott.

Mike tovább kedélyeskedett. Az az emberfajta volt, aki a legnagyobb bajok közepette sem zökken ki rendes mivoltából.

Kedélyeskedett Jannal, a körülötte állókkal, amíg tartott a kényszerű bezártság.

– Tudod, kisöcsém el se képzelhetsz annál nagyobb örömet, mint ami rád vár! Mentőcsónakba szállhatsz! A Titanic mentőcsónakjába! És méghozzá az Atlanti-óceánon! És méghozzá éjjel, és méghozzá a süllyedő Titanicról! Mert süllyed ám ez a bárka, fickó, nekikoccant egy jégdarabnak!

Így vihorászott Mike matróz, egy cseppet sem nyugtatva a körülötte állókat, de annál inkább önmagát.

Annyira elragadta a beszéd, a kedélyeskedem meg hát az, hogy mindenki bámulja vidám kedvét a szomorú hangulatban, hogy egy-két perc alatt elfeledkezett Janról.

Jan pedig igyekezett minél előbb elfeledkezni a locsi-fecsi Mike matrózról.

Hátrább, egyre hátrább húzódott a lábak, derekak, csomagok, pokrócok, nyöszörgő gyerekek között.

Azt sejtette, hogy előre, a D fedélzet folyosója felé nem mehet. A felsőbb fedélzetre vezető lépcsőgalériát sem tudja elérni, hiszen egyre többen torlódnak ott össze. Jan jó megfigyelését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy viszonylag igen gyorsan tájékozódott a Titanic útvesztő rengetegében. Naponta többször is megtette azt, hogy fedélzetsorról fedélzetsorra ment, és igyekezett eltalálni – az irányjelző táblák és a fedélzetsorokat feltüntető betűk leolvasása nélkül –, hogy hol és merre jár.

Így lassacskán megismerte az „emeleteket", a kabinsorokat, a különböző éttermek, szórakozóhelyiségek, bárok; ivók, könyvtár, kápolna, uszoda, konyhák, raktárak helyét. Amikor hátrált, lassan kikerült Mike látóköréből, és jámbor képpel azon mesterkedett, hogy kijusson a gyűrűből, ahol egyetlen gyerek nyomakodása, mászkálása mégsem volt feltűnő. Tudta, mit akar elérni.

Alig néhány kabinajtóval odébb kell lenni – vélte Jan – annak a kis oldallépcsőnek, ami a hajó könyvtárához és a postahivatalhoz vezet. Ez az utóbbi két kis helyiségből állt, itt dolgoztak a postások, éppen úgy, mint bárhol a szárazföldön. Pecsételték a leveleket, eladtak bélyeget, levélpapírt, borítékot, levelezőlapot, amiknek legtöbbje a Titanicot ábrázolta, amint befut a kikötőbe.

Jan ide igyekezett, mert azt is tudta, hogy innen, ugyancsak egy oldallépcső segítségével, feljuthat a külső sétafedélzetre, ahonnan már gyerekjáték elérni a csónakfedélzetet, s onnan a Hidat. Arról eleve letett, hogy kutasson Fleet után, hiszen biztos volt benne, – hogy a barátja nincsen a szállásán, elvégre, kötelessége őt is a Hídra szólítja.

Jan tehát amúgy indián módra, mint odahaza jól megtanulta, a lehető legkisebb feltűnéssel, összehúzódva, a „tedd magad apró verébbé" elv alapján csúszott, kúszott egyre hátrább, egyre távolabb azoktól, akiket a D fedélzetre irányítottak.

Ideje is volt ennek az ügyeskedésnek, mert a csoportok meglódultak, s Jannak minden erejére szüksége volt, nehogy a nem kívánt irányba sodorják a mellette elhaladók.

– Kölyök, hé – ordított rá egy tengerész –, errefelé van a helyed!

– Megyek, csak várom a mamámat, itt van a kabinban! – kiáltotta vissza Jan, amikor a tengerész már-már nyúlt feléje. – Megy a mamám is!

– Sietni, igyekezni, nincsen sok idő! – ordította egy hang.

Még nagyobb lett a zavar, az izgalom, mint előzőleg, És ez kedvezett Jannak.

Kabinajtótól kabinajtóig hátrált, és már úgy érezte, nem találja a keresett kis falépcsőt, vagy rosszul tájékozódott, mert egyik jól ismert vörösbarna kabinajtó a másik után sorakozott.

Valaki egy táskát vágott a fejéhez, a következő pillanatban úgy oldalba lökték, hogy a lélegzete is elállt.

– Félre az útból, félre! – bömbölte egy tengerész a fülébe. – Mars innen, kölyök!

Jan hátravágta magát, hogy elkerülje a lökéseket, az ütéseket, s azt, hogy eltiporják.

– Vigyázzanak, lassabban!

– Emberek, gyerekek vannak itt!

– Hé, kíméletesebben!

– Az ördögbe az erőszakosokkal! Jan lehuppant.

Végső erőfeszítéssel tartotta fenn magát, szinte szemben azzal az eleven erővel, ami előre, egyre előbbre nyomakodott a szűk folyosón.

Minden irányból – az első és a magasabban fekvő fedélzetekről – erre szorították azokat, akiket a csónakokban akartak elhelyezni.

Amikor Jan lehuppant, fellélegzett.

Elérte a keskeny, csinos, mahagónira fényezett lépcsőt.

Ilyesfélét érezhetett Monte Cristo gróf, amikor If várából elszabadulva hajóra emelték, vagy Sándor Mátyás, amikor megszökött börtönéből. Végre!

A távolból – vagy csak képzelte? – Mike matróz éles, hajókürtre emlékeztető hangját hallotta:

– Hol az a gyerek! Hol van?!

Elmosolyodott. No, Mike matróz, most kereshetsz!

Felbotorkált a lépcsőn, azzal a szándékkal, hogy a fordulónál továbbmegy, fel a sétafedélzetre. Drukkolt keveset, hogy a melléklépcső felső ajtaját bezárhatták, de bízott a szerencséjében.

A fordulónál fénycsík világított a négyszögletes, piros szőnyegre.

Jan meglepődve látta, hogy a postahelyiségben dolgoznak. Éjszaka volt, lassan hajnal, és a posta nyitva van!

A sötétbarna egyenruhás postások, egy idősebb főtiszt és egy fiatalabb tiszt, elmerülve munkálkodtak a hosszú asztalnál. Jan beköszönt:

– Jó estét!

Az idősebb postás felnézett, nevetette:

– Az ugyan már elmúlt, de sötétnek sötét van. Mit akarsz?

– Semmit – dadogta Jan, és elszontyolodott: ekkor vette észre, hogy a lépcső végén, amit a kiáradó fény jól megvilágított, a fedélzetre nyíló ajtó le van zárva. – Éppenséggel semmit. Azazhogy valamit.

Most már az agya gyorsan kapcsolt.

Belépett a helyiségbe, amit bélyeg, ragacs, bélyegzőpárna szaga töltött meg, mint a világ bármely részén a postahelyiségeket.

Az idős postás elé állt.

Az a szemüvege mellől felnézett.

– Talán segíteni jöttél? Elkelne. Látod, minden zsákban levél van, és a leveleknek el kell jutni a céljukhoz! Még akkor is, ha megállt a hajó. Nos?

Jan megint csak elmosolyodott. A barátságos postás jókedvre derítette.

– Nem azért jöttem, bácsi. Ismeri Murdock kapitányt? A postás megigazította szemüvegét

– Ismerem, adott már fel több levelet nálam.

– Ő a nagybátyám – nyelt nagyot, igen nagyot Jan. – Hívatott a Hídra. De nem tudok másként odajutni, csak errefelé.

És kimutatott az ajtón.

A fiatal tiszt is felnézett. Eddig elmerült a levelek szortírozásában.

– Tele vannak a folyosók, mi? – és a főnökére tekintett. – A mentőcsónakokba irányítják az– utasok, egy részét

– Igen, igen, így van – bólogatott Jan„ – Ezért nem tudok feljutni a Hídra.

– Persze – mosolygott az idős postás – szeretnéd, ha kinyitnánk az ajtót?!

Jan biccentett.

– Igen.

– Megérted, hogy zárva van az ajtó! Éjszaka idején se könyvtár, se posta. De ha akarod, kivételesen felveszünk tőled levelet.

Jan nevetett.

– Már megírtam.

– Akkor ott van valamelyik zsákban. Majd a segítségünkre jövő Carpathia viszi el a zsákokat. Azért is csinálunk rendet. No, menj, a társam kinyitja az ajtót.

Jan meghajolt.

Az ajtónál a fiatal postás ráveregetett Jan vállára.

– Mondd meg a nagybátyádnak, hogy Dick Carters üdvözli.

– Ismeri?

– Meghiszem azt! Együtt szolgáltunk az Olympicon. Onnan jöttem át én is.

Kituszkolta az ajtón.

Jan tehát kijutott a hátsó sétafedélzetre, vagyis a B fedélzet végére.

Innen már gyerekjáték feljutni a csónakfedélzetre.

A folyosók áporodottsága után jólesett a friss, éles levegő. A kabinokat, a fedélzetsorok belső részét ellepte a füst, a korom, a gőz fojtó szaga. Akik ott tartózkodtak, észre sem vették már a levegőtlenséget. Áramkímélés miatt a szellőzőberendezéseket, a ventillátorokat is leállították.

Jan nagyot lélegzett. De továbbindulni mégsem mert. Ahogy kihajolt a szélvédő mögül, két emeletsorral lejjebb látta a D fedélzetsornál a csónakokat. Három csónakot tudott jól kivenni. Mindegyikben ültek már, és még mindig tuszkoltak be egy-egy asszonyt, gyereket. Felette lábak dübörögtek, kiabálás, vezényszavak hangzottak:

– Tartsd!. Lassan ereszd!. Vigyázz!. Fékezd a darucsigákat!

Jan úgy döntött, hogy vár. Nem indul el, inkább behúzódott a bal oldali, nyitott feljáró alá. Félt, hogy észreveszik és leviszik a D fedélzetre, hogy berakják valamelyik csónakba! Miért ez a zenebona, csónakba tuszkolása embereknek, meg mindenféle kiabálás, rémüldözés, sírás-rívás, amikor útban van a segítő hajó, a Carpathia? Ezt Jan sehogyan sem értette. Megtapogatta az iránytűt, a helyén volt. Megigazította a bolcnis légpisztolyt, az is a helyén, az öves sportkabát alatt, a nadrágszíjnál volt. A napló meg a zsebben, illő helyen. Elhatározta, ha beírhatja a mai eseményeket, ezzel kezdi: „Életem legizgalmasabb napja, ilyen még egy nem lesz. "

Árnyékok vetődtek a lejáróhoz. A lámpák és a csillagok fényében (a hold lejjebb szállt, és a felhők takarták) több férfi közeledett.

Jannak még a lélegzete is elállt.

Tengerészek voltak, felfelé tartottak a csónakfedélzetre.

Kettő közülük a lépcsőnél megállt. Az egyik a vasmarkú Mike matróz volt.

– Soha, komám, soha ilyen népség! – nevetett Mike. – Nyivákolnak, riadoznak, bőgnek, rimánkodnak! Volt köztük egy kölyök, az meglógott előlem!

Valamit mondott a másik, mert Mike újból nevetett.

– Mindegy, na! Gyújts rá! Nem szabad, de hát most vízözön! A hajónak se lett volna szabad nekimenni a jéghegynek! Van ott fent elég pasas, leeresztik a ladikokat, Mi meg szívjuk el a pipát!

Csendben maradtak. Jan érezte a dohányfüst csípős, nehéz szagát.

Idegességében már reszketni kezdett. Fázott, vagy csak türelmetlen volt? Már arra gondolt, hogy kiugrik a lépcső alól, és felvágtat a csónakfedélzetre, ahol elkeveredhet a sok ember, kürtő, szellőztető, csónakfelszerelés között. De végül is dobbantak a lábak, és a két tengerész továbbment. Nehéz lépteik alatt dobogott a vaslépcső.

Jan előlopakodott. Felnézett, majd megint lefelé.

A csónakok már a vízen voltak.

Jan elérzékenyedett: ének hallatszott az éjszakában. A zenekar is játszott.

Auld long syne...

Ugyanakkor boldogan vert a szíve.

A hajón maradt. Minden kapitány a hajóján marad, és ez illik minden tengerészhez is! Murdock úr majd biztosan azt mondja: „Na, fiam, stramm legény vagy, méltó arra, hogy közénk kerülj!" Biztosan ezt fogja mondani, ábrándozott Jan, amikor a magasból elnézte a csónakokat, és hallgatta a búcsú dalát, ami oly szívhez szólóan hangzik még annak is, aki nem akarja, hogy fájjon a szíve a búcsútól.

Jan nem akarta.

Jan azt akarta, hogy bátor legyen, hogy elmondhassa majd odahaza: félt az ördög, de nem én! Mitől féltem volna? Attól a kis léktől, amit kapott a hajó? Vagy attól, hogy elterjedt a hír, süllyedünk?. Pedig nem azt mondta mindenki, hogy nem süllyedhetünk el? Még az öreg, nagy szakállú parancsnok is, aki letagadta a jéghegyeket Murdock úr, a helyettes előtt. Igaz, Murdock úr félt a jéghegyektől – vélte Jan a csónakokat nézegetve –, félt, mert különben nem tagadták volna előtte két hajó jégveszélyt jelző hírét!. De ha Murdock úr félt?. Itt Jan nem folytatta tovább elmélkedését.

Murdock úr! Valóban ideje lenne már megmutatnia magát, hogy komolyan vette a nagy ember hívását, és nem viselkedett méltatlanul. Főleg tengerészhez méltatlanul.

Még elnézte egy ideig a távolodó csónakokat, a lengő, libegő fénypontocskákat.

Most már megláthatja akár Mike is – gondolta.

Kibújt a lépcső alól. Egy kéz nehezedett a vállára.

– Hahó, Fiókcápa!

Fleet volt, a derék, kedves Fleet.

Jan megfogta a kérges, kemény kezeket.

– Végre, Fleet úr! Már, azt hittem, hogy elvesztettem! Fleet nevetett.

– Én is azt hittem! Hanem te jól megcsináltad! Ha nincsen Murdock kapitány, most ott. nézzed, amott ni, ladikáznék! Ő szólított ki az egyik bárkából, hogy keresselek meg!

– Nem akartam elmenni – dadogta Jan. – Inkább elbújtam.

– Elég baj, Fiókcápa! Így azután most együtt leshetjük mikor kap be nagybátyád, az igazi cápa!

Ezzel intett:

– Gyerünk a Hídra! Jelentkezni!

A csónakfedélzeten még nyüzsögtek az emberek. Tengerészek, férfiutasok, akik a csónakok vízre eresztésénél segédkeztek. Jan meglátta vasöklű ellenfelét. Mike matrózt, az pedig ugyanakkor Jant. Mike tátott szájjal bámult a gyerekre és a mellette haladó tengerészre.

– Ez itt a barátom! – kiáltott a csodálkozó tengerészre –, megyünk a Hídra, ahol várnak!

Mike egy szót sem szólt, csak a szemét meresztgette, mint aki kísértetet lát.

A Hídnál az őr a csónakfedélzet túlsó oldalára, az első kémény elé mutatott.

– A marconistáknál találjátok. De ügyeljetek, mert harap.

A szikratávíró-állomás deszkaajtaja nyitva volt.

Előbb Fleet, azután Jan nézett be az üvegen.

Bride is, Phillips is a ládán ült, kezük a kopogtatót mozgatta.

Murdock mögöttük állt, elmerülve, mint aki máshonnan nem várhat már segítséget, egyedül csak az akkori idők nagy találmányától, a Marconi-készüléktől.

S. O. S. Titanic!

Menteétek meg telkeinket!

Ennyi minden történt Jannal, amíg megvalósíthatta vágyát: jelentkezni Murdock kapitánynál, és amíg újból viszontláthatta másik barátját, Karold Bride távírászt?

Hogy a zordon, rideg embernek kikiáltott, előkelőskö-déshez nem szokott, valóban nyers Murdock mennyire nagy jellem volt, más se bizonyítja jobban, min»t az, hogy élete, szolgálata legsúlyosabb pillanatában, amikor tudottá vált, hogy a hajó legsúlyosabb ütését kapta, képes volt egy gyerekkel törődni.

– Nagy baj, hogy a hajón maradtál, fiam – mondta a parancsnokhelyettes, amikor Jan őszintén bevallotta bűnét. – Itt nem maradhatsz! Édesanyád van, és az édesanyád vár! Kell, hogy az ő kívánsága megvalósuljon.

Gyufa lobbant. Phillips meggyújtott egy, majd még egy mécsest.

– Itt már tennivaló nincsen – nézett gyorsan körül a kapitány, és elővette zsebóráját. – Se hangunk, Se szavunk többé! Ezért hát írják be, kérem, a naplóba: adás és vétel megszűnt az áram megszűntével, éjfél után egy óra huszonkét perckor.

– Igenis – suttogta csüggedten Phillips. Murdock kapitány a gyerek vállára tette a kezét.

– Gyere velem a Hídra. – Majd a férfiakra nézett: – Maguk is!

Valósággal kiszaladt a helyiségből. A többiek követték.

A Hídon már ott tartózkodott Smith parancsnok, Bruce kapitány, többen a tisztek közül, közöttük Lund hadnagy is. Lightholler és Lowe hiányzott. Ők már a szabadulás felé eveztek.

Riasztó, félelmetes látványt nyújtott a Híd.

Néhány karbidlámpa lobogott a gyenge szélfúvásban, több olajlámpás pislákolt, és – honnan, honnan nem – a felépítmény bal oldali bejárója felett egy bányászlámpa lengett.

Nem emberek, hanem kísértetek mozogtak a Hííd nyitott részén. Árnyékok, árnyak.

– Mit tegyünk?

Smith parancsnok hangja remegett. Az öreg ember láthatólag magához tért. Leszámolt mindennel. A megdöbbenést, a szégyent, a megalázást, a bukást felváltotta a teljes keserűség és a szomorúság. Tudta, hogy mindennek vége, Nemcsak az ő és a hajója életének, hanem mindazoknak is, akik itt maradtak. Erős akart lenni, nehezen ment. De azért ő is reménykedett. Ezt a reményt Murdockban vélte felfedezni.

Közel lépett ahhoz az emberhez, aki iránt órákkal ezelőtt még megvetést, lenézést érzett.

– A Carpathia? Van újabb hír róla?

– Jön – válaszolta Murdock. – De.

– Őn is így gondolja?

– így^!

– Tehát?

– Mást nem tehetünk, mint ellenőriztetjük a mentőmellények és a mentőövek kiadását. Kérem, Sír, adja ki a parancsot a tiszteknek: hirdessék ki, hogy mindenki jöjjön a B, a C, a D fedélzetekre. Minden lámpást hozzanak ide. A legénység igyekezzen segíteni a legjobb tudása szerint. És közöljék, hogy a Carpathia közel van már!

Meglepő, de így igaz: aránylag nagy nyugalom uralkodott a hajón. A bárban, az étteremben szólt a zenei A Titanic muzsikusai a helyükön maradtak. A sötétben, a félhomályban tengerészek, hajószemélyzet csomagokat cipelt még elérhető raktárakból, és helyezett el biztonságosabb helyeken. Így kerültek a csónakfedélzetre a postazsákok százai, az utasok koffereinek tömegei is.

Voltak, akik ajtókból, padokból tutajokat szerkesztettek, abban a reményben, hogy ezek majd fenntartják őket. De az okosabbja ettől is elállt. Hogyan eresztik le erről -az, óriásról ezeket a tákolmányokat? Ha pedig süllyed a hajó, mindent maga alá szív, elnyel, mint óriásország óriás tengerének óriás bálnája.

Mielőtt Murdock kapitány Jan sorsa felett döntött volna, belépett a Híd zárt részébe, a parancsnoki felépítménybe. Elemes zseblámpáját felgyújtotta, körülnézett. Halott volt a Híd. Minden műszer némán, mereven, értelmetlenül meredt a parancsnokhelyettesre. A két kronométer és a kettős kerekű kormányszerkezet küzdött még az életért. A kronométerek rendületlenül ketyegtek, a kormánykerekek lassan, komoran lendültek erre, amarra.

Murdock a műszerfalhoz lépett. Szokás szerint megnézte a légsúlymérőt, a biztonsági aneroidot, a külső hőmérőt, de főként a dőlésmérőt, ami a hajó kilengését vagy elhajlását jelzi. A tragédia bekövetkezte óta nem nézett erre az eszközre, szándékosan, mintegy elriasztva magától az újabb aggodalmat. Most megnézte, és azt látta, amit várt: a klino-méter 25 fokos elhajlást mutatott. Ez az elhajlási fok még nem tragikus, ha a műszer viharban mutatja, mert kiadósabb orkán, hullámjárás idején előfordul a 35-38 fokos elhajlás is. De ha áll a hajó, akkor már a 25 fok is ijesztőnek mondható. A fokjelző mutató remegése azt mutatta, hogy az elferdülés fokozódik.

Elérkezett tehát a Titanic ahhoz a ferdüléshez – állapította meg Murdock kapitány –, amikor még járni tehet a fedélzeteken, a folyosókon, de nem sokáig. Ugyanakkor megállapított még valamit: bámulatos, csodálatra méltó az utasok, a hajószemélyzet bátor viselkedése. A higgadtak, a józanok hatása alatt van az. egész hajó. A lehető legokosabb cselekedet volt eltávolítani a nőket, az időseket, a gyerekeket. A férfiak helytállnak magukért, és pontosan tudják: nincsen más hátra, mint várni – élet vagy halál! Az élet, ha jön a Carpathia, és, a halál, ha késik. „Ha az utóbbi következik be, akkor a Titanic hőseire büszke lehet az emberiség!" – suttogta Murdock, ahogy kinézett a középablakon az előfedélzetre. Egy zsoltár dallamai szálltak fel a Hídra a zeneteremből.

A csónakfedélzet és a fedélzetsorok őrei nyugodtan szívhatták a pipát, a cigarettát – most már szabad volt ez is –, nem került sor sem verekedésre, öldöklésre, fejvesztett pánikra. Majd amikor Murdock elővette a feljegyzési blokkot, hallani lehetett alulról a kiáltásokat:

– Fel, fel a D-re, C-re, a B-re! Fel, fel!

– Mentőöveket, mentőmellényeket felvenni!

– Felvenni! Felvenni!

Murdock a felhajtható, vasúti kocsikban használt és onnan ismert asztallapra tette a vaskos blokk-könyvet. Gyorsan, remegő kézzel, a kézilámpa gyatra fényében írta a következőt:

Rostron kapitánynak a Carpathián.

Kapitány, tudatom: amennyiben későn érkezik, a Titanic utasai felkészültek a búcsúra! Pániknak, embertelenségnek nyoma sincs. Várjuk a mentőhajót vagy a véget. Mindenki szeretteire és a hazájára gondol. Tragédiánk legyen biztató példa arra, hogy az utasszállítókon annyi mentőcsónakot helyezzenek el, amennyi alkalmas az utasok és a legénység elszállítására.

Isten legyen velünk, kapitány!

A Titanic fedélzetén, 1912. április 15-én, éjfél után 1 óra 30 perckor, az Északi szélesség 45. fok 46. percén, Nyugati hosszúság 50. fok 14. percén.

Murdock kapitány, másodparancsnok.

A papírlapot összehajtotta, s boríték helyett (hol is találhatott volna hamarjában?) – az egyik kormányos esőkőpe-nyének csuklyájába tekerte.

Kilépett a helyiségből.

Alig telt el néhány perc, Smith Commodore a gyerekkel beszélgetett. Talán Jan volt az első gyerek, akit az öregember az egész út alatt most megszólított.

– Egyedül utaztál?! – hüledezett a commodore.

– Egyedül! Talán a kapitány bácsi nem így tett volna az én koromban?

Smith arcán mosoly jelent meg.

– Megtettem! Bombayből küldtek a szüleim Angliába. Így lettem tengerész. És így jutottam el ide.

Murdock kapitány megjelenésével a beszélgetés abbamaradt.

– Engedelmével, Sir – szólt fojtott hangon a másodparancsnok a parancsnokhoz –, kiadnék egy rendelkezést.

Felemelte a fiú állát.

– Tengerésznek vallod magadat?

– Igenis!

– Tudod, hogy a tengerész engedelmességgel tartozik parancsnokainak?

– Tudom!

– Tehát szó nélkül engedelmeskedel? Jan eltökélten mondta:

– Igenis!

Akár az eskü, úgy hangzott a fiú kijelentése. Éjszaka volt, süllyedő hajón, pislákoló lámpácskák halvány fényében, megnőtt árnyékok közepette, a Híd oldallejárójánál, ahol fenyegetően, komoran magasodtak a kémények, mint a kialudt vulkánok.

– Igenis! – ismételte Jan.

A parancsnokhelyettes első tiszt most odaintette Lund hadnagyot

– Lund, a gumitutajok még itt vannak. Egyet, a legkisebbiket azonnal vízre teszik! A többi három itt marad, végső esetre. A tatfedélzet kémdaruján leeresztik a tulajt, utána ön, továbbá Fleet matróz, még egy matróz és maga, Bride, elindul a tutajjal. Tud evezni, Bride? A meglepődött, meghökkent távírász dadogott: – Igen. természetesen. igen, uram. Lund kihúzta magát.

– Sir, engedje meg, hogy itt maradjak. A commodore mellett a helyem, Sir, és.

Murdock valósággal rákiáltott:

– Egy szót se! Őn a legfiatalabb köztünk, valósággal gyerek! Megy! Őnök is mennek! Nincs idő a vitatkozásra! Remélem, Sir, helybenhagyja intézkedésemet! Egy gyerek itt maradt köztünk, de tovább nem maradhat!

Smith Commodore elismerően bólogatott.

– Mindent helyeslek, kapitány!

– Siessenek! Murdock Lundhoz hajolt.

– Igyekezzen minél előbb eltávolodni a hajótól! Isten önnel! – Hangosan folytatta: – Az irány: dél-délkelet.

Jan közbeszólt:

– Van nálam iránytű!

Murdock újból – ezúttal utoljára – magához húzta a fiút.

– Derék dolog, Lund hadnagy használni fogja. Most pedig add ide a kezedet, szorítsuk meg egymásét.

Jan megszorította. Úgy érezte, hogy hősi cselekedet részese, s ebben nem is tévedett. Meglepődve tapasztalta, hogy sírás fojtogatja a torkát, amit nagyon, de nagyon szégyellt. Hang se jött ki a torkán, amikor köszönnie kellett volna.

Ködfátyolon át látta, hogy Murdock kezet fog Bride táv-írásszal, Fleet tengerésszel s még egy emberrel. Aztán elővesz valamit, amit átad Lund hadnagynak. Lund tiszteleg, és megfogja Jan kezét.

– Gyerünk! Murdock kiabál:

– Clive csönakmester, azonnal tegyék vízre a kisebbik gumitutajt! Pokrócokat, innivalót is tegyenek bele!

Lebotorkál a vaslépcsőn, odalent megáll és visszanéz. Szeretné még meglátni a bálnavadászkapitányt, de ahogy feltekint, a ködösség tovább tart. Ó, nyögi magában, de fogja szégyellni majd Bostonban, ha ide ér kalandjainak elbeszélésénél! Nem tudott visszanézni, mint az illik az igaz, egymástól örökre elvált tengerészektől!

Helyette – maga sem érti, miként – artikulálatlan, kétségbeesett kiáltás tör ki belőle:

– Kapitány úr, drága kapitány úr! Jan megtántorodott.

Fleet erős, Mike vaskemény ökleihez méltó keze kapta el. Megszédült.

– Emelje fel! Bírja vinni? Lund segítette Fleet vállára.

– De mennyire!

– Gyerünk!

– Kimerült a kölyök – lihegte szaladás közben Fleet. -Csuda rendes kis fickó! Hiába, aludni kellene az ilyen gyereknek.

Lund, Bride, Fleet, több matróz, Clive csónakmester társaságában átrohant a csónakfedélzeten, onnan le még két fedélzetsoron a tatfedélzetre.

Nem ment könnyen.

Ugyanakkor jöttek felfelé azok, akiket a parancs a felső fedélzetsorokra szólított.

– Félre, félre az útból!

– Megőrültetek, mit akartok? -" Hová szaladnak?

– Félre, félre!

– Ne lökdösődjetek, nincs értelme!

– Nem látjátok, gyereket visznek!

– Pokolba a gyerekkel! Mit keres itten?

– Fogd be a szádat!

– Te fogd be!

– Hé, őrség, lökjétek félre ezeket a fickókat!

– Emberek, térjetek magatokhoz! Gyereket visznek! – Nyugalom, hé, nyugalom! Van itt baj úgyis elég!

A derék Fleet csetlett-botlott, de vitte Jant elszántan, nekikeseredve, mint aki tudja: elérkezett az idő, amikor már nincsen tovább.

Mellette Bride rohant, időnként segítve, húzva, vonszolva, felfelé rohanókat félretaszítva érthető zavarodottsággal, maga sem gondolva át, mi is történt. Annyira meglepődött Murdock kapitány rendelkezésén, hogy képtelen volt felfogni a. valóságot. Még csak kezet sem fogott Phillips fő– távírásszal, a főnökévél! Miért, miként esett rá a választás, hogy a gumitutajon elhagyja a hajót? Murdock kapitány egyszerre csak rámutatott: maga is megy. és Bride ezt tudomásul vette. Bride csak lassan kezdett eszmélni arra, hogy elszabadulását a hajóról Jannak köszönheti.

A tatfedélzeten már Clive, a csónakmester vette át a vezénylést.

Jant – pokrócokba bagyulálva – letették az egyik szellőzőlada fedelére.

Előkerült egy darab sajt, egy darab kenyér, egy kulacs víz.

– Egyél, Fiókcápa, tömd magadat – buzdította Fleet –, az a bajod, hogy éhes is vagy, álmos is. De ha eszel, akkor elmúlik az álmosságod. Majd a tutajon ehetsz!

– Szégyellem magamat – nyögte Jan.

– Sohase szégyelld – szólt közbe Harold Bride, aki átvette Fleet helyét. – Áldd inkább jó sorsodat, hogy így mehetünk a Carpathia elé.

Elhallgattak. Jan felkönyökölt, kimeredt szemmel figyelt.

Sötét volt még, talán még sötétebb, mint egy órával ezelőtt. De látni mégis lehetett. A szem igen gyorsan idomul a megváltozott helyzethez. Jan most tapasztalta, mennyire igaza van az apjának, aki szenvedélyes vadász, és gyakran hangoztatta: sötétben is jól látni, csak lusták vagyunk hozzá és kényelmesek. Nos, alig néhány lámpás s libegve égőkarbidlámpa világánál is elnézhette az emberek gyors munkáját, a legszokatlanabb munkát, amiben még a tengerészek is ritkán részesülnek.

Itt, a tatfedélzeten, az egyik rakodónyílás tetején voltak elhelyezve az úgynevezett gumitutajok, amit a hajó biztonsági szolgálata gondozott*. Három nagyobb, egy kisebb tutaj várt arra, hogy elővegyék, ha éppen szükséges. A kis tutaj vízretételét Murdock kapitány elrendelte, amit gyorsan, ügyesen intéztek Clive csónakmester emberei. A többi három, mint felfújt elefántok, a végső esetben kerülnek majd elmozdításra: sebesülteknek s még azoknak az időseknek a mentésére, akik nem fértek a csónakokba, vagy nem akarták elhagyni a hajót, bízva a Carpathia jöttében.

– Emeljétek! – rendelkezett Clive mester. – Ide, ide, legények! Karikákat, kampókat igazítsd!

– Igazítsd ám, de elakadt, az angyalát! Nemcsak maga nem lát, de én se látok!

– Fogd a szád, Joe, mert odarúgok!

– No hiszen! Más se kell még, bootsman! Ilyenkor már vissza lehet rúgni!

– Nono, Joe, nono!

– Hát csak úgy mondtam, bootsman!

– Azért, Joe, mert különben.

Lund hadnagy nem szólt közbe. Lund magába mélyedten állt a darukarnál, nekitámaszkodva a tartórúdnak. Legalább annyira szégyellte magát, mint az előbb Jan a szédülését, a tehetetlenségét.

Amikor a csónakban volt, valóban menekülni akart a Títanicról. Utána, hogy lelepleződött a gyávasága, megdöbbentette az aljas tett. Ennyit ér Harry Lund, a londoni úri társaság kedvence, a dédelgetett tengerészficsúr? Még az apró Bruce kapitány is úgy nézett rá, mint a szörnyszülöttre. Egyedül a jó öreg Smith bizalma nem rendült meg benne. És hogy megkapta a távozás parancsát, Lund tudta, érezte: az öreg ember miatt kapta. A „bálnavadász" szíve nem rajta esett meg, nem neki, Harry Lund hadnagy úrnak akart kedvezni, hanem az összehullt, halálra ítélt parancsnoknak. Ő volt a kedvenc, a „Lund fiam", aki nélkül lépni sem tudott. Murdock annak az embernek szerzett. így örömöt, aki -. még abban az esetben sem hagyhatja el a hajót ha idejében megérkezik, a Carpathia! Mindenki, az utolsó ember is elhagyja majd a Titanicot, de Smith commodore nem. Ő a hídon marad, és várja a hajó végső tusáját. Valósággal felriadt.

– Mr. Lund!

– Tessék?. Tessék, csónakmester!

– A tutaj vízen, uram! Fleet matróz tartja. Kérem, uram.

A bootsman Lund szemébe nézett. A felemelt lámpa világánál Lund úgy érezte, hogy ez az ember is tud mindent. Talán éppen látta, amikor a parancsnokhelyettes kiparancsolta a kutterből.

– Nem szeretném, ha azt hinné, hogy szököm.

– Mr. Murdock parancsolta, uram! Ott voltam.

– Köszönöm.

– Szolgálatára, uram! Jó utat!

– Köszönöm.

Lund lenézett a mélybe. Fénypontocskát látott odalent libegni.

– Előbb vigyék a gyereket! – rendelkezett. – Ki vállalkozik rá?

Bride lépett melléje.

– Majd én. Jan, gyere ide!

Harold Bride fellépett a hullámvédre. Ügyes tornász volt, jó futballista, jó nyújtós, elég jó kötélmászó is.

– Gyere utánam, Jan! Tudod, csakúgy, mintha a Black-burn Rowersben gólt lőnél! Látsz valamit?

– Nem sokat – nyögte Jan.

– Hát csak gyere, és amikor érzed a nyakamat, ülj bele, mintha lovagolnál. Azután csak ereszkedj utánam. De a kötelet ne engedd el!

– Igenis, Bride úr!

Lentről felhallatszott egy öblös hang:

– Ne félj, Fiókcápa! Itt vagyok, várlak!

Jan valóban félt. A mélység, az ismeretlen, a hajó különböző részeiből elhallatszó kiáltások, a fellobbanó fények, a tenger zúgása s annak a lassú, de egyre gyorsabb feleszmélésnek a tudata, hogy valami irtózatos történésnek a részese ő. mind, mind alkalmas volt arra, hogy megijedjen.

De sokszor is olvasott kedvenc könyveiben ilyesféle jelenetet, szökést, menekülést vagy hasonlót, amikor a hős kabinablakból, fedélzetről, hajóorrból horgonyláncon, hajótatról kormánysodronyon leereszkedik a mentőcsónakba, vagy ugyanígy, mint ő, tutajra. Mennyire egyszerűen ment ott minden. ebben az esetben annál kevésbé!

Az érdes, kemény, szálkás darukötél tépte, marta a tenyerét. Mert hiába kiáltott rá a jó Bride, hogy ne fogja görcsösen, kétségbeesetten a kötelet, csak könnyedén, lazán, s a súlyt az ő, Bride nyakára helyezze. Hiába! Jan megbűvölten kapaszkodott, szédült, rettegett. És sehogyan sem akart véget érni ez a kapaszkodás.

De mégis véget ért.

Fleet hangja egészen közelről hallatszott:

– Vigyázni, tiszt úr, várni, várni, ne lépjen. – Majd: -Most! Gyorsan! Alatta vagyunk!

Az Atlanti-óceán azért csak óceán, még akkor is, ha szélcsend van. Ami a hajó magasáról

tükörsimának tűnik, az a víz színén mégsem mondható annak. Fleet minden erejére, ügyességére

szükség volt, hogy a sötétben, a hajó elferdült tatoldala alatt megtartsa a tutajt, lazítani, feszíteni tudja a leeresztő köteleket, ahogy és amennyire a helyzet kívánta.

– Na, Fiókcápa, most már bekaptalak!

A tengerész egészséges derűje, soha nem csüggedő bizalma Janban megnyugvást keltett. Behunyta a szemét, amikor érezte, hogy fogják, és amikor Fleet hangja a füle mellett dudált:

– Jöhet a következő!

Jan megnyugodva nagyot sóhajtott. Igen erős hűvösséget érzett és a tenger sós, keserű, halszagú, nehéz, jódos illatát. Felnézett.

Egy lámpa világított mellette, pokrócokat, evezőket látott, zsákfélét, léces fenékdeszkát maga alatt, és igen, közel, talán karnyújtásnyira csillogó, olajos vizet. És odébb otromba feketeséget, a hajó oldalát. Majd lábakat, Lund és egy tengerész lábát.

Fentről szócsövön kiáltottak:

– Engedd ki a kampót! Igyekezz elszakadni a hajótól! Lund, Bride, Fleet és új társuk, aki nem volt más, mint a vasöklű Mike, akit Clive küldött utánuk, evezőt ragadott.

– Lökd el!

– Hé, lökd el!

– Vigyázz, beszív a hajó!

– Szentségit, vigyázz!

Jan hirtelen émelyegni kezdett. Ez lenne a tengeribetegség? A tutaj erre-amarra lendült, mintha megveszekedett volna.

– Húzd meg az evezőt! Teljes erővel! Húzd meg! Hideg, jeges víz csapott az arcába.

Valaki pokrócot dobott rá. És Jan úgy összehúzódott alatta, mint a sün a vackában. Erezte, hogy rángatódzik alatta a léces fenékdeszka, s vonaglik az egész felpuffasztott gumitákolmány, amit tutajnak hívnak.

Ujjai görcsösen szorították az iránytűt, amit át akart adni a hadnagynak, de nem volt ereje hozzá.

– Emberek, egyszerre!

– Eeeeggggy! Keeettttő! Eeeeggggy, keeettttő!

Egyre egyenletesebben csapódtak az evezők, egyre egyenletesebben haladt a tutaj.

Talán negyedóra is eltelt, amikor Jan kinézett a pokróc alól.

A lámpás ott világított előtte, a lábánál. Most már jól látott.

A középen feküdt, jobbról és balról ketten-ketten eveztek. Jobbról Lund és Fleet, balról Mike és Harold Bride küzdött a vízzel és a tutaj otrombaságával.

Jan hátrafordult.

Mögöttük ott volt a hajó, hatalmas hegy vagy sziget a tenger közepén.

A víz színéről még nagyobbnak tűnt a halálra ítélt óriás, a világ legnagyobb hajója. Szörnyűségesen nagynak. Az éjszaka feketeségét lassan felváltotta a közelgő hajnal szürkesége, ködös, formát eltorzító derengése. Jan később is úgy emlékezett erre a látványra, mintha hatalmas hegy emelkedett volna ki a tengerből, a hegyen lámpások világítottak vagy imbolyogtak, s a hegy tetejéről különös várkastély (kémények, árbocok) nézett szembe az óceánnal.

– Kinél van óra? – kérdezte nyögve, lihegve Lund hadnagy. – Elfelejtettem magamhoz venni.

– Nálam van – szólt át Bride Jan feje fölött. – Megnézzem?

– Ráérünk, most csak távolodjunk. Jan közbeszólt:

– Itt az iránytű! Tessék!

– Jót van, add ide! Siessünk!

– Jön az a hajó? – kérdezte Mike, aki mutatta a közömböst, de annál inkább csodálkozott, hogy összetalálkozott megint a gyerekkel.

– Jön hát – így Fleet –, de mi eléje megyünk üdvözölni. Mike nevetett. Lund és Bride elmosolyodott. Végre!

– Siessünk – csapott Lund még erősebben a vízbe. – Ezt a parancsot kaptam! Most nézze meg az órát!

Bride előcibálta a zsebóráját. A fény felé tartotta.

– Kettő múlt tíz perccel.

– Köszönöm. Húzzuk. Hátratekintett.

És felkiáltott:

– Úristen! Nézzék! Megállt a kezükben az evező. Jan nyöszörögni kezdett.

Mike szájából kiesett a pipa, ami ugyan már nem égett, de mégis pipa volt. Fleet keresztet vetett, először az életében.

A tengeri hajnal fényei, most bukkantak fel. Opálos derengés támadt nagy hirtelen. Ami közel volt – sötétebbnek tűnt, mint ami távolabb látszott.

Lehettek talán egy kilométerre a hajótól, a húszperces evezés kínlódása után.

A Titanic oldalt fordult!

Majd megbillent az eleje, és akár a süllyedő játék hajó a kádban, az eleje merülni kezdett.

Az előárboc – a kosárral, ahol nemrégen még Jan tanyázott – imbolyogni kezdett, elfordult, majd messzire hallható ágyúdurranással eltörött!

– Az árboc! – üvöltötte Fleet.

Kidöntött erdei szálfaként előrebukott az árboc, és sustorogva a tengerbe vágódott.

Emberek százainak kiáltását, visítását, üvöltését hallhatták a tutaj utasai!

Kivétel nélkül mindnyájan tudták, hogy elérkezett a vég!

. Jan kidülledt szemekkel, lélegzetét visszatartva meredt a borzalmas látványra.

– Evezni, evezni, a teremtésit! – hörögte, nyögte, sírta, bömbölte a hadnagy. – Evezni, a vakapátokat! Beszívnak a hullámok! Evezni!

Négy nekivadult, a látottaktól megőrült ember csapott a vízbe a létező legügyetlenebb evezőkkel.

Hideg volt, a tutaj elejéről átvágódó és az evezőkről lepergő víz átnedvesítette őket, de mégis: az arcukról, homlokukról patakokban ömlött a veríték, az izzadság.

– Süllyednek!

– Végük!

– Nincsen tovább!

– Sehol a Carpathia!

Mint az eszelősök, összevissza kiabáltak. Jan minden ízében remegett. Rázta a kétségbeesés láza, a rettegés, a félelem.

– Mentsük meg őket! Mentsük meg! Bride bácsi, Fleet bácsi, mentsük meg!

– Evezzetek! – hörögte Lund, ki talán életében először érzett felelősséget, kötelességet a társai iránt. – Evezzetek!

Közben hátrakapkodták a fejüket, mert nem is tehettek másként.

Az óriás hajó fara lassan, kísérteties lassúsággal, az eltelő percek lomhaságával emelkedni kezdett.

Az orra mind mélyebbre bukott.

A talány még itt is talány maradt: amilyen lassan végzett a halálos seb a hajóval, a létező legnagyobb lék, amit valaha hajó kapott, annyira nehezen adta meg magát a Titanic a halálsóhaj öt percében.

Mert ennyi ideig tartott az óriás hattyúdala.

Őt percig!

Bride, Lund, Fleet, Mike és Jan a tanú erre.

Az előárboc kidőlését követte előbb az egyik, majd a másik kémény kibillenése, lezuhanása. A középső kettő a helyén maradt.

Egyik borzalmas robaj a másikat követte.

Vulkánok feltörése idéz elő olyan morajt, mint ami akkor hangzott, legalább két percen keresztül, amikor leszakadtak a gépek, motorok, kazánok.

Dübörgés, robaj, csattogás, ágyúlövésnél erősebb durranások hallatszottak!

– Leszakadtak a gépek! – kiáltotta Lund, és érezte, hogy falfehér lett.

Mit élnek át azok, ha ugyan még élnek és állni, ülni vagy feküdni tudnak, akik életben vannak?!

A Commodore! – villant át Lund agyán. – És Murdock kapitány, aki végre is jót tett vele!

Phillips! – idézte Bride, főnöke derűs arcát.

Banks, aki valahol elkeveredett a fedélzeteken, és az őrség átadása óta nem látta Fleet.

A gyémántkereskedők! – gondolt Jan a kabintársaira, maga se tudta, miért éppen rájuk.

De a következő pillanatban összeszorult a gyerekszív.

A bálnavadász!

– Kapitány úr! – kiáltotta a gyerek, és felugrott. – Kapitány úr!

Ha Bride nem kapja el, beleveti magát a tengerbe.

– Hagyjanak, hagyjanak! Kapitány úr!

Bride magához húzta. Átölelte. Nyugtatta. Ugyanígy tett a jelzőmatróz is.

– No, no, Fiókcápa – hörögte elfojtott, rekedt, gyanúsan tompa hangon Fleet. – No, no! – De ennél többet nem tudott mondani.

Talán Mike volt az egyetlen, aki az első rémület után úgy fogta fel a hajó végső haláltusáját, mint amin változtatni úgysem lehet. Nem lehet, és milyen szerencse, hogy ő, Bobby Mike, belfasti tegerész, Clive úr jóvoltából megmenekül! Az ám, Clive úr – mosolyodott el Mike –, de sokszor is leszidta: „Te pipás disznó, már megint lopod a napot, te belfasti nagyszájú!" És lám, most majd őt áldhatja egész életében!

– Tovább, gyerünk tovább! – lihegte megint Lund. És beletúrtak a Vízbe.

– Gyerünk, gyerünk!

Hol az egyik, hol a másik kapta hátra a fejét.

De nem sokkal jutottak már tovább.

Hirtelen lángcsóva vágott fel a hajóból. Pontosan a negyedik kémény helyén. Feltört az égre. Korom és füst követte.

A láng messzire világított.

Lund, aki felállt az imbolygó alkotmányon, a távolban mintha csónakot látott volna.

És kisebb-nagyobb jéghegyeket körülöttük!

Jég, jég, jég, a gyilkos jég!

Ezért késik a Carpathia!

Bride éppen azt mondta:

– Mr. Lund, pontosan két óra húsz perc az időt Lund a hajó felé mutatott. Mindnyájan arra néztek.

Az óriás lassan felágaskodott. és így maradt néhány másodpercig.

Tatja magasan a levegőbe emelkedett, jól lehetett látni a hatalmas kormánylapátot, pedig még éjszaka volt. De a lángok még egyre törtek kifelé a kéményen.

Ekkor roppant ketté a hátsó árboc. Mint az ostor vágott végig a csónakfedélzeten! A két kémény is kidőlt. A lángok helyett most a tátongó űrből szikrák tömege szállt felfelé. Ugyan mi éghetett ily rettenetesen ott, ahol órák óta csak víz volt?!

– A szénraktár, öngyulladás – mondta inkább magának Lund, elhűlve a látottaktól.

– Úristen legyen nekik irgalmas! – nyögte Mike, és kiesett a szájából a pipa.

Úgy vélték, hogy hangokat hallanak, halálkiáltását embereknek a halálhajóról!

És ekkor a Titanic megindult lefelé.

Bugyborékolva, fortyogva, morogva, dübörögve, de olyan lassan, olyan nyugodtan, olyan szabályosan belesimulva minden időkre elemébe, hogy a tutaj utasai azt hitték, rosszul látnak. Fantasztikus nagyságú szökőkút jelezte, hogy a hajótat is eltűnt az óceánban.

A Titanic elsüllyedt!

Ott, ahol eltűnt, nagyot pöffent az óceán.

A tutaj hirtelen rohanni kezdett.

– Kapaszkodni!

Fleet és Bride elkapta Jant, egyben másik kezükkel a fenékdeszkák között kifeszített kapaszkodó hurkokat is.

A szívóűr megmutatta hatását és azt, mennyire jogos volt Murdock kapitány parancsa: minél távolabb a hajótól!

Murdock kapitány sokat, nagyon sokat tudott.

– Kapaszkodni!

Előbb a mélybe lendült a tutaj, majd felfelé törtetett, mintha motorbárka húzta volna, csak sokkal gyorsabban. Átcsaptak a hullámok, s kiadós erőre volt szükség, hogy ne sodorja le a három tengerészt és a gyereket.

– Fogjátok a gyereket! Fogjátok!

Jan is kapaszkodott. Vadul markolt egy kart, még kiáltani sem mert.

Azután, ahogy előrerohant a tutaj, úgy vágtatott visszafelé.

Végül lebegve megállt.

Eltűnt mind a négy evező és a lámpás is.

De ők rajta maradtak. Vizesen, átázva, fagyoskodva a dermesztő hidegben.

A közelükben egy jéghegy fehérlett. Jóval távolabb – a messzeségben – mintha tárgyak úsztak volna feketén, komoran.

– Élünk – nyögte Lund hadnagy, és sírni kezdett. Csend volt az óceánon.

A Carpathia talált rájuk a helyszínre érkezés perceiben, hajnali négy órakor, amikor még félhomály uralkodott. Ekkor már felhők borították az eget. A Cunard-hajó fényszórói szünet nélkül pásztázták az óceánt, s sikerült még egy tutajt találni hét utassal, akik elmondták, hogy tizenöten voltak a tutajon, de a felkapaszkodók felborították, s így maradtak meg heten, csonttá fagyva, akárcsak Lund hadnagyok. A két tutaj megmentettjeit a Carpathia magyar orvosa, Lengyel Árpád vette gondozásba. Kórházhajó lett a Cunard-gőzösből. A megmentett kutterek és mentőcsónakok átfagyott, idegileg– kimerült utasai százával feküdtek a kabinokban, a kabinfolyosókon, pokrócokba, vitorlazsákokba, szőnyegekbe bagyulálva.

A hajó lassan, egyre szűkülő ívben körözött a tragédia színhelyén. Thomas Cottam, a marconista szünet nélkül működtette készülékét:

– Halló, Cap Race!. Halló, Cap Race. Itt a Carpathia! Itt a Carpathia!... Kérem adja tovább, adja tovább: most vettem a Californian Leyland Line-hajó szikratávíróját. A hajó tudatja: egész éjjel állt, jelzőállomását nem működtette!. A távolból rakétafényeket észlelt, tűzijátéknak vélte!. Halló, Cap Race!. Halló!. Kérem, jegyezzék: kiegészítem a megmentettek jegyzékét: Harry Lund hadnagy, aki magával hozta a Titanic búcsúüdvözletét. Harold Bride távírász. John Fleet jelzőmatróz. Bobby Mike fedélzetmatróz. Jan Kovalce tizenegy éves, lakóhelye Boston. A második tutaj megmentettjeinek névsorát rövidesen közlöm,.. Halló, Cap Race!. Halló, Cap Race!. Kérem, tartsa a kapcsolatot!. Halló!. Itt a Carpathia!...

Dudálva, szirénázva, gőzsípját gyakran megszólaltatva úszott a Titanic kétezerötszáz méter mély sírja felett az óceán Kék Szalagját változatlanul magáénak valló Cunard társaság gőzöse.

 

HU ISSN 0324-3222

ISBN 963 11 1967 X

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest