Lowe csodálkozva nézett utána. Lowe-t kedvelte a parancsnok. Lowe ezt tudta. De most - megdöbbenve meredt felettese után.

Murdock egy szót se szólt. Kihajolt a parancsnoki felépítmény középső ablakán, és onnan figyelte a begyújtott fényszórók sugárözönét.

A két sugárnyaláb végigpásztázta az óceánt, ezüsttel vonta be a piszkosszürke, széles hátú hullámokat.

Jéghegy sehol nem látszott.

Murdock a külső hőmérőre nézett.

Egy fok volt fagypont felett. Tehát változatlanul megy lefelé a őmérő.

Tíz óra múlt tíz perccel.

Majd fél tizenegy lett.

Végül tizenegy.

A hőmérő plusz egy fokon állt.

A Titanic változatlan sebességgel Amerika partja felé robogott.

Murdock kapitány újból a Híd bal oldalán támaszkodott a szélvédőre.

Lightholler tűnt fel. A hosszú, sovány ember álmosan, fáradtan tekintett kapitánytársára.

- Minden rendben, Sír?

Murdock bólintott.

- Úgy gondolom, igen Azaz - nem. Egy hajó jeget jelez innen nem messze. A Californian nevű Leyland Line-gőzös.

- A sebességet nem csökkentJük

- Nem. A parancsnok utasítása az, hogy nem!

Lightholler fázósan összehúzta magán a köpenyt.

- Fáradt? - nézett rá Murdock.

- Kicsit. Nem szokásom pihenni akkor, amikor úton vagyok.

Elhallgattak. Lightholler a Híd magasából a vizet kém-lelte. Újból működtek a fényszórók. Murdock pedig igyekezett derűre hangolni magát. Az előbb vette észre, hogy az árbóckosárnak vendége van. Éles távcsöve nélkül is észrevette, ki az. Ördöge van annak a gyereknek! - gondolta, és - nem tett semmit. Kedvelte a kis fickót. Amikor megtudta, hogy a gyerek egyedül utazik, a rokonszenve még erősebb lett benne. Feltalálja magát, okos, jó szórakozásokat keres magának. Távirószoba, árhockosár.

Nem rossz. Ö is így tenne, ha gyerek lenne.

- Ki látja el az őrséget a kosárban - fordult Lighthollerhez.

- Fleet altiszt - hangzott a válasz. - Egyike a leg-

ügyesebbeknek. Avizohajóról került hozzánk. Megbízható, jó szemű. Itt

hosszaan nézett a társa szemébe. Az oldallámpa sár-gás fénye - mivel közben a fényszórók kialudtak -

komor világítást adott a két arcnak.

- Kérem, közölje vele, hogy nagyon vigyázzon -

mondta Murdock.

De alig fordult meg Lightholler kapitány, újabb alak tűnt fel.

Bride volt, a távírász.

Izgatottan lépett az első tiszt elé.

Sír, a Californian jelentkezett. Értesít minket, hogy vigyázzunk. Egyre több jéghegyet lát, s tudatja: rövidesen leállítja gépeít! Megvárja a nappali világítást. Időn-ként köd mutatkozik a víz felszínén, az égen felhők vannak. Rossz a látásuk.

Háromnegyed tizenegy volt.

Murdock közel lépett a távírászhoz.

- Az Olimpic?

- Semmi, uram! Nyugodt vízen haladnak. A Car-pathiat elhagytuk. Ök is azt jelzik, hogy nyugodt a víz.

Murdock csóválta a fejét.

- Más hajó nem jelzett jégveszélyt?

Harold Bride szája széle megrebbent. Már éppen azt akarta mondani, hogy nem, amikor rádöbbent valamire: ez az ember, mármint Murdock kapitány, félti a hajót!

Csupa aggodalom minden szava, minden tette. És ő ha-zudjon, mert így parancsolják?!

- Délután az északi szélesség negyvenkét fokáról a Baltic és a Caronia jéghegyek feltűnését jelezte . .

- Jelentette a parancsnoknak?

- Természetesen, Sír!

Murdock megdöbbent. De most is türtőztette magát.

Egy pillanatig sem kételkedett, hogy a távírász igazat mondott. De amikor átvette a szolgálatot, szokás szerint végigolvasta a hajónaplót. Ott nyoma sem volt a két Cunarder közlésének! Tehát Smith commodore egyszerűen nem vett tudomást a vészjelről!

Most pedig a Californian közli, hogy rövidesen leál-litja gépeit.

Mit tehet? Igen, mit tehet? Felelősségre vonja Smith commodorét panaszt tesz Bruce Ismay-nek, a hajón tartózkodó ügyvezető igazgatónak. Képtelenség. Ez az ember is a Kék Szalag megszerzésének az őrültje, sőt - elindítója. Egyedüli lehetőség még Thomas Anderson, a hajó tervezője, akit megkérhet: lépjen közbe. Veszély van … és a veszélyt nem lehet elmellőzni!

- Kérem - nézett a távírászra -, adja át jelentését Lowe úrnak. Ő majd bejegyzi a hajónaplóba. Egyben küldje ide Lowe urat, hogy beszélni akarok vele.

- Parancsára, uram - búcsúzott megkönnyebbülve Bride. - Ha a Californian bármit jelez, közlöm.

- Természetesen - intett Murdock.

Amikor egyedül maradt, dühödten megmarkolta a szélvédő vaskorlátját. Majd rácsapott.

- A szentségit! - fakadt ki. - A szentségit!

Érezte a tehetetlenségét, és ez kegyetlenül elkeserítette: A szolgálati szabályzat pontosan előírta, mi a parancsnok feladatköre, jogköre, általában mik a teendői.

Ugyanígy intézkedett a szolgálati szabályzat az első tiszt és a tisztek teendőiről is. A parancsnok korlátlan hata-lom, rendelkezéseit vakon kell követni. Az első tiszt “a parancsnok első helyettese, a parancsnok akadályoztatása esetén közvetlen utóda, parancsnoki jogkörrel”. Ezt mondta a szolgálati szabályzat. Mi az “akadályoztatás”?

Súlyos betegség, ami útközben éri a parancsnokot, hirtelen kitört elmebaj, vagy ha útközben mentik fel megbízatása alól. Ebben az esetben fennáll az elmebaj -

vélte Murdock -, de hogyan bizonyítsa be?

Lowe tartott feléje a Hídon, melléje lépett.

- Parancsoljon.

Murdock nem válaszolt azonnal. Latolgatott. Szokása szerint az első kitörést nála is követte a lehiggadás. Van értelme, hogy felkérje a közvetítésre a hajó tervezőjét, Thomas Andersont? Andersont is elkápráztatta a Kék Szalag elnyerésének lehetősége, azonfelül semmi kap-csolatuk nincsen egymással. Esetleg azt mondja, amit minden rendelkezést ismerő ember mondhat: a hajón tartózkodik a vállalat ügyvezető igazgatója, s ha ő egyet-

ért a parancsnokkal, akkor kinek van beleszólása a hajó irányításába?!

Murdock levette a sapkáját, megtörölte a belső bőr-szegélyt. Verítékes volt a homloka. Hirtelen kihúzta ma-gát. Döntött: nem hagyja magát nyugtalanítani.

- Bocsásson meg, Mr. Lowe - szólt nyugodt kimért-séggel -, hogy zavarom. Keresse meg a kabinjában a parancsnokot, és közölje vele, hogy milyen közlést adott a Californian. Egyben kérdezze meg: ezek után is tartsuk-e sebességünket?

Lowe némi csodálkozással nézett felettesére. Szóbeli-leg kell az ilyesmit elintézni? És miért nem maga az első

tiszt megy a telefonhoz? Nem kétséges, hogy miért nem, de akkor is.

Bólintott, tisztelgett.

- Parancsára, máris megyek:

Murdock várt néhány percet, majd elindult a Hídon: Szokott sétáját végezte, valamint a műszerek és a kormány ellenőrzésére készült, egyben a gépházat is felhívja: mi újság van odalent a mélyben?

Néhányszor áttekintett az árbockosárra. Az a kis csibész nyílvánvalóan még ott tartózkodik, amivel ő is teljesen egyetértett. Ha gyerek lenne, s a Titanic utasa; oda vágyna.

Mielőtt belépett a fedett parancsnoki állásba, szokása szerint végignézett a kémények során, az éjszakai világí-

tásban is mindent jól megmutató fedélzeteken s a hajó-

sodor távlatán.

A kémények ontották a füstöt, odalent tehát erősen szenelnek a pompás cardiffi fekete gyémántokkal. A fe-délzetEken jóformán senkit nem lehet látni. Egy-egy matróz alakját vette ki; az éjszakai őrséget tartó emberek támaszkodtak a csónakfedélzeten a kutterek oldalá-

hoz, vagy haladtak tovább megszokott útjukon. Ami a hajósodornál elsősorban feltűnt, hogy nem látszottak a hajócsavar verte nagy burványok. Köd lenne? Igen, a víz felületére, alig négy vagy öt méter magasságig, köd ereszkedett.

Murdock kapitány újból megállapította magában: tet-szik neki a Titanic. Gyönyörű, lenyűgöző hajó! a ennek a hajónak ő az első tisztje! Sőt, olyasfélét hallott, hogy Smith parancsnok kiszemelt utóda! Ezt ugyan képtelenségnek tartotta - józan, okos, higgadt ember lévén -, de nem is vágyott rá. Amikor átvezényelték az Olym-picról, s sebtiben elbúcsúzott tiszttársaitól, Dixon kapitány ezzel szorította meg a kezét:

- Gratulálok, Mr. Murdock. Ez azt jelenti, hogy az öreg Teddy áthozza a hajót, de maga fogja már vissza-vinni. Esküszöm, hogy így lesz. Hallottam, Sír Franklin ragaszkodik magához! Márpedig nálunk ez a döntő!

Ezeket mondta Dixon kapitány, az OLympic parancsnoka. s most, hogy Murdock elragadtatott szemekkel végignézett az éjszaka fényeiben ragyogó hajón, a leg-határozottabban érezte: bármi legyen is, nem vállalná el a Titanic parancsnoki állását. Ő arra alkalmatlan, hogy a szalonokban dollármilliomosok előtt hajlongjon, mint Smith commodore is teszi!

Odament a kormányhoz. Ránézett az emberekre. Négy régi tengerész Owens, Richard, Tenkins, Wilson. Az első

kettővel évekig hajózott együtt. Odébb a híd két ügyeletes altisztje, hátrább, a felső lámpa fényében, Lyght-holler matróza.

Lowe tért vissza. Közölte, hogy a parancsnok tudomásul vette az üzenetet.

- Irány és sebesség marad, ez a válasz, Sír.

- Helyes - mondta Murdock. - Kérem, írja be a naplóba, hogy ez volt a parancsnok válasza.

Felemelte a gépház közvetlen telefonját.

- Minden rendben?

- Minden rendben - hallatszott a válasz.

Kikönyökölt a Hid kormányállás előtti ablakon. Figyelte a ködöt.

Múlt az idő.

Tizenegy óra harminc perckor a távirószoba jelentette, hogy felfogta a Californian szikratávíróját: A Californian leállította gépeit, hajnalig vár egy helyben. Fölös óvatosság? Lehet, de teherhajó, és senki nem sietteti.

Lightholler ballagott végig a helyiségen.

- Hol járunk?

- Éppen az előbb jegyeztem le, Sír. Északi szélesség 41 fok, 40 perc, nyugati hosszúság 50 fok, 5 perc.

- Itt ömlik be a Golfba legnagyobb erővel a Labrador - jegyezte meg Murdock.

Lightholler bólintott, igen, igen, ez így van.

Murdock egyedül maradt az ablaknál.

A köd, a köd! Hogy vinné el az ördög! Kétségtelen; hogy nem izgalmas, nem veszélyes köd. Amolyan vékony takaró a víz, a hullámok tetején. Együtt is mozog a hullámokkal.

Elhangzott a Hídon a hetedik harangütés.

Tizenegy óra negyvenöt perc volt. Éjfél, előtt egyne-gyed órával.

Murdock felkapta a fejét. Vészesen felberregett a riasztóberendezés. Ugyanakkor látta, hogy az árbockosárból integetnek, sőt kiabálnak is. A hajó oldalához ve-rődö viztömeg, a hullámok csapódása, az ide felhallatszó zene és a hajógépek mindenütt jelenlevő zaja elnyomta ilyen távolságból a hangokat.

Murdock néhány ugrással máris a telefonnál volt.

Közben ellökte Lowe-t, aki ugyancsak a telefonkészülék után kapott.

A kormányosok értetlenül, bambán meredtek a szüntelenül berregő riasztókészülékre. Mi történhetett?

Csendes a tenger, a hajó egyenletes sebességgel halad, a hold időnként felbukkan, majd eltűnik, az égen lassan, lomhán felhők vonulnak. Szél alig-alig lehet, a kémé-

nyek füstjét a hajó rohanásának ereje teríti a kormány-sodor mögé.

Miért berreg a vészjelző?

- Halló, itt a Híd és

Murdock valósággal beleüvöltött a készülékbe.

- Mit?! - kiáltotta, és mint aki eszét vesztette, a telefonkagylót vissza se akasztotta, hanem a kormányosok közé vágta magát.

Belekapaszkodott a kerékbe, testének egész súlyával a kétkerekes kormány bal oldali küllőire nehezedett, és mintha megőrült volna, bömbölte:

- Teljes erővel! … Teljes erővel . emberek . .teljes erővel - backbordra!

És a négy kormányos - Owens, Richard, Jenkins, Wilson -, akik közül eddig csak kettő tartotta öklét a keréken, értetlenül, mozdulatlanul meredt a kapitányra. Mindegyik azt hitte, hogy Murdock kapitány megőrült, vagy legalábbis hirtelen elmezavar lépett fel nála. Eddig egyik sem gondolt arra, hogy baj érheti a Titanicot, hogy akadjon bármi a földön, ami megakadá-

lyozza haladásában. Ezt el sem tudták képzelni. Maga Lowe, az alkapitányi rangban levő ötödik tiszt, néhány pillanatig tétovázott, amíg felfogta, hogy a vészjelzés az árbockosárból jött, onnan jelentkezett a telefon is. Lowe, ez a jó tengerész, a kormányosokat megelőzve vetette magát a kerékre, hogy segítsen Murdock kapitánynak.

- Szorítsd; szorítsd! - bömbölte Murdock, de most már a négy kormányos is belekapaszkodott a küllőkbe, a kerékráfba, ki hol érte a két óriási kereket.

Mi történik akkor, ha egy ilyen óriási hajó irányát gyorsan eltérítik anélkül, hogy sebességén változtatná-

nak valamit is?

Először is a kormány nehezen engedelmeskedik.

Igyekszik visszavágni, visszapenderedni. Másodszor a gyors s szűkített haladás miatt a hajó megdől, egyen-súlya vészesen elbillen.

- Jéghegy!!… Jéghegy!…

Murdock kapitány kiáltotta.

- Jéghegy!…

Lowe felkapta a fejét.

Előremeredt.

A négy kormányos is.

Valószínűtlenül fehéres, alacsonynak tűnő fehér folt látszott nem messzire elöl, a hajó orrától alig száz mé-

terre talán, igen kevéssé kiemelkedve az alacsonyan el-helyezkedett ködtakaróból.

Jéghegy!

Hirtelen csattanás hallatszott. Majd recsegő, ropogó súrlódás.

És a fehér folt - akár valami gigászi szellem - a Titanic jobb oldalánál felemelkedett.

A Titanic, a világ legnagyobb hajója, a hajóépítés csodája, óriási testére rettenetes ütést kapott!

Mindez az északi szélesség 41. foka 46. percén, a nyugati hosszúság 50. foka 20. percén történt, ÚjFundland partjaitól délkeletre, közvetlenül az úszó jég veszélyes övezetének külső szélén.

Alig néhány perccel később, ahogy a Hídon elhangzott a hét-harangütés.

Tíz perccel volt éjfél előtt. Az óceán fehér veszedelme tehát felbukkant az éjszakából.

 

7. TRAGÉDIA

Mi történt a hajó különböző részeiben az összeütközés percében?

A ragyogóan kivilágított nagy szalonban, ami a hajó legfényűzőbb része volt, Astor ezredes, aki szabadcsa-pata élén részt vett Cuba leigázásában, valamint Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde és Perichen, a szakállas kanadai tábornok, a táncolókat nézték. Közben kicserélték hadi élményeiket, és ünnepelték azt, hogy másnap már New Yorkban lesznek egy diadalmas út megcsodált utasaiként.

Zsúfolásig megtöltötték a nagy szalont a táncosok, hiszen bőven akadtak olyanok, akik azt mondták: nincsen értelme korán lefeküdní, ha már másnap otthonukban pihenhetnek.

Itt tartózkodott Bruce Ismay ügyvezető igazgató is, min-t boldog házigazda, Rothschild báró és több milliomos társaságában.

- Hölgyeim, uraim mondta az összeütközés percében Bruce Ismay -, örömmel közölhetem, közeledik az amerikai part, és elmondhatjuk: nincsen semmi, ami megakadályozhatja a Titanicot a győzelemben!

Az első és a másodosztályok éttermeinek, bárjainak; hajósöntéseinek konyháin az összes szakács, pincér szolgálatban volt. Soha ennyi ital, étel, finom falat nem fo-gyott az egész út alatt, mint ezen az estén és éjszakán.

A gépházban egyenletesen dübörögtek a gépek. A ve-zérgépész helyettese éppen elhagyta emelvényét, és uta-sitotta a szolgálatban levő mérnököt, álljon a helyére, ha a Hídról utasítás jön, hogy intézkedni tudjon.

- Ellenőrzöm a kazánházat - mondta még -, s utasítom a főmestert, hogy még erősebben szeneljenek.

Bőven van még szén, gyorsan haladunk!

Lement az emelvényről, elhaladt a morajló, csattogó acélóriások mellett, intett az olajozóknak, majd kinyitotta a kazánház súlyos vasajtaját.

Ekkor megingott, érthetetlen erő felkapta, és csak annyit látott, hogy a kazánház fala megnyílik, a kazánok ajtajai kicsapódnak - az egyik oldalon tűzfolyam ömlik, a másik oldalról víztömegek törnek be, és mint az orkán a hangyákat, elsodorják a fűtőket!

A hajó első hősi halottai a fűtők voltak, majd a gépház szolgálatosai következtek!

- Úristen! - üvöltötte az emelvényen álló mérnök!

- Menekülni! Menekülni!

s a lépcsőbe kapaszkodott. A Pearson-féle tríplex gép egyik tengelye levált, és megkezdte haditáncát a gépteremben!

s mi történt azokkal, akik a kabinokban tartózkodtak, aludtak éppen, lefekvésre készültek, vagy csoma-goltak, olvasgattak? Különös módon a legtöbben nem észleltek semmit.

Akik pedig kiszaladtak a folyosókra, megtudni a csapó-

dás, a rázkódás okát, nyugodtan visszatértek. hiszen vi-lágítottak a villanylámpák, s az a néhány tengerész akibe beleütköztek, nevetve mondta: - Semmi, semmi, fellöktünk egy óriási bálnát!

Azok pedig, akik ijedtükben kinyitották a kabinab-lakot, és történetesen a hajó jobb oldalán kitekintettek, fehér tömeget láttak a vízen. Ez a tömeg lassan, igen lassan mozgott, majd le is bukott, mintha eltűnt volna.

- Bálna lenne? - néztek révetegen a látvány után, mert a folyosóról behallatszott:

- Bálna, bálnába ütköztünk!

A távíróhelyiségben Phillips és Bride távírászok éppen pipaszünetet tartottak.

Tilos volt ugyan a dohányzás, de az ajtóhoz húzódva egy-két szippantást mégis megengedtek maguknak.

- Mondja, Bride - mosolygott Phillips főtávírász a társára -, mondja, nem álmos maga?

Bride legyintett.

- Nem. De isten látja a lelkemet, ha kikötünk, első

dolgom lesz egy nagyot aludni!

És még akart valamit a főnökének mondani, de elhallgatott.

- Mi ez?

A hajó mélyéből csattanások hallatszottak. Valamiféle rázkódást ís éreztek. Óriások vasat téptek talán?

Phillips megragadta Bride karját:

- Nézze, ember! Jéghegy!

Bride a csónakfedélzet és a tenger között, valójában a középső nagy kutter és a mögötte fatalpra helyezett még nagyobb nyolcpárevezős mentőcsónak között fehér foltot vett észre. Jéghegyet még soha nem látott.

Megdöbbenve meredt előre, s egyre azt hajtogatta: ez lenne a jéghegy? Hiszen alacsonyabb, mint a fedélzet! . .

- Azonnal hívni a Hidat! - lihegte Phillips, és rávetette magát a telefonkészülékre.

És az árbockosár? Mi történt ott, hiszen mégiscsak onnan jött az első riasztás?!

Amikor Fleet átvette az őrséget, majd egyedül maradt, Jannal, első dolga volt, hogy ezt mondta a fiúnak: - Ide figyelj; Fiókcápa! Most abban a nagy és rendkívüli szerencsében részesültél, hogy itt lehetsz velem: Ha azt hiszed, hogy semmit sem csinálok, tévedsz. Még csak pislognom sem szabad. Figyelnem kell. Lightholler úr a lelkemre kötötte: Fleet, aztán nehogy elaludjon a kosárban! Jó pofa, mi? Én és elaludni! De hát tudom; csak mókázott. De én nem mókázom, amikor azt mondom neked, Fiókcápa: egy szót se, se kérdés, se duma!

Ha én kérdezlek, akkor felelsz. Máskor - kuss! és te is figyelj!

- Parancsára! - mondta ki Jan életében először azt a szót, amit a tengerészek a leggyakrabban használnak.

- Így lesz, uram!

- De ha valamit meglátnál, azért szólj ám - düny-nyögte a magasság nagy csendjében az őrmatróz.

- Parancsára! - ismételte Jan.

Jan boldog volt és lelkes. Elgondolta: van egy csomó gyerek, fiu és lány, még több felnőtt, idős és fiatal a hajón, de egyik sem részesül abban a szerencsében, hogy itt lehet a kosárban. A kosár - külön világ. A hajóhoz tartozik, de mégis önálló életet élnek azok, akik itt tartózkodnak. Mintha csak valami külön kicsí bolygó úszna a hajó felett, és aki abban meghú- zódik, joggal érezheti magát a hajótól függetlennek.

Jan előbb megcsodálta az alatta levő előfedélzetet, majd megszámolta a kormányállás és a zárt parancsnok-tér nyolc ablakát s magát a pompás ívű Hidat, ahol még nem volt, de ahová ugyancsak vágyott. Végül elnézte a egymás mögött sorakozó négy kéményóriást. Megnézte egyszer, kétszer, többször. Innen a kosárból olyanok voltak ezek a kémé- nyek, mint az óriások országának gár-distái.

A Hídon tompa fények égtek, a nyolc ablak mögül ké-

kes csillogás látszott. A pommás gukker elárulta, hogy a kormánynál négy ember tartózkodik. Fleet úr úgy mondta: ez a szabály.

Fleet úr éppen az előbb azt is mondta: ronda ez a vé-

kony ködtakaró, ami ráborul a vízre. Csalóka; megté-

vesztő.

Jan előrehajolt. Valósággal kihajolt a kosárból Mintha amarra elöl, közvetlenül a hajó-orral egy vonalban - ez a ködtakaró vastagabb lenne.

- Mit csinálsz, Fiókcápa? - hördült a gyerekre a őrmatróz.

- Nézze, uram; nézze! Mi az ottan?!

Fleet előrenézett. Nagyobb figyelemmel talán, mint eddig.

- Mi? . . - dadogta. - Mi lenne? . .

De már hátrafordult.

Nyúlt valami felé.

Majd megint csak visszanézett, mint aki nem akarja elhirtelenkedni a dolgát.

Megdöbbenve felkiáltott:

- Jéghegy!

És lenyomta a kosár jelzőtábláján levő riasztöcsengőt.

- Jéghegy, fiam, jéghegy!

Idáig elhallatszott a hídról a csengő vad berregése!

Ugyanakkor, néhány perccel a csengő megszóla-lása előtt, a parancsnok lakosztályában ketten tartózkodtak. Smith commodore és az apró Bruce kapitány. Smith időnként megelégedetten tekintett a Kék Szalag-táblára.

Mert Bruce éppen erről beszélt.

- Ha én önnek lennék, Sír, nem mennék nyugdíjba - mondta Bruce kapitány. - Dicsőséges út után -

nyugdíj? Értelmetlen valami! Élvezze ki a sikert, az ünneplést! Nem elvonulás kell ilyenkor. hanem élvezése a győzelemnek! Bebújik a kuckójába, és hagyja, hogy elfelejtse a világ? Ennek nincsen értelme.

Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.

- Így találná helyesnek, Bruce!

- Természetesen, Sír! Ismay úr boldog lesz, hogy az űnnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is …

De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.

A riasztócsengő, ami a Hídon fölberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.

Smith commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra; az pedig a parancsnokra.

Miért szól a vészcsengő?!

Smith felállt.

- Hallja?

- Hallom!

A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszódtak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjé-

nek sípolása.

Smith tett néhány lépési:

Mintha a kabin megingott volna. Ekkor fordította el Murdock a kormányt.)

Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani!

- A Hídra! - kiáltotta Smith commodore.

Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a kö-

vetkező pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslép-csőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant - a külső felvezető lépcső felé.

Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!

A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Összehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.

Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt “Állj”-ra fordította.

- Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?

Murdock - sápadtan, üveges szemekkel - rámeredt az öreg emberre.

- Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztűnk!

Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altiszt-nek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.

- Gyújtsa be!

Kimutatott.

- Nézze, ott van! Ott! Ott!

Fenegyerek Teddy meredten bámult.

Murdock elkeseredve kiáltotta:

- Ott a Kék Szalagja, commodore!

Lowe lépett hozzájuk.

- A gépház nem jelentkezik, Sír!

Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A Fenegye-rekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.

- Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!

És könnyek jelentek meg a szemében.

Megingott, mint aki térdre akar esni.

- Ültessék le, Bruce! - intett az első tiszt a másod kapitánynak. - És adjanak rá egy köpenyt!

Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát.

Mindez másodpercek alatt játszódott le.

A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.

- Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! - rendelkezett Murdock. - Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik!

Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?!

Hajó-, csónak-, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét, és akadályozzák meg a pánikot Azonnal, azonnal!

A hajó lassan, egyre lassabban úszott előre.

A jéghegy a hajó tatjánál látszott. Lapos volt, széles; inkább egy jégmező letörött részének, semmimt jéghegynek tűnt.

Murdock alig látott belőle valamit. Nem volt idő el-bámulni a tragédia okozóján.

Murdock, Lowe, Lightholler tudta, az első kötelesség megakadályozni a pánikot!

Minden hajótragédía legszörnyűbb átka a pánik.

A csónakfedélzeten utasok tűntek fel. Voltak, akik es-télyi ruhában, voltak, akik sebtében magukra rántott kabátokban, fürdőköpenyekben, papucsokban, pokró-

cokba bagyulálva rohantak fel, egyre feljebb, a hajó szí-

véhez, a Hídhoz, hogy megtudják, mi történt.

Mert szájról szájra szállt most már a rémület hangja.

- Jéghegy! … Jéghegynek ütköztünk! … Süllyedünk!

Murdock elővette a szócsövet. Előbb az előfedélzetre, majd a csónakfedélzetre kiáltott le: - Mindenki térjen vissza a kabinjába vagy a szalonokba! A zenekarok tovább játsszanak! Nincsen semmiféle ok a rémületre! Jéghegyet súroltunk. Ennyi történt.

Nyugalmat kérek! Nyugalmat!

Múrdock tudta, hogy hazudik. De tudta azt is, hogy így kell tennie. A gépházzal minden összeköttetés megszakadt. Ott történt tehát a baj. Senki még nem jött fel, hogy jelentse, mi az oka a gépek leállásának, a telefo-nok, a visszajelző készülék némaságának!

De azt is tudta Murdock kapitány, hogy legfeljebb percek vannak hátra, és az egész hajó sötétségbe borul.

Akkor pedig megkezdődik a legborzalmasabb valami -

a teljes káosz, egymás tiprása, öldöklése.

Alig néhány perccel ezelőtt a Titanicon a legnagyobb béke, megelégedés, derű uralkodott. Most - a borzal-mak percei következtek volna?

- Minden kézi- és biztonsági lámpát meggyújtani, minden folyosót elállni, senkit nem engedni, hogy elhagyja a helyét. Lowe, intézkedjen, hogy a csónakok indulásra készen kilendítésre kerüljenek! Minden parancs tőlem, értik, tőlem! Szivattyúkat megindítani!

A zömök, alacsony ember óriássá vált! .

Lund, ez a nyegle hadnagy, a Fenegyerek Teddy el-kényeztetett kedvence, bámulva meredt a megmosoly-gott “bálnavadászra”. Smith commodore is kezdett magára eszmélni. Az öreg ember úgy érezte: akkora si-kerekben gazdag tengerészmúlt után, amivel dicseked-hetett, mégsem illő, hogy ennyire elveszítse a fejét.

Csodálta a megvetett, lenézett, általa bizony sokra nem értékelt tiszttársát, hogy nem veszti el a fejét. Ugyanakkor irigységet is érzett, hogy ebben az emberben mennyi erő van, ő pedig még arra sem képes, hogy egyetlen intézkedést kinyögjön!

- Kérem, Lund, intézkedjen, hogy felhozzák a zub-bonyomat, a sapkámat, a kabátomat - nyögte, és odatántorgott az első tiszthez, aki éppen a szócsövet tette a helyére. - Köszönöm, Murdock, hálásan köszönöm . .

Murdock figyelembe se vette a hálálkodást.

Phillips és Bride távírászok álltak előttük.

- A telefon nem működik, Sír - lihegte Phillips.

- Adjuk le a vészjelt, Sír? - dadogta remegő száj-széllel Bride.

Smith commodore eszelősen kiáltotta: - Nem, ez lehetetlenség, hiszen még azt sem tudjuk, mi a helyzet! …. Világgá repíteni szégyenünket …

Murdock megragadta a parancsnok vállát.

- Uram, legyen eszénél! Most még működik a nagy áramfejlesztő! Most még! Igenis, le kell adni a vészjelt!

Siessenek! A Californiannak itt kell lennie a közelben!

Az a hajó még segíthet! A Carpathia se lehet messze!

Közöljék, hogy segítséget kérünk!

- Mit szól a világ, mit szól a világ …— siránkozott a parancsnok.

- És mit szól a világ, ha mindenki itt pusztul? - harsogta Murdock. - Siessenek!

Smith tehetetlenül meredt az elrohanó távírászokra.

Bruce tűnt fel a Hidon. Bruce mögött egy pohrócba göngyölt embert támogatott két tengerész.

Kormos volt az arca, kormos és véres. Haja lepörkölve, szemöldöke ugyanígy. Mezítláb volt, mintha csak most rángatták volna ki a tengerbőL

Arra a székre segítették le, amin az előbb a parancsnok ült.

Sem Smith, sem Murdock nem ismerte fel a rémalak-ban a gépterem második mérnökét, Ralph Callagant, akit, csak egyszerűen a “walesinek” neveztek az emberek.

Callagan jóképű, jókötésű, nagyszerű fickó volt: erős, mint egy díjbirkózó, derűs, mint egy, komikus színész.

Most - emberroncs volt. Összeégett, megrokkant szerencsétlenség. De talán azért, mert pompás szervezettel rendelkezett, Callagan az emberfeletti fájdalmakat jobban bírta, és képes volt arra, hogy ne ájuljon el, ne rogyjon össze.

- Orvost, orvost hívjatok! - kiáltotta valaki, amikor a kísérteties menet a Hídra ért. - Hol az orvos?!

- Ralph Callagan, Sír - jelentette Bruce kapitány.

- A gépház felső párkányán találtuk. A gépház megkö-

zelíthetetlen! Minden szolgálaton kívüli gépész ott tartózkodik, hogy mentsék az embereket!

Megdöbbent moraj támadt.

Smith felnyögött. Nem hitt a fülének.

- Megközelíthetetlen!

Murdock a mérnökhöz hajolt.

- Nézzen rám, Callagan, és feleljen: Miért álltak lE

a gépek? -

Callagan lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Sut-togott. Az első tiszt fülét a mérnök szájához tette.

- Beszéljen, Callagan …

Látszott, a nyomorult ember mennyire erőlködik, hogy beszélni tudjon. A beszívott forró levegő égethette meg a torkát.

- Nem tudom … - suttogta. - Minden ég …, be-tört a víz …, meghaltak … mind … mind …, én is meghaltam. .

Hátrahanyatlott. A két matróz alig bírta megtartani.

Callagan elájult. Lefektették a padozatra. Előkerűlt az orvos is egy egészségügyi altiszt kíséretében. Az orvos-nak is megvolt a szokott hajós-gúnyneve: Vidám Perci-nek hívták. Bezzeg most nem volt vidám doktor Percy.

- Süllyedünk? - kérdezte a tisztektől.

Valaki odaszólt a fekvő emberre hajoló orvoshoz: - Még nem, doki, de erre is sor kerül …

Murdock közben arra gondolt, hogy lemegy a géphá-

zig. Szeretett volna személyesen meggyőződni az ottani helyzetről. De tudta, ha elhagyja a Hidat, akkor nem várt dolgok történnek. Nem bízott senkiben, még leg-inkább Lightholler kapitányban és Lowe kapitányhad-nagyban, de a többiben már nem annyira, hogy a legnagyobb veszély közepette rájuk bízta volna a vezénylést.

Tudta azt is, hogy Smith commodore abban a pillanatban esztelenségeket csinál, ha magára hagyja. Az öreg ember teljesen elvesztette a fejét, a kétségbeesés és a hiúság, a csalódottság és megbánás küzd benne anélkül; hogy visz-szanyerte volna régi határozottságát, bátorságát.

Murdock már ismerte ezt az állapotot. Valamikor, fiatal tiszt korában, részese volt egy hajótragédiának. A neva bedfordi Salinas nevű teherhajó kapott léket, valójában nem is messzire innen, Labrador partjai mellett. A teherhajó kapitánya közismert nagyhangú, nagymellényű

tengerész volt, aki esküvel állította, hogy a szállitmányt és az alkalmi utasokat a leggyorsabban viszi el hajójával Baltimore-ból a távoli északra, Battle Harbourba. s amikor a hajó süllyedni kezdett, ki vesztette el elsőnek a fejét, mint a nagymellényű kapitány, aki mellőzött minden biztonsági szabályt, csak azért, hogy minél előbb érjen a végcélhoz, learatva dicsőséget, jutalmat, sikert: Pontosan úgy, mint Smith commodore.

Nem, Murdock nem vállalkozhatott arra, hogy elhagyja a Hidat, amikor percenként kellett intézkedni, dönteni.

Ha a gépház ég, ha oda betört a víz, azt jelenti, hogy a tizenhat vízmentes rekesz közül legalább három-négy beszakadt. De lehet, hogy több is! Esetleg hat vagy hét!

Nincsen az az emberi erő, de még gépi erő sem, amely a beszakadt falakat helyreállítaná, ha csak ideiglene-sen is.

A hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ezt mindnyájan tudták, amikor Murdock közölte feltevését a Hídon maradt tisztekkel, sőt Smith parancsnokkal is, aki - látva tisztje nyugalmát - kezdett magához térni.

- Nekünk most a legfőbb feladatunk, Sír - fordult Murdock a parancsnokhoz -, hogy előkészítsük a mentést, s addig tartsuk magunkat, amíg megérkeznek a se-gélyhajók. Bízom a Californíanban és a Carpathiában.

De az is lehet, hogy még több hajó van a közelünkben.

Mindenesetre Mr. Lightholler lövessen fel veszélyt közlő

rakétákat. Minden öt percben három-három piros raké-

tát lőjenek fel: Csendes az idő, és messzire látszik. Ha a Californian lezárta szikratáviróját, az őröknek ebből a távolságból észre kell venniük segélykérésünket.

Lehajolt az orvoshoz.

- Kérdezze meg, Mr. Percy, mennyien voltak a gép-házban és a kazánházban, amikor megtörtént a szerencsétlenség.

De visszafordult.

Smith parancsnok kiáltott fel.

Bruce Ismay és Thomas Anderson törtetett be a híd zárt terébe.

Ismay kapatos volt a sok ítaltól, de annyira mégsem, hogy ne tudta volna, mi történik. Anderson, a hajó tervezője, kétségbeesetten állt meg a parancsnok előtt.

- Léket kaptunk, Smith kapitány .

Murdock nem törődött velük. Megint az orvoshoz fordult.

Mit mondott?

- Azt mondta, harminc fűtő tartózkodott a kazán-házban, s legalább ugyanannyi gépész a gépteremben Murdock bólintott. Meghaltak.

- Elvesztettük a Kék Szalagot - kesergett a commodore. - Murdock kapitány szerint süllyedünk . .

- Igaz ez, kapitány?

Ismay dülledt, italos szemekkel meredt az első tisztre: Thomas Anderson a felépítmény falához támaszkodott, fejét az egyik ablakhoz nyomta. Zokogott. Egyre erő-ř

sebben rázta a sírás. Legrosszabb álmában se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.

- Nézzen ki, uram, az ajtón a kéményekre - vonta maga után Ismay-t Murdock kapitány. - Mit lát?

Ismay kinézett. Megdöbbent. És bárki felnézett az óriási kürtőkre, elrémülhetett. Füst és gőz szörnyű keveréke áradt onnan ki, bizonyságául annak, hogy a gép-házban borzalmas események történnek. A víz vette át uralrnát a gőz és a lángok felett!

Még csak éjfél múlt tíz perccel. Észre sem vették, hogy a Híd órája elütötte a tizenkettőt.

- Rettenetes - nyögte Bruce Ismay, akinél jobban senki nem szorgalmazta a Kék Szalag elhódítását a Cunard vállalattól. - Rettenetes! De hátha még sincsen nagy baj …, kérem, Mr. Murdock …

Artikulálatlan, vad hang tört be Ismay nyöszörgésébe.

- Aljas gazember! Megöllek!

Thomas Anderson, a hajó tervezője, aki eddig a híd-ház falának támaszkodott, és zokogással, sírással küsz-ködött, rávetette magát Smith commodoréra.

- Megölted a hajómat! Gyilkos, megölted! De most én öllek meg!

Vérben forgó szemekkel, habzó szájjal; dühödt, meg-sebesített, vad tigrisként csapott rá az öreg tengerészre: - Gyilkos! Gyilkos! - sivította Anderson. -

Gyilkos!

Mindez olyan gyorsan, annyira váratlanul történt; hogy idejében senki nem tudott közbelépni. Smith megingott. Maga elé tartotta mindkét karját; de Anderson rárohanását nem tudta megakadályozni. Elvágódott.

Az őrületíg elkeseredett hajótervező előbb több ütést mért a parancsnokra, majd fojtogatni kezdte.

- Meghalsz! Nem kétséges, Thomas Anderson megvalósította volna fenyegetését. De a tisztek közül Lund és Bruce megragadták a nekivadult embert, és lerángatták a commodoréról. Ismay, valamint az orvos s az egészségügyis matróz emelték fel a parancsnokot. Smith szája széle feldagadt. Homlokán felrepedt a bőr.

- Védjenek meg! - hörögte a Fenegyerek Teddy. -

Nem vagyok bűnös, nem vagyok! Ismay, ön volt az, aki állította …

- Nem állítottam semmit! - üvöltötte Bruce Ismay!

- Ön a szakember. Azt mondta, hogy baj nem érheti a hajót!

- Nem igaz! Ön követelte, hogy tegyek meg mindent, és szerezzük meg a Kék Szalagot!

Andersont erős kezek lefogva tartották. A hajótervező

rákiáltott az ügyvezető igazgatóra: - Kötélre magával is, Ismay! Kötélre, húzzátok fel emberek! Smithszel együtt fel a Híd karfájára!

Igyekezett kitépni magát. Vergődött, rúgott, csapko-dott. Anderson valósággal megőrült. Murdock lépett közbe.

- Azonnal elhagyní a Hidat! Vigyék innen az ura-kat! Doktor, vegye kezelésbe a parancsnokot! Ismay úr távozzon, nincsen itt helye! Anderson úr, térjen magá-

hoz, különben vasra veretem!

- Tíltakozom, a vállalat igazgatója vagyok! Tilta . .

- Vigyék! - üvöltötte Murdock.

Pillanatok alatt eltűnt a Hídról a hajó tervezője és az ügyvezető igazgató.

Lövések robbantak. Rakéták szálltak az égre. Lightholler jelzőmatrózai egyik piros röppentyűt engedték a másik után. Sisteregve rohantak a magasba a rakéták, majd robbanva nyíltak szét, hogy ernyő alakban száll-janak le a vízre.

A pánik a levegőben lógott.

A csónakfedélzet feljáróiriál torlódtak az emberek.

Kiabálás; sikongás, üvöltés hallatszott a hajó minden része felől. És mindezt áttörte a nyitott nagy szalon és bár zenekarainak erős, dallamos muzsikája.

Derék fickók - gondolt munkája közben Murdock a zenekarok tagjaira.

- Uraim - fordult az első tiszt a tisztekhez és a hajó-

mesterekhez. - Bruce, Lightholler; Lowe urak, továbbá egy hajómester kivételével mindenki átvesz egy-egy fedélzetsort, természetesen magukhoz véve a legénységnek azokat a tagjait, akikre nincsen szükség itt a Hídon vagy a csónakfedélzeten. Mindenki csatolja fel fegyverét! Semmiféle erőszaknak ne engedjenek! Ha kell, használják fegyverüket! És szervezzék meg az összeköttetést a Hídig, mert sor kerülhet a világítás megszünésére. Egyben, közöljék az utasokkal: segítséget kértünk, és a se-gítség útban van. Több hajó tartózkodik a közelünkben.

Siessenek!

Murdock híres volt pattogó beszédéről, ellentmondást nem tűrő hangjáról: De talán az életben nem robbantak torkán úgy a szavak, mint most. Szeme villámokat szórt, keze állandóan ökölbe szorult. Az öreg Smith mintha nem is létezett volna. Anderson ütéseitől teljesen megsemmisült. ült a széken, révetegen bámult, szó nél-kül hagyta, hogy az orvos kötözze. Valamikor odacsapott volna, ha a hajóorvos kötszert akar rácsavarni. De most Smith commodore egy csecsemőnél is tehetetlenebb lett. Egyre csak azt suttogta:

- Nem lehet …, lehetetlen …, nem lehet …

Murdock megfogta Lightholler karját.

- Kérem; intézkedjék távollétemben, Lightholler!

megyek a távírászokhoz.

Meglepődve nézett a négy kormányosra. Ezek még itt állnak? Fogják a kormányt rendületlenül, nem mozdul-nak mellőle. Holott a hajó áll, s - nem is fog elindulni Soha, soha, soha!

Siettében odaszólt Lowe kapitányhadnagynak: - Vigye magával a kormányosokat, lassan halad a csónakok felszabadítása!

Gyors léptekkel elhagyta a Híd felépítményét.

Ahogy kilépett a szabad levegőre, mély lélegzetet vett.

Az égen ragyogtak a csillagok. A Nagy Medve a feje-tetején állt, mögötte ugyanígy a Fiastyúk. Most jutott eszébe a tragikus esemény óta az otthon.

A feleség és a fiúk! Összeszorult a szíve. Talán még alusznak, vagy már felébredtek. A fiúk majd iskolába mennek, a feleség vásárolni készül. Az újságokat már kinyomtatták, de a délutání lapok már közölni fogják a Titanic drámáiát!

Megállt a Híd szabad részén. Rémület van a hajón, A csónakfedélzet hátsó részén ordítoznak az emberei.

Karok emelkednek a magasba, lökdösődnek. A csónak-mesterek felügyelete mellett a nagy kutterek és az ugyancsak nagyméretű mentőcsónakok ponyváit most rángatják le, tekerik az emelőkarokat, és rúgják ki a talp-fákat a csónakok hasa alól.

Smith nem engedte meg a mentéSgyakorlatot! Zsúfolva rohanták meg a gondolatok. Vajon Lowe intézkedett-e hogy előkerülienek a mentőövek? És mi lesz, ha sor kerül a csónakbaszállásra, amikor nincsen annyi mentőcsónak, hogy befogadjon minden embert?!

Időnként már pislákolt a villanyvilágítás. Kezdtek ki-hagyni az áramszolgáltatás battériái!

s mebdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó ferde! Jobra dől, észrevehetően. Az életben maradt gépészektől kül-dönc hozta a hírt, hogy a szivattyúk egy része még dolgozik. Szerencse, hogy a szivattyútelep központiát Anderson jóval hátrább helyezte el, mint a gépházat.

A hajó bizony veszít a stabilitásából! Tekintete ösztö-

nösen kereste a gyilkost, a jéghegyet. A kiszűrődő fényben és a jelzőrakéták tűzcsóvájában jól látszott a széles hátú, lapos szörnyeteg. Murdock számára nem okozott talányt, mi okozhatta a tragédiát. A jéghegy egy leszakadt óriásnak a maradványa. A felső része úgynevezett “szekrény”, de a víz színe alatt majdnem tízszer akkora; mint amennyi a felszínen látható, és az alsó rész tele van “sarkantyúkkal”, tépő, zúzó, hasító kiugrásokkal. Nem is annyira a jéghegy, mint sokkal inkább a sebesen ha-, ladó hajó ütődése okozta a bajt.

A Titanic is egy ilyen szekrénynek ütközött neki.

Murdock leért a csónakfedélzetre. Az itt körbefutó ga-lériát lezárták. Fegyveres őrök állták a vártát, hogy megvédjék a csónakokat az esetleges rohamtól. Egy gyerek állt hirtelen eléje. Jan volt, Jan Kovalce, a Fiókcápa.

Még jó, hogy idejében észrevette, mert már jézusmá-

riázni akart.

- Mi az, fiú, mit akarsz?!

Jan lihegett, de bátran felelte:

- Fleet úr kérdí, mit tegyen. A telefon nem műkö-

dik. Maradjon az árbocon, vagy sem?

Murdock elmosolyodott. Először a tragédia óta.

Fleet úr, ki az a Fleet úr?

Az árbocőr, uram! Lightholler úr embere.

Murdock hümmögött:

- Igaz, igaz! Láttalak. Mondd meg Fleetnek, jöjjön le, jelentkezzék a Hídon.

- Parancsára! - fordult meg Jan.

- Várj! Félsz?

- Nem, uram. Nem félek. És ön, uram?

Murdock zavarba jött.

Nem tudom. Erre még nem gondoltam. No, menj!

Még utánakiáltott: - Te is gyere vissza! Ha feltartóztat-nak, mondd meg, hogy hozzám tartozol!

- Parancsára, uram!

A gyerek hangja vidáman, jókedvüen csengett. Jan valóban nem félt. Sőt, igen érdekesnek találta az össze-

ütközést. Mit szólnak majd Bostonban a srácok?!

Csak arra nem gondolt, hogyan jut el innen Bostonba: Murdock benyitott a távírászokhoz.

Még működtek a készülékek.

Bride és Phillips verítékes arccal, ingujjban kuporgott a padocskán.

- Éjfél után vagyunk, uram - vette le a fejhallgatót Phillips, amikor a tiszt belépett -, éjfél után, és alig tudunk kapcsolást találni. Az előbb itt járt Ismay úr, és azt parancsolta, hogy ne a szokott vészjelt adjuk le, csak a szokott hívást, és ha hajó jelentkezik, ne a mentést kérjük; hanem közöljük: a gépek leálltak, kérjük, jöjjön segítségünkre.

Murdock dühbe gurult:

- Fenébe is Ismay úrral! A parancsot én adom, senki más! Aljas gazember, még annak sem hisz, amit lát!

Phillips tiltólag felemelte a kezét.

- Ne mérgelődjön, Sír! Mi azért mégse hallgatunk ismay úrra. Szünet nélkül adjuk a vészjelt!

- A Californian nem jelentkezik - szólt közbe Bride; - Kikapcsolta vevőjét, mint azt már bejelentette. Holott itt van a közelben! A Carpathia vevője működik, de wem kapcsol. Telefonközelben van. Nem lehet messzebb, mint hetven-nyolcvan mérföldnyire. Ismerem a táv-

írászt. Jó barátom: Kell, hogy éjfél után megkeressen, Megbeszéltük. De várjon csak, uram, várjon Murdock izgatottan, dobogó szívvel figyelt. Kívülről újból hallani lehetett a jelzőrakéták robbanását, sistergő

égre törő sivítását:

Bride fülére szorította a szikratávíró akkori csodáját a drótnélküli telefont, ami kisebb távolságon belül elég jól működött.

Ugyanakkor Phillips szünet nélkül kopogtatta a Marconi-készüléken világgá a vészjelt: - A Carpathia! - kiáltott fel Bride, és lenyomta a drótnélküli telefon membránkapcsolóját. - Hé, Cottam!

Halló, Cottam! Értesz? … Hallod, mit mondok?! . .

Philips, abbahagyta a kopogtatást.

Murdock, Bride füléhez hajolt.

hangokat hallott, távoli hangokat.

Halló! . . Halló! …

Igen, a Carpathia jelentkezett!

Itt Harold! … Itt Harold a Titanicról! . . Thomas Ember, barátom! azonnal forduljatok vissza! . . Vissza-fordulni! Süllyedünk!

Vékonyan, de érthetően hallatszott Thomas Cottam megdöbbent hangja.

Megbolondultál? … Berúgtál, cimbora? … Ug-ratsz?!

Ne bolondozzál! … Süllyedünk! . . Jéghegynek mentünk neki! Vissza, vissza! - lihegte Bride. - De várj, itt az első tist! Átadom! …

Murdock nem átvette, de letépte Bride füléről a fejhallgatót.

Itt Murdock első tiszt! … A Titanic léket kapott! … hej, északi szélesség 41. fok 46. perc, nyugati hosszúság, 50. fok, 20. perc! … Jelentse a parancsnoknak! Kérem, forduljanak vissza! … Visszafor-dulni! … Vissza! . . Jelentés után hívjon minket, és kö-

zölje, mennyire vannak tőlünk! . . Értette?

remegő, öbbent, riadt hang válaszolt: Jelentem uram!

- Várjon egy pillanatra! - kiáltotta Murdock a készülékbe! Adja tovább vészjelünket, de a pozíciónkat is! Gépeink leálltak. A hajó mozdulatlan! … lehet, hogy nem tudjuk működtetni a Marconit sem! . .

jöjjenek! … Jöjjenek! …

Lihegte. Ezzel a kapcsolat megszűnt.

Sikerült! Sikerült!

Jön a Carpathia! Cunard-hajó a White Star-hajó megmentésére!

- Most még az lenne a legfontosabb mondta az első

tiszt a távírászoknak -, hogy értesítsük a Californiant: Rettenetes még elképzelni is, hogy alig háromnegyed órára vagy egy órára lehet tőlünk, s nem tudunk vele összeköttetést kapni! Szünet nélkül hívják!

- Parancsára - bólintott Phillips. - Nem hittem volna, uram, hogy ez lesz a végünk!

Murdock valósággal kitántorgott.

Jön a Carpathia!

Felszínen maradnak addig?

Vagy már csak azokat menthetik meg, akik bejutnak a mentőcsónakokba?

Tudta, hogy előbb-utóbb erre kerül sor.

De ki az, aki jogosult helyet kapni a mentőcsónakokban, s mi lesz azokkal, akik nem férnek el, és a süllyedő

hajón maradnak? Mert hiába osztják ki a mentőöveket; a hideg, jeges vízben az edzett emberek sem bírják to-vább, mint negyedóra, húsz perc! …

Felért a Hídra.

Lowe kapitányhadnagyba ütközött.

- Önt keresem, Sír! - lihegte Lowe. - Csónakok kidobásra készek! Kérem a további utasítást.

- Nyugtassanak meg mindenkit. Most jövök a távíró-

szobából. A Carpathia útban van, hogy segítséget nyújt-son! Közölje, Lowe, az utasokkal és az embereinkkel.

Lowe elnyűtt, meggyötört arcán mosoly suhant át.

- Végre, Sír, jó hír! Rohanok, uram!

A Hídon annál kevésbé volt megnyugtató a helyzet.

Smith parancsnok még mindig réveteg kétségbeesé-

sébe süllyedt. Ült a vasszéken, mintha semmi más feladata sem lett volna, és akár az eszelős, egyre suttogta: - Lehetetlen … lehetetlen …

Az orvos már eltűnt, a mérnököt is elvitték.

De ott várta az elektromos készülékek, áramfejlesztők mérnöke és főmérnökmester, a gépek legfőbb parancsnoka.

Uram, jelentette a főmérnökmester -, a kazán-ház, és a gépház megszűnt működni. Csoda, hogy a kazá-

nok nem robbantak fel. A gépházba még mindig lehetetlenség bejutni. Callagant és négy gépészt mentettünk meg eddig, mások már nem lehetnek életben.

Többet már nem mondhatott. Intett a társának, az elektromosság mérnökéne.

- Sajnos uram, a mi helyzetünk sem vigasztaló. Az áramfejlesztők olajellátását nem tudjuk biztosítani.

A szivattyúk itt sem működnek. A battériákz kapacitása alig egy félórára elég, de ez is csak akkor, ha minden tizedik; tizenötödik világítótest működik. A fűtést mindenütt ki-kapcsoltattam. Végeztem. Kérem a további parancsot.

Mindkét mérnök a parancsnokra nézett.

Smith nagy nehezen felállt a székről.

Dülledezve, mint a részeg, közeledett.

- Végünk van? - nézett a mérnökökre.

mint az eszelős, aki csak azért kérdez, mert beszélni akar, és már is tovább lépett, rákönyökölt az egyik ablak párkányára és kizézett. Üveges szemekkel bámult kifelé.

A mérnökök riadtan néztek a parancsnokra, akit így még sohasem láttak.

Murdock rendelkezett:

- Kérem, hogy igyekezzenek a gépházba lejutni. Ha lehet mentsenek, mert biztosan akadnak olyanok, akik élnek. Az áramfejlesztőket tartsák üzemben. Kövessenek el mindent, hogy így történjen. Ha kell, kapcsolják ki a világítást, és csak a biztonsági fények világítsanak. In-tézkedtem, hogy akasszák ki a karbid- és a spirituszlám-pákat, és kövessenekk el önök is mindent, hogy elkerülhessük a pánikot.

- Remény van a segítségre? - kérdezte a főmérnökmester.

- Van: A Carpathia Cunard-hajó a közelünkben tartózkodik. Sikerült felszólítani, hogy forduljon meg, jöjjön a segítségünkre.

A mérnökök tisztelegtek. Egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkukat. Útban van a segítség!

- Bármi változás történik, azonnal jelentést kérek -

szólt utánuk a parancsnokhelyettes.

Mindössze két tiszt, két altiszt és hat matróz tartózkodott a Hídon. Mindenkinél fegyver volt, tiszteknél, al-tiszteknél, matrózoknál egyaránt.

A kormánykerék elhagyatva, tehetetlenül lendült erre és amarra.

A matrózok közül ketten a rakétakilövőket kezelték.

- Kétségbeejtő - gondolta Murdock -, hogy a Californian nem jelentkezik! Képtelenség, hogy ne lássák meg a rakétákat! És a Carpathia ideér időre? …

Smith révetegen könyökölt a hídház ablakán.

Lightholler jött ki a navigációs helyiségből. Hóna alatt két nagy kötet. A hajónapló és a térképek kötegei.

Letette a Híd térképasztalára.

- Biztonság okából, Sír! Nehogy itt maradjon.

Murdock elgondolkozva figyelte tiszttársát, - Gondolja, megmenthetjük?

Lightholler elmosolyodott.

- Ezeket mindenképpen. Legfeljebb mi itt maradun: Harold Bride jött fel a Hídra. Rohanva jött, mint akinek fontos közölnivalója akadt.

- A Carpathia parancsnoka üzeni, Sír, hogy a hajó megfordult, és útban van felénk. Teljes gőzzel jönnek.

Hajnalra itt lehetnek! Az Olympic ugyancsak felvette a hívójelt. Ők kora délelőttre jelzik jöttüket!

- s a Californian?

- Még nem jelentkezett,uram. A távírász emlí-

tette . .

- De a rakéták! Lehetetlenség, hogy ne lássák meg!

Murdock szája széle rángatódzott az idegességtől. Rettenetes felelősség hárult rá. Smith egyszerűen semmivel sem törődött. Csak bámult, bámészkodott és nyöszörgött, mint egy gyerek. Amikor megmondták neki, hogy jön a Carpathia, ennyit mondott:

Vigyorogva jönnek, Cunard-hajó! Szégyen ez, Murdock úr!

Könnyek potyogtak a szeméből.

Bride egy csomó papírt tartott a kezében. Mutatta.

- A szállásmesteri iroda küldte fel. Magántáviratok: Feladhatjuk?

Murdock tiltakozott.

- Nem! Erre most nincsen mód. Szünet nélkül adják a segélykérést, és vegyék a hozzánk küldött üzeneteket!

Mással ne törődjenek, Bride.

Lighthollerhez fordult.

- Helyettesítsen, Líghtholler. Bruce kapitány eltűnt.

Szeretném látni, mi van a hajó többi részén. Figyelje a hajó helyzetét. Amennyiben komolyabb bajt észlel; egymás után több fehér rakétát lövessen fel. Kell, hogy észrevegyem. Lowe hadnagyot viszem magammal. Ha Bruce kapitány visszajön, adja át a Hidat. Minden jót, Lightholler!

- Minden jót, Sír!

És Murdock kapitány elíndult:

Legalábbis ez volt a terve. Alig ért le a csónakfedélzetre, dermedten megállt. A Hídon nem érezte ennyire; de itt igen, ezen a nagy, hatalmas térségen, hogy a Titanic elcsavarodva ferdül. A hatalmas hajótest, a negyed kilométer hosszú óriás megkezdte haláltusáját. Ez a ha-láltusa nem lesz gyors, de hosszú sem. Murdock számot vetett az idővel: fél egy múlt, s a legjobb esetben egy, legfeljebb másfél óráig bírja a hajó, hogy a felszínen maradjon. De ebből a másfél órából legfeljebb egy óra jut arra, hogy létezni lehessen a hajón. A Carpathia pedig hajnalnál előbb nem érhet ide!

Tehát meg kell kezdeni a csónakbaszállást, a mentést, ami csak részben csökkenti a tragédiát. A tizenhat kutter és mentőcsónak, a négy mentőtutaj legfeljebb hét-száz-hétszázötven ember számára nyújt férőhelyet!

A többinek itt kell maradni a hajón, s várni - a gyorsan bekövetkező véget.

Murdock látta: elkövetkezett a perc, hogy intézked-jenek. A mentőcsónakokat vízre kell ereszteni, az arra kijelölteket a csónakokban elhelyezni, mert ha erre ké-

sőbb kerül sor: mindennek vége! Akkor már kitör a pánik, öldöklő harc kezdődik a helyekért, s végül egyetlen csónak sem ér partot, sem mentőhajót.

De ennek az intézkedésnek a kiadására ő nem ele-gendő: A szabályok szerint ebben az esetben a parancsnok dönt, egyedül ő.

Visszarohant, a Hídra.

Smith még ott könyökölt az ablaknál, a megdöbbenés kábulatában.

— Sír - kezdte Murdock kapitány -, azonnali jóvá-

hagyását kérem: a csónakokat vízre kell ereszteni, s az arra kijelölteket elhelyezni! A csónakoknak a legrövidebb időn belül el kell a hajótól távolodni! A megadott irány a Californian feltételezett helye, vagy a közeledő

Carpathia vonala. Várni tovább nem lehet, Sír!

A commodore ránézett az első tisztre. Elnyűtt, szenvedő tekintetéből alig-alig látszott valami értelem.

- Sír, térjen magához! Ez így nem mehet tovább. Ön a parancsnok, és ilyen helyzetben a parancsnok nem vonhatja ki magát semmiből! Az ön kötelessége a csó-

nakbaszállást irányítani!

Megragadta az öreg ember vállát. Megrázta.

- Parantsolom, Sír, érti, parancsolom - intézkedjen!

Smith kihúzta magát.

— Igen, igen, Murdock … bocsásson meg . .

– Ilyesminek itt most nincs helye! Utasítsa Lowe kapitányhadnagyot, hogy vegye át a csónakok vezénylését!

Lightholler is velük megy, hogy irányítson, rá hárul a navigálás . .

- nem megyek uram, itt maradok! . .

Lightholler mellettük állt.

- Az én helyem itt van, utolsó pillanatig!

A két tiszt farkasszemet nézett.

Smith rájuk tekintett. Egyben talán önmagába is né-

zett, mintha erőt kapott volna a két férfi tettrekészségé-

ből, bátorságából.

Kihúzta magát. Először a tragédia óta.

Semmi ellenvetést, Lightholler! Akkor tehát -

Murdock úr! . .

- Úgy gondolom, Sír, elsősorban is az időseknek, az az asszonyoknak és a gyerekeknek van a helyük a csónakokban. A D fedélzetre kell irányítani őket. Onnan tör-ténjen meg a csónakbaszállás.

Smith az egyik altiszthez fordult: - Kérem a sapká-

mat, meg a köpenyemet. - Megszorította Murdock kezét. -

Köszönöm.

A csónakfedélzetet megvilágító fényszóró pislákolni kezdett.

Elérkezett az idő. hogy a csónakokat leeresszék.

- Arrakérem Mr. Lightholler - mondta az első

tiszt, hogy a hajónaplót és a térképeket vigye magával.

Mindezt az ön gondosságára bízzuk.

Lightholler kezet nyújtott.

- Szégyelem magamat, Mr. Murdock! Nagyon szé-

gyelem, se nő, se gyerek nem vagyok.

- De szükségük van önre!

A két férfi kezet rázott.

- minden jót Mr. Lightholler.

- Minden jót Mr. Murdock!

 

8. ES O ES TITANIC!

Amikor Jan Kovalce elrobogott az első tiszt mellől, két dolognak örült nagyon. Először, hogy visszamehet az árbocra értesíteni Fleet matrózt, másodszor pedig annak hogy távoli rajongásának tárgya, Murdock kapitány felszólította arra, hogy keresse fel a Hídon. Tehát ezt is eléri még: láthatja a Hidat!

Nem volt könnyű feladat átverekedni magát az őrsége-ken, hiszen nem ismert minden tengerészt, és azok ser ismerték őt.

A csónakfedélzetről kijutott, de annál nehezebben ment visszakeveredni a raktárfedélzetre, vagyis a hajó előrészére, az árbochoz. A kijárót elzárták, s a fegyveres őrök kérlelhetetlenek voltak.

- Murdock úr első tiszt parancsát viszem! - fakadt ki Jan, amikor visszalökte az egyik fegyveres matróz. -

Az árbocőrhöz megyek!

A tengerész, nem nagy kedvvel ugyan, de nevetett.

- Beszélhetsz, fíckó! Egy szavadat sem hiszem. Miért nem mégy vissza a szüleidhez?!

Jan dulakodni kezdett.

- Engedjen. engedjen! Fleet úr vár, értse meg! Fleet úr a barátom!

-

Ki tudja, mint végződött volna ez a párvíadal, ha nen bukkan fel maga Fleet, aki kezdte már únni a hiábavaló várakozást.

- Hé, Fiókcápa, mi van veled, miért nem jöttél?

Jan dühösen kiáltotta:

- Nem ereszt ez a vörös képű! Nem hiszi, hogy parancsot hoztam.

Fleet a fiú vállára tette hatalmas tenyerét.

- Halljam a parancsot, Fiókcápa!

- Murdock kapitány üzeni: hagyja ott a helyét, és jelentkezzen velem együtt a Hídon!

- Veled együtt? - hüledezett Fleet.

- Bizony így, Fleet úr!

- Hát akkor gyerünk - intett a jelzőmatróz. - De előbb lemegyünk a kojéba, Fiókcápa, mert gyanakszom, hogy utoljára látom a fekhelyemet. Te pedig, cimbora -

fordult a fedélzeti őrhöz -, máskor válogassad meg, kit tartóztatsz fel. Ez a legényke a legjobb barátaim közé tartozik.

Sietve megindultak a folyosón, hogy lejussanak a fő-

fedélzet alatti harmadik fedélzetsorra.

Jan most látta igazában, mi történik a Titanicon.

Most eszmélt rá, hogy valami igen nagy baj lehet, valami szörnyűséges esemény történik. Riadt, kétségbeesett emberek állták el a folyosókat. Voltak, akik felöltözve várták a bekövetkezendőket, voltak, akik magukra kapott mindenféle öltözékben remegve lapultak a folyosó falához. A legtöbben táskákat, kabát- és takarótömegeket, mindenféle csomagot őriztek, nyalá-

boltak, vagy azokra telepedve értetlenül, megdöbbenve várakoztak. Akadtak többen, akik egyik helyről a másikra bőröndöket cipeltek, nők hatalmas kalapdo-bozaikat, gyerekek a játékaikat féltették, óvták. Lassan; különös módon igen lassan kezdett csak úrrá lenni a rémület. Ha elment előttük egy-egy tengerésztiszt vagy altiszt, matróz, megrohanták, kérdéseikkel faggatták: Fleet is így járt. Alig tudtak Jannal továbbjutni az al-sóbb folyosókon, lépcsőlejárók téresebb helyein.

A rémület alulról terjedt felfelé.

Előbb a fedélköz, a harmadik osztály utasai döbben-tek rá arra, hogy a hajó szörnyű veszedelemben van!

- Tengerész úr fogta meg egy idős asszony Fleet posztózubbonyát. - Tengerész úr, mi lesz velünk?

Nézze, a lányom, két unokám van velem. A férfiak, odaát várnak! Mi lesz velünk?

Fleet megállt egy perc-cre.

Nyers, egyszerű szívében a megértés kalapált.

- Mí lenne, asszonyom, mi lenne? Viszontlátják a férfiakat. Ezt én mondom, John Fleet, aki már megéltem egy-két hajóhaváríát! Fel a fejjel, asszonyom! Níncs ok a félelemre!

S tovább rohantak. Amikor leértek a H fedélzetre, Fleet megállt.

- Te, fiókcápa, erről van valamerre a kabinod?

- Erre, a harmincötös. A szállásmestereké a tizen-

ötös.

- Hát akkor, Fiókcápa, azt ajánlanám, keresd meg a kabint, szedd össze, amit nagyon szívelsz, és utána uzsgyi, utánam! Várlak a kojéban!

Jan csodálkozott.

- Az előbb azt mondta a néninek - Lárifári, Fiókcápa, mondtam, mondtam! Neked

meg ezt mondom: ami kedves, vedd magadhoz!

igyekezz!

Fleet továbbsietett.

Jan megállt.

Egy szobapincér rohant el mellette, és üvöltött: - Emberek! Hé, emberek! Jön a Carpathia! Jön a Carpathia! A Hídról kiabálják! Jön!

És végigszállt a kiáltás:

- Jön a Carpathia! Jön a Carpathia!

Többen sírva fakadtak. A segítség híre feloldotta az elfojtott rémületet. Itt lenn, a H fedélzeten, sűrű félhomály volt. A gépházból feltóduló füst és gőz átvette az uralmát.

A szállásmester irodája előtt olyan nagy csoport gyü-

lekezett, hogy elzárta a folyosót.

- Ha a Hídról jelentik, hogy jön a segítség, akkor valóban jön! - kiabálta a csoportnak a kövér szállásmester. - Nyugodjanak meg, így van!

- Miért nem engedik le a mentőcsónakokat?! -

ordította egy hang. - Hátha nem ér ide a mentőhajó?

- És talán nem is igaz egy szó sem, hogy jön a Carpathia!

- Menjen küldöttség a parancsnokhoz! Követeljük; hogy eresszék le a mentőcsónakokat!

A szállásmester dühödten kiabálta:

- Oszoljanak szét! A Titanic nem süllyedhet el! ezért nem eresztik vízre a csónakokat! Nem süllyedhet el!

Értsék meg - nem, nem, nem!

A derék ember valósággal elkékült igyekezetében; hogy megértesse magát a lázadó, rémüldőző utasokkal.

Igen, igen, így volt és nem másként: a hajószemélyzet nagy része szentül hitte, hogy a Titanicot a reke-szek minden katasztrófától megvédik. Ezt írták az újsá-

gok, ezt hirdették a White Star prospektusai, ezt hangóztatták a szakemberek. Ezt hirdette maga Smith commodore, Bruce Ismay, a tervező Thomas Anderson, a legtöbb tiszt. És mivel az első osztályú utasok a nap különböző részeiben találkoztak a hajó főembereivel, ugyanígy a másodosztályúak is; érthető, hogy nem mese, hanem valóság volt, amit később annyit emlegettek: a táncteremben, a bárban, az étteremben szólt a zene, folyt a pezsgő, az ital, hangos volt a jókedv.

Maga Astor ezredes, a “milliomos szállítmány” jelentős hangadója volt az, aki a bárba visszatántorgó Bruce Ismay-t így nyugtatta:

- Csodálkozom, uram, hogy ennyire kishitű! Ha ott lett volna velem Cubában, mosolyogna az ilyen kalan-don! Fel a fejjel, uraim, igyunk! Nem a mi feladatunk hogy megmentsük a hajót. A mi feladatunk, hogy vidá-

man várjuk a segítséget.

Amikor pedig Lund hadnagy beszólt a bárba, vidá-

man, jókedvűen, hogy a Carpathia Cunard-gőzös útba van a Titanic megsegítésére, Astor ezredes magasra emelte poharát.

- Éljen! Tudtam, hogy a segítség nem késhet sokáig Cubában is így volt. Egyszer körülkerítettek azok a nig-gerek! Hittem, hogy segítséget küld az én Roosevel Teddy barátom. És nem tévedtem. Most sem. Éljen!

És amikor Jan, átküzdötte magát a lábak, hasak, hátak között, a hajó különböző részeiből hallotta a kiáltást: - Jön a Carpathia! Jön a segítség!

Így azután nem sok értelmét látta annak, hogy össze-szedje cókmókjából a neki kedves holmit. Fleet úr jót akart, és ha már jót akart, legyen igaza. Ne mondja, hogy Jan Kovalce nem jó tengerész. Mert amikor még mit se sejtve kinézett az árbockosárból, örülve, hogy itt legalább imbolygást is érez, Fleet megjegyezte: - Tengerésznek való vagy, Fiókcápa! Az isten is annak teremtett!

Jan rettentő büszke volt erre a dicséretre. Egy igazi; valódi tengerészaltiszt megdicsérte!

A kabinban nem tartózkodott senki. Az a három úri-ember, aki Jan hálótársa volt, java idejét a fedélközi bárban töltötte. Talán most is ott iszogattak. Mind a hárman hollandusok voltak, gyémántkereskedők. Jan szerint inkább zöldség-kereskedőknek néztek ki. Maine Reid Emilio

Salgari és Jules Verne gyémántkereskedői nem ilyen pohos, kedélyes, finom kezű urak, hanem marcona; pipás, szikár képű, rideg szívű alakok. És mégis azok voltak: puritán, harmadik osztályon utazó, kakaót és sört ivó gazdag emberek. Még a kezükön sem volt egyetlen gyémántgyűrű sem, holott ez ellentmondott minden szabálynak, legalábbis az olvasmányokban leírt szabályok-nak, ahol az ilyesféle emberek nemcsak gyűrűk tömegét húzzák az ujjaikra, hanem fülbevalókat is hordanak!

Így azután nem alakult ki semmiféle különösebb kapcsolat Jan és a gyémántkereskedők között. Ök tudomá-

sul vették igaz, nagyon kedvesen, hollandushoz méltó derűvel, hogy egy magányos gyerek az útitársuk; Jan is tudomásul vette, hogy a sors nem túl kegyesen bánt vele, se oroszlánvadászokkal, se kalandra induló katonákkal, se afrikai, dél-amerikai, sarkvidéki expedíciók hőseivel nem hozta össze a közös kabinban.

Holott a prágai nagyapa éppen ilyesfélével biztatta.

Meglátod, Jan, nagyszerű dolog lesz ám kabintár-saiddal esténként, elbeszélgetni! Biztosan rendkívüli emberekkel kerülsz össze. Az olyan hajón, mint a Titanic; nem utaznak mindenféle népek!

Jan, körülnézett a kabinban.

Éjszaka volt.

Igen gyengén világítottak a kabinlámpák. Egy volt a mennyezeten, kettő a két oldalfalon az emeletes ágyak előtt. Az egyik emeletes ágy Jané volt. A négy igen kes-kenyszekrény közül az egyik ugyancsak neki jutott.

Itt tartotta bőröndjét, az úgynevezett nagymama-táskát, amit szégyenkezve hozott el az útra édesanyja parancsára.

- Sok fér bele, elviszed, fiam. - mondta anyu: Igaza volt. Nagyapáék megrakták mindenfélével a lá-

dikó alakú táskát. Sok könyvet kapott, köztük a kedvenceit, a “Kétévi vakáció”-t, a “Nemo kapitány”-t, Salga-ritól a “Kékhegyek kincsé”-t, Stevenson “Kincses sziget”-ét, több doboz ólomkatonát. zöld tollas császárva-dászokat, kék dolmányos deutschmeistereket, magyar huszárokat, amilyeneket Amerikában legfeljebb álmuk-ban láthatnak a gyerekek. Hozott magával egy réztokos iránytűt, egy pompás légpisztolyt, egy igazi zsebórát, továbbá lepkegyűjtő felszerelést, meg hát mindenféle kincset, amire egy›y vérbeli fiúnak feltétlenül szügsége van, hogy széppé tegye az életét.

Most mindezt vegye magához?

Ha igaz, hogy jön a Carpathia, akkor minek cipeljen annyifélét? Jan tétovázott. Végül is úgy döntött, hogy az iránytűt és az órát feltétlenül zsebre vágja. Bármi tör-ténik, netán ismeretlen partra kerül, egyedül vagy má-

sokkal, erre a kettőre feltétlenül szüksége lesz. Zsebre tette a noteszét is, ami ugyancsak a nagyapa ajándékai közé tartozott. Ebből is látszik, hogy a nagyapa gondos körültekintő ember volt.

- Mindennap írd be utad élményeit - oktatta nagyapa. - Valamikor én is így tettem. Szüleim bol-dogok voltak, amikor olvasták. így nem felejtődik el semmi, hanem öregségedre is megmarad. Majd elolvas-hatják a gyerekeid, az unokáid.

Ez az utóbbi nem nyugtalanította különösebben Jant De a naplónak örült. Bele is írt mindenfélét, amit fon-tosnak tartott. Íme: “Nem igaz, ha valaki gyerek, nem utazhat egyedül. Mindig akadnak felnőttek, akik segítik Különösen a tengerészek ilyenek. Ha felnőtt leszek és tengerész, én is segítem az egyedül utazó gyerekeket.

“Megismertem Murdock kapitányt. Azt hittem, bekapja a fejemet. Nem kapta be. De azt elhiszem róla, hogy jó néhány bálnát megölt már, és sok garázda tengerészt le-

ütött. Döntöttem, ha tengerész leszek, bálnavadászhajóra szegődöm el. “Finom ebédet kaptam az étkezőben.

Utána Fleet úr jóvoltából a matrózszállás étkezőjében voltam. Mócsingos húst ehettem, aminél finomabbat el se tudok képzelni. Nálunk, odahaza, anyu soha, nem ké-

szít mócsingos húst. Ha hazaérek, megkérem, ilyet csináljon.”

A tollas szöget kilövő iégpisztolyt is szerette volna magához venni. Hasznos szerszámnak tartotta arra az esetre, ha védehezni kell, vagy megmenteni valakit. rab-lók vagy ilyesfélék markából. De a pisztoly nagy volt és otromba, éppen a légtartálya miatt. És nehéz,ůüz, mint egy elefántpuska. így a légpisztoly a nagymama-táskában maradt, helyette a vadásztőrt vette magához, amit szintén a nagyapa adott, de nem Jan, hanem Jan apja szá-

mára, akinek kedvenc szórakozása a vadászat volt. A tőrt felcsatolta a nadrágszíjra, és ezzel úgy érezte, hogy minden legfontosabbat magához vett.

A könyvekkel kapcsolatban nem tudott dönteni, bízott a Carpathiában.

Mennyi idő telt el, amíg Jan a kabinban tartózkodott?

Nem sok.

És mégis, egyszeriben megváltozott minden, ahogy ki-lépett a kabinból.

- Hé, fiú, fel a D fedélzetre! Fel, Fel!

Jan hüledezve megállt. Erős kéz markolta meg a vállát: Ripacsos képű, idős tengerész volt. Nem éppen barát-ságtalan, de rokonszenvesnek sem mondható.

Nem messze tőlük a szállásmester kiabált: - Sajnálom, a parancsnok így intézkedett! Nők és gyerekek ülnek elsőnek a mentőcsónakba!

Egy férfi magából kikelve ordította: - Nem képzelik; hogy megválok a családomtól! Kö-

vetelem, hogy helyet adjanak a csónakban!

Jan is tiltakozott:

- Kérem, én Fleet úr után megyek! Meg az első tiszt hez, Murdock úrhoz. Én ugyanis Murdock úr rokona vagyok! Kérem, engedjen el!

Mert a ripacsos képű Jant megmarkolva tartotta, aminek feltehetőleg oka volt. Jan egyre azon mesterkedet hogy kiszabadítsa magát.

- Az ördögbe is, fickó, oda mégy, ahová mondom Nekem ez a parancsom. Akár rokona vagy az első tisztnek, akár nem, nem érdekel! Felmégy a D fedélzetre még akkor is, ha az ördög öreganyjának a kedvence vagy!

Hé, Mike, vedd gondjaidba a gyereket!

Ekkor látta meg Jan, hogy a rípacsos képű nem egyedül intézkedik. Hét-nyolc tengerész nagyobb csoportot terelt a keskeny folyosón. Gyerekek, asszonyok voltak férfiak nélkül. A Mike nevű jóval fiatalabb volt, mint a ragyás képű, de legalább annyira erélyes. Elkapta Jan csuklóját, magához húzta.

- Velünk jössz, kölyök! Nincs duma! Előre, hölgyek előre!

És vasmarokkal fogta Jant, mintha az apja lett volna aki félti fia életét.

- Engedjen el, nincs joga, hogy így bánjon velem!

- Kuss! Felfelé! Gyerünk, hölgyek, gyerünk!

Jan megdöbbent, kétségbeesett.

- Fleet úr, hol van? Fleet úr!

Hogyan is hallotta volna meg Fleet Jan kiabálását?’

Sokan voltak ezekben a percekben, vagy inkább: ezek-től a percektől kezdve, akik kiabáltak. Asszonyok tilta-koztak, hogy elválasszák férjüktől, férjek, hogy így tegyenek feleségükkel. Öregek, nők, férfiak kiabáltak; sírtak, zokogtak, hogy búcsút kell mondani felnőtt fiaik-nak. Gyerekek üvöltöttek, amikor meghallották, hogy az apu nem mehet velük, hogy apu ezen a nyavalyás, süllyedő hajón marad.

Szívszaggató jelenetek tanúi voltak azok a tengeré-

szek, akiket azzal bíztak meg, hogy kabinsorról kabin-sorra haladva, minden kajütbe betekintve, eleget tegyenek a parancsnak.

Vajon helyesen cselekedett Murdock kapitány; amikor Smith parancsnoknak azt a tanácsot adta, hogy az idősek, az asszonyok és a gyerekek kerüljenek a mentőcsónakokba? Feltétlenül helyesen. 1309 utas, felnőtt és gyerek tartózkodott a Titanicon; továbbá 898-an mint személyzet. Az utóbbi - mai szemnek - elképesztően nagy lét-szám. De hát a gépházhoz és a kazánházhoz több mint százötven gépész és fűtő tartozott. A kabinszemélyzet létszáma több volt kétszáznál. Négy zenekara volt az óriás hajónak, rengeteg pincér, takarító, szakács, közel negyven műszaki ember, s végül sok tengerész - fedélzeti szolgálatos - egészítette ki a létszámot.

A csónakokban pedig - mint azt Murdock átgondolta - hétszáz, hétszázötven embernél többet valóban nem lehet elhelyezni. Egy-egy kutterben hat-nyolc pár jó markú evezős és egy kormányos fér el, a többi hely az utasoknak jut. A nagy mentőcsónakokban ugyanennyi személyzetre van szükség, de a férőhely valamivel több: Amikor elhangzott a parancs, hogy a csónakokat tartóikról le kell engedni a D fedélzetig, a mentésre kijelölteket pedig a D fedélzetre terelni, sok idő nem jutott a végrehajtásra. Murdock tudta, mit akar elérni Smith parancsnok beállításával. Egyrészt az utasoknak látni kell, hogy a parancsnok intézkedik, és nem valaki más a tisztek közüL Egy parancsnoknak mindig nagy a tekintélye. Ha az utasok azt látják, hogy a parancsnok elvesztette a fejét, akkor könnyebben következik be minden hajótragédia legfélelmetesebb ellensége, a pánik: A pánik nemcsak az utasokat foghatja el, de ami még mindennél rosszabb, magukat a tengerészeket is. Amikor néhány évvel ezelőtt a Bourgogne francia nagy utasszál-lítót egy összeütközés következtében halálos seb érte a parancsnok és a tísztek hibájából, a süllyedő hajót első-

sorban a tengerészek akarták elhagyni, nem törődve az utasokkal. Baltákkal, evezőkkel, fejszékkel küzdöttek a nekivadult hajósok a kétségbeesett, agyonrémült utasok kal, akiket egyszerre két ellenség támadt meg: a süllyedő

hajó és a hajó állattá vált tengerészeí! Több mint hét-száz utas lelte halálát - alig néhány száz méterre a mentőhajótól!

Murdock erre gondolt, s elsősorban ezért ragaszkodott Smith commodore személyes irányításához.

- Legyen, Sír erélyes, kemény és kérlelhetetlen! -

buzdította az első tiszt öreg parancsnokát. - Ha kell; lövessen azokra, akik nem teljesítik parancsait.

- Kérem, Murdock úr - nyögte Smith Commodore - de, legyen mellettem!

- Ha jut idő rá, ott leszek, uram!

- És mi lesz az első osztályú utasokkal?

Murdock csodálkozva mondta:

- Ilyen esetben, Sír, csak utasok vannak! Éppen úgy vonatkozik rájuk az ön parancsa, mint bárkire!

Ez a beszélgetés a csónakfedélzeten történt. Még vilá-

gítottak a fények, amit csodába illőnek kell mondani.

Lowe és Lightholler irányította a csónakok leszállí-

tását. Sietni kellett. Egy ilyen óriás, mint a Titanic, ha megdől, a csónakok leeresztése nagy gondot, majd meg-oldhatatlan feladatot jelent. Mivel a halálos seb a Titanicot jobb oldalán érte, érthető, hogy a dőlés is - egy-gyenlőre még lassan - egyre inkább jobbra történt. Ebben az esetben a leeresztett csónakok jobbra kilendülnek.

Ugyanakkor a tulsó oldalon, vagyis a hajó bal oldalán ha a dőlés már nagyfokú, a csónakok ellenkezőleg - a hajó oldalfalán szánkáznának lefelé, vagy beleakadná-

nak a fedélzetsorok kiemelkedő alkatrészeibe.

Az sem volt lehetséges, hogy a beszállásra akkor ke-rüljön sor, amikor a csónakok a vízen vannak. Ennyi riadt, kétségbeesett embert, asszonyt, időst, gyereket a rendes csónaklétrán nem küldhettek vagy vihettek le a tengeren imbolygó, lebegő csónakokba.

Egy megoldás maradt: a tizenhat kuttert és mentő-

bárkát leereszteni a D fedélzetig, ott mindenkit beszálli-tani, majd továbbengedni a tenger szintjére.

- Bruce kapitány lesz szíves a leeresztést irányítani - tanácsolta Smith commodorénak Murdock. - Ha a kutterek már a D fedélzetnél lesznek, akkor a hajón ma-radtakból nagyobb csoportot vezényelünk ide a csónak-darukhoz, hogy megtartsák a köteleket. Kérem, Sír, menjen le a D fedélzetre! Majd követern. Vigyen magával annyi tisztet, amennyire szüksége lesz, altisztet is.

Ezzel Murdock elfordult.

Valamit mormogott a commodore, majd elindult.

Bruce kapitány átvette a megbizatást. Feszesen tisztelgett Murdock előtt. A tragédia csodát tett. Bruce rá-

döbbent arra: egyvalaki van közöttük, akiben megbízhatnak, aki a legnyugodtabb, legáttekintőbb - az első

tiszt.

A csónakdarukat kifordították.

Kiáltások hallatszottak:

- Csigasort feszítsd! Kampókra ügyelj! csó-

nakszemélyzet beszállni!

A jobb oldali csónaksornál Love állt, a bal oldalinál Lightholler.

Murdock hirtelen figyelni kezdett.

- Gazember! - morogta, és rohanni kezdett a má-

sodik kémény felé, ahol egy csónakot már leereszteni készültek.

Megállj! Hé, megállj!

A csillagok élesen világítottak. Elmúlt egy óra, éjfél után egy óra!

A hold oldalt, leszállásra készen, ezüstben szikrázott: Aki attól félt, hogy kialszik a világítás, örömmel láthatta az égi éjszakák legnagyobb lámpását.

- Megállni!

A steuerbord, vagyis a jobb oldal negyedik kutterja várt a kilendítésre. Ez a kutter és a mögötte levő a csó-

nakfedélzet kürtői, szellőzőtetői, valamint a sétánypalánk miatt több helyről alig volt látható.

De Murdock éles szeme mégis olyasmit vett észre, ami felbőszítette.

- Lowe, ide hozzám!

Harold Lowe éppen a Híd mögötti csónakot ellen-

őrizte. A mentőcsónakok akkor kerülhettek kilendítésre ha a vezénylő tiszt megállapította az evezők, a csáklyák létszámát, az ivóvíztartályok, az élelem, a kötszerek, a mentőövek hiánytalanságát.

A negyedik kutter tizenkét evezőse már beszállt a csó-

nakba. A csónakdaruk kifelé fordultak, amikor Murdock odaért.

- Maga mit keres itten?!

A kormánypadon Harry Lund hadnagy ült, de nem a megszokott formasapkában, hanem egyszerű lapos le-génységi sapkával a fején, felhajtott köpenygallérral összegörnyedve.

- Kifelé!

Lund, akit csak így emlegettek a tisztek között: a Szépfiú, elkeseredett arccal kimászott a csónakból belekapaszkodott a daruba, és a fedélzetre ugrott.

- Azt kérdeztem, hogyan került ide!

Lund idegesen, rángatódzó szájszéllel válaszolta: - A parancsnok engedélyével, uram!

Murdock Lowe kapitányhadnagyhoz fordult.

- Tud erről, Lowe?

- Nem tudok.

- Ki ennek a kutternek a kormányosa?

A leeresztők csoportjából. előlépett egy csónakmester.

- Hogy merte elhagyni a helyét?

A csónakmester szabadkozott:

- Nem hagytam el én, uram, dehogyis hagytam!

A hadnagy úr egyszerűen kiparancsolt, mondván, hogy ő lesz a kórmányos! Még azt is mondta, hogy Lowe úr rendelte így.

Murdock szeme szikrázott:

- A parancsnok rendelte, Lowe úr rendelte! Én meg azt mondom, Harry Lund úr, hogy maga hazudik! Hazudik gyáván, aljasul! Menekülni akar a hajóról, mint a patkányok!

A Szépfiú nevetni kezdett Gúnyosan: - Igenis, menekülni, ha tudni akarja! Nem vagyok bolond, hogy itt maradjak ezen az ócska tragacson!

A csónakban ülő tengerészek, akik feltartott evezőkkel várták a leeresztést, a daruknál álló, csigasoros köte-lekbe kapaszkodó szolgálatosok - bár mennyire is tragikus volt a helyzet - elvigyorodtak.

Murdock keze előrelendült, szabályosan, villámgyors horogütéssel.

Lund hátravágódott. A magasba ugrott, hanyatt esett.

A Szépfiú, Smith commodore kedvence; a hajószalonok dédelgetett tisztecskéje, általános örömujjongás kö-

zepette, elvágódott a fedélzeten. Az a sok marcona, ke-ménykötésű, vihart megért ember, aki látta ezt a jelenetet, örült a látványnak. Melyik vérbeli tengerész az, aki elbirja a kikent-kifent tisztecskéket, az “egyenruha-jankókat”, mint amilyen a fölényes, nagyképű Harry Lund hadnagy is volt?!

- Folytassák, Lowe - intett Murdock kapitány. -

Maga pedig, Lund, azonnal feláll, és lekotródik a D fe-délzetre! Ott jelentkezik a parancsnoknál. De azt ajánlom, kerítse elő a sapkáját!

Mielőtt elhagyta a csónakfedélzetet, hogy ő is lemen-jen a D fedélzetre, előbb benézett a távírászokhoz.

Phillips és Bride rendületlenül figyelték a vevőkészülé-

ket; és időnként bekapcsolták az adást; hogy öszeköttetést teremtsenek a közelben levő, de teljesen elnémult Californiannal és a Carpathiával, esetleg a többi ha-jóval is.

- A helyzet változatlan, uram - jelentette Phillips.

- A Californian még mindig kikapcsolva tartja a mar-conit. A Carpathia teljes gőzzel közeledik.

- Vállalva a jégveszélyt - tette hozzá Bride. - Cottam barátom megmondta, hogy így rendelte Rostron kapitány: teljes gőzzel a Titanic megsegítésére!

- A Race-fok többször jelentkezett. Továbbadták a hí-

vásunkat. KözelEdik az Olympic, a Virginian, a Baltic jelentette még Phillips.

Murdock felsóhajtott: az Olympic! Hej, az Olympic!

Miért is vezényelték el, amikor oly megelégedetten szolgált ott?

- Nem óhajt az Olympickal beszélni, Sír? - kérdezte Phillips.

- Nem! Erre most nincsen idő. Ha fontos hírt ka-punk, ha a Californian jelentkezik, aminél jobbat elképzelni sem tudok, megtalálnak a D fedélzeten. Mindenesetre tudassák a Carpathiával, hogy a mentőcsónakokat vízre eresztjük, főleg nők és gyerekek, idősek kapnak helyet bennük. Utána kiosztjuk a mentőöveket és mentőmellényeket azok között, akik itt maradnak!

A három férfi egymásra nézett. Mind a hárman egyre gondoltak: ha a csónakok elmennek, már csak a mentő

övekben bízhatnak? Murdock biccentett.

- Jó munkát!

A távírászok utána néztek.

Amikor a csónakfedélzet közepére ért, már csak egy kuttert látott. Líghtholler lépett át a korláton, és telepedett le a kormánypadra.

- Vigyázz! Engedd! - kiáltotta Bruce kapitány.

Az utolsó kutter is eltűnt a Titanic csónakfedélzetéről.

A csónakdaruknál tizes, tizenötös csoportok engedték lassan a csigasorral megerősített tartóköteleket.

- Vígyázz! Vigyázz! Lassan! Óvatosan! Murdock rohanni kezdett. Le a D fedélzetre, segíteni a parancsnoknak, nehogy baj történjen. Rohantában megnyitotta a derekára csatolt revolvertáskát. A lejáró-

nál odaszólt két emberének, Owens és Jenkins kormá-

nyosoknak, akik több társukkal együtt arra ügyeltek, nehogy illetéktelenek kerüljenek a csónakfedélzetre vagy a Hídra,

- Velem jönnek, Jenkins! Töltsék élesre a revolvert!

- Már megtettük - mondta Jenkins, - nincsen en-nél különb kerítés, uram!

A D fedélzeten riasztó látvány fogadta a parancsnok-helyettest.

A nagy előtér, a nyitott sétagaléria, a belső folyosók zsúfolva ríadt, kétségbeesett utasokkal, orclító, bömbölő, fegyelmet kérő hajószemélyzettel, síró gyerekekkel, akiket álmukból riasztottak fel, és akik sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy nincsen ágy, fekhely, hogy állni vagy kuporogni kell, hogy szünet nélkül lökték; rángatták, tiporták őket.

A sétagaléria korlátja előtt, mintha csak a víz színén lebegtek volna, lógtak a mentőcsónakok. Evezőkkel, csáklyákkal tartották vissza azokat a férfiakat, akiket a kutterek nem vehettek fel.

Az öreg, meggyötört commodore a lépcsőnél állt, em-bergyűrűbe fogva.

Nem rendelkezett, de kért, könyörgött.

- Nyugalom, hölgyeim, uraim, nyugalom!

A teniszbajnok és társa, a rugbybajnok, éppen azon mesterkedett, hogy bemászik az egyik kutterbe.

Smith mellett egy férfi ágált, kiabált.

Murdock felismerte: Bruce Ismay volt, az ügyvezető

igazgató, a Titanic rossz szelleme.

- Előbb az első osztály utazik! Előbb az első osztály utasai! Kérem, commodore, szoríttassa hátra a törneget!

Murdock felállt egy ládára, amiben a tartalék lámpá-

kat tartották. Szócső volt a kezében, úgy rendelkezett.

- A parancsnok rendeletére: azonnal hagyják el a férfiak a D fedélzetet! Ha valaki nem engedelmeskedik, fegyvert használunk!

Nyomaték kedvéért előrántotta revolverét, és a tenger felé lőtt.

- Nők, gyerekek, idősek itt maradnak! Gyerünk, gyerünk, nincs időnk!

Még kétszer a levegőbe lőtt.

Három revolverlövés volt, nem több.

Megdöbbent csend fogadta a kapitány közbelépését.

A szócső, amit az egyik tiszt kezéből rántott ki, jó se-gítséget nyújtott.

- Akik az asszonyok, a gyerekek, az öregek elől akarják elvenni a helyet, nem férfiak! - kiáltotta a szócsőbe!

- Tengerészek, bajtársaim, álljatok mellém! A Carpathia közeledik. Nekünk be kell várni! De a nők és gyerekek nem várhatnak! Rajta, beszállni!

Ezzel ő mutatott megint példát. Elkapta Bobby Bher a tenisz világbajnokát és Perciwallt, a rugbybajnokot.

A két híresség csak azt érezte, hogy repül hátrafelé. majd még hátrább. Murdock fellépésére egyre több férfiú állt a tengerészek mellé. Apák, akik megértették, hogy a dühös, vad kinézésű kapitány jót akar, lelkesedve szorították hátrább; egyre hátrább az ellenkezőket. Ugyanakkor előresegítették, a sétafolyosó szűk terére, a hát-térben levő, ablakokba szorult, lépcsőknél megrekedt nőket, gyerekeket.

Ölelések, csókok következtek - sok esetben az utólsó ölelések csókok.

- Isten veled, Rosemari! Vigyázzatok a CSOnakban!

- Vigyázzatok a gyerekekre!

- Isten veled, Henry! - New Jork-ban találkozunk!

- Vegyétek fel a mentőövet!

- John, a kislány babája a kabinban maradt! Vedd magadhoz!

Igen, ilyen kiáltás is elhangzott. Holott nemcsak egY

házaspár kislányának a babája maradt a kabinban, hanem sok száz, ezer bőrönd, táska, csomag, hajókoffer, mindenféle érték ládája és ládikája is. Mindenki éppen csak annyit vihetett magával, amit felvett. Kivéve a gyerekeket: számukra a mamák pokrócot, plédet, élelmet is magukhoz vehettek.

De más minden tiltva volt. A lehető legnagyobb, utas-létszámmal terhelték a kuttereket. Ezért is nem volt szabad csomagokat az utasoknak magukhoz venni.

A búcsú minden esetben fájdalmas, kétségbeejtő, megdöbbentő volt. Maga a látvány félelmetes hatásával le-nyűgözte, megriasztotta azokat, akik a hajón maradtak, de azokat is, akik már a csónakokban ültek.

Az imbolygó trágereken lengő csónakok, a vezényszavak, a rendelkezések, a fokozódó félhomály, a fénysorok kialvása, gyereksírás, búcsúkiáltások mind hozzájárul-tak ahhoz, hogy megdöbbentse még azokat is, akik -

mint az evezősök - nem hagytak senkit a süllyedő

hajón.

- Isten veletek! Vigyázzatok!

- Hé, csónakfedélzet! Kuttereket eresszétek! Eresz-szétek!

A hajógépek némán álltak. A mélyből egyre nagyobb erővel lehetett hallani a bugyborékoló víz betörését!

Egy tiszt kétségbeesetten jelentette Smith commodo-ů rénak:

- Egymás után roppannak, Sír, a válaszfalak!

De a commodore nem hallott semmit. A commodore csak nézett, a csónakokra meredt üveges szemekkel, vég-sőkig elkeseredve. Ez lett a Kék Szalag elnyerésének vége! A D fedélzet pereme mellett állt, két leeresztésre váró kutter között. És tisztelgett. Sapkája ellenzőjéhez tartotta reszkető ujjait. Szeméből könnyek hulltak.

Akik a közelében álltak, hallották, hogy egyre mor-mogja:

- Bocsássatok meg, bocsássatok meg!

Ugyanakkor Murdock kapitány mindent elkövetett, hogy se nő, se gyerek ne maradjon a halálra ítélt hajón.

s küzdött azokkal, akik életüket akarták menteni.

Tudta; hogy vannak becsületes, kemény férfiak, akik nem is kísérlik meg, hogy helyet szoritsanak maguknak a csónakokban. Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde, az egész idő alatt a bárban ült, nyugodtan várta az elkövetkezőket.

- Ön az elnök szárnysegéde - mondták neki -, kö-

vetelje, hogy csónakba szállhasson!

- Nem - mondta Butt -, katona vagyok, és tudom; mi a kötelességem!

Stead, a híres Nobel-díjas békeapostol, feleségét be-segítette az egyik csónakba, utána búcsút intett a távo-zónak, és visszatért a nagy szalonba.

- Illik, hogy nyugodtan bevárjuk a Carpathiát! -

hangoztatta.

Igen, voltak hősök is az utasok között. Nagyon sokan.

A jó példa mindig hat, különösen a bátrak példája. De , akadtak mások is, gazdagok, akik óriási összegeket ígértek, ha beülhetnek a csónakba.

- senki! - üvőltötte Murdock. - senki! Emberek, elő a fegyvert, és lőní, ha kell!

Murdock egyszerre csak rádöbbent valamire. hol az a gyerek, akit megismert, és aki oly talpraesetten viselkedett?

Ahogy végigment a D fedélzet nyitott galériáján, gyorsan ellenőrzött mindent. Szeme vizsgálódva figyelte az evezősöket, az utasokat, a csónakok felszerelését; egyre nagyobb aggodalommal kutatott a fiú után.

Még csak a nevét sem tudta!

Csak annyit, hogy hasonlít legkisebb fiához. Hol van, Hova lett? Arra emlékezett, hogy mondta neki: jöijjön az árbocőr értesítése után hozzá, fel a Hídra, De nem jöt Ejnye, az árbocőr!

Lowe csónakjai már kúsztak lefelé a tartókon, Rop-pantak, recsegtek, a kötelek.

De a hajó bal oldalán még csak most kezdték meg a kutterek elszabadítását a D fedélzettől. - Hórukk, vi-gyázz! Hórukk, vigyázz! Engedd! Csáklyákkal igazíts! - Hé, Lightholler, hogy hívják az árbocőrt, aki észrevette a jéghegyet? - üvöltötte a zsívajban Murdock a másodkapitánynak, aki az első csónakban ült és onnan intézkedett.

- Fleet! Fleet a neve! Amott van, Fleet!

A kutter orrában állt Fleet, a leeresztő csigasor kampóit őrizte, nehogy elakadjanak.

- Fleet, hé, ember, hol a gyerek?

Murdock egészen a korlátra hajolt, tölcsért csinált a tenyeréből, mert a szócsövet már átadta az egyik kormányosnak.

Fleet teljes torokból kiáltotta:

- Jant kérdi, kapivány, aki velem volt az árbócon?

- Azt hát, hol van!

Fleet nem teketóriázott.

Egy ugrással a kutter peremére lépett, onnan az eresztőkötél segítségével a D korlátjára, - Ugorj be helyettem, cimbora! - kiáltott egyik tár-sára, aki boldogan foglalta el helyét a csónakban: Tisztelgett.

- Kapitány, nem látta Jant

A tulsó oldalon nem láttam - mondta gyorsan Murdock, - s itt?

- Itt meg én nem láttam, uram! Azt hittem, hogy a tulsó csónaksornál lehet.

Fleet odakiáltott Lighthollernek:

- Maradok; uram, mert van egy kölyök, aki a szívem-hez nőtt, és nincsen a csónakokban!

Lightholler bosszúsan intett. Mondott is valamit, de azt már senki nem értette. A kútter tartókötelei és csiga-sora felsivított. Vele együtt a többi is.

A C fedélzetről, a nagy szalon ajtajából szétáradt a távozók dala; az ősi skót dal, amit a helyén maradt zenekar játszott rendületlenül, majd átvették azok, akik a hajón maradtak:

Aúld lang syne . .

A jeges éjszakában, süllyedő hajóról, a távozó csónakok után szállt a búcsúdal.

Smith parancsnok a korlátnak támaszkodott. Nézte, nézte a vízre érő csónakokat, a csónakok orrán és tatján világító lámpásokat, az imbolygó fénybogarakat. Rázta a zokogás. Az öreg ember teljesen összetört. Amikor Bruce Ismay a hajó irataival, értékeivel mint ügyvezető

igazgató - akinek majd jelentést kell tenni a történtek-ről - csónakba készült szállni, előbb elbúcsúzott a commodorétól.

- Sajnálom, Sír, de, vesztettünk - mondta Bruce Ismay, most már elég higgadtan, mivel hogy ő is a tá-

vozók között lehet. - Biztos vagyok benne, hogy a Carpathia idejében ideér. Sajnos, bíróság előtt kell felelnünk, ez már így szokás. Ön majd mint szakember áll a bíróság előtt, én csak mint tanácsadó. Isten vele, Smith uram!

A White Star nagy tekintélyű ügyvezető igazgatója még a búcsú pillanatában is azon törte a fejét, hogy kiút vár rá a felelősségre vonás alól.

A commodore rá se nézett arra az emberre, aki ki-agyalója, kitervezője volt a szörnyű kalandnak.

Az egyik tiszt rákiáltott Bruce Ismay-re: TakarodJOn, uram! A bíróság tudja a kötelességét, De akik eddig meghaltak, azokat nem támasztja fel senki!

Emberek csoportjai hajoltak ki a korlátokon; amikor a csónakok eltávolodtak a hajótól.

Auld lang syne …

De elhalkult a dal, elhalkultak a búcsúkiáltások is.

Időnként a csónakok orrlámpásait megforgatták, üd-vözlésül.

- Hahó, Titanic, hahó!

A hajóról olykor-olykor a levegőbe emelkedett egy-egy röppentyű, amire nem jött válasz a közeli Califor-nianról.

Hétszáznál több embert vittek el a kutterek.

És közel ezerötszázan maradtak a hajón!

Lightholler és Lowe azt a parancsot kapták; hogy a tizenhat kutter és mentőcsónak maradjon együtt; és igyekezzenek a Carpathia közelébe érni minél előbb: Időnként röppentyűket lőjenek fel abból a maradék készletből, amit sikerült megmenteni a csónakok részére: Amikor a bárkák elindultak, a Híd összesen hét röppentyűvel rendelkezett! A többi - sok száz piros, zöld; sárga, fehér rakéta - az egyik elárasztott raktárban pusztult el. És amikor a csónakok fénybogarai már alig látszottak, a hangok is valószínűtlennek tűntek (Hahó, Titanic, hahó!), többen észrevették, hogy egy ember zuhan le a csónakfedélzetről. Zúhan a mélybe a fedélzet sorok előtt - be a tengerbe.

Belevágódott és eltűnt, mint a súlyos kődarab!

Voltak, akik látták, hogy Thomas Anderson, a hajó tervezője felugrott a csónakfedélzet korlátjára, belekapaszkodott az egyik csónakdarúba, és kilendítette magát: Senki se tudta megakadályozni pusztulását, ami legfeljebb egy órával előzte meg büszkeségének, a Titanicnak tragédiáját.

Mielőtt Murdock elhagyta a D

fedélzetet, parancsot

adott Fleet jelzőmatróznak, aki joggal kiérdemelte a má-

sodparancsnok elismerését:

- Mi történhetett a fiúval; nem tudom. Kutassa fel, Fleet! A Hídon leszek.

És már rohant is felfelé a lépcsőn, eltaszítva maga előtt mindenkit. Az elektromos gépek mérnöke közölte vele az imént, hogy áram és így világítás vagy bármiféle áramszolgáltatás legfeljebb percekig lesz csak.

Utána sötétség borul a hajóra!

Fel a távírószobába! - vert Murdock kapitány szíve: - Világgá kiáltani a hajó nagy síkolyát!

Murdocknál jobban talán maga Thomas Anderson sem ismerte a hajó tervrajzát. Anélkül, hogy módja lett volna megállapítani a hajó sérülését - amire sem idő; de még inkább lehetőség sem jutott -, a parancsnokhelyettes tisztában volt vele, ha megszűnik az áramszolgáltatás; akkor a vég - a süllyedés! - gyorsan bekövetkezik.

Az áram segítségével dolgoztak a pumpák, minden szivattyú, ami azt jelentette, hogy ahol addig nem tudott a víz teljes erővel betőrní, de egyébként jelen lett volna, ott mostantól kezdve mindent eláraszt és tovább halad!

Murdock tehát rohant fel a lépcsőn, valójában maga sem tudta, miért, hiszen hiába kérnek, könyörögnek se-gítség után, a jó szolgálat előbb úgysem érkezhet. a tragédia helyére.

s mégis!

Ahogy a csónakfedélzetre ért, első tekintete a Hídnak s a kéményeknek szólt.

Még a lélegzete is elállt

A Híd ís ferde, a kémények is ferdék, az árbocok is ferdék!

Egy bizonyos dőlés után a Titanic vagy felborul, mint a kádban a gyerekek játék hajója, vagy megindulnak a belsejében a még eddig nyilvánvalóan el nem szabadult gépek, kazánok, terhek, leszakadó vasalkatrészek, de mindenekfelett a tüzelőrakomány, és akkor az eleven erő rombol, tör, zúz, és igyekszik egy helyre, a hajó sú-ů lyosan sérült orr-részébe tömörülni. Márpedig akkor, fejtetőre áll a hajó!

Murdock valósággal betört a marconisták munkaszo-bájába.

Phillips és Bride - jól látszott rajtuk - a végsökig kimerülten dolgozott a készüléke mellett. Arcuk elnyűtt, meggyötört volt. Magukra hagyatva, élték itt perceiket a távírószobában.

Ekkor már elárasztották őket a hajók hívójeleikkel.

A Race-fok, Uj-Fundland legnagyobb és legteljesebb jelzőállomása tízpercenként tette fel a kérdést, mi a helyzet a Titanicon.

Az Olympic, a Carpathia, a Virginian, az úton levő

Mauretania álandóan működtette a vevőkészülékeit: ugyanígy a többi, távolabbi vonalon haladó hajó is.

Mi van? Bírjátok tartani magatokat?

Thomas Cottam kétségbeesetten, elkeseredve működtette vevő- és adókészülékeit.

- Teljes gőzzel haladunk! Rostron kapitány üzeni: tartsatok ki! Fényszóróink működnek! Vigyázunk a csónakokra! A Carpathia orvosa kéri a Titanicor-vosát, mentsen meg annyi kötszert, amennyit tud, mert kevés a kötszerünk!

Murdock gyorsan átfutotta a táviratokat.

Legalább jutott idő, hogy kifújja magát.

Hátát az ajtófalnak vetette, úgy pihent néhány pilla-natot.

- s a Californian?

Bride legyintett:

- Semmi, Sír, semmi! Alusznak és állnak!

- őrítő - nyögte Phillips -, alig lehetnek ide húsz kilométerre! Csak azt nem tudjuk, merre. Még csónakot is lehetett volna kiküldeni.

- Gondoltam erre - szólt fáradtan Murdock. - De sem a helyet nem adták meg, sem a pontos távolságot: így van, Bride?

Bride bólintott.

Murdock előbbre lépett:

- Adják le, kérem, adják le az eddigi segélyjelek helyett, adják le a mi végső kiáltásunkat …

Elakadt a hangja. Ebben a pillanatban megjelent előtte az otthon. A kora reggelben a konyhán foglalatoskodó feleség, aki feltétlenül arra gondol, hogy ma fut be New Yorkba a Titanic. És látta két fiát, akik kivétel nélkül minden reggelen, különösen iskolába menetel idején, ásí-

tozva, nyújtózkodva kínlódnak az ágy szélén.

- Phillips, Bride, figyeljenek! Adják le ezt a három betűt: S. O. S.! Minden angol ismeri a régi angol imát: save our souls! . . mentsétek meg lelkeinket!

Elcsuklott a hangja. Szokása szerint lekapta sapkáját: Megtörülte a belső bőrszalagot.

- Adják le!

Bride ráhajolt a kopogtatóra.

- S. O. S. Titanic!

Keze idegesen rohant a billentyűkön.

S. O. S.

Save Our Souls!

Mentsétek meg lelkeinket!

Mentsétek meg!

Mentsétek . .

S. O. S.

S. O. S. Titanic!

S. O. S. Titanic!,

S. O. S. Tüanic!

Titanic!

Titanic!

S. O. S.

Mentsétek meg lelkeinket!

Save Our Souls.!

S. O. S. Titanic!

Az ajtó kinyilt.

Jan lesett be a küszöbön.

Murdock ránézett a gyerekre. Miért maradt ez a bolond gyerek a hajón?! Istenem, miért?! Ha más lenne a hely-ů zet, megérdemelné, hogy jól elverjék. De így? …

A kapitány karja khnyúlt. Erős ujjai átfogták a gyerek vállát. Magához húzta Jant, mint apa a fiát.

- Kisfiam - suttogta, és úgy érezte, hogy a maga fiát tartja a karjában.

- Nem akartam elhagyni a hajót - tekintett fel a parancsnokhelyettesre Jan. - Tengerész akarok lenni …

S. O. S. Titanic!

Ebben a pillanatban abbamaradt a zúgás, brummogás; zakatolás, a billentyűk kopogása.

Kialudt a villany! Megszűnt minden elektromos kapcsolat!

Sötétség lett, csak az apró, olajjal működő kis biztonsági lámpás világított.

A közel ezerötszáz ember kiáltása - fedélzetről; kabinokból, helyiségekből - mint hatalmas sóhaj szállt tova a tengeren.

Save Our Souls!

Mentsétek meg lelkeinket!

S. O. S. Titanic!

 

9. CSEND AZ ÓCEÁNON

A csónakbaszállást megelőző eseményeknél Jantól akkor váltunk el, amikor a Mike nevű matróz - több társával együtt - azon mesterkedett, hogy a megzavarodott, té-

tova, kétségbeesett utasok közül a nők és gyerekek egy csoportját a D fedélzetre terelje.

Jan fejében akkor egyvalami járt szünet nélkül: szabadulni a kemény kezű matróz markából! Mert Mike is azok közé az emberek közé tartozott, aki, ha parancsot kap, azt tűzön-vízen keresztülviszi. Rábízták a rúgkapálódzó gyereket, hát nem engedte el.

- Ha sokat ráncigálsz, szájon váglak, fiam! - nyugtatta a matróz kedélyesen a fiút.

Pedig szabadulni kellett, mert Jan elsősorban Fleet barátjával akart találkozni, azután feljutni a Hídra, jelentkezni a parancsnokhelyettesnél, s - végül benézni a távírószobába, a marconistákhoz.

Rövid három-négy nap után, íme, már három ilyen kitűnő barátja volt: Fleet jelzőmatróz, Bride távírász s Murdock kapitány!

Az a néhány perc, amit Mike matróz társaságában kényszerült eltölteni, igen gyorsan meggyőzte, hogy erő-

szakkal, panaszkodással, nyafogással ennél az embernél nem jut semmire. Mike vasmarka nem engedte el.

- Uram - kezdte Jan, amikor a csapat megállt, mert a szűk folyosón továbbjutni nem lehetett -, uram; nyugodtan elengedhet. Megyek magukkal, majd csak találkozom valahol a barátommal.

Mike lenézett a gyerekre.

- Látod, mégiscsak akad ott ész, amit a fejednek ne-veznek. Aki azt mondta, hogy asszonyok, srácok mars a hajóról, jól mondta. Örüljetek neki, ha elmehettek; Igaz-e, asszonyság?

A megszólított, sálba bagyulált, két kisgyerekét ma-gához szorító nő nem felelt, csak bólintott.

Mike tovább kedélyeskedett. Az az emberfajta volt; aki a legnagyobb bajok közepette sem zökken ki rendes mivoltából.

Kedélyeskedett Jannal, a körülötte állókkal, amíg tar-ů tott a kényszerű bezártság.

- Tudod; kisöcsém, el se képzelhetsz annál nagyobb örömet, mint ami rád vár! Mentőcsónakba szállhatsz!

za-A Titaníc mentőcsónakjába! s méghozzá az Atlanti-

óceánon! És méghozzá éjjel, és méghozzá a süllyedő Titanicról. Mert süllyed ám ez a bárka, fickó, nekikoccant egy jégdarabnak!

Így vihorászott Mike matróz, egy cseppet sem nyugtatva a körülötte állókat, de annál inkább önmagát.

Annyira elragadta a beszéd, a kedélyeskedés, meg hát az, hogy mindenki bámulja vidám kedvét a szomorú han-gulatban, hogy egy-két perc alatt elfeledkezett Janról: Jan pedig igyekezett minél előbb elfeledkezni a locsi-fecsi Mike matrózról.

Hátrább, egyre hátrább húzódott a lábak, derekak; csomagok, pokrócok, nyöszörgő gyerekek között.

Azt sejtette, hogy előre, a D fedélzet folyosója felé nem mehet. A felsőbb fedélzetre vezető lépcsőgalériát sem tudja elérni, hiszen egyre többen torlódnak ott ösz-sze. Jan jó megfigyelését mi sem bizonyítja, mint az, hogy viszonylag igen gyorsan tájékozódott a Titanic út vesztő rengetegében. Naponta többször is megtette azt, hogy fedélzetsorról fedélzetsorra ment, és igyekezett eltalálni - az irányjelző táblák és a fedélzetsorokat feltüntető betűk leolvasása nélkül -, hogy hol és merre jár.

Így lassacskán megismerte az emeleteket, a kabin sorokat, a különböző éttermek, szórakozóhelyiségek bárok, ivók, könyvtár, kápolna, uszoda, konyhák, raktárak helyét.

Amikor hátrált, lassan kikerült Mike látóköréből, jámbor képpel azon mesterkedett, hogy kijusson a gyű-

rűből, ahol egyetlen gyerek nyomakodása, mászkálása mégsem volt feltűnő. Tudta, mit akar elérni: Alig néhány kabinajtóval odébb kell lenni - vélte Jan - annak a kis oldallépcsőnek, ami a hajó könyvtárához és a postahivatalhoz vezet. Ez az utóbbi két kis helyiségből állt, itt dolgoztak a postások, éppen úgy, mint bárhol a szárazföldön. Pecsételték a leveleket; el-adtak bélyeget, levélpapírt, borítékot, levelezőlapot, amiknek legtöbbje a Titanicot ábrázolta, amint befut a kikötőbe.

Jan ide igyekezett, mert azt is tudta, hogy innen ugyancsak egy oldallépcső segítségével, feljuthat a külső

sétafedélzetre, ahonnan már gyerekjáték elérni a csó-

nakfedélzetet, s onnan a Hidat. Arról eleve letett, hogy kutasson Fleet után, hiszen biztos volt benne, hogy barátja nincsen a szállásán, elvégre kötelessége őt is a Hídra szólítja.

Jan tehát amúgy indián módra, mint azt odahaza jól megtanulta, a lehető legkisebb feltűnéssel, összehúzódva a “tedd magad apró verébbé” elv alapján csúszott, kú-

szott egyre hátrább, egyre távolabb azoktól, akiket a D

fedélzetre irányítottak.

Ideje is volt ennek az ügyeskedésnek, mert a csoportok meglódultak, s Jannak minden erejére szüksége volt nehogy a nem kívánt irányba sodorják a mellette elhaladók.

- Kölyök, hé - ordított rá egy tengerész -, errefelé van a helyed!

- Megyek, csak várom a mamámat, itt van a kabinban! - kiáltotta vissza Jan, amikor a tengerész már-már nyúlt feléje. - Megy a mamám is!

- Sietni, igyekezni, nincsen sok idő! - ordította egy hang.

Még nagyobb lett a zavar, az izgalom, mint előzőleg: És ez kedvezett Jannak.

Kabinajtótól kabinajtóig hátrált, és már úgy érezte; nem találja a keresett kis falépcsőt, vagy rosszul tájé-

kozódott, mert egyik jól ismert vörösbarna kabinajtó a másik után sorakozott.

Valaki egy táskát vágott a fejéhez, a következő pillanatban úgy oldalba lökték, hogy a lélegzete is elállt.

- Félre az útból, félre! - bömbölte egy tengerész a fülébe. - Mars innen, kölyök!

Jan hátravágta magát, hogy elkerülje a lökéseket, az ütéseket, s azt, hogy eltiporják:

- Vigyázzanak, lassabban!

Emberek, gyerekek vannak:tt!

- Hé, kíméletesebben!

- Az ördögbe az erőszakosokkal!

Jan lehuppant.

Végső erőfeszítéssel tartotta fenn magát, szinte szembe azzal az eleven erővel, ami előre, egyre előbbre nyoma-kodott a szűk folyosón.

Minden irányból - az első és a magasabban fekvő fe-délzetekről - erre szorították azokat, akiket a csónakokban akartak elhelyezni.

Amikor Jan lehuppant; fellélegzett.

Elérte a keskeny, csínos, mahagónira fényezett lép-csőt.

Ilyesfélét érezhetett Monte Christo gróf, amikor If vá-

rából elszabadulva hajóra emelték, vagy Sándor Mátyás, amikor megszökött börtönéből. Végre!

: A távolból - vagy csak képzelte? - Mike matróz éles; hajókürtre emlékeztető hangját hallotta: - Hol az a gyerek! Hol van?!

Elmosolyodott. No, Mike matróz, most kereshetsz!

Felbotorkált a lépcsőn, azzal a szándékkal, hogy a fordulónál továbbmegy, fel a sétafedélzetre. Drukkolt ke-veset, hogy a melléklépcső felső ajtaját bezárhatták, de bízott a szerencséjében.

A fordulónál fénycsík világított a négyszögletes, piros szőnyegre.

Jan meglepődve látta, hogy a postahelyiségben dolgoznak. Éjszaka volt, lassan hajnal, és a posta nyitva van!

A sötétbarna egyenruhás postások, egy idősebb főtiszt és egy fiatalabb tiszt, elmerülve munkálkodtak a hosszú asztalnál.

Jan beköszönt:

- Jó estét!

Az idősebb postás felnézett, nevetett.

- Az ugyan már elmúlt, de sötétnek sötét van. Mit akarsz?

- Semmit - dadogta Jan, és elszontyolodott: ekkor vette észre, hogy a lépcső végén, amit a kiáradó fény jól megvilágított, a fedélzetre nyíló ajtó le van zárva. -

Éppenséggel semmit. Azazhogy valamit.

Most már az agya gyorsan kapcsolt.

Belépett a helyiségbe, amit bélyeg, ragacs, bélyegző-

párna szaga töltött meg, mint a világ bármely részén a postahelyiségeket.

Az idős postás elé állt:

Az a szemüvege mellől felnézett.

- Talán segíteni jöttél? Elkelne. Látod, minden zsákban levél van, és a leveleknek el kell jutni a céljukhoz!

Még akkor is, ha megállt a hajó. Nos?

Jan megint csak elmosolyodott. A barátságos postás jókedvre derítette.

- Nem azért jöttem, bácsi. Ismeri Murdock kapitányt?

A postás megigazította szemüvegét.

- Ismerem, adott már fel több levelet nálam.

Ő a nagybátyám - nyelt nagyot, igen nagyot Jan: - Hívatott a Hídra. De nem tudok másként odajutni, csak errefelé.

És kimutatott az ajtón.

A fiatal, tiszt is felnézett. Eddig elmerült a levelek szortírozásában.

le vannak a folyosók, mí? - és a főnökre tekintett, - A mentőcsónakokba írányítják az utasok egy részét.

- Igen, igen, így van - bólogatott Jan. - Ezért nem tudok feljutni a hídra.

- persze - mosolygott az idős postás - szeretnéd; ha kinyitnánk az ajiót?

Jan biccentett.

- Igen.

- Megérted, hogy zárva van az ajtó! Éjszaka idején se könyvtár, se posta. De ha akarod, kivételesen felveszünk tőled levelet.

Jan nevetett.

Már megírtam.

- Akkor ott van valamelyik zsákban. Majd a segít-ségünkre jövő Carpathia viszi el a zsákokat. Azért is csinálunk rendet. No, menj, a társam kinyítja az ajtót.

Jan meghajolt.

Az ajtónál a fiatal postás ráveregetett Jan vállára.

- Mondd meg a nagybátyádnak, hogy Dick Carters üdvözli.

- Ismeri?

- Meghiszem azt! Együtt szolgáltunk az Olympicon, Onnan jöttem át én is.

Kituszkolta az ajtón.

Jan tehát kijutott a hátsó sétafedélzetre, vagyis a B

fedélzet végére.

Innen már gyerekjáték feljutni a csónakfedélzetre.

A folyosók áporodottsága után jólesett a friss, éles levegő. A kabinokat, a fedélzetsorok belső részét ellepte a füst, a korom, a gőz fojtó szaga. Akik ott tartózkodtak, észre sem vették már a levegőtlenséget. Áramkímélés miatt a szellőzőberendezéseket, a ventillátorokat is le-

állították.

Jan nagyot lélegzett. De továbbindulni mégsem mert.

Ahogy kíhajolt a szélvédő mögül, két emeletsorral lejjebb látta a D fedélzetsornál a csónakokat. Három csó-

nakot tudott jól kivenni: Mindegyikben ültek már, még mindig tuszkoltak be egy-egy asszonyt, gyereket.

Felette lábak dübörögtek, kiabálás, vezényszavak hangzottak.

- Tartsd! Lassan ereszd! Vigyázz! Fékezdd a darucsigákat!

Jan úgy döntött, hogy vár. Nem indul el, inkább be-húzódott a bal oldali, nyított feljáró alá.

Félt, hogy észreveszik és leviszik a D fedélzetre, hogy berakják valamelyik csónakba! Miért ez a zenebona, a csónakba tuszkolása embereknek, meg mindenféle kiabálás, rémüldözés, sírás-rívás, amikor útban van a se-gítő hajó, a Carpathia? Ezt Jan sehogyan sem értette.

Megtapogatta az iránytűt, a helyén volt. Megigazította a bolenis légpisztolyt, az is a helyén, az öves sportkabát alatt, a nadrágszíjnál volt. A napló meg a zsebben, illő

helyen. Elhatározta, ha beírhatja a mai eseményeket, ezzel kezdi: “Életem legizgalmasabb napja, ilyen még egy nem lesz.”

Árnyékok vetődtek a lejáróhoz. A lámpák és a csillagok fényében a hold lejjebb szállt, és a felhők takarták.

több férfi közeledett.

Jannak még a lélegzete is elállt.

Tengerészek voltak, felfelé tartottak a csónakfedélzetre.

Kettő közülük a lépcsőnél megállt. Az egyik a vasmarkú Mike matróz volt.

- Soha, komám, soha ilyen népség! - nevetett Mike. - Nyivákolnak, riadoznak, bőgnek, rimánkod-nak! Volt köztük egy kölyök, az meglógott előlem!

Valamit mondott a másik, mert Mike újból nevetett: - Mindegy, na! Gyújts rá! Nem szabad, de hát most vízözön! A hajónak se lett volna szabad nekimenni a jéghegynek! Van ott fent elég pasas, leeresztik a ladikokat.’

Mi meg szívjuk el a pipát!

Csendben maradtak. Jan érezte a dohányfüst csípős; nehéz szagát.

Idegességében már reszketni kezdett. Fázott, vagy csak türelmetlen volt? Már arra gondolt, hogy kiugrik a lépcső alól, és felvágtat a csónakfedélzetre, ahol elkeve-redhet a sok ember, kürtő, szellöztető, csónakfelszerelés között. De végül is dobbantak a lábak, és a két tengerész továbbment. Nehéz lépteik alatt dobogott a vaslépcső.

Jan előlopakodott. Felnézett, majd megint lefelé. -

A csónakok már a vízen voltak.

Jan elérzékenyedett: ének hallatszott az éjszakában: A zenekar is játszott.

Auld lang syne …

Ugyanakkor boldogan vert a szíve.

A hajón maradt. Minden kapitány a hajóján marad, és ez illik minden tengerészhez is! Murdock úr majd biztosan azt mondja: Na, fiam; stramm legény vagy, méltó arra, hogy közénk kerülj!” Biztosan ezt fogja mondan, ábrándozott Jan, amikor a magasból elnézte a csónakokat, és hallgatta a búcsú dalát, ami oly szívhez szólóan hangzik még annak is, aki nem akarja, hogy fájjon a szíve a búcsútól . .

Jan nem akarta.

Jan azt akarta, hogy bátor legyen, hogy elmondhassa majd odahaza: félt az ördög, de nem én! Mitől féltem volna? Attól a kis léktől, amit kapott a hajó? Vagy attól, hogy elterjedt a hír, süllyedünk? Pedig nem azt mondta mindenki, hogy nem süllyedhetünk el? Még az öreg, nagy szakállú parancsnok is, aki letagadta a jég hegyeket Murdock úr, a helyettes előtt. Igaz, Murdock úr félt a jéghegyektől - vélte Jan a csónakokat néze-getve -, félt, mert különben nem tagadták volna előttE

a két hajó jégveszélyt jelző hírét! De ha Murdock úr félt? … Itt Jan nem folytatta tovább elmélliedését.

Murdock úr! Valóban ideje lenne már megmutatni magát, hogy komolyan vette a nagy ember hívását, és nem viselkedett méltatlanul. Főleg tengerészhez méltatlanul.

Még elnézte egy ideig a távolodó csónakokat, a lengő, libegő fénypontocskákat.

Most már megláthatja akár Mike is - gondolta.

Kibújt a lépcső alól. Egy kéz nehezedett a vállára.

- Hahó, Fiókcápa!

Fleet volt, a derék, kedves Fleet.

Jan megfogta a kérges, kemény kezeket.

- Végre, Fleet úr! Már azt hittem, hogy elvesztet-tem!

Fleet nevetett.

- Én is azt hittem! Hanem te jól megcsináltad! Ha nincsen Murdock kapitány, most ott, nézzed, amott ni, ladikáznék! Ő szólított ki az egyik bárkából, hogy keresselek meg!

- Nem akartam elmenni - dadogta Jan. - Inkább elbújtam …

- Elég baj, Fiókcápa! így azután most együtt leshet-jük, mikor kap be nagybátyád, az igazi cápa!

Ezzel intett:

- Gyerünk a Hídra! Jelentkezni!

A csónakfedélzeten még nyüzsögtek az emberek. Tengerészek, férfiutasok, akik a csónakok vízreeresztésénél segédkeztek. Jan meglátta vasöklű ellenfelét, Mike matrózt, az pedig ugyanakkor Jant. Mike tátott szájjal bá-

mult a gyerekre és a mellette haladó tengerészre.

- Ez itt a barátom - kiáltott a csodálkozó tengerészre -, megyünk a Hídra, ahol várnak!

Mike egy szót sem szólt, csak a szemét meresztgette, mint aki kísértetet lát.

A Hídnál az őr a csónakfedélzet túlsó oldalára, az első

kémény elé mutatott.

- A marconistáknál találjátok. De ügyeljetek, mert harap!

A szikratávíró-állomás deszkaajtaja nyitva volt.

Előbb Fleet, azután Jan nézett be az üvegen.

Bride is, Phillips is a ládán ült, kezük a kopogtatót mozgatta.

Murdock mögöttük állt, elmerülve, mint aki máshon-nan nem várhat már segítséget, egyedül csak az akkori idők nagy találmányától, a Marconi-készüléktől.

S. O. S. Titanic!

Mentsétek meg lelkeinket!

Ennyí minden történt Jannal, amíg megvalósíthatta vágyát: jelentkezni Murdock kapitánynál, és amíg újból víszontláthatta másik barátját, Harold Bride távírászt, Hogy a zordon, rideg embernek kikiáltott, előkelős-ködéshez nem szokott, valóban nyers Murdock mennyire nagy jellem volt, más se bizonyítja jobban, mint az, hogy élete, szolgálata legsúlyosabb pillanatában, amikor tudottá vált, hogy a hajó legsúlyosabb ütését kapta, képes volt egy gyerekkel törődrii.

- Nagy baj, hogy a hajón maradtál, fiam - mondta a parancsnokhelyettes, amikor Jan őszintén bevallotta bűnét. - Itt nem maradhatsz! Édesanyád van, és az édesanyád vár! Kell, hogy az ő kívánsága megvalósuljon.

Gyufa lobbant. Phillips meggyújtott egy, majd még egy mécsest.

- Itt már tennivaló nincsen - nézett gyorsan körül kapitány, és elővette zsebóráját. - Se hangunk, se sza-vunk többé! Irják be a naplóba: adás és vétel megszünt, az áram megszüntével, éjfél után egy óra huszonkét perckor.

- Igenis - suttogta csüggedten Phillips.

Murdock kapitány a gyerek vállára tette a kezét.

- Gyere velem a Hídra. - Majd a férfiakra nézett.

- Maguk ís!

Valósággal kiszaladt a helyiségből. A többiek követték.

A Hídon már ott tartózkodott Smith parancsnok, Bruce kapitány, többen a tisztek közül, közöttük Lund hadnagy is. Lightholler és Lowe hiányzott. Ök már a szabadulás felé eveztek.

Riasztó, félelmetes látványt nyújtott a Híd.

Néhány karbidlámpa lobogott a gyenge szélfúvásban, több olajlámpás pislákolt, és - honnan, honnan nem a felépítmény bal oldali bejárója felett egy bányász-lámpa lengett.

Nem emberek, hanem kísértetek mozogtak a Híd nyitott részén. Árnyékok, árnyak.

- Mit tegyünk?

Smith parancsnok hangja remegett. Az öreg ember láthatólag magához tért. Leszámolt mindennel. A megdöbbenést, a szégyent, a megalázást, a bukást felváltotta a teljes keserüség és a szomorúság. Tudta, hogy mindennek vége. Nemcsak az ő és a hajója életének, hanem mindazoknak is, akik itt maradtak. Erős akart lenni, nehezen ment. De azért ő is reménykedett. . Ezt a reményt Murdockban vélte felfedezni.

Közel lépett ahhoz az emberhez, aki iránt órákkal ez-előtt még megvetést, lenézést érzett.

- A Carpathía? Van újabb hír róla?

- Jön - válaszolta Murdock. - De …

- Ön is így gondolja?

- Így!

- Tehát?

- Mást nem tehetünk, mint ellenőriztetjük a mentő-

mellények és a mentőövek kiadását. Kérem, Sír, adja ki a parancsot a tiszteknek: hirdessék ki, hogy mindenki jöjjön a B, a C, a D fedélzetekre: Minden lámpást hoz-zanak ide. A legénység igyekezzen segíteni a legjobb tudása szerint. És közöljék, hogy a Carpathia közel van már.

Meglepő, de így igaz: aránylag nagy nyugalom uralkodott a hajón. A bárban, az étteremben szólt a zene!

A Titanic muzsikusai a helyükön maradtak. A sötétben, a félhomályban tengerészek, hajószemélyzet csomagokat cipelt még elérhető raktárakból; és helyezett e1 biztonságosabb helyeken. így kerültek a csónakfedélzetre a postazsákok százai, az utasok koffereinek tömegei is.

Voltak, akik ajtókból, padokból tutajokat szerkesztet-tek, abban a reményben, hogy ezek majd fenntartják őket. De az okosabbja ettől is elállt. Hogyan eresztik le erről az óriásról ezeket a tákolmányokat? Ha pedig süly-lyed a hajó, mindent maga alá szív; elnyel, mint óriás-

órszág óriás tengerének óriás bálnája.

Mielőtt Murdock kapitány Jan sorsa felett döntöt volna, belépett a Híd zárt részébe, a parancsnoki felépít-ménybe. Elemes zseblámpáját felgyújtotta; körülnézett.

Halott volt a Híd. Minden műszer némán, mereven, értelmetlenül meredt a parancsnokhelyettesre. A két kronométer és a kettős kerekű kormányszerkezet küzdött még az életért. A kronométerek rendületlenül ketyeg-tek, a kormánykerekek lassan, komoran lendültek erre-amarra.

Murdock a műszerfalhoz lépett. Szokás szerint megnézte a légsúlymérőt, a biztonsági aneroidot, a külső hő-

mérőt, de főként a dőlésmérőt, ami a hajó kilengését vagy elhajlását jelzi. A tragédia bekövetkezte óta nem nézett erre az eszközre, szándékosan, mintegy elriasztva magától az újabb aggodalmat. Most megnézte, és azt látta, amit várt: a kronóméter 25 fokos elhajlást mutatott.

Ez az elhajlási fok még nem tragikus, ha a műszer vihar-ban mutatja, mert kiadósabb orkán, hullámjárás idején előfordul a 35-38 fokos elhajlás is. De ha áll a hajó, akkor már a 25 fok is ijesztőnek mondható. A fokjelző

mutató remegése azt mutatta, hogy az elferdülés iránya fokozódik.

Elérkezett tehát a Titanic ahhoz a ferdüléshez - állapította meg Murdock kapitány -, amikor még járni lehet a fedélzeteken, a folyosókon, de nem sokáig. Ugyanakkor megállapított még valamit: bámulatos, csodálatra méltó az utasok, a hajószemélyzet bátor viselkedése.

A higgadtak, a józanok hatása alatt van az egész hajó.

A lehető legokosabb cselekedet volt eltávolítani a nőket az időseket; a gyerekeket. A férfiak helytállnak magukért, és pontosan tudják: nincsen más hátra, mint várni.

- élet vagy halál! Az élet, ha jön a Carpathia, és a ha-lál, ha késik. “Ha az utóbbi következik be, akkor a Titanic hőseire büszke lehet az emberiség!” - suttogta Murdock, ahogy kinézett a középablakon az előfedélzetre. Egy zsoltár dallamai szálltak fel a hídra a zeneteremből.

A csónakfedélzet és a fedélzetsorok őrei nyugodtan szívhatták a pipát, a cigarettát - most már szabad volt ez is -, nem került sor sem verekedésre, öldöklésre, fej-vesztett pánikra. Majd amikor Murdock elővette a fel-jegyzési blokkot, hallani lehetett alulról a kiáltásokat: - Fel, fel a D-re, C-re, a B-re! Fel, fel!

Mentőöveket, mentőmellényeket felvenni!

- Felvenni! Felvenni!

Murdock a felhajtható, vasúti kocsikban használt és onnan ismert asztallapra tette a vaskos blokkönyvet, Gyorsan, remegő kézzel, a kézilámpa gyatra fényében írta a következőt:

Rostron kapitánynak

a Carpathián

Kapitány; tudatom: amennyiben későn érkezik, a Titanic utasai felkészültek a búcsúra! Pániknak, ember-telenségnek nyoma sincs. Várjuk a mentőhajót vagy a véget. Mindenki szeretteire és a hazájára gondol. Tragé-

diánk legyen biztató példa arra, hogy az utasszállítókon annyi mentőcsónakot helyezzenek el, amennyi alkalmas az utasok és a legénység; elszállítására.

Isten legyen velünk, kapitány!

A Titanic fedélzetén, 1912. április 15-én éjfél után 1

óra 30 perckor, az északi szélesség 45. fok 46. percén, nyugati hosszúság 50. fok 14. percén.

Murdock kapitány, másodparancsnok

A papírlapot összehajtotta, s boríték helyett (hol is találhatott volna hamarjában?) - az egyik kormányos eső-

köpenyének csuklyájába tekerte.

Kilépett a helyíségből.

Alíg telt el néhány perc, Smith tommodore a gyerekkel beszélgetett. Talán Jan volt az első gyerek, akit az öreg ember az egész út alatt most megszólított.

- Egyedül útaztál? - hüledezett a commodore.

- Egyedül! Talán a kapitány bácsi nem így tett volna az én koromban?

Smith arcán mosoly jelent meg.

- Megtettem! Bombayból küldtek a szüleím Angliába. Így lettem tengerész. s így jutottam el ide.

Murdock kapitány megjelenésével a beszélgetés abbamaradt.

- Engedelmével, Sír - szólt fojtott hangon a másodparancsnok a parancsnokhoz -, kiadnék egy rendelkezést.

Felemelte a fiú állát.

- Tengerésznek vallod magadat?

- Igenis!

- Tudod, hogy a tengerész engedelmességgel tartozik parancsnokainak?

- Tudom!

- Tehát szó nélkül engedelmeskedel?

Jan eltökélten mondta:

- Igenis!

Akár az eskü, úgy hagzott a fiú kijelentése. Éjszaka volt, süllyedő hajón, pislákoló lámpácskák halvány fé-

nyében, megnőtt árnyékok közepette, a Híd oldallejáró-

jánál, ahol fenyegetően, komoran magasodtak a kémé-

nyek, mint a kialudt vulkánok.

- Igenis! - ismételte Jan.

A parancsnokhelyettes első tiszt most odaintette Lund hadnagyot.

- Lund, a gumitutajok még itt vannak. Egyet, a kisebbiket azonnal vízre teszik! A többi három itt marad végső esetre. A tatfedélzet kézidaruján leeresztik a tutajt, utána ön, továbbá Fleet matróz, még egy matróz, maga, Bride, elindul a tutajjal. Tud evezni, Bríde?

A meglepődött, meghökkent távírász dadogott: - Igen …, természetesen …, igen, uram …

Lund kihúzta magát.

- Sír, engedje meg, hogy itt maradjak. A commodore mellett a helyem, Sír, és . .

Murdock valósággal rákiáltott!

- Egy szót se! Ön a legfiatalabb köztünk; valósággal gyerek! Megy! Önök is mennek! Nincs idő a vitatkozásra! Remélem, Sír, helybenhagyja intézkedésemet!

Egy gyerek itt maradt köztünk, de tovább nem maradhat!

Smith commodore elismerően bólogatott.

- Mindent helyeslek, kapitány!

- Siessenek!

Murdock Lundhoz hajolt:

- Igyekezzen minél előbb eltávolodni a hajótól! Isten önnel! - Hangosan folytatta: - Az irány: dél-délkelet.

Jan közbeszólt:

- Van nálam iránytű!

Murdock újból - ezúttal utoljára - magához húzta a fiút.

- Derék dolog, Lund hadnagy használni fogja. Most pedig add ide a kezedet, szorítsuk meg egymásét.

Jan megszorította. úgy érezte, hogy hősi cselekedet részese, s ebben nem is tévedett. Meglepődve tapasztalta, hogy sírás fojtogatja a torkát, amit nagyon, de nagyon szégyellt. Hang se jött ki a torkán, amikor kö-

szönnie kellett volna.

Ködfátyolon át látta, hogy Murdock kezet fog Bride távírásszal, Fleet tengerésszel s még egy emberrel. Aztán elővesz valamit, amit átad Lund hadnagynak. Lund tiszteleg, és megfogja Jan kezét.

Gyerünk!

Murdock kiabál:

- Clive csónakmester, azonnal tegyék vízre a kisseb-bik gumitutajt! hokrócokat, innivalót is tegyenek bele!

Lebotorkál a vaslépcsőn, odalent megáll és visszanéz.

Szeretné még meglátni a bálnavadász-kapitányt, ahogy feltekint, a ködösség tovább tart. Óh, nyögi magá-

ban, de fogja szégyellni majd Bostonban, ha ide ér ka-landjainak elbeszélésénél! Nem tudott visszanézní, mint az illik az igaz, egymástól örökre elvált tengerészektől.

Helyette - maga sem érti, miként - artikulátlan kétségbeesett kiáltás tör ki belőle: - Kapitány úr, drága kapitány úr!

Jan megtántorodott.

Fleet erős, Mike vaskemény ökleihez méltó keze kapta el.

Megszédült.

- Emelje fel! Bírja vinni?

Lund segítette Fleet vállára.

- De mennyire!

- Gyerünk!

Kimerült a kölyök - lihegte szaladás közben Fleet.

- Csuda rendes kis fickó! Hiába, aludni kellene az ilyen gyereknek.

Lund, Bride, Fleet, több matróz, Clive csónakmester társaságában átrohant a csónakfedélzeten, onnan le még két fedélzetsoron a tatfedélzetre.

Nem ment könnyen.

Ugyanakkor jöttek felfelé azok; akiket a parancs felső fedélzetsorokra szólított.

- Félre; félre az útból!

- Megőrültetek, mit akartok?

- Hová szaladnak?

- Félre, félre!

- Ne lökdösődjetek, nincs értelme!

- Nem látjátok, gyereket visznek!

Pokolba a gyerekkel! Mit keres itten?

- Fogd be a szádat!

- Te fogd be!

- Hé, őrség, lökjétek félre ezeket a fickókat!

Emberek, térjetek magatokhoz! Gyereket visznek!

- Nyugalom, hé, nyugalom! Van itt baj úgyis elég!

A derék Fleet csetlett-botlott, de vitte Jant elszántan, nekikeseredve, mint aki tudja: elérkezett az az idő, amikor már nincsen tovább.

Mellette Bride rohant, időnként segítve, húzva, von-szolva, felfelé rohanókat félretaszítwa érthető zavarodottsággal, maga sem gondolva át, mi is történt. Annyira meglepődött Murdock kapitány rendelkezésén, hogy képtelen volt felfogni a valóságot. Még csak kezet sem fogott Phillips főtávírásszal, a főnökével! Miért, miként esett rá a választás, hogy a gumitutajon elhagyja a hajót?

Murdock kapitány egyszerre csak rámutatott: maga is megy … és Bride ezt tudomásul vette. Bride csak lassan kezdett eszmélni arra, hogy elszabadulását a hajóról Jannak köszönheti.

A tatfedélzeten már Clive, a csónakmester vette át a vezénylést.

Jant - pokrócokba bagyulálva - letették az egyik szellőzőláda fedelére.

Előkerült egy darab sajt, egy darab kenyér, egy kulacs víz.

- Egyél, Fiókcápa, tömd magadat - buzdította Fleet -, az a bajod, hogy éhes is vagy, álmos is. De ha eszel; akkor elmúlik az álmosságod. Majd a tutajon ehetsz!

- Szégyellem magamat - nyögte Jan.

- Sohase szégyeldd - szólt közbe Harold Bride, aki átvette Fleet helyét. - Áldd inkább jó sorsodat, hogy így mehetünk a Carpathia elé.

Elhallgattak. Jan felkönyökölt, kimeredt szemmel figyelt.

Sötét volt még, talán még sötétebb, mint egy órával ezelőtt. De látni mégis lehetett. A szem igen gyorsan ido-mul a megváltozott helyzethez. Jan most tapasztalta, mennyire igaza van az apjának, aki szenvedélyes vadász és gyakran hangoztatta: sötétben is jól látni, csak lusták vagyunk hozzá és kényelmesek. Nos, alig néhány lámpa s libegve égő kárbidlámpa világánál is elnézhette az emberek gyors munkáját, a legszokatlanabb munkát, amiben még a tengerészek is ritkán részesülnek.

Itt, a tatfedélzeten, az egyik rakodónyílás tetején voltak elhelyezve az úgynevezett gumitutajok, amit a hajó biztonsági szolgálata gondozott. Három nagyobb, egy kis-sebb tutaj várt arra, hogy elővegyék, ha éppen szükséges.

A kis tutaj vízretételét Murdock kapitány elrendelte, amit gyorsan, ügyesen intéztek Clive csónakmester emberei. A többi három, mint felfújt elefántok, a végső

esetben kerülnek majd elmozdításra: sebesültek s még azoknak az időseknek a mentésére, akik nem fértek a csónakokba, vagy nem akarták elhagyni a hajót, bízva a Carpathia jöttében.

- Emeljétek! - rendelkezett Clive mester. - Ide-ide, legények! Karikákat, kampókat igazítsd!

- Igazítsd ám, de elakadt, az angyalát! Nemcsak maga nem lát, de én se látok!

- Fogd a szád, Joe, mert odarúgok!

- No hiszen! Más se kell még, bootsman! Ilyenkor már vissza lehet rúgni!

- Nono, Joe, nono!

- Hát csak úgy mondtam, bootsman!

- Azért, Joe, mert különben …

Lund hadnagy nem szólt közbe. Lund magába mélyed-ten állt a darukarnál, nekitámaszkodva a tartórúdnak.

Legalább annyira szégyellte magát, mint az előbb Jan a szédülését, a tehetetlenségét. Amikor a csónakban volt valóban menekülni akart a Titanicról. Utána, hogy le-lepleződött a gyávasága, megdöbbentette az aljas tett.

Ennyit ér Harry Lund, a londoni úrí társaság kedvence, a dédelgetett tengerészficsúr? Még az apró Bruce kapitány is úgy nézett rá, mint a szörnyszülöttre. Egyedül a jó öreg Smith bizalma nem rendült meg benne. És hogy megkapta a távozás parancsát, Lund tudta, érezte: az öreg ember miatt kapta. A “bálnavadász” szíve nem rajta esett meg, nem neki, Harry Lund hadnagynak akart kedvezni, hanem az összehullt, halálra ítélt parancsnoknak. Ő volt a kedvenc, a “Lund fiam”, aki nélkül lépni sem tudott. Murdock annak az embernek szerzett így örömet, aki - még abban az esetben sem hagyhatja el a hajót, ha idejében megérkezík a Carpathia! Mindenki; az utolsó ember is elhagyja majd a Titanicot, de Smith commodore nem. Ő a hídon marad, és várja a hajó végső

tusáját.

Valósággal felriadt.

- Mr. Lund!

- Tessék? … Tessék, csónakmester!

- A tutaj vízen, uram! Fleet matróz tartja. Kérem, uram …

A bootsman Lund szemébe nézett. A felemelt lámpa világánál Lund úgy érezte, hogy ez az ember is tud mindent. Talán éppen látta, amikor a parancsnokhelyettes kiparancsolta a kutterből.

- Nem szeretném, ha azt hinné, hogy szököm.

- Mr. Murdock parancsolta, uram! Ott voltam.

- Köszönöm.

- Szolgálatára, uram! Jó utat!

- Köszönöm.

Lund lenézett a mélybe.

Fénypontocskát látott odalent libegni.

- Előbb vigyék a gyereket! rendelkezett. Ki vállalkozik rá?

Bríde lépett melléje.

- Majd én. Jan, gyere ide

Harold Bride fellépett a hullámvédre. Ügyes tornász volt, jó futballista, jó nyújtós, elég jó kötélmászó is.

- Gyere utánam, Jan! Tudod, csakúgy, mintha a Blackburn Roversben gólt lőnél! Látsz valamit?

- Nem sokat - nyögte Jan.

- Hát csak gyere, És amikor érzed a nyakamat, ülj bele, mintha lovagolnál. Azután csak ereszkedj utánam.

De a kötelet ne engedd el!

- Igenís, Bride úr!

Lentről felhallatszott egy öblös hang: - Ne félj, Fiókcápa! Itt vagyok, várlak!

Jan valóban félt. A mélység, az ismeretlen, a hajó különböző részeiből elhallatszó kiáltások, a fellobbanó fények, a tenger zúgása s annak a lassú, de egyre gyorsabb feleszmélésnek a tudata, hogy valami irtózatos tör-ténésnek a részese ő … mind, mind alkalmas volt arra, hogy megijedjen.

De sokszor is olvasott kedvenc könyveiben ilyesféle jelenetet; szökést, menekülést vagy hasonlót, amikor a hős kabinablakból, fedélzetről, hajóorrból horgonylán-con, hajótatról kormánysodronyon leereszkedik a mentő-

csónakba, vagy ugyanígy, mint ő, tutajra. Mennyire egyszerűen ment ott minden … ebben az esetben ám kevésbé.

Az érdes, kemény, szálkás darukötél tépte, marta tenyerét. Mert hiába kiáltott rá a jó Bride, hogy ne fogja görcsösen, kétségbeesetten a kötelet,. csak könnyedén, lazán, s a súlyt az ő, Bride nyakára helyezze. Hiába! Jan megbűvölten kapaszkodott, szédült, rettegett. És sehogyan sem akart véget érni ez a kapaszkodás.

De mégis véget ért.

Fleet hangja egészen közelről hallatszott: - Vigyázni, tiszt úr, várni, várni, ne lépjen. - Majd - Most! Gyorsan! Alatta vagyunk!

Az Atlanti-óceán azért csak óceán, még akkor is, ha szélcsend van. Ami a hajó magasáról tükörsimának tű-

nik, az a víz színén mégsem mondható annak. Fleet minden erejére, Ügyességére szükség volt, hogy a sötétbe a hajó elferdült tatoldala alatt megtartsa a tutajt, lazí-

tani, feszíteni tudja a leeresztő köteleket, ahogy és amennyire a helyzet kívánta.

- Na, Fiókcápa, most már bekaptalak!

A tengerész egészséges derűje, soha nem csüggedő bizalma, Janban megnyugvást keltett. Behunyta a szemét, amikor érezte, hogy fogják, és amikor Fleet hangja a füle mellett dudált:

- Jöhet a következő!

Jan megnyugodva nagyot sóhajtott. Igen erős hűvös-séget érzett és a tenger sós, keserű, halszagú, nehéz, jódos illatát. Felnézett.

Egy lámpa világított mellette, pokrócokat, evezőket látott, zsákfélét, léces fenékdeszkát maga alatt, és igen közel, talán karnyújtásnyira csillogó, olajos vizet. s a odébb otromba feketeséget, a hajó oldalát. Majd lábakat, -Lund és egy tengerész lábát.

Fentről szócsövön kíáltottak:

- Engedd ki a kampót! És igyekezz elszakadni a ha-jótól!

Lund, Bride; Fleet és új társuk, aki nem volt más, mint a vasöklű Mike, akit Clive küldött utánuk, evezőt raga-dott.

- Lökd el!

- Hé, lökd el!

Vigyázz, bEszív a hajó!

- Szentségit, vigyázz!

Jan hirtelen émelyegni kezdett. Ez lenne a tengeribe-tegség? A tutaj erre-amarra lendült, mintha megveszekedett volna.

- Húzd meg az evezőt! Teljes erővel! Húzd meg!

Hideg; jeges víz csapott az arcába.

Valaki pokrócot dobott rá. s Jan úgy összehúzódott alatta, mint a sün a vackában. Érezte, hogy rángatódzik alatta a léces fenékdeszka, s vonaglik az egész felpuffasz-tott gumitákolmány, amit tutajnak hívnak.

Ujjai görcsösen szorították az iránytűt, amit át akart adni a hadnagynak, de nem volt ereje hozzá.

- Emberek, egyszerre!

- Eeeeggggy! Keeettttő! Eeeeggggy, Keeeettttő!

Egyre egyenletesebben csapódtak az evezők, egyre egyenletesebben haladt a tutaj.

Talán negyedóra is eltelt, amikor Jan kinézett a pokróc alól.

A lámpás ott világitott előtte, a lábánál. Most már látott.

A középen feküdt, jobbról és balról ketten-ketten eveztek. Jobbról Lund és Fleet, balról Mike és Harold Bride küzdött a vízzel és a tutaj otrombaságával.

De haladtak.

Jan hátrafordult:

Mögöttük ott volt a hajó, hatalmas hegy vagy sziget a tenger közepén.

A víz színéről még nagyobbnak tűnt a halálra ítélt óriás, a világ legnagyobb hajója. Szörnyűségesen nagynak. Az éjszaka feketeségét lassan felváltotta a közelgő

hajnal szürkesége, ködös, formát eltorzító derengése. Jan, később is úgy emlékezett erre a látványra, mintha hatalmas hegy emelkedett volna ki a tengerből, a hegyen lám-pások világítottak vagy imbolyogtak, s a hegy tetején különös várkastély (kémények, árbocok) nézett szembe az óceánnal.

- Kinél van óra? - kérdezte nyögve, lihegve Lund hadnagy. - Elfelejtettem magarnhoz venni.

- Nálam van - szólt át Bride Jan feje fölött.

Megnézzem?

- Ráérünk, most csak távolodjunk.

Jan közbeszólt:

Itt az iránytű! Tessék!

Jól van, add ide! Siessünk!

- Jön az a hajó? kérdezte Mike, aki mutatta a kö-

zőmböst, de annál inkább csodálkozott, hogy összetalálkozott megint a gyerekkel.

- Jön hát - így Fleet -, de mí eléje megyűnk üd-vözölni.

Mike nevetett. Lund és Bride elmosolyodott. Végre!

- Siessünk - csapott Lund még erősebben a vízbe: - Ezt a parancsot kaptam! Most nézze meg az órát!

Bride előcibálta a zsebóráját. A fény felé tartotta.

- Kettő múlt tíz perccel.

- Köszönöm. Húzzuk.

Hátratekintett.

És felkiáltott:

- Úristen! Nézzék!

Megállt a kezükben az evező.

Jan nyöszörögni kezdett.

Mike szájából kiesett a pipa, ami ugyan már nem égett, de mégis pipa volt. Fleet keresztet vetett, először az éle-tében.

A tengeri hajnal fényei most bukkantak fel. Opálos derengés támadt nagy hirtelen. Ami közel volt - söté-

tebbnek tűnt, mint ami távolabb látszott.

Lehettek talán egy kilométerre a hajótól, a húszperces evezés kínlódása után.

A Titanic oldalt fordult!

Majd megbillent az eleje, és akár a süllyedő játék hajó a kádban, az eleje merülni kezdett.

Az előárboc - a kosárral, ahol nemrégen még Jan ta-nyázott - imbolyogni kezdett, elfordult, majd messzire hallható ágyúdurranással eltörött!

- Az árboc! - üvöltötte Fleet.

Kidöntött erdei szálfaként előrebukott az árboc, és sustorogva a tengerbe vágódott,

Emberek százainak kiáltását, visítását, üvöltését hall-hatták a tutaj utasai!

Kivétel nélkül mindnyájan tudták, hogy elérkezett a vég!

Jan kidülledt szemekkel, lélegzetét visszatartva meredt a borzalmas látványra.

- Evezni, evezni, a teremtésit! - hörőgte, nyögte, sírta, bömbölte a hadnagy. - Evezni, a vakapátokat!

Beszívnak a hullámok! Evezni!

Négy nekivadult, a látottaktól megőrült ember csapott a vízbe a létező legügyetlenebb evezőkkel.

Hideg volt, a tutaj elejéről átvágódó és az evezőkről lepergő víz átnedvesítette őket, de mégis: az arcukról, homlokukról patakokban ömlött a veríték, az izzadság.

- Süllyednek!

- Végük!

- Nincsen tovább!

- Sehol a Carpathia!

Mint az eszelősek, összevissza kiabáltak.

Jan minden ízében remegett. Rázta a kétségbeesés láza, a rettegés, a félelem.

- Mentsük meg őket! Mentsük meg! Bride bácsi, Fleet bácsi, mentsük meg!

- Evezzetek! - hörögte Lund, aki talán életében elő-

ször érzett felelősséget; kötelességet a társai iránt.

Evezzetek!

Közben hátrakapkodták a fejüket, mert nem is tehet-ů tek másként.

Az óriás hajó fara lassan, kísérteties lassúsággal, az eltelő percek lomhaságával emelkedni kezdett.

Az orra mind mélyebbre bukott.

A talány még itt is talány maradt: amilyen lassan végzett a halálos seb a hajóval, a létező legnagyobb lék, amit valaha hajó kapott, annyira nehezen adta meg ma-gát a Titanic a halálsóhaj öt percében.

Mert ennyi ideig tartott az óriás hattyúdala.

Öt percig!

Bride, Lund, Fleet, Mike és Jan a tanú erre.

Az előárboc kidőlését követte előbb az egyik, majd a másik kémény kibillenése, lezuhanása. A középső kettő

a helyén maradt.

Egyik borzalmas robaj a másikat követte.

Vulkánok feltörése idéz elő olyan morajt, mint ami akkor hangzott, legalább két percen keresztül, amikor leszakadtak a gépek, motorok, kazánok.

Dübörgés, robaj, csattogás, ágyúlövésnél erősebb durranások hallatszottak!

Leszakadtak a gépek! - kiáltotta Lund, és érezte, hogy falfehér lett.

Mit élnek át azok, ha ugyan még élnek és állni, ülni vagy feküdni tudnak, akik életben vannak?

A Commodore! - villant át Lund agyán. - s Murdock kapitány, aki végre is jót tett vele!

Phillips! - nézte Bride főnök derűs arcát.

Banks, aki valahol elkeveredett a fedélzeteken; és az őrség átadása óta nem látta Fleet.

A gyémántkereskedők! - gondolt Jan a kabintársaira, maga se tudta, miért éppen ráiuk.

De a következő pillanatban összeszorult a gyerekszív.

A bálnavadász!

- Kapítány úr! kiáltotta a gyerek, és felugrott.

Kapitány úr!

Ha Bride nem kapja el, beleveti magát a tengerbe.

- Hagyjanak, hagyjanak! Kapitány úr!

Bride magához húzta. Átölelte. Nyugtatta. Ugyanígy tett a jelzőmatróz is.

- No, no, Fiókcápa - hörőgte elfojtott, rekedt, gyanúsan tompa hangon Fleet. - No, no! - De ennél többet nEm tudott mondani.

Talán Mike volt az egyetlen, aki az első rémület után úgy fogta fel a hajó végső haláltusáiát, mint amin vál-toztatni úgysem lehet. Nem lehet, és milyen szerencse, hogy ő, Bobby Mike, belfasti tengerész, Clive úr jóvoltá-

ból megmenekül! Az ám, Clive úr - mosolyodott el Mike -, de sokszor is leszidta: “Te pipás disznó, már megint logod a napot, te belfasti nagyszájú?” s lám, most majd őt áldhatja egész életében!

- Tovább, gyerünk tovább! - lihegte megint Lund, s beletúrtak a vízbe.

- Gyerünk, gyerünk!

Hol az egyik, hol a másik kapta hátra a fejét.

De nem sokkal jutottak már tovább.

Hirtelen lángcsóva vágott fel a hajóból. Pontosan a negyedik kémény helyén. Feltört az égre. Korom és fűst követte.

A láng messzire világított.

Lund, aki felállt az imbolygó alkotmányon, a távolba, mintha csónakot látott volna.

És kisebb-nagyobb jéghegyeket körülöttük!

Jég, jég, jég, a gyilkos jég!

Ezért késik a Carpathia!

Bride éppen azt mondta:

- Mr. Lund, pontosan két óra húsz perc az idő.

Lund a hajó felé mutatott. Mindnyájan arra néztek.

Az óriás lassan felágaskodott… ., és így maradt néhány; másodpercig.

Tatja magasan a levegőbe emelkedett, jól lehetett látni a hatalmas kormánylapátot, pedig még éjszaka volt. De a lángok még egyre törtek kifelé a kéményen.

Ekkor roppant ketté a hátsó árboc. Mint az ostor vágot végig a csónakfedélzeten! A két kémény is kidőlt. A lángok helyett most a tátongó űrből szikrák tömege szállt felfelé. Ugyan mi éghetett ily rettenetesen ott, ahol órák óta csak víz volt?

- A szénraktár, öngyulladás - mondta inkább ma-gának Lund, elhűlve a látottaktól.

- Úristen legyen nekik irgalmas! - nyögte Mike és kiesett a szájából a pipa.

Úgy vélték, hogy hangokat hallanak, halálkiáltásait az embereknek a halálhajóról!

s ekkor a Titanic megindult lefelé.

Bugyborékolva, fortyogva; morogva; dübörögve, de olyan lassan; olyan nyugodtan, olyan szabályosan bele-simulva minden időkre elemébe, hogy a tutaj utasai azt hitték, rosszul látnak. Fantasztikus nagyságú szökőkút jelezte, hogy a hajótat is eltűnt az óceánban.

A Titanic elsüllyedt!

Ott, ahol eltűnt, nagyot pöffent az óceán.

A tutaj hirtelen rohanni kezdett.

- Kapaszkodni!

Fleet és Bride elkapta Jant, egyben másik kezükkel a fenékdeszkák között kifeszített kapaszkodó hurkokat is.

A szívóűr megmutatta hatását és azt, mennyire jogos volt Murdock kapitány parancsa: minél távolabb a ha-jótól!

Murdock kapitány sokat, nagyon sokat tudott.

- Kapaszkodni!

Előbb a mélybe lendült a tutaj, majd felfelé törtetett; mintha motorbárka húzta volna, csak sokkal gyorsabban.

Átcsaptak a hullámok, s kiadós erőre volt szükség, hogy ne sodorja le a három tengerészt és a gyereket.

- Fogjátok a gyereket! Fogjátok!

Jan is kapaszkodott. Vadul markolt egy kart, még kiáltani sem mert.

Azután, ahogy előrerohant a tutaj, úgy vágtatott visz-szafelé.

Végül lebegve megállt.

Eltűnt mind a négy evező és a lámpás is.

De ők rajta maradtak. Vizesen, átázva, fagyoskodva a dermesztő hidegben.

A közelükben egy jéghegy fehérlett. Jóval távolabb - a messzeségben - mintha tárgyak úsztak volna feketén, komoran.

- Élünk - nyögte Lund hadnagy, és sírni kezdett.

Csend volt az óceánon.

A Carpathia talált rájuk a helyszínre érkezés perceiben, hajnali négy órakor, amikor még félhomály uralkodott. Ekkor már felhők boritották az eget. A Cunard hajó fényszórói szünet nélkül pásztázták az óceánt, sikerült még egy tutajt találni hét utassal, akik elmondták, hogy tizenöten voltak a tutajon, de a felkapaszkodók felborították, s így maradtak meg heten, csonttá fagyva, akárcsak Lund hadnagyék. A két tutaj megmentettjeit a Carpathia magyar orvosa, Lengyel árpád vette gondozásba. Kórházhajó lett a Cunard-gőzösből. A megmentett kutterek és mentőcsónakok átfagyott, ídegileg kimerült utasai százával feküdtek a kabinokban, a kabinfolyosó-

kon, pokrócokba, vitorlazsákokba, szőnyegekbe bugyo-lálva.

A hajó lassan, egyre szűkülő ívben körözött a tragédia színhelyén. Thomas Cottam, a marconista szünet nélkül működtette készülékét:

- Halló, Cap Race! … Halló, Cap Race … Itt a Carpathia! Itt a Carpathia! … Kérem adja tovább, adja to-vább: most vettem a Californian Leyland Line-h; szikratávíróját. A hajó tudatja: egész éjjel állt, jelzőállomását nem működtette! … A távolból rakétafényeket észlelt, tűzijátéknak vélte! … Halló, Cap Race!

Halló! … Kérem, jegezzék: kiegészítem a megmentet-tek jegyzékét: Harry Lund hadnagy, aki magával hozta a Titanic búcsúüdvözletét …, Harold Bride távírász .

John Fleet jelzőmatróz …, Bobby Mike fedélzetmat-róz …, Jan Kovalce tizenegy éves, lakóhelye Boston A második tutaj megmentettjeinek névsorát rövidesen közlöm … Halló, Cap Race! … Halló, Cap Race! … Ké-

rem, tartsa a kapcsolatot! … Halló! … Itt a Carpat-thia!…

Dudálva, szirénázva, gőzsípját gyakran megszólaltatva úszott a Titanic kétezerötszáz méter mély sírja felett az óceán kék szalagját változatlanul magáénak valló Cunard társaság győztese.

Vége!