S. O. S. TITANIC!

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

SZECSKÓ TAMÁS rajzaival

HARMADIK KIADÁS

© Dékány András jogutódja, 1967

A Titanic a White Star személygőzöse, 45 000 bruttóregisztertonnás. Épült Belfastban, 1911-ben. Elsüllyedt jéghegynek vágódva 1912. április 15-én, éjjel 2 óra 20 perckor, 500 tengeri mérföldnyire az újfundlandi Race-foktól délre. 1494 személy elveszett... Részlet a jelentésből

1. ÍGY KEZDŐDÖTT

– Vállalja?

– Természetesen, Sir!

– Gondolja, hogy sikerül?

– Természetesen, Sir!

– És ha mégis... ha nem?

– Képtelenség, Sir!

– Igaza van, a hajó.

– A hajó, Sir, elsőrangú, kipróbáltuk! És ha szerencsénk lesz, még az idő is kedvezhet!

– Tehát bízzunk az időben?

– Igen, Sir, bízzunk az időben! Csend támadt.

Bruce Ismay, a White Star ügyvezető igazgatója leverte szivarjának hamuját, megelégedetten bólintott, és újból – immár ki tudja, hányadszor a mai napon! – a falra függesztett nagyméretű térkép elé állt.

Elgondolkodva nézte, méregette a hatalmas tengerfelületet, az Atlanti-óceánnak Európa és Amerika közötti részét. Időnként rátette a kezében levő pálca hegyét Southampton kikötővárosra, majd lassú ívben haladt a pálcával előre Anglia déli partjainál, és parabolikus ívet írt le egészen New Yorkig.

Időnként hümmögött, krákogott, a homlokát ráncolta. Annyira elmerült a térkép tanulmányozásában, hogy a szivar – megszokott szenvedélye – minduntalan elaludt. Nem a szivar volt a hibás, mert Bruce Ismay a létező legfinomabbat szívta, egyenesen az ő számára gyártva, arany-piros gyűrűcskékkel, a White Star csillagával és zászlójával díszítve. Ilyen Szivarokkal szokta megkínálni megkülönböztetett ügyfeleit, barátait. Ezúttal két vendég tartózkodott a szobában. A mennyezetig érő, párnázott ajtó oldalsó részén feltűnően világított a piros lámpácska. Ez a lámpa jelezte, hogy a két vendég fontos személyiség, akikkel az ügyvezető igazgató egyedül akar lenni. Ilyenkor a kedvenc titkár, Mr. Ellinger sem zavarhatta főnökét.

Több mint két órája égett már a piros lámpa.

A két vendég közül az egyik félrehúzódva, magába Süppedve a bőrdívány szögletében ült, vagy inkább hevert, mert lábait is feltette a díványra. Nem szivarozott, nem cigarettázott, de annál többször töltötte meg poharát az asztalkára helyezett üvegekből.

Láthatólag semmi más nem érdekelte, mint az ital.

A másik vendég az igazgató mellett állt, ugyanolyan izgalommal követte a pálca útját a térképen, mint ő.

Ez a vendég pipázott, az akkori idők divatos, hajlított szárú tengerészcsibukját – szívta.

És ebben nem is volt semmi különös. A pipás ember tengerész volt, vörösbarna képű, hófehér szakállú igazi tengeri medve. Az aranygombos zubbonyon húzódó vastag aranysávok mindenki számára elárulták, hogy az öreg tengerész a White Star kereskedelmi flottájának főkapitánya, vagyis commodoréja. Anglia második legnagyobb hajósvállalatánál főkapitánynak lenni megtisztelő rangot és címet jelentett történetünk idejében éppen úgy, mint a jelenben is. Ha valaki elérte a commodorei rangot, az nemcsak azt bizonyította, hogy az illető kapitány sok évtized tapasztalatával rendelkezik, de azt is, hogy felettesei különösen megbecsülik, és elismerik képességeit.

A hatalmas White Star flottájánál E. L. Smith parancsnok részesült ebben a kitüntetésben. Ő állt az ügyvezető igazgató mellett, ő válaszolt olyan határozottan a feltett kérdésekre.

– Vállalja?

– Természetesen, Sir!

A kérdés most, amikor a térképpálca az amerikai partokhoz ért, újból elhangzott. A felelet ugyanígy.

Az ügyvezető igazgató visszafordult a térképtől, s a teremnek beillő irodahelyiség ama része felé fordult, ahol a már említett férfi a bőrdíványon heverve iszogatott.

– Nos, Sir, mi a véleményé?

A bőrdíványos szájához emelte poharát, lehajtotta az italt. Majd igen lassú mozdulattal lábait a földre lendítette, végül felállt.

Kimért léptekkel a térképhez sétált. Idős ember volt ő is, akárcsak a commodore, s ugyancsak szakállt viselt. Kimérten mozgott, amit még inkább kihangsúlyozott a fekete zsakett, a merev, kikeményített gallért és ingmellt díszítő széles nyakkendő, és a szemére helyezett aranyláncos monokli. Erről az úrról a vak is láthatta, hogy igazi londoni uraság, a királyi család hű híve, az a fajta valaki, aki általában elnéz a mindennapi ember feje felett. Még a Commodore is félrelépett, hogy helyet adjon neki.

– Hmm, hmm – dünnyögte az előkelő jelenség, és monoklijával közel hajolt a térképhez. – Hmm, hmm!...

A nála jóval fiatalabb ügyvezető igazgató előzékenyen mondta:

– Mint talán hallotta, Sir, a Commodore is az én álláspontomon van. Szerinte is, ha ezen a vonalon halad majd a hajó, a Kék Szalagot elhódíthatjuk a Cunardtól! Így mondta, Commodore?

– Így, Sir, tökéletesen így!

A zsakettes még mindig nem szólt. Táskás, sok alkoholt látott szemére helyezte a monoklit, úgy vizsgálgatta a térképet. Nem lehet eltagadni: – a gyakorlott térképolvasó tekintetével nézegette az Atlanti-óceánt, a partok vonalát s a térképre berajzolt különböző hajózási vonalakat.

– Nos?

Bruce Ismay izgatottan várta a választ. És joggal. A zsakettes úr nem volt más, mint a White Star hajózási vállalat nagy nevű elnöke, sok millió angol font tulajdonosa, a részvénytöbbség gazdája, londoni házak, vidéki birtokok ura – Sir Franklin, az elhunyt VII. Edward király volt barátja.

Sir Franklin, bármennyire is megbízott kedvelt emberének, Bruce Ismay ügyvezető igazgatónak intézkedéseiben, nagyobb horderejű kérdéseknél a döntést magának tartotta fenn. Mint ebben az esetben is.

És hogy sürgesse az elnök beleegyezését, Bruce Ismay olyasmihez folyamodott, amin maga a Commodore is meglepődött. Gyorsan az asztalkához lépett, öntött a kegyetlenül erős cuba-rumból. a poharat kis tálcára tette, és gyors lendülettel az elnök mellé állt.

– Parancsoljon, Sir!

Az eset még Sir Franklint is meglepte.

– De Ismay, már engedjen meg. kérem!. köszönöm, de nem illő! Nem illő, Ismay!

Az ügyvezető igazgató elvörösödött. A jelenet – Franklin tiltakozásával – végül is megalázó lett. De Smith commodore közbelépett. Elkapta a tálcát, és ő nyújtotta a poharat az elnök elé.

– Bocsánat, Sir, ez az én kötelességem!

Ismay hálásan pislogott kedvenc kapitányára. Franklin leereszkedően intett.

– Helyes, Commodore, helyes! Köszönöm!

És egy mozdulattal lehajtotta a rumot, arni egy vérbeli hajómester számára is méltó teljesítmény.

– Nos, Sir? – dadogta újból, most már teljesen elbizonytalanodva Bruce Ismay. – Nos?

Sir Franklin még, egy tekintetet vetett a térképre, majd a commodoréhoz fordult.

– Ha nem csalódom, tavaly az Olympicot első útján ön vezényelte, kapitány!

– Ügy van, Sir!

– Ha nem csalódom, Southamptonnél összeütközött a Hawke cirkálóval!

– Nem ütköztünk össze, mindössze néhány méternyire haladtunk el mellette, Sir!

Sir Franklin elmosolyodott.

– Őfelsége hadiegységei nem örülnek, ha egy kereskedelmi gőzös néhány méterre halad el mellettük. Nemde, kapitány?

– Tökéletesen így van, Sir! A Titanickal hasonló eset nem fordul elő!

Sir Franklin megvonta a vállát, majd így szólt:

– Ügy tudom, Belfastban, amikor a hajógyári öbölből kijöttek, s felvonták a horgonyt, olyan veszélyes örvény támadt, hogy a tízezer tonnás New York gőzös keresztbe fordult, elállta az ön útját, és ha idejében nem sikerül ellengőzt adni, ma nem azon elmélkedünk, melyik vonalon haladjon a Titanic Amerikába!

– Hogy a New York tatját nem erősítették a parthoz, arról a commodore nem tehet. Legfeljebb abban hibázott, hogy a kikötőmedence zárt területén nagyobb gőzt engedélyezett a gépháznak. De hát ilyesmi egy szokatlan méretű hajónál előfordulhat.

Az öreg kapitány hálásan tekintett fiatal főnökére.

– Boldog voltam – szólt mentegetődzve –, boldog, hogy a hajó elindulhatott próbaútjára, ami.

– Kifogástalanul sikerült! – tette hozzá Bruce Ismay. Sir Franklin kegyesen biccentett.

– Ezt is tudom. Mégsem tagadom, aggályaim vannak.

Kis szünet támadt. A commodore és az ügyvezető igazgató feszülten figyelte a hajózási vállalat nagy tekintélyű elnökét, akinek nemcsak társadalmi súlya volt a közéletben, hanem szakembernek is elismerték mint az angol flotta volt tisztjét.

– Aggályai, Sir? – dadogta Bruce Ismay. – Mindent pontosan átgondoltunk, kidolgoztunk a commodoréval! Felelősséget vállalunk, Sir! Ebben az esetben, mint azt már többször– hangoztattam, legyőzzük a Cunardot! Ha a Kék Szalag hozzánk kerül, Sir, akkor a White Star neve megelőzi a Cunardét!

Sir Franklin szeme megrándult. Kimért, hideg, szenvtelen tekintete most olyan lett, mint a kártyásé vagy a versenyzőé, aki egyszerre csak ráeszmél, hogy a játszmát, a versenyt meg lehet nyerni. Az aranykeretes monoklit levette, idegesen tisztogatta az erre a célra a nadrágzsebében tartogatott szarvasbőrdarabbal.

Legyőzni a Cunardot! Ez volt Bruce Ismay vágya. Ez Smith Commodore reménye. És ez – valljuk be – Sir Franklin vágya is.

A Cunard, Anglia legrégibb kereskedelmi hajósvállalata szilárdan tartotta elsőségét hajóinak gyorsaságával, kényelmével, biztonságával (már amennyire a hajózás biztonságos lehet), pontosságával, s még a tarifával is. De hát, ismerjük már itt el, a White Star egyre nagyobb tempóban fejlődött, egyik új hajója a másik után került ki az írországi Belfast hajógyárából, és nemcsak a hajópark növekedett, hanem a kilencszázas évek elejének nagy szenvedélye: a fényűzés, a pompa, a gazdagság fitogtatása is. A Cunard vállalat Lusitania és Mauretania óriás hajói mellett (amelyek 30 000 tonnások voltak) a belfasti gyárból az elmúlt évben vízre került a White Star óriás hajója, az Olympic, és 1912 telén a Titanic. Mindkettő túl a 45 000 tonnán! Mindkettő a kor legnagyobb fényűzésével felszerelve s tökéletesítve!

A szakértők egyértelműen megállapították, hogy ami a kényelmet és a fényűzést illeti, a White Star máris elhódította a pálmát a Cunard elől.

Most már csak az kellett, hogy elhódítsák a Cunard által oly sokszor megszerzett Kék Szalagot, a Blue Ribandet, az Európa és Észak-Amerika közötti útvonal gyorsasági győzelmi jelvényét.

Amikor Sir Franklin idegesen törülgette monokliját, mind a három ember egyre gondolt: a Kék Szalagra, erre a tíz-tizenöt méter hosszú, kínai selyemből készült diadalmi jelvényre, amit 1840. július 17-én hódított el először a Liverpoolból elindult és az amerikai Halifaxba érkezett 1154 tonnás Britannia, Samuel Cunard hajója. Tizenhárom nap alatt tette meg az utat Samuel úr kerekes gőzöse, az akkori idők leggyorsabb hajója! Ha figyelembe vesszük, hogy az Atlanti-óceánt a gőzösök közül először a Sawannah szelte át (1819. május 24. és június 24. között), méghozzá kerek egy hónap alatt, akkor a Britannia teljesítményét nagyra kell értékelni. És mivel módunkban lesz majd a Titanic hajóparancsnoki kabinjában megtekinteni az elmúlt évtizedek alatt Kék Szalagot nyert hajók listáját, most csak annyit említünk meg, hogy 1909 nyarán a Mauretania nevű Cunarder 5 nap és 11 óra alatt szelte át az Atlantikát. legyőzve minden elődjét, de azóta is – történetünk idejéig – tartva minden más utasszállító hajóval szemben ezt az eredményt!

Most a White Star vezetői azon mesterkedtek, hogy elhódítsák az óceánok leghíresebb jelvényét a Cunardtól!

Bruce Ismay akarta, hogy a Titanic megszerezze a Blue Ribandet, Smith kapitány remélte, hogy így lesz, Sir Franklin szerette volna, de aggályoskodott. Igen, Sir Franklin a Viktoriánus idők embere volt; vallotta az öreg királynő elméletét: hódítani, de csak óvatosan, nagyon óvatosan.

Bruce Ismay, a fiatal ügyvezető igazgató már az amerikai szemlélet híve volt: merni és győzni, mert merészség nélkül nincsen eredmény! Smith Commodore, a Fenegyerek Teddy – mert így hívták a beosztottjai – nos, Smith Commodore bízott a hajóban, s mindenekfelett magában, hogy sok évtizedes reménye most mégis valóra válik: olyan hajó parancsnoka legyen, amelyiknek főárbocán a szél a Kék Szalagot lengeti!

És most, amikor Sir Franklin megtörülte monokliját, majd lassan, nagyon lassan visszahelyezte szemgödrére, Smith Commodore mégis kénytelen volt olyasmit mondani, amit nem szívesen tett.

– Sir – fordult az öreg tengerész a társaság elnökéhez –, már bocsásson meg, de úgy érzem, kötelességem kijelenteni, amennyiben azt gondolja, hogy nem vagyok alkalmas a Titanic vezénylésére, vagy még inkább arra, hogy elkaparintsuk a Cunardtól a Kék Szalagot, akkor kérem, vonják meg tőlem a megbízatást!

Határozottan, bátran, önérzetesen. beszélt.

Bruce Ismay megdöbbenve meredt kedvenc kapitányára.

– De kapitány, mit beszél?!

Sir Franklin monoklija rávillant a tengerészre. Smith commodore még hozzátette:

– Elnézését kérem kijelentésemért, Sir! Sir Franklin kimérten válaszolt:

– Semmi megbántódás, commodore, semmi megbántódás! Ön ellen nincsen különösebb kifogásom, legfeljebb annyi, hogy korát meghazudtolva merész ember. Tudom, hogy rajongója a gépeknek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy a klipperkapitányok bátorságával irányítja hajóit! Ha, nem csalódom, önt a beosztottak Fenegyerek Teddynek nevezik!

A kijelentés legalább olyan váratlan volt Sir Franklin szájából, mint az előbb a commodore önérzetes kiállása. Bruce Ismay nem tudta elrejteni mosolyát. Smith commodore még vörösebb lett, mint általában. Sir Franklin is mosollyal lágyította nem éppen udvarias kijelentését.

– Tengerész vagyok, s vallom, hogy a hajózáshoz bátorság is kell! – mondta határozottan a Commodore.

Sir Franklin enyhítve mondta:

– Teljesen igaza van, uram, elismerem, mivel én is voltain valaha tengerész. Lord Seymour alatt szolgáltam őfelsége flottájában, amire büszke vagyok. Lord Seymour tengernagy sem arra tanított, hogy féltsük a bőrünket. De más a haditengerészet, és más a kereskedelmi. Szerintem ne a hajó első útján kíséreljük meg a Kék Szalag elhódítását! És ne a bejelölt útvonalon!

Bruce Ismay elsápadt. A hetek óta tartó huzavona ezzel a beszélgetéssel, amikor Smith kapitány minden létező biztonsági tény szem előtt tartásával felvázolta a Titanic útvonalát, csődbe kerül?

Elhatározta, hogy utolsó erőfeszítést tesz.

– Sir, a hajó indulását április 10-ére tűztük ki. A sajtó többször írt erről. Elhalasztani tehát lehetetlenség. A jövő héten megkezdjük a jegyelővételt. A világ legnagyobb hajója első útjára indul! – így hirdetjük a Titanic indulását. Képtelenség, Sir, hogy ne az első útnál jelentsük be: elhódítjuk a Kék Szalagot! Gyávaság lenne nem így cselekedni, amikor tudjuk, hogy ezt megtehetjük, Sir! Ami az útvonal elleni kifogását jelenti, tudom, mire gondol, Sir. Hogy az idei téli viharok túlságosan kegyetlenek voltak az északi vizeken, tehát feltehetőleg sok lesz a jéghegy. Erre gondol, Sir?

– Igen, erre gondolok – dünnyögte Sir Franklin. -És nem alaptalanul, Ismay. Éppen ez az útvonal lesz a legnagyobb veszélyben.

Bruce Ismay nem engedett. Megérezte, hogy itt a lélektani pillanat. Sir Franklin akadékoskodása mögött már ott az unalom. Alig várja, hogy leülhessen a dívány sarkába, lábát felrakja, és töltsön a rumosüvegből.

– Sir, éppen mert sok volt a vihar, a jéghegyek zajlása előbb indul el, ezt minden szakértő vallja! Megkérdeztük erre vonatkozólag Morgan tanárt, a nagy oceanográfust és társát, Richardot. A szél kitombolta magát az északi útvonalon, állítja Richard is. Az útvonal ellen tehát ne legyen kifogásunk. Ami a commodorét illeti. nos, úgy gondolom, Sir, a commodore pontosan tudja, mi a kötelessége. Vigyázni a hajóra és– az utasokra. Legfeljebb nem nyerjük el a Kék Szalagot. Előbb a hajó és az utasok, azután a Kék Szalag. Így van, kapitány? Smith commodore bólintott.

– Ünnepélyesen kijelentem, hogy betartom az utasításokat! Mindenekfelett a hajó és az utasok!... Ha megbíznak bennem, Sir!

Bruce Ismay határozottan intett.

– Részemről tökéletesen, commodore!

Franklin elgondolkozva tekintett maga elé. Majd a tengerészhez fordult.

– Ki az ön helyettese a Titanicon, ki az első tiszt?

– Mr. Mullogan, Sir! Régi, kitűnő tengerész.

– Ismerem – hangzott a válasz. – De én nem őt, hanem Mr. Murdockot ajánlanám.

– Ő most az Olympicon szolgál – vetette közbe az ügyvezető igazgató. – De ha Mr. Murdockhoz ragaszkodik, abban az esetben áthelyeztetjük a két embert.

Sir Franklin határozottan intett.

– Ragaszkodom, uraim! Mr. Murdock pompásan kiegészítheti a commodorét. Tudtommal régen bálnavadászhajón szolgált, és ismeri az északi vizeket. Tehát?

– Mr. Murdock részére még a mai napon elmegy a parancs – jelentette ki megkönnyebbülve Bruce Ismay. – Így tehát, Sir, rendben lennénk?

Franklin már a dívány szögletében ült, és éppen töltött a poharába.

– Minden rendben – intett a pohárral. – A többi önre tartozik, Ismay.

Smith Commodore az elnök elé lépett, meghajolt.

– Köszönöm a bizalmát, Sir! Mr. Murdock ellen természetesen nincsen semmi kifogásom. Jó tengerésznek tartom, szolgált már alattam. De ami azt illeti, hogy ismeri az északi vizeket, engedje megjegyeznem, Sir, hogy én is ismerem. A bejelölt vonalon sok hajót vittem már, de baj soha nem történt.

Franklin megvonta a vállát, mint akit különösebben nem érdekel már az eset.

– Nem kell érzékenykedni, kapitány. Amikor azt mondtam, hogy Mr. Murdock ismeri az északi vizeket, előzőleg azt is hangsúlyoztam, hogy bálnavadászhajón szolgált. Tehát a jégre gondoltam. A jég veszélyes valami.

– Én is tudom, Sir! Mindent elkövetünk, hogy távol maradjunk tőle!

Az ügyvezető igazgató a párnázott ajtóhoz lépett és kinyitotta.

– Kérem, Mr. Ellinger, jöjjön be – rendelkezett –, több sürgős utasításom van az ön számára!

.., Mindez a White Star liverpooli székházában, egy ködös délutánon történt, amikor már kigyúltak a Mersey irányjelző fényei, s a dokkok kapujára elhelyezték a lámpákat.

Hirtelen zuhogni kezdett az eső. A tengeri szél belekapott a kikötőben horgonyzó hajók árbockötélzetébe. 1912 februárjának közepe volt.

2. A HAJÓ

1912. március 2., délelőtt.

Ekkor futott be Dublin felől a belfasti állomásra a gyorsított személyvonat.

A hetek óta tartó esőt ragyogó napsütés váltotta fel, de a szél megmaradt.

Hidegen söpört végig Belfast utcáin, külvárosain, a kikötőn, a rakodókon, a környező hegyek oldalán. A szél, mint legtöbbször, az Északi-csatornán keresztül tört be a belfasti öbölbe, amit a jó Isten arra teremtett, hogy itt épüljön fel Írország s egyben Anglia legmélyebb medencéjű, legvédettebb kikötője.

A vonat nagy harangkongás közepette állt meg a végtelenségbe nyúló fedett csarnok alatt. A

katolikus Belfast összes templomában szóltak a harangok, amit megtoldott a pályaudvar jelzőharangjainak vidám kolompolása is.

Dél volt.

Harold Bride leemelte bőröndjét és kis táskáját a hálóból, de mielőtt leszállt volna, kitekintett a kocsifülke ablakán.

Útitársai – egy idős házaspár, egy fiatal pap, két üdvhadseregi egyenruhát viselő és az egész út alatt, Dublintől idáig zsoltárokat dúdoló fiatal lány – már kiszálltak. De Bride, aki ifjú volt és minden élményt boldogan habzsoló, szeretett körülnézni, különösen ott, ahol először járt. Soha még nem látta a belfasti pályaudvart, így Belfastot sem.

Vérbeli angol volt, s mindig némi gyanakvással szemlélte az íreket, akik az ő számára legalább olyan különös figurák voltak, mint a dél-afrikai búrok vagy a kafferek.

Gyanakodva tekintett körül, de semmi kivetnivalót vagy meghökkentőt nem látott. Ellenkezőleg: a pályaudvarok megszokott képe fogadta itt is. Az utasok yidáman, jókedvűen törtettek a kijáratok felé, vagy ölelgették egymást a várakozókkal, a bazárosok derűsen kinálgatták áruikat a hordárok harsányan kiáltoztak. A kijárati ajtóknál egymást lökdösve álltak a konflisok kocsisai, ostoraikat magasra tartva, cilindereiket lengetve.

– Hé, uram, ide, ide, pompás fogatom van! Asszonyom, az én két szürkém arra röpíti a landauert, amerre akarja!

Harold Bride elnevette magát. Nos, gondolta, ő is fogatba ül majd, ha messze van a kikötő. De ha nem, azért csak gyalog megy odáig, vagy omnibuszon, mert egy fiatal házas életében nemcsak minden font, de minden egyes schilling, sőt penny is számít.

Levette a bőröndöt, a táskát, majd vállára lendítette felfelöltőjét és fejébe nyomta fehér tányérú, ellenzős, a White Star jelvényével ékesített tengerészsapkáját ami eqyedül árulta el az idegen számára, hogy hajósember ő. Mint minden angol, Harold Bride is igyekezett úgy öltözködni, hogy csak szolgálatban hordja az egyenruhát. Így tesz a katona, így a tengerész, is, főleg a kereskedelmi hajók emberei. Régi szokás Angliában, még a kapitányok sem kivételek. Az engedmény mindössze annyi, hogy szolgálatba menet a kereskedelmi tengerész felveszi a sapkáját, az egyenruhára később kerül sor.

Harold Bride lekászálódott a vonatról, de máris letette a bőröndöt. Mozgó dohányárus kis kocsija gördült eléje. Több doboz pipadohányt vásárolt, két henger, szalmaszopókás Virginia szivarkát és egy nagy csomag gyufát. Most már úgy érezte, minden rendben van, hogy végre elinduljon a kikötő felé. A kikötőre szívdobogva gondolt. A legnagyobb megtiszteltetésben részesült: másodtávírászrnak osztották be a Titanic óriás gőzösre!

Amikor néhány nappal ezelőtt, alig egy héttel afrikai útja után, jelentkezett a White Star személyzeti osztályán, majd a lélegzete állt el, amikor az öreg Stockton, a távírászok feje közölte vele, hogy a Titanicra osztották be.

– Vegye megtiszteltetésnek, fiatalember – mondta ünnepélyesen Stockton. – Nagy megtiszteltetés érte ezzel. A főnöke Jack Phillips, nála jelentkezzék Belfastban, a Harland hajógyár dokkjában, március másodikán. Ott áll a hajó.

Bride alig bírt szólni, amikor átvette az írásbeli parancsot.

A Titanicra kerül!

– Uram – dadogta –, köszönöm, hálásan köszönöm! Ez volt a vágyam. Bár, mint tudja, két hónapig voltam távol, s a feleségem nem fog túlzottan örülni, de álmomban se reméltem, hogy – miként Ön mondta – ilyen megtiszteltetés ér!

– Hát csak menjen, s nyugtassa meg a feleségét, hogy több százan cserélnének magával, ha dobra verhetné új beosztását!

– Így lesz, uram! – nevetett Bride. – Március másodikán Belfastban leszek!

És március másodikán valóban Belfastban volt.

Bedobálta táskájába a vásárolt dohányt és a szivarokat. Majd felkapta a bőröndöt, és megindult kifelé, a dublini vonat utasainak egyre gyérülő csoportjában.

És mint minden derék szándékú fiatal házas, mielőtt arra szánta rá magát, hogy választ s közlekedési eszközök között vagy gyalog indul el, előbb szemlét tartott a pályaudvar előtti téren. Elég nagy gyakorlata volt már ahhoz, hogy kérdezés nélkül is megállapítsa, milyen távolságban lehet a kikötő. Ha sok magához hasonló embert látott, akik táskáikkal egy irányba indultak el, akkor tudta, hogy a kikötő a közelben van. Ha felmásztak az omnibuszokra vagy konfliskocsikba ültek (lehetőleg többedmagukkal), akkor nem volt nehéz ennek az ellenkezőjét kitalálni. De még a füst is segített ilyen tanulmánynál, a kikötők árulkodó füstje.

Bride tehát körülnézett.

Öreg, takaros házak fogták körül a pályaudvar előtti teret.

Már éppen számolgatta, hány tengerészsapkás mászik fel a várakozó omnibuszokra, mennyien indulnak el a ki-járóval szemben levő utcák felé, és mennyien alkudoznak a fogatok kocsisaival, amikor valaki a vállára ütött.

– Hé, fickó, hát te mit keresel itt?!

Régi cimborája, Thomas Cottam állt előtte, ugyancsak táskákkal, ugyancsak tengerészsapkában.

– És te mit keresel itt?!

Megszorongatták egymás kezét, mint akik valóban örülnek egymásnak.

– Javítódokkban varr a hajóm, a Carpathia – mondta Thomas Cottam. – A hónap végén vagy április elején indulunk a legközelebbi útra!

– Az én hajóm is itt van, de még nem láttam.

– Új hajó?

– Új, a Titanic.

Cottam úgy meredt a barátjára, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy holnaptól ő lesz az angol trónörökös.

– Miiiit?... Azt mondod, a Titanicra kerültél?

Harold Bride, aki nem tartozott a legegyenesebb tartású emberek közé, kihúzta magát, és büszkén a mellére vert.

– Azt, komám, úgy nézz rám, hogy az óriás hajó másodtávírásza lettem!

Cottam előrenyújtotta széles, vaskos tenyerét.

– Csapj bele, fickó! Szívemből gratulálok! Ez ám a jó beosztás, de irigyellek! A világ legnagyobb hajója, így írnak róla! Boldog vagy?

– Meghiszem azt, de mennyire!

– Ki a felettesed?

– Jack Phillipsnek hívják, de nem ismerem. Ma kell nála jelentkezni. A hajón van. A próbaút után a Titanicot visszavitték a Harland-dokkba. Southamptonból indulunk, azt mondják, április elején. Ismerős vagy itt Belfastban?

– De mennyire! Nem egy hajóját ide küldi a Cunard javítani. Már harmadszor járok itt.

– Hát akkor megyünk együtt, cimbora! Amerre a Carpathia dokkol, ott lehet a Titanic is. – Bízd rám magadat, Harold! Valóban ott van a közelünkben. Láttam, ezért is mondom, irigyellek, komám! De mondok neked valamit: nem fázol? A vonaton melegem volt.

– Ronda ez a szél – rázkódott össze Harold Bride. -Elkelne a nagy bőrkabát is.

– Mivel egyikünk sem hozta el, válasszunk egy másféle kabátot. Gyerünk be „Carey anyó csirkéjé"-be, ott megmelegszünk, s együtt megyünk ki a kikötőbe. Délután hatig ráérsz jelentkezni. Nekem is addig kell.

Harold Bride – örömmel, hogy régi barátra akadt – Cottam tenyerébe csapott.

– Gyerünk, bár a távírásztiszteknek tiltva van az ital!

– Szolgálatban! – emelte fel jobb keze mutatóujját Cottam. – De szolgálaton kívül egy pohár grog vagy rum meg nem árt!

Így a két barát felkászálódott az egyik, kikötőbe induló omnibuszra. A fiatal tengerészek kedvenc tanyázóhelye, a „Carey anyó csirkéje" ott található.

Bride és Cottam barátsága még akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt megismerték egymást a távírásztisztek tanfolyamán. Voltak közöttük olyanok, akik a postához, a vas-úthoz, a parti őrséghez vagy a szigeti jelzőállomásokhoz készültek munkát vállalni, de akadtak többen, akik hajóra vágytak. – Közöttük volt Harold Bride és Thomas Cottam, mindketten huszonöt évesek, és mindketten elektrotechnikusok. És mindketten rajongói Marconi találmányának, a nagy távolságú szikratávírónak. Harold is, Thomas is kellő tisztelettel tanulmányozta azt a csodakészüléket, amivel mindenféle összekötő huzal nélkül – „beszélgetni" lehet akár olyan távon keresztül is, mint amilyen az Amerika és Európa közötti távolság.

És amikor a távírásztiszti tanfolyam befejeződött, mindkét fiatal férfi kitűnő képesítéssel kérhette felvételét a kereskedelmi hajózáshoz. Thomas a Cunardhoz, Harold a White Starhoz került távírásztisztnek. Ok is úgy kezdték, mint a legtöbben: előbb rövid távolságú, kisebb hajóra kerültek, majd – amikor bebizonyították rátermettségüket -az Afrika– és az Amerika-vonal nagyobb utasszállítóin teljesítettek szolgálatot. Thomas Cottam számára dicsőséget jelentett, amikor alig hároméves gyakorlattal a tizenháromezer-ötszáz tonnás Carpathia főtávírászának nevezték ki! De még ennél is nagyobb kiugrásnak számított Harold Bride esete, aki a Titanic másodtávírásza lett.

Volt tehát mit megbeszélni, amikor letelepedtek a „Carey anyó csirkéje" pincehelyiségében. Találtak egy üres asztalkát, ahová, ha szorongva is, de befértek csomagjaikkal együtt. A „Carey anyó csirkéje" nem volt lebuj, de annak indult. Egy O'Connor nevű ír kocsmáros alapította közel egy századdal ezelőtt. Cégérnek azt a Carey anyót választotta, aki vihar idején a tengereken járkál, s eteti kedvenceit, az alig rigó nagyságú, a legnagyobb orkánban is közvetlenül a hullámok felett szálló viharfecskéket. A lebujból lassanként vérbeli tengerészkocsma lett, kétszintű helyiséggel, az utcáról belépve étteremmel, bárszerű ivóval, ahol a világ mindenféle itala megtalálható, de főként Belfast híressége, a Carey-grog és a rumflipp, amit O'Connor élelmes unokája, a nagy szakállú utód talált ki.

Két emberünk is Carey-grogot kért a pincértől, aki megállt az asztal mellett, amikor letelepedtek.

Mind a ketten kellemesnek találták a meleg helyiséget, ami érthető volt: Harold Bride majd két hónapon keresztül Afrika melegét, Thomas Cottam ugyanennyi időn át Dél-Amerika partvidékének hőségét élvezte.

– Egészségedre, Thomas!

– Scol, Harold!

Kölcsönösen elmondták az utóbbi években szerzett élményeiket, kicserélték egymás tapasztalatait a Marconi-készülékkel kapcsolatban.

Szaladt, rohant az idő. A pinceablakokról eltűnt a külső fény. Lámpát gyújtottak, gázlámpát.

És a két távírász még mindig úgy érezte, hogy nem fejezte be mondanivalóját.

– Milyen a parancsnokod, Thomas? – kérdezte Bride.

– Rendes ember. Rostronnak hívják. És a tiéd?

– Azt hallottam, hogy a kereskedelmi flotta commodoréja, Smith kapitány. Egyszer láttam, öreg fickó, amolyan belemenős ember. Fenegyerek Teddynek hívják.

Ekkor a szomszéd asztaltól átszólt egy hang:

– Minden hibáért odacsap, de sem a maga, sem a mi életünket nem félti! Már bocsásson meg a tiszt úr, hogy közbeszóltam.

Középkorú, jól megtermett, esőtől, széltől cserzett bőrű tengerész volt, aki a távírászok beszélgetésébe beleszólt.

Harold Bride összeráncolta a homlokát. De amikor ránézett a tengerészre, aki addigra felállt és az asztalhoz lépett egyszeriben elpárolgott a neheztelése.

– No, né, Fleet, maga az?! Nem emlékszik rám?

– Már bocsásson meg, uram. Bride elnevette magát.

– Hogyan is emlékezne! A Falcon avizóhajón találkoztunk. William Belcnap kapitány vizsgáztatott, maga volt a segédje. Egész délelőtt mást se hallottam, mint: Fleet, adja ide a code– könyvet, Fleet, rohanjon a ködkürthöz, Fleet, adja le a vészjelet, Fleet, menjen a szikratávíróhoz, és indítsa meg az aggregátort!... Soha nem felejtem el! Életem fontos napja volt!

– Megtisztelő, uram – nevetett Fleet. – Azóta elkerültem az avizóhajóról, és a próbaút óta a Titanicon szolgálok. Jelzőmatróz vagyok, szolgálatára, vitorlásaltiszti rangban!

Ezzel Fleet, teljes nevén John Fleet, a sapkájához illesztette ujjait. Hátraintett.

– Azok ott a cimboráim, ugyancsak a Titanicról! Négyen ültek az asztalnál, jobb kezük ujját az ellenzőhöz emelték. Matrózaltisztek voltak, fedélzetiek, megtermett, szép szál férfiak, mint a legtöbben a White Star-nál.

– Én is magukhoz tartozom, Fleet – mosolygott Bride, és kezet nyújtott. – örülök, hogy a sors összehozott magával!

– Én is, uram, ha szabad közölnöm.

Bride, hogy kimutassa barátságát s azt, hogy tiszt létére nem érez különbséget az altisztekkel, italt rendelt az öt tengerésznek.

Thomas Cottam az órájára nézett.

– Indulnunk kell, komám! Közeleg a hat óra. Fleet hozzájuk csatlakozott.

– Majd segítek, uram! Nincsen messze a Harland-dokk, ott áll a hajó. Adja csak ide azt a táskát.

Fizettek, összeszedték holmijukat. Fleet odaintett megtermett cimboráinak.

– Bye-bye, fickók, lehet, hogy még visszajövök!

Bár Bride tiltakozott, szolgálatkészen felkapta a nagyobbik csomagot, és megindult felfelé a pincelépcsőn. Odakint sötétség, eső, szélcsend fogadta őket. Este volt, égtek Belfast gázlámpái, s a belfastiak természetesnek tartották, hogy a ragyogó napsütés után esős lett az idő. Az ilyesmi erre egyáltalában nem ritkaság.

Kétlovas bérkocsi állt a kocsma előtt.

– Hé, tengerész urak, itt az alkalom! – kiáltotta az esőköpenyeges kocsis.

Bride, aki egyszeriben derűsebben látta a világot, rálépett a hágcsóra.

– Helyes, megfogadjuk, mester! Nem megyünk messze, csak a Harland-dokkig.

– Az se baj, uram – nevetett a kocsis –, majd körbelovacskázunk, hogy teljen az idő!

A két távírász a hátsó ülésre telepedett, Fleet a felcsapható kis ülésre.

A fogat megindult, a beszélgetés abbamaradt. Cottam is, Bride is élvezte a kényelmes ülést, megelégedetten pöfékelt, időnként mosolyogva egymásra nézett. Fleet is némaságba burkolódzott A lovacskák patkója csattogva verte a kövezetet. A kocsiernyő viaszosvásznát percegve csapkodta az eső.

– Legalább nem ázunk össze – jelentette ki önmagát nyugtatva Bride, és a családra gondolt; nem kedvtelésből költi a pénzét.

– Az ám – dünnyögte Cottam, de hozzátette: – Beszállok a fuvarba.

– Azt már nem, nem engedem! – heveskedett Bride.

– Én sem!

Egy idő után a kocsis nagyot kurjantott:

– Halló, hé, a kaput! Urakat hozok, tiszteket! – Majd hátrahajolt, beszólt a ponyva alá: – Meddig megyünk?

Cottam válaszolt:

– Az irodáig. Ott kiszállunk.

Nagyot csikordult a lezárt dokk-kikötő hatalmas kocsikapuja.

A tányérsapkás őr és egy bobby (rendőr) benézett a ponyva alá.

– Mehetsz – mondta az őr, aki a kocsist éppen olyan jól ismerte, mint a dokkmunkások, a szerelőmunkások tömegét.

Az iroda előtt megálltak. Bride győzött: kifizette a fiákerest, s hogy megmutassa előzékenységét, fél shilling borravalót is adott.

– Ti jobbra mentek, én arrafelé – intett Cottam, és megszorongatta barátja kezét. – Még találkozunk, Harold! Keressük meg majd egymást. Elhiheted, csoda mód örültem, hogy összeakadtunk.

– Én is, Tom – hangzott a válasz. Fleet tisztelgett.

– Szolgálatára, uram, örvendek, hogy megismerhettem a Carpathia távírászát. Ügy lehet, váltunk majd egymással egy-két jelzést.

Thomas Cottam nevetett.

– Az bizony megtörténhet!

Elváltak. Harold Bride és Fleet megindult az irodaépület melletti kis sikátoron.

Az eső már csak szemetelt, de a raktárak, a szerelőcsarnokok ereszei és levezető csatornái még bőven öntötték a vizet.

Harold Bride szíve hirtelen erősebben kezdett verni.

Itt van a Titanic közelében!

Ez nemcsak ünnepélyes, de nyugtalanító érzés is volt. Olyasfélét érzett, mint ama napon, amikor az avizóhajón bebizonyította, hogy méltó a tengeri szolgálatra. Mivel váratlanul közlékeny lett, mondta is Fleetnek, mire gondol.

– Majd ha meglátja, akkor beszéljen, uram! – nevetett a derék ember. – Akkora baromi hajó, mint egy hegy! De nézze csak, uram, innen már láthatja is!

Bride megállt. Kiléptek a sikátorból, s a dokkpromenád szélére értek. A lába földbe gyökeredzett. Még jó, hogy Fleet hirtelen visszarántotta, mert egy tolatómozdony száguldott el mellettük gőzt és szikrát okádva.

– Három sínpár van itt, vigyázzunk! – hallotta a jelzőaltiszt hangját.

A sikátor után éles fények vágtak a szemébe. A dokk kikötői részén nem gáz–, de villanylámpák világítottak. És hogy nem vette észre a mozdony közeledését, azon sem, volt csodálkoznivaló. Sajtológépek, szegecselők, nagy teljesítményű fúrók, pörölykalapácsok dübörgése hallatszott. Csikorogva és zúgva emelkedtek és süllyedtek a gigantikus méretű emelődaruk hosszú karjai. Közben a figyelmeztető és vészcsengők berregtek szünet nélkül. Egyszeriben belecsöppent a dokk-kikötő legnagyobb forgalmába.

Éjjel-nappal, szünet nélkül dübörgött itt minden.

Ott a hajó! A Titanic!

Megállt a promenád szélén – most már óvatosabban, túl a síneken –, s rátette kézitáskáját az egyik kikötőbakra.

Valószínűtlenül nagy, hatalmas tömeg tornyosult előtte. Először nem is látta hajónak, csak áttekinthetetlenül óriási falnak, épületkolosszusnak, félelmetes, álomba illő mesevárnak.

De hát azért mégiscsak hajó volt!

– Kövessen, Uram, sietnünk kell, mert hat óra elmúlt, és a szállásmester szigorú ember – bökte meg barátságosan Fleet a távírászt. – Miért kukoricázzon, ha nem kell!

Gépiesen elindult, de nem tudott szabadulni a látványtól.

Részben a sötétség, részben a közelség miatt nem látta a felépítmények felső részét, a parancsnoki hidat, a kéményeket, a csónakfedélzetet. Csak a két árboc, mint valószínűtlenül különös obeliszk, emelkedett az égnek, feltörve a fekete hajótestből. Néhol világított csak egy-egy kerek ablak, s a távolban a megnyitott oldalbejáró híd nyílása. Ide tartottak.

– Csak nappal dolgoznak már a hajón – tájékoztatta Fleet -. asztalosok és kárpitosok. Akkora flanc van itt, mintha a királyi családot vinnénk tengerentúlra!

Mindezt Fleet nem lekicsinylésből, hanem inkább hence-gésből mondta. Minden szavából a büszkeség csendült ki, hogy a világ legnagyobb, legpazarabbul berendezett hajóján szolgálhat.

A feljáróhídnál – mert fedett volt és nem palló, mint a legtöbb esetben – a megszokott jelenet fogadta.

Egy sok sráfos, idős hajómester s két megtermett matróz állt a lámpa alatt.

– Kérem a vezénylőpapírt!

Fleet meg akarta mutatni bennfentességét közbelépett.

– A másodtávírász, Mr. Phillips helyettese.

A hajómester mintha nem is hallotta volna az őrmatróz szavát, várakozva nézett az érkezőre. Barold Bride keresgélt a tárcájában. Végre előkerült az irat.

– Tessék, itt van – mondta némi nehezteléssel a hangjában, amit utólag megbánt, hiszen a hajómester azt tette, ami a kötelessége volt.

– Mehet – intett a hajómester, de még hozzátette -: H fedélzet tizenöt!

– Köszönöm – legyintett Bride, annak tudatában, hogy a közlés nem fontos, mert vele van Fleet, aki láthatólag mindent tud.

És megindult a meredek híd kapaszkodóin, hogy másfél perc múlva átlépje új otthona küszöbét. A félretolt vasfal, az oldalnyílás lelépőjénél is altisztek álltak, mintegy igazolva, hogy megfelelő őrség védi az óriás hajót. Tisztelegtek és továbbengedték az érkezőket.

– Kövessen, uram – fordult balra Fleet -. mert se fel, se le nem kell mennünk, mivelhogy ez a H fedélzet.

Mélybe forduló aknafolyosón mentek tovább, majd balra fordultak.

A lakknak, terpentinnek, firnisznek, faanyagnak, bútorhuzatnak vegyes és erős illata töltötte be a folyosókat, kabinsorokat. Minden harmadik lámpa égett csak a kabinsoron, ami különös, de érdekes félhomályt adott a messzeségbe nyúló folyosóknak.

Ide alig-alig hallatszott be a külső zaj, minden ünnepélyes volt és előkelő.

Bride is, Fleet is suttogva beszélt ha szólt egymáshoz. A vastag, piros kókuszszőnyeg felfogta lépteik neszét. A nyitott ajtók mögött sorakoztak a kabinok s a fürdőszobák. A százötven méternél is hosszabb folyosó végén éles fény látszott, s beszéd hallatszott. Telefon csengett, berregett, írógép kopogott.

Arrafelé van a hajóiroda – vélte Harold Bride, és előre örült, hogy rövidesen átesik a bejegyzésen: szabályosan és visszavonhatatlanul a Titanic embere lesz! Időnként hálásan tekintett társára, akit máris megszeretett, s aki átsegítette a kezdet nehézségein.

Középmagas, erős vállú, szikár arcú tengerésztiszt jött velük szembe. Fleet, aki elöl haladt, tisztelgett szabad kezével. Harold Bride bizonytalanul ugyanígy tett.

A tiszt közömbösen a távírászra nézett. Tekintetéből nyugalom, majdhogynem hidegség áradt. Zubbonyának ujján levő három vastag aranysáv elárulta, hogy kapitányi rangot visel.

– Az első tiszt – mondta hátraintve néhány lépés után Fleet. – Mr. Murdocknak hívják. Kemény fickó, bálnavadász!

– Micsoda? – lepődött meg Bride. – Bálnavadász?!

– Az volt uram, szent igaz. Az egyik cimborám, akit a Csirkében látott, a Banks, együtt szolgált a kapitánnyal. Tőle tudom, mi volt azelőtt. De azt is tudom, hogy igen emberséges. Banks tudja, tapasztalta.

A hajóiroda elé értek. Két kék egyenruhás irodatiszt s egy barna egyenruhát viselő raktáros lépett ki az irodakabin ajtaján.

Fleet letette a táskát, intett.

– Lépjen be a tiszt úr, megvárom. Jobbra ül a szállásmester.

A valamikori régi hajókon az altiszti rangban levő „quartirmaster" irigyelt valakinek számított. Századunk elején a hajóóriások szállásmestere – tiszti rang, amolyan fő-fő irodafőnök. Ő a felelőse a legénységi, altiszti, alacsonyabb rangú tiszti elhelyezéseknek, de a nyilvántartásnak is. A hajó minden zegéről-zugáról tudnia kell, úgyszintén ismernie minden embert, még a gépkezelőket, fűtőket, pincéreket, szakácsokat is. Az ilyen ember reggeltől késő estig dolgozik, meghatározhatatlan munkaidővel, sokszor végkimerülésig. Mindenért ő a felelős, s hiába van segítsége (tíz-tizenöt irodista), a felelősség az ő vállán nyugszik.

A Titanic főszállásmesterét John Caldwellnek hívták, idős ember volt, s talán mert folyton ült, s csak akkor mozgott, ha valamit ellenőrzött, a hajó legkövérebb tagjai közé tartozott. Homlokát állandóan veríték borította. Szuszogott és morgott, mint általában a szállásmesterek.

– Na végre! – csapott az asztalra, amikor Bride átadta az iratait. – Végre, hogy megjött! A főnöke várja. A legkitűnőbb távíróberendezést szállította le a posta, de éppen ezért van is vele valamiféle baj. Keresse meg, fiatalember, minél előbb a főnökét, hogy örüljön a jöttének!

Feltette szemüvegét, méregette a távírászt, majd odaadta az iratokat (vezénylési papírt, szolgálati könyvet, minősítési bizonyítványt) a mellette ülő irodistának.

Végül így szólt:

– A főnökével lesz egy kabinban. A C fedélzeten megtalálja. A többiről a főnöke tájékoztatja.

Bólintott, végeztek.

Bride is bólintott, megfordult, és kilépett a kabinból.

– Rendes fickó ez a Caldwell – mondta kísérőjének, aki hűségesen várta a kabin előtt. – Még köszönt is.

Fleet nevetett:

– Azt mondják, harapni is tud! Mindig a parancsnokkal szolgált, az pedig kemény ember!

A H fedélzetről feljutni a C fedélzetre valóságos hegymászás. Valójában öt emelet. Egyik kabinfolyosó, dekksétány a másikat követte, amíg feljutottak a sok lépcsőn a C fedélzetre, amit már csak a B fedélzet követ és végül az A fedélzet (a csónakfedélzet), aminek a folytatása a hajó agya, esze, legfőbb idegrendszere, a Híd, a parancsnoki állás, a kormányház, a navigációs helyiségek, s alattuk a távírászok műhelyszobája, vagyis fülkéje, ahogy hivatalosan nevezik.

Közben kétszer is összetalálkoztak a fedélzetek őrségével, egy altisztből és két matrózból álló csoporttal, akik szünet nélkül járják a hajót, vigyázva tűzre és más veszedelmekre. A C fedélzet nagy társalgójának szárnyas ajtaja nyitva volt, s a kivilágított helyiségben a zenekar próbált. Valcer dallamai áradtak szét a folyosókon.

A mélyből végigkísérte őket az áramfejlesztő gépek búgása, rengése, az óceánjárók megszokott, egyhangú zaja. Élet lüktetett a hajóban.

A C fedélzet sétafolyosójáról Bride végigtekintett a hajón és a kikötőn.

Valóban meglepődött.

A hajó valószínűtlenül óriásnak tűnt, és minden, amit körülötte látott, kicsinek, törpének.

A szerelőcsarnokok teteje jóval alattuk volt. A közelben horgonyzó hajók játékszereknek látszottak. Egy magasságban voltak a kikötőbejárót őrző három világítótoronnyal! Bride elképedve, valósággal megbabonázva nézett körül. Ahogy kihajolt, alattuk a mélységben látszott a bejáróhíd, vagyis inkább annak fedőponyvája. Még csak fogpiszkálónak sem tűnt! Vagy egy félórával ezelőtt ott lépett be az álmok hajójára.

Feje felett ott magasodtak a kémények. Négy óriás szörnyeteg, egyenként huszonkét méter magasak. Ezt onnan tudta, hogy a vonaton olvasgatva a London Times mai számát, összetalálkozott az egyik hasábon a Titanic adataival. A cikk részletesen foglalkozott az óriás hajóval, valóságos adathalmaz volt. Így Bride hajólexikonnal a fejében lépett új munkaterületére. Tudta a kémények magasságát, de azt is, hogy a hajó kiszorított vízmennyisége a rakmerülésnél 65 000 tonna, a hajó hossza 270 méter, a hajtógépek 45 000 indikált lóerőt fejtenek ki, s naponta 1000 tonna kőszenet fogyasztanak! Olvasta, hogy az építésnél 270 tonna szegecset haszáltak fel, s maga a hajótest (valamint a felépítmények) – de gépek, kazánok, belső építések és berendezések nélkül – 27 000 tonna vizet szorított ki, amikor lecsúszott a sójáról, és ráfeküdt az Öböl vízpárnájára!

Az erős lámpák fényében jól látszottak a hatalmas árbocok, az előárboc közepén a figyelőkosár, s jól látszott maga a hatalmas, külön épülettömbnek tűnő parancsnoki híd is, amit a tengerészek nagybetűvel, röviden így ejtenek ki – a Híd. A Bridge.

– Amott az én őrhelyem – mutatott az előárboc közepére Fleet –, kosaras vagyok.

– Eléggé magasan – bólintott a távírász, és a táskája után nyúlt, hogy a bámészkodást befejezze, és végre felkeresse kabinját.

Fleet hirtelen megmerevedett. Kihúzta magát, és mint a hadihajók tengerészei, a közeledő felé fordult.

A fedélzetvilágítás fényében tiszt közeledett.

Valószínűtlenül sovány volt, igen magas, és éppen ezért görnyedten járt. Bőrből készült vihargallérja még inkább megnyújtotta alakját. Harold Bride is tisztelgett, mert a gallérból sejtette, hogy az ügyeletes tisztet látja.

– Jó estét, Fleet – bólintott a tiszt, amikor elhaladt mellettük, s ugyanígy tett amikor Bride köszöntötte. – Jó estét!

– Ez az én közvetlen parancsnokom – mutatott utána Fleet. – Mr. Lightholler, a második tiszt. Ő a navigációs főnök, minden jelzés feje. Az önöké is, uram. Jobbat kívánni sem lehet. Aranyember, én mondom. Most ő van szolgálatban, járja a hajót. Soha nem pihen, mindenre gondja van. No de amott a kabinja, uram, itt elválunk. Megéheztem, ilyenkor osztják a vacsorát.

Ezzel az elég nehéz táskát Fleet letette, köszönt.

– Minden jót, uram! örülök, hogy többször találkozunk majd.

Bride visszatartotta emberét.

– Várjon csak, Fleet! Hamarjában nem is tudom, miként háláljam meg szívességét. De itt ez a semmiség, fogadja el.

Ezzel belenyúlt a zsebébe, elővette azokat a dohánycsomagokat, amiket az állomáson vásárolt.

– Köszönöm, uram – mosolygott Fleet –, az ilyesmi mindig jól jön. Nagyon köszönöm!

A két ember, a tiszt és az altiszt, kezet rázott.

– Pompásabb szerszám ez – mutatott maguk köré Fleet –, mint az avizóhajó, amin megismerkedtünk, igaz-e?

– Igaz! A világ legnagyobb hajója, még az Olympicnál is nagyobb.

Fleet tisztelgett, és eltűnt az egyik lejáróban.

Bride magára maradt. Egy ideig állt a kabin előtt, ismételten megnézte a számát, majd rátette kezét az elfordító gombra. De előbb kopogott,. mert a kis kerek ajtóablakocskán fény szivárgott kifelé. Néma csönd volt a válasz. Még egyszer, majd újból kopogott. Végül kinyitotta a kabin ajtaját.

A kabinban nem tartózkodott senki. De lakták, amit elárult a jobb oldali fekhely polcára helyezett több könyv, egy zsebóra, tokba zárt borotvakészlet, egy fényszórós zseblámpa s egy ezüstkeretbe foglalt családi fénykép. Egy eléggé testes fiatalasszony és három gyerek képe. A gyerekek három és nyolc év között lehettek: Jack Phillips. I. osztályú hajótávírász gyerekei. A fekhelyen takarók és párnák voltak elhelyezve.

Harold Bride egy pillantást vetett a másik fekhelyre: üres volt, csak a vadonatúj matrac árulta el, hogy az ágy vendégre vár. Üres volt az ágy feletti polc, a fekhely lábfejéhez szorított faliszekrény is, ahová majd minden holmiját be kell zsúfolnia.

Erre most nem került sor. Bride a táskát, a kis kézitáskát, valamint a plédgöngyöleget rádobta az ágyra, elhatározva, hogy a kabinrész elfoglalását későbbre hagyja. Előbb megkeresi új főnökét, Jack Phillipst. Hol lehet – vélte Bride – egy távírász máshol, mint a szikratávíró központjában?!

A távirószoba megkeresése már nem okozott különösebb gondot az óriás hajón. Mindén ilyen helyiség a Híd alatt található, legtöbbnyire a navigációs kabin alatt, az A fedélzet kiemelkedő utolsó harmadában., Elvileg, ahogy a főszállásmester mondta, a távírászok kabinja felett, csak éppen két emelettel feljebb.

Bride, ahogy kilépett a dekkfolyosóra, nem állta meg, hogy újból szét ne tekintsen. Néhány másodpercre elvakította a belső világítótorony forgó fénye. Megdörzsölte a szemét. Ahogy látni kezdett, előtte állt egy hajóstiszt és egy altiszt.

– Elnézést, uram, hogyan kerül a hajóra? Ez a C fedélzet, itt nem tartózkodhat senki.

Ekkor kapott észbe, hogy nem vette fel az egyenruháját, ami ebben az esetben szabályellenes volt, de még a sapkát is az ágyon hagyta sietségében.

– A másodtávírász vagyok, uram – dadogta szégyenkezve –, most érkeztem. Ez itt a kabinom. Még a sapkát is bent felejtettem, annyira siettem, hogy megkeressem a távírószobában a főnökömet, és jelentkezzem nála.

A tiszt bosszúsan legyintett.

– Civil szokás az ilyesmi, uram, remélem, elismeri. Igazolványát megkapta?

Bride benyúlt a zsebébe, elővette.

– Parancsára!

A tiszt átvette a White Star címerével domborított, kemény fedelű igazolványt, tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt:

– Hát csak vegye fel az egyenruhát, mielőtt bármerre indul. Szigorú utasításunk van, hogy megakadályozzunk mindenféle kószálást. Soha nem lehet tudni, hátha szabotőrök lopódznak fel a hajóra. A parancsnok így rendelkezett!

Mereven tisztelgett, továbbment az altiszttel együtt, aki csendes mosollyal figyelte a jelenetet, mint minden vérbeli hajósaltiszt, aki legalább annyira szeret fontoskodni, miként a felettese.

Bride betámolygott a kabinba, leforrázva, hogy civilnek nevezték, ami különösen azért bántotta, mert jó tengerésznek tartotta magát, legalábbis hajóra termett embernek, aki életét másként már nem tudja elképzelni.

Felkattintotta a szekrényke feletti lámpát, hogy jobban lásson a kicsomagolásnál. Kinyitotta a bőröndöt, ami úgynevezett hajóbőrönd volt, kivette a melegebb, sűrűbb szövésű egyenruhát. Vizsgálgatta, nézegette, hogy mennyire gyűrődött össze. De nem, szerencsére Sally – a felesége – gondosan csomagolt, s mindössze a hajtókán volt gyűrődés. A nadrággal sem volt baj, az ingekkel sem. Már éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felsüvítettek a Harland-dokk üzemének munkaidőt jelző szirénái. Ugyanakkor nyílt a kabin ajtaja, és meglepődött arc nézett befelé.

Fiatal, alig harmincöt-harminchét éves volt az illető, kék szemű, vidám tekintetű. Amikor beljebb került, Bride látta, hogy jó kötésű ember, amolyan atlétatípus.

– Ha nem csalódom. – kezdte.

– Igen, az vagyok, a kettes. Harold Bride a nevem, szolgálatára.

Phillips, mert ő volt a belépő, mosolyogva kezet rázott.

– Jack Phillips! Majd kijövünk egymással. Sok jót hallottam magáról, Bride. Képzelheti, tudni akartam, ki lesz a másodtávírász. Az öreg Stockton azt ígérte, hogy rendes fickót küld ide. Azt mondta, van egy fiatalember, aki igen bevált a dél-afrikai járatnál, őt majd átvezényli hozzánk. Nos, Bride, maga az a fiatalember!

Jóízűen nevettek. Bride egyszeriben elfelejtette, hogy az előbb lehordták. Phillips nem játszotta meg a főnököt, legfeljebb annyiban, hogy a szolgálati előírások szerint nem tegezte le helyettesét.

– Milyen a készülék? – kérdezte Bride érthető kíváncsisággal, amikor felhúzta zubbonyát.

– A lehető legjobb. Majd meglátja! Valamit azért igazítunk rajta, de hát ez már az én szokásom, mert van egy-két tökéletesítésem. Ezért is vártam, hogy együtt megcsináljuk. Tudja, Bride, fel kell arra készülnünk, hogy nyakig leszünk a munkában. Gazdag pasasok tömege utazik a hajón, a fene tudja, miért! Így tehát táviratokat veszünk és adunk szünet nélkül. Valódi postások leszünk, akár a szárazföldiek!

Ezzel Phillips benyúlt a szekrényébe, kivett egy üveget, két pohárkát tett melléje.

– Igyunk annak örömére, hogy együtt vannak a Titanic távírászai!

3. TISZTEK, UTASOK ÉS AZ INDULÁS

A hajó Southampton kikötőjében, a Victoria-móló mellett állt. Balról Wight sziget meredek partjai emelkedtek, előttük a nagy zátony a két világítótoronnyal, jobbra Gosport homokpadjai, ugyancsak két világítótoronnyal, elöl, a Southampton-torokban a két világítóhajó imbolygott, jobbra és balra megint csak homokpadok. Közbül húzódott a láthatatlan, alig kilométer széles kivájt meder, aminek a segítségével a híres kikötőváros alkalmas volt nagy személyszállítók és teherhajók fogadására.

A révkalauz közvetlenül a kormányház előtt állt, két segédje – balról és jobbról – a nagy vezénylőhíd kiugróján. Onnan figyelték a Spithea-csatorna színváltozásait, hullámmozgásait. Mind a hárman több százszor, vagy inkább több ezerszer megtették már ezt az utat, a Bembridge Pointtól Southampton kikötőjéig, hadihajókat, áruszállítókat, utasszállítókat vezetve a veszélyes szakaszon. De ennyire talán soha nem nyugtalankodtak, soha nem érezték ezt az aggodalmat, önmagukban azt kívánva, bárcsak túl lennének a mai napon.

Ugyanilyen izgalommal figyelték a manővert a Titanic tisztjei, akik közül a szabadnaposok is a Hídon tartózkodtak.

Hát hogyne: az óriás hajó southamptoni befutása országos esemény volt, a kíváncsiskodók ezrei, az újságírók százai várták, arról nem is szólva, hogy a legcsekélyebb sérülés is óriási károkat okozhatott.

Mindössze egy ember könyökölt nyugodtan a Hidat közrefogó szélvédőre, szemrebbenés nélkül nézett előre, s még akkor sem jött ki a sodrából, amikor a két világítóhajó között váratlanul kibukkant a ködös párából egy kétkéményes, legalább tízezer tonnás teherhajó, és annyira oldalt fordult, hogy keresztben elállta az utat.

– A szentségit – üvöltötte a révkalauz –, ez a csibész nem lát minket?! Kormányt két fokkal steuerbordra, gépház negyedgőzzel tovább! Jelezni a tehernek, hogy álljon félre!

Berregett a gépház telefonja, megszólalt a visszajelzést tudósító éles csengő, a főkormányos éles hangon kiáltotta a „két fokkal steuerbord"-ot, a hajóduda pedig felmordult szörnyű, messze hangzó bőgéssel, ugyanakkor az előárbocon is megjelentek az utasítást adó zászlók: vigyázz, letérni!

Igen, Smith Commodore nyugodt volt. Végtelenül nyugodt. Ez volt az ereje, különlegessége, kivételes képessége is.

Szent meggyőződése volt, hogy a Spithead vize engedelmeskedik az ő imádott csodahajójának. Mert a commodore imádta a Titanicot. Imádta, mint a rajongó zsoké az ő versenylovát, vadász a kedvenc kutyáját, fegyverét, apa és anya a gyerekét. Az ő gyereke a Titanic volt, mert ezzel a hajóval jutott el a csúcsra, a legmagasabbra. És ezzel is fejezi be tengerész-pályafutását. Még három út Európa és Amerika között (és vissza), s akkor átadja helyét a reá illetékes utódnak, hogy becsületes nyugdíjba vonuljon. A kiszemelt utód ott állt a Híd bal szélén, a backbord-erkélyen. Tudta, hogy az az ember követi majd a parancsnoki helyen, talán megérdemelten, talán, mert élvezi az elnök, Sir Franklin kegyét, de mindenképpen ő következik. Mr. Murdock, az első tiszt. Tudat alatt talán ezért nem szívelte helyettesét, talán mert Franklin valósággal rákényszerítette; mindegy, de tény, hogy Smith commodore sehogyan sem bírta helyettesét. És mint ilyenkor lenni szokott, a másik fél is megérezte, hogy nem tartják rokonszenvesnek, nem éreznek irányában barátságot. Így azután máris volt egy-két (kisebb) súrlódás a Titanic parancsnoka és helyettese között. Smith commodore szinte tüntetőleg mutatta, hogy nem nyugtalankodik, Murdock első tiszt aggodalmaskodva figyelte a révkalauz minden arcrándulását, izgatott, féltő, aggódó mozdulatát. Hogy nagy nehezen eltérítették az útból a tízezer tonnást, derűre mégsem volt ok. A két világítóhajó között – egyébként nappal volt, kora reggel, s így a szerepűk mindössze a jelzés volt – a Solent csatornarész következett, tele magas fenékpadokkal, ahol tejszerűen kavargott a három irányból is beáramló víz. Itt legfeljebb 4-5 méter a vízmagasság. És a Titanicnak legalább 12 méter kellett, hogy lefogott gépekkel átcsússzon a Spithead és a Solent veszélyes szakaszain.

A gépház telefonja újból megszólalt. Az ügyeletes tiszt a révkalauzra nézett.

– Captain, a főnök kéreti.

A révkalauz bosszúsan vette át a kagylót.

– Tessék, mit akarnak?

Közben tekintete hol a közeli cowesí partot, hol a szélső jelzőhajót figyelte.

– Köszönöm – mordult a telefonba, majd letette, s a parancsnokhoz fordult. – A gépház jelenti, hogy a figyelők közelinek találják a fenékzajt, a csavarok is kavarják már az iszapot.

Smith legyintett.

– Bah, dagály van, nem kell aggódni! És az iszap! Persze hogy kavarják! A forgáserő több méterre kihat! Ne törődjön a nyávogókkal! Majd leintem a gépházat! Maga csak vezesse a hajót, beérünk esküszöm!

És ezzel a Fenegyerek Teddy elfordult a révkalauztól, újból rákönyökölt a szélvédőre, s így maradt egészen addig, amíg fel nem tűnt Southampton vasalószerű háztömbje, jobbra és balra a mólók és dokkok tömege.

Felbúgtak a hajódudák, a gyárak szirénái, a kikötői tolatómozdonyok sípjai.

Southampton, a nagy kikötőváros köszöntötte a világ legnagyobb hajóját!

Négy fürge „bika", apró tolatóhajó simult az óriás mellé, hogy veszély nélkül a Victoria– mólóhoz tereljék.

– Nos, captain – fordult mosolyogva Smith Commodore a révkalauzhoz –, látja, kár volt az aggodalomért! Szelíd gyerek egy ilyen óriás, ha jól bánnak vele!

Ránézett Murdock kapitányra, aki melléje lépett.

– Remélem, ön is elismeri, hegy így van? Murdock komor arcán a legkisebb mosoly sem rezdült.

A feltett kérdésre nem is válaszolt.

– Kérem az utasítását, Sir! Ügy tudom, kikötés után az újságírók a hajóra jönnek!

– Mólóhoz állunk – rendelkezett a commodore. -Előbb a főnökeink jönnek fel, és nem mi, de ők rendelkeznek, mi lesz az újságírókkal! Pokolba velük, oda valók! Ha módomban lenne, egyet sem engednék a hajóra. Feldúlnak mindent, felesznek mindent, elszívnak mindent – és utána megállapítják, hogy a Titanic ócska tragacs, máris eladhatja a White Star ócskavasként!

Murdock nem figyelte a Commodore kifakadását. A révkalauz iratait és néhány magával hozott műszerét rendezgette. Két segédje a kormányfülkének támaszkodott, és elismeréssel nézegette a magasból az óriás hajót.

Murdock a kikötést vezényelte, a nagy hajók legnehezebb, legveszélyesebb manőverét. Általában az első tiszt feladata a kikötés irányítása, ha a parancsnok nem ragaszkodik az elsőbbséghez. Nem. Smith commodore nem ragaszkodott a kikötés vezényléséhez. Inkább még örömét lelte abban, hogy esetleg Murdock hibát csinál, és azt a White Star parton tartózkodó főemberei is láthatják.

De Murdock nem csinált hibát. Mr. Lightholler, a navigációs tiszt állt a hajóorrban mint horgonytiszt. A taton az ugyancsak kapitányi rangban levő harmadik tiszt, Mr. Bruce intézkedett. A steuerbordon, vagyis a hajó jobb oldalán, a D fedélzetre helyezett fallreepen (erkélyes kiugrón) a mozgékony, szemfüles ötödik tiszt, Harold Lowe tartózkodott, és onnan figyelte a közeledő mólót, de egyben a szuszogó, sűrű, fekete füstöt okádó, dühös kis bikák igyekezetét, hogy pontosan oda vontassák, szorítsák, nyom-

ják a Titanicot, ahová a kikötőparancsnokság rendelte: a Victoria-móló mellé.

Különböző állásokon a jelzőmatrózok – zászlókkal a kezükben – várták a tisztek utasítását. A mólón a kikötőfelügyelőség emberei figyelték a közeledő hajóóriást. A Titanic gépei ekkor alig-alig dolgoztak. A gépház legfeljebb olyan utasítást kapott, hogy segítse a bikák küzdelmét. A két külső csavart hajtó expanziós gép közül hol az egyik, hol a másik kapta a rendelkezést: „igen lassan előre", „igen lassan hátra", „figyelem, mind a két csavar hátra!". A középső, a nagy erejű Parson-féle turbinatengely csavarja mozdulatlanul állt. Szünet nélkül berregtek a Híd telefonjai. Hol Murdock emelte fel valamelyik kagylót, hol Harrimann, a Hídon szolgálatot teljesítő fő-altiszt, az első hajómester. Harrimann majd olyan idős volt, mint Smith Commodore, több évtizede együtt szolgáltak, de a sors úgy hozta, hogy a hajómestert Murdock is jól ismerte, mert az utóbbi évben az Olympicon tengerészkedett. Együtt kerültek át a Titanicra, megbecsülve egymás képességeit. Az öreg Smith, a Fenegyerek Teddy nem szívesen vette ezt a barátságot, holott éppen ő volt az, aki Harrimannt átkérette.

Százan és százan álltak a Victoria-mólón, ezrek a kikötő többi mólóján, a horgonyzó vagy dokkoló hajókon, annyira sokan, hogy a raktárak tetejére is jutott bőven ember. Ezen a napon Southampton az óriás hajó várásának lázában égett.

Szóltak a dudák, a szirénák, a hajókürtök.

Egyre közelebb került a móló, rajta a várakozókkal. A Hídról ki lehetett venni Bruce Ismay és Sir Franklin, Ellinger titkár és a többi White Star-vezető figuráját.

Smith commodore közelebb lépett a vezénylő tiszthez. Morcosan, elégedetlenül szólt:

– Én az ön helyében nem vánszorognék ennyire, Mr. Murdock!

Murdock szemrebbenés nélkül ránézett parancsnokára, s csak ennyit mondott:

– Ön rám bízta a vezénylést, engedje meg, hogy képességeimnek megfelelően végezzem el a feladatomat.

Ezzel ráhajolt a gépház telefonjára, egyben a gépvezénylő műszer skáláján is igazított.

– Bal oldali csavar lassan hátra, jobb oldali lassan előre! – Majd odaszólt Harrimann-nek: – Kérem, Mr. Harrimann, jeleztessen Mr. Lowe-nak, hogy a bikák nagyobb erővel nyomják a hajótestet!

Smith Commodore félreállt a Híd-erkély szélére. Bosszúsan rángatta a szakállát. Itt maradt egészen a kikötésig. Phillips, az első távírász bukkant fel a Hídon. Megvárta, amíg a Commodore oldalt néz.

– Nos, Phillips, mit akar?

– Távirat, Sir! Southampton városa üdvözli önt, a hajó személyzetét és a hajót!

Smith megelégedetten bólintott.

– Helyes, Phillips! Táviratozza vissza, hogy köszönjük a figyelmességet, és szívből üdvözöljük a város polgármesterét s minden polgárát!– Parancsára, Sir! Máris rohanok!

A Titanic backbordon (balról), teljes oldalfelületével már a móló mellé került.

Smith commodore sapkája ellenzőjéhez emelte kezét. Mereven tisztelgett. Boldog volt, nagyon boldog. Ilyesmire várt egész életében. Elfelejtette előbbi bosszúságait.

Kalapokat, sapkákat, esernyőket, botokat, sálakat, zsebkendőket lengető tömeget látott odalent, és felhangzott a rengeteg torok lelkes üvöltése: éljen, hurrá, éljen!

A hajó elejéről kirepült az első dobókörte, amit követett a többi, hogy a parton álló kikötőlegények bakokra húzzák a tartókábeleket.

A fáradt gőz sisteregve tört ki fújtatókon keresztül a hajó két oldalán.

A felvontató csörlők dübörögve megindultak. Az aprócska bikák vidáman felsípoltak, s elkanyarodtak az óriás testvér mellől.

– Kérem, Mr. Harrimann – fordult megkönnyebbülve Murdock a hajómesterhez –, jelezze a hajók parancsnokainak, hogy hálásan köszönjük a jó munkát.

Tekintete a Híd szélső részén háttal álló parancsnokot kereste.

Smith nem fordult hátra.

Murdock arra gondolt, vajon a parancsnok-mond-e majd néhány elismerő szót, ha a hajó teljesen a mólóhoz simult.

Mivel erre bajosan számíthatott, okosabbnak tartotta, ha a révkalauzokkal kezet ráz, s megköszöni jó munkájukat.

De erre nem jutott idő, mert a hajó elejéről felhangzott a harangütés. Lightholler jelezte, hogy minden kábel a helyén van, az ütközőpufferek belapultak.

A Titanic elfoglalta pihenőhelyét a móló teljes hosszában.

– Jelentem, Sir – lépett Murdock a parancsnokhoz –, jelentem, hogy a hajó kikötött!

Smith tisztelgett.

– Rendben van, Mr. Murdock! Kérem, eresztesse le a feljárót. Egyben intézkedjék, hogy senki idegen ne jöhessen fel. Egyébként én megyek le, hogy fogadjam főnökeinket.

... Így kötött ki a TitanicSouthamptonban, 1912. április 3-án, délelőtt 9 órakor.

Az indulást április 10-ére, késő délutánra tűzték ki.

Soha ilyen dobverés nem előzte meg egyetlen utasszállító indulását, soha nem írtak annyit egy hajóról, felszereléséről, drága kiállításáról, kabinjainak különlegességeiről, mint a White Star óriás hajójáról. Smith commodore tévedett: az újságírók nemcsak ettek a hajókonyha kitűnőségeiből, nemcsak elszívtak töméntelen cigarettát, és fogyasztottak bőségben a hajó bárjában, éttermében rengeteg italt, de elragadtatott cikkekben méltatták a látnivalókat, azt a pompát, kényelmet, amivel a White Star fel akarta hívni a figyelmet hajóinak kiválóságára, elsőrangú voltára.

Megírták, hogy uszoda van a hajón. Abban az időben egyedül a Titanic szerényebb kiállítású testvérhajója, az Olympic rendelkezett kisebb uszodával. A Titanic uszodája nagy volt, méltó az első osztályú utasok tömött pénztárcájához. És méltó a kor divatjához is: mór stílusban készült, akárcsak a konstantinápolyi szultán fürdőháza. Hát még a szalonok, társalgók, pipázók, éttermek, luxuskabinok, lakosztályok, a hangversenyterem! Mindenféle kor bútor– és díszítőstílusa feltalálható volt a Titanicon, kezdve a reneszánsztól egészen a hollandi s más korabeli irányokig! Az első és a másodosztályú utasok éttermének beosztása is nagyot változott: nem az eddig megszokott hosszú asztaloknál étkeznek majd az utasok, hanem számtalan kisebb, négy– és hatszemélyes asztalnál. És hogy ne legyen fennakadás, annyi pincér, kabinboy, londiner, bárfiú áll majd az utasok rendelkezésére, mint még soha utasszállító hajón: 461, azaz négyszázhatvanegy fő! De a gépészek és a hozzájuk tartozó segédszemélyzet, fűtők, rakodók száma sem megvetendő: összesen 310 ember.

Hét fedélzeten keresztül, az I fedélzettől a C fedélzetig, tehát hét emeleten keresztül háromhárom lift működik, hogy megkönnyítsék az utasoknak az óriás hajón való közlekedést.

És idéznünk kell egy korabeli megállapítást, mégpedig a harmadik osztályú, ma fedélközinek nevezett utasok elhelyezéséről. „A kényelem, amiben a harmadik osztály utasai részesülnek, teljesen megegyezik az ötven évvel ezelőtti hajók első osztályú utasainak kényelmével. "

Igen, a Titanic nemcsak óriás hajó, de pompásan felszerelt, különleges kényelmet adó luxushajó is volt!

Így azután nem csoda, hogy amikor árusítani kezdték a jegyeket, még a magas kabinköltségek sem okoztak akadályt. Egy dollármilliomos számára igazán mindegy volt, hogy a luxuskabin ára 100 vagy 800 dollár arra az öt vagy öt és fél napra, ami alatt majd a Titanic az angol partoktól eléri Amerika partjait. És akadtak bőven dollármilliomosok, akik a telet a francia Riviérán töltötték vagy Olaszországban, és most, a közelgő tavaszidőn, hazatérőben voltak hazájukba. Az amerikai tél elől menekültek el, és most visszatérőben voltak az amerikai tavaszba! És ha már így adódott, miért ne a Titanicot válasszák? Az angol és az amerikai sajtó napról napra közölte, kik azok, akik jegyet váltottak az óriás hajó első útjára. És a nevek rákerültek a hajóiroda kifüggesztett kabinlistájára, mintegy büszkén hirdetve, hogy ezek a gazdagok nem a Cunard-hajók között válogattak, hanem a White Star óriását választották

Amikor Harold Bride naponta lement az irodába, hogy leadja a beérkezett táviratok másolatait, mindig megállt az utasok listája előtt. Maga se tudta, miért, érdekelte, kik azok, akiknek a táviratait világgá kell röpíteni. Mert azt már előző útjairól tudta, hogy az üzletemberek és a közéleti nagyságok szünet nélkül tartják a kapcsolatot otthonukkal, irodájukkal, ugyanakkor ezek az irodák és otthonok is életjelt adnak magukról.

Amikor már negyedik napja szolgált a hajón, így bővült a gazdagok és az elökelöségék listája:

Mr. Guggenheim és felesége, Amerikából. (Guggenheim bankárról megírták a lapok, hogy a magánvagyona csekély 400 millió dollárt ér!)

Mr. Georg Widner és felesége, Amerikából. (Widner bankárt és vállalkozót „csak" 250 millió dollárra becsültéld)

Mr. Rothschild és neje, Londonból. (Itt a magánvagyonok felemlegetésénél csak találgattak az újságosok, mert talán maga Martin Rothschild sem tudta, mennyi dollárt és fontot ér az ő érdekeltsége, holott ő csak a „második" Rothschild volt a híres bankház tulajdonosai között).

Astor ezredes és neje, Amerikából. (Astor nemcsak dollármilliomos volt, ipartelepek és hatalmas farmok ura, de regényhős is: a Kubában harcoló amerikai „vörös lovasok" egyik parancsnoka, aki több ágyúüteget ajándékozott és szerelt fel barátja, Teddy Roosevelt volt elnök kérésére. Az ő magánvagyonát csekély 800 millió dollárra becsülték!)

Mr. Marvin és felesége, Amerikából. (Marvin volt a legnagyobb amerikai filmgyár tulajdonos igazgatója s számtalan más vállalkozás birtokosa.)

Mr. Strauss és felesége, Amerikából. (Strauss bankár is azok között szerepelt, akikről megállapították: ha semmit sem csinál, akkor is napi 10 000 dollárt keres!)

Butt őrnagy és felesége, Amerikából. (Butt az Egyesült Államok akkori elnökének, Taftnak volt a szárnysegédje, kiküldetésben járt Angliában, de mint igen gazdag ember, ő is Olaszországban töltötte a telet.)

Mr. Hays és felesége, Amerikából. (Hays elnök-vezérigazgatója volt az egyik legnagyobb amerikai vasúttársaságnak, s egyben részvény többségének milliomos tulajdonosa is!)

Sir Perichen és felesége. {Perichen Tábornok volt a kanadai hadseregben, ugyanakkor Kanada leggazdagabb embere!)

Mr. Steed és felesége, Amerikából. (Steed újságíró volt, laptulajdonos, egyben híres békeapostol, akit Nobel-díjjal tüntettek ki.)

Rothes hercegnő, Angliából, aki amerikai rokonai látogatására indult, mert férje amerikai volt, ugyancsak dollármilliomos.

Harold Bride elképedve nézte a névsort. Valóban úgy volt, mint írták: a Titanic a dollármilliomosok hajója. Elképesztően óriási értékek gazdái készültek rajta átkelni az Óvilágból az Újvilágba! Természetesen nemcsak a nagy nevek között lehetett megtalálni a gazdag embereket. Az indulás előtt egy héttel a londoni Scotland Yard négy titkosrendőre, két detektívfelügyelő és két főfelügyelő jelentkezett Smith parancsnoknál. Rájuk várt a feladat, hogy éjjel-nappal őrizzék majd a páncélszobát, ahol többek között tizenkét hollandiai gyémántkereskedő több millió angol font értékű gyémántját helyezik el! A gyémántok azért indulnak tengerentúli útra, hogy majd Amerikában leljenek új gazdáikra.

A titkosrendőrök átvizsgálták a hajó egész személyzetének névsorát, iratait, szerződését, munkakönyvét, a matrózokét éppen úgy, mint a pincérekét, a szakácsokét, a fűtőkét, a zenészekét, a gépészekét, a raktárosokét; a szerelőkét, minden egyes emberét, nehogy egy ügyes tolvaj– és kasszafúróbanda befészkelje magát a könnyen megszerezhető busás haszon reményében.

Harold Bride látta is azt a négy pincért, akit a titkosrendőrök „kiemeltek", és a Scotland Yard székházába szállítottak. Állítólag közismert betörők voltak, hamis iratokkal felszerelve!

Mindennek éppen úgy híre ment, mint annak, hogy a tenisz amerikai profi világbajnoka, Bobby Bher és Perciwall, a rugby világbajnoka is a hajó utasai közé tartozik majd! De ott lesz Bruce Ismay, a White Star ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Bruce Ismay azért, – hogy személyesen ellenőrizze a Titanic útját, jelenlétével biztonságot adjon Smith kapitánynak, aki állította, hogy a kijelölt útvonalon közel öt órát nyernek majd, és ezzel legyőzik a Mauretania Cunard-hajó idejét. Thomas Anderson, aki egyben tervezője is volt az óriás hajónak, eljött, hogy bizonyítsa: a Harland-gyár mindent megtett, és bízik az óriás diadalában!

A versenyláz hatalmába kerített mindenkit.

Indulás előtt egymást ugratták a southamptoni kikötőben a White Star és a Cunard tengerészei. A sors különös akaratából majdnem egy időben indult el Harold Bride és Thomas Cottam, a két jó barát. A Carpathia indulásának idejét egy nappal előbbre tűzték ki, vagyis április 9-ére. Legutóbb Belfastban találkoztak, mielőtt a Titanic elhagyta a Harland-dokkot, mert Cottam hajója még a kikötőben maradt. Amikor pedig a Carpathia is beállt a southamptoni kikötőbe, személyes találkozásra már nem jutott idő. Így azután a Marconi-távíró segítségével beszélgettek, amikor erre idejük jutott.

És mivel a sors a Titanic és a Carpathia esetében a két hajónak különös szerepet jelölt ki, kell hogy megemlítsük a két parancsnok, Smith commodore és Rostron kapitány találkozását. Smith, egyik hajóhadnagya kíséretében, éppen készült elhagyni a kikötő tengerészeti hivatalát, ahol megtárgyalta az indulás részleteit, amikor az előcsarnokban összetalálkozott régi ismerősével, a Cunard ugyancsak nem ifjú kapitányával, Rostronnal.

– Halló, Smith kapitány! – kiáltott fel Rostron. – Hallom, arra készül, hogy megelőzi a Mauretaniát!

Smith arcán egy izom sem rezdült. Kedvetlenül legyintett.

– Azt hiszem, ezt az újságírók találták ki. Azóta is verik a dobot, hogy a White Star most megmutatja a Cunard-nak, mit tud! Nem, kapitány, kalandba nem megyünk bele! Mindenekelőtt a hajó és az utasok élete a fontos!

Rostron elhűlve bámult.

– De kapitány, akkor miért nem cáfolják meg a kósza híreket?

Smith megsimogatta hófehér szakállát. Elmosolyodott.

– Kapitány, milyen hajón szolgál maga?! Teherhajón vagy utasszállítón?

– Azt ön éppen olyan jól tudja, mint én!

– Na látja! Az utasszállító kapitányának tudnia kéli, hogy olykor fontos a reklám. Mint a mi esetünkben. Elsőrangú kényelem, soha nem látott újítások. és esetleg verseny is, hogy minél nagyobb legyen a csalogatás!

Rostron megvakarta az állát.

– Nézze, kapitány, mondok valamit magának. Öreg fiúk vagyunk mi, sok vizet, sok hajót láttunk. Ha én lennék a maga helyében, én is megszédülnék a dobveréstől! De most az eszem azt mondja, ne áprilisban és ne egy olyan hajóval, amelyik nem futotta le első útját! Ez a tanácsom, kapitány.

– Köszönöm, Rostron! – tisztelgett Smith Commodore, és kezet nyújtott. – Ne féltse maga a Titanicot. Mert én magánál is jobban féltem. Tehát – minden jót, kapitány!

– Minden jót, Smith kapitány! Valahol az óceánon csak összetalálkozunk. Majd igyekszem bevárni!

Rostron nagyot nevetett. Smith Commodore elmosolyodott. Néhány lépés után megállt a lépcsőházban, ránézett a hadnagyra. A fiatal tiszt ugyanaz volt, aki múltkorában ráripakodott a távírászra, hogy mit keres egyenruha nélkül a fedélzeten.

– Gondolja, Lund, hogy Rostron kapitány elhitte, amit mondtam? – kérdezte a hadnagytól.

– Nem hinném, Sir – nevetett Lund hadnagy. – Rostron kapitány félti a Cunard sikerét.

-. mi pedig igyekszünk megtépázni ezt a sikert, Lund! – hahotázott Smith commodore. – És meg is tépázzuk! Tenne rá száz fontot, Lund?

A hadnagy elbizakodva mondta:

– Akár az életemet is, Sir!

Smith elégedetten megveregette kedvenc tisztje vállát.

– Helyes, Lund, nagyon helyes! Látom, maga valóban az én emberem. Akarni kell, és akkor sikerül!

– Hát mi nagyon akarjuk, Sír!

– Nagyon, fiam, és el is érjük! De addig is a legnagyobb titoktartás! Ez a parancs!

Így azután nincsen mit csodálkozni, hogy amikor az indulás előtti napon, késő este, Harold Bride másodtávirász, illő tisztelettel, sapkáját levéve és a bal könyökéhez szorítva, ahogy azt a régi szabályok előírták, belépett a parancsnok lakosztályának dolgozókabinjába, a commodorét elmerülve találta íróasztalánál.

Smith Commodore – immár, ki tudja, hányadszor – a bekeretezett, felfüggesztett Kék Szalag versenylistára függesztette tekintetét. Különös látvány volt ez a lista a családi képek, a különböző hajók emlékfényképe között. A London News egyik számából vágta ki és rámáztatta be a commodore az ügyes képecskékkel, korabeli hajók rajzával díszített, kék alapon nyomott, aranybetűkkel derített versenylistát. A Commodore előtt, az íróasztalon térkép volt, bejegyezve rajta az összes Kék Szalaghajó útvonala. Maga a Commodore végezte el a sziszifuszi, majdnem értelmetlen munkát – a saját megnyugtatására. Mert eddig még egyetlen hajó sem választotta útvonalának azt a viszonylag legrövidebb, enyhe parabolikus ívet, amit Smith commodore és Bruce Ismay, az ügyvezető igazgató jelölt ki a Titanic számára.

Harold Bride megállt az íróasztal szélénél, kezében a legfrissebben érkezett, időjárást jelentő táviratokkal, amiket az angliai és az amerikai partok, szigetek megfigyelő állomásai tudattak a hajók és hajóstársaságok számára.

– Kérem, várjon – morogta a Commodore, és mintha megbabonázódott volna, tovább nézte hol a felakasztott névsort, hol a térképet.

– Parancsára – suttogta Harold Bride, és tekintete a berámázott névsorra esett.

A Kék Szalag (Blue Riband) nyertesei:

1. Britannia (Samuel Cunard hajója), indult Liverpoolból 1840. július 4-én, érkezett az amerikai Halifaxbe július 17-én.

2. Hibernia (Cunard-gőzös), 1847-ben, menetideje 9 nap és másfél óra.

3.. Asia (Cunard-gőzös), 1850., Liverpoolból Halifaxbe 8 nap és 17 óra.

4. City of Paris (United States Line), 1867., az írországi Cork melletti Queenstownból New Yorkba, 8 nap és 4. óra alatt.

5. Britannia (Cunard-hajó), 1877-ben, 7 nap és 10 óra alatt.

6. Arizona (Guion Line), 1879-ben a fenti útvonalon, 7 nap és 8 óra alatt.

7. Etruria (Cunard-hajó), 1888-ban, 6 nap és 2 óra alatt.

8. Deutschland (Hamburg-Amerika Line), 1902-ben, 5 nap és 15 óra alatt.

9. Mauretania (Cunard-hajó), 1909-ben, 5 nap és 11 óra 37 perc alatt.

A lista végére érve Harold Bride arra gondolt, hogy a Titanic lesz a tizedik hajó, amelyik főárbocának tetejére felhúzza az annyira csábító, messzire látszó Kék Szalagot. Igen, erre gondolt, de egyben kételkedve is, hiszen a Titanicot dicsérő hírlapi cikkeken kívül megjelentek olyan hírek is, hogy az óriás hajó gépeinek teljesítménye nem éri el a Cunard-hajók teljesítményét, s azonfelül: „Smith Commodore tagadja, hogy versenyre akar kelni Cunardék-kal: "

Ugyanakkor Bride most is elmerülve találja a hajó legfőbb parancsnokát a Kék Szalag győzteseinek listája előtt!

– Mit akar? – mordul fel bosszúsan a parancsnok.

– Az időjárásjelentések, Sir!

– Mutassa, kérem!

Bride átnyújtotta, s nem állta meg, hogy ne tegye hozzá:

– Cap Race-tól kezdve minden állomás kedvező hírt közöl. Az idő nyugodt, néhol ugyan köd van, de Izlandtól kezdve szelet sehonnan nem jelentenek.

A Commodore átfutotta a távírászoktól leírt jelentéseket. Látszott az arcán, hogy a hírek megnyugtatták.

Még el is mosolyodott, amikor betette íróasztalának megfelelő rekeszébe a papírokat.

– Nagyon helyes – mondta megelégedetten. – Figyeljék tovább az állomásokat! Éjjel-nappal egyformán.

– Parancsára, Sir – hajolt meg a távírász. Kilépett a parancsnoki kabinból. De megtorpant. Közvetlenül a Híd alatti fedélzeten állt. Végiglátta az egész hajót, az alatta levő sétafedélzetet, az oldalt felerősített mentőcsónakokat (amikre remélhetőleg semmi szükség nem lesz), a kémények sorát, az árbocokat s mögötte a Hidat, a hatalmas kormányházzal, a navigációs kabinokkal, a szelelőkürtőket, a csillogó, ragyogó vaslépcsőket.

Fényszórók világították meg a Victoria-mólót és az egész hajót. Holott a Titanic is fényárban úszott. Folyosói, fedélzetsorai, kabinjainak legtöbbje kivilágítva várta azokat, akik már ma este beszállhattak, és elfoglalhatták helyüket.

A mólón fogatok, hintók, magas hátsó ülésű autók, négyszögletes villanyautók sora követte egymást. Hajóhordárok, szobapincérek egész hada cipelte a hajóbőröndöket, táskákat, kofferokat, kalapdobozokat, esernyő– és botcsomagokat. Inasok intézkedtek gazdáik holmijáról, a kabinok helyéről.

Az I. osztály számára már ma megnyitották a hajót.

Reggel a II. osztály és III. osztály utasai kezdhetik meg a beszállást.

Harold Bride távírászt különös érzés fogta el. Indul a Titanic! Holnap ilyenkor már elhagyják a Scilly-szigeteket, a Land's End legdélibb csücskét! Eddig valahogy nem érezte az indulás izgalmát, feszültségét torkot szorító hatását. Most annál inkább. Vadul kavarogni kezdtek fejében a gondolatok. Szabad egy ekkora óriással versenyezni? Mert a sok ellentmondó hír között mégiscsak az lesz való, hogy igenis, a Titanic megkísérli a Mauretania rekordját megdönteni. A kiszivárgott hírek arról is tudtak, hogy a hajó nem a megszokott útvonalon halad majd, hanem feljebb, jóval feljebb akarja elérni azt az ivet, ahonnan majd a legkönnyebben, kanyarodhat New York felé.

– Jó estét, uram! Mit csinál errefelé?

Fleet volt, az őrmatróz, akivel oly hamar barátságba került.

– Jó estét, Fleet! Nézelődöm.

– Van mit, uram! – nevetett Fleet – Lassacskán szállodává alakulunk, ügy vélem.

Harold Bride elmosolyodott.

– Az utasszállító ma már inkább szálloda, mint hajó. Jóval több rajta a pincér, a szobafiú, mint a tengerész!

Fleet megvakarta a feje búbját.

– De ha süllyednénk, mégiscsak kiderülne, hogy több tengerészre lenne szükség, mint pincérre.

A távírász meghökkenve meredt az őrmatrózra. Arra, hogy a Titanic elsüllyedhet, még soha

nem gondolt. Képtelenség! A hírverés erről is tudott: az óriás hajó építői kettős fenékkel, függélyes irányban pedig 15 választófal által 16 vízmentes rekeszre osztották a hajó alsó részét. Márpedig ez azt jelenti, hogy a Titanic nem süllyedhet el. Mindezt megemlítette Fleetnek, aki mosolyogva legyintett.

– Uram, olyan hajó még nem volt a világon, amelyik mentesül az ilyesmitől. De hát melyik az a tengerész, aki azért száll hajóra, hogy elsüllyedjen?! Az ördög akar ilyesmibe belekeveredni. Én nem.

Bride megkönnyebbülten fellélegzett. Egyszerre, váratlanul érte az a különös érzés, ami előveheti a legedzettebb tengerészt is.

– Hát csak ne gondoljunk ilyesmire, Fleet! – intett bücsüt az őrmatróznak. – Megyek, mert sok a munkám.

Fleet derűsen vigyorgott.

– Látja, uram, ezért jó árbocőrnek lenni. Ha áll a hajó, a kutya se törődik velünk. Holnap ilyenkor már odafönn leszek, amott, ni!

Felmutatott az előárboc kosarára.

– Ha kedve szottyan velem beszélgetni, hívja fel a tizenkettes telefont. Én veszem fel!

– A miénk a huszonnyolcas.

– Hát majd beszélgetünk. Jó munkát, uram!

– Jó munkát, Fleet!

Amikor visszatért a távíróhelyiségbe, a Marconi-készülék jelzőcsengője hevesen berregett.

Ránézett az órára.

Este volt, fél nyolc. és egyszeriben jókedve támadt.

Thomas Cottam jelentkezik, megesküszik rá. Megbeszélték, hogy – ha arra lehetőség jut – ebben az időben felhívják egymást, mert előtte és utána a jelzőállomások jelentkeznek. A Carpathia már elindult, útban van Amerika felé. Megcsavarta a kézifogantyút. Lenyomta a billentyűket. Zúgni-búgni kezdett a Marconi– készülék. Lámpák villantak, apró fények támadtak. A csengő hirtelen elhallgatott. Harold Bride feltette s fülhallgatót. Leadta a hívójelet: vonás. vonás. pont. vonás. vonás. pont.

Ezúttal is, mint mindig, ha leült a készülék mellé, elfogta az izgalom. 0 is, mint a század eleji „marconisták" legtöbbje, egyéni büszkeségnek tartotta hivatását. Értette a mesterségét, sőt szerette, rajongott érte. Némileg csodának vélte a szikratávírót, de még inkább az elektroncső feltalálását és alkalmazását, aminek a segítségével már 1906-ban megvalósult a rádiótelefon. A Titanic készüléke hosszabb távon szikratávíróval, rövidebb távon már rádiótelefonnal is működött.

Harold Bride remélte, hogy barátjával élőszóval beszélgethet, hiszen a Carpathia annyira nem távolodhatott el a hazai partoktól, hogy összeköttetést ne kapjanak egymással.

Leült a műszerészládára, fülére tette a fülhallgatót.

A jelzőlámpák fényei biztatóan csillogtak.

A fejhallgató membránján hangok támadták. Először bizonytalan, rendszertelen pattogások, roppanások, reccsenések jelezték az összeköttetés kezdetét, majd egyszerre csak – ha fátyolozottan is – meghallotta Cottam kiáltását.

– Itt a Carpathia!... Halló, itt a Carpathia!... Carpathia hívja a Titanicot, halló, halló! Hívójelet vettem! Hívójelet vettem!

Beadta a készülékbe a búgó jelzést, majd beleszólt:

– Itt a Titanic!. Itt a Titanic!. Halló, Cottam!

– Halló, Bride, öreg fiú! Végre hallak! Idő jó, hullámok csak a partok közelében láthatók! Gondolom, sétahajózásban lesz részünk veletek együtt! – Cottam derűsen nevetett.

Harold Bride ugyancsak nevetve válaszolt:

– Majd elcsípünk titeket valahol az Atlantikán! Holnap keress meg megint, Thomas! Ott járunk majd, ahol most ti. Merre vagytok?

– Land's alatt. Látom is a négy torony fényeit. De nincsen több időm, szétkapcsolok!

– Tehát holnap ilyenkor, Thomas!

– Igen, holnap ilyenkor! Viszlát, Harold!

– Viszlát! Szétkapcsolódtak.

Levette a fülhallgatót. Már éppen arra gondojt, hogy továbbít a" azt a néhány táviratot, amit távollétében az irodaszolgálatos matróz tett a gyűjtőládikába, amikor nyílt az ajtó, és a küszöbön Murdock első tiszt, másodkapitány jelent meg.

Bride szolgálatkészen felállt.

Murdock szigorú arcán nyoma sem volt valamiféle mosolynak.

– Tud összeköttetést kapni az Olympickal?

– Természetesen, Sir! Ha jól tudom, az Olympic négy nap múlva indul vissza New Yorkból. Sandy Hookban veszi fel a tüzelőt, ott kell keresnem.

Murdock elismerően bólintott.

– Örülök, hogy figyelemmel kíséri a hajókat. Ráült a munkaasztalra, körülnézett.

– Ez az a helyiség, ahol még nem jártam. Takaros kis távírószoba. Úgy értesültem, hogy a készülék a legjobb. Kitett magáért az angol posta. Így van?

– Pontosan így, Sir! Elsőrangú a Marconi-készülék, a vevő éppen úgy, mint az adó, de a telefon is.

Murdock bólintott.

– Tehát bízhatunk benne. Felsóhajtott majd igy folytatta:

– Az egész hajó kitűnő! Állítom, hogy az. A gépek, a kazánok, a bordázat, a fedélzettartók, nos, minden a legjobb anyag, a legjobb munka! És én.

Hirtelen elhallgatott. Mint aki vagy azért nem akar tovább beszélni, mert nem látja értelmét, vagy pedig, mert úgy érzi – túl sokat mondott eddig is. Legyintett morgott valamit a foga között, majd átadott egy cédulát a távírásznak.

– Tudassa az Olympickal, ha lehet, azonnal! Bólintott.

– Köszönöm.

És kiment. Léptei távolodva koppantak a fedélzeten. Bride az ajtóra bámult.

– Különös ember. különös. – dünnyögte egyre, és nem tudott magához térni a csodálkozástól: ugyan mit akart mondani az első tiszt? És miért „ereszkedett le" egy egyszerű távírászhoz, ami valóban nem szokása a kapitányoknak?

Végül ránézett a papírra. Az előírásoknak megfelelő papír volt, feltehetőleg Murdock keze írásával.

A Titanic első tisztje üzeni az Olympic első tisztjének: indulás holnap, április 10-én este 6 órakor. Kérem, tartsuk az összeköttetést. Ha útvonalunktól északra kap időjárásjelentéseket, tudassa velünk, még akkor is, ha leltételezi, hogy mi is megkaptuk! Üdvözlet régi társaimnak!

Bride leült a mahagóniszínű, lakkozott műszerládára – ami helykímélés okából egyben a távírász ülőkéje volt –, lenyomta a Marconi-szikratávíró indítógombját, forgatóját, majd a ráhangoló sávra vitte az irányjelzőt.

Közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Murdock valóban különös ember, de rokonszenves is. Igen, igen, rokonszenves; az a fajta, aki rejt valamit, elsősorban az érzéseit, beburkolódzik holmi merevségbe, ridegségbe, de ha tettre kerül a sor, akkor feloldódik, jó bajtárs lesz, segítő ember. Erről beszélt neki az egyik napon Fleet matróz cimborája, az a Banks nevű tengerész, aki együtt szolgált Murdockkal jó néhány éve az egyik bálnavadászhajón.

– Tudja, uram – mondta Banks matróz –, tudja, derekabb tisztet nem lehet nála elképzelni! Azt mondják, komor, mint a bika, és mindig úgy néz az emberre,, mintha felfalná! No és? De csak a hajón! Csakis a hajón, uram, szolgálatban! Találkozzon majd vele odakinn a parton vagy bárhol, akkor nézze meg őt! Jókedvű fickó, még meg is hívja egy pofa italra, ha ideje engedi. Engemet meghívott már nemegyszer! Amikor meglátott itt a hajón, rám mordult: „No, Banks, mit keres itt?" És éppen hogy bevárta a feleletemet, hogy a White Starhoz szerződtem, máris továbbment. Másnap összeakadtunk a városban, azt látta volna. Rám kiáltott: „Hé, Banks, régi cimborám a bálnavadászoktól, bejönnél velem egy pohár italra?. " Hát ilyen ember ez a Murdock kapitány!. Én mondom, uram, igazi jó barát!

Ilyesféléket beszélt Banks matróz, Fleet cimborája, meg mindenféle mást is. Többek között azt, ami futótűzként terjedt el a fedélzetiek között: hogy Smith commodore és az első tiszt nem bírják egymást! Az ilyesmi különös érdeklődésre tarthat mindig számot, mert köztudott, ahol a parancsnok és helyettes nem egyezik, nem érti meg egymást, ott előbb-utóbb kirobban valami. A matrózok szállásán, az étkezdében szájról szájra járt, mit tapasztaltak a kormányosok és a Híd szolgálattevői, amikor felfelé jöttek a Spitheaden, hogy befussanak Southampton kikötőjébe.

És most itt van az Olympicnak küldendő távirat. Ugyan miért kéri Murdock kapitány a másik White Star-hajóóriás első tisztjét, hogy tájékoztassa őt az időjárási megfigyelésekről? Miért? Harold Bride ezúttal megint azt érezte, amit Fleet matróz szavainál: félteni kell a Titanicot? De hát a Titanic is megkapja a jelzőállomások és hajók tudósításait!

Nem tagadhatta le – és később sokat gondolt erre –, hogy bizonyos aggodalommal kezdett az indulás elé tekinteni! És másnap a Titanic elindult.

Látszólag pontosan úgy indult el, mint minden hajó, ha felvette az utasokat: gépei teljes gőzzel arra vártak, hogy megindítsák a hajókarmantyúkat, s a kikötőfelügyelő megadja a jelt az indulásra.

Látszólag! Mert a Titanic óriás gőzös búcsúja az angol pártoktól (és valójában minden parttól) mégsem volt hasonlítható a megszokott indulásokhoz.

Igen, az utasok beszálltak, kivétel nélkül mindazok, akik megvásárolták jegyüket, a milliomosok éppen úgy, mint a kevésbé tehetősek.

Ha valaki az indulás perceiben végigsietett a báron, a dohányzókön, a zeneszobákon, a szalonokon, vagy betekintett a luxuskabinok fogadószobáiba, könnyen megállapíthatta, hogy senki sem hiányzik a bejelentettek közül.

A bárban szólt a zene, s – noha még csak késő délután volt – magasan állt a jó hangulat. A kiszolgálók, a pincérek alig győzték a munkát. Astor ezredes, a milliomos ágyúgyáros, továbbá a teniszbajnok és még néhányan egyik italt a másik után rendelték.

A filmgyáros, Marvin, Perichen tábornok, Strauss bankár és feleségeik a nagy szalonban kártyáztak, mintha nem is érdekelné őket, indul-e vagy sem az óriás hajó.

És így volt a legtöbb gazdag utas, férfi, nő egyaránt. Valóban nem érdekelte őket különösebben a hajó indulása. Megszokták, hogy egész életükben utaznak; évente legalább kétszer vagy több alkalommal Európából Amerikába és onnan visszahajóznak. A legtöbben közülük ismerősként köszöntötték egymást. Látszólag örültek, hogy újból találkozhattak, megtárgyalva az elmúlt hónapok eseményeit.

Rothes hercegnőnek legalább akkora udvara volt a Kék Szalonban, mint egy királynőnek, ha útnak indult.

A hajó fényárban úszott.

A Victoria-mólón minden lámpa világított. A tengerészeti hivatal rendeletére fényszórókat helyeztek el a kihajózó útvonalon. A közelben álló gőzösök is működtették fényszóróikat.

A parton, ahol beláthatatlan embertömeg nyüzsgött, a tengerészzenekar indulókat játszott, s arra várt, hogy megszólaltassa trombitáin, rézfúvóin, fuvoláin az ősi, „Auld long syne" kezdetű skót búcsúdalt, a legszomorúbb énekek egyikét.

A második osztály és a fedélközi utasok többsége a hajó elején levő sétafedélzetről, valamint az alatta levő kajüt-ablakokból integetett a parton maradt családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, vagy – integetett, mert úgy érezte, hogy a messze távolban rája gondolnak azok, akik várják, vagy akiktől elköszönt, de nem tudtak eljönni a Titanic búcsújához.

A korlátoknál támaszkodó sokaságból integetett egy kisfiú is, akit majd később megismerünk, s aki – láthatólag – boldog volt, hogy indul a hajó. De ha jobban megfigyeltük, azt is észre lehetett venni, hogy a kisfiú úgy integet, mint akinek nincsen egyetlen hozzátartozója sem a parton. Integetett, mert ő sem akart kimaradni a búcsúzás élményéből. Integetett, mert ilyenkor minden valamirevaló utas minden parton maradónak a barátja. A fiú a korabeli srácok ruháját hordta, vagyis térdnadrágot, állig érő fehér pulóvert, kockás, öves sportzakót s lapos micisapkát. A vastag, kötött harisnyaszár és az erős talpú magas cipő azt bizonyította, hogy az angol partokon április elején még hűvös az idő. Egyébként Jan Kovalcének hívták, hogy már itt megnevezzük a legénykét.

A hajó mélyéről felhallatszott a gépek dübörgése.

A négy óriási kémény okádta a príma cardiffi szén füstjét. Mivel hirtelen elborult, s esni kezdett, vagy inkább csak szemezni, a füst lassan szállt tova, ráborult a hajó tatjára, rámászott a raktárak tetejére, ahol ugyanúgy, mint a mólón, emberek szorongtak, bámészkodtak.

A Hídon – jól látszott még a távolból is a kézifényszórók világításában – ott állt a parancsnok, Mr. Smith Commodore, mellette Murdock, az első tiszt és még néhány fehér sapkás, kék kabátos tengerésztiszt.

Várták a jelt, hogy felbúgjon a Titanic kéménysípja, az indítást jelző rikoltozás.

Az indulás jelét Bruce Ismay ügyvezető igazgatótól várták, aki a feljárópalló (vagy inkább fedett híd) parti részén állt, izgatott csoport közepén.

Bruce Ismay mellett ott topogott Sir Franklin elnök, több White Star-főember, valamint Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Sir Franklin fölé kocsijának inasa esernyőt tartott. A feljáró első lépcsőjén a hajó második tisztje, a hosszú, sovány Lighthoíler állt. Idegesen, kedvetlenül figyelte az ügyvezető igazgatót s a körülötte zsúfolódó hírlapírókat, akiket meghívtak, hogy tanúi legyenek a Titanic indulásának.

„Mr. Ismay igen fontos hírt óhajt közölni Önnel vagy lapjának képviselőjével" – így szólt többek között a meghívás, a sajtónak szóló levél egyik része.

És már négy perccel elmúlt a meghatározott idő – Lightholler nyugtalanul nézegette hatalmas, hajókronométernek beillő zsebóráját –, s Bruce Ismay még mindig csak kedélyeskedett a hírlapírókkal. Bruce Ismay boldog volt, ragyogott, tréfált, viccelt, s látszott rajta, hogy húzza az időt. Lightholler két alkalommal is mögéje lépett, közölte vele, hogy elérkezett az indulás ideje.

Most harmadszor lépett le a feljáróról, s keményebb hangon, mint eddig, közbeszólt:

– Sir, öt perccel túlléptük az időt! A kikötőfelügyelő türelmetlenkedik. Megszabott idővel rendelkezünk, hogy minden hiba nélkül mehessen! Kérem, Sir!.. -.

Bruce Ismay elnevette magát. Ránézett Sir Franklinre, majd az újságírókra.

– Hiába, uraim, a kötelesség! Meg kell hajolnom a tengerészek parancsa előtt. Tehát. tehát. – és jelentőségteljesen tekintett az őt figyelő arcokba – elérkezett az indulás ideje. Búcsúzni kell, hogy néhány nap múlva a túlsó oldalon amerikai kollégáikkal találkozzunk. Nos, ígértem valamit. és ez a valami nem is marad el.

– Halljuk, halljuk! – biccentett kegyesen Sir Franklin, mint aki mit sem tud.

– Úgy van, úgy van, halljuk! – kiáltották többen.

– Nos. többször elhangzott már, hogy a Titanic szeretné elhódítani a Mauretaniától a Kék Szalagot! Mi ezt eddig nem erősítettük meg. Most megerősítjük: a Titanic, uraim, felkészült, hogy ezt a parancsot végrehajtsa! A Titanic elhódítja a Cunard oly sokszor megszerzett Kék Szalagját! Most pedig, uraim, minden jót! A hajó indul!

Lightholler felemelte a kezét. A hajómesterek éles sípja belehasított a kormos, nyirkos levegőbe. Bruce Ismay felszaladt a hídlépcsőn. Egyszerre felbúgott az óriás hajó kéménydudája,

A visító, éles hang mintha feltámasztotta volna a kikötő viszonylagos némaságát.

Hajószirénák, köddudák, gőzsípok, hajóharangok üvöltöttek fel, búgtak, rikoltoztak, bömböltek, kolompoltak, zörögtek vad, bábeli hangorkánt keltve, amilyet az öreg southamptoni kikötő nem ért meg soha.

A világ legelső óriás. kerekes gőzösének – a Great Easternek – indulását, 1859-ben, megközelítőleg sem övezte ilyen izgalmas, hatásos búcsúztatás.

– Eloldani!

– Hajóhidakat felhúzni!

Minden inkább gépiesen, a megszokott parancsok szabályos ütemében történt, semmint a hallott parancsok nyomán.

Hallani nem lehetett mást, mint a rettenetes hangzavart, amibe belekeveredett a tömeg éljenzése, kiabálása. A tengerészzenekar belekezdett egy indulóba, de senki sem tudta, mit játszanak, valóságos némajátéknak hatott a dobok pergetése, a cintányérok összecsapása, a trombiták és kürtök nyekergetése. Végül is a karmester leintette társait – úgyis mindenki cél és ritmus nélkül ütötte-verte, fújta hangszerét.

A hajó elnyelte a parthoz kötő csápjait, a feljáróhidakat, rögzítőkábeleket, köteleket. Sistergő gőzfelhők csaptak fel a Victoria-móló és a hajótest közötti részen. Megindultak a gépek, a dugattyúk, bár még igen óvatosan, hiszen ezúttal is a kis bikákra várt a feladat, hogy elszabadítsák az anyaföld közeléből az óriás hajót.

Smith commodore a Híd bal oldalán állt, lenézett a mélybe, onnan figyelte az indulást.

Időnként sapkája ellenzőjéhez emelte ujjait, viszonozva a fényárban úszó tömeg sapka–, esernyő– és kendőlengető éljenzését.

Egy kis csoport közepén ott állt, cilinderrel a fején, Sir Franklin elnök, a White Star vezetőivel, Bruce Ismay, az ügyvezető igazgató hajóra szállt, hogy személyesen ellenőrizze a hajót, a hajó útját, a hajó életét.

Rövidesen ő is ott állt a Hídon, Smith commodore mellett.

A Titanic tehát elindult!

A távírószobában Phillips az ajtó melletti fedélzeti telefon kagylóját tartotta a füléhez.

– Mit, mit akar? – kiáltotta Phillips, majd felnevetett. – Ott az árboc? Értem, Bride barátomat akarja? Helyes, mindjárt.

Intett a társának, aki levette fejéről a hallgatót.

– Az árboc jelentkezik. Magával akar beszélni. Bride átvette a telefonkagylót.

– Helló, Fleet, maga az?

A külső zaj moraján, dübörgésén át is jól hallotta barátjának, az 4rbocőrnek szavait.

– Gondoltam, uram, mi is éljenezzünk együtt, hogy elindultunk! Akkora a ricsaj odalent, hogy itt is alig halljuk egymás szavát. Ketten vagyunk a kosárban, én és Banks. Üdvözöljük, uram! Éljen!

– Éljen! – kiáltotta bele a telefonba Bride.

Nevetve visszaakasztotta a hallgatót. Egy pillanatra felrémlett előtte a családja, felesége, kislánya. Vajon gondolnak-e ezekben a percekben rá, a távozóra?. Kinézett az ajtó ablakán. Fényárban úszott minden. A hajó mozgásba jött. Lassan távolodtak a raktártetők, a daruk, a móló ív– lámpatartói.

Zörögni kezdett a telefon.

– Tessék! Bride távírász a készüléknél.

– Itt a Híd, Murdock első tiszt. Tud összeköttetést kapni az Olympickal?

– Azonnal nem, Sir, de később igen, szolgálatára!

– Később is ráér. Közölje az Olympic első tisztjével, hogy a Titanic elindult, s ne felejtse el, amire kértem!

– Parancsára, Sir!

– Végeztem!

– Parancsára, Sir!

Phillips, aki nyugodtan kopogtatott a szikratávírón, feléje fordult. Megelégedett, kerek arca szinte ragyogott.

– Bride, nagy nap a mai! Elindult a világ legnagyobb hajója. És mi ezen a hajón vagyunk!

Harold Bride is– elmosolyodott. Holott nem túlságosan ízlett a mosolygás. Miért kéri Murdock kapitány az Olympic másodkapitányát, hogy ne felejtse el kívánságát?

Az ördögbe is, miért?!

4. AZ ÓCEÁNON

Hajnal volt, április 11-e.

Sűrű pára feküdt az óceánra. Keleten már felkelt a nap, de nem látszott, elfedte a ködfüggöny. De akik ismerték a tenger szokásait, tudták, reggelre, vagy legkésőbb kora délelőttre ragyogó időben lesz részük azoknak, akik erre hajóznak.

Fél órával ezelőtt jelezte a Híd csengője a hajnali négy órát, az éjfél utáni első szolgálati váltás idejét.

Csend, némaság volt a fedélzeteken, aludt a hajó. Indulás után így szokott ez már lenni. Mindenki elfáradt az indulás, a készülődés izgalmaitól, még azok is, akiknek nem okozott különösebb gondot sem az indulás, sem a készülődés.

Eltompítva égtek a fedélzetsorok lámpái, a kabinfolyosók világítóburái. Néhol egy-egy kabin ablakán is kiszűrődött a lámpafény. De üresek voltak az éttermek, a szalonok, egyedül a bárban iszogatott néhány férfi és női utas. Köztük a két világbajnok, akik úgy lehet, elhatározták, hogy állandó italozás közben érik majd el az Újhaza partjait.

A navigációs kabinban a fáradhatatlan és pihenést nem ismerő Lightholler második tiszt írta be éppen a hajó pozícióját.

Északi szélesség 50. foka, nyugati hosszúság (Greenwichtől nyugatra) 15. foka, 12. perce.

A Titanic tehát pompás iramban haladt Amerika felé és távolodott az európai partoktól.

Lightholler kapitány lejjebb tolta a térképlámpát, ami mindenfelé mozgatható irányú karon függött, és a térképre is bejegyezte a hajó helyzetét.

Már éppen arra gondolt, hogy a hajónapló ellenőrzésére bekéreti a Hídról a szolgálattevő kapitányt, Murdock első tisztet, amikor nyílt az oldalsó kabinajtó, és belépett a navigációs helyiségbe Smith commodore.

Lightholler tisztelgett, Smith közömbösen biccentett.

– Nos?

– É 50, Ny 15, 12 – jelentette a navigációs tiszt.

A commodore megelégedetten elmosolyodott. Még a kezét is összedörzsölte. Fáradt, bágyadt szemében gyerekes derű csillogott.

– Kitűnő – dörmögte –, kitűnő! Ha így haladunk, akkor. nos, Mr. Lightholler, akkor győzünk!

A magas, szikár tengerésztiszt a felettesnek kijáró előzékenységgel biccentett.

– Igen, Sir, akkor sikerül! Bár. Smith, arcáról eltűnt a mosoly.

– Mit akar mondani? Mit? Talán kételkedik az eredményben?!

Lightholler, mint aki nem óhajt vitába bocsátkozni, elhárító mozdulatot tett.

– Nem, uram, semmi okom kételkedni. Minden azon múlik.

Nem folytatta tovább.

Újból nyílt a kabinajtó, de most a Híd felőli ajtaja, és Murdock lépett be rajta. Bőrkabátjának felhajtott szőrmegallérja azt bizonyította, hogy az, aki a nyitott könyöklőnél kénytelen órák hosszat állni, nem érezheti magát éppen melegen.

A navigációs tiszt már nyújtotta a hajónaplót a másodkapitánynak, amikor Smith commodore az érkező felé fordult.

– Úgy látom, Mr. Lighthollernek különvéleménye van azzal kapcsolatban, hogy célunk a Kék Szalag elhódítása. És önnek, Mr. Murdock, ha szabad kérdeznem, mi a vélemenye? Mert eddig mi erről nem beszéltünk.

Murdock meglazította a bőrköpenyt, lehajtotta a prémet. Sapkáját levette, megtörülgetté belsejében a bőrszegélyt.

Nyugodtan tekintett felettese szemébe.

– Ha kérdi, uram, megmondom. Eddig még senki nem kérdezte. Így igen örülök, hogy módot ad erre.

– Tessék, természetesen! Gondolhatja, érdekel a tisztjeim álláspontja.

Murdock rátette kezét a térképasztalra.

– Az én felfogásom az, hogy kár az ilyesmit erőltetni. Csönd támadt. Smith dermedten bámult helyettesére.

Lightholler némán tekintett feletteseire. Smith kifakadt:

– Az urak talán Cunardék zsoldjában állnak?! Mert ebben az esetben csak ezt mondhatom! Válasza, Mr. Murdock, mélységesen megdöbbent! De az ön tétovázása is, Mr. Lightholler! Mindezt nem vártam egyiküktől sem.

Lightholler ingerülten megjegyezte:

– Bocsánat, Sir, az én kötelességem a navigáció. A többi nem tartozik rám. Így nincsen okom tétovázni sem.

Murdock – aki nem is figyelt tiszttársa szavaira, de annál inkább Smith megjegyzésére – hidegen nézett a parancsnok szemébe.

– Kérem, Sir, gondolja meg, mit mond! Ön mindkettőnket meggyanúsított. Nem vagyok Cunardék zsoldjában, feltételezem, hogy Mr. Lightholler sincs. Gyanúsítását visszautasítom. Ahhoz pedig jogom van, ha feltette a kérdést, hogy mint régi tengerész megmondjam, mit gondoljak egy olyan kalandról, mint a Kék Szalag elhódítása.

Gyorsan, pattogva beszélt. A komor arc egy fokkal még komorabbá vált.

– És ha szabad kérdeznem, mire alapítja gyerekes kijelentését? – mosolyodott el gúnyosan Smith commodore. -Mire, kapitány?

Murdock megvonta a vállát.

– Természetesen ezt is megmondom – ezzel a térkép fölé hajolt. – Amikor megláttam a berajzolt útvonalat, meghökkentem. Itt van Southampton, itt Cap Race Új-Fundlan-den. Az irány nyílegyenes.

Gúnyosan csengett Smith parancsnok hangja.

– Nyílegyenes, mert hiba lenne a megszokott útirányt követni. Egy ilyen hajóval!

Murdock folytatta:

– Igen ám, de itt Új-Fundland körül, egészen Új-Skócia közepéig, állandó ilyenkor a jégveszély! Az úszó jég birodalmának nevezik ezt a helyet, Sir! Ismerem, sokat hajóztam arra.

Smith megvetően szólt:

– Bálnavadászhajókon! Ez, kapitány, utasszállító, ha eddig nem vette észre. A világ legkitűnőbben megépített utasszállítója!

Murdock hátralépett. Felcsatolta a prémgallért.

– Kár vitatkoznunk, Sir! De közlöm önnel: a jég nem nézi, hogy bálnavadászhajó vagy a világ legjobban megépített hajója kerül eléje! Ez az egyik. A másik: ismerem a Titanic gépeit, igen kitűnő gépek, de nem érhetik el a Cunarderek teljesítményét. Az ő rakmerülésük harminckilencezer tonna, a miénk hatvanezer! Ok huszonöt tengeri mérfölddel haladnak, mi huszonhárommal!

Smith parancsnok hangja élesen, ridegen csengett.

– Elég volt, kapitány! Mindezt én legalább olyan jól tudom, mint ön, ha nem jobban, Éppen ezért rövidítettük le az útvonalat, ha még eddig nem jött rá erre!

– Neki ajégzónának?

– Igen, neki ajégzónának!

– Kétezer-kétszázhét emberrel a fedélzeten?!

– Természetesen, mivel arra nincs módunk, hogy eggyel csökkentsük a létszámot! Ez az egy ön lenne, Mr. Murdock, ha fél!

A két tengerész mereven bámulta egymást.

Mind a ketten hevesen dobogó szívvel, lélegzetüket visszatartva néztek egymással farkasszemet. A hosszú Lightholler kínosan feszengve állt közöttük. Micsoda szégyen lesz, úristen, gondolta, ha verekedésre kerül a sor! Nem hallatszott más, mint a kormányszerkezet megszokott csikorgása, a hajnali csendben a gépházból idáig feltörő tompa zakatolás, a Hídról áthangzó léptek koppanása, egy-egy jelzőcsengő berregése, a kormányosok fojtott beszélgetése. És ha nem jön közbe valami, talán másként fordul a történet a navigációs kabinban. De közbejött, méghozzá Harold Bride távírász személyében. Bride megjelent az üvegezett ajtó mögött, kezét rátette a forgókilincsre, átlépte a hullámvédős magas küszöböt, és belépett.

Tisztelgett, és mivel az ő számára is meglepő csönd fogadta, a commodore felé fordult és jelentette:

– A Carpathia parancsnokától, Rostron kapitánytól, Sir! És már nyújtotta is a távírólapot.

Ugyanakkor az egyik szolgálatos hadnagy feje bukkant fel az ajtókeretben.

– Captain Murdock, kéretik a Hídra!

Murdock tisztelgés nélkül megfordult, kiment. Lightholler ráhajolt a térképre, azon bíbelődött. Smith parancsnok a lámpás közelébe tartotta a távírólapot, hogy jobban lássa az indigótól elmosódott betűket. Szája széle még most is rángatódzott.

Ezalatt Bride megállapíthatta: a parancsnok és az első tiszt között megint történt valami. Régi tengerészmondás: ha a Híd urai nem értik meg egymást, abból csak a hajó károsodhat!. És futótűzként terjedt el a hajón: Smith commodore és Murdock kapitány bizony nem egy nótára táncol.

Bride felkapta a fejét merengéséből. Lightholler is ugyanígy tett.

Smith parancsnok dühös mozdulattal összetépte a Carpathia parancsnokától küldött távíróüzenetet.

– Hallatlan! – kiáltotta Smith. – Hallatlan! Nekem Rostron ne adjon utasításokat! Gyalázat! És maga ezt felvette?

Bride levegő után kapkodott. Felvette? Természetesen! Ez a kötelessége!

– Már bocsásson meg, Sir. – dadogta.

– Persze, persze – lihegte Smith, és Lighthollerre nézett. – Felháborító! Rostron azt tanácsolja, hogy változtassuk meg a hajó irányát, térjünk le délebbre, mert szerinte Új-Fundlandnél jéggel találkozunk. És ezt a tanácsot egy Cunarder adja! De én nem ugrok be nekik, nem és nem!

Dühösen felkapta a sapkáját, és kirobogott a helyiségből:

A távírász és a navigációs tiszt dermedten bámult utána.

Majd Bride előzékenyen összeszedte a papírdarabokat, s bedobta a gyűjtőkosárba.

Odakünn opálos világosságban ringott az óceán.

Az óriás hajó a lehető legnagyobb sebességgel haladt nyugat felé.

Reggel volt, és egyre több utas bukkant fel a fedélzeteken.

Most bárki felteheti a kérdést – ismerve a Hajókon uralkodó rendtartást és fegyelmet –, volt-e annak valamiféle következménye, hogy a parancsnok és helyettese között ennyire kiéleződött a helyzet

Láthatólag semmi.

Smith commodore továbbra is megmaradt szokott kimért, pattogó modora mellett. Beosztottjai közül két emberrel tett kivételt: Mr. Bruce kapitánnyal, a harmadik tiszttel, s Harry Lund hadnaggyal, a hetedik tiszttel. Bruce kapitánynyal eddig még nem találkoztunk. Holott a Hídon mindig jelen volt, amikor a commodore is ott tartózkodott. Árnyékként követte parancsnokát. A. háttérben állt, intésre várva. Ő volt a parancsnok jobb keze. Alacsony, vékony emberke volt, látszólag jelentéktelen valaki. Lund hadnagy a fiatal évjáratúak közé tartozott, kisportolt alakjával, pompásan szabott egyenruhájával mindenütt feltűnt, ahol csak megjelent. Simulékonyságával, előzékenységével hamar megszerezte Smith commodore kegyét.

Bruce és Lund jelentette a commodore törzskarát.

Rajtuk kívül még az ötödik tiszt, Harold Lowe másodkapitány volt az, akit kedvelt Smith commodore. Lowe-t szolgálatkész, jól képzett tisztnek ismerték. A Hídon végzett munkája mellett – adott esetben az első tisztet helyettesítette – a mentőcsónakok felügyelete és általában a mentőszolgálat irányítása tartozott a hatáskörébe.

A jelek azt mutatták, hogy Harold Lowe legalább olyan hű híve a parancsnoknak, mint Bruce kapitány és Lund hadnagy.

Említettük már, hogy Bruce Ismay, a hajóstársaság ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke, egyben a Titanic főtervezője is az utasok közé tartozott. Ok ketten, vagy legalábbis Bruce Ismay tudott a hajó két főtisztjének egyre erősödő ellentétéről. Természetesen tudott. Smith Commodore azonnal jelentette főnökének azt, ami a navigációs szobában lejátszódott.

– Ne törődjünk vele, Commodore – legyintett jókedvűen Bruce Ismay, akit a bárból szólítottak ki, és ragyogó napsütésben sétált a parancsnokkal a felső sétafedélzeten. -Tudja, Sir, mint van az ilyesmi. Emberek vagyunk, nem egyformák. Nézzük el ezt egymásnak. Meg azután Sir Franklin ragaszkodik hozzá, magam sem tudom, miért. Nem szeretném, ha az elnök valamiért megneheztelne. Ön a Kék Szalag megszerzésének a híve, én is az vagyok. És mi megszerezzük a Kék Szalagot, uram!

Itt Ismay hirtelen elkomorodott. Megállt. Jobb keze mutatóujját a parancsnok köpenyének hajtókájába akasztotta. Közelebb hajolt öreg barátjához.

– Ami pedig azt illeti, hogy nem hisz a Cunard-hajók jelentésének vagy bármiféle jelzésnek, magam is helyeslem. Nem kétséges, lesznek közöttük olyanok, akik igyekeznek félrevezetni minket. Nem gondolja?

Smith komoran maga elé nézett.

– Feltétlenül, uram, feltétlenül. Rostron máris megkísérelte. De mi nem ugrunk be semmiféle ijesztgetésnek!

– Nem, kapitány – mosolyodott el újból Ismay. – Mi tudjuk, mit akarunk!

Ezzel belekarolt az öreg tengerészbe.

– Jöjjön velem a bárba, kapitány. Ott van Astor ezredes, Perichen tábornok, Guggenheim, Widner és Rothschild urak, jó egynéhány ilyen hajó kitelne a vagyonukból! Ideje, hogy megismerje őket! Gyerünk!

Ugyanakkor a Hídon Murdock és Lowe tárgyalt egymással. Murdock akkor vette át a vezénylést a harmadik tiszttől, Bruce kapitánytól. Kipihent volt, most már nyugodtabb is. Előzőleg – a szolgálat érdekében – két napig alig aludt valamit.

– Mr. Lowe, kérem, jöjjön ide – szólította meg a tájolót és a kormány állását figyelő másodkapitányt.

A Híd szabadon álló kiugrójához ballagott, kedvenc helyére. Itt tartózkodott a legszívesebben. Végig látta a hajót, de a tengert is. Itt egyedül volt. Murdock kapitány, valljuk be, a magába merülő emberek közé tartozott.

Harold Lowe követte.

– Parancsára, uram!

– Nem gondolja, Mr. Lowe, hogy ideje lenne holnap, vagy legkésőbb holnapután mentőpróbát tartanunk? Megtette az előkészületeket?

Lowe zavartan nézett közvetlen főnökére, az első tisztre.

– Hm – nyögte, majd megint: – Hm!

– Kérem, Mr. Lowe, válaszoljon! Lowe, ha nyögve is, de válaszolt:

– A commodore megparancsolta, hogy az utasok nyugalma érdekében mellőzzük a mentőpróbát. Így mondta: teljesen felesleges olyan hajón, mint a Titanic, mentőpróbát tartani.

Murdock maga elé meredt.

Száját összeszorította, nem válaszolt. Elnézett az óceánra. Bármerre tekintett a szem, a végtelen tenger tárult eléje.

Mindössze a távolban, jó néhány mérföldnyire tőlük -látszott füstcsík. Egy teherhajó haladt velük egy irányban. Még így is látható volt, hogy az óriás hajó gyorsabban halad, és rövid idő múlva a füstcsík mögöttük lesz, majd eltűnik.

Felnézett a kéményekre. A kiáramló és égnek törő füstoszlopok azt bizonyították, hogy a kazánok teljes kapacitással dolgoznak.

Majd ennyit mondott beosztottjának:

– Köszönöm, Mr. Lowe. Úgy tudom, két őrséget kihagyott. Kérem, menjen pihenni. Ha szükségem lesz önre, hívatom.

Lowe tisztelgett.

Murdock rákönyökölt a szélvédő korlátjára. Egyedül maradt. A Híd hatalmas építménye, a fedett vezénylőállás, odalent a gigantikus hajóorr, a séta– és rakodófedélzet, a hajó közepén a hatalmas vasárboc – nem először nyűgözte le. A ridegnek látszó ember szíve ilyenkor hevesebben dobogott. Szerette a hajót – mint minden hajót.

Ezt féltette is, úgy lehet, mindegyiknél jobban.

A fedélzeteken nyüzsögtek az utasok. Napoztak, heverőkön, összecsukható székekén üldögéltek, sétáltak", a korlátokra könyököltek, s ugyanazt nézték, amit a parancsnokhelyettes – a végtelen tengert.

Murdock összehúzta a szemöldökét.

A Híd kiugrójáról – hátrafelé – lelátott a távírófülkéhez. Tíz-tizenkét éves fiú támaszkodott a nyitott ajtóhoz, nevetgélve beszélt valamit, nem kétséges, hogy az egyik távírásznak. Murdock szemöldökrángatása jogosnak volt mondható. A távírófülke ajtaján – üveglap alatt – aranyozott betűk hirdették: „Belépni tilos. Beszélgetni tilos. Tilos a távírászokat zavarni. "

Már éppen magához akarta inteni az egyik szolgálatos matrózt, hogy leküldje, amikor kilépett a távírófülke ajtaján Bride távírász. Megveregette a fiú vállát, valamit mondott is neki, amin jót nevettek, majd kezet fogtak. Vagy még inkább – kezet ráztak.

Murdock elfordult. Apa volt ő is, két fiú apja, és eszébe jutottak a gyerekek. Ha itt lennének, talán ők is a távírószoba előtt leskelődnének. Az is lehet, hogy nagyobb tekintély lenne előttük a távírász, mint a hajóskapitány.

És ha már megláttuk ezt a jelenetet, nézzük csak meg, mi is történt azokban a percekben a hajó szikratávíróállomása előtt.

Harold Bride volt szolgálatban. Leadta az összegyűlt táviratokat, amiket az utasok küldtek Amerikába vagy vissza Európába. Utána összeköttetést keresett azokkal a hajókkal, amelyek viszonylag közel voltak hozzájuk. Megérdeklődte az időjárást, közölte ő is a navigációs fülkéből leküldött adatokat, végül legkedvesebb szórakozására tért át: „beszélgetni" Thomas Cottammal!

A Carpathia menetrend szerint haladt, az egynapos előnyből eddig nem sokat sikerült elhódítani a Titanic gépeinek. Mindenesetre jóval közelebb került volna az óriás hajó a Cunard– személyszállítóhoz, ha annak parancsnoka nem úgy intézkedik, hogy délebbre térnek, elkerülve ezzel Új-Fundland veszélyes vizeit.

– Így rendelkezett Rostron parancsnok – közölte Thomas Cottam.

– Cap Race nem jelent jeget – válaszolta Harold Bride.

– Mindegy, Rostron óvatos ember – tudatta Cottam.

– Jól haladtok?

– Pompásan.

– Nagy a muri a hajón?

– Gondolhatod! Ennyi ember! És mennyi gazdag ember! Ekkor vette észre Bride, hogy egy gyerek les be a belső

üvegezett ajtón. (A külső deszkaajtót, a jobb világítás érdekében, kirögzitették.)

A gyerek elmosolyodott, beintett. Jóképű, pisze orrú, széles szájú fickó volt, nem több tizenkét évesnél.

Bride visszaintett, hogy helló, majd amikor végzett, és kikapcsolta adóját, csak a vételt hagyta áram alatt, odalépett az ajtóhoz. Szerette az ilyen süvölvényeket, megtette nemegyszer, amikor odahaza volt, hogy kiment a közeli grundra, és beállt az utca gyerekei közé futballozni. Nos, a srác szabályos „labdarúgótípus" volt.

– Akarsz valamit, boy? – nyitotta ki az ajtót Bride.

– Nem – mosolygott a fiú, hálásan, amiért nem zavarták el. – De nem is lehet, mert olvastam a külső ajtón, hogy a távírászokat nem szabad zavarni. Menjen is menten vissza, nehogy azt mondják, hogy beszélgetett velem.

Erre Bride kilépett a fülkéből, megveregette a fiú vállát

– ezt látta Murdock első tiszt –, és nevetve mondta:

– Ha nem megyek, akkor én leszek a bűnös. És ha így van, fogjunk kezet, legyünk barátok. Bride a nevem, Harold Bride távírász, egyben volt labdarúgó. A fiú nyújtotta a kezét.

– Jan Kovalce. Én is focista vagyok. A Blackborn Rovers a kedvenc csapatom.

Bride csodálkozott:

– Fura neved van. Pedig jól beszélsz angolul.

– A szüleim csehek, Prágából valók. Én is ott voltam egy évig a nagyapáméknál. Most megyek haza, Bostonba. Ott lakunk.

– Egyedül vagy? – csodálkozott a távírász.

– Egyedül hát! – büszkélkedett Jan. – Tizenegy múltam!

– És nem félsz? Jan nevetett.

– Nem én! Tudja, hol a szállásmester irodája? H fedélzet. Ott az én kabinom is, a 35-ös. Négyen vagyunk a kabinban, férfiak.

Bride kacagni kezdett.

– Férfiak!. Talán tudod, hogy a H fedélzet utasainak ide nem szabad feljönni! Errefelé csak az előkelőségek tartózkodhatnak!

Ezen meg Jan Kovalce nevetett nagyot.

– A bácsi is előkelőség?

– De mennyire! A hajó egyik előkelősége.

Jan Kovalce nagyot nyelt, mint aki óriásit készül mondani. Mondta is:

– Én is az szeretnék lenni, hajótávírász!

– Hohó, és nem fedélzeti tiszt?

– Nem, távírász – bólintott konokul a gyerek. – Nagy -dolog az, hogy megnyomok egy gombot, és választ kapok a világból!

Bride meghatódott. Ő is, mint minden új szakmáért rajongó ember, örült, ha olyannal találkozott, aki bámulja a mesterségét.

– Hát ez bizony, nagyszerű! Mondok valamit, tudsz csendben maradni?

Jan intett.

– Tudok!

– Nos, akkor gyere be ide hozzám. Tilos, ugyan, de majd csak megbocsátják, ha rájönnek. Befelé!

Így kötött barátságot egymással a Títanic másodtávírá-sza és Jan Kovalce, az egyedül utazó kis legény.

Ettől kezdve – Bride déli szolgálatának idején – Jan megjelenhetett a „varázskabinban". Leült a láda szélén, s figyelt. Áhítattal, csodálkozva. Mivel okos, értelmes gyerek volt, aránylag gyorsan

felfogta Marconi nagy találmányának lényegét, az elektromosság nyújtotta lehetőségeket, a szikratávíró működését, az óceánon úszó hajók üzenetváltását, a világgá röpített táviratokat, az időjárást jelző állomások tudósításait.

Mindezekből megtudhatták, milyen hajók jönnek Amerikából, vagy mennek Amerika felé, melyek haladnak közel és távol; ami csak a hajósember számára jelentett érdekességet. Jan egyre inkább a hajósok közé számította magát.

– A főnököm derék fickó. – mondta a távírász a fiúnak. – Jóban vagyunk egymással, majd megmondom neki, hogy van egy barátom, akinek bejárási engedélyt adtam. Van egy másik is, de az a hajóhoz tartozik. Jelzőmatróz, majd megismered. Időnként benéz hozzánk, ha engedi az ideje, De ha tiszt jön vagy hasonló, akkor állj ide a szikratávíró szekrénye mellé, elrejt, mint a majmot a dzsungel lombja.

Jan hálásan pislogott új barátjára.

Álmában se kívánt volna más barátot s más zugot, ahol eltölthette napja nagy részét. És ez az öröm még nagyobb lett, mikor megismerkedett John Fleet jelzőmatrózzal, aki sorsát több évtizede a tengerhez kötötte, sokféle hajón szolgált, vitorlástól a nagy utasszállítókig, és szívesen beszélt, de még szívesebben büszkélkedett a Titanickal. Ő is úgy járt, mint sok idősebb, családjától hosszú időre elszakadt férfi, aki az értelmes gyerekben egy kicsit a saját fiát, gyerekét látja. Fleet szíve is megdobbant, amikor megtudta, hogy a fiú egyedül utazik, s a szülők egy esztendő után látják majd meg a New York-i kikötőben.

– Mielőtt partot érünk – mondta titkolódzva a fiúnak

Fleet, amikor éppen a horgonyszerkezetet mutatta meg a hajóorrban – s jut idő rá, felviszlek az árbockosárba! Jan, elszédülve az ígérettől, összecsapta a kezét.

– Lehetséges lesz, uram? Ha elmondom Bostonban a pajtásaimnak, nem hiszik el!

– Akár hiszik, akár nem – megtesszük. Ha John Fleet valamit ígér, jegyezd meg, az nem buborék! De erről hallgass még a cimboráim között is, mert tudod: az ördög mindig ott bújkál közöttünk, hogy meghiúsítsa terveinket.

Mert Jan legalább olyan bejáratos lett a jelzőmatrózok kabinjába, mint a távírószobába. Tátott szájjal hallgatta beszélgetéseiket múltbeli kalandjaikról, mostani élményeikről. A tisztekről, akiket becsültek, és azokról, akiket sehogyan sem szíveltek.

Itt tudta meg, hogy az „első tisztre fel kell nézni, mert az nemcsak jó tengerész, de híres bálnavadász is volt".

– Bizony, fiam, Mr. Murdock legalább száz bálnát szigonyozott meg életében, de az is lehet, hogy többet! – dicsekedett az első tiszttel Banks matróz, Fleet kabintársa. – Ha elmégy mellette, vedd le a sapkádat! És ha nem viszonozza köszöntésedet, akkor is légy büszke, hogy ilyen embert üdvözölhetsz!