DÉKÁNY ANDRÁS: S. O. S. TITANIC!

ů

Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2004.

 

Titanic a White Star személygőzöse, 45 000 bruttó-

regisztertonnás. Épült Belfastban, 1911-ben. El-süllyedt jéghegynek vágódva 1912. április 15-én, éjjel 2 óra 20 perckor, 500 tengeri mérföldnyire az Új-fundlandi ftace-foktól délre. 1494 személy el-veszett… Részlet a jelentésből

 

1. ÍGY KEZDŐDÖTT

- Vállalja?

- Természetesen, Sír!

- Gondolja, hogy sikerül?

Természetesen, Sír!

És ha mégis …, ha nem?

- Képtelenség, Sír!

- Igaza van, a hajó …

- … a hajó, Sír, elsőrangú, kipróbáltuk! És ha szerencsénk lesz, még az idő is kedvezhet!

- Tehát bízzunk az időben?

- Igen, Sír, bízzunk az időben!

Csend támadt.

Bruce Ismay, a White Star ügyvezető igazgatója le-verte szivarjának hamuját, megelégedetten bólintott, és újból - immár ki tudja, hányadszor a mai napon, a falra függesztett, nagyméretű térkép elé állt.

Elgondolkodva nézte, méregette a hatalmas tengerfe-lületet, az Atlanti-óceánnak Európa és Amerika közötti részét. Időnként rátette a kezében levő pálca hegyét, Southampton kikötővárosra, majd lassú ívben haladt a pálcával előre Anglia déli partjainál, és parabolikus ívet írt le egészen New Yorkig.

Időnként hümmögött, k ákogott, a homlokát ráncolta.

Annyira elmerült a térkép tanulmányozásában, hogy a szivar - megszokott szenvedélye - minduntalan elaludt: Nem a szivar volt a hibás, mert Bruce Ismay a létező

legfínomabbat szívta, egyenesen az ő számára gyártva, arany-piros gyűrűcskékkel, a White Star csillagával és zászlójával díszítve: Ilyen szivarokkal szokta megkínálni megkülönböztetett ügyfeleit, barátait.

Ezúttal két vendég tartózkodott a szobában. A meny-nyezetig érő, párnázott ajtó oldalsó részén feltűnően vi-lágitott a piros lámpácska. Ez a lámpa jelezte, hogy a két vendég fontos személyiség, akikkel az ügyvezető igazgató egyedül akar lenni. Ilyenkor a kedvenc titkár, Mr. Ellinger sem zavarhatta főnökét.

Több mint két órája égett már a piros lámpa: A két vendég közül az egyik félrehúzódva, magába süp-pedve a bőrdívány szögletében ült, vagy inkább hevert, mert lábait is feltette a díványra. Nem szivarozott, nem cigarettázott, de annál többször töltötte meg poharát az asztalkára helyezett üvegekből.

Láthatólag semmi más nem érdekelte, mint az ital.

A másik vendég az igazgató mellett állt, ugyanolyan izgalommal követte a pálca útját a térképen, mint ő.

Ez a vendég pipázott; az akkori idők divatos, hajlított szárú tengerészcsibukját szívta.

És ebben nem is volt semmi különös. A pipás ember tengerész volt, vörösbarna képű, hófehér szakállú igazi tengeri medve. Az aranygombos zubbonyon húzódó vastag aranysávok mindenki számára elárulták, hogy az öreg tengerész a White Star kereskedelmi flottájának főkapitánya, vagyis commodoréja. Anglia második. legnagyobb hajósvállalatánál főkapitánynak lenni megtisztelő rangot és címet jelentett történetünk idejében éppen Úgy, mint a jelenben is. Ha valaki elérte a commodorei rangot, az nemcsak azt bizonyította, hogy az illető kapitány sok évtized tapasztalatával rendelkezik, de azt is, hogy felettesei különösen megbecsülik, és elismerik képességeit.

A hatalmas White Star flottájánál E. L. Smith parancsnok részesült ebben a kitüntetésben. Ő állt az ügyvezető

igazgató mellett, ő válaszolt olyan határozottan a feltett kérdésekre.

- Vállalja?

- Természetesen; Sír!

A kérdés most, amikor a térképpálca az amerikai par-tokhoz ért, újból elhangzott. A felelet ugyanígy.

Az ügyvezető igazgató visszafordult a térképtől, s a teremnek beillő irodahelyiség ama része felé fordult, ahol a már ernlített férfi a bőrdíványon heverve iszogatott.

- Nos, Sír, mi a véleménye?

A bőrdíványos szájához emelte poharát, lehajtotta az italt. Majd igen lassú mozdulattal lábait a földre lendí-

tette, végül felállt.

Kimért léptekkel a térképhez sétált. Idős ember volt ő is, akárcsak a commodore, s ugyancsak szakállt viselt: Kimérten mozgott, amit még inkább kihangsúlyozott a fekete zsakett, a merev, kikeményített gallért és ingmellt díszítő széles nyakkendő, és a szemére helyezett, arany-láncos monokli. Erről az úrról a vak is láthatta, hogy igazi londoni uraság, a királyi család hű híve, az a fajta valaki, aki általában elnéz a mindennapi ember feje felett. Még a commodore is félrelépett, hogy helyet adjon neki.

- Hmm, hmm - dünnyögte az előkelő jelenség, és monoklijával közel hajolt a térképhez. - Hmm, hmm! …

A nála jóval fiatalabb ügyvezető igazgató előzékenyen mondta:

- Mint talán hallotta, Sír, a commodore is az én állás-pontomon van. Szerinte is, ha ezen a vonalon halad majd a hajó, a Kék Szalagot elhódíthatjuk a Cunardtól! így mondta, commodore?

- így, Sír, tökéletesen így!

A zsakettes még mindig nem szólt. Táskás, sok alkoholt látott szemére helyezte a monoklit, úgy vizsgálgatta a térképet. Nem lehet eltagadni: a gyakorlott térképolvasó tekintetével nézegette az Atlanti-óceánt, a partok vonalát s a térképre berajzolt különböző hajózási vonalakat.

- Nos?

Bruce Ismay izgatottan várta a választ. s joggal: A zsaketíes úr nem volt más, mint a White Star hajózási vállalat nagynevű elnöke, sok millió angol font tulajdonosa, .a részvénytöbbség gazdája, londoni házak, vidéki birtokok ura - Sír Franklin, az elhunyt VII. Edward király volt barátja.

Sír Franklin, bármennyire is megbízott kedvelt emberének, Bruce Ismay ügyvezető igazgatónak intézkedései-ben; nagyobb horderejű kérdéseknél a döntést magának tartotta fenn. Mint ebben az esetben is.

És hogy sürgesse az elnök beleegyezését, Bruce Ismay olyasmihez folyamodott, amin maga a commodore is meglepődött. Gyorsan az asztalkához lépett, öntött a kegyetlenül erős cubai-rumból, a poharat kis tálcára tette; és gyors lendülettel az elnök mellé állt.

- Parancsoljon, Sír!

Az eset még Sír Franklint is meglepte.

- De Ismay, már engedjen meg …, kérem! … Köszö-

nöm, de nem illő! Nem illő, Ismay!

- Az ügyvezető igazgató elvörösödött. A jelenet -

Franklin tiltakozásával - végül is megalázó lett. De Smith commodore közbelépett. Elkapta a tálcát, és ő

nyújtotta a poharat az elnök elé.

- Bocsánat, Sír, ez az én kötelességem!

Ismay hálásan pislogott kedvenc kapitányára. Franklin leereszkedően intett.

- Helyes, commodore, helyes! Köszönöm!

És egy mozdulattal lehajtotta a rumot, ami egy vérbeli hajómester számára is méltó teljesítmény.

- Nos, Sír? - dadogta újból, most már teljesen elbi-zonytalanodva Bruce Ismay. - Nos?

Sír Franklin még egy tekintetet vetett a térképre, majd a commodoréhoz fordult.

- Ha nem csalódom, tavaly az Olympicot első útján ön vezényelte, kapitány!

- úgy van, Sír!

- Ha nem csalódom, Southamptonnél összeütközött a Hawke cirkálóval!

- Nem ütköztünk össze, mindössze néhány méternyire haladtunk el mellette, Sír!

Sír Franklin elmosolyodott.

- Őfelsége hadiegységei nem örülnek, ha egy kereskedelmi gőzös néhány méterre halad el mellettük. Nem-de, kapitány? .

- Tökéletesen így van, Sír! A Titanickal hasonló eset nem fordul elő!

Sír Franklin megvonta a vállát, majd így szólt: - Úgy tudom, Belfastban, amikor a hajógyári öbölből kijöttek, s felvonták a horgonyt, olyan veszélyes örvény támadt, hogy a tízezer tonnás New York gőzös keresztbe fordult, elállta az ön útját, és ha idejében nem sikerül ellenbőzt adni, ma nem azon elmélkedünk, melyik vonalon haladjon a TíLanic Amerikába!

- Hogy a New York tatját nem erősitették a parthoz, arról a commodore nem tehet. Legfeljebb abban hibázott hogy a kikötőmedence zárt területén nagyobb gőzt engedélyezett a gépháznak. De hát ilyesmi egy szokatlan mé-

retű hajónál előfordulhat.

Az öreg kapítány hálásan tekintett fiatal főnökére.

- Boldog voltam - szólt mentegetődzve -, boldog, hogy a hajó elindulhatott próbaútjára; ami …

- Kifogástalanul sikerült! - tette hozzá Bruce Ismay.

Sír Franklin kegyesen biccentett.

- Ezt is tudom. Mégsem tagadom, aggályaim vannak.

Kis szünet támadt. A commodore és az ügyvezető ígazgató feszülten figyelte a hajózási vállalat nagy tekintélyű

elnökét, akínek nemcsak társadalmi súlya volt a közéletben; hanem szakembernek is elismerték, mint az angol flotta volt tisztjét.

- Aggályai, Sír? - dadogta Bruce Ismay. - Mindent pontosan átgondoltunk; kidolgoztunk a commodoréval Felelősséget válalunk, Sír! Ebben az esetben, mint ahogy már többször hangoztattam; legyőzzük a Cunardot! Ha a Kék Szalag hozzánk kerül; Sír, akkor a White Star név megelőzi a Cunardét!

Sír Franklin szeme megrándult. Kimért, hideg, szenvedély-telen tekintete most olyan lett, mint a kártyásé vagy versenyzőé, aki egyszerre csak ráeszmél, hogy a játszmá a versenyt meg lehet nyerni. Az aranykeretes monoklit levette, idegesen tisztogatta az erre a célra a nadrágzsE-bében tartogatott szarvasbőrdarabbal.

Legyőzni a Cunardot!

Ez volt Bruce Ismay vágya.

Ez Smith Commodore reménye.

És ez - valljuk be - Sír Franklín vágya is.

A Cunard, Anglía legrégibb kereskedelmi hajósválla-lata szilárdan tartotta elsőségét hajóinak gyorsaságával, kényelmével, biztonságával (már amennyire a hajózás bIztonságos lehet), pontosságával, s még a tarifával is.

De hát, ismerjük már itt el, a White Star egyre nagyobb tempóban fejlődött, egyik új hajója a másik után került ki az írországi Belfast hajógyárából, és nemcsak a hajó-

park növekedett, hanem a kilencszázas évek elejének nagy szenvedélye: a fényűzés, a pompa, a gazdagság fi-togtatása is. A Cunard vállalat Lusitartia és Mauretania óriás hajói mellett (amelyek 30 000 tonnások voltak) a belfasti gyárból az elmúlt évben vízre került a White Star óriás hajója, az Olympic, és 1912 telén a Titanic.

Mindkettő túl a 45 000 tonnán! Mindkettő a kor legnagyobb fényűzésével felszerelve, s tökéletesítve!

A szakértők egyértelműen megállapították, hogy ami a kényelmet és a fényűzést illeti, a White Star máris elhó-

dította a pálmát a Cunard elől.

Most már csak az kellett, hogy elhódítsák a Cunard által oly sokszor megszerzett Kék Szalagot, a Blue Ribandet, az Európa és észak-Amerika közötti útvonal gyorsasági győzelmi jelvényét.

Amikor Sír Franklin idegesen törülgette monokliját, mind a három ember egyre gondolt: a Kék Szalagra, erre a tiz-tizenöt méter hosszú, kínai selyemből készült dia-dalmi jelvényre, amit 1840. július 17-én hódított el elő-

ször a Liverpoolból elindult és az amerikai Halifaxba érkezett 1154 tonnás Britannia, Samuel Cunard hajója.

Tizenhárom nap alatt tette meg az utat Samuel úr kerekes gőzöse, az akkori idők leggyorsabb hajója! Ha figyelembe vesszük, hogy az Atlanti-óceánt a gőzösök közül először a Sawannah szelte át (1819. május 24. és június 24.

között), méghozzá kerek egy hónap alatt, akkor a Britannia teljesítményét nagyra kell értékelni. És mivel mó-

dunkban lesz majd a Titanic hajóparancsnoki kabinjában megtekinteni az elmúlt évtizedek alatt Kék Szalagot nyert hajók listáját, most csak annyit említünk meg, hogy 1909 nyarán a Mauretania nevű Cunarder 5 nap és 11 óra alatt szelte át az Atlantikát, legyőzve minden elődjét, de azóta is - történetünk idejéig - tartva minden más utasszállító hajóval szemben ezt az eredményt!

És most a White Star vezetői azon mesterkedtek, hogy elhóditsák az óceánok leghíresebb jelvényét a Cunardtól!

Bruce Ismay akarta, hogy a Titanic megszerezze a Blue Ribandet, Smith kapitány remélte, hogy így lesz, Sír Franklin szerette volna, de aggályoskodott. Igen, Sír Franklin a Viktoriánus-idők embere volt; vallotta az öreg királynő elméletét: hóditani, de csak óvatosan, nagyon óvatosan. Bruce Ismay, a fiatal ügyvezető igazgató már az amerikai szemlélet híve volt: merni és győzni, mert merészség nélkül nincsen eredmény! Smith commodore; a Fenegyerek Teddy - mert így hívták a beosztottjai -, nos, Srnith commodore bízott a hajóban, s mindenekfelett magában, hogy sok évtizedes reménye most mégis valóra válik: olyan hajó parancsnoka legyen, amelyiknek főárbocán a szél a Kék Szalagot lengeti!

És most, amikor Sír Franklin megtörülte monokliját, majd lassan, nagyon lassan visszahelyezte szemgödrére, Smith commodore mégis kénytelen volt olyasmit mondaní, amit nem szívesen tett.

- Sír - fordult az öreg tengerész a társaság elnöké-

hez -már bocsásson meg, de úgy érzem, kötelességem kijelenteni, amennyiben azt gondolja, hogy nem vagyok alkalmas a Titanic vezénylésére, vagy még inkább arra; hogy elkaparintsuk a Cunardtól a Kék Szalagot, akkor kérem, vonják meg tőlem a megbizatást!

Határozottan, bátran, önérzetesen beszélt.

Bruce Ismay megdöbbenve meredt kedvenc kapitá-

nyára.

- De kapitány, mit beszél?!

Sír Franklin monoklija rávillant a tengerészre.

Smith commodore még hozzátette:

- Elnézést kérem kijelentésemért, Sír!

Sír Franklin kimérten válaszolt:

- Semmi megbántódás, commodore, semmi megbán-tódás! Ön ellen nincsen különösebb kifogásom, legfeljebb annyi, hogy korát meghazudtolva merész ember. Tudom; hogy rajongója a gépeknek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy a klipperkapitányok bátorságával irányítja hajóit!

Ha nem csalódom, önt a beosztottak Fenegyerek Teddynek nevezik!

A kijelentés legalább olyan váratlan volt Sír Franklin szájából, mint az előbb a commodore önérzetes kiállása: Bruce Ismay nem tudta elrejteni mosolyát. Smith commodore még vörösebb lett, mint általában. Sír Franklin is mosollyal lágyította nem éppen udvarias, tőle szokatlan jellegű kijelentését.

- Tengerész vagyok, s vallom, hogy a hajózáshoz bá-

torság is kell! - mondta határozottan a commodore.

Sír Franklin enyhítve mondta:

- Teljesen igaza van, uram, elismerem, mivel én is voltam valaha tengerész. Lord Seymour alatt szolgáltam őfelsége flottájában, amire büszke vagyok. Lord Seymour tengernagy sem arra tanított, hogy féltsük a bőrünket.

De más a haditengerészet, és más a kereskedelmi. Sze-rintem ne a hajó első útján kíséreljük meg a Kék Szalag elhódítását! És ne a bejelölt útvonalon!

Bruce Ismay elsápadt. A hetek óta tartó húzavona ezzel a beszélgetéssel, amikor Smith kapitány minden létező

biztonsági tény szem előtt tartásával felvázolta a Titanic útvonalát, csődbe kerül?

Elhatározta, hogy utolsó erőfeszítést tesz.

- Sír, a hajó índulását április 10-ére tűztük ki. A sajtó többször írt erről. Elhalasztani tehát lehetetlenség. A jövő

héten megkezdjük a jegyelővételt. A világ legnagyobb hajója első útjára indul! - így hirdetjük a Titanic indulását. Képtelenség, Sír, hogy ne az első útnál jelentsük be: elhódítjuk a Kék Szalagot! Gyávaság lenne nem így cselekedni, amikor tudjuk, hogy ezt megtehetjük, Sír!

Ami az útvonal elleni kifogását jelenti, tudom; mire gondol; Sír. Hogy az idei téli viharok túlságosan kegyetlenek voltak az északi vizeken, tehát feltehetőleg sok lesz a jéghegy. Erre gondol, Sír?

- Igen, erre gondolok - dünnyögte Sír Franklin.

És nem alaptalanul, Ismay. Éppen ez az útvonal lesz a legnagyobb veszélyben.

Bruce Ismay nem engedett. Megérezte, hogy itt a lélek-tani pillanat. Sír Franklin akadékoskodása mögött meg ott az unalom. Alig várja, hogy leülhessen a dívány sarkába, lábát felrakja, és töltsön a rumosüvegből.

- Sír, éppen, mert sok volt a vihar, a jéghegyek zaj-lása előbb indul el, ezt minden szakértő vallja! Megkérdeztük erre vonatkozólag Morgan tanárt, a nagy oceáno-gráfust és társát, Richardot. A szél kitombolta magát az északi útvonalon, állítja Richard is. Az útvonal ellen ne lEgyen kifogásunk. Ami a commodorét illeti. De úgy gondolom, Sír, a commodore pontosan tudja, mi a kötelessége. Vigyázni a hajóra és az utasokra. Legfeljebb: nem nyerjük el a Kék Szalagot. Legfeljebb! Előbb a hajó és az utasok, azután a Kék Szalag. így van, kapitány?

Smith commodore bólintott.

- Ünnepélyesen kijelentem, hogy betartom az utasí-

tásokat! Mindenekfelett a hajó és az utasok! Ha megbíznak bennem, Sír!

Bruce Ismay határozottan intett.

Részemről tökéletesen, commodore!

Franklin elgondolkozva tekintett maga elé. Majd a tengerészhez fordult.

- Ki az ön helyettese a Titanicon, ki az első tiszt?

- Mr. Mulyogan, Sír! Régi, kitűnő tengerész.

- Ismerem - hangzott a válasz. -ů De én nem őt, hanem Mr. Murdockot ajánlanám.

- Ő most az Olympicon szolgál - vetette közbe az ügyvezető igazgató. - De ha Mr. Murdockhoz ragaszkodik, Sír, abban az esetben áthelyeztetjük a két embert.

Sír Franklin határozottan intett.

- Ragaszkodom, uraim! Mr. Murdock pompásan ki-egészítheti a commodorét. Tudtommal régen bálnavadászhajón szolgált, és ismeri az északi vizeket. Tehát?

- Mr. Murdock részére még a mai napon elmegy a parancs - jelentette ki megkönnyebbülve Bruce Ismay.

- Így tehát, Sír, rendben lennénk?

Franklim már a dívány szögletében ült, és éppen töl-tött a poharába.

- Minden rendben - intett a pohárral. - A többi önre tartozik, Ismay.

Smith commodore az elnök elé lépett, meghajolt.

- Köszönöm a bizalmát, Sír! Mr. Murdock ellen természetesen nincsen semmi kifogásom. Jó tengerésznek tartom, szolgált már alattam. De ami azt illeti, hogy ismeri az északi vizeket, engedje megjegyeznem, Sír, hogy én is ismerem. A bejelölt vonalon sok hajót vittem már; de baj soha nem történt.

Franklin megvonta a vállát, mint akit különösebben nem érdekel már az eset.

- Nem kell érzékenykedni, kapitány. Amikor azt mondtam, hogy Mr. Murdock ismeri az északi vizeket, előzőleg azt is hangsúlyoztam, hogy bálnavadászhajón szolgált. Tehát a jégre gondoltam. A jég veszélyes valami.

- Én is tudom, Sír! Mindent elkövetünk, hogy távol maradjunk tőle!

Az ügyvezető igazgató a párnázott ajtóhoz lépett és kinyitotta.

- Kérem, Mr. Ellinger, jöjjön be - rendelkezett -; több sürgős utasításom van az ön számára!

Mindez a White Star liverpooli székházában, egy ködös délutánon történt, amikor már kigyúltak a Mersey irányjelző fényei, s a dokkok kapujára elhelyezték.a lám-pákat.

Hirtelen zuhogni kezdett az eső. A tengeri szél bele kapott a kikötőben horgonyzó hajók árbockötélzetébe: 1912 februárjának közepe volt.

 

2. A HAJÓ

1912. március 2. délelőtt.

Ekkor futott be Dublin felől a belfasti állomásra a gyorsított személyvonat.

A hetek óta tartó esőt ragyogó napsütés váltotta fel, de a szél megmaradt.

Hidegen söpört végig Belfast utcáin, külvárosain, a ki-kötőn, a rakodókon, a környező hegyek oldalán. A szél, mint legtöbbször, az Északi-csatornán keresztül tört be a belfasti öbölbe, amit a jó isten arra teremtett, hogy itt épüljön fel Irország s egyben Anglia legmélyebb medencéjű, legvédettebb kikötője.

A vonat nagy harangkongás közepette állt meg a végtelenségbe nyúló fedett csarnok alatt. A katolikus Belfast összes templomában szóltak a harangok, amit megtoldott a pályaudvar jelzőharangjainak vidám kolompolása is.

Dél volt.

Harold Bride leemelte bőröndjét és kis táskáját a háló-

ból, de mielőtt leszállt volna, kitekintett a kocsifülke ablakán.

Utitársai - egy idős házaspár, egy fiatal pap, két üdv-hadseregi egyenruhát viselő és az egész út alatt, Dublin-től idáig zsoltárokat dúdoló fiatal lány - már kiszálltak, De Bride aki ifjú volt és minden élményt boldogan hab-zsoló, szeretett körülnézni, különösen ott, ahol először járt. Soha még nem látta a belfasti pályaudvart, így Bel-fastot sem.

Vérbeli angol volt, s mindig némi gyanakvással szemlélte az íreket, akik az ő számára legalább olyan külőnős figurák voltak, mint a dél-afrikai búrok vagy a kafferek.

Gyanakodva tekintett körül, de semmi kivetnivalót vagy meghökkentőt nem látott. Ellenkezőleg: a pályaud-varok megszokott képe fogadta itt is. Az utasok vidáman, jókedvűen törtettek a kijáratok felé, vagy ölelgették egymást a várakozókkal, a bazárosok der űsen kínálgatták áruikat, a hordárok harsányan kiáltoztak: A kijárati aj-tóknál, egymást lökdösve álltak a konflisok kocsisai, os-toraikat magasra tartva, cilindereiket lengetve.

- Hé, uram, ide, ide, pompás fogatom van! Asz-szonyom, az én két szürkém arra röpíti a landauert, amerre akarja!

Harold Bride elnevette magát. Nos; gondolta, ő is fo-gatba ül majd, ha messze van a kikötő. De ha nem, azért csak gyalog megy odáig vagy omnibuszon, mert egy fiatal házas életében nemcsak minden font, de minden egyes shilling, sőt penny is számít.

Levette a bőröndöt, a táskát, majd vállára lendítette felöltőjét, és fejébe nyomta fehér tányérú, ellenzős, a White Star jelvényével ékesitett tengerészsapkáját, ami egyedül árulta el az idegen számára, hogy hajósember ő.

Mint minden angol, Harold Bride is igyekezett úgy öltöz-ködni, hogy csak szolgálatban hordja az egyenruhát. így tesz a katona, így a tengerész is, főleg a kereskedelmi hajók emberei. Régi szokás Angliában, még a kapitányok sem kivételek. Az engedmény mindössze annyi, hogy szolgálatba menet a kereskedelmi tengerész felveszi a sapkáját, az egyenruhára később kerül sor.

Harold Bride lekászálódott a vonatról, de máris letette a bőröndöt. Mozgó dohányárus kis kocsija gördült eléje.

Több doboz pipadohányt vásárolt, két henger, szalma-szopókás Virginia szivarkát és egy nagy csomag gyufát.

Most már úgy érezte, minden rendben van, hogy végre elinduljon a kikötő felé. A kikötőre szívdobogva gondolt.

A legnagyobb megtiszteltetésben részesült, másod tá vírásznak osztották be a Titanic óriás gőzösre!

Amikor néhány nappal ezelőtt, alig egy héttel afrikai útja után jelentkezett a White Star személyzeti osztá-

ján, majd a lélegzete állt el, amikor az öreg Stockton, a távírászok feje közölte vele, hogy a Titanicra osztották be.

- Vegye megtiszteltetésnek fiatalember, mondta ünnepélyesen Stockton. Nagy megtiszteltetés érte ezzel. A főnöke Jack Phillips, nála jelentkezzék Belfastban, a Harland hajógyár dokjában, Március másodikáig ott áll a hajó.

Bride alig bírt szólni, amikor átvette az írásbeli parancsot.

A Titanicra kerül!

- Uram - dadogta, hálásan köszönöm.

Ez volt a vágyam. Bár, mint tudja, két hónapig voltam távol, és a feleségem, nem fog túlzottan örülni, de álmomban se mertem remélni, miként ön mondta, hogy - ilyen megtiszteltetés ér!

- Hát, csak menjen és nyugtassa meg a feleségét, hogy több százan cserélnének magával, ha dobraverhetné a beosztását!

Úgy lesz, uram! nevetett Bride. Március másodikán, Belfastban leszek!

És március másodikán valóban Belfastban volt.

Bedobálta táskájába a vásárolt dohányt és a szivarokat.

Majd felkapta bőröndjét és elindult kifelé a Dublini vonat utasainak, egyre gyérülő csoportjában.

És mint minden derék szándékú házas, mielőtt arra szánta rá magát, hogy válasszon a közlekedési eszközök között, vagy gyalog indul el, előbb szemlét tartott a pályaudvar előtti téren. Elég nagy gyakorlata volt már ahhoz, hogy kérdezés nélkül megállapítsa, milyen tá-

volságban lehet a kikötő. Ha sok magához hasonló embert látott,akik táskáikkal egyirányban indulta el, akkor tudta, hogy a kikötő közelben van. Ha felmásztak az omnibuszra vagy konfliskocsikba ültek, lehetőleg többed magukkal, akkor nem volt nehéz ennek az ellenkező-

jét kitalálni. Még a füst is segített az ilyen tanulmány-nál, a kikötők árúlkodó füstje.

Bride, tehát körülnézett.

Öreg, takaros házak fogták körül a pályaudvar előtti teret.

Már éppen számolgatta, hány tengerészsapkás mászik fel az omnibuszra, mennyien indulnak el a ki-járóval szembe levő utcák felé, és mennyien alkudoznak a fogatok kocsisaival, amikor valaki a vállára ütött.

- Hé, fickó, hát te mit keresel itt?!

Régi cimborája, Thomas Cottam állt előtte, ugyancsak táskákkal, ugyancsak tengerészsapkában.

- És te mit keresel itt?!

Megszorongatták egymás kezét, mint akik valóban örülnek egymásnak.

- A javítódokban van a hajóm, a Carpathia! mondta Thomas Cottam. A hónap végén vagy április elején indulunk a legközelebbi útra!

Az én hajóm is itt van, de még nem láttam: - Új hajó?

- Új, a Titanic.

Cottam, úgy meredt a barátjára, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy holnaptól, ő lesz az angol trónörökös.

- Miiit, azt mondod a Titanicra kerültél?

Harold Bride nem tartozott a legegyenesebb tartású emberek közé, büszkén kihúzta magát, és a mellére vert.

- Azt, úgy nézz rám komám, hogy az óriáshajó má-

sod távírásza lettem!

Cottam előrenyújtotta széles, vaskos tenyerét.

- Csapj bele fickó! Szívemből gratulálok! Ez ám a jó beosztás! De irígyellek! A világ legnagyobb hajója, így írnak róla! Boldog vagy?

- Meghiszem azt, de mennyire!

- Ki a felettesed?

- Jack Phillipsnek hívj ák, de nem ismerem. Ma kell nála jelentkezni. A hajón van. A próbaút után a Titanicot visszavitték a Harland-dokkba. Southamptonból indulunk, azt mondják, április elején. Ismerős vagy itt Belfastban?

- De mennyire! Nem egy hajóját ide küldi a Cunard javítani. Már harmadszor járok itt.

- Hát akkor megyünk együtt, cimbora! Amerre a Carpathia dokkol, ott lehet a Titanic is.

- Bízd rám magadat, Harold! Valóban ott van a köze-lünkben. Láttam, ezért ís mondom, irigyellek, komám!

De mondok neked valamit: nem fázol? A vonaton mele-gem volt.

- Ronda ez a szél - rázkódott össze Harold Bride. -

Elkelne a nagy bőrkabát is.

- Mivel egyikünk sem hozta el, válasszunk egy más-féle kabátot. Gyerünk be “Carey anyó csirkéjé”-be, ott megmelegszünk, s együtt megyünk ki a kikötőbe. Délután hatig ráérsz jelentkezni. Nekem is addig kell.

Harold. Bríde - örömmel, hogy régi barátra akadt -

Cottam tenyerébe csapott.

- Gyerünk, bár a távírásztíszteknek tiltva van az ital, - Szolgálatban! - emelte fel jobb keze mutatóujját Cottam. - De szolgálaton kívül egy pohár grog vagy rum meg nem árt!

így a két barát felkászálódott az egyik, kikötőbe induló omnibuszra. A fiatal tengerészek kedvenc tanyázó helye, a “Carey anyó csirkéje” ott található.

Bride és Cottam barátsága még akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt megísmerték egymást a távírásztisz-tek tanfolyamán. Voltak közöttük olyanok, akik a postá-

hoz, a vasüthoz, a parti őrséghez vagy a szigeti jelzőállomásokhoz készültek munkát vállalni, de akadtak többen, akik hajóra vágytak. Közöttük volt Harold Bride és Thomas Cottam, mindketten huszonöt évesek, és mindketten elektrotechnikusok: s mindketten rajongói Marconi találmányának, a nagy távolságú szikratávirónak: Harold is, Thomas is kellő tisztelettel tanulmányozta azt a csodakészüléket, amivel - mindenféle összekötő huzal nélkül - “beszélgetni” lehet akár olyan távon keresztül is, mint amilyen az Amerika és Európa közötti távolság.

s amikor a távírásztiszti tanfolyam befejeződött, mindkét fiatal férfi kitűnő képesítéssel kérhette felvéte-lét a kereskedelmi hajózáshoz. Thomas a Cunardhoz, Harold a White Starhoz került távírásztisztnek. Ök is úgy kezdték, mint a legtöbben: előbb rövid távolságú, kisebb hajóra kerültek, majd - amikor bebizonyították rátermettségüket - az Afrika- és az Amerika-vonal nagyobb utasszállítóin teljesítettek szolgálatot. Thomas Cottam számára dicsőséget jelentett, amikor alig hároméves gya-korlattal a tizenháromezer-ötszáz tonnás Carpathia főtáv-

írászának nevezték ki! De még ennél is nagyobb kiugrásnak számított Harold Bride esete, aki a Titanic másodtávírásza lett.

Volt tehát mit megbeszélni, amikor letelepedtek a “Carey anyó csirkéje” pincehelyiségében. Találtak egy üres asztalkát, ahová, ha szorongva is, de befértek cso-magjaikkal együtt. A “Carey anyó csirkéje” nem volt lebuj, de annak indult. Egy O’Connor nevű ír kocsmáros alapította közel egy századdal ezelőtt. Cégérnek, azt a Carey anyót választotta, aki vihar idején a tengereken járkál, s eteti kedvenceit, az alig rigó nagyságú, a legnagyobb orkánban is közvetlenül a hullámok felett szálló viharfecskéket. A lebujból lassanként vérbeli tengerész-kocsma lett, kétszintű helyiséggel, az utcáról belépve ét-teremmel, bárszerű ivóval, ahol a világ mindenféle itala megtalálható, de főként Belfast híressége, a Carey-grog és a rumflipp, amit O’Connor élelmes unokája, a nagy szakállú utód talált ki.

Két emberünk is Carey-grogot kért a pincértől, aki megállt az asztal mellett, amikor letelepedtek.

Mind a ketten kellemesnek találták a meleg helyiséget, ami érthető volt: Harold Bride majd két hónapon keresztül Afrika melegét, Thomas Cottam ugyanennyi időn át, Dél-Ameríka partvidékének hőségét élvezte.

- Egészségedre, Thomas!

- Szol, Harold!

Kölcsönösen elmondták az utóbbi években szerzett él-ményeiket, kicserélték egymás tapasztalatait a Marconi készülékekkel kapcsolatban.

Szaladt, rohant az idő. A pinceablakokról eltűnt a külső

fény. Lámpát gyújtottak, gázlámpát.

s a két távírász még mindig úgy érezte, hogy nem fe-jezte be mondanivalóját.

- Milyen a parancsnokod, Thomas? - kérdezte Bride.

- Rendes ember. Rostronnak hívják. És a tiéd?

- Azt hallottam, hogy a kereskedelmi flotta commodoréja, Smith kapitány. Egyszer láttam, öreg fickó, amolyan belemenős ember. Fenegyerek Teddynek hívják.

Ekkor a szomszéd asztaltól átszólt egy hang: - Minden hibáért odacsap, de sem a maga, sem a mi életünket nem félti! Már bocsásson meg a tiszt úr, hogy közbeszóltam.

Középkorú, jól megtermett, esőtől, széltől cserzett bőrű

tengerész volt, aki a távírászok beszélgetésébe beleszólt.

Harold Bride összeráncolta a homdokát. De amikor rá-

nézett a tengerészre, aki addigra felállt és az asztalhoz lépett, egyszeriben elpárolgott a neheztelése.

- No, né, Fleet, maga az?i Nem emlékszik rám?

- Már bocsásson meg, uram …

Bride elnevette magát.

- Hogyan is emlékezne! A Falcon avizóhajón találkoztunk. William Belcnap kapitány vizsgáztatott, maga volt a segédje. Egész délelőtt mást se hallottam, mint, Fleet, adja ide a code-könyvet, Fleet, rohanjon a köd-kürthöz, Fleet, adja le a vészjelet, Fleet, menjen a szikratáviróhoz, és indítsa meg az agregátort! … Soha nem felejtem el! Életem fontos napja volt!

- Megtisztelő, uram - nevetett Fleet. - Azóta elkerültem az avizóhajóról, és a próbaút óta a Titanicon szolgálok. Jelzőmatróz vagyok, szolgálatára, vitorlásaltiszti rangban!

Ezzel Fleet, teljes nevén John Fleet, a sapkájához il-lesztette ujjait. Hátraintett.

- Azok ott a cimboráim, ugyancsak a Titanicról!

Négyen ültek az asztalnál, jobb kezük ujját az ellenző-

höz emelték. Matrózaltisztek voltak, fedélzetiek, megtermett, szép szál férfiak, mint a legtöbben a White Starnál.

- Én is magukhoz tartozom, Fleet - mosolygott Bride, és kezet nyújtott. - Örülök, hogy a sors összeho-zott magával!

- Én is, uram, ha szabad közölnöm.

Bride, hogy kimutassa barátságát s azt, hogy tiszt létére nem érez különbséget az altisztekkel, italt rendelt az öt tengerésznek.

Thomas Cottam az órájára nézett.

- Indulnunk kell, komám! Közeleg a hat óra.

Fleet hozzájuk csatlakozott.

- Majd segítek, uram! nincsen messze a Harland-dokk, ott áll a hajó. Adja csak ide azt a táskát.

Fizettek, összeszedték holmijukat. Fleet odaintett megtermett cimboráinak.

- Bye-bye, fickók, lehet, hogy még visszajövök!

Bár Bríde tiltakozott, szolgálatkészen felkapta a na-gyobbik csomagot, és megindult felfelé a pincelépcsőn.

Odakint sötétség, eső, szélcsend fogadta őket. Este volt, égtek Belfast gázlámpái, s a belfastiak terniészetesnek tartották, hogy a ragyogó napsütés után esős lett az idő.

Az ilyesmi erre egyáltalában nem ritkaság.

Kétlovas bérkocsi állt a kocsma előtt.

- Hé, tengerész urak, itt az alkalom! - kiáltotta az esőköpenyeges kocsis.

Bride, aki egyszeriben derűsebben látta a világot, fellépett a hágcsóra.

- Helyes, megfogadjuk, mester! Nem megyünk mesz-sze, csak a Harland-dokkig.

- Az se baj, uram - nevetett a kocsis -, majd körbe-lovacskázunk, hogy teljen az idő!

A két távírász a hátsó ülésre telepedett, Fleet a fel-csapható kisülésre.

A fogat megindult, a beszélgetés abbamaradt. Cottam is, Bride ís élvezte a kényelmes ülést, megelégedetten pöfékelt, időnként mosolyogva egymásra nézett. Fleet : némaságba burkolódzott. A lovacskák patkója csattogva verte a kövezetet. A kocsiernyő viaszosvásznát percegve csapkodta az eső.

- Legalább nem ázunk össze - jelentette ki önmagát nyugtatva Bride, és a családra gondolt, nem kedvtelésből költi a pénzét.

- Az ám - dünnyögte Cottam, de hozzátette: - Be-szállok a fuvarba.

- Azt már nem, nem engedem! - heveskedett Bride.

- Én sem!

Egy idő után a kocsis, nagyot kurjantott: - Haló, hé, a kaput! Urakat hozok, tiszteket! - Majd hátrahajolt, beszólt a ponyva alá: - Meddig megyünk?

Cóttam válaszolt:

- Az irodáig. Ott kiszállunk.

Nagyot csikordult a lezárt dokk-kikötő hatalmas kocsi-kapuja.

A tányérsapkás őr és egy bobby (rendőr) benézett a ponyva alá.

- Mehetsz - mondta az őr, aki a kocsist éppen olyan jól ismerte, mint a dokkmunkások, a szerelőmunkások tömegét.

Az iroda előtt megálltak. Bride győzött: kifizette a fiákerest, s hogy megmutassa előzékenységét, fél shilling borravalót is adott.

- Ti jobbra mentek; én arrafelé - intett Cottam, és megszorongatta barátja kezét. - Még találkozunk, Harold! Keressük meg majd egymást. Elhiheted, csoda mód örültem, hogy összeakadtunk.

- Én is, Tom - hangzott a válasz.

Fleet tisztelgett.

- Szolgálatára, uram, örvendek, hogy megismerhet-tem a Carpathia távirászát. Úgy lehet, váltunk majd egymással egy-két jelzést.

Thomas Cottam nevetett.

- Az bizony megtörténhet!

Elváltak. Harold Bride és Fleet megindult az irodaépü-

let melletti kis sikátoron.

Az eső már csak szemetelt, de a raktárak, a szerelő-

csarnokok ereszei és levezető csatornái még bőven ön-‘

tötték a vizet.

Harold Bride szíve hirtelen erősebben kezdett verni: Itt van a Titanic közelében!

Ez nemcsak ünnepélyes, de nyugtalanító érzés is volt. Ám Olyasfélét érzett, mint ama napon; amikor az avizóhajón, bebizonyította, hogy méltó a tengeri szolgálatra. Mivel váratlanul közlékeny lett, mondta is Fleetnek, mire gondol.

- Majd ha meglátja, akkor beszéljen, uram! - nevetett a derék ember. - Akkora baromi hajó, mint egy hegy! De nézze csak, uram, innen már láthatja is!

Bride megállt. Kiléptek a sikátorból, s a dokkprome-nád szélére értek. A lába földbe gyökeredzett. Még jó; hogy Fleet hirtelen visszarántotta, mert egy tolatómozdony száguldott el mellettük gőzt és szikrát okádva.

- Három sínpár van itt, vigyázzunk! - hallotta a jelzőaltiszt hangját.

A sikátor után éles fények vágtak a szemébe. A dokk kikötői részén nem gáz, de villanylámpák világítottak.

És hogy nem vette észre a mozdony közeledését, azon sem volt csodálkoznivaló. Sajtológépek; szegecselők, nagy teljesítményű fúrók, pörölykalapácsok dübörgése hallatszott. Csikorogva és zúgva emelkedtek és süllyed-tek a gigantíkus méretű emelődaruk hosszú karjai. Köz-ů ben a figyelrneztető és vészcsengők berregtek szünet nél-kül. Egyszeríben belecsöppent a dokk-kikötő legnagyobb forgalmába.

Éjjel-nappal, szünet nélkül dübörgött itt minden.

Ott a hajó! A Titanic!

Megállt a promenád szélén - most már óvatosabban, túl a sineken -, s rátette kézításkáját az egyik kikötő-

bakra.

Valószínűtlenül nagy, hatalmas tömeg tornyosult előtte. Először nem is látta hajónak, csak áttekinthetetle-nül óriási falnak, épületkolosszusnak, félelmetes, álomba illő mesevárnak.

De hát azért mégiscsak hajó volt!

- Kövessen, uram, síetnünk kell, mert hat óra elmúlt, és a szállásmester szigorú ember - bökte meg barátsá-

gosan Fleet a távírászt. - Miért kukoricázzon, ha nem kell.k

Gépiesen elindult, de nem tudott szabadulni a lát-ványtól.

Részben a sötétség, részben a közelség miatt nem látta a felépitmények felső részét, a parancsnoki hidat, a ké-

ményeket, a csónakfedélzetet. Csak a két árboc, mint va-lószínűtlenül különös obeliszk, emelkedett az égnek, feltörve a fekete hajótestből. Néhol világított csak egy-egy kerek ablak, s a távolban a megnyitott oldalbejáró híd fénymása. Ide tartottak.

- Csak nappal dolgoznak már a hajón - tájékoztatta Fleet -, asztalosok és kárpitosok. Akkora flanc van itt, mintha a királyi családot vinnénk tengerentúlra!

Mindezt Fleet nem lekicsinylésből, hanem inkább hen-cegésből mondta. Minden szavából a büszkeség csendült ki, hogy a világ legnagyobb, legpazarabbul berendezett hajóján szolgálhat.

A feljáróhídnál. - mert fedett volt és nem palló, mint a legtöbb esetben - a megszokott jelenet fogadta.

Egy sokstráfos, idős hajósmester s két megterrnett matróz állt a lámpa alatt.

- Kérem a vezénylőpapirt ide!

Fleet meg akarta mutatni bennfentességét, közbelé-

pett.

- A másodtávírász, Mr. Phillips helyettese.

A hajómester mintha nem is hallotta volna az őrmatróz szavát, várakozva nézett az érkezőre. Harold ride keresgélt a tárcájában. Végre előkerült az irat.

- Tessék, itt van - mondta némi nehezteléssel a hangjában, amit utólag megbánt, hiszen a hajómester azt tette, ami a kötelessége volt.

- Mehet - intett. a hajómester, de még hozzátette: - H fedélzet tizenöt!

- Köszönöm - legyintett Bride, annak tudatában, hogy a közlés nem fontos, mert vele van Fleet, aki láthatólag mindent tud.

s megindult a meredek híd kapaszkodóin, hogy már fél perc múlva átlépje új otthona küszöbét. A félretolt vasfal, az oldalnyílás belépőjénél ís altisztek álltak, mintegy igazolva, hogy megfelelő őrség védi az óriás hajót.

Tisztelegtek és továbbengedték az érkezőket.

- Kövessen, uram - fordult balra Fleet -, mert se fel, se le nem kell mennünk, mivelhogy ez a H fedélzet.

Mélybe forduló aknafolyosón mentek tovább, majd balra fordultak.

A lakknak, terpentinnek, firnisznek, faanyagnak, bú-

torhuzatnak vegyes és erős illata töltötte be a folyosókat, kabínsorokat. Minden harmadik lámpa égett csak a ka-binsoron, ami különös, de érdekes félhomályt adott a messzeségbe nyúló folyosóknak.

Ide alig-alig hallatszott be a külső zaj, minden ünnepélyes volt és előkelő.

Bride is, Fleet is suttogva beszélt, ha szólt egymáshoz.

A vastag, piros kókuszszőnyeg felfogta lépteik neszét.

A nyitott ajtók mögött sorakoztak a kabinok s a fürdő-

szobák. A százötven méternél is hosszabb folyosó végér éles fény látszott, s beszéd hallatszott. Telefon csengett, berregett, írógép kopogott.

Arrafelé van a hajóiroda - vélte Harold Bride, és előre örült, hogy rövidesen átesik a bejegyzésen: szabá-

lyosan és visszavonhatatlanul a Titanic embere lesz.

Időnként hálásan tekintett társára, akit máris megszere-tett, s aki átsegítette a kezdet nehézségein.

Középmagas, erős vállú, szikár arcú tengerésztiszt jöt velük szembe. Fleet, aki elöl haladt, tisztelgett szabad kezével. Harold Bride bizonytalanul ugyanígy tett.

A tiszt közőmbösen a távírászra nézett. Tekintetéből nyugalom, majdhogynem hidegség áradt. Zubbonyának ujján levő három vastag aranysáv elárulta, hogy kapitá-

nyi rangot visel.

- Az első tiszt - mondta hátraintve néhány lépés után Fleet. - Mr. Murdocknak hívják. Kemény fickó, bálnavadász!

- Micsoda? lepődött meg Bride. - Bálnavadász?!

- Az volt, uram, szent igaz. Az egyik címborám, akit a Csirkében látott, a Banks, együtt szolgált a kapitány-nyal. Tőle tudom, mi volt azelőtt. De azt is tudom, hogy igen emberséges. Banks tudja, tapasztalta.

A hajóiroda elé értek. Két kék egyenruhás irodatiszt s egy barna egyenruhát viselő raktáros lépett ki az iroda-kabin ajtaján. ř

Fleet letette a táskát, intett.

- Lépjen be a tiszt úr, megvárom. Jobbra ül a szál-lásmester.

A valamikori régi hajókon az altiszti rangban levő.

quartirmaster” irigyelt valakinek számított. Századunk elején a hajóóriások szállásmestere - tiszti rang, amolyan fő-fő irodafőnök. (5 a felelőse a legénységi, altiszti, alacsonyabb rangú tiszti elhelyezéseknek, de a nyilván tartásnak is. A hajó minden zegéről-zugáról tudnia kell, úgyszintén ismernie minden embert, még a gépkezelő-

ket, fűtőket, pincéreket, szakácsokat is. Az ilyen ember reggeltől késő estig dolgozik, meghatározhatatlan munkaidővel, sokszor végkimerülésig. Mindenért ő a felelős; s hiába van segítsége (tíz-tizenöt irodista), a elelősség az ő vállán nyugszik.

A Titanic főszállásmesterét John Caldwellnek hívták; idős ember volt, s talán mert folyton ült, s csak akkor mozgott, ha valamit ellenőrzött, a hajó legkövérebb tagjai közé tartozott. Homlokát állandóan veríték borította.

Szuszogott és morgott, mint általában a szállásmesterek.

- Na végre! - csapott az asztalra, amikor Bride átadta az iratait. - Végre, hogy megjött! A főnöke várja: A legkitűnőbb távíróberendezést szállította le a posta, de éppen ezért van is vele valamiféle baj. Keresse meg, fiatalember, minél előbb a főnökét, hogy örüljön neki.

Feltette szemüvegét, méregette a távírászt, majd oda-adta az iratokat (vezénylési papírt, szolgálati könyvet, minősítési bizonyítványt) a mellette ülő irodistának.

Végül így szólt:

- A főnökével lesz egy kabinban. A C fedélzeten megtalálja. A többiről a főnöke tájékoztatja.

Bólintott, végeztek.

Bride ís bólintott, megfordult és kilépett a kabinból.

- Rendes fickó ez a Caldwell - mondta kísérőjének, aki hűségesen várta a kabin előtt. - Még köszönt is.

Fleet nevetett:

- Azt mondják, harapni is tud! Mindig a parancsnokkal szolgált, az pedig kemény ember!

A H fedélzetről feljutni a C fedélzetre valóságos hegy-mászás. Valójában öt emelet. Egyik kabinfolyosó, dekk-sétány a másikat követte, amíg feljutottak a sok lépcsőn a C fedélzetre, amit már csak a B fedélzet követett és az A fedélzet (a csónakfedélzet), aminek a folytatása, a hajó agya, esze, legfőbb idegrendszere, a Híd, a parancsnoki állás, a kormányház, a navigációs helyiségek, alattuk a távírászok műhelyszobája, vagyis fülkéje, ahogy hivatalosan nevezik.

Közben kétszer is összetalálkoztak a fedélzetek őrsé-

gével, egy altisztből és két matrózból álló csoporttal, akik szünet nélkül járják a hajót, vigyázva tűzre és más ve-szedelmekre. A C fedélzet nagy társalgójának szárnyas-ajtaja nyitva volt, s a kivilágított helyiségben a zenekar próbált. Valcer dallamai áradtak szét a folyosókon.

A mélyből végigkísérte őket az áramfejlesztő

búgása, rengése, az óceániárók megszokott, egyhangú zaja. Élet lüktetett a haióban.

A C fedélzet sétafolyosójáról Bride végigtekintett a hajón és a kikötőn.

Valóban meglepődött.

A hajó valószínütlenül óriásnak tűnt, és minden, amit kÖrülötte látott, kicsinek, törpének.

A szerelőcsarnokok teteje jóval alattuk volt. A közelben, horgonyzó hajók játékszereknek látszottak. Egy magasságban voltak a kikötőlejárót őrző három világítótoronnyal! Bride elképedve, valósággal megbabonázva nézett körül. Ahogy kihajolt, alattuk a mélységben látszott a bejáróhíd, vagyis inkább annak fedőponyvája.

Még csak fogpiszkálónak sem tűnt! Vagy egy félórával ezelőtt ott lépett be az álmok hajójára.

Feje felett ott magasodtak a kémények. Négy óriás szörnyeteg, egyenként huszonkét méter magasak. Ezt onnan tudta, hogy a vonaton olvasgatva a London Times mai számát, összetalálkozott az egyik hasábban a Titanic adataival. A cikk részletesen foglalkozótt az óriás hajó-

val, valóságos adathalmaz volt. Így Bride hajólexikonnal a fejében lépett új munkaterületére. Tudta a kémények magasságát, de azt is, hogy a hajó kiszorított vízmennyi-sége a rakmerülésnél 65 000 tonna, a hajó hossza 270 mé-

ter, a hajtógépek 45 000 indikált lóerőt fejtenek ki, s naponta 1000 tonna kőszenet fogyasztanak! Olvasta, hogy az építésnél 270 tonna szegecset használtak fel, s maga a hajótest (valamint a felépítmények) - de gépek, ka-zánok, belső építések és berendezések nélkül - 27 000

tonna vizet szorított kí, amikor lecsúszott a sójáról, és ráfeküdt az öböl vízpárnájára!

Az erős lámpák fényében jól látszottak a hatalmas árbócok, az előárboc közepén a figyelőkosár, s jól látszott maga a hatalmas, külön épülettömbnek tűnő parancsnoki híd is, amit a tengerészek nagy betűvel, röviden így ejtenek ki - a Híd. A Bridge.

- Amott az én őrhelyem - mutatott az előárbócůboC

közepére Fleet -, kosaras vagyok.

- Eléggé magasan - bólintott a távírász, és a tás-káía után nyúlt, hogy a bámészkodást befejezze, és végre felkeresse kabinját.

Fleet hirtelen megmerevedett. Kihúzta magát, mint a hadihajók tengerészei; a közeledő felé fordult.

A fedélzetvilágítás fényében tiszt közeledett.

Valószínűtlenül sovány volt, igen magas, és éppen ezért görnyedten járt. Bőrből készült vihargallérja még inkább megnyújtotta alakját.

Harold Bride is tisztelgett, mert a gallérból sejtette, hogy az ügyeletes tisztet látja.

- Jó estét, Fleet - bólintott a tiszt, amikor elhaladt mellettük, s ugyanígy tett, amikor Bride köszöntötte. -

Jó estét!

- Ez az én közvetlen parancsnokom, - mutatott utána Fleet. - Mr. Lightholler, a második tiszt. Ö a navigációs főnök, minden jelzés feje. Az önöké is, uram.

Jobbat kívánni sem lehet. Aranyember, én mondom.

Most ő van szolgálatban, járja a hajót. Soha nem pihen, mindenre gondja van. No de amott a kabinja, uram, itt elválunk. Megéheztem, ilyenkor osztják a vacsorát.

Ezzel az elég nehéz táskát Fleet letette, köszönt.

Minden jót, uram! Örülök, hogy többször találkozunk majd.

Bride visszatartotta emberét.

- Várjon csak,. Fleet! Hamarjában nem is tudom, mi-ként háláljam meg szívességét. De itt ez a semmiség!

fogadja el.

Ezzel belenyúlt a zsebébe, elővette azokat a dohány csomagokat, amiket az állomáson vásárolt.

- Köszönöm uram - mosolygott Fleet -, az ilyesmi mindig jól jön. Nagyon köszönöm!

A két ember, a tiszt és az altiszt, kezet rázott.

- Pompásabb szerszám ez - mutatott maguk körül Fleet -, mint az avizóhajó, amin megismerkedtünk, igaz-e?

- Igaz! A világ legnagyobb hajója, még az Olympicnál is nagyobb.

Fleet tisztelgett, és eltűnt az egyik lejáróban.

Bride magára maradt. Egy idei állt a kabin előtt, is-mételten megnézte a számát, majd rátette kezét az elfordító gombra. De előbb kopogott, mert a kis kerek ajtó-

ablakocskán fény szivárgott kifelé. Néma csönd volt a válasz. Még egyszer, majd újból, kopogott. Végül kinyitotta a kabin ajtaját.

A kabinban nem tartózkodott senki. De lakták, amit elárult a jobb oldali fekhely polcára helyezett több könyv, egy zsebóra, tokba zárt borotvakészlet, egy fény-szórós zseblámpa s egy ezüstkeretbe foglalt családi fény-kép. Egy eléggé testes fiatalasszony és három gyerek képe. A gyerekek három és nyolc év között lehettek: Jack Phillips I. osztályú hajótávírász gyerekei. A fekhe-lyen takarók és párnák voltak elhelyezve.

Harold Bride egy pillantást vetett a másik fekhelyre: üres volt, csak a vadonatúj matrac árulta el, hogy az ágy vendégre vár. Üres volt az ágy feletti polc, a fekhely láb-fejéhez szorított faliszekrény is, ahová majd minden holmiját be kell zsúfolnia.

Erre most nem került sor. Bride a táskát, a kis kézitás-kát, valamint a plédgöngyöleget rádobta az ágyra, elha-tározva, hogy a kabinrész elfoglalását későbbre hagyja: Előbb megkeresi új főnökét, Jack Phillipst. Hol lehet -

vélte Bride - egy távírász máshol, mint a szikratávíró központj ában ? !

A távírószoba megkeresése már nem okozott különő-

sebb gondot az óriás hajón. Minden ilyen helyiség a Híd alatt található; legtöbbnyire a navigációs kabin alatt, az A fedélzet kiemelkedő utolsó harmadában. Elvileg, ahogy a főszállásmester mondta, a távírászok kabinja felett, csak éppen két emelettel feljebb.

Bride, ahogy kilépett a dekkfolyosóra, nem állta meg; hogy újból szét ne tekintsen. Néhány másodpercre elvakí-

totta a belső világítótorony forgó fénye. Megdörzsölte a szemét. Ahogy látni kezdett, előtte állt egy hajóstiszt és egy altiszt.

- Elnézést, uram, hogyan kerül a hajóra? Ez a C fe-délzet, itt nem tartózkodhat senkii.

Ekkor kapott észbe, hogy nem vette fel az egyenruhá-

ját, ami ebben az esetben szabályellenes volt, de még a sapkát is az ágyon hagyta sietségében.

- A másodtávírász vagyok, uram - dadogta szégyenkezve -, most érkeztem. Ez itt a kabinom. Még a sapkát is bent felejtettem, annyira siettem, hogy megkeressem a távírószobában a főnökömet, és jelentkezzem nála.

A tiszt bosszúsan legyintett.

- Civil szokás az ilyesmi, uram, remélem, elismeri!

Igazolványát megkapta?

Bride benyúlt a zsebébe, elővette.

- Parancsára!

A tiszt átvette a White Star címerével domborított, ke-mény fedelű igazolványt, tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt:

- Hát csak vegye fel az egyenruhát, mielőtt bármerre indul. Szigorú utasításunk van, hogy megakadályozzunk mindenféle kószálást. Soha nem lehet tudni, hátha szabotőrök lopódznak fel a hajóra. A parancsnok így rendelkezett!

Mereven tisztelgett, továbbment az altiszttel együtt, aki csendes mosollyal figyelte a jelenetet, mint minden vérbeli hajósaltiszt, aki legalább annyira szeret fontos-kodni, miként a felettese.

Bride betámolygott a kabinba, leforrázva, hogy civil-nek nevezték, ami különösen azért bántotta, mert jó tengerésznek tartotta magát, legalábbis hajóra termett embernek, aki életét másként már nem tudja elképzelni.

Felkattintotta a szekrényke feletti lámpát, hogy jobban lásson a kicsomaJolásnál. Kinyitotta a bőröndöt, ami úgynevezett hajóbőrönd volt, kivette a melegebb, sűrűbb szövésű egyenruhát. Vizsgálgatta, nézegette; hogy meny-nyire gyűrődött össze. De nem, szerencsére Sally - a felesége - gondosan csomagolt, s mindössze a hajtókán volt gyűrődés. A nadrággal sem volt baj, az ingekkel sem.

Már éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felsüvítettek a Harland-dokk üzemének munkaidőt jelző szirénái.

Ugyanakkor nyílt a kabin ajtaja, és meglepődött arc né-

zett befelé.

Fiatal, alig harmincöt-harminchét éves volt az illető, kék szemű, vidám tekintetü. Amikor beljebb került, Bride látta, hogy jó kötésű Ember, amolyan atlétatípus.

- Ha nem csalódom … - kezdte.

- Igen, az vagyok, a kettes. Harold Bride a nevem, szolgálatára.

Phillips, mert ő volt a belépő, mosolyogva kezet rázott.

- Jack Phillips! Majd kijövünk egymással. Sok jót hallottam magáról, Bride. Képzelheti, tudni akartam, ki lesz a másodtávírász. Az öreg Stockton azt ígérte, hogy rendes fickót küld ide. Azt mondta, van egy fiatalember, aki igen bevált a dél-afrikai járatnál, őt majd átvezényli hozzánk. Nos, Bride, maga az a fiatalember!

Jóízűen nevettek. Bride egyszerűen elfelejtette, hogy az előbb lehordták. Phillips nem játszotta meg a főnököt, legfeljebb annyíban, hogy a szolgálati előírások szerint nem tegezte le helyettesét:

- Milyen a készülék? - kérdezte Bride érthető kí-

váncsísággal, amikor felhúzta zubbonyát.

- A lehető legjobb. Majd meglátja! Valamit azért igazítunk rajta, de hát ez már az én szokásom, mert van egy-két tökéletesítésem. Azért is vártam, hogy együtt megcsináljuk. Tudja, Bride, fel kell arra készülnünk, hogy nyakig leszünk a munkában. Gazdag pasasok tö-

mege utazik a hajón, a fene tudja, miért! így tehát táviratokat veszünk és adunk szünet nélkül. Valódi postások leszünk, akár a szárazföldiek!

Ezzel Phillips benyúlt a szekrényébe, kivett egy üve-get, két pohárkát tett melléje.

- Igyunk annak örömére, hogy együtt vannak a Titanic távírászai.

 

3. TISZTEK, UTASOK S AZ INDULÁS

A hajó Southampton kikötőjében, a Victoria-móló mellett állt. Balról Wight sziget meredek partjai emelkedtek, előttük a nagy zátony a két világítótoronnyal, jobbra Gosport homokpadjai, ugyancsak két világítótoronnyal, elöl, a Southampton-torokban a két világítóhajó imboly-gott, jobbra és balra megint csak homokpadok: Közbül húzódott a láthatatlan, alig kilométer széles kivájt meder, aminek a segítségével a híres kikötőváros alkalmas volt nagy személyszállítók és teherhajók fogadására.

A révkalauz közvetlenül a kormányház előtt állt, két segédje - balról és jobbról - a nagy vezénylőhíd kiugróján. Onnan figyelték a Spithea-csatorna színváltozá-

sait, hullámmozgásait. Mind a hárman több százszor; vagy inkább több ezerszer megtették már ezt az utat, a Bembridge Pointtól Southampton kikötőjéig, hadihajó-

kat, áruszállítókat, utasszállítókat vezetve a veszélyes szakaszon. De ennyire talán soha nem nyugtalankodtak, soha nem érezték ezt az aggodalmat, önmagukban azt kí-

vánva, bár csak túl lennének a mai napon.

Ugyanilyen izgalommal figyelték a manővert a Titanic tisztjei, akik közül a szabadnaposok is a Hídon tartózkodtak.

Hát hogyne: az óriás hajó souœhamptoni befutása országos esemény volt, a kíváncsiskodók ezrei, az újság-

írók százai várták, arról nem is szólva, hogy a legcseké-

lyebb sérülés is óriási károkat okozhatott.

Mindössze egy ember könyökölt nyugodtan a Hidat közrefogó szélvédőre, szemrebbenés nélkül nézett előre, s még akkor sem jött ki a sodrából, amikor a két világító-

hajó között váratlanul kibukkant a ködös párából egy kétkéményes, legalább tízezer tonnás teherhajó, és any-nyira oldalt fordult, hogy keresztben elállta az utat.

- A szentségit - üvöltötte a révkalauz -, ez a csibész nem lát minket?! Kormányt két fokkal steuer-bordra, gépház negyedgőzzel tovább! Jelezni a tehernek; hogy álljon félre!

Berregett a gépház telefonja, megszólalt a visszajelzést túdósító éles csengő, a főkormányos éles hangon kiáltotta a “két fokkal steuerbord”-ot, a hajóduda pedig fel-mordult szörnyű, messze hangzó bőgéssel, ugyanakkor az előárbocon is megjelentek az utasítást adó zászlók: vi-gyázz, letérni!

Igen, Smith commodore nyugodt volt;. Végtelenül nyugodt. Ez volt az ereje, különlegessége, kivételes képessége is.

Szent meggyőződése volt, hogy a Spithead vize engedelmeskedik az ő imádott csodahajójának. Mert a commodore imádta a Titanicot. Imádta, mint a rajongó zsoké az ő versenylovát, vadász a kedvenc kutyáját, fegyverét; apa és anya a gyerekét. Az ő gyereke a Titanic volt, mert ezzel a hajóval jutott el a csúcsra, a legmagasabbra. És ezzel is fejezi be tengerész-pályafutását. Még három út Európa és Amerika között (és vissza), s akkor átadja helyét a reá illetékes utódnak, hogy becsületes nyugdíjba vonuljon. A kiszemelt utód ott állt a Híd bal szélén; a backbord-erkélyen. Tudta, hogy az az ember. követi majd a parancsnoki helyen, talán megérdemelten, talán, mert élvezi az elnök, Sír Franklin kegyét, de mindenképpen ő következik. Mr. Murdock, az első tiszt. Tudat alatt talán ezért nem szívelte helyettesét, talán, mert Franklin valósággal rákényszerítette; mindegy, de tény, hogy Smith commodore sehogyan sem bírta helyettesét. És mint ilyenkor lenni szokott, a másik fél is megérezte; hogy nem tartják rokonszenvesnek, nem éreznek irányá-

ban barátságot. Így azután máris volt egy-két (kisebb súrlódás a Titanic parancsnoka és helyettese között.

Smith commodore szinte tüntetőleg mutatta, hogy nem nyugtalankodik, Murdock első tiszt aggodalmaskodva figyelte a révkalauz minden arcrándulását; izgatott, félig aggódó mozdulatát. Hogy nagy nehezen eltérítették ; az útból a tízezer tonnást; derűre mégsem volt ok. A két világítóhajó között - egyébként nappal volt, kora reggel, s így a szerepük mindössze a jelzés volt - a Solent csatornarész következett, tele,magas fenékpadokkal, ahogy tejszerűen kavargott a három irányból is beáramló viz.

Itt legfeljebb 4-5 méter a vízmagasság. És a Titanicnak legalább 12 méter kellett, hogy lefogott gépekkel át-csússzon, a Spithead és a Solent veszélyes szakaszain.

A gépház telefonja újból megszólalt. Az ügyeletes tiszt a révkalauzra nézett.

- Captain, a főnök kéreti.

A révkalauz bosszúsan vette át a kagylót.

- Tessék, mit akarnak?

Közben a tekintete hol a közeli cowesi partot, hol a szélső jelzőhajót figyelte.

- Köszönöm - mordult a telefonba, majd letette, a parancsnokhoz fordult. - A gépház jelenti, hogy a figyelők közelinek találják a fenékzajt, a csavarok is kavarják már az iszapot.

Smith legyintett.

- Bah, dagály van, nem kell aggódni! s az iszapot Persze, hogy kavarják! A forgáserő több méterre kihat.

Ne törődjön a nyávogókkal! Majd leintem a gépházat.

Maga csak vezesse a hajót, beérünk, esküszöm!

És ezzel a Fenegyerek Teddy elfordult a révkalauztól, újból rákönyökölt a szélvédőre, s így maradt egészen ad-díg, amíg fel nem tűnt Southarnpton vasalószerű ház-tömbje, jobbra és balra a mólók és dokkok tömege.

Felbúgtak a hajódudák, a gyárak szirénái., a kikötöi tolatómozdonyok sípjai.

Southampton, a nagy kikötőváros köszöntötte a világ legnagyobb hajóját!

Négy fürge “bika”, apró tolatóhajó simult az óriás mellé, hogy veszély nélkül a Víctoria-mólóhoz tereljék.

- Nos, captain - fordult mosolyogva Smith commodore a révkalauzhoz -, látja, kár volt az aggodalomért!

Szelíd gyerek egy ilyen óriás, ha jól bánnak vele!

Ránézett Murdock kapitányra, aki melléje lépett.

Remélem, ön is elismeri, hogy így van.

Murdock komor arcán a legkisebb mosoly sem rezdült.

A feltett kérdésre nem ís válaszolt.

- Kérem az utasítását, Sír! Úgy tudom, kikötés után az újságírók a hajóra jönnek!

- Mólóhoz állunk - rendelkezett a commodore.

Előbb a főnökeink jönnek fel, és nem mi, de ők rendel-keznek, mi lesz az újságírókkal! Pokolba velük, oda va-lók! Ha módomban lenne, egyet sem engednék a hajóra: Feldúlnak mindent, felesznek mindent, elszivnak mindent - és utána megállapítják, hogy a Titanic ócska tragacs, máris eladhatja a White Star ócskavasként!

Murdock nem figyelte a commodore kifakadását: A révkalauz iratait és néhány magával hozott műszerét rendezgette. Két segédje a kormányfülkének támaszkodott, és elismeréssel nézegette a magasból az óríás hajót: Murdock a kikötést vezényelte, a nagy hajók legnehe-zebb, legveszélyesebb manőverét. Általában az első tiszt feladata a kíkötés irányitása, ha a parancsnok nem ragaszkodik az elsőbbséghez. Nem. Smith commodore nem ragaszkodott a kikötés vezényléséhez. Inkább még örö-

mét lelte abban, hogy esetleg Murdock hibát csinál, s azt a White Star parton tartózkodó főemberei is láthatják.

De Murdock nem csinált hibát. Mr. Lightholler, a navigációs tiszt állt a hajóorrban mint horgonytiszt. A taton az ugyancsak kapitányi rangban levő harmadik tiszt, Mr.

Bruce intézkedett. A steuerboráon; vagyis a hajó jobb oldalán, a D fedélzetre helyezett fallreepen (erkélyes kiugrón) a mozgékony, szemfűles ötödik tiszt, Harold Lowe tartózkodott, és onnan figyelte a közeledő mólót, de egyben a szuszogó, sűrű, fekete fűstöt okádó, dühös kis bikák igyekezetét, hogy pontosan oda vontassák, szorítsák, nyomják a Titanicot, ahová a kikötőparancsnokság rendelte: a Victoria-móló mellé.

Különböző állásokon a jelzőmatrózok - zászlókkal a kezükben - várták a tisztek utasítását. A mólón a kikö-

tőfelügyelőség emberei figyelték a közeledő hajóóriást.

A Titanic gépei ekkor alig-alig dolgoztak. A gépház legfeljebb olyan utasítást kapott, hogy segítse a bikák küz-delmét A két külső csavart hajtó expanziós gép közül hol az egyik; hol a másik kapta a rendelkezést: “igen lassan előre”, ” igen lassan hátra”, “figyelem, mind a két csavar hátra!” A középső, a nagy erejű Parson-féle turbinatengely csavarja mozdulatlanul állt. Szünet nél-kül berregtek a Híd telefonjai. Hol Murdock emelte fel valamelyik kagylót, hol Harrimann, a Hídon szolgálatot teljesítő főaltiszt, az első hajómester. Harrimann majd olyan idős volt, mint Smith commodore, több évtizede - együtt szolgáltak, de a sors úgy hozta, hogy a hajómestert Murdock is jól ismerte, mert az utóbbi évben az Olympicon tengerészkedett. Együtt kerültek át a Titanicra. megbecsülve egymás képességeit. Az öreg Smith, a Fenegyerek Teddy nem szívesen vette ezt a barátságot, holott éppen ő volt az, aki Harrimannt átkérette.

Százan és százan álltak a Victoria-mólón, ezrek a ki-kötő többi mólóján, a horgonyzó vagy dokkoló hajókon, annyira sokan, hogy a raktárak tetejére is jutott bőven ember. Ezen a napon Southampton az óriás hajó várásá-

nak lázában égett.

Szóltak a dudák, a szirénák, a hajókűrtök: Egyre közelebb került a móló, rajta a várakozókkal.

A Hídrol ki lehetett venni Bruce Ismay és Sir Franklin, Ellinger titkár és a többi White Star-vezető figuráját.

Smith commodore közelebb lépett a vezénylő tiszthez.

Morcosan, elégedetlenül szólt:

- Én az ön helyében nem vánszorognék ennyire, Mr.

Murdock!

Murdock szemrebbenés nélkül ránézett parancsnokára, s csak ennyit mondott:

Ön rám bízta a vezénylést, engedje meg, hogy ké-

pességeimnek megfelelően végezzem el a feladatomat.

Ezzel ráhajolt a gépház telefonjára, egyben a gépve-zénylő műszer skáláján is igazított.

- Bal oldali csavar .lassan hátra, jobb oldali lassan előre! - Majd odaszólt Harrimann-nek: - Kérem, Mr.

Harrimann, jeleztessen Mr. Lowe-nak, hogy a bikák nagyobb erővel nyomják a hajótestet!

Smith commodore félreállt a Híd-erkély szélére. Bosz-szúsan rángatta a szakállát. Itt maradt egészen a kikö-

tésig.’

Phillips, az első távírász bukkant fel a Hídon.

Megvárta, amíg a commodore oldalt néz.

- Nos, Phillips mit akar?

- Távirat, Sír! Southampton városa üdvözli önt, a hajó személyzetét és a hajót!

Smith megelégedetten bólintott.

- Helyes, Phillips! Táviratozza vissza, hogy köszön-jük a figyelmességet, és szívből üdvözöljük a város polgármesterét s minden polgárát!

- Parancsára, Sír! Máris rohanok!

A Titanic backbordon (balról), teljes oldalfelületével már a móló mellé került.

Smith commodore sapkája ellenzőjéhez emelte kezét: Mereven tisztelgett. Boldog volt, nagyon boldog. Ilyesmire várt egész életében. Elfelejtette előbbi bosszúságait: Kalapokat, sapkákat, esernyőket,botokat, sálakat; zsebkendőket lengető tömeget látott odalent, és felhangzott a rengeteg torok lelkes üvöltése: éljen, hurrá, éljen!

A hajó elejéről kirepült az első dobókörte, amit követett a többi, hogy a parton álló kikötőlegények bakokra húzzák a tartókábeleket.

A fáradt gőz sisteregve tört ki a fújtatókon keresztül a hajó két oldalán.

A felvontató csörlők dübörögve megindultak. Az ap-rócska bikák vidáman felsípoltak, s elkanyarodtak az óriás testvér mellől.

- Kérem, Mr. Harrimann - fordult megkönnyebbülve Murdock a hajómesterhez -, jelezze a hajók parancsnokainak, hogy hálásan köszönjük a jó munkát.

Tekintete a híd szélső részén háttal álló parancsnokot kereste.

Smith nem fordult hátra.

Murdock arra gondolt, vajon a parancsnok mond-e majd néhány elismerő szót, ha a hajó teljesen a mólóhoz simult.

Mivel erre bajosan számíthatott, okosabbnak tartotta, ha a révkalauzokkal kezet ráz, s megköszöni jó munká-

jukat.

De erre sem jutott idő, mert a hajó elejéről felhangzott a harangütés. Lightholler jelezte, hogy minden kábel a helyén van, az ütközőpufferek belapultak.

A Titanic elfoglalta pihenőhelyét a móló teljes hosszá-

ban.

- Jelentem, Sír - lépett Murdock a parancsnokhoz -, jelentem, hogy a hajó kikötött!

Srnith tisztelgett.

- Rendben van, Mr. Murdock! Kérem, eresztesse le a feljárót. Egyben íntézkedjék, hogy senki idegen ne jö-

hessen fel. Egyébként én megyek le, hogy fogadjam fő-

nökeinket.

Így kötött ki a Titanic Southamptonban, 1912. április 3-án, délelőtt 9 órakor.

Az indulást április 10-ére, késő délutánra tűztték ki.

Soha ilyen dobverés nem előzte meg egyetlen utasszál-lító indulását, soha nem írtak annyit egy hajóról, felszereléséről, drága kiállításáról, kabinjainak különlegessé-

geiről, mint a White Star óriás hajóiáról. Smíth comrnodore tévedett: az újságírók nemcsak ettek a hajó-

konyha kitűnőségeiből, nemcsak elszívtak töméntelen cigarettát, és fogyasztottak böségben a hajó bárjában, éttermében rengeteg italt, de elragadtatott cikkekben méltatták a látnivalókat, azt a pompát, kényelmet, amivel a White Star fel akarta hívni a figyelmet hajóinak kiválóságára; elsőrangú voltára.

Megírták, hogy uszoda van a hajón. Abban az időben egyedül a Titanic szerényebb kiállítású testvérhajóia, az Olympic rendelkezett kisebb uszodával. A Titanic úszó-

dája nagy volt, méltó az első osztályú utasok tömött pénztárcájához. És méltó a kor divatjához is: mór stílus-ban készült, akárcsak a konstantinápolyi szultán fürdő-

háza … Hát még a szalonok, társalgók, pipázók, éttermek, luxuskabinok, lakosztályok, a hangversenyteremig Mindenféle kor bútor- és díszítőstílusa feltalálható volt a Titanicon, kezdve a reneszánsztól egészen a hollandi s más korabeli irányokig! Az első és a másodosztályú utasok éttermének beosztása is nagyot változott: nem az ed-díg megszokott hosszú asztaloknál étkeznek majd az utasok, hanem számtalan kisebb, négy- és hatszemélyes asztalnál. És hogy ne legyen fennakadás, annyi pincér, kabinboy, londiner, bárfiú áll majd az utasok rendelkezésére, mint még soha utasszállító hajón: 461, azaz négy-százhatvanegy fő! De a gépészek és a hozzájuk tartozó segédszemélyzet, fütők, rakodók száma sem megvetendő: összesen 310 ember.

Hét fedélzeten keresztül, az I fedélzettől a C fedélzetig, tehát hét emeleten keresztül három-három lift működik, hogy megkönnyítsék az utasoknak az óriás hajón való közlekedést.

És idéznünk kell egy korabeli megállapítást, mégpedig a harmadik osztályú, ma fedélközinek nevezett utasok elhelyezéséről. “A kényelem, amiben a harmadik osztály utasai részesülnek, teljesen megfelel az ötven évvel ez-előtti hajók első osztályú utasainak kényelmével.”

Igen, a Titanic nemcsak óriás hajó, de pompásan fel-szerelt, különleges kényelmet adó luxushajó is volt!

Így azután nem csoda, hogy amikor árusítani kezdték a jegyeket, még a magas kabínköltségek sem okoztak akadályt. Egy dollármillíomos számára igazán mindegy volt, hogy a luxuskabin ára 100 vagy 800 dollár arra az öt vagy öt és fél napra, ami alatt majd a Titanic az angol partoktól eléri Amerika partjait. És akadtak bőven dollármilliomosok, akik a telet a francia Riviérán töltötték vagy Olaszországban, és most, a közelgő tavaszidőn, ha-zatérőben voltak hazájukba. Az amerikai tél elől menekültek el, és most visszatérőben voltak az amerikai ta-vaszba! És ha már így adódott, miért ne a Titanicot válasszák? Az angol és az amerikai sajtó napról napra közölte, kik azok, akik jegyet váltottak az óriás hajó első

útjára. És a nevek rákerültek a hajóiroda kifüggesztett kabinlistájára, mintegy büszkén hirdetve, hogy ezek a gazdagok nem a Cunard-hajók között válogattak, hanem a White Star óriását választották!

Amikor Harold Bride naponta lement az irodába, hogy leadja a beérkezett táviratok másolatait, mindig megállt az utasok listája előtt. Maga se tudta, miért, érdekelte, kik azok, akiknek a táviratait világgá kell röpíteni. Mert azt már előző útjairól tudta, hogy az üzletemberek és a közéleti nagyságok szünet nélkül tartják a kapcsolatot otthonukkal, irodájukkal, ugyanakkor ezek az irodák és otthonok is életjelt adnak magukról.

Amikor már negyedik napja szolgált a hajón, így bő-

vült a gazdagok és az előkelőségek listája: Mr. Guggenheim és felesége, Ameríkából. (Guggenheim bankárról megírták a lapok, hogy a magánvagyona csekély 400 millió dollárt ér!)

Mr. Georg Widner és felesége, Amerikából. (Widner bankárt és vállalkozót “csak” 250 millió dollárra becsül-ték!)

Mr. Rothschild és neje, Londonból. (Itt a magánvagyo-nok felemlegetésénél csak találgattak az újságok, mert talán maga Martin Rothschild sem tudta, mennyi dollárt és fontot ér az ő érdekeltsége, holott ő csak a “második; Rothschild volt a híres bankház tulajdonosai között.) Astor ezredes és neje, Amerikából. (Astor nemcsak dollármilliomos volt, ipartelepek és hatalmas farmok ura; de regényhős is: a Cubában harcoló amerikai “vörös lo-vasok” egyik parancsnoka, aki több ágyúüteget ajándé-

kozott és szerelt fel barátja, Teddy Roosevelt volt elnök kérésére. Az ő magánvagyonát csekély 800 millió dollárra becsülték!)

Mr. Marvin és felesége, Amerikából. (Marvin volt a legnagyobb amerikai filmgyár tulajdonos igazgatója, s számtalan más vállalkozás birtokosa).

Mr. Str auss és felesége, Amerikából. (Strauss bankár is azok között szerepelt, akikről megállapították: ha semmít sem csinál, akkor is napi 10 000 dollárt keres!) Butt őrnagy és felesége, Amerikából. (Butt az Egyesült államok akkori elnökének, Taftnak volt a szárnysegédje; kiküldetésben járt Angliában, deů mint igen gazdag ember, ő is Olaszországban töltötte a telet.) Mr. Hays és felesége, Amerikából: (Hays elnök-vezér-igazgatója volt az egyik legnagyobb amerikai vasúttársaságnak, s egyben részvénytöbbségének milliomos tulajdonosa is!)

Sír Perichen és felesége. (Perichen tábornok volt a kanadai hadseregben, ugyanakkor Kanada leggazdagabb embere !)

Mr. Steed és felesége, Amerikából. (Steed újságíró volt, laptulajdonos, egyben híres békeapostól, akit Nobel-díjjal tüntettek ki.)

Rothes hercegnő, Angliából, aki amerikai rokonai látogatására indult, mert férje amerikai volt, ugyancsak dollár milliomos.

Harold Bride elképedve nézte a névsort. Valóban úgy volt, mint írtáh: a Titanic a dollármilliomosok hajója.

Elképesztően óriási értékek gazdái készültek rajta átkelni az óvilágból az Ujvilágba! Természetesen nemcsak nagy nevek között lehetett megtalálni a gazdag embereket. Az indulás előtt egy héttel a londoni Scotland Yard négy titkosrendőre, két detektívfelügyelő és két főfel-

ügyelő jelentkezett Smith parancsnoknál. Rájuk várt a feladat, hogy éjjel-nappal őrízzék majd a páncélszobát, ahol többek között tizenkét hollandiai gyémántkereskedő több millió angol font értékű gyémántját helyezik el! A gyémántok azért indulnak tengerentúli útra, hogy majd Amerikában leljenek új gazdáikra.

A titkosrendőrök átvizsgálták a hajó egész személyzetének névsorát, íratait, szerződését, munkakönyvé matrózokét éppen úgy, mint a pincérekét, a szakácsokét, a fűtőkét, a zenészekét, a gépészekét, a raktárosokét, a szerelőkét, minden egyes emberét, nehogy egy ügyes tolvaj- és kasszafúróbanda befészkelje magát a könnyen megszerezhető busás haszon reményében.

Harold Bride látta is azt a négy pincért, akit a titkosrendőrök “kiemeltek”, és a Scotland Yard székházába szállítottak. Állítólag közismert betörők voltak, hamis iratokkal felszerelve!

Mindennek éppen úgy híre ment, mint annak, hogy tenisz amerikai profi világbajnoka, Bobby Bher és Perciwall, a rugby világbajnoka is a hajó utasai közé tartozik majd! De ott lesz Bruce Ismay, a White ; ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Bruce Ismay azért, hogy személyesen ellenőrizze a Titanic útját, jelenlétével biztonságot adjon Smith kapitánynak, aki állította, hogy a kijelőlt útvonalon közel öt órát nyernek majd, és ezzel legyőzik a Mauretania Cunard-hajó idejét. Thomas Anderson, aki egyben te-rvezője is volt az óriás hajónak, eljött, hogy bizonyítsa: a Harland-gyár mindent megtett, és bízik az óriás diadalában!

A versenyláz hatalmába kerített mindenkit.

Indulás előtt egymást ugratták a southamptoni kikö-

tőben a White Star és a Cunard tengerészei. A sors külö-

nös akaratából. majdnem egy időben indult el Harold Bride és Thomas Cottam, a két jó barát. A Carpathia indulásának idejét egy nappal előbbre tüzték ki, vagyis április 9-ére. Legutóbb Belfastban találkoztak, mielőtt a Titanic elhagyta a Harland-dokkot, mert Cottam hajója még a kikötőben maradt. Amikor pedig a Carpathia is beállt a southamptoni kikötőbe, személyes találkozásra már nem jutott idő. Így azután a Marconitávíró segítsé-

gével beszélgettek, amikor erre idejük jutott.

És mivel a sors a Titanic és a Carpathia esetében a két hajónak különös szerepet jelölt ki, kell, hogy megemlít-sük a két parancsnok, Smith comrnodore és Rostron kapitány találkozását. Smith, egyik hajóhadnagya kísé-

retében, éppen készült elhagyni a kikötő tengerészeti hivatalát, ahol megtárgyalta az indulás részleteit, amikor az előcsarnokban összetalálkozott régi ismerősével; a Cunard ugyancsak nem ifjú kapitányával, RostronnaL

- Halló, Smith kapitány! - kiáltott fel Rostron.

Hallom, arra készül, hogy megelőzi a Mauretaniát!

Smith arcán egy izom sem rezdült. Kedvetlenül legyintett.

- Azt hiszem, ezt az újságírók találták ki. Azóta is verik a dobot, hogy a White Star most megmutatja a Cu-nardnak, mit tud! Nem, kapitány, kalandba nem me-gyünk bele! Mindenekelőtt a hajó és az utasok élete a fontos!

Rostron elhűlve bámult:

- De kapitány, akkor miért nem cáfolják meg a kó-

sza híreket?

Smith megsimogatta hófehér szakállát. Elmosolyodott.

- Kapitány, milyen hajón szolgál maga?! Teherhajón vagy utasszállítón?

- Azt ön éppen olyan jól tudja, mint én!

- Na látja! Az utasszállító kapitányának tudnia kell, hogy olykor fontos a reklám. Mint a mi esetünkben.

Elsőrangú kényelem, soha nem látott újítások, és esetleg verseny is, hogy minél nagyobb legyen a csalo-gatás!

Rostron megvakarta az állát.

- Nézze, kapitány, mondok valamit magának. Öreg fiúk vagyunk mi, sok vizet, sok hajót láttunk. Ha én lennék a maga helyében, én is megszédülnék a dobveréstől!

De most az eszem azt mondja, ne áprilisban és ne egy olyan hajóval,amelyik nem futotta le első útját! Ez a taná-

csom, kapitány.

- Köszönöm, Rostron! - tisztelgett Smith commodore, és kezet nyújtott. - Ne féltse maga a Titanicot.

Mert én magánál is jobban féltem. Tehát - minden jót, kapitány !

- Minden jót, Smith kapitány! Valahol az óceánon csak összetalálkozunk. Majd igyekszem bevárni!

Rostron nagyot nevetett. Smíth commodore elmosolyodott. Néhány lépés után megállt a lépcsőházban, ránézett a hadnagyra. A fiatal tiszt ugyanaz volt, aki múltkorában ráripakodott a távírászra, hogy mit keres egyenruha nélkül a fedélzeten.

- Gondolja, Lund, hogy Rostron kapitány elhitte; amit mondtam? - kérdezte a hadnagytól.

- Nem hinném, Sír - nevetett Lund hadnagy. -

Rostron kapitány félti a Cunard sikerét …

mi pedig igyekszünk megtépázni ezt a sikert, Lund! - hahotázott Smith commodore. - És meg is tépázzuk! Tenne rá száz fontot, Lund?

A hadnagy elbizakodva mondta:

- Akár az életemet is, Sír!

Smith elégedetten megveregette kedvenc tisztje vállát.

- Helyes, Lund, nagyon helyes! Látom, maga való-

ban az én emberem. Akarni kell, és akkor sikerül!

- Hát mi nagyon akarjuk, Sír!

- Nagyon, fiam, és el is érjük! De addig is a legnagyobb titoktartás! Ez a parancs!

így azután nincsen mit csodálkozni, hogy amikor az índulás előtti napon, késő este, Harold Bride másodtáví-

rász, illő tisztelettel, sapkáját levéve és a bal könyöké-

hez szoritva, ahogy azt a régi szabályok előírták, belépett a parancsnok lakosztályának dolgozókabinjába, a commodorét elmerülve találta íróasztalánál.

Smith commodore - immár, kí tudja, hányadszor a bekeretezett, felfüggesztett Kék Szalag versenylistára függesztette tekintetét. Különös látvány volt ez a lista, a családi képek, a különböző hajók emlékfényképe kö-

zött. A London News egyik számából vágta ki és rámáztatta be a commodore az ügyes képecskékkel, korabeli hajók rajzával díszített, kék alapon nyomott, aranybetűkkel derített versenylistát. A commodore előtt, az íróasz-talon térkép volt, bejegyezve rajta az összes Kék Szalag-hajó útvonala. Maga a commodore végezte el a sziszifuszi, majdnem értelmetlen munkát - a saját megnyugtatására. Mert eddig még egyetlen hajó sem választotta útvonalának azt a viszonylag legrövidebb, enyhe parabolikus ívet, amit Smith commodore és Bruce Ismay; az ügyvezető igazgzató jelölt ki a Titanic számára.

Harold Bride megállt az íróasztal szélénél, kezében a legfrissebben érkezett, időjárást jelentő táviratokkal; amiket az anglíai és az amerikai partok, szigetek megfigyelőállomásai tudattak a hajók és hajóstársaságok számára.

- Kérem, várjon - morogta a commodore, és mintha megbabonázódott volna, tovább nézte hol a felakasztott névsort, hol a térképet.

- Parancsára - suttogta Harold Bride, és tekintete a berámázott névsorra esett.

A Kék szalag (Blue Riband) nyertesei: 1. Britannia (Samuel Cunard hajója), indult Liverpoolból 1840. júiius 4-én, érkezett az amerikai Halifaxbe július 17-én.

2. Hibernia (Cunard-gőzös), 1847-ben, menetideje 9

nap és másfél óra.

3. Asia (Cunard-gőzös), 1850, Liverpoolból Halifaxbe, 8 nap és 17 óra.

4. City of Paris (United States Line), 1867, az írországi Cork melletti Queenstownból New Yorkba, 8 nap és 4

óra alatt.

5. Britannia (Cunard-hajó), 1877-ben, 7 nap és 10 óra alatt.

6. Arizona (Guion Line), 1899-ben a fenti útvonalon, 7 nap és 8 óra alatt.

7. Etruria (Cunard-hajó), 1888-ban, 6 nap és 2 óra alatt.

8. Deutschland (Hamburg-Amerika Linie), 1902-ben; 5 nap és 15 óra alatt.

9. Mauretania (Cunard-hajó), 1909-ben, 5 nap és 11

óra 37 perc alatt.

A lista végére érve Harold Bride arra gondolt, hogy a Titanic lesz a tizedik hajó, amelyik főárbocának tetejére felhúzza az annyira csábító, messzire látszó Kék Szalagot. Igen, erre gondolt, de egyben kételkedve is, hiszen a Titanicot dicsérő hírlapi cikkeken kívül megjelentek olyan hírek is, hogy az óriás hajó gépeinek teljesítménye nem éri el a Cunard-hajók teljesítményét, s azonfelül: “Smith commodore tagadja, hogy versenyre akar kelni Cunardékkal”,

Ugyanakkor Bride most is elmerülve találja a hajó legfőbb parantsnokát a Kék Szalag győzteseinek listája előtt!

- Mit akar? - mordul fel bosszúsan a parancsnok.

- Az időjárásjelentések, Sír!

- Mutassa, kérem!

Bride átnyújtotta; s nem állta meg, hogy ne tegye hozzá:

- Cap Race-tól kezdve minden állomás kedvező hírt közöl. Az idő nyugodt, néhol ugyan köd van, de Izland-tól kezdve szelet sehonnan nem jelentenek.

A commodore átfutotta a távírászoktól leírt jelentéseket. Látszott az arcán, hogy a hírek megnyugtatták.

Még el is mosolyodott, amikor betette íróasztalának megfelelő rekeszébe a papírokat.

- Nagyon helyes - mondta megelégedetten. - Figyeljék tovább az állomásokat! Éjjel-nappal egyformán.

- Parancsára, Sir hajolt meg a távírász.

Kilépett a parancsnoki kabinból. De megtorpant.

Közvetlenül a Híd alatti fedélzeten állt. Végig látta az egész hajót, az alatta levő sétafedélzetet. az oldalt fel-erősített mentőcsónakokat (amikre remélhetőleg semmi szükség nem lesz), a kémények sorát, az árbocokat, s mögötte a Hidat, a hatalmas kormányházzal, a navigá-

ciós kabinokkal, a szelelőkürtőket, a csillogó, ragyogó vaslépcsőket.

Fényszórók világitották meg a Victoria-mólót és az egész hajót. Holott a Titanic is fényárban úszott. Folyosói, fedélzetsorai, kabinjainak legtöbbje kivilágítva várta azokat, akik már ma este beszállhattak, és elfoglalhatták helyüket.

A mólón fogatok, hintók, magas hátsó ülésű autók, négyszögletes villanyautók sora követte egymást. Hajó-

hordárok. szobapincérek egész hada cípelte a hajóbőrön-döket, táskákat, kofferokat, kalapdobozokat, esernyő- és botcsomagokat. Inasok intézkedtek gazdáik holmijáról, a kabinok helyéről.

Az I. osztály számára már ma megnyitották a hajót.

Reggel a II. osztály és III. osztály utasai kezdhetik meg a beszállást.

Harold Bride, távírászt különös érzés fogta el. Indul a Titanic! Holnap ilyenkor már elhagyják a Scilly-szige-teket; a Land’s End legdélibb csücskét! Eddig valahogy nem érezte az indulás izgalmát, feszültségét, torkot szorító hatását. Most annál inkább. Vadul kavarogni kezdtek fejében a gondolatok. Szabad egy ekkora óriással versenyezni? azért a sok ellentmondó hír között mégiscsak az lesz való, hogy igenis, a Titanic megkisérli a Mauretania rekordját megdönteni… A kiszivárgott hírek arról is tudtak, hogy a hajó nem a megszokott útvonalon halad majd, hamem feljebb, jóval feljebb akarja elérni azt az ívet, ahonnan majd a legkönnyebben kanyarod-hat New York felé.

- Jó estét, uram! Mit csinál errefelé?

Fleet volt, az őrmatróz, akivel oly hamar barátságba került.

- Jó estét, Fleet! Nézelődöm.

- Van mit, uram! - nevetett Fleet. - Lassacskán szállodává alakulunk, úgy vélem.

Harold Bride elmosolyodott.

- Az utasszáltlító ma már inkább szálloda, mint hajó: Jóval több rajta a pincér, a szobafiú, mint a tengerész!

Fleet megvakarta a feje búbját.

- De ha süllyednénk, mégiscsak kiderülne, hogy több tengerészre lenne szükség, mint pincérre.

A távírász meghökkenve meredt az őrmatrózra. Arra, hogy a Titanic elsüllyedhet, még soha nem gondolt. Képtelenség! A hírverés erről is tudott: az óriás hajó építői kettős fenékkel, függélyes irányban pedig 15 választófal által 16 vízmentős rekeszre osztották a hajó alsó részét.

Márpedig ez azt jelenti, hogy a Titanic nem süllyedhet el. Mindezt megemlítette Fleetnek, aki mosolyogva legyintett.

- Uram; olyan hajó még nem volt a világon, amelyik mentesül az ilyesmitől. De hát melyik az a tengerész, aki azért száll hajóra, hogy elsüllyedjen Az ördög akar ilyesmibe belekeveredni. Én nem.

Bride megkönnyebbülten fellélegzett. Egszerre, vá-

ratlanul érte az a különös érzés, ami előveszi a leged-zettebb tengerészt is.

- Hát csak ne gondoljunk ilyesmire, Fleet! - intett búcsút az őrmatróznak. - Megyek, mert sok a munkám.

Fleet derűsen vigyorgott.

- Látja, uram, ezért jó árbocőrnek lenni: Ha áll a hajó, a kutya se törődik velünk. Holnap ilyenkor már odafönn leszek, amott, ni!

Felmutatott az előárboc kosarára:

- Ha kedve szottyan velem beszélgetni, hívja fel a tizenkettes telefont. Én veszem fel!

- A miénk a huszonnyolcas.

- Hát majd beszélgetünk. Jó munkát, uram!

- Jó munkát, Fleet!

Amikor visszatért a táviróhelyiségbe, a Marconi-ké-

szülék jelzőcsengője hevesen berregett.

Ránézett az órára.

Este volt, fél nyolc és egyszeriben jókedve támadt.

Thomas Cottam jelentkezik, megesküszik rá. Megbeszélték, hogy - ha arra lehetőség jut - ebben az idő-

ben felhívják egymást, mert előtte és utána a jelző állomások jelentkeznek. A Carpathia már elindult; útban van Amerika felé.

Megcsavarta a kézifogantyút. Lenyomta a billentyű-

ket. Zúgni-búgni kezdett a Marconi-készülék: Lámpák villantak, apró fények támadtak: A csengő hirtelen el hallgatott. Harold Bride feltette a fülhallgatót. Leadta a hívójelet: vonás . . vonás . . pont . . vonás . . vo-nás . . pont .

Ezúttal is, mint mindig, ha leült a készülék mellé, elfogta az izgalom. őt is, mint a század eleji “marconisták”

legtöbbje; enyéni büszkeségnek tartotta hivatását. Értette a mesterségét, sőt szerette, rajongott érte. Némileg csodának vélte a szikratávirót, de még inkább az elekt-roncső feltalálását és alkalmazását, aminek a segítségé-

vel már 1906-ban megvalósult a rádiótelefon. A Titanic készüléke hosszabb távon szikratáviróval, rövidebb tá-

von már rádiótelefonnal is működött.

Harold Bride remélte, hogy barátjával élőszóval be-szélgethet, hiszen a Carpathia anyira nem távolodhatott el a hazai partoktól, hogy összeköttetést ne kapjanak egymással.

Leült a műszerészládára, fülére tette a fülhallgatót.

A jelzőlámpák fényei biztatóan csillogtak.

A fejhallgató membránján hangok támadtak. Először bizonytalan, rendszertelen pattogások, roppanások, recs-csenések jelezték az összeköttetés kezdetét, majd egyszerre csak - ha fátyolozottan is - meghallotta Cottam kiáltását.

Itt a Carpathia! Halló, itt a Carpathia! Carpathia hívja a Titanicot, halló, halló? Hívójelet vetten Hívójelet vettem!

Beadta a készülékbe a búgójelzést, majd beleszólt: - Itt a Titanic! Itt a Titanic! Halló, Cottan - Halló, Bride, öreg fiú! Végre hallak! Idő jó, hullámok csak a partok közelében láthatók! Gondolom, sé-

tahajózásban lesz részünk veletek együtt? - Cottam derűsen nevetett.

Harold Bride ugyancsak nevetve válaszolt: - Majd elcsípünk titeket valahol az Atlantikán! Holnap keress meg megint, Thomas! Ott járunk majd, ahol most ti. Merre vagytok?

- Land’s alatt. Látom is a négy torony fényeit.

nincsen több időm, szétkapcsolok!

- Tehát holnap ilyenkor, Thomas!

- Igen, holnap ilyenkor! Viszlát, Harold!

- Víszlát!

Szétkapcsolódtak:

Levette a fülhallgatót. Már éppen arra gondolt, hogy továbbítja azt a néhány táviratot, amit távollétében az irodaszolgálatos matróz tett a gyűjtőládikába, amikor nyílt az ajtó, és a küszöbön Murdock első tiszt, másod-.

kapitány jelent meg.

Bride szolgálatkészen felállt.

Murdock szigorú arcán nyoma sem volt valamiféle mosolynak.

- Tud összeköttetést kapni az Olimpickal?

- Természetesen, Sír! Ha jól tudom, az Olimpic négy nap múlva indul vissza New Yorkból. Sandy Hookban veszi fel a tüzelőt, ott kell keresnem.

Murdock elismerően bólintott.

- Örülök, hogy figyelemmel kíséri a hajókat.

Ráült a munkaasztalra, körülnézett.

- Ez az a helyiség, ahol még nem iártam. Takaros kis távirószoba. Úgy értesültem, hogy a készülék a legjobb. Kitett magáért az angol posta. Így van?

- Pontosan így, Sír! Elsőrangú a Marconi-készülék; a vevő éppen úgy, mint az adó, de a telefon is.

Murdock bólintott.

- Tehát bízhatunk benne.

Felsóhajtott, majd így folytatta:

- Az egész hajó kitűnő! Állítom, hogy az. A épek; a kazánok, a bórdázat, a fedélzettartók, nos, minden a legjobb anyag, a legjobb munka! És én …

Hirtelen elhallgatott. Mint aki vagy azért nem akar tovább beszélni, mert nem látja értelmét, vagy pedig; mert úgy érzi - túl sokat mondott eddig is. Legyintett; morgott valamit a foga között, majd átadott egy cédulát a távírásznak.

- Tudassa az Olimpickal, ha lehet, azonnal!

Bólintott.

- Köszönöm.

És kiment. Léptei távolodva koppantak a fedélzeten: Bride az ajtóra bámult:

- Különös ember , különös - dünny ögte egyre, és nem tudott magához térni a csodálkozástól: ugyan mit akart mondani az első tiszt? És miért “ereszkedett”

le” egy egyszerű távírászhoz, ami valóban nem szokása a kapitányoknak?

Végül ránézett a papírra. Az előírásoknak megfelelő

papír volt, feltehetőleg Murdock keze írásával.

A Titanic első tisztje üzeni az Olimpic első tisztjének: indulás.holn.ap, április 10-én este 6 órakor. Kérem, tartsuk az összeköttetést. Ha útvonalunktól északra kap idő-

járásjelentéseket, tudassa velünk, még akkor is, ha felté-

telezi, hogy mi is megkaptuk! Üdvözlet régi társaimnak!

Bride leült a mahagóniszínű; lakkozott müszerládára - ami helykímélés okából egyben a távírász ülőkéje volt -, lenyomta a Marconi-szikratávíró indítógombját; forgatóját, majd a ráhangoló sávra vitte az irányyelzőt: Közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogyů Murdock valóban különös ember, de rokonszenves is.

Igen, igen, rokonszenves; az a fajta, aki rejt valamit, elsősorban az érzéseit, beburkolódzik holmi merevségbe, ridegségbe, de ha tettre kerül a sor, akkor feloldódik, jó bajtárs lesz, segítő ember. Erről beszélt neki az egyik napon Fleet matróz cimborája, az a Banks nevű tengerész, . aki együtt szolgált Mur dockkal jó néhány éve az egyik bálnavadászhajón.

- Tudja, uram - mondta Banks matróz -, tudja, derekabb tisztet nem lehet nála elképzelni! Azt mondják, komor, mint a bika, és mindig úgy néz az emberre; mintha felfalná! No és? De csak a hajón! Csakis a hajón; uram, szolgálatban! Találkozzon majd vele odakinn a parton vagy bárhol, akkor nézze meg őt! Jókedvű fickó; még meg is hívja egy pofa italra, ha ideje engedi. Enge-ů met meghívott már nernegyszer! Amikor meglátott. itt a hajón, rám mordult: “No, Banks, mit keres itt?”

s éppen hogy bevárta a feleletemet, hogy a White Starhoz szerződtem, máris továbbment. Másnap összeakadtunk a városban, azt látta volna. Rám kiáltott: “Hé, Banks, régi cimborám a bálnavadászoktól, bejönnél velem egy pohár italra?” Hát ilyen ember ez a Murdock kapitány!

Én mondom, uram, igazi jó barát!

Ilyesféléket beszélt Banks matróz, Fleet cimborája; meg mindenféle mást is. Többek között azt, ami futótűz-ként terjedt el a fedélzetiek között: hogy Smith commodore és az első tiszt nem bírják egymást! Az ilyesmi különös érdeklődésre tarthat mindig számot, mert köz-tudott, ahol a parancsnok és helyettes nem egyezik, nem érti meg egymást, ott előbb-utóbb kirobban valami.’.

A matrózok szállásán, az étkezdében szájról szájra jár, mit tapasztaltak a kormányosok és a Híd szolgálattevői, amikor felfelé jöttek a Spitheadera, hogy befussanak Southampton kikötőjébe.

És most itt van az Olimpicnak küldendő távirat. Ugyan miért kéri Murdock kapitány a másik White Star-hajó-

óriás első tisztjét, hogy tájékoztassa őt az időjárási megfigyelésekről? Miért? Harold Bride ezúttal megint azt érezte, amit Fleet matróz szavainál: félteni kell a Titanicot? De hát a Titanic is megkapja a jelzőállomások és hajók tudósításait!

Nem tagadhatta le - és később sokat gondolt erre =, hogy bizonyos aggodalommal kezdett az indulás elé tekinteni! És másnap a Titanic elindult.

Látszólag pontosan úgy indult el, mint minden hajó, ha felvette az utasokat: gépei teljes gőzzel arra vártak, hogy megindítsák a hajókarmantyúkat, s a kikötőfelügyelő

megadja a jelt az indulásra.

Látszólag! Mert a Titanic óriás gőzös búcsúja az angol partoktól (és valójában minden parttól) mégsem volt hasonlítható a megszokott indulásokhoz.

Igen, az utasok beszálltak, kivétel nélkül mindazok; akik megvásárolták jegyüket, a milliomosok éppen úgy, mint a kevésbé tehetősek.

Ha valaki az indulás perceiben végigsietett a báron, a dohányzókon, a zeneszobákon, a szalonokon, vagy betekintett a luxuskabinok fogadószobáiba, könnyen megállapíthatta, hogy senki sem hiányzik a bejelentettek közül, A bárban szólt a zene, s - noha még csak késő délután volt - magasan állt a jó hangulat. A kiszolgálók, a pincérek alig győzték a munkát. Astor ezredes, a milliomos ágyúgyáros, továbbá a teniszbajnok és még néhányan egyik italt a másik után rendelték.

A filmgyáros, Marvin, Perichen tábornok, Strauss bankár és feleségei. a nagy szalonban kártyáztak, mintha nem is érdekelné őket, indul-e vagy sem az óriás hajó.

És így volt a legtöbb gazdag utas, férfi, nő egyaránt.

Valóban nem érdekelte őket különösebben a hajó indulása. Megszokták, hogy egész életükben utaznak; évente legalább kétszer vagy több alkalommal Európából Amerikába és onnan visszahajóznak. A legtöbben közülü ismerősként köszőntötték egymást. Látszólab örültek, hogy újból találkozhattak, megtárgyalva az elmúlt hó-

napok eseményeit.

Rothes hercegnőnek legalább akkora udvara volt a Kék Szalonban, mint egy királynőnek, ha útnak indult.

A hajó fényárban úszott.

A Victoria-mólón minden lámpa világított. A tengeré-

szeti hivatal rendeletére fényszórókat helyeztek el a kihajózó útvonalon. A közelben álló gőzösök is működtették fényszóróikat.

A parton, ahol beláthatatlan embertömeg nyüzsyött, a tengerészzenekar indulókat játszott, s arra várt, hogy megszólaltassa trombitáin, rézfúvóin, fúvoláin az ősi, Auld long syne” kezdetű skót búcsúdalt, a legszomo-rúbb énekek egyikét.

A második osztály és a fedélközi utasok többsége a hajó elején levő sétaFedélzetről, valamint az alatta levő

kajütablakokból integetett a parton maradt családtagok-nak, rokonoknak, barátoknak, vagy - integetett, mert úgy érezte, hogy a messze távolban arra gondolnak azok, akik várják, vagy akiktől elköszönt, de nem tudtak el-jönni a Titanic búcsújához.

A korlátoknál támaszkodó sokaságból integetett egy kisfiú is, akit majd később megismerünk, s aki - láthatólag - boldog volt, hogy indul a hajó. De ha jobban megfigyeltük, azt is észre lehetett venni, hogy a kisfiú úgy integet, mint akinek nincsen egyetlen hozzátartozója sem a parton. Integetett, mert ő sem akart kimaradni a búcsúzás élményéből. Integetett, mert ilyenkor minden valamirevaló utas minden parton maradónak a barátja: A fiú a korabeli srácok ruháját hordta; vagyis térdnad-rágot, állig érő fehér pulóvert, kockás, öves sportzakót s lapos micisapkát. A vastag, kötött harisnyaszár és az erős talpú magas cipő azt bizonyította, hogy az angol parto-kon április elején még hűvös az idő. Egyébként Jan Kovalcének hívták; hogy már itt megnevezzük a legénykét.’

A hajó mélyéről felhallatszott a gépek dübőrgése: A négy óriási kémény okádta a prima cardiffi szén füstjét. Mivel hirtelen elborult, s esni kezdett, vagy in-kább csak szemezni, a füst lassan szállt tova, ráborult a hajó tatjára, rámászott a raktárak tetejére, ahol ugyan-

úgy, mint a mólón, emberek szorongtak, bámészkodtak: A Hídon - jól látszott még a távolból is a kézifény-szórók világításában - ott állt a parancsnok, Mr. Smith commodore, mellette Murdock, az első tiszt és még né-

hány fehér sapkás, kék kabátos tengerésztiszt.

Várták a jelt, hogy felbúgjon a Titanic kéménysípja; az indítást jelző rikoltozás.

Az indulás jelét Bruce Ismay ügyvezető igazgatótól várták, aki a feljárópalló (vagy inkább fedett híd) partí részén állt, ízgatott csoport közepén.

Bruce Ismay mellett ott topogott Sír Franklin elnök; több White Star-főember, valamint Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Sír Franklin fölé kocsijá-

nak inasa esernyőt tartott:

A feljáró első lépcsőjén a hajó második tisztje, a hosz-szú, sovány Lightholler állt. Idegesen, kedvetlenül figyelte az ügyvezető igazgatót s a körülötte zsúfolódó hírlapírókat, akiket meghívtak, hogy tanúí legyenek a Titaníc indulásának:

Mr. Ismay igen fontos hírt óhajt közölni Önnel vagy lapjának képviselőjével - így szólt többek között a meghívás, a sajtónak szóló levél egyik része, s már négy perccel elmúlt a meghatározott idő -

Lightholler nyugtalanul nézegette hatalmas, hajókronométernek beillő zsebóráját -, s Bruce Ismay még min-ů dig csak kedélyeskedett a hírlapírókkal. Bruce Ismay boldog volt, ragyogott, tréfált, viccelt, s látszott rajta, hogy húzza az ídőt. Lightholler két alkalommal is mögéje lépett, közölte vele, hogy elérkezett az indulás ideje: Most harmadszor lépett le a feljáróról, s keményebb hangon, mint eddig, közbeszólt:

- Sír, őt perccel túlléptük az időt! A kikötőfelügyelő

türelmetlenkedik. Megszabott idővel rendelkezünk, hogy minden hiba nélkül mehessen! Kérem, Sír! Bruce Ismay elnevette magát. Ránézett Sír F ranklinre;

majd az újságírókra.

- Hiába, uraim, a kötelesség! Meg kell hajolnom, a tengerészek parancsa előtt. Tehát , tehát - és jelentőségteljesen tekintett az őt figyelő arcokba - elérkezett az indulás ideje. Búcsúzni kell, hogy néhány nap múlva a túlsó oldalon amerikai kollégáikkal találkoz-zunk. Nos, ígértem valamit, és ez a valami nem is marad el.

Halljuk, halljuk! - biccentett kegyesen Sír Franklin, mint aki mit sem tud.

- Úgy van, úgy van, halljuk! - kiáltották többeri.

- Nos, többször elhangzott már, hogy a Titanic szeretné elhódítani a Mauretaniától a Kék Szalagot! Mi ezt eddig nem erősítettük meg. Most megerősítjük: a Titanic, uraim, felkészült, hogy ezt a parancsot végre-hajtsa! A Titanic elhódítja a Cunard oly sokszor megszerzett Kék Szalagját! Most pedig, uraim, minden jót!

A hajó indul!

Lightholler felemelte a kezét. A hajómesterek éles Sípja belehasított a kormos, nyirkos levegőbe. Bruce Ismay felszaladt a hídlépcsőn. Egyszerre felbúgott az óriás hajó kéménydudája.

A visító, éles hang mintha feltámasztotta volna a ki-kötő viszonylagos némaságát.

Hajószirénák, köddudák, gőzsípok, hajóharangok üvől-töttek fel, búgtak, rikoltoztak, bömböltek, kolompoltak zörögtek vad, bábeli hangorkánt keltve, amilyet az öreg southamptoni kikötő nem ért meg soha.

A világ legelső óriás kerekes gőzösének - a Great Easternek - indulását, 1859-ben, megközelítőleg sem övezte ilyen izgalmas, hatásos búcsúztatás.

- Eloldani!

- Hajóhidakat felhúzni!

Minden inkább gépiesen, a megszokott parancsok szabályos ütemében történt, semmint a hallott parancsok nyomán.

Hallani nem lehetett mást, mint a rettenetes hangza-vart, amibe belekeveredett a tömeg éljenzése, kiabálása: A tengerészzenekar belekezdett egy indulóba, de senki sem tudta, mit játszanak, valóságos némajátéknak hatott a dobok pergetése, a cintányérok összecsapása, a trombiták és kürtök nyekergetése. Végül is a karmester le-

íntette társait - úgyis mindenki cél és ritmus nélkül ütötte-verte, fújta hangszerét.

A hajó elnyelte a parthoz kötő csápjait, a feljáróhidakat, rögzítőkábeleket, köteleket. Sistergő gőzfelhők csaptak fel a Victoria-móló és a hajótest közötti részen. Megindultak a gépek, a dugattyúk, bár még igen óvatosan, hiszen ezúttal is a kis bikákra várt a feladat, hogy elszabadítsák az anyaföld közeléből az óriás hajót.

Smith commodore a Híd bal oldalán állt, lenézett a mélybe, onnan figyelte az indulást.

Időnként sapkája ellenzőjéhez emelte ujjait, viszo-nozva a fényárban úszó tömeg sapka-, esernyő- és kendőlengető éljenzését.

Egy kis csoport közepén ott állt, cilinderrel a fején, Sír Franklin elnök, a White Star vezetőivel, Bruce Ismay, az ügyvezető igazbató hajóra szállt, hogy személyesen ellenőrizze a hajót, a hajó útját, a hajó életét.

Rövidesen ő is ott állt a Hídon, Smith commodore mellett.

A Titanic tehát elindult!

A távirószobálaan Phillips az ajtó melletti fedélzeti telefon kaagylóját tartotta a füléhez.

- Mit, mi akar? - kiáltotta Phillips, majd felneve-tett. - Ott az árboc? Értem, Bride barátomat akarja?

Helyes, mindjárt …

Intett a társának, aki levette fejéről a hallgatót.

- Az árboc jelentkezik. Magával akar beszélni.

Bride átvette a telefonkagylót.

- Helló, Fleet, maga az?

A külső zaj moraján, dübörgésén át is jól hallotta ba-rátjának, az árbocőrnek szavait.

- Gondoltam, uram, mi is éljenezzünk együtt, hogy elindultunk! Akkora a ricsaj odalent, hogy itt is alig halljuk egymás szavát. Ketten vagyunk. a kosárban, én és Banks. Üdvözöljvk, uram! Éljen!

- Éljen! - kiáltotta bele a telefonba Bride: Nevetve visszaakasztotta a hallgatót. Egy pillanatra felrémlett előtte a családja, felesége, kislánya. Vajon gondolnak-e ezekben a percekben rá, a távozóra? Ki-nézett az ajtó ablakán. Fényárban úszott minden. A hajó mozgásba jött. Lassan távolodtak a raktártetők, a daruk, a móló ívlámpatartói.

Zörögni kezdett a telefon:

- Tessék! Bride távírász a készüléknél: - Itt a Híd, Murdock első tiszt. Tud összeköttetést kapni az Olimpickal?

- Azonnal nem, Sír, de később igen, szolgálatára!

- Később is ráér. Közölje az Olirnpic első tisztjével; hogy a Titanic elindult, s ne felejtse el, amire kértem!

- Parancsára, Sír!

- Végeztem!

- Parancsára, Sír! ů

Phillips, aki nyugodtan kopogtatott a szikratávirón; feléje fordult. Megelégedett, kerek arca szinte ragyogott.

- Bride, nagy nap a mai! Elindult a világ legnagyobb hajója. És mi ezen a hajón vagyunk!

Harold Bride is elmosolyodott. Holott nem túlságosan ízlett a mosolygás. Miért kéri Murdock kapitány az Olimpic másodkapitányát, hogy ne felejtse el kívánsá-

gát?

Az ördőgbe is, miért?!

 

4. AZ ÓCEÁNON

Hajnal volt, április 11-e:

Sűrű pára feküdt az óceánra. Keleten már felkelt a nap, de nem látszott, elfedte a ködfüggöny. De akik ismerték a tenger szokásait, tudták, reggelre, vagy legké-

sőbb kora délelőttre ragyogó időben lesz részük azoknak, akik erre hajóznak.

Fél órával ezelőtt jelezte a Híd csengője a hajnali négy órát, az éjfél utáni első szolgálati váltás idejét.

Csend, némaság volt a fedélzeteken, aludt a hajó. Indulás után így szokott ez már lenni. Mindenki elfárad az indulás, a készülődés izgalmaitól, még azok is, akiknek nem okozott különösebb gondot sem az indulás, sem a készülődés.

Eltompítva égtek a fedélzetsorok lámpái, a kabinfolyosók világítóburái. Néhol egy-egy kabin ablakán is ki-szűrődött a lámpafény. De üresek voltak az éttermek, a szalonok, egyedül a bárban iszogatott néhány férfi női utas. Köztük a két világbajnok, akik úgy lehet elha-tározták, hogy állandó italozás közben érik majd el a Ujhaza partjait.

A navigációs kabinban a fáradhatatlan és pihenést nem ismerő Lightholler második tiszt írta be éppen, a hajó pozícióját.

Északi szélesség 50 foka, nyugati hosszúság (Green Wichtől nyugatra) 15 foka, 12 perce.

A Titanic tehát pompás iramban haladt Amerika felé és távolodott az európai partoktól.

Lightholler kapitány lejjebb tolta a térképlámpát, ami mindenfelé mozgatható irányú karon függött, és a tér-képre is bejegyezte a hajó helyzetét.

Már éppen arra gondolt, hogy a hajónapló ellenőrzé-

sére bekéreti a Hídról a szolgálattevő kapitányt, Murdock első tisztet, amikor nyílt az oldalsó kabinajtó, és belépett a navigációs helyiségbe Smith commodore.

Lightholler tisztelgett, Smith közömbösen biccentett.

- Nos?

- É 50, Ny 15,12 - jelentette a navigációs tiszt: A commodore megelégedetten elmosolyodott. Még a kezét is összedörzsölte. Fáradt, bágyadt szemében gyerekes derű csillogott.

- Kitűnő - dörmögte - kitűnő! Ha így haladunk, akkor, nos, Mr. Lightholler, akkor győzünk!

A magas, szikár tengerésztiszt, a felettesnek kijáró elö-

zékenységgel biccentett.

- Igen, Sír, akkor sikerül! Bár …

Smith arcáról eltűnt a mosoly.

- Mit akar mondani? Mit? Talán kételkedik az eredményben? !

Lightholler, mint aki nem óhajt vitába bocsátkozni, elhárító mozdulatot tett.

- Nem, uram, semmi okom kételkedni. Minden azon múlik . .

Nem folytatta tovább.

Újból nyílt a kabinajtó, de most a Hid felőli ajtaja, és Murdock lépett be rajta. Bőrkabátjának felhajtott szőr-megallérja azt bizonyította, hogy az, aki a nyított kö-

nyöklőknél kénytelen órák hosszat állni, nem érezheti magát éppen melegen.

A navigációs tiszt már nyújtotta a hajónaplót a má-

sodkapitánynak, amikor Smith commodore az érkező

felé fordult.

- Úgy látom, Mr. Lighthollernek különvéleménye van azzal kapcsolatban, hogy célunk a Kék Szalag elhó-

dítása. És önnek, Mr. Murdock, ha szabad kérdeznem mi a véleménye? Mert eddig mi erről nem beszéltünk, Murdock. meglazította a bőrköpenyt, lehajtotta a pré-

met: Sapkáját levette, megtörülgette belsejében a bőr-szegélyt.

Nyugodtan tekintett felettese szemébe.

- Ha kérdi, uram, megmondom. Eddig még senki nem kérdezte. Így igen örülök, hogy módot ad erre: - Tessék, természetesen! Gondolhatja, érdekel tisztjEim álláspontja.

Murclock rátette kezét a térképasztalra.

- Az én felfogásom az, hogy kár az ilyesmit erőltetni.

Csönd támadt. Smith dermedten bámult helyettesére Lightholler némán tekintett feletteseire: Smith kifakadt:

- Az urak talán Cunardék zsoldjában állnak?! Mert ebben az esetben csak ezt mondhatom! Válasza; Murdock, mélységesen megdöbbent! De az ön tétová-

zása is, Mr. Lightholler! Mind ezt nem vártam egyikük-től sem.

Lightholler ingerülten megjegyezte: Bocsánat, Sír, az én kötelességem a navigáció A többi nem tartozik rám. Így nincsen okom tétovázni sem:

Murdock - aki nem is figyelt tiszttársa szavaira, csak annál inkább Smith megjegyzésére - hidegen nézett parancsnokával szembe.

- Kérem, Sír, gondolja meg, mit mond! Ön mindketőnket meggyanúsított. Nem vagyok Cunardék zsoldosai-ban, feltételezem, hogy Mr. Lightholler sincs. Gyanúsí-

tását visszautasítom. Ahhoz pedig jogom van, ha feltette a kérdést, hogy mint régi tengerész megmondjam, mit gondoljak egy olyan kalandról, mint a Kék Szalag elhó-

dítása!

Gyorsan, pattogva beszélt. A komor arc egy fokkal még komorabbá vált.

- s ha szabad kérdeznem, mire alapítja gyerekees kijelentését? - mosolyodott el gúnyosan Smith commodore. - Mire, kapitány?

Murdock megvonta a vállát.

- Természetesen ezt is megmondom - ezzel a térkép fölé hajolt: - Amikor megláttam a berajzolt útvonalat, meghökkentem: Itt van Southampton, itt Cap Race Új-Fundlanden. Az irány nyílegyenes.

Gúnyosan csengett Smith parancsnok hangja.

- Nyílegyenes, mert hiba lenne a megszokott út-irányt követni. Egy ilyen hajóval!

Murdock folytatta:

- Igen ám, de itt ÚjFundland körül, egészen Új-Skó-

cia közepéig, állandó ilyenkor a jégveszély! Az úszó jég birodalmának nevezik ezt a helyet, Sír! Ismerem, sokat hajóztam arra.

Smíth megvetően szólt:

- Bálnavadászhajókon! Ez, kapitány, utasszállító, ha eddig nem vette észre. A világ legkitünőbben megépített utasszállítója!

Murdock hátralépett. Felcsatolta a prémgallért.

- Kár vitatkoznunk, Sír! De közlöm önnel: a jég nem nézi, hogy bálnavadászhajó vagy a világ legjobban meg-

épített hajója kerül eléje! Ez az egyik. A másik: ismerem a Titanic gépeit, igen kitűnő gépek, de nem érhetik el a Cunarderek teljesítményét. Az ő rakmerülésük harminc-kilencezer tonna, a miénk hatvanezer! Ök huszonöt tengeri mérfölddel haladnak, mi huszonhárommal!

Smith parancsnok hangja élesen, ridegen csengett.

- Elég volt, kapitány! Mindezt én legalább olyan jól tudom, mint ön, ha nem jobban. Éppen ezért rövidítettük le az útvonalat, ha még eddig nem jött rá erre!

- Neki a jégzónának?

- Igen, neki a jégzónának!

- Kétezer-kétszázhét emberrel a fedélzeten?!

- Természetesen, mivel arra nincs módunk, hogy eggyel csökkentsük a létszámot! Ez az egy ön lenne, Mr.

Murdock, ha fél!

A két tengerész mereven bámulta egymást: Mind a ketten hevesen dobogó szívvel, lélegzetüket visszatartva néztek egymással farkasszemet. A hosszú Lightholler kínosan feszengve állt közöttük. Micsoda szégyen lesz, úristen, gondolta, ha verekedésre kerül a sor!

Nem hallatszott más, mint a kormányszerkezet megszokott csikorgása, a hajnali csendben a gépházból idáig feltörő tompa zakatolás, a Hídról áthangzó léptek koppanása, egy-egy jelzőcsengő berregése, a kormányosok fojtott beszélgetése. És ha nem jön közbe valami, talán másként fordul a történet a navigációs kabinban. De közbejött, méghozzá Harold Bride távírász szemé-

lyében. Bride megjelent az üvegezett ajtó mögött, kezét rátette a forgókilincsre, átlépte a hullámvédős magas küszöböt, és belépett.

Tisztelgett, és mivel az ő számára is meglepő csönd fogadta, a commodore felé fordult és jelentette: - A Carpathia paranesnokától. Rostron kapitánytól, Sír!

És már nyújtotta is a távirólapot.

Ugyanakkor az egyik szolgálatos hadnagy feje bukkant fel az ajtókeretben.

- Captain Murdock, kéretik a Hídra!

Murdock tisztelgés nélkül megfordult, kiment. Lightholler ráhajolt a térképre, azon bíbelődött. Smith parancsnok a lámpás közelébe tartotta a távirólapot, hogy jobban lássa az indigótól elmosódott betűket. Szája széle még most is rángatózott.

Ezalatt Bride megállapíthatta: a parancsnok és az első

tiszt között megint történt valami. Régi tengerészmon-dás: ha a Had urai nem értik meg egymást, abból csak a hajó károsodhat! És futótűzként terjedt el a hajón: Smith commodore és Murdock kapitány bizony nem egy nótára táncol.

Bríde felkapta a fejét merengéséből. Lightholler is ugyanígy tett.

Smith parancsnok dühös mozdulattal összetépte a Carpathia parancsnokától küldött táviróüzenetet.

- Hallatlan! - kiáltotta Smith. - Hallatlan! Nekem Rostron ne adjon utasításokat! Gyalázat! És maga ezt felvette?

Bride levegő után kapkodott. Felvette? Természetesen! Ez a kötelessége!

- Már bocsásson meg, Sír … - dadogta.

- - Persze, persze - lihegte Smith, és Lighthollerre nézett. - Felháborító! Rostron azt tanácsolja, hogy vál-toztassuk meg a hajó irányát, térjünk le délebbre, mert szerinte Új-Fundlandnél jéggel találkozunk. És ezt a ta-nácsot egy Cunarder adja! De én nem ugrok be nekik, nem és nem!

Dühösen felkapta a sapkáját, és kirobogott a helyiség-ből.

A távírász és a navigációs tiszt dermedten bámult utána.

Majd Bride előzékenyen összeszedte a papírdarabo-kat; s bedobta a gyűjtőkosárba.

Odakünn opálos világosságban ringott az óceán.

Az óriás hajó a lehető legnagyobb sebességgel haladt nyugat felé.

Reggel volt, és egyre több utas bukkant fel a fedélzeteken.

Most bárki felteheti a kérdést - ismerve a hajókon uralkodó rendtartást és fegyelmet -, volt-e annak valamiféle következménye, hogy a parancsnok és helyettese között ennyire kiéleződött a helyzet.

Láthatólag semmi.

Smith commodore továbbra is megmaradt szokott ki-mért pattogó modora mellett. Beosztottjai közül két emberrel tett kivételt: Mr. Bruce kapitánnyal, a harmadik tiszttel; s Harry Lund hadnaggyal, a hetedik tiszttel.

Bruce kapitánnyal eddig még nem találkoztunk. Holott a Hídon mindig jelen volt. amikor a commodore is ott tartózkodott. Árnyékként követte parancsnokát. A hát-térben állt, intésre várva. Ő volt a parancsnok jobb keze.

Alacsony, vékony emberke volt, látszólag jelentéktelen valaki. Lund hadnagy a fiatal évjáratúak közé tartozott, kisportolt alakjával, pompásan szabott egyenruhájával mindenütt feltűnt, ahol csak megjelent. Simulékonysá-

gával, előzéhenységével hamar megszerezte Smith commodore kegyét.

Bruce és Lund jelentette a commodore törzskarát.

Rajtuk kívül még az ötödik tiszt, Harold Lowe másodkapitány volt az, akit kedvelt Smith commodore. Lowe-t szolgálatkész, jól képzett tisztnek ismerték. A Hídon végzett munkája mellett - adott esetben az első tisztet helyettesítette - a mentőcsónakok felügyelete és általában a mentőszolgálat irányítása tartozott a hatáskö-

rébe.

A jelek azt mutatták, hogy Harold Lowe legalább olyan hű híve a parancsnoknak, mint Bruce kapitány és Lund hadnagy.

Emlitettük már, hogy Bruce Ismay, a hajóstársaság ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke, egyben a Titanic főtervezője is az utasok közé tartozott. Ők ketten, vagy legalábbis Bruce Ismay tudott a hajó két főtisztjének egyre erősödő ellentétéről. Természetesen tudott. Smith commodore azonnal jelentette főnökének azt, ami a navigációs szobában lejátszódott.

- Ne törődjünk vele, commodore - legyintett jó-

kedvűen Bruce Ismay, akit a bárból szólítottak ki, és ragyogó napsütésben sétált a parancsnokkal a felső sétafedélzeten. - Tudja, Sír, mint van az ilyesmi. Emberek vagyunk, nem egyformák. Nézzük el ezt egyrnásnak.

Meg azután Sír Franklin ragaszkodik hozzá, magam sem tudom, miért. Nem szeretném, ha az elnök valamiért megneheztelne. Ön a Kék Szalag megszerzésének a híve, én is az vagyok. És mi megszerezzük a Kék Szalagot, uram!

Itt Ismay hirtelen elkomolyodott. Megállt. Jobb keze mutatóujját a parancsnok köpenyének hajtókájába akasztotta. Közelebb hajolt öreg barátjához.

- Ami pedig azt illeti, hogy nem hisz a Cunard-hajók jelentésének vagy bármiféle jelzésének, magam is he-lyeslem. Nem kétséges, lesznek közöttük olyanok, akik igyekeznek félrevezetni minket. Nem gondolja?

Smíth komoran maga elé nézett.

- Feltétlenül, uram, feltétlenül. Rostron máris megkísérelte. De mi nem ugrunk be semmiféle ijesztgetésnek!

- Nem, kapitány - mosolyodott el újból Ismay. -

Mi tudjuk, mit akarunk!

Ezzel belekarolt az öreg tengerészbe.

- Jöjjön velem a bárba, kapitány. Ott van Astor ezredes, Perichen tábornok, Guggenheim, Widner és Rothschild urak, jó egynéhány ilyen hajó kitelne a vagyo-nukból! Ideje, hogy megismerje őket! Gyerünk!

Ugyanakkor a Hídon Murdock és Lowe tárgyalt egymással. Murdock akkor vette át a vezénylést a harmadik tiszttől, Bruce kapitánytól. Kipihent volt, most már nyugodtabb is. Előzőleg - a szolgálat érdekében - két napig alig aludt valamit.

- Mr. Lowe, kérem, jöjjön ide - szólította meg a tájolót és a kormány állását figyelő másodkapítányt.

A Híd szabadon álló kiugrójához ballagott, kedvenc helyére. Itt tartózkodott a legszívesebben. Végig látta a hajót, de a tengert is. Itt egyedül volt. Murdock kapitány, valljuk be, a magába merülő emberek közé tartozott.

Harold Lowe követte.

- Parancsára, uramt

- Nem gondolja, Mr. Lowe, hogy ideje lenne holnap; vagy legkésőbb holnapután mentőpróbát tartanunk?

Megtette az előkészületeket?

Lowe zavartan nézett közvetlen főnökére, az első

tisztre.

- Hm - nyögte, majd megint: - Hm!

- Kérem, Mr. Lowe, válaszoljon!

Lowe, ha nyögve is, de válaszolt:

- A commodore megparancsolta, hogy az utasok nyu-galma érdekében mellőzzük a mentőpróbát. Így mondta: teljesen felesleges olyan hajón, mint a Titanic, mentő-

próbát tartani.

Murdock maga elé meredt.

Száját összeszorította, nem válaszolt. Elnézett az óce-

ánra. Bármerre tekintett a szem, a végtelen tenger tárult eléje.

Mindössze a távolban, jó néhány mérföldnyire tőlük - füstcsík látszott. Egy teherhajó haladt velük egy irányban. Még így is látható volt, hogy az óriás hajó gyorsabban halad, és rövid idő múlva a füstcsík mögöt-tük lesz, majd eltűnik.

Felnézett a kéményekre. A kiáramló és égnek törő

füstoszlopok azt bizonyították, hogy a kazánok teljes kapacitással dolgoznak.

Majd ennyit mondott beosztottjának: - Köszönöm, Mr. Lowe. Úgy tudom, két őrséget ki-hagyott. Kérem, menjen pihenni. Ha szükségem lesz önre, hívatom.

Lowe tisztelgett:

Murdock rákönyökőlt a szélvédő korlátjára. Egyedül maradt. A Híd hatalmas építménye, a fedett vezénylő-

állás, odalent a gigantikus hajóorr, a séta- és rakodófe-délzet, a hajó közepén a hatalmas vasárboc nem elő-

ször nyűgözte le. A rídegnek látszó ember szíve ilyenkor hevesebben dobogott. Szerette a hajót - mint minden hajót.

Ezt féltette is, úgy lehet, mindegyiknél jobban.

A fedélzeteken nyüzsögtek az utasok. Napoztak, heverőkön, összecsukható székeken üldögéltek, sétáltak, a korlátokra könyököltek, s ugyanazt nézték, amit a parancsnokhelyettes - a végtelen tengert.

Murdock összehúzta a szemöldökét.

A Híd kiugrojáról - hátrafelé - lelátott a távírófül-kéhez. Tíz-tizenkét éves fiú támaszkodott a nyitott ajtó-

hoz, nevetgélve beszélt valamit, nem kétséges, hogy az egyik távírásznak. Murdock szemöldökrángatása jogos-nak volt mondható. A távírófülke ajtaján - üveglap alatt - aranyozott betűk hirdették: “Belépni tilos. Be-szélgetni tilos. Tilos a távírászokat zavarni”.

Már éppen magához akarta inteni az egyik szolgálatos matrózt, hogy leküldje, amikor kilépett a távírófülke ajtaján Bríde távírász. Megveregette a fiú vállát, valamit mondott is neki; amin jót nevettek, majd kezet fog-tak. Vagy még inkább - kezet ráztak.

Murdock elfordult. Apa volt ő is, két fiú apja, és eszébe jutottak a gyerekek. Ha itt lennének, talán ők is a táv-

írószoba előtt leskelődnének. Az is lehet, hogy nagyobb tekintély lenne előttük a távírász, mint a hajóskapitány.

És ha már megláttuk ezt a jelenetet, nézzük csak meg, mi is történt azokban a percekben a hajó szikratávíró-

állomása előtt.

Harold Bride volt szolgálatban. Leadta az összegyűlt táviratokat, amiket az utasok küldtek Amerikába vagy vissza Európába. Utána összeköttetést keresett azokkal a hajókkal, amelyek viszonylag közel voltak hozzájuk.

Megérdeklődte az időjárást, közölte ő is a navigációs fülkéből leküldött adatokat, végül legkedvesebb szórakozására tért át: “beszélgetni” Thomas Cottammal!

A Carpathia menetrend szerint haladt, az egynapos előnyből eddig nem sokat sikerült elhódítani a Titanic gépeinek. Mindenesetre jóval közelebb került volna az óriás hajó a Cunard-személyszállítóhoz, ha annak parancsnoka nem úgy intézkedik, hogy délebbre térnek, elkerülve ezzel ÚjFundland veszélyes vizeit.

- Így rendelkezett Rostron parancsnok - közölte Thomas Cottam.

- Cap Race nem jelent jeget - válaszolta Harold Bríde.

Mindegy, Rostron óvatos ember - tudatta Cottam.

- Jól haladtok?

- Pompásan.

- Nagy a muri a hajón?

- Gondolhatod! Ennyi ember! És mennyi gazdag ember!

Ekkor vette észre Bríde, hogy egy gyerek les be a belső üvegezett ajtón. (A külső deszkaajtót, a jobb vilá-

gítás érdekében, kirögzítették.)

A gyerek elmosolyodott, beintett. Jóképű, pisze orrú; széles szájú fickó volt, nem több tizenkét évesnél.

Bride visszaintett, hogy helló, majd amikor végzett; és kikapcsolta adóját, csak a vételt hagyta áram alatt, odalépett az ajtóhoz. Szerette az ilyen süvölvényeket, megtette nemegyszer, amikor odahaza volt, hogy kiment a közeli grundra, és beállt az utca gyerekei közé fut-ballozni. Nos, a srác szabályos “labdarúgótípus” volt.

- Akarsz valamit, boby? - nyitotta ki az ajtót Bride.

- Nem - mosolygott a fiú, hálásan, amiért nem zavarták el: - De nem is lehet, mert olvastam a külső

ajtón, hogy a távírászokat nem szabad zavarni. Menjen is menten vissza, nehogy azt mondják, hogy beszélgetet velem.

Erre Bride kilépett a fülkéből, megveregette a fiu vál-lát - ezt látta Murdock elsö tiszt -, és nevetve mondta Ha nem megyek, akkor én leszek a bűnös. És ha így van, fogjunk kezet, legyünk barátok. Bride a neves Harold Bride távirász, egyben volt labdarúgó.

A fiú nyújtotta a kezét.

- Jan Kovalce. Én is focista vagyok. A Blackborn Rovers a kedvenc csapatom.

Bride csodálkozott.

- Fura neved van. Pedig jól beszélsz angolul.

- A szüleim csehek, Prágából valók. Én is ott voltam egy évig a nagyapáméknál. Most megyek haza, Bostonba. Ott lakunk.

- Egyedül vagy? - csodálkozott a távírász.

- Egyedül hát! - büszkélkedett Jan. - Tizenegy múltam!

- És nem félsz?

Jan nevetett.

- Nem én! Tudja, hol a szállásmester irodája? H fe-délzet. Ott az én kabinom is, a 35-ös. Négyen vagyunk a kabinban, férfiak.

Bride kacagni kezdett.

- Férfiak! . . Talán tudod, hogy a H fedélzet utasainak ide nem szabad feljönni! Errefelé csak az előkelő-

ségek tartózkodhatnak!

Ezen meg Jan Kovalce nevetett nagyot.

- A bácsi is előkelőség?

- De mennyire! A hajó egyik előkelősége.

Jan Kovalce nagyot nyelt, mint aki óriásit készűl mondani. Mondta is:

- Én is az szeretnék lenni, hajótávírász!

- Hohó, és nem fedélzeti tiszt?

- Nem, távírász - bólintott konokul a gyere. -

Nagy dolog az, hogy megnyomok egy gombot, és választ kapok a világból!

Bride meghatódott. Ö is, mint minden új szakmáért rajongó ember, örült, ha olyannal találkozott, aki bámulja a mesterségét.

- Hát ez bizony nagyszerű. Mondok valamit, tudsz csendben maradni?

Jan intett.

- Tudok!

- Nos, akkor gyere be ide hozzám. Tilos ugyan, majd csak megbocsátják, ha rájönnek. Befelé!

így kötött barátságot egymással a Titanic másodtá-

írásza és Jan Kovalce, az egyedül utazó kislegény.

Ettől kezdve - Bride déli szolgálatának idején - Jan megjelenhetett a “varázskabinban”. Leült a láda szélére, s figyelt. Áhítattal, csodálkozva. Mivel okos, értelmes gyerek volt; aránylag gyorsan felfogta Marconi nagy ta-lálmányának lényegét, az elektromosság nyújtotta lehetőségeket, a szikratávíró működését, az óceánon úszó hajók üzenetváltását, a világá röpített táviratokat, időjárást jelző állomások tudósításait.

Mindezekből megtudhatták, milyen hajók jönnek Amerikából, vagy mennek Amerika felé, melyek haladnak közel és távol, ami csak a hajósember számára jelentett érdekességet. Jan egyre inkább a hajósok közé számította magát.

- A főnököm derék fickó - mondta a távírász a fiú-

nak. - Jóban vagyunk egymás-ssal, majd megmondom neki, hogy van egy barátom, akinek bejárási engedélyt adtam. Van egy másik is, de az a hajóhoz tartozik. Jelző

matróz, majd megismered. Időnként benéz hozzánk, ha engedi az ideje. De ha tiszt jön vagy hasonló, akkor állj ide a szikratávíró szekrénye mellé, elrejt, mint a majmot a dzsungel lombja.

Jan hálásan pislogott új barátjára.

Álmában se kívánt volna más barátot s más zugot, ahol eltölthette napja nagy részét. És ez az öröm még nagyobb lett, mikor megismerkedett John Fleet jelzőmatrózzal, aki sorsát több évtizede a tengerhez kötötte, sokféle ha-jón szolgált, vitorlástól a nagy utasszállítókig, és szívesen beszélt, de még szívesebben büszkélkedett a Titanickal. Ő is úgy járt, mint sok idősebb, családjától hosszú időre elszakadt férfi, aki az értelmes gyerekben egy kicsit a saját fiát, gyerekét látja. Fleet szíve is megdob-bant, amikor megtudta, hogy a fiú egyedül utazik, s a szülők egy esztendő után látják majd meg a New York-í kikötőben.

- Mielőtt partot érünk - mondta titkolódzva a fiú-

nak Fleet, amikor éppen a horgonyszerkezetet mutatta meg a hajóorrban - s jut idő rá, felviszlek az árbockosárba!

Jan, elszédülve az ígérettől; összecsapta a kezét.

- Lehetséges lesz, uram? Ha elmondom Bostonban a pajtásaimnak, nem hiszik el!

- Akár hiszik, akár nem - megtesszük. Ha John Fleet valamit ígér, jegyezd meg, az nem buborék! De erről hallgass még a cimboráim között is, mert tudod: az ördög mindig ott bújkál közöttünk, hogy meghiúsítsa terveinket.

Mert Jan legalább olyan bejáratos lett a jelzőmatró-

zok kabinjába, mint a távírószobába, Tátott szájjal hallgatta beszélgetéseiket múltbeli kalandjaikról, mostani élményeikről. A tisztekről, akiket becsültek, és azokról; akiket sehogyan sem szíveltek.

Itt tudta meg, hogy az “első tisztre fel kell nézni, mert az nemcsak jó tengerész, de híres bálnavadász is volt”: - Bizony, fiam, Mr. Murdock legalább száz bálnát szigonyozott meg életében, de az is lehet, hogy többet!

- dicsekedett az első tiszttel Banks matróz; Fleet kabintársa. - Ha elmégy mellette, vedd le a sapkádat! s ha nem viszonozza köszöntésedet, akkor is légy büszke.

hogy ilyen embert üdvözölhetsz!

 

5. VIGYÁZZ, JÉGVESZÉLY!

Jan megsüvegelte Mr. Murdockot.

Az eset éppen a H fedélzet folyosóján történt, a szál-lásmester irodája előtt. John Caldwell, a szállásmester az ajtóban állt. Előtte Murdock kapitány.

Beszélgettek.

- Mennyi postacsomagot visz a hajó? - kérdezte a kapitány a szállásmestertől.

- Úgy értesültem, uram, hogy a posta ezerhétszáznál több ládát; kosarat, szállítóbőröndöt helyezett el. Ezen-felül háromszázhetvenöt levélzsákot, a kimutatás szerint.

Ekkor vette észre Jan a matrózoktól annyira rajongott elsö tisztet, akit illik megsüvegelni.

Elhatározta, hogy nem késlekedik. Bálnavadásznak még úgysem köszönt eddig, holott - állítólag - Bostonban is találhatók bálnavadászok.

Amikor a beszélgetők elé ért, megállt, levette lapos micisapkáját, és köszönt:

- Jó napot, uram! Szép időnk van!

És ezzel továbbindult, a folyosó északi kijárata felé.

Murdock meglepődve ránézett a fiúra. Előbb értelmetlen csodálkozással; majd némi meghatódással is. Megint eszébe jutottak a fiai. Megfordult, a gyerek után szólt; - Jó napot!

Ugyanakkor észrevett valamit.

- Hohó, gyere csak ide, fiam!

Jannak még a lélegzete is elállt. Istenem. mit tett?

Becsapta Banks matróz, és most azért, hogy ekkora úrra rászólt, bűntetésben részesítik?!

Agyára szaladt a vére, s hirtelen fejtetőre állt a fedélzetfolyosó. Ugyanígy a szállásmester és a kapitány is.

Ettől azért a lábai. működtek, és egyszerre újból a kapitány előtt állt.

- Mondd, nem te járkálsz be a távírászokhoz?

A kérdés olyan volt, mint egy mellbeCsapás. De hát lehet, szabad egy bálnavadásznak hazudní? Nem hát - döntött Jan, és mivel a szédülés is elmúlt, elég bátran felelte:

- Igen, uram, én vagyok. Bűn?

Mintha a kapitány arcán mosoly játszadozott volna.

Nem bűn, de szabályellenes. Tudod, a hídról sok mindent meglátni. Majd igyekszem nem odanézni!

Ezzel Murdock bóllntott a szállásmesternek, barackot nyomott Jan fejére, és sietve megindult a folyosón.

- Kezit csókolom - szólt utána zavart elragadtatá-

sában Jan, ami a következő pillanatban elkeserítette, hiszen nem kétséges: így nem szokták a tengerészeket köszönteni.

De hát - akár így történt, akár úgy - elmondhatja Banksnek, Fleetnek és a többieknek, hogy Murdock ka-pítány nemcsak fogadta a köszöntését, de szóba ís állt vele! Sőt, barackot nyomott a fejére, ami első jele a ba-rátkozásnak. Jan legalábbis így hitte.

Pedig, most már tudjuk, Murdock kapitány nem tartozott a barátságos emberek közé. Mintha észre sem vette volna; hogy utasok tartózkodnak a hajón, sőt elökelő

utasok a javából. Amennyire Smith parancsnok való-

sággal kereste az előkelő emberek kegyét, boldogan fe-csegett a szalonokban, és étkezés idején mosolygó arccal foglalta el az első osztályú étteremben a főhelyet; Mr.

Murdock élt azzal a jogával, hogy szabad idejében visz-szavonul, az ebédet s a vacsorát kabinjában fogyasztja el. Ám, - valljuk be Murdock első tiszt a szabad idejét nem töltötte pihenéssel. Állandóan úton volt, járta a hajót, ellenőrzött, megfigyelt. Mindent, ami eléje került a legnagyobb gonddal megvizsgált, beszélt a felelős be-osztottakkal, valósággal vizsgáztatott. Naponta bekuk-kantott a fedélzetiek és a gépészek, a fűtők konyhájára, reggel, este lement, vagy inkább lemászott a hajó mé-

lyére, a gépházba, ahol néha órákat is eltöltött, figyelte, a fénynek, a forróságnak, a dübörgésnek, zakatolásnak, ebben az alvilágában a hatalmas masinák működését az óriási kazánokat. Egy alkalommal felbukkant a főárboc megfigyelőállásában is, nem kis meglepetésére a szolgálatot ellátó Banksnek és egyik társának.

- No, Banks, régi cimborám, minden rendben? -

kérdezte, amikor bepréselte magát a hajó legszűkebb tartózkodási helyére.

- Minden rendben, uram! A látás kitűnő, a tenger nyugodt, a láthatáron még egy halászhajó sincs - nevetett Banks. - Voltunk mi már komiszabb helyzetben is, ha emlékszik, amikor a grönlandi partoknál jártunk, a csavar eltörött, a blizzard meg kitört!

- Akkor bálnavadászok voltunk, most pasasokat vi-szünk, mint a vasutasok - mondta komoran a kapitán - De máris megyek tovább. Tehát: a legteljesebb figyelem, Banks!

- Igenis, uram, így lesz! Bízza ránk! Szolgálatára uram!

Ilyen volt Murdock első tiszt. És a parancsnok, a commodore? Szerette a hajót, a hajózást, de kihangsúlyozta parancsnoki voltát, s azt vallotta: azért vannak beosztottak, hogy azok intézzék el az alsóbb feladatokat.

- A parancsnok a hajó királya - mondta a gazdag utasok és Bruce Ismay társaságában, amikor szóba ke-rült az első tiszt “hangyászkodása”. - Azért van, hogy uralkodjék, biztonságot adjon, fontos ügyekben dönt-sön, de ne végezzen szolgai munkát!

Valójában kinevették Murdockot.

- Azt azonban elismerem, hogy jó tiszt - nézett jelentőségteljesen az ügyvezető igazgató szemébe -, de arra teljesen alkalmatlan, hogy önálló parancsnok legyen.

Bruce Ismay nem válaszolt. Smith commodore ebből azt a következtetést vonta le, hogy Ismaynél is magasabb erők állnak a “bálnás” mögött, és most még inkább gyűlölte örökösen okvetetlenkedő helyettesét.

És amikor Jan legközelebb belopakodott Harold Bride birodalmába, a naptár szerint április 14-e volt, közvetlenül az ebéd befejezése után, tehát kora délután.

A Titanic utasai negyedik napjukat töltötték az óceánon, s minden jel arra mutatott, hogy az óriás hajó elhódítja Cunardéktól a Kék Szalagot.

A Titanic gyors tempóban haladt Amerika partjai felé.

- Bride bácsi, szabad? - nézett be a küszöbről.

Harold Bride intett, de nem szólt.

Látszott, hogy elmerülve figyel a “világ jeleire”, ahogy a távolból előtörő szikratávírók hívásait nevezte.

Jan Kovalce csendesen lekuporodott a kisebbik lá-

dára, és mivel ennél érdekesebbet nem tudott elképzelni, boldog volt, hogy így tehetett.

Nem mukkant a világért sem, nem tett fel kérdést, mert már jól túdta, hogy ilyenkor a távírász körül a legnagyobb csendnek kell lenni.

s mintha most még nagyobb csendet kívánt volna Harold Bride, mint eddig.

így is volt.

Harold Bride figyelt, nagyon-nagyon figyelt: Homlokát összeráncolta, s amikor gyors ütemben jegyzett a füzetbe, mintha a keze megremegett volna.

Időnként bal kezével a fülhallgatót szorosabbra fogta; hogy erősebben hallja a szikratávírón jött jeleket. Jan tudta, hogy most nem a “csodatelefon” működik, hanem a “marconi”, vagyis a közlés, amit felvett, távolról jött.

Amikor Bride felvette a hírt, gyorsan a kopogtatóhoz fordult, és most ő indította meg adóját. Szorgalmasan kopogott a készülék: pont, vonás, pont, vonás, pont, pont, pont, vonás, vonás, pont. Majd kicsi szünet után újból pontok, vonások, pontok, vonások.

Végül ránézett a ládán kuporgó gyerekre, és csak eny-nyit mondott:

- Nem volt könnyű!

- Mi, uram, mi nem volt könnyű?

- Se a vétel, se az adás. De hát azért ment Nagyot szusszant, még nyújtózott is.

Utána az ajtóhoz lépett, és leemelte a telefonkészülé-

ket. Megcsavarta a csengőt, és várt. A hajó telefonköz-pontja jelentkezett.

- Bride távírász. Kérem. a Hidat, a kettes telefont.

Jan úgy érezte, hogy most érdekeset hall. Még eddig nem tapasztalta, hogy a távírász felhívta volna a Hidat.

Csengetés, és a távírász beszólt:

- A parancsnok rendeletére: itt a hajó drótnélküli állomása! Smith commodorét kérem.

A válasz nem lehetett kielégítő, mert Bride ingerülten szólt:

- Mondom, a parancsnok rendeletére!

Várt. Jan tudta, hogy most majd odalép a parancsnok, a szakállas öreg ember, akit mindenki megcsodál, és éles hangján beszól a készülékbe.

Így is történt. Jan - a dinamók, a kis aggregátor bú-

gása mellett, ami örökös zaja a drótnélküli állomásoknak - hallotta a telefonkagylóból kicsengő éles hangot, A commodore!

- Szolgálatára, Sír! Bride távírász, a kettes. Azonnal kell közölnöm: majdnem egy időben, a Caronia és Baltic gőzösök, útban Providence kikötőbe, Halifaxtól mintegy négyszáz kilométernyire délkeletnek, az északi szélesség 42. fokáról jelentik: jéghegyek mutatkoznak az óceánon.

A commodore pattogó hangja hallatszott, mire Bride megismételte:

- Igen, uram, a Caronia és a Baltic mindkettő Cunard-hajó!

Megint a parancsnok válaszolt, majd Bride beszélt: - Ahogy rendeli, Sír! Tehát Murdock kapitánynak ne szóljak? Rendben van, uram, így lesz! Közben megkísérlek összeköttetést kapni más hajókkal is. Rendben van, uram, parancsa szerint.

Kattan a készülék. A Híd letette a telefont. Bride még egy ideig tartotta a hallgatót, majd ő is visszaakasztotta.

Elgondolkozva nézett a gyerekre.

Jan megjegyezte:

- Jéghegyek vannak a tengeren?

Bride igyekezett közömbösen felelni: - Itt nem, valahol messze.

- És ha itt lennének, baj származna abból?

Bride újból leült a készülék elé. Mint az előbb, ugyan-

úgy felelt most is.

- Dehogyis lenne! Ilyen csendes időben nem egy jéghegyet, de akár a Kilimandzsárót is elkerülné a hajó!

- Akkor miért mondta a parancsnok, hogy ne szóljon Murdock kapitánynak?

A távírász meghökkent. A gyerek tehát meghallotta.

Egy kicsit gondolkozott, majd lezárta a hangolótárcsát, és a fiúhoz fordult.

- Távírász szeretnél lenni?

- Igen, uram!

- Nos, akkor tudnod kell, hogy a távírász első kötelessége a parancs betartása és a titoktartás. Ha erre nem vagy képes, akkor ne is gondolj arra, hogy jó távírász lesz belőled! Amit hallasz - abból valójában semmit nem hallasz! Érted? Csak így lehetsz a barátom, kisina-som. - Az utolsó szónál elmosolyodott. - Mert ilyesfélének tartalak, Jan! Kisinasomnak.

Jan, nagy komolyan bólintott.

- Igenis, uram! Megértettem. De Murdock kapitány miért nem tudhatja azt, amit a parancsnok?

Harold Bride közömbösséget mutatott.

- Az ilyesfélékre mi nem gondolhatunk. A parancs - parancs, Betartjuk.

- Nem szereti Murdock kapitányt? Én szeretem, bálnavadász volt.

A gyerek kérdése váratlanul hatott a távírászra. Mit is válaszoljon? Előbb gondolkozott, majd hosszasan elné-

zegette a két keresőtárcsát. Végül ennyit mondott.

- A szolgálatban nincsen szeretet vagy gyűlölet vagy ilyesféle. Tehát megértettél?

- Igenis, uram!

- Helyes - veregette meg a fiú vállát a távírász. -

Most pedig ide figyelj! Előbb beirányítjuk a Cap Race fokot, azután leadjuk a közelünkben levő hajóknak is a hívójelt, hogy jelentkezzenek. Az én barátom, Thomas Cottam, már sokat nem tud mondani, valahol tőlünk jó-

val lejjebb és mögöttünk vannak, de őt is felhívjuk.

Jan csodálkozva megjegyezte:

- Nem látni egy hajót sem. Merre vannak?

Bride, aki most már elmerült a készülék bonyolult kezelésében, gépiesen felelte:

- Nem hinném, hogy több száz kilométeren belül egy is lenne. De most hallgass!

Felhangzottak a jól ismert kattogások, zakatolások, percegések. Bride a fejére tette a kapcsos, kétmembrá-

nos fülhallgatót. Keze szorgalmasan billegtette a hívó-

jelek kopogtatóit.

Tá, tá, ti, ti, tátátá . “

Majd figyelt.

Mikor jön válasz a távolból?

Tá, tá, ti, ti, tátátá …

Jan közel hajolt a drótnélküli távíróállomás készülé-

kéhez. Elmerülve figyelte a megelevenedett csodát. El is határozta, hogy ha hazaér Bostonba, a legrövidebb időn belül szerkeszt egy drótnélküli adót az ő és a legjobb barátja lakása között. Majd meghívja Harold Bride-ot, ha New Yorkban áll a Titanic, jöjjön el hozzájuk Bostonba, és segítsen összeállítani a készüléket. Ez a gondolat annyira fellelkesítette, hogy valósággal izga-lomba jött. Igen, Harold Bride is a legjobb barátai közé tartozik.

Milyen kedves is volt hozzá! Tegnap például feladott egy táviratot a Kovalce családnak: “Közeledünk, legye-tek ott a kikötőben! Jól érzem magamat. Jan.” Még csak fizetni sem kellett!

Ilyen előnyt élvez az, aki barátja a hajótávírásznak: De az öröm most nem tartott sokáig. Phillips úr, a fő-

nök jött be a fülkébe. Phillips nem tiltakozott Jan jelenléte ellen, de nem szerette, ha rajtuk kívül bárki is a fülkében tartózkodik.

- Majd még ma benézhetsz - búcsúzott röviden Bride, aki gyorsan jegyzett a füzetébe. - Legközelebb este nyolctól éjfélig leszek őrségen.

Jan búsan kiballagott a fülkéből. Phillips úr miért nem olyan kedves, mint Harold Bride? Általában a felnőttek miért mogorvák, barátságtalanok, vagy ha nem, akkor közömbösek a fiatalokkal? Jan okos gyerek volt, gondolkozásra hajlamos, és ilyen kérdéseket gyakran feltett önmagának, hogy választ találjon. Igaz, akadnak azért jó néhányan Harold Bride-ok, Fleet és Banks matrózok, sőt olyasfélék is, mint Mr. Murdock, aki elrejti érzelmeit, mert hát ő kapitány. Vagy nem ilyesmi miatt? …

Jan megtorpant:

A táncteremben szólt a muzsika; az egyenruhás zenekar keringőket játszott, és igen sok utas, férfi, nő, fiatal, idősebb, tartózkodott az arany- és ezüstszínű, brokáttal ékesített, pompás helyiségben. Cigaretta- és szivarfüst, parföm és pacsuli illata szállt ki a meleg, fülledt helyiségből a hűvös fedélzetfolyosóra.

Hűvös, noha nyoma sem volt a télnek, ami errefelé kegyetlen tud lenni. őszintén szólva Jan nem örült ennek az időnek. Amikor a múlt évben átjött Európába, nyár volt és olyan tükörsima az óceán, mint Boston mellett a Black Lake, a fekete tó. Prágában a nagyapáék féltve engedték el, mert az újságok többször írták a té-

len, hogy milyen borzasztóan erős, félelmetes viharok tombolnak az Atlanti-óceánon.

- Nem is értem - mondta a prágai nagypapa -; hogyan tudtak azok a vikingek ócska dereglyéikkel Nor-végiából Grönlandig eljutni! Még csak kabin se volt a bárkákon, hogy fedél alá bújjanak, ha szakad az eső, a hó, vágnak a hullámok. Mert az Atlantin rettentő nagy hullámok tornyosulnak ám!

Így a nagypapa. De mások is mondták, Jules Verne írta, hogy az Atlanti félelmetes óceán. És ebből Jan semmit sem élvezhet. Jövet is, menet is, most, olyan szelíd, olyan békés, hogy az óceánhoz valóban nem illő!

Ilyen óceánon könnyű volt a dolga a vikiingeknek meg mindenféle más hajósoknak. Az igazság tehát az, hogy Jan csalódott az óceánban. Egyedüli reménysége az volt; hogy jéghegyekkel találkoznak, de valahogy - úgy érezte -, ebből sem lesz semmi, mert a hőrnérséklet ba-rátságos, fagynak nyoma sincs. A fedélzetfolyosökra ki-függesztett hőmérők valódi tavaszt hirdetnek.

Márpedig - vélte Jan - a jéghegyek csak ott lehetnek, ahol fagy van. Az ördög vigye a Golf-áramot! Mindennek ez az oka. Az hozza Florida felől a meleg vizet átcsapja az Atlanti-óceánon Európába, és így valóban jéghegynek kell lenni a talpán, ha meg akar birkózni vele! Jan tudta, mert olvasta, meg a tengerészektől is hallotta, hogy a jéghegyek Grönlandból, Jan Mayenről valamint a Spitzbergákról szakadnak le, onnan indulnak délnek a labradori és a kelet-grönlandi áram segítségé-

vel, kis részük (az “aprókák”) a jeges-tengeri árammal De a Golf elnyeli őket, mert a Golf erősebb, melegebb, hatalmasabb!

Jan tehát nem szerette a Golfot.

És talán a szép időnek lehetett betudni, hogy az egész úton egyetlen bálnát, egyetlen valamirevaló kardhalat; kardorrú delfint vagy nagyobb cápát se láttak.

Verne hősei lépten-nyomon találkoznak az északi Atlanti-óceánon bálnákkal, kardorrú delfinekkel, óriás cá-

pákkal, sőt hatalmas rájákkal. A Titanic utasai mindebből semmit sem láttak!

- Pedig van belőlük bőven - nyugtatta a lázadó Jant Fleet matróz, amikor erről a matrózszálláson be-szélgettek. - Bálna is akad, kardorrú delfin is. De ilyen nyárias időben még északabbra vitorláznak, mert tudod, ezek valóban halvérű fickók a javából!

De talán most javul a helyzet, vélte Jan, amikor elbal-lagott a táncterem mellől, azzal a szándékkal, hogy előbb eszik valamit a másodosztályú étteremben - mert a tengeren még nagyobb étvágya volt, mint egyébként -, majd amikor jóllakott, lemegy a matrózszállásra, mert délután mindig akad egy-két cimbora, akikkel eltöltheti az időt. Tegnap például abban a kitüntetésben részesült, hogy pókerezhetett a jelzőmatrózok pihenő csoportjával, ami pompás szórakozás és “vérbeli” tengerészes móka.

Igen, talán javul a helyzet. Amit a távírófülkében hallott, legalábbis erre vall.

Mit is hallott Harold Bride szájából?

Azt, hogy két gőzös is egy időben, a Baltic és a Caronia, jéghegyek felbukkanását jelezték az északi szélesség 42. fokáról! Most csak az volt a kérdés, a Titanic hol, merre jár. Jan szívből remélte, hogy rövidesen a 42.

fokra érnek, mert ha nem, akkor miért jelezték a hajók, és miért hívta telefonhoz Bride távírász a hajó parancsnokát?

Amikor mindez eszébe jutott, kíkanyarodott az előfe-délzetre, ahonnan felnézhetett a Hídra.

Még mindig Smith parancsnok és a harmadik tiszt, Mr.

Bruce látható a Híd főrészén.

Ezek szerint Murdock úr majd csak teljes sötétedéskor veszi át a parancsnokságot. És itt Jant hirtelen hatalmába kerítette annak az érzése, hogy felkutatja Murdock urat. Eléje áll, és elmond neki mindent, amit a távírófülkében hallott! Lehetetlen, gondolta, hogy Murdock úr ezért megharagszik; esetleg pofon vágja, vagy többé nem fogadja a köszönését, vagy eltiltja Harold Bride-val való barátságától. Igaz - és itt jött az újabb megtorpanás -, ha kitudódik a dolog, akkor meg netán Bride úr barátságát veszti el, és akkor lőttek a szép terv-nek: hogy meghívja magukhoz Bostonba, és közösen szereljenek össze Marconi rendszerű szikratávíró-készü-

léket!

Mit tegyen?

Odatámaszkodott a D fedélzet korlátjához, s elnézett az óceánra.

Az óriás hajó árnyéka rávetődött a vízre, s ez önmagában is szórakoztató látvány lett volna, az utasokról nem is beszélve, akik napoztak, nevetgéltek, sakkoztak; kártyáztak. De most Jan mindebből semmit nem vett észre.

Olyasminek a tudója volt, ami egyre inkább kínozta.

Mit tenne Verne abban az esetben, ha valamelyik hőse kerül ebbe a helyzetbe? Mondjuk, Nemo kapitány gyerekkorában, vagy éppen maga Hatteras, akinek éppenséggel elég dolga akadt a jéghegyekkel? Igen, mit tennének ők gyerekfejjel, ha hasonló helyzetbe kerülnének?

És hogy mennyire okos dolog ilyen kiválóságokra gon-dolni, őket idézni, Jannak eszébe jutott, hogy Nemo kapitánynak, de Hatterasnak is voltak jó barátai a tengerészek között, s így lehetett ez gyerekkorukban is: Jannak vannak barátai a Titanic matrózai között, akik férfiak a javából, igazi tengerészek, tőlük kér tehát taná-

csot.

Meg kell keresni Banks matrózt vagy Fleet tengerészt; mert Smith parancsnok arra nem adott utasítást, hogy Banks vagy Fleet ne tud-jon a Caronia és a Baltic vészjeléről. De Harold Bride mondta, hogy nem szólhat nekik. Amikor ezt így Jan átgondolta, tudta, hogy így sincsen minden rendjén.

De azt is tudta, hogy könnyíteni kell a lelkén: Murdock úr bálnavadász, és ennél nagyobb tekintély nem lehet a világon! Másodkapitány az óriás hajón, és miért nem tudhatja azt, amit a parancsnok tud?

Jan rohanni kezdett a fedélzetfolyosón, majd a kö-

zépső lépcsőn lefelé, hogy mielőbb elérje a vízvonal alatti matrózszálláson azt az ördögtanyát, ahol a jelző-

matrózok pihenőidőben tartózkodnak.

Az alsó lépcsőkanyarnál beleütközött az egyik jelző-

matrózba, aki nevetve megállította.

- Hova, hova, fickó?

Jan megmondta, hogy beszélni szeretne Banks vagy Fleet úrral.

- Banks az árbocon van, Fleet, nagy a gyanúm, ko-mám, az étkezőben! - hangzott a válasz. - Tudod, Fleet is szereti a hasát. Én is. Ilyen hajón legalább sokat lehet enni!

Jan továbbrohant:

A gépház lejárójánál, ami inkább a gépházlejáró elő-

csarnokának volt mondható, nyílt a nagy csapóajtó, és - akár egy szellem - kilépett rajta Murdock kapitány, Jannak a lélegzete is elállt. Íme, a sors is azt akarja, hogy . .

- Szolgálatára, uram - hajolt meg Jan, és lefékezte futását, hogy megálljon.

- Hahó, fickó, te vagy az?! - mosolyodott el az első

tiszt.

- Igen, uram, szolgálatára, én vagyok - dadogta a fiú. - A gépházban volt?

Murdock csodálkozva nézett a gyerekre: - Talán a gépészekkel is jóban vagy?

Jan elvörösödött.

- Nem, uram, ott még nem jártam:

Murdock újabb barackot nyomott a fiú fejére: - Hát oda valóban nem ajánlom, hogy benézz! Ott még nálam is szigorúbb valaki a főnök. Harland úr öccse; a főmérnök: Bedobatna az első kazánba, ahogy ismerem.

Ezzel Murdock továbbment a 3-as számú fedélzeti lifthez.

Jan már szólni akart, hogy áIlion meg, fontos közlen-dője lenne, amikor - megkönnyebbülésére - észrevette Fleet zömök alakját több matróz társaságában.

Murdock eltűnt a liftben.

Fleet is észrevette a fiút. Intett neki: - Hé, Fiókcápa, mit keresel erre?

Bizalmasan közel hajolt a tengerészhez.

- Önt, uram, egyenesen őnt.

És titokzatosan hunyorgott.

- Nofenét - dünnyögte Fleet -, nofenét! Úgy csinálsz, mintha legalábbis egy arannyal teli hajóroncsot fedeztél volna fel a tengeren. Tudod, hogy minden jelzőmatróz ilyesmiben reménykedik?

Máskor Jan ílyesmire nemhogy mosolyogni, de rő-

högni szokott, most azonban arca még komorabbá vált: - Nem, uram, ennél fontosabbat tudok.

- Fontosabbat? - tátotta a száját Fleet. - Elment az eszed?!

- Nem, uram, nem hinném. Murdock úrról lenne szó.

Erre Fleet még inkább bámult. Aggodalommal nézett a gyerekre. Kiderül, hogy ez a jóképű, talpraesett fickó, akit Fiókcápának kezdtek nevezni, és a jelzőmatrózok házi cimborája lett, meghibbant?

- No, no - dünnyőgte Fleet, és félrehúzódott a fiu-val, hogy kítanulmányozza állapotát. - No, no, mi bajod lehet neked Murdock úrral?

A felső fedélzetí lépcső alatt álltak. Időnként eldübör-gött a válluk felett egy-egy láb, könnyű cipő vagy tengerészbakancs.

Jan mindent elmondott öreg barátjának. A Caronia és a Baltic híreit, Bride telefonálását a Hídra, s a Híd vála-szát. Meg azt, hogy a másodtávírász ís mondta: egy szót sem az első tisztnek!

- Most mit tegyek, uram? Lehetséges, hogy Murdock úr ne tudjon semmit? Lehetséges, hogy a parancsnok ilyesmit megtilthasson? s ha megtiltja, ugyan miért teszi?

Ezen az utóbbin Fleet matróz is elgondolkozott. Egyéb-ként olyasmit látott Jan a matróz arcán; hogy nem tartja különösebbnek a parancsnok utasítását.

- Hm, mi lehet az oka, Fiókcápa, mi lehet az oka?

- hümmögte elgondolkozva. - Tudja az ördög! Nehezen tudsz te eligazodni az ilyen nagyfejűek között. De ne is rágódj sokat rajta, fiam! Így van, így van! Az ilyen hajón a parancsnok az isten. Mit akarsz te az istentől?

Jan elkeseredett: még Fleet is?! Mindig arról beszéltek a szálláson, hogy így Murdock, úgy Murdock … és most itt van, ni, kiderül, hogy Murdock úr nem is olyan nagy tabu a régiek, a bálnavadász-rajongók között!

Kimondta, mert kellett, hogy kimondja: - Én szeretem Murdock urat. Murdock úrnál külőnb ember nincsen. Fleet úr meghívott az árbocra. Bár erre még sor nem került, nem is fog. Uram, még akkor sem mennék fel az árbocra, ha hívna!

Ezzel lecsüggesztett fejjel megindult, hogy bemegy a kabinjába, leveti magát a fekhelyére, s ott szabad utat enged bánatának . .

Erős kéz fogta meg a vállát. Fleet keze. A cserzett bőrű, kemény munkában nevelődött tengeri medve elér-zékenyedve nézett a gyerek szemébe, amikor az ellenkező Jant maga felé fordította.

- Ide figyelj, Fiókcápa! én is szeretem Murdock urat. Legalább annyira, mint te. De se te, se én ne féltsük őt. Van neki magához való esze. Most a parancsnok és a harmadik tiszt látja el az őrséget. Mindenért ők a felelősek. Murdock úr akkor veszi át az őrséget, amikor én az árbocot. Attól kezdve mi vagyunk a felelősek. Majd én tudom, mit kell tenni, hogy Murdock úr értesüljön a hajókról adott hírekről. Megbízol bennem?

Jan megkönnyebbülve nézett a tengerészre.

- Ha így gondolja, uram . .

- így gondolom, Fiókcápa. - Köszönöm, uram!

- Ne köszönj semmit. Most pedig gyere, lemegyünk a szállásra. Játszunk a többiekkel egy kiadós póker-csatát.

Ezzel Jan megnyugodva elindult öreg barátjával Lefelé a lépcsőkön.

Ugyanakkor, legyünk őszinték, akadt más is a hajón, aki komolyan vette a Baltic és a Caronia jégveszély-jelzését.

Harold Bride legalább annyira eltöprengett a parancsnok rendelkezésén, mint Jan Kovalce. Bride az utasítást úgy fogta fel, mint a parancsnok és helyettese közötti ellenségeskedés legfrissebb jelét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ilyesminek a két felelős hajóvezető között nem szabadna előfordulni. Amit a parancsnok tud, azt tudnia kell a helyettesnek is. Bride jól sejtette, hogy a titoktartásnak egyetlen közvetlen oka: annak ellenére; hogy a Baltic és a Caronia jégveszélyt jelez, Smith parancsnok nem akarja csökkenteni a Titanic sebességét: A Kék Szalag megszerzése annyira hatalmába kerítette az öreg tengerészt és a White Star vezéreit, hogy megszerzéséről lemondani nem akarnak. Kétségtelen, bár erről Bride távírásznak közvetlen értesülése nem volt; hogy az első tiszt nem híve a versenynek. Erre vallott az Olympicnak küldött távirat is.

Természetesen Bride nem hallgathatta el főnöke, Phillips előtt, mire utasította őt Smith commodore. Phillips is csodálkozott, de mást nem tehetett, mint helyeselte társának azt a tervét, hogy mostantól még fokozottabban figyelik a szikratávírók jelzéseit.

- Előbb adja le a táviratokat - utasította társát Phillips -, utána kíséreljük meg az összeköttetést a hajókkal és a Race-fokkal. Van fontos táviratunk?

Bride mosolyogva mutatta.

- Ez itt, ni, különösen. Az igazgató úr küldi Sír Franklinnek, hogy minden rendben, a hajó pompásan, nyugodt vízen halad, és nem kétséges a Kék Szalag megszerzése!

Phillips bólintott.

- Hát csak továbbítsa! Addigra visszajövök, hogy segítsek. Tudja, megzavart a Balticék híre.

Amikor Bride újból egyedül maradt; tétovázni kezdett.

Továbbítsa a táviratokat, vagy előbb “nézzen körül a világban?” Igaz, Phillips azt mondta, hogy visszajön segíteni, de legalább addig megtud valamit.

Bekapcsolta a vevőkészüléket.

Búgott az aggregátor, majd az izzószálak percegések ropogása hallatszott.

Körbeforgatta a hangolóskálát, hogy rátaláljon azokra a hajóállomásokra, ahol működnek a készülékek. Ráné-

zett a felfüggesztett kronométerre, a világ legpontosab órájára. Délután öt óra volt.

Ilyenkor adásra kapcsolnak a hajótávírászok.

Nézzük csak Cottam cirnborát! - derült fel töprengéséből Bride.

Igaz, a Carpathia Cunard-hajó, de hát - Cottam jó barát, a legjobb barát, s nincsen a világnak olyan kincse, amiért ő becsapná a Titanic távírászát.

Merre lehet a Carpathia? Valahol igencsak itt a közelben, amit úgy-kell érteni az óceán mérhetetlenül lenyű-

göző világában, hogy a “közel” lehet akár háromszáz kilométer, de nyolcszáz is.

Nem kétséges, hogy a Carpathia egynapos előnyét ma estére kell a Titanicnak behozni. A Carpathia vagy egy vonalban van velük, vagy már mögöttük lehet.

- A Titanic hívja a Carpathiát! A Titanic hívja a Carpathiát!

Bride figyelt.

- A Titanic hívja a Carpathiát!

A készülék vevőbillentyüje remegni kezdett.

Bride elmosolyodott: Thomas Cottam ráállt a Titanic vevősávjára!

Az idő pompás, mint mondani szokták: ideális vevő i-dő van. Bride megigazította a fülhallgatót. Bízott abban hogy nemcsak a morzekészülék pont-vonásos jelein tudnak beszélni, de élőszóval is ha beérték a Carpathiát.

Annál nagyobb meglepetést jelentett Bride számára, hogy a vevőkészüléken nem Cottam jelentkezett, hanem egy ismeretlen távírász. Foszlányként jöttek a hangok!

- Halló, haló, itt a Californian 6223 tonna, Leyland Line tulajdona! Útban Amerikából Európába!

- Itt a Titanic, Harold Bride távírász! Ért engem?

Jól ért?

Elmosódottan hallatszott:

- Hangvétel rossz. Átkapcsolok a morzegépre!

Kis szünet támadt.

Bride figyelt.

Eddig még egyetlen alkalommal se került összeköttetésbe a Californiannal. Naplója szerint sikerült “beszélgetni” a már említett Baltic és Caronia hajókon kívül az Olympickal, a Virginiannal, többször a Cap Race-fok jelzőállomásával, de a Californiannal nem. Azt is tudta, hogy az Atlanti-óceánon hajózik Amerikából Euró-

pába vagy fordítva - három német hajó, a Prinz Adal-bert, a Kaiser Wilhelm és a Friedrich Wilhelm, továbbá a nagy ellenfél, a Cunard büszkesége, a Mauretania. De az utóbbiak mind jóval délebbre, elkerülve így még a közelségét is észak nagy veszedelmének, a jéghegyeknek.

De a Californian most jelentkezett először. Holott a hajó valahol a “közelben” lehet, mint azt a fejhallgatós rövid beszélgetés is elárulta.

- Kérem, adja le pozícióját! - kopogta máris Bride, hogy többet tudjon a felbukkant új ismerősről.

Helyette meglepő választ kapott:

- A készüléket javítom. Utána jelentkezünk. Vigyázzanak - jégveszély! …

Majd utána háromszor megismételte:

Vigyázz, jégveszély! . Vigyázz, jégveszély! . ..

Vigyázz, jégveszély! .

Ezzel megszűnt az összeköttetés:

Harold Bride verítékes arccal meredt a készülékre.

A Baltic és a Caronia után egy harmadik hajó is figyel-mezteti a Titanicot!

Felállt. Az ajtófélfához támaszkodott. Ránézett a telefonkagylóra. Fel kell hívni a Hidat és jelenteni a Californian vészjelét.

Kinézett az üvegablakon. A tenger tükörsima volt.

Közeledett az este. A hátsó két kémény ontotta a füstöt.

A Titanic teljes sebességgel haladt Amerika felé.

Harold Bride nagyot sóhajtott.

Tudta, hogy a Hídon Smith commodore rendelkezik és ha nem, akkor az apróka Mr. Bruce, aki ugyanúgy fog mosolyogni a hírre, mint a parancsnok.

De megkerülni a szabályokat nem lehet, nem szabad.

Viszont - a Titanicnak meg kell szereznie a Kék Szalagot!

Harold Bride leemelte a telefonkagylót.

- Kérem a Hidat! Azonnal!

 

6. A JÉGHEGY

Sötétedett. Kigyúltak a hajó fényei: Az utasok közül sokan elképzelhették, micsoda pompás látvány is lehetett a távolból a kivilágított Titanic.

Minden fedélzetsoron égtek a lámpák. A hajó oldalán, mint zsinórral húzott fényvonal, ragyogtak a kerek ablakocskák, a fedélköz, az olcsóbb II. osztály, a III. osztály, a személyzeti szállások, az üzemi és hivatali helyiségek, az alsó éttermek villanybogárkái. Feljebb, a hajó fekete testénél magasabban, a tulajdonképpeni nagy hajófedélzettől kezdve minden egységes fényárban úszott. Mesz-szire csillogott a felépítmények fehér fala, a körfolyosó-

kat övező vastartók ívei, s mögülük előtört a nagy üvegablakokon át a szalonok, a társalgók, a dohányzók, a szórakozótermek, a nagy, díszes éttermek éles, szem-kápráztató csillogása. A Hídról időnként felvillant két fényszóró sugárnyalábja. A fényszórók végigpásztázták a tengert, a zöldesen, szürkén hömpölygő, taraj nélküli lomha hullámokat, amik alig-alig mozdították, emelték süllyesztették, döntötték a hajót. Inkább a hajó mozgá-

sára nagyon érzékeny emberek s azok, akik hivatásból figyelték a hajó mozgását, tehát a tisztek és tengerészek vették észre, hogy az óriás hajó nem horgonyon áll, hanem mozgásban van.

Ezt az utóbbit elárulták a kémények, ahonnan időn-ként nemcsak füst, de szikrák is törtek az ég felé és az hogy a mélyből’szünet nélkül felhallatszott a gépek mo-raja, rázkódásos, tompa dübörgése, az áramfejlesztők furcsa, különös búgása. Sok-sok fényre volt szüksége az óriásnak, hogy minden helyiségében nappali világosság ragyogjon. És sok-sok áramra, hogy az éttermekben, kabinokban, a kabinfolyosókon, a zene- és egyéb szórakozóhelyiségekben, de az uszodában is - kellemes szál-lodai meleg legyen.

Mert hiába, odakünn, a nyitott fedélzeteken, a sétafolyosókon hideg volt. Nem fagyott, csodálatos módon.

Valóban nem, de a hajó rohanva tört előre, orra előtt oldalt, s hátul a kormánytükörnél, a csavarok felett, zúgva, buzogva, sisteregve, vad morajlással harsogott az óceán.

A félelmetesen hatalmas hajótest 1-22 tengeri mér-földnyi sebességgel törtetett célja felé!

A legkisebb ellenszélre bárki azt érezhette, hogy szél vihar dúl a fedélzeteken.

Ezt érezte Jan Kovalce, amikor Fleet matróz kísére-tében megállt az előárboc tövében..

Nyolc óra felé járt az idő.

Megjött az este az északi Atlanti-óceánon.

Az előárboc középmagasságában helyezték el a Titanic kilátókosarát, ami valódi, a régi időkre emlékeztető árbockosárra emlékeztetett. Mindössze az volt a különbség a régi árbockosárral szemben, hogy a megközelítése nem kívülről, kötéllétra segítségével történt, hanem a széles, testes vasárboc belsején át.

Abból, hogy Fleet matróz Jan Kovalce kislegénnyel, ott állt meg az előárboc tövében, sejthetjük, a jelzőmatróz azt tervezte, kis barátját felviszi a megfigyelőállásba Annál is inkább ideje volt ennek, mert egyrészt Fleet megígérte, másrészt - ha minden ugyanolyan jól megy mint eddig - holnap ilyenkor a Titanicnak New York előtt kell lennie. Akkor pedig sosem lehet felcsem-pészni bárkit is az árbockosárba.

Amit Fleet terni szándékozott, az a hajón a súlyos szabálysértések közé tartozott. Dde hány derék felnőtt férfi nem sértette meg a szabályt, mert örömet akart ifjú ba-rátjának vagy fiának szerezni? Akik ilyet tesznek, azoknak a szívében élnek még az ifjúság évei. Flet matróz ezek közé tartozott.

A megtermett szellőzőkürtők védelmében közelítették meg az árboc vasajtaját. Szokás szerint egynéhány utas is levetkőzött az árboc és a felépítmények közötti részen, amit sétafedélzetnek hívtak, de ez nem zavarta bará-

tainkat. Fleet inkább attól rettegett, hogy a fene gyerek Teddy vagy a kis Patkány (így hívták az apró Mr. Bruce kapitányt) még mindig a Hídon tartózkodik, s onnan lenézve észreveszik őket. Ezért amikor Fleet kinyitotta a vasajtót, odaszólt a gyereknek:

- állj a kürtő mellé. Ha látod, hogy kigyullad a fény-szóró, ugorj ide be! Olyankor mindenki a fény irányába néz, még a tisztek is!

Így is történt. Jan a legnagyobb, réztorkú kürtő mellé húzódott - suhogva zúgott benne a levegő, de körülötte a szél is -, s nem telt bele néhány perc, kigy ulladtak a fényszórók, és máris ugorhatott.

- Nem szédülsz? - hérdezte a vasárboc belsejébEn Fleet, amikor felgyújtotta a vaslétra lámpásait.

- Nem - dadogta Jan az ízgalom örömével, s lenyű-

gözve a látványtól.

Ilyen lehetett valamikor a várak kazamatáiba vezető

meredek vaslépcső.

- Gyere utánam - mondta Fleet, és mászni kezdett.’

- Vigyázz a fejedre, a derekadra!

- Ez ám a kaland - lihegte önmagának Jan, és meg-

állapította: ezt ugyan nem hiszik el majd a sráco odahaza!

És ami a legjobban meglepte: még eddig egyetlen alkalommal sem érezte a hajó mozgását. Itt, a szűk és levegőtlen helyen, egyre felfelé haladva, annál inkább.

Hirtelen émelyegwi kezdett, s mintha az előtte kapaszkodó Fleet megsejtette volna, mi is történik a gyerekkel leszólt:

- Vedd lassan, nyugodtan a levegőt, és ne siess: A ko-sár megvár.

Jan így tett. Szerencsére a mászás nem tartott sokáig (Mennyivel okosabbak voltak a régiek - vélte -, hogy külső kötéllétra segítségével közelítették meg az árboc-kosarat.)

- Most vigyázz! - mondta Fleet, és bevárta a gyereket. - Fogd a kezemet!

Hát bizony nem volt éppen könnyű a szűk vasárboc belsejéből betornászni magát az árbockosárba. Csodával határosnak tűnt, hogy olyan meglett emberek, mint Fleet és Banks meg a többiek, ide bebújnak. És micsoda köny-nyedén!

- Hórukk! - rántott nagyot rajta egy erős kar. -

Vendég érkezett!

Egyszerre megcsapta a friss levegő. Milyen is volt ez a “kosár”? Nagyobbfajta vashordó, oldalfalánál ülőhely néhány műszer, köztük szélmérő, látcsőnek, mérőeszköznek szekrényszerű láda, és ami a legfontosabb: telefon a Hídra, s egy másik a hajó telefonközpontjának, ha csődöt mondana a híd készüléke. Mindenfelé körbe lehetett látni, a fedőt pedig tetszés szerint emelni, vagy, ha szakadt az eső vagy a hó, lejjebb ereszteni.

Három ember igen szűken elfért benne.

Ide mászott be Jan, elképedve attól a kegytől, amit a sors neki most nyújtott.

A két férfi közé préselve, tanúja lehetett a kosárőrség átadásának és átvételének.

- Szélirány maradt, erősség gyenge. Látás tiszta, lá-

tóhatárig semmi.

Ezt Banks mondta.

- őrséget átveszem.

Ezt Fleet mondta. Ezzel leemelte az egyik telefonkagylót. Megcsavarta a csillogó tárcsát. Figyelt. Majd: - Itt Fleet. Jelentem, az árbocőrséget átvettem: Igenis, figyelek. Parancsára!

Banks közben kimászott a kosárból, s eltűnt az árboc-aknában.

Jan a kosár falához támaszkodott. Kinézett. Elöl a hajóorr szántotta a vizet. Mögöttük jóval lejjebb a Hidat látta. A Híd mögött a kéményeket, sárgán, és a peremen fekete gyűrűvel. Végül leghátúl - de igen messze és a hold jóvoltából mégis láthatóan - a tatárbocot.

Még azt is észrevette, hogy a Hídon Murdock úr jár fel s alá, kimért léptekkel. Vajon tudja-e már, mit jelentett a két hajó?

Ekkor észbe kapott. Hohó, hol a távírószoba? Nem okozott nehézséget, hogy megtalálja.

Kékes fények szűrődtek onnan kifelé. Vajon Bride és Phillips távírászok most melyik hajóval “beszélgetnek”?.

Fleet szólalt meg mellette.

- Vedd magadra ezt a zubbonyt. Nagy lesz ugyan, de meleg, és ez a fontos!.

Prémmel bélelt bőrzubbonyt tett a fiú hátára.

- Köszönöm - morogta Jan, és úgy érezte, nincsen a világon jobb ember a tengerészeknél.

De hát most hagyjuk el az árbockosárt, bízva, hogy Jan pompásan érzi ott magát, és Fleet jól látja el az őr-séget. Számunkra most a legfontosabb: tudni, mi is tör-tént (vagy történhetett) akkor, amikor Harold Bride má-

sodtávírász izgatott hangon beszólt a telefonközpontnak.- Kérem a Hidat! Azonnal!

A felberregő készülékről a Hídon Harry Lund hadnagy emelte le a hallgatót.

- Itt a Híd, Lund hadnagy. Tessék!

Bride megnevezte magát, és a parancsnokot kérte: Lund kijelentette, hogy a parancsnok a térképszobában tartózkodik, a pozíciótérképet tanulmányozza. Adja hát át neki az üzenetet vagy bármit, ami miatt kereste. Bride kijelentette, hogy ezt nem teheti, mert utasítása van rá; hogy közvetlenül a parancsnokkal kell bizonyos értesü-

lésehet tudatnia. Erre Lund azt válaszolta, hívja később a Hidat, ő felajánlotta a közvetítést.

Választ nem várt, letette a kagylót.

Bride nem tétovázott. Mível a helyét - adás- és vétel idő volt a hajók számára - főnöke távollétében nem hagyhatta el, újból csak a telefonhoz fordult, s a navigácíós kabint kérte, Lightholler kapitány bűvös helységét.

Végre szót válthatott a parancsnokkal. Tudta, hogy Smith commodore dühös lesz, s ebben nem tévedett.

- Marhaság! - harsogta a készülékbe a commodore.

- Én most már egyedül a CaP Race-fok köziéseinek hiszek.

A Cap Race jelentette a jégveszélyt?

- Nem jelentette, Sír.

- A Californian megadta pozícióját?

- Nem adta meg, mert mint említettem, készülék javítás miatt kikapcsolta.

- Ez is Cunard-trükk, barátom! Ne ugorjunk be!

Semmi nyoma a jégnek azon az útvonalon, amin haladunk, nem is lesz jég! Hívja Cap Race-t, és ha az jelent veszélyt, akkor jelentse!

Ezzel az összeköttetés parancsnok s távírász között megszakadt.

Bride ís letette a kagylót. Megtörülte verítékes homlokát. Maga elé meredt, mit tegyen? Vagy egyáltalában kell-e valamit tenni? Ő egyszerű távírász, méghozzá, “kettes”. Felelőssége abban a pillanatban megszűnik, ahogy észleléseit akár csak főnökével, Phillips főtávírásszal közli. Valóban minden így van - gondolta Bríde, de még sincs így. Mert ha a Caronia és a Baltic, majd a Californian veszélyt jelzett - veszélynek kell lenni! Két-ségtelen, a két első Cunard-hajó, de a Californian nem az . . Harold Bride összeköttetést keresett és kapott a Cap Race-fokkal. A Race-fok marconistái nem tudtak semmíféle jégveszélyről. Megkereste az Olimpicot, a Titanicnál alig kisebb White Star-hajót. Az Olympic Európa felé tartott, és ha délebbre is, de egy vonalban volt a Titanickal. Az Olimpic távírászai ugyanúgy vették a Baltic és a Caronia jelzését, mint Harold Bride!

- Egy bizonyos Californian nevű Leyland Line-hajó jégjelzéséről tud? - kérdezte Harold Bride az Olympicon levő társát.

- Nem tudok. Keresse meg újból a hajót, és tegye fel a kérdést - hangzott a jó tanács.

- Eddig még nem sikerült. Kikapcsolta a készülékét.

Rossz az adása!

Végül megint csak Thomas Cottamhoz fordult.

Cottammal élőszóval tudott beszélni!

A Titanic beérte a Cunard-gőzöst! A Carpathia alig kétszáz kilornéterrel délre, nagyjából az Olympic köze-lében elmaradt a Titanictól.

- Nem, nem hallottam a Leyland Line-hajó vészjelét - közölte Cottam. - Az is lehet, hogy abban az időben kikapcsoltam. Tudod, egyedül vagyok. Néha aludni is kell!

Cottam derűs nevetése biztatóan hangzott.

- Mindenesetre figyeljetek a főnököddel - intette Cottam. - Ahol a Fenegyerek Teddy a parancsnok, ott vigyázni kell!

- Jó, jó - igenelt bizonytalanul Harold Bride. - De a kedvemért igyekezzél nem sokat aludni, Thomas.

- Csak nem félsz? - nevetett a jó barát. - Holnap délre már New York előtt lesztek. A Mauretaniától tudom, nagy az izgalom New Yorkban! Én nektek drukko-lok, Harold!

- Köszönöm. Tehát figyelj!

- Helyes, figyelek! Jó munkát, Harold! És ügyeljetek a Teddyre!

- Jó munkát, Thomas!

Most nézzünk fel a Hídra, mi történt ott. Mert történt valami, amit megörökített a Titanic hajónaplója. -

Elmúlt már este kilenc óra. A Híd bal oldali szélén; szokás szerint Mr. Murdock állt. Időnként középre sétált, a kormányhoz lépett, ellenőrizte a kormánytájolón a fo-kokat, néhány szót váltott az emberekkel - négyen álltak a kormánynál -, megnézte a hőmérőt, ami a Híd zárt felépítményének műszerfalára volt kifüggesztve, megnézte a kronométert, a főtájolót, majd újból a légsúly-mérőt, majd újból hátrasétált, és betekintett a navigá-

ciós helyiségbe. A navigációs helyiség tompa fényében az asztalokra helyezett térképek felett a nyugalom pihent. Körzők, szögmérők, léniák, háromszögelők, párhu-zamos léniák csendes békességben vártak arra, hogy valaki hozzájuk nyúljon. Ez a valaki, először az egész út alatt, az egyik térképasztalra borulva aludt. Lightholler ilyen értelemben maga volt a csoda: csak most, a negyedik napon nyomta el az álom. Eddig senki sem tudot arról, hogy az elindulás óta bármikor is egy óránál több időt töltött volna a kabinjában. De akik régebbről ismerték, tudták, hogy ez a valószínűtlenül sovány, szikár ember egy jógi vagy indiai fakír tulajdonságaival bír: a hajónavigálás iránti fanatizmusa mellett elfeledkezik mindenről, evésről, ivásról, de még az alvásról is.

Most azonban Lightholler kapitány, második tiszt, mé-

lyen aludt. Ezt elsősorban a nem éppen kényelmes helyzet árulta el. A navigációs tiszt a kis, kerek zongora-székre emlékeztető forgatható székre ült le, a ferdén szögletes térképasztal előtt. Erre az asztalra borult rá; testének fősúlyával az alig kéttenyérnyi székecskén.

Murdock kapitány azért nézett be a navigációs helyiségbe, mert legutóbbi megfigyelését közölni akarta Lightholler kapitánnyal, akit nagyra értékelt. s mert nagyra értékelte, mégsem ébresztette fel.

Visszafordult, elhaladt Harold Lowe, az ötödik tíszt mellett, aki a Hídon teljesített szolgálatot.

- Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba, hogy a hőmérő újabb négy fokkal esett! Két fok van fagypont felett. Egy órával ezelőtt hat fok volt! Igyekezzék csendben bemenni, nehogy felébressze Mr. Lighthollert.

- Parancsára, Sír! - tisztelgett Lowe.

Murdock újból elfoglalta helyét a Híd legszélső bal oldali részén. Való, hogy ezt a szokását még bálnavadász korából hozta magával. A bálnavadászhajókon az őrtiszti hely a hajók bal oldalán található, ami több éves szolgá-

lat után annyira beidegződik, hogy - elkerülve másféle hajókra - csakis ebből a szögből képes az ember figyelni s gondolkozni. Így volt ezzel Murdock kapitány is.

Figyelte a hajót. A bárból felhallatszott a zene. Ugyanakkor egy másféle muzsika is, ami a zeneteremből szű-

rődött ki. Itt a zenekar hangversenyt adott az első osztályú utasoknak. Időnként felbukkant egy-egy utas a nyitott fedélzeteken. A nőkön búnda volt, a férfiakon nehéz kabát. De mind kevesebben mutatkoztak a sétafedélzeteken.

Igen, a hőmérő esett.

Murdock tudta, hogy az ilyesmi soha nem jelent jót.

Ahol ennyire rohamos a hőmérséklet csökkenése, ott fi-gyelemre méltó okok játszanak közre. A légsúlymérő

alig mozdult a helyéről, a két aneroid is változatlanul jó időt jelzett, ugyanezt közölték a nap folyamán a külön-böző távolságban levő hajók, megfigyelőállomások. Az amerikai parton, a Hudson-öböl felső részétől egészen a Hatteras-fokig, ha nem is volt szélcsend, de viharnak hóesésnek, jégesőnek híre-hamva se volt! .

De Murdock kapitány pontosan tudta azt is, hogy a Titanic elérkezett a nyugati hosszúságnak arra a képze-letbeli ívére, ahol az egyesült grönlandi és labrador áram betör a Golfba. Itt kevere dik egy óriási tenger folyó egy még hatalmasabb, sokkal nagyobb erejű láthatatlan folyóval. Errefelé a Golf-áram sebessége eléri ; hét-nyolc kilométer-es óránhénti sebességet is.

A hőmérséklet gyors csökkenése azt jelentette, hogy jéghegyek lehetnek a közelben.

Ezért néhány perces töprengés után Murdock visszatért a parancsnoki főállásra, jelzést adott a gépháznak majd telefonon is közölte parancsát a főmérnökkel.

- Kérem a sebességet csökkenteni huszonkettő és félről tizenkilencre!

A főmérnök visszaszólt:

- A commodore utasitása az volt, hogy a gépek a legnagyobb gőzzel dolgozzanak!

Sajnálom, az én utasításom ez. így rendelkezem!

- Farancsára!

Lowe kérdőleg nézett felettesére. A lámpa éles fényé-

ben jól látszott, hogy Murdock elsápadt, és a szája szélén, keserű vonás jelent meg.

De Lowe nem szólt.

Murdock sem.

Vagyis szólt, de csak akkor, amikor már vagy tíz lépést megtett a Hídon, amikor is vísszafordult, és Lowe-t ma-gához intette.

- Kérem; Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba: sebessé-

get huszonkettő és félről átállítottuk tizenkilencre.

- Igenis, Sír - bólintott Lowe, és látszott az arcán a nagy meglepetés. - Arra gondol, Sír, hogy jéghegyek lehetnek a közelben?

- Termé- szetesen - bólintott Murdock, és mint aki bátorságot kap, a telefonkészülékekhez lépett, és az egyi-ket felemelte. - A marconistákat! Pontosan este fél tízet ütött a híd órája.

- Itt a Híd, Murdock kapitány! - harsogta a készü-

lékbe. - Ön az, Phillips? Mi a helyzet? Sehonnan semmi jelzés?! Képtelenség! Kérem, azonnal keressék meg a hajókat a háromszáz mérföldes körzetben! Első-

nek az Olimpicot hívják! Minden beszélgetés után vá-

laszt kérek! … Megértette? …

Letette a készüléket. Odaszólt tiszttársának: - Figyeltesse a telefont. Egyben hívja fel az árbockosárt, és közölje vele: fokozott éberséget kérek!

Ezzel - immár ki tudja, hányadszor - megint elfoglalta a helyét a Híd bal szélén.

A hűs, éles levegő megnyugtatta. Ismerős volt neki, valóságos jó barát a csípős; nyers északi légáramlat. El-nézett a messzeségbe. Arra van - Labrador, arra Grönland. Néhány pillanatra maga előtt látta a labradori kö-

ves, sziklás, sík felületű partokat, a grönlandi meredek, morénás, gleccseres jégmezőket.

Szép élet volt az - gondolta Murdock -, szép és bátor élet. Bálnavadászat.

Léptek közeledtek. Egy árnyék, majd egy alak.

Murdock arra fordult. Smith commodore állt előtte.

Az oldallámpa fényében látta, hogy a commodore ez-

úttal is izgatott, majdnem feldühödött.

- Ki adott utasítást a gépháznak, hogy csökkentsék a propellerek fordulatszámát?

- Természetesen én. Két fok van fagypont felett, Sír!

- Egy órával ezelőtt hat fok volt!

Smith dühösen kifakadt:

- s ön ezért akarja csökkenteni a hajó sebességét?

Értse meg, a hajó tovább halad huszonkettő és félleL! To-vább! Én így rendelkezem!

Murdock maga elé meredt. Mit tegyen? Tengerész polt, tiszt, híve a parancsnak.

- Sír, ha ilyen rohamosan esik a hőmérő, az azt jelenti, hogy jéghegyek vannak a közelben! A józan ész azt mondja . .

- A józan ész azt mondja - vágta ketté az elsö tiszt szavait a parancsnok -, hogy nincs helye a fölös óvatosságnak! Nyomát sem látni semmiféle jéghegynek.

Kapcsoltassa be ötpercenként a fényszórókat, és akkor nem érhet minket semmiféle váratlan esemény.

Murdock meghajolt.

- így lesz, uram! De elhárítok magamtól minden felelősséget.

Smith gúnyosan elmosolyodott.

Hárítsa nyugodtan. A felelősség az enyém. De már itt kijelentem: ha partot érünk, követelni fogom.a leg-szigorúbb vizsgálatot, miféle kapcsolata lehet önnek a Cunarddal!

Murdock nem válaszolt, lehajtotta fejét, és arra gondolt: ez lenne az a pillanat, amikor véget vet a sér-tegetéseknek, elhagyja a helyét, vállalva a legsúlyosabb pénzbüntetést, esetleg minden időkre való kizárását az angol hajózásból. De ha ezt megtenné, akkor kiszolgáltatná a hajót és minden utasát, minden emberét ennek a megveszekedett embernek. A Fenegyerek Teddynek; aki főnökével együtt csak egyet lát: legyőzni a Cunard vállalatot, mert ezt kívánja az üzlet.

- Követelni fogom! - lihegte újból Smith parancsnok.

- Ahogy gondolja - tette hozzá az első tiszt.

Hogy mi következettt volna ezútán; nehéz eldönteni; mert a Híd ügyeletes altisztje lépett melléjük. Murdock felé fordult.

- A távírászok kérik; Sír! Sürgősen!

Murdock végigrohant a Hídon, és kikapta Lowe kezé-

ből a telefont.

- Tessék, Murdock kapitány!

Néhány percig figyelve hallgatott a készülékbe. Az-után beszólt:

- Fokozott éberséget!

A Híd közepére érkezett Smith parancsnokhoz fordult.

- Kérem, Sír, egy pillanatra! Most vette a távíró-

szoba a Californian Leyland Line-hajó jelzését. A Californian tőlünk nagyjából északabbra, körülbelül harmincöt mérföldnyi távolságban tartózkodik. Négy jéghegyet számolt meg a közelben. Erősen csökkentette a sebességét!

Smith ridegen ennyit mondott:

- Mi nem észlelünk jéghegyet. Ha észlelünk, csök-kentjük a sebességet. De addig huszonkettő és féllel haladunk! Bármire szükségük van, a kabinomban tartózkodom. Ott lesz Bruce Ismay úr is. A Californian nyá-

vogására nem sokat adunk. Ócska kaszni; rozoga teherhajó, huszonkét évvel ezelőtt épült: A Titanicot nem kell félteni! Kérem a hajónaplóba beírni: rendelkezésemre a hajó sebességét ekkor és ekkor visszaállítottuk. Lowe úr nézze meg az időt.

Tisztelgett És elhagyta a Hidat.