A FRAM IRÁNYTŰJE DÉLNEK MUTAT

„Hivatalosan” két expedíció készült akkor, Amundsennel egy időben a Déli-sark elérésére.

Az egyik az említett Scott-expedíció volt, vagyis angol expedíció.

Scott a Terra Nova hajóval ugyancsak 1910 nyarán szándékozott elindulni. Részben az ő, részben az angol hivatalos körök kijelentéseiből tudjuk, hogy az „angol nemzeti expedíció”-nak elsősorban tudományos céljai voltak, és csak másodsorban a Déli-pólus elérése.

A másik expedíciót a japánok indították útnak, a Kainon Maru fedélzetén, Siraze sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Céljuk nem a pólus elérése volt, hanem az Edward király-földnek kikutatása, feltérképezése, tudományos megfigyelése.

Az akkori világsajtó bőven írt már mind az angolok, mind a japánok előkészületeiről. Mi történt volna, ha Amundsen időnek előtte közli, hogy ő is délnek fordul?

Esetleg a sok kételkedő, akadékoskodó, valamint az angolszász felháborodás megakadályozhatja a Fram elindulását!

Kénytelen volt tehát félrevezetni a közvéleményt, amit egyedüli bűnének róhatunk fel, ha ugyan bűnnek mondhatjuk azt, hogy önmaga tervét, többéves előkészületeit, társainak elszántságát, vágyát nem akarta feláldozni, és inkább választotta az ez esetben jogos „ködösítést”.

Majd a tények bebizonyítják, mennyire volt igaza. Mindenesetre a Fram főparancsnoka kellően lemérte az előtte tornyosuló nehézségeket, és azt a megoldást választotta, amit a legésszerűbbnek talált.

A külvilággal azt közölte, hogy az új Fram-expedíció célja Nansen eddigi eredményének megismétlése és kiegészítése, csak éppen más útvonalon. Ezért Amerika megkerülésével a Bering-szoroson át akar az Eszaki-Jeges-tengerbe hatolni, közben oceanográfiai méréseket szándékozik végezni. Mindössze egyvalami volt, ami a szakemberek számára erős kételkedést okozott Amundsen tervével kapcsolatban: a kutyák. Ugyanis hamar köztudottá vált, hogy Amundsen a grönlandi hatóságoktól kilencvenhat eszkimó, vagyis szánhúzó kutyát kért és kapott. Miért kell ennyi szánhúzó kutya annak, aki egy évet a meleg tengereken tölt, és aki a jeges-tengeri áramlatok sodrására akarja bízni a hajót? És miért kell különlegesen épített, cellulózanyaggal kitöltött, nagyméretű faház annak, aki - kijelentései szerint - kutatásainak java idejét hajón szándékozik tölteni? Erről a faházról, amit először Amundsen otthonának kertjében, Bunde-fjordban állítottak fel, rengeteg mendemonda járta, de egyben mind megegyezett: a ház egy nagy terv titkát őrzi!

A titok titok maradt még akkor is, amikor a Fram 1910. július hetedikén kikanyarodott a kristianiai fjordból.

Az indulást vidám búcsúünnepség előzte meg, amit az Amundsen család rendezett a Bunde-fjordi kertben, a Fram utasai és a búcsúzó rokonok, barátok számára.

Kiürültek a poharak, elhangzottak az üdvözlő beszédek, majd felcsendült Amundsen parancsa: - Jó szerencsét, emberek, fel a hajóra, és indulás!

Legutolsónak Kristian Prestrud első kormányos, egyben a hajó első tisztje lépett a fedélzetre. A kertből lejőve az úton egy patkót talált, amit Norvégiában is szerencsepatkónak tartanak. Első dolga volt, hogy a főárboc tövéhez szegezze. (Most is megtekinthető, hiszen a híres hajót - akárcsak Nelson Victoryját vagy Leningrádban az Aurorát - múzeumi kincsként őrzi a kegyelet.) - Most már nem érhet minket semmi baj - jegyezte meg Prestrud.

Amundsen szokása ellenére elmosolyodott.

- Köszönöm, Prestrud, így most már nyugodtan elindulhatunk! Fel a horgonyt!

És a Fram elindult délnek . . .

De csak látszólag. Rövid próbajárat után visszafordult, részben azért, mert az egyik gép elromlott, részben meg azért, mert a próbajárat is csak amolyan „ködösítés” volt. Frederiksholmban felvették a hiedelem szerint Dániában hagyott eszkimó kutyákat. Titokban? Mint Amundsen bevallja: akkor már annyi volt a találgatás, az összevissza hír, hogy bővíteni kellett azoknak a számát, akik pontosan tudták Amundsen célját.

Ez akkor történt meg, amikor Kristiansandban újabb vizsgálaton esett át a Fram.

- Kéretem Prestrud és Gjertsen hadnagyokat - üzent Nielsen kapitány két helyetteséért Amundsen parancsnok.

Amikor a két tiszt belépett a kabinba, Amundsen eléjük tárta tervét, majd így szólt: - Most pedig kérem, esküvel fogadják meg, hogy erről senkinek nem szólnak. Nielsen kapitány, Hansen hadnagy, régi társam és Johansen kapitány kivételével önökön kívül senki nem tudja utunk célját. A többiek erről majd később értesülnek. Szükségem van a titoktartásra. Megesküsznek?

- Esküszünk, hogy utunk célját titokban tartjuk!

Augusztus kilencedikén végre felbúgott a Fram ködkürtje. Dübörögni kezdtek a motorok, felbúgott a horgonycsörlő.

Előre tehát teljes sebességgel a 30 000 kilométer távolságból intő cél felé!

Madeira szigete, Funchal kikötője volt az a hely, ahol víz- és élelmiszerkészletüket kiegészíteni szándékoztak. Egyben néhány napot pihenni a nagy út előtt.

És itt hangzott el az expedíció egyik tagjának, a fiatal Jörgen Stubberudnak megállapítása:

- Fiúk, nem veszitek észre, hogy a hajókönyvtárban alig találni északi-sarki kutatásról szóló könyvet, annál több van viszont a Déli-sarkról?

Stubberudnak igaza volt: Cook és James Ross útjától Scott és Shackleton korábbi vállalkozásáig minden munka megtalálható volt a könyvtárban. Csak éppen az zavarta meg a gyanakvókat, hogy Amundsent kivéve mindegyik expedíciótag csak az északot ismerte.

Az okoskodások egyhamar véget értek, mert Amundsen elérkezettnek látta az időt, hogy közölje az expedíció minden tagjával és a nagyvilággal is, hová készülnek.

„Az egész személyzetet a fedélzetre rendeltem Nem kellett sokat beszélnem, azonnal ráeszméltek, merről fúj a szél, s innen merre halad majd a hajónk… Lopva, pillanatról pillanatra figyeltem az arcokat. Eleinte valamennyién - mint várható volt - az elámulás tükröződött, de ez a kifejezés hamarosan megváltozott, s még nem fejeztem be beszédemet, amikor az arcokon öröm ragyogott. Semmi kétségem nem volt már, mit felelnek majd, ha sorra megkérdem őket, velem jönnek-e. S amikor név szerint nyilatkozatra szólítottam embereimet, valóban mindegyikük tétovázás nélkül, lelkesen mondta ki az igent… Kétórai szabadságot adtam mindenkinek, hogy leveleket írhassanak haza, tudatva öveikkel az eredeti terv megváltoztatását. Az egybegyűjtött leveleket továbbítás végett átadtam fivéremnek, aki természetesen a sajtó számára való közleményt is megkapta, hogy a nagy nyilvánosság is értesülhessen a fordulatról... És úgy indultunk el, mintha táncba mentünk volna! Amikor a forró levegőjű funchali kikötőből kiértünk a nyílt tengerre, egyszerre felüdültünk, de nemcsak mi, hanem a kutyák is ...”

Nyilván ez a funchali bejelentés okozhatta, hogy oly sok szakíró munkájában az jelent meg: Amundsen -megtudva Peary sikerét - itt döntött, hogy észak helyett délnek fordul. Mi azért írtuk le részletesen ezt az esetet, hogy így is bizonyítsuk: hősünk egyik legfőbb erénye a hallgatás volt, de a váratlan fordulatoktól sem ijedt meg.

A Fram tehát délnek tartott, a Ross-tenger hírhedt jégtorlaszához.

Szinte vele egy időben futott ki angliai kikötőjéből a Terra Nova, Scott kapitány hajója.

Ugyancsak délnek!

KIK JÁRTAK ELŐTTÜK AZ ANTARKTISZON ÉS MILYEN EREDMÉNNYEL?

Addig, amíg a Fram eléri a Ross-tenger jégtorlaszát, nézzük meg kissé részletesebben, kik jártak és milyen eredménnyel Amundsenék előtt az Antarktiszon.

Az egészen régiek - mint a vitatott déli utazást tett Amerigo Vespucci, majd Drake, a kalóz, aki másodiknak hajózta keresztül a Magellán-utat, Pedro Fernandez de Quiros, végül Marion és Kerguelen - mint „nagy és népes déli kontinens”-ről beszéltek a számukra megközelíthetetlen, jégtől és viharoktól „védett” Déli-sarkvidékről. Igen érdekes, hogy míg a távoli múlt már elfogadta az Északi-sark hópusztaságos, jégvilágos létezését, az ellenpólust még a XVIII. században is lakott területnek vélték. Az első, aki végre elfújta a romantikus, minden alapot nélkülöző legendát - a nagy hajósok egyike, James Cook volt, aki 1772-73. évi nevezetes expedíciójával kétszer szelte át a déli sarkkört, és a nyugati hosszúság 107. fokán eljutott a 70. fok 10. perc déli szélességig. Ezzel az útjával és tárgyilagos, mindig tényekre alapuló okfejtésével bebizonyította, hogy ha van is az ismeretlen délen valamiféle szárazföld, az nem más, mint jég és hó alá temetett pusztaság.

Cookot - 1819-ben - az orosz Bellingshausen követte, aki elsőnek talált szárazföldet a déli sarkkörön túl. A következő, aki Cooknál is jóval mélyebben hatolt délre, az ugyancsak angol tengerész, Weddell volt. Egészen a 74. fok 15. perc déli szélességig jutott el. Csoda-e, hogy ezek után az akkori angol kormányok elérkezettnek látták az időt, hogy expedíciókat szervezzenek a Déli-sarkvidékre? Az első, aki ilyen nagy megbízatást kapott, a nagy tekintélyű James Ross kapitány volt, aki már előzőleg nagybátyja, John Ross mellett kerek nyolc esztendőt töltött arktikus tájakon. James Ross a múlt század negyvenes éveiben jelentős eredményeket ért el: felfedezte a Victoria-föld hegyláncait, amelyek a Cape Northtól (71. fok) egészen a MacMurdo-öbölig (77 ˝ fok) húzódnak dél felé, felfedezett két tűzhányót - a hajóiról elnevezett Erebust és Terrort -, közel nyolcszáz kilométer hosszúságban követte az ismeretlen és később annyi kutatónak nagy gondot okozó félelmetes jégpárkányt, a Great Barriert (Nagy Jégfal), aminek a keleti végén csaknem négy fokkal jutott délebbre, mint Weddell - a 78. fok 10. perc szélességre! A híres Challenger-expedíció, Sir George Nares vezetésével a keleti hosszúság 80. fokán haladt dél felé. Sir Newnes expedíciója pedig azt a célt tűzte ki, hogy megmásszak a Great Barriert, és geológiai kutatásokat végeznek ott.

így most már érthető, miért „sajátították ki” az angolok az Antarktisz-kutatást. Szinte alig volt évtized, hogy valahol, a déli-sarki táj valamelyik részén ne táboroztak volna angolok. Természetesen nem jó szemmel nézték, ha más nemzetbeli kutatók is megjelentek az Antarktiszon. Féltékenyen figyelték De Gerlache kutatásait, a Belgica hajó útját is, melyen Amundsen először hívta fel magára a szakemberek figyelmét. De Gerlache kutatóútja mintha riadó lett volna több nemzet számára: megjelentek a németek (a Gauss-expedíció, 1901-ben), a svédek (az Antarctic hajó, Ottó Nordenskjöld vezetésével), a franciák (a Franfais hajón, Charcot parancsnoksága alatt), sőt a skótok is (a Bruce vezette Scotia-expedíció).

Persze az angolok sem hagyták magukat: Scott is, Shackleton is fáradhatatlanul szervezték expedícióikat, újabb kutatóútjaikat.

Scott 1901 júniusában hagyta el Londont a Discovery nevű, 1600 tonnás, külön erre a célra épült kutatóhajón, hogy minden eddiginél jelentősebb megfigyelést végezzen az Antarktiszon. Kiindulási helyüknek a Ross-tengerben levő Ross-sziget melletti egyik öblöt választották. Hatalmas területet jártak be, és minden eddiginél mélyebben, a 82. fok 17. perc szélességig hatoltak a Victoria-földbe. Itt történt meg az a szokatlan és ritka eset, hogy az expedíció egyik tagja, Shackleton annyira megbetegedett, hogy már lemondtak életéről. Vért köpött, állandó szédülései voltak, és Scott szerint alkalmatlanná vált sarki kutatásokra. De Shackleton vasból lehetett, mert néhány évvel később önálló expedíciót vezetett (aztán még hármat!) a Déli-sarkra. A Nimród hajón 1908. újesztendő napján hagyta el az új-zélandi Lyttelton kikötőjét, és néhány héttel később szállt partra Scott régi téli tanyájának közelében. Százhuszonhét nap alatt 2800 kilométert jártak be, 3500 méter tengerszint feletti magasságra jutottak, és a 88. fok 23. perc szélességen tűzték ki lobogójukat, mert tovább már nem tudtak menni. Pedig csak 180 kilométerre voltak a pólustól!

Az elmondottakból kitűnik, hogy a dél-sarki kutatóutak nagy százalékát, századunk elejéig, az angoloknak lehet köszönni. A Brit Oroszlánt ekkor még nem rázták meg gyarmatain a nemzeti és társadalmi átalakulások, a szigetország hatalma teljében volt. Góliát illetlenségnek vette, hogy amikor minden eddiginél kitűnőbben felszerelt expedíciót küld az Antarktiszra - akad egy norvég Dávid, aki versenyre kél vele!

Szerencsére Amundsenék csak jóval később értesültek arról, hogy a világsajtó jelentős része s az angol és velük együtt érző tudósok, szakemberek milyen elítélőleg nyilatkoztak a „konkurenciáról”. Mindenesetre Norvégia nem hívta vissza fiait. Nansen józanul, okosan, céltudatos biztonsággal állt őrt a terv keresztülvitele mellett.

- Hogyan, melyik ország mondhatja magáénak akár a Déli-, akár az Északi-sarkot? - tette fel egy nyilatkozatában a kérdést Nansen. - Nem tudok arról, hogy ott országhatárok lennének. Akár Scott kapitány, akár Amundsen kapitány éri el a Déli-pólust, csak örülhetünk az eredménynek!

S most néhány szót arról, milyen az a föld, melyért ez a nagy versenyfutás folyt annak idején. Az Északi- és Déli-pólus merőben különbözik egymástól. Az Északisark területe állandó mozgásban van, hiszen a jég alatt ott a tenger. Maga a sark is inkább elképzelt pont, semmint állandó, szilárd terület. Ezt Gilbert Grosvenornek, az amerikai Földrajzi Társaság volt elnökének 1953-ban repülőgépről készített híres fényképfelvétele is mutatja: óriási jégtábla és a közepén egy berajzolt karika - az Északi-sark! Nyoma sincs sehol Peary lobogójának, jég-dombocskájának, benne a felfedezés dátumát megörökítő alumíniumdoboznak. Elnyelte a tenger, ami a pólus alatt 4290 méter mély!

A Déli-pólus és a Déli-sarkvidék merőben más terület, mint az északi. Önálló földrész, szabályos kontinens. Területét még mindig nem ismerjük pontosan, de az kétségtelen, hogy jóval nagyobb Európánál. Ha magunk elé tesszük az Antarktisz térképét, jól láthatjuk, hogy két önálló területre osztható. A keleti részt Nagy-Antark-tisznak, a nyugatit Kis-Antarktisznak nevezzük. A Nagy-Antarktisz éppen olyan magas fennsík, mint Afrika, míg a Kis-Antarktisz hegygyűrődések rendszeréből alakult, jégtakaróval összetapasztott szigetcsoport. Az Antarktiszt egyben a legmagasabb földségnek is nevezhetjük, hiszen közepes magassága felülmúlja a 2200 métert. Területe Grönlandhoz hasonlóan jéggel borított, s két félig eljegesedett, sekély tenger nyúlik bele (Ross- és és Weddell-tenger). Amíg az Északi-pólus elérésének akadályai a végtelen hó- és jégmezők, a gyorsan váltakozó időjárás szeszélyessége, az úszó és állandó mozgásban levő jégtáblák voltak, addig a Déli-pólus meghódításánál a rettentően magas fennsíkra való feljutás és a jégárakkal, szakadékokkal, hegyóriásokkal vívott küzdelmek jelentettek nehézséget. Hogy a két pólus között mennyire nagy a különbség, azt az állat- és növényvilág is bizonyítja. A jegesmedve, észak kósza vándora, eljutott már az Északi-pólusra is. Hattyúk, ludak seregei népesítik be a sarkvidéki nyár idején a sarkkörön túli területeket, s rókák, nyulak, fókák adnak életet a hóvilágnak, a gyorsan virágba szökkenő növények tarka mezőiről nem is beszélve. A Déli-pólus a megmerevedett csend és némaság birodalma. Az öblökben fókák, rozmárseregek és pingvinhadak tanyáznak. A déli sarkkörön belül virágos növényt, a kontinens öblein túl élő állatot azonban ember még nem talált, legfeljebb eltévedt, riadtan menekülő, sebesen tovavitorlázó libacsapatokat.

Az Antarktisz partvonalát s a parton beljebb eső területeket egyébként már akkor is jól ismerte a tudomány. Magát a kontinenst Amundsenék idejében Victoria-, Ross-, Weddell- és Enderby-földekre osztották. Kezdetben az volt a felfogás, hogy a Déli-pólust az Enderby-föld felől lehet a legkönnyebben elérni. De a német Gauss-expedíció később rácáfolt erre a feltevésre: kiderült, hogy az Enderby-földről nem lehet a pólus felé hatolni. Mások szerint az úgynevezett Ross-negyedből, a partokat szegélyező jégfal legyőzése után kell elérni a sarkot. Ezt igazolták a későbbi kutatók, majd Scott kapitány és Shackleton első útjai is.

Amikor Amundsenban azon a bizonyos őszön megérlelődött a Déli-sark elérésének terve, a térképek tanulmányozása és a különböző kutatók elméleteinek egybevetése után ő is akként döntött, hogy a Ross-tengeröböl valamelyik részéből közelíti meg a jégfalat, ott keres majd táborhelyet, hogy onnan kiindulva ostromolja meg azt, amit addig lehetetlen volt elérni.

Választása a Bálna-öbölre esett, melyet szintén Ross fedezett fel. E választás látszott a leghelyesebbnek; először is: a Discovery-öblöt Scotték kisajátították; másodszor: a Bálna-öböl tűnt a legvédettebbnek; harmadszor: Amundsen számítása szerint a Bálna-öbölből több száz kilométerrel rövidebb az út a pólusig, mint például Scotték tanyájától.

Scotték ugyanis a régi szállásra, a Ross-sziget melletti öbölbe törekedtek, ahol évekkel előbb a Discovery áttelelt.

Tervük az volt, hogy a járt úton közelítik meg a Délisarkot, bízva az eddigi ismeretekben, tapasztalatokban. Amundsen - mint előzőleg és majd a későbbiek folyamán is - az ismeretlent választotta. Akkor még a későbbi nevek (Carmen-föld, Heiberg-gleccser, Maud királynéföld) a térképeken fehér foltok voltak!

TÉLI SZÁLLÁS A BÁLNA-ÖBÖLBEN

Nyugodt, szélmentes időben, 1911. január tizennegyedikén kanyarodott be a Fram a Bálna-öbölbe.

A hajó a Kerguelen-szigetek felől jött, ahol a bálnavadászok telepén ellátták magukat ivóvízzel és zsiradékkal, főleg a kutyák táplálékának bővítése miatt. A grönlandi kutyák meghálálták a jóltartást, mert mire elérték a Bálna-öblöt, létszámuk száztizenhatra emelkedett. Derűs órákat szereztek a Fram hajósainak az újszülött kiskutyák, az északról jött szülők, a híres huskik és melamutok déli-sarki leszármazottjai. Scott is, Shackleton is azt állította, hogy az Antarktiszon alkalmatlan a szánhúzó kutya, mint ahogy használhatatlan az ottani meneteléseknél az észak-európai és észak-amerikai nomád népeknél annyira közkedvelt hótalp is. A Fram egyik tagja, Olav Bjaaland, a neves sí- és szánkészítő viszont a hajóút alatt húsz hótalpat és tíz szánkót faragott és szerelt össze. A hótalpak és a kutyáktól vont szánok ugyanolyan jól beváltak, mint bármelyik északi-sarki expedíciónál. Bjaaland gondos munkájával csodát művelt, mint ahogy így tett mindenki, akire Amundsen rábízott valami döntőt, lényegeset. Elég, ha csak a Fram vitorlamesterét, Rönnét említjük meg példaképpen, aki egy személyben vitorlamester, kötélverő, a kutyák hámjának készítője, ruhavarró és -javító, de csizma- és cipőfoltozó és egy különleges sátor készítője is volt. Rönne „legnagyobb alkotása” ugyanis az a sátor volt, amit parancsnoka kérésére három személynek készített, a Déli-pólus felfedezésére küldött expedíció számára, mindössze egy kiló súlyban! A vékony, de mégis sűrű selyemszövetből készült, zsebben elhelyezhető sátrat később az a „megtiszteltetés” érte, hogy ott maradt a célnál mint a Déli-sarkpont megjelölője. Amikor a Great Barrier lábánál, a jégár szélétől talán két kilométerre elterülő jégmező széléhez kikötötték a Framot, Amundsen fellélegzett: az első menet sikerült, a hajó utasaival, rakományával együtt épségben megérkezett!

- A legrövidebb idő alatt felépíteni a téli szállást, hogy a Fram elhagyhassa az öblöt! - adta ki rendelkezését Roald Amundsen.

Ellentétben az eddigi szokásokkal, a hajók befagyasztásával és átteleltetésével, Amundsen már odahaza úgy döntött, hogy a Fram ne várja be a déli-sarki telet. Ha megfelelő, kifogástalan téli szállást építenek, akkor nincsen szükség a hajóra, ami csak rongálódik, és kihasználatlanul várja a jég olvadását. Nansennal egyetértésben sokkal helyesebbnek találták, ha a hajó a kirakodás és a téli szállás felépítése után elhagyja az öblöt, és csak egy év múlva, 1912 januárjában tér vissza. A távollét idején Nielsen kapitány parancsnoksága alatt és Kucsin orosz tudós irányítása mellett oceanográfiai kutatásokat végez majd a déli óceánoknak azokon a részein, ahol előttük még nem járt kutatóhajó.

Minden pontosan az előre kiszámított tervek szerint történt. Még az is, hogy számításba vették a húskészlet nagyarányú kibővítését-fókahússal. Tudjuk, Amundsen nagy híve volt a fókahúsnak, régi társa, Lindström pedig elsőrangú elkészítője. Elképzelhető a nagy öröm, amikor érkezésük napján felfedezték, hogy a fókák százai hevernek a jégmezőkön. A jól megtermett Weddell-fókákból - framheimi tartózkodásuk alatt - közel kétszázötvenet puskáztak le Amundsenék.

Framheim. Mint ahogy az északnyugati úton a csöppnyi hajó után szálláshelyüket Gjöahavnnak nevezték el, úgy kapta a Framról a délsarki szálláshely a Framheim (Előre lak) nevet. A jégfal egyik védett öblében kezdtek hozzá táboruk készítéséhez.

Nyár volt a déli féltekén. Olvassuk csak el Amundsen egynéhány sorát: „Valósággal tündériek az esték. Az égbolton nagy magasságban ragyog a nap. A jégborította föld igen erős fényt lövell ki magából, a kihunyó csillag fényéhez hasonlóan. A hajó körül a tenger világoskék. Ez a szín egyre keményebb és sötétebb, ahogy távolabbra nézünk. Dél felé nappali fény dereng, míg az északi irányban sötét éj borul a tájra. Az álomszerű fény rejtélyes tájak felé világít, és mi készek vagyunk életünket is feláldozni, hogy a sűrű kárpitot fellebbentsük.”

Összerakták a csúcsfedeles házat, ami két részre oszlott: hat méter hosszú ebédlő-nappali-hálószobára és a két méter hosszúságú konyhára, ahol Lindström nézhetett körül birodalmában. A sarkvidéki viharok itt délen a legrettenetesebbek, úgyhogy a ház tartóoszlopait egy méternél mélyebbre kellett leásni. Több nagy sátrat is felállítottak, köztük két tizenhat személyest raktárnak, a kutyáknak, a műszereknek, élelmiszereknek, önmaguknak a jó idő tartamára és a házba való beköltözésig.

Ott, ahol eddig csönd volt, és legfeljebb a fókák ugatása, a pingvinek rikácsolása hallatszott, vagy a szél süvített a hó és jég között - most eleven élet kavargott.

A világ legkíváncsibb állatainak egyike a pingvin. Nem csoda, hogy az éjjel-nappali kutyaugatás, az emberek kiabálása, a hóból kiemelkedő sátrak, majd a ház s a raktárak látványa egy-egy császárpingvint arra ösztökélt, hogy látogatást tegyen Framheimban. Körültotyogták a házat, a sátrakat, ráfújtak a kutyákra, és mint akik már mindent megtudtak az emberek különös szokásaiból, egy idő után visszaballagtak - a tengerbe.

Mert bizony eleven élet folyt a Bálna-öböl Framheim nevű részén. A hajó és a táborhely között állandóan kutyaszánok jöttek-mentek csomagokkal rakottan, mázsás terhektől rogyadozva. Nem kevesebb mint kilencszáz ládában helyezték el a biztonság okából két évre szóló konzerveket, téli ruhaneműt, mágnességi, meteorológiai, földtani műszereket, fényképezőgépeket, gyógyszereket, konyhafelszerelést s mindazt a töméntelen holmit, amire az expedíciónak bármikor, bármiben szüksége lehet. A szétszedhető ház alkatrészeiről nem is beszélve.

A több hónapos hajófogságban elpuhult kutyák, a lelkes szánhúzó huskik és melamutok végre kedvükre élhettek: elragadtatott csaholással, vad erőfeszítéssel vonszolták a megrakott szánokat a hajó horgonyzóhelyétől a parti táborhelyig.

- Újból izmok feszültek a zsírpárnák helyén, pompás kutyáink már ekkor bebizonyították: többet, sokkal többet érnek majd az Antarktiszon, mint Scott és Shackleton pónilovai! - emlékezett az építés heteire egyik előadásában Amundsen.

A kutyák voltak a tábor kedvencei. Elsőrangú, keménykötésű grönlandi állatok. Nem tűrték, hogy fedél alá vigyék őket - hosszú sodronyhoz erősítve, a szabadban töltötték pihenőjüket is. Beásták magukat a hóba, ha túlságosan nagy volt a hideg, vagy egymáshoz bújva melengették bundáikat. A néhány hónapos apróságok anyjuk hasa alá bújva fittyet hánytak a szélnek, orkánnak, hóviharnak, dermesztő fagyoknak. Grönland, Alaszka, Szibéria, Kanada szánhúzó kutyái nagyon különös fajták. Az ő őseik valóban a farkasok voltak. Azok a nomád népek, amelyek a hó világában éltek, régen rájöttek arra, hogy a farkasokkal párosított kutyák nagyon edzettek, munkabírók, kitűnően elviselik a nélkülözést. Ez a farkasvér teremtette meg az észak híres kutyafajtáit, a szánhúzó kutyákat. A grönlandi vándor eszkimó, az északkanadai vagy alaszkai eszkimó vadász, félvér indián trapper a huskik és a melamutok nélkül bajosan mozoghatna. Tíz-tizenöt kutya ereje bámulatos: több mázsa teherrel megrakott szánt képesek napi hat-nyolc órai meneteléssel heteken át húzni! Eledelük leginkább a nyers, szárított hal és a jobbik esetben - ezt már inkább az expedíciók kutyái kapják - a pemmikán. Az elejtett vad vagy elhullott kutyatárs éppen úgy táplálékuk, mint a hómezőkön elpusztult vagy szerencsétlenül járt eszkimó vadász, indián. A farkasvér nemcsak erőt és kitartást adott a szánhúzó kutyáknak, hanem vadságot, mérges, harapós, verekedő, bizalmatlan természetet is. Amundsenékkal gyakran megtörtént, hogy csak órákig tartó fegyelmezés után állt helyre a békesség a kutyaszálláson, különösen a nap legizgalmasabb szakaszánál, az etetésnél. Grönlandtól egészen Alaszka nyugati partvidékéig a huski- és melamutfajták a legismertebbek. Leginkább barnásszürkék vagy egészen szürkék, hegyes fülűek, igen lompos farkúak. A melamut név eszkimó eredetű, ez az ősi kutyafajta. A huskiban már „európai” beütés található: fehér prém-vadászok, északra húzódott alaszkai telepesek, aranyásók, észak-kanadai vándorkereskedők kutyái keveredtek a melamutokkal, sőt a farkasokkal is. Érdekes, hogy az igazi huski nem tud ugatni, csak vonítani; a melamu-tok közül egyesek ugatnak, de a többség csakis a vonítást ismeri, a farkasősök örökségét.

Amundsen sarki útjait nem tudta kutyák nélkül elképzelni. Ebben is követte az eszkimókat. Hogy jó húsban tarthassák a kutyákat, úgy polcolódtak a fókák a tábor egyik elkerített részében, mint a kétkilós kenyerek a péküzletekben. Nielsen kapitány és Kristensen gépész gyakran vadászatra indultak. Egy napon felállították a Fram vadászainak rekordját: reggeltől estig negyven Weddell-fokát lőttek!

Amikor a framheimi szállás elkészül, a Fram is útra készülődik.

De mielőtt erre sor kerül, február negyedikén reggel a parti csoport munkába induló tagjai eltátják szájukat:

- Hajó a Fram mögött!

Először azt hiszik, hogy káprázik a szemük, és holmi fénytükrözés áldozatai, de rövidesen bebizonyosodik, hogy jól látnak.

A Terra Nova az, Scott kapitány hajója!

Hatszázötven kilométerre van tőlük a Discovery-öböl, az angolok szálláshelye és kikötője, innen indult el rövidebb kutatóútra, az Edward király-föld megfigyelésére a pompás építésű hajó. Pennel sorhajóhadnagy és Campbell hadnagy a hajó parancsnoka; Scott a szálláson maradt, de lelkére kötötte két tisztjének, hogy látogassák meg Amundsenékat a Bálna-öbölben.

A norvégok és az angolok kezet ráznak, két kedélyes, derűs órát töltenek együtt. Penneléket a norvégok vendégelik meg a Framon, amit az angolok érdeklődéssel tekintenek meg. Ezt követi Amundsenék viszontlátogatása a Terra Nován. Az 1600 tonnás, szinte luxussal felszerelt, a legkorszerűbb elektromos világítással berendezett, hatalmas tiszti étkezővel és a hajó egész szélességét elfoglaló, fűthető legénységi szállással rendelkező, külön mágnességi megfigyelőlaboratóriummal ellátott Terra Novát a norvégok csodálják meg.

A két „konkurens” között barátság szövődött. Nem is lehetett másként - akik a tudomány harcmezején küzdenek, még ha versenyben is vannak egymással, sem gyűlöletet, sem haragot nem érezhetnek. Scott üzenete Amundsenhoz, Amundsen viszontüzenete Scotthoz nem azt bizonyítja: bármelyikük is hibáztatná a másikat, hogy megjelent a Déli-sarkon. A Terra Nova felbukkanása igazolja, hogy Scott enyhíteni akarta azt, ami hazájában történt.

Barátságos zászlójelek kicserélése közben vett búcsút Scott hajója Framheimtól és a Framtól. Mind a két hajó főárbocának keresztrúdján három jelzőzászló lengett: T. . .D. . .L.. .

- Jó utat, Terra Nova!

- Jó utat, Fram!

Mert akkor már mindent partra tettek, s a híres Nansen-hajó útra készülődött. S néhány nap múlva üres volt az öböl. Eltűnt a Fram. Csak egy felfordított bálnavadászcsónak hirdette, hogy Amundsenék nem szakították meg kapcsolatukat a tengerrel, és biztonságból a Framheimon tartották a hajó legnagyobb csónakját.

ELŐKÉSZÍTŐ EXPEDÍCIÓK

ÉS TELELÉS FRAMHEIM TÁBORÁBAN

Minden expedíció türelemjáték is, és a legnagyobb türelmet a sarki expedíciók igénylik. Gondoljuk csak el: legalább két-három év kell a felkészülésre, legalább fél esztendő a kiindulási cél elérésére, s majd háromnegyed év arra a bizonyos „áttelelésre”. Amundsenék úgy-ahogy már február elején elkészültek táborukkal, télállóvá tették otthonukat. És mégse indulhattak neki a távoli, legdélibb délnek - a pólus elérésének.

A legoptimistább számítások szerint sem kerülhetett sor az elindulásra augusztus közepe előtt.

Át kellett hát vészelniük a déli-sarki telet, ami gyors léptekben közeledett. Napról napra alacsonyabban állt a nap, és április tizenegyedikén, amikor Európában a legharsogóbban indul meg a tavasz kibomlása, a Déli-sarkvidék horizontján éppen csak megmutatkozott és rövid percek múlva teljesen eltűnt a világosságot, meleget és életet adó nap.

De sem tespedésre, sem pihenésre nem volt idő.

Mind a kilenc ember - az úgynevezett parti csoport tagjai, Amundsennal az élen - pontosan kiszámított munkát végzett. Az óramű pontosságával gondozták, etették állataikat, nehogy bármiféle betegség felüsse fejét közöttük, hiszen nagyrészt tőlük függött az expedíció sikere. Ugyanilyen pontosságot kívántak a megfigyelések, a műszerek leolvasásai, a tapasztalatok azonnali feljegyzései. Vigyázni kellett arra is, nehogy betemesse a hó a házat, a sátrakat vagy a kutyák tanyáját, amit mégis felállítottak az egyre fokozódó hideg miatt.

Azonfelül Amundsen már jó előre elhatározta, hogy úgynevezett előkészítő expedíciókat indít, részben tapasztalatszerzés, részben a depók felállítása miatt. A depók, ezek az előretolt állások pontosan azt a szerepet töltötték be, mint a háborúkban a „hídfők”. A jó előre, hónapokkal előbb elhelyezett élelmiszerek (embereknek, kutyáknak), a primuszfőzőkhöz szükséges folyékony tüzelőanyag és más felszerelés azt jelentette, hogy kevesebb terhet kellett a szánokon felhalmozni, hiszen útközben is módjuk volt kiegészíteni készleteiket.

Amundsen, amíg az idő engedte, több ilyen „raktárt” állított fel azon az útvonalon, amelyen később a sark felé haladni szándékozott. Többnyire három szánnal, négy emberrel és szánonként hat-hat kutyával indultak el a depóexpedíciók. A grönlandi kutyák munkabírására jellemző, hogy a szánokon közel négy mázsa teher volt, mégis az előírt napi huszonnyolc-harminc kilométert átlagosan hat óra alatt tették meg. De akadt nap, amikor olyan vidám és lelkes volt a hangulat, hogy negyven kilométer volt a teljesítmény!

A depókat az észak-amerikai eszkimóktól tanult módon, az igluk építésének technikája szerint készítették el. Egy-egy ilyen iglu-depó elérte a négy méter magasságot. Amit bennük elhelyeztek, kincs volt: pemmikán és fókahús a kutyáknak, szárított tőkehal, zsír, margarin, csokoládé és kétszersült az embereknek. Tartósításukról a sarkvidéki hideg gondoskodott.

Egészen a 82. szélességi fokig sikerült depóikat felállítani. Március nyolcadikán érték el az utolsó depó helyét. De ekkor már nagy volt a hideg - túl a mínusz harminc fokon -, s ráadásul elkövették azt a hibát is, hogy túlterhelték a szánokat, s a kutyák erősen leromlottak. Veszélybe került a visszatérés is. Minden terhet csökkenteni kellett, és így Amundsen szánkóját otthagyták a 82. fokon, mert a kutyái már nem bírták húzni. Még szerencse, hogy Hansen és Johansen kutyáiban volt jártányi erő. De nem sokáig: az egyik reggelen a kimerült állatok meg sem mozdultak. Úgy kellett őket lábra segíteni. Ezen az úton, mint Amundsen mondja, minden balul ütött ki. Fergeteges hóvihar késleltette haladásukat, több kutyát kénytelenek voltak leölni, az élelmiszerrel is elszámították magukat. Az egyik reggel kínos meglepetés fogadta a depóexpedíció tagjait: az éhes kutyák, a huskik és a melamu-tok az utolsó szálig felfalták az ostorokat, a síhevedere-ket, valamint az istrángokat.

Kerek egy hónapig voltak távol, a hőmérő már mínusz negyven fokot mutatott, ideje volt visszatérni. Leszámítva még egy kisebb depóexpedíciót, a hídfőállások elhelyezése befejeződött. A 80., 81. és 82. szélességi fokon elhelyezett raktárakban háromezer kilogramm élelmet zártak el s ezenkívül még közel kétezer kiló más felszerelési holmit. De Framheim is felkészült a télre: a kilenc ember és a tizenöt kutya részére hat hónapra csak a fókahúskészlet meghaladta a hatezer kilót!

Megjött a tél s vele a sarki éjszakák sora. A napot már nem látni.

„Felkészültünk fogadtatására - írja Amundsen. - Hogy munkánkat a közös teremben végezhessük, sok alkalmatlansággal járt volna. A ház egyetlen kellemes helyisége rövidesen a zűrzavar tanyája lenne. A véletlen jött segítségünkre. Hihetetlen, de úti készülődésünk idején igen lényeges valamiről feledkeztünk el: nem hoztunk magunkkal hólapátokat! Megszokott találékonysággal társaim segítettek a bajon. Bjaaland néhány nap alatt tizenkét lapátot öntött, Stubberud pedig nyelet készített. Eredményesség szempontjából szerencsésnek bizonyult az én feledékenységem. Nem voltak lapátjaink, nem tisztíthattuk el a ház körül felgyűlt havat. Lassan a hó dombbá növekedett, s oly magas lett, mint a házikónk. Amikor a lapátok elkészültek, elhatároztuk a hó eltakarítását. De amikor jobban megnéztük ezt a dombot, zavartan megálltunk. Ekkor egyikünk agyában ragyogó ötlet született. Ahelyett hogy agyoncsigáznánk magunkat a hó elhordásával, miért ne vájnánk egy asztalosműhelyt a dombba, amit összeköthetnénk magával a házzal? A javaslatot egyhangúlag elfogadtuk, és azonnal hozzáláttunk a munkához. Ha az asztalosműhely elkészül - döntöttünk -, újabb és újabb helyiségeket vájunk a hóba, valóságos hó alatti falvat teremtünk! A legkülönlegesebb munka ez, amit sarki expedíció valaha véghezvitt! Amikor a műhely elkészül, továbbvájjuk az alagutat, hogy egy kunyhóhoz jussunk, amit gőzfürdőnek szánunk. Gőzfürdő a déli szélesség 79. foka alatt! Csodálatos a hosszú, hófehér folyosó, amely mintha a legszebb márványból készült volna! Amikor az asztalosműhely kész, talaját másfél méterre süllyesztjük a jégperem talajába. A műhely igen tágas két ember és az összes szánok részére. A falakból munkaasztalt és egy falmélyedést vájunk ki a szerszámoknak. Az asztalosok azonnal elfoglalják a helyiséget, és legelőször is hozzálátnak a szánok átalakításához a déli út számára, mert bizony a depóexpedíciókon jelentős tapasztalatokat szereztünk. A hótömegbe, a folyosó túlsó oldalán még egy helyiséget vájunk - az ércöntő műhely számára… Az otthon üldögélők azt képzelik, hogy a sarkkutatók édes semmittevéssel töltik a telet. Ha látnának minket, megváltoztatnák véleményüket. Bjaaland feladata átalakítani a szánokat, hogy könnyebbek legyenek. Amikor ez a munka előrehalad, Hansen és Wisting összeállítják, felmálházzák a szánokat. Prestrud szünet nélkül végzi tudományos megfigyeléseit, Johansen máris csomagolja, rendszerezi a pólusexpedíció eleségkészletét. Hassel a konyhát látja el fával, szénnel, kőolajjal, de az ostorfonásban is remekel. Stubberud a legkülönfélébb munkákat végzi, például többek között a szánokra kerülő ládák súlyát csökkenti. Lindström pompásan végzi szakácsmunkáját, de ő a precíziós műszerek javítója is. Csodálatos tehetsége van az ilyesmihez. És mivel a műszerekkel állandóan baj van, a konyha is nagy feladatokat ró rá, Lindström igen elfoglalt tagunk… A Lux-lámpa üzembehelyezése is Lindström érdeme. Házunk kincse ez a lámpa: kétszáz gyertya fényét sugározza!”

Persze nemcsak munkával telnek a napok, a télen örökké sötét napok Framheimban. Lindström pompás feketekávéja és egy-egy pohár grog mellett jólesik ebéd és vacsora után - pipaszó mellett - elbeszélgetni. Ilyenkor kialakulnak a csoportok: Amundsen és Johansen rendületlenül a „szakmánál” marad, őket elsősorban a nagy feladat, a pólus elérése izgatja. Helmer Hansen, ez a vidám, kemény legény rajong a pókerjátékért, s ebben jó társakra talál Bjaalandban és Prestrudban. Wisting, Stubberud és Hassel a célszerűsítéseken töri a fejét, Lindström pedig a „papa”, aki hol ide, hol amoda ül le - ha jut erre idő. Hoztak magukkal két fonográfot, a gramofon tölcséres ősét is. Ez a felhúzós masina szolgáltatja a legnagyobb szórakozást: a torreádordalt együtt fújja a kilenc ember a művésszel. Csak úgy harsog a framheimi faház az öblös férfihangoktól! A kutyák nekivaduló koncertje a válasz, és igazolja, hogy a Carmen zenéje a Déli-sarkon is népszerű. De az „irodalmat” sem hagyják ki: a sok szakmunka mellett bőségesen sorakoznak Sherlock Holmesok és más bűnügyi, detektívregények. Amundsentól tudjuk, hogy a legnagyobb izgalmat A római expressz című könyv váltotta ki: ugyan mi vagy ki okozhatta az expressz egyik fülkéjében holtan talált férfi tragédiáját?... Ebben már Lindström is reszt vesz, ha odaég az étel, hát égjen! Ó nemcsak szakács és a műszerek javítója, de egyben Framheim könyvtárosa is, ami azt jelenti, hogy minden kiadott könyv sikerét vagy sikertelenségét személyes örömnek vagy fordítva: személyes sértésnek veszi.

Anmndsenek számára kezdetben bizony egy kicsit szokatlan a framheimi élet. Más, mint Gjöahavnban volt.

Ott a hosszú téli éjszakák idején sem volt nyugalom. Jöttek az eszkimók a közeli és távoli táborokból, jöttek, hogy meglátogassák a kablunákat, pipázzanak, dohányt kunyeráljanak, és ha lehet - egy kis tüzes vizet is.

Itt önmagukon kívül, a Fram visszatértéig, más embert nem láttak, így a világról meg annyi hírt sem kaptak, mint Gjöahavnban, ahol felbukkant Mr. Atangala, az északi csavargó. Önmaguk hangján és a kutyák ugatásán kívül csak a szél sípolását és fütyülését lehetett hallani. Amikor befagyott a Bálna-öböl, eltakarodtak a fókák és a pingvinek is.

Jégbe dermedt az Antarktisz.

Mindössze két tenyérnyi helyen fúrt-faragott, dalolt, tervezett, pihent és aludt az ember: a Bálna-öbölben a norvégok, a Discovery-öbölben az. angolok.

Mind a két tábor gyakran nézett dél felé, a pólus irányába.

Vajon kinek sikerül elérni legelőször?

AZ UTOLSÓ ELŐKÉSZÜLETEK ÉS: ELŐRE A PÓLUSIG!

- Mit gondol, kapitány - teszi fel a kérdést Nansen régi társa, Johansen, amikor a fonográfon elhangzott már az esti koncert záróműsora, Solveig dala is -, mit gondol, mennyi időre lesz szükségünk, hogy elérjük a pólust, és visszatérjünk ide?

A többiek már alusznak. Csak a két „pólusember”, Johansen és Amundsen van ébren, előttük a jegyzetfüzet, amin külön-külön számítják, szinte grammra, a szánokra váró terhek súlyát.

Amundsen meglepődik. Mindennel foglalkoztak eddig, de ilyen egyszerűen, ilyen tárgyilagosan még nem hangzott el közöttük: meddig tarthat majd az út?

- Mennyi idő kell?

Elő a ceruzát, és megkezdődik a számítás. Természetesen amolyan valószínűség-számítás ez, de hát nem lehet másként. Amundsen a depóexpedíciók idejét veszi alapul, de igen helyesen, csökkenő haladási idővel. Számításba veszi a depók készletét, ami azt jelenti, hogy csak a 82. szélességi foktól kell majd nagyobb teherrel haladni.

Ránéz Johansenre, kimondja:

- Százhúsz nap. Úgy gondolom, ennyire lesz szükségünk.

Johansen bólint:

- Igen, szerintem is ennyi idő kell.

Négy hónap. Ha sikerül!

A sok átszabás, átvarrás, az újabb és egyre újabb sátortervek, prémmel és prém nélkül bélelt hálózsákok, hó-álarcok készítése, valamint a fókabőrből és iramszarvasbőrből készült ruhák formálása, a „legfontosabb” és a „legnélkülözhetetlenebb” tárgyak elhelyezése után mégiscsak elérkezett az indulás napja.

- Fel, fel, hé, legények! - kiáltja be a konyhából szeptember nyolcadikán hajnalban Lindström a közös helyiségbe. - Fel, fel! Elérkezett az indulás napja!

Felmordul a „terem”.

Szinte hihetetlen: indulnak!

- Csak ne lenne negyvenkét fokos hideg! - mondja zsörtölődve Prestrud, aki személyes sértésnek veszi a déli-sarki tavasz szörnyű hidegét, hiszen ő a meteorológus. - A fene egye meg, nem enged a tél! Éjfélkor is kinn voltam, hogy megnézzem a hőmérőket.

- Majd megfutamodik, ha közéje csapunk a kutyák korbácsával! - nevet a mindig derűs Hansen. - Én mondom, Prestrud barátom, így lesz! Figyelj majd rám!

Prestrud zsörtölődése valóban jogos: kegyetlenül kitart a tél. Akárcsak Gjöahavnban, amikor annyira lesték az elindulás óráját, Framheimban se volt más a helyzet. Augusztus huszonnegyedikén mutatkozott először a látóhatáron a nap. Hivatalosan is megérkezett hát a sarki tavasz. Csak éppen a hideg nem vette ezt tudomásul: ötven és ötvenöt fok között ingadozott fagypont alatt a hőmérő!

Amundsen döntött: ha törik-szakad is, szeptember nyolcadikánál tovább nem várnak.

Így történt. Hat szánnal, kilencven kutyával mondtak búcsút Framheimnak. Most először nem hat, de tizenkét kutyát fogtak a szánok elé. Ez bizony igen nagy feladat a hajtok számára, különösen az első napokban, amikor a mozgástól és rohanástól megrészegedett állatok - farkasőseikhez illően - vadállatokká válnak. Egymásnak rontanak, tépnek, marnak, harapnak. Még az embereknek is nekimennének, ha nem lenne korbács a kezükben.

Egyedül Lindström maradt a táborban. Azzal a tudattal intett búcsút társainak, hogy hónapokig nem látja őket.

Tévedett.

Mint ahogy Hansen és Amundsen is. Nemhogy megjött volna a déli-sarki tavasz, ellenkezőleg - még inkább nekivadult a tél! Megfagyott Prestrud, Hansen, Stubberud lába. A fagycsípések helyén nagy hólyagok keletkeztek. A nyolc emberből egyszerre három munkaképtelenné vált. A kutyákat is kínozta a nagy hideg. Amundsen - csüggedten - döntött: - Visszafordulni!

Elképzelhető Lindström csodálkozása, amikor néhány nappal később, szeptember tizenhatodikán közeledő kutyaugatást és emberi kiáltásokat hallott. Talán mégis élnek eszkimók a Déli-sarkvidéken, vagy Scotték jönnek látogatóba? Éppen a napokban találgatták, mi lehet Scott expedíciójával. Elindultak, vagy ők is várnak? És most… Lindström elképedve áll a ház ajtajában. Amundsenék lennének?

A találkozásba inkább üröm, mint öröm vegyül.

Amundsent önvád gyötri: nem lett volna szabad elindulni, amíg nem enyhül meg az idő. De -valljuk be férfiasán - Amundsen türelmetlen volt. Félt a késéstől, vagyis attól, hogy Scotték megelőzik. Bár a Terra, Nova látogatásakor fejcsóválva hallgatta, hogy Scott a szánok húzására zetlandi pónikat akar használni. Képtelenségnek tartotta, hogy az aránylag nehéz súlyú állatok apró és keskeny patájukkal megbirkózzanak a süppedékeny hóval. Tehát joggal érezte, nem lesz nehéz Scottékat megelőzni.

Csak éppen azt nem tudhatta, mikor indulnak el a pólus elérésére az angolok.

Így azután Amundsen mégis elsiette az indulást.

A betegeket kezelni kellett, és átszervezni az egész expedíciót. Az alig egyhetes kiruccanás elég volt arra, hogy rájöjjenek: a lehető legkisebb csoport induljon délnek, mert az indulásnál, a menetelésnél, a letáborozásnál a sok kutyafogat csak hátráltatja egymást, így született meg a két csoport: Amundsen, Hansen, Wisting, Hassel és Bjaaland a pólus felé tör, míg Prestrud, Stubberud és Johansen az Edward király-földet és a Bálna-öböl környékét kutatja át.

De hát előbb a betegeknek meg kellett gyógyulni.

Szeptember huszonkilencedikén madárrikoltozás és fergeteges kutyaugatás támadt.

- Most már tényleg itt a tavasz! - tör be a műhelyekbe a még mindig sántikáló Hansen. - Megjöttek a sarki viharmadarak!

A szép, gyors röptű madarak alacsonyan szállnak, s a kutyáknak igen nagy kedvük támadt elkapni őket.

- Itt a tavasz! - kiáltja Amundsen is. - Mihelyt a betegek felépülnek, útra kelünk a Déli-sark felé!

De bizony a gyógyulásra várni kellett. Végre október huszadikán - szeszélyes „áprilisi” időben - felkerekedett a karaván. Öt ember - Amundsen, Hansen, Hassel, Wisting és a síbajnok Bjaaland - négy szánkóval, egyenként tizenhárom kutyával vágott neki a rettentő nagy útnak. Amundsen gondosságára és körültekintésére jellemző, hogy számításba vették a rossz látási viszonyokat és az eltévedés lehetőségét is. Különös, de így van: az északisarki tájakon sokkal könnyebben lehet eligazodni, mint a délin. Itt nagyobb a páratartalom, rosszabb a fénytörés, és a hósivatagban nincsen semmi árnyék. Iránytűvel és szextánssal kell eligazodni, akárcsak egy hajón az óceán kellős közepén. Mivel azonban nincsen mód a gyakori helymeghatározásra, Amundsenék minden tizenharmadik, tizenötödik kilométer után egy-egy hóbabát állítottak fel, főleg a visszatérés megkönnyítése érdekében és azért, ha netán valamelyik szán leszakad, megtalálja a helyes irányt. Összesen százötven hóbabát építettek, fél méter szélességben, két méter magasságban. Amundsen pontos ember volt, kiszámította, hogy a másfél száz hóbabához kilencezer kocka kellett. Szerencse, hogy Amundsen is, Hansen is megtanulta az eszkimóktól a hókéssel való mesterkedést, s megtanították erre társaikat is. Percek alatt készültek a hóbabák, az első „kilométerkövek” a Déli-sarkon!

Az elindulás izgalmas perceit Prestrud örökítette meg, az akkori idők eléggé kezdetleges filmfelvevő gépével. Ma ez a tekercs nagy kincs: az első mozgókép, ami Amundsen expedícióiról készült, és egyben hiteles emlék a világraszóló felfedezőút kezdetéről.

Ne lepődjünk meg, ha elég sok, Amundsennal foglalkozó munkában ilyesféle megállapítással találkozunk: a nagy kutató déli-sarki útja tulajdonképpen séta volt. Holott ennek az ellenkezője igaz: nem volt „séta”. Kemény megpróbáltatásokkal teli, nehéz út volt.

Nézzünk csak egy-egy mondatot hősünk naplójából:

„Október 21. A szél újra erőre kap, és sűrű örvényekben korbácsolja a havat. Hőmérséklet -24,2 fok…

Október 22. Sűrű köd. Erős délkeleti szél és hófúvás. Alig látni néhány lépést, és mi közeledünk a jégár veszélyes részéhez. A menet elejét alig látni a végéről, a hózivatar állandóan ostromolja arcunkat, szemünket…

Október 23. Borult időre ébredünk. Alig kelünk útra, oly sűrű hóförgeteg kerekedik, hogy tíz szánhosszúságra már semmit nem látni…

Október 24. Reggel megint hófergeteg. Ma nem indulunk tovább. Négylépésnyire sem látni semmit. Negyvennyolc óra pihenőt adunk a kutyáknak. A nap rettentő lassan múlik, ha a hálózsákban fekszik az ember!”

Ezek az első napok kiragadott idézetei. És így megy ez majd tovább, váltakozó szerencsével, szélcsenddel is - a pólusig.

Természetesen nemcsak a hóförgetegek jelentik az akadályt.

A déli-sarki terepen nagyjából három rész különböztethető meg. Az első a közvetlen parti rész, a nagy jégfal, a Great Barrier. A második maga a jégperem, sok száz kilométeren délnek nyúló fennsík, ami szinte azonos a Grönlandot borító jégtakaróval. Az ősi jég alatt valahol kemény, szilárd talaj lehet. És végül következik a gleccserek és hegyóriások sora, amely egészen a pólusig tart. Amundsenék a tengerszinttől számított húsz méter magasságból indultak, és a pólus közelében háromezer méternél is magasabban jártak! Nehezen hihető, hogy ilyen terepen „sétáról” lehetett szó.

A jégperem már az út elején kellemetlen meglepetésekkel szolgált. Ahol jég van, ott rianások is vannak. A húszfokos hidegben megdermedt jég a hirtelen lecsökkent hőmérséklet mellett - amikor az északi szél átvált délire - rianásba kezd. Irtózatos ropogások közepette pattogzani kezd a felszín, majd ágyúdörej hallatszik - rianás! Ráadásul a jégperem arculata nagyon sok helyen olyan, mint a kiszáradt, kiszikkadt folyómeder: tele van ráncokkal, repedésekkel, árkokkal, szakadékokkal, melyeket azonban vastag hótakaró tesz láthatatlanná.

Az első, aki átesik egy veszélyes kalandon, az Bjaaland, a síbajnok. A szánok átrohannak egy hóval fedett rianás felett, de Bjaaland szánkója megáll, imbolyog, majd süllyedni kezd. Bjaaland kétségbeesetten kapaszkodik a szánba, ami kutyástul eltűnni készül a rianás mélyén.

- Nem bírom tartani, segítsetek! - üvölti.

A sereghajtó Amundsen siet segítségére. Majd jön Hansen és Hassel, kötelekkel, bambuszrudakkal.

A terhek egy része a rianás mélyére zuhant, amikért a ruganyos Wisting, a volt haditengerész mászik le. Kötélen eresztik le Wistinget, és csak akkor veszik észre, hogy a jégpárkány, amin állnak - mindössze néhány centiméter vastag! De sem a szánt a rajta levő élelemmel, sem a kutyákat, de főleg Wistinget nem hagyhatják el. „Bajtársaimat a jégpárkány vékonyságának felfedezése nem döbbenti meg. Folytatják a segítőmunkát, éppen olyan nyugodtan, mintha a legnagyobb biztonságban végeznék. Mikor a szán megszabadul terheitől, felemeljük a jégre, majd felhúzzuk Wistinget.”

- Nem haragszol meg, ha felszólítunk, hogy kibújhatsz a lyukból? - szólnak le Wistinghez.

- Még nem tudom. Pompásan érzem magamat ebben a nyugalomban! - kacag felfelé Wisting, akit végül is csak a legnagyobb kínok között tudnak a rianásból felhúzni.

A volt haditengerészeti altiszt igazi tengerészhez méltóan állt helyt végig az egész expedíció alatt. De mint ahogy történni szokott, és mint a közmondás is tartja: ha valakit egyszer meglegyint az ördög - meglegyinti máskor is.

Wistinggel ez történik. Az egyik este, amikor már felállították a sátrat (négyen használnak ugyanis egy sátrat), kikötötték a kutyákat, és a soros Hassel hozzálátott a vacsora készítéséhez, ordítást hallanak.

- Ez Wisting! - kiáltja Amundsen, és kirohan a sátorból.

Először semmit sem lát, ráadásul a kutyák is üvöltésbe kezdenek. Végre felfedeznek egy sötét foltot.

Wisting! Szörnyű helyzetben lóg, kalimpál, kapaszkodik, a végsőket rúgja már. Alig egy méter széles rianásba zuhant bele, és volt annyi lélekjelenléte, hogy karjait szétvetette. De a lábainak nincsen támaszpont, hiszen jobbról és balról jégfal borítja a rianás nyiladékát. Ujjaival sem tud kapaszkodni, mert a repedés szélén acélkemény a jég.

Valóban az utolsó pillanatban húzzák ki bajtársukat a keskeny, félelmetes szakadékból Amundsenék. Wisting a halál torkából menekült meg: a rianás, mint az a tüzetes vizsgálat után kiderült, feneketlen szakadék volt.

A következő, aki szánkóstul, kutyástul átesik Bjaaland kalandján: Hansen, a régi bajtárs, ót követi Amundsen, majd megint Hansen.

Nem, egyáltalában nem séta a pólusig vezető út!

Bár tagadhatatlan, hogy egy idő után a jégperem is megszelídül - egyre egyenletesebbé válik a terep.

Az úttávmérők pontosan közlik a reggeltől délutánig megtett távolságot. Az úttávmérő nem más, mint a szánok végéhez szerelt, ötven centiméter átmérőjű kerék, ami forgásával léptékes műszert forgat. Egyedül Hansen szánján nincsen távmérő: Hansen szánja ugyanis a „parancsnoki híd”. Itt helyezték el, alumíniumfoglalatban, az úti iránytűt. És itt őrizték a többi műszert is: zuhanást kivédő, bélelt ládákban két szextánst a helymeghatározásra, három mesterséges horizontot arra az esetre, ha se napot, se látóhatárt nem észlelnek, egy higanyos magasságmérőt, két aneroid légsúlymérőt, két látcsövet, öt kronométert (a legpontosabb óra) mint az expedíció féltett kincseit.

Az a távolság, amit Framheimtól a pólusig meg kellett tenni, légvonalban mérve nagyjából ezerháromszáz kilométer. De még a tengeren sem lehet légvonalban hajózni, hát még olyan terepen, mint amilyen a Déli-sarkhoz vezetett.

Mindenesetre a gyakori hóviharok, rianások és más akadályok ellenére csak a legritkább esetben történt meg, hogy nem sikerült teljesíteni az előirányzott távolságot. Átlagosan huszonnyolc kilométert írt elő napi teljesítménynek Amundsen útiparancsa. De ezt csak kezdetben tartották be. A tapasztalat ugyanis azt bizonyította, hogy okosabb három napon át több kilométert megtenni, és utána egy napot pihenni, így alakult ki a napi harminchét kilométeres átlagsebesség, ami azt jelentette, hogy egy szélességi fokot három nap alatt jártak be. A kutyák szinte játszi könnyedséggel tették meg az óránkénti hét és fél kilométeres távolságot, s ezt ennek a beosztásnak és depókban elhelyezett élelemnek lehetett köszönni. A depóexpedíciók adták meg e ritka vállalkozáshoz azt az alapot, ami nélkül nem érték volna el a Déli-sarkot.

HEGYÓRIÁSOK A LÁTÓHATÁRON

- Mi lehet Scottékkal?

- Merre járhatnak?

- Vajon milyen időjárás fogadta őket?

Ezek a kérdések majd mindennap elhangzanak, amikor a négy ember végre behúzódhat a sátorba, és bebújik a hálózsákba.

A késés valóban aggodalommal tölti el őket. Hiszen szeptember helyett csak október utolsó részében sikerült elindulniuk.

Amundsennak azonban igaza volt, amikor a Bálna-öblöt választotta tanyájául. A jégár, amin haladtak, egyre egyenletesebbnek tűnt, mélyen benyúlt délre, így joggal remélhették, hogy a hegyi út is rövidebb lesz. Feltevésük beigazolódott.

November tizenegyedikén túljutottak a déli szélesség 83. fokán. Lassacskán végére értek a jégárnak.

És a párázatból kibontakoztak a hegyóriások.

„Most, hogy már közelebb vagyunk a szárazföldhöz, egyre jobban felismerhetők a részletek. Hegycsúcsai közül nem egy eléri a 4500 métert! Ami leginkább meglep minket, az a magaslatok jégképződésének viszonylag hiányos volta. Igen sok hegyen bordázatot látni, ahol nincsen semmi hó. Joggal hittük, hogy közel a pólushoz a hegyeket vastag jég borítja, így a Fridtjof Nansen-hegy-lánc csúcsait - ami mélykék színben sötétlik - borítja a tetején jégkupola. A délebbre távolabb eső Don Pedro Christophersen-hegyláncot erősebben fedi be a hó, de hosszú gerincének legmagasabb részeiről leszaggatja a szél a fehér takarót. Messzebbre délnek az Alice Weddell Jarlsberg, az Alice Gade és Ruth csúcsai tündökölnek a napfényben, de ezek a hegyek hóval vannak borítva. Soha nem láttam ily pompás panorámát! Onnan, ahol állunk, számos hágót tudunk megkülönböztetni. Általuk megmászhatjuk majd a hegyláncot…”

Még öt napra volt szükségük, hogy elérjék azt, amit megláttak - a jégár végét és a hegyek lábát.

De olvassuk csak tovább a naplónak ide vonatkozó részét:

„November 16. Eljutottunk tehát oda, ahol megkezdődik a hegymászás. Megtesszük előkészületeinket a nagy vállalkozáshoz. Bár még korán van, felütjük a tábort. Nem lesz hiány a munkában holnap reggel. Elsősorban is átnézzük eleségkészletünket, nehogy többet vigyünk magunkkal… Utunk egyik döntő állomásához értünk. Mindent gondosan ki kell számítani, és minden lehetőséget fontolóra venni. Mint a nehéz körülmények között szoktuk, tanácskozást tartottunk, és meghallgattuk egymás véleményét. Innen a pólusig és vissza ezeregyszáz kilométert kell megtennünk! Tekintetbe véve a hegymászás nehézségeit és a fogatok előrelátható fokozatos kimerülését, közös megegyezéssel hatvan napra tesszük utunk időtartamát. Tehát kéthavi eleséget viszünk magunkkal, a többit - nagyjából egy hónapra való készletet - elraktározzuk. Tapasztalásunk szerint a lejtőn való leereszkedéshez tizenkét kutya elegendő lesz. Jelenleg negyvenkét ebünk van. Ha majd felérünk, huszonnégyet feláldozunk; sajnos, nem tehetünk másként. Ugyanoly mértékben, ahogy a fogatok száma csökken, a teher is könnyebb, és mire tizenkét kutyánk marad, elég lesz két szán is.”

A későbbiek bebizonyították számításainak helyességét, egyetlen ponttól eltekintve:

„Hatvan nap helyett ötvenkét nap alatt jártuk meg a pólust, és tértünk vissza ide. Eleségkészletünk négyféle cikkből áll: pemmikán, tejpor, csokoládé, kétszersült. Befőttet, cukrozott gyümölcsöt, sajtot s minden más finomságot Framheimban hagytunk. Az egyedüli fényűzés az volt, hogy felraktuk a szánokra prémruháinkat, amiket idáig nem használtunk. Ha feljutunk a hegytetőre, könnyen fontosak lehetnek a prémruhák. A déli szélesség 88. foka alatt talán nem észlelt Shackleton - 40 fokot? Egyéb ruházatból - a teher miatt - igen keveset vihetünk magunkkal. Megszavazzuk magunknak azt a gyönyört, hogy vászonujjast, inget és alsónadrágot váltsunk. Szennyesünket felfüggesztjük a szabad levegőn: kéthavi alapos szellőzés pótolja a mosást, amit képtelenség lenne megvalósítani. Amikor mindezzel készen vagyunk, terepszemlére indulunk. A táborhoz legközelebb eső sziklás csúcs felé irányítjuk lépteinket. Ez a háromszáz méteres magaslat (Betty-hegynek nevezzük el) három kilométerre van tőlünk… Bjaaland és én felmegyünk a Betty-csúcsra.

Madeirából való elindulásunk, tehát 1910 szeptembere óta örökké csak havon és jégen jártunk. Jólesett végre szilárd talajt érezni a lábunk alatt. A Betty-hegy közvetlenül a jégperem végén emelkedik ki, csúcsát szanaszét heverő kövek bontják. Néhány próbát veszünk a sziklából, utána leszállunk társainkhoz. Őket nem hatotta meg túlzottan a kő látványa. Isten bocsássa meg, de hallom, amikor legfrissebb gyűjteményünk láttán így morognak: „Kő akad bőven Norvégiában is!”

Két nappal később, tehát november tizennyolcadikán indultak neki a hegyeknek.

Mert a Deli-pólus hegyóriások tetején, több ezer méteres magasságban található!

Itt is, a Déli-sark közelében, bebizonyosodott az, ami oly meglepő a hegyek között: legyen akár tíz vagy tizenöt fok hideg, ha süt a nap, a ritka levegőn keresztül égetnek a sugarak. Először történik meg Amundsenékkal, hogy ingujjra vetkőznek, és úgy segítenek a kutyáknak, hogy feljebb, egyre feljebb kerüljenek.

Kínos munka után jutnak 1320 méter magasságba. Majd még feljebb, 1700 méterre.

Kitárul előttük a Nansen-gennc és Christophersen-hegylánc között elhúzódó hatalmas jégár, amely egészen a jégperemig húzódik lefelé. Ezt a jégárt Axel Heibergről nevezik el.

Megállnak, körülnéznek.

- Csodálatos - suttogja Amundsen, és nem tud betelni a bámulnivalóval.

Mindenütt hegyóriások, hegyek hóból, jégből, gránitból, bazaltból, mindenütt mozdulatlanságba merevedett jégzuhatagok, mozdulatlanul hömpölygő, óriási hullámokat vető jégár, gleccserek, jégfalakkal borított jégszakadékok.

Itt még emberi szem nem tekintett szét, emberi láb nem tapodta a hegyeket. Kutyák először ugatnak errefelé az élővilág történelmében.

- Csodálatos!

Bjaaland áll mellette, akit ugyancsak elfog az elragadtatás.

- Ha arra gondolok, hogy amerre csak ellát a szemünk, ember soha ösvényt nem taposott, akkor azt mondom: hihetetlen! Hihetetlen, hogy itt vagyunk!

Amundsen arcán megjelenik a ritka mosoly.

- Márpedig itt vagyunk. Sőt továbbmegyünk, hogy elérjük a pólust!

De sok idő nincsen sem a csodálkozásra, sem az elérzékenyülésre. A kutyák éhesek - mint Amundsentól tudjuk, egyre éhesebbek a csökkentett adagok miatt -, enni kell tehát adni és eldönteni, merre folytatják majd az utat tovább.

Amundsen és a „parancsnoki híd” felelőse, Hansen előveszi a látcsöveket. Leülnek az egyik szán szélére, ügy vizsgálják a terepet.

Ami előttük van - azt a térkép nem jelöli. Ok adják gyorsan a neveket, nehogy összezavarodjanak a sok azonos alakú csúcs, havas lejtő, |égár, jégfal, hegytető, fennsík között.

így születik meg a Nansen-gerinc, a Christophersen-hegylánc, az Axel Heiberg-jégár, az Öle Engelstad-gerinc, a Helland Hansen-gerinc, majd később a Maud királynőről elnevezett hegycsoport, az Olaf trónörökös földje... (Amundsen hálás a társainak, szereti, becsüli őket. Érzi, nevüket így is meg kell örökíteni, és ne vegyük ezt gyengeségnek. Néhány nappal később egy fantasztikus méretű hegytömegből kiemelkedő négy hegyormot Helmer Hansenról, Öle Bjaalandról, Sverre Hasselról és Oscar Wistingról nevez el.) Jóformán alig egy negyedóra telt el, de máris úgy néztek az előttük elterülő tájra, mint ismerősre. Amundsen előremutat:

- Helmer, arra megyünk, fel az Axelen. Nézz oda, az Öle Engelstad és Fridtjof Nansen között elterülő jégterület járhatónak látszik. Arra folytatjuk az utat!

Amundsent ezúttal sem hagyja el a szerencséje. Amikor másnap - részben biztonsági okból, részben a felesleges időveszteség elkerülése végett - két társával előbb terepszemlére megy, a megfigyelőm is a látcsövet igazolja. „Fáradságunkat siker koronázza. Felfedezzük a rést, amelyen át megkerülhetjük a hatalmas jégbástyát. Semmi kétség: rátaláltunk a helves útra! De most aztán vissza.

2400 meter magasságban vagyunk; 700 métert kell leereszkednünk, míg elérjük a sátrainkat. Helyenként meredek lejtőkön, hatalmas csusszanásokkal szállunk alá. Közben bámuljuk a lenyűgöző panorámát - mindenütt hatalmas repedések, mély szakadékok, gyönyörűbbnél gyönyörűbb jégképződmények, melyeket mennydörgő robajjal szántanak végig a lerohanó hógörgetegek. A táborhelyen mindannyian örömben úszunk. De mennyire! A fennsík megmászását tíz napra terveztük, és mint kiderült, elég lesz erre a fele idő is!”

Természetesen - Amundsen lelkesedése nyomán -nem szabad azt hinnünk, hogy no lám, talán itt következik majd az a bizonyos, sokat emlegetett „séta”. Óriási tévedés! Vasból és acélból levő, kötélidegzetű, de annál több derűvel megáldott emberek indultak rohamra, hogy feljussanak a magasba, ahol örökös szélviharok dúlnak, s amerre elvezet az út a pólusig.

A nagy nekirugaszkodást ünnepélyes indulás előzi meg. Nincs szónoklat, nincsen megható beszéd. De még pohárka rumot vagy grogot sem hajtanak le. A kutyák kiadós pemmikánadagot kapnak, az emberek - Hansen jóvoltából - forró csokoládét. Ez a kedvenc tápláléka a Fram acélembereinek.

Amundsen egyenként odalép a bajtársakhoz. Ebben az ünnepélyes pillanatban mintha a bolondos, derűs, szörnyű helyzetekben is nevetős Hansen, a régi barát szemében is elhomályosulna valami. Kézfogás, kézszorítás. Bjaaland morog, hirtelen komor lesz. Wisting, a haditengerész, merően parancsnoka szemébe néz. Sverre Hassel, aki évekkel ezelőtt az egyik vámhajón járta a Lofoten szigeteket, bajosan hihette akkor, hogy 1912. november huszonegvedikén a Déli-sark felé indul.

Mindegyik tudja, miről van szó, mindegyik el van szánva arra, hogy a legtöbbet, a legeslegtöbbet adja abból, ami tőle telik. A kézszorításban mindez benne van.

A/, emberek után Amundsen a kutyákhoz lép. Nem állja meg, hogy ne simogassa meg kedvenc élfogatosa, Lassensen kócos fejét. Lassensen a száncsoport élkutyája, mindent tud, mindent bír. Lóg a nyelve, verítékben fürdik a teste, a lábai remegnek, de nem enged: húz és húz rendületlenül. Fegyelemét tart a falkában, ha összecsapnak (márpedig a szánhúzó kutyák elég gyakran összecsapnak), nemcsak Hansen és Wisting korbácsa teremt rendet, de Lassensen szörnyűséges, sárga farkasfogai is.

Amundsen lehajol, rávereget a kutya értelmes, fogat vicsorító fejére.

- Lassi, előre! - suttogja, majd visszafordul, ránéz társaira, parancsot ad: - Minden kész, előre, indulj!

Az Engelsud- és a Nansen-hegy között kanyarog az Axel-jégár. Előttük áll teljes szélességében, meredeken, valóságos jégfolyó. Ez pótolja számukra majd az utat.

- Előre! - kiáltják az emberek, és pattan a hajtókorbács. - He, hopp, hííí, hopp!

Amundsen idevonatkozó naplórészletét elolvasva, csodálattal és bámulattal kell adóznunk a norvégoknak. A jégár felületén, átküzdve magukat hóturzásokon, jéghullámokon, meredek, csúszós, huppanos, többméteres gidreken-gödrökön, felmászva jégfalakra, átvergődve a jégár rianásain - és felfelé törve szünet nélkül: a legkitűnőbb alpinisták rekordjait is megdöntötték! Az első három napon 3223 méter magasságba jutottak, tehát az elindulási hely tol 1600 méterrel feljebb! Összesen 31 kilométert tettek meg!

Hihetetlen, pedig igaz. Bizonyítja a térkép, Hansen és Admundsen egybevethető naplója, a hiteles mérések.

Amikor elvégzik a helymeghatározást, megállapítják, hogy a 85. tok 36. perc déli szélességen vannak.

Felértek a platóra, ahol pihenőt tartanak. Nem is tehetnek másként, mert viharos szél fogadja őket, orkán, amilyenben annak idején Shackletonnak volt része, és amilyennel - néhány száz kilométer távolságra - Scotték küzdenek.

„Az előrehaladás lassú és kínos - értesülünk Amundsentól. - Minduntalan nagy hótorlaszokon kell keresztülvergődni. A szánok veszedelmesen billegnek. Igen kell vigyázni, nehogy felboruljanak. Később a hótorlaszok ellaposodnak, az út járhatóbb, de a szél erősen hordja a havat. Mindehhez később a még frissen hulló hó járul. Alig látunk valamit a sűrű hófátyoltól.” Majd két nappal később: „Sűrű ködben indulunk. Havazik. Igen kemény hótorlaszokra bukkanunk. Szerencsére a frissen hullott hó kitölti a közöket, s könnyebben áthaladunk a torlaszokon…. Ma harminc kilométerrel jutottunk közelebb a célhoz!”

Mint ahogy az ilyenkor történni szokott, váltakozó eredménnyel haladnak. Jóformán nincsen nap, hogy a délkeleti szél ne akadályozná előretörésüket. Hóvihar hóvihart követ, hófúvás után hófúvás következik. A szörnyű szélben szinte mit sem érnek az álarcok. A túlságosan vastag álarc és a hóvédő szemüveg alatt erősen beizzad az arc, ami ugyancsak veszélyes, de ugyanezt lehet mondani a gyengébb, egyszerű vitorlavászon álarcról is. A fagy ás veszélye szünet nélkül fenyeget. Védelmet egyedül Amundsen pompás, egyéni ötletekkel megtervezett sátra jelent, amit két gúlasátorból egyesítettek. Négy alvózsák tér el benne, közepén a primuszkályha, ami nélkül létezni sem lehetne. Itt készül a reggeli és a vacsora, ami ebédnek is megfelel. A leves, bármilyen forró is, azonnal eltűnik, Ezt követi a főétel: a pemmikán, az észak-amerikai indiánoktól és eszkimóktól kitalált, zsíros, húsos, zöldséges keverék. Végül jön (mint a parancsnok állítja) a „csemege”: a felolvasztott hólébe, tehát vízbe mártott kétszersült. Este naplóírás, beszélgetés következik, s mivel borotválkozni nem lehet, többen ollóval a szakállnyíráshoz latnak.

Idéznünk kell Amundsen december nyolcadikáról szóló bejegyzését:

„A nap ügy kezdődik, mint a legtöbb, ami mögöttünk van. Az orrunkig se látni. De hat nyugtával dicsérd a napot, ha ugyan lehet ezt a mondást itt használni, ahol hetek óta nem megy le a nap. Barmiként is van: bizonyos, hogy kiderül az idő. A kibukkanó nap felhasználásával tizenegy órakor pontos helymeghatározást végzünk. Az eredmény: 88. fok 16. perc a deli szélességben. Izgalmas percek következnek tehát: rövidesen elérjük a 88. fok 23. perc szélességet. Idáig futott el Shackleton expedíciója. Ennél délebbre meg nem tette ember a lábat! Megilletődésemet most már nem tudom leküzdeni. Könnyekre fakadok, akárcsak egy gyerek. Erősen szorongatjuk egymás kezét, majd kitűzzük Norvégia lobogóját. De nem feledkeztünk meg arról a nagyszerű férfiúról sem, aki hazája lobogóját minden elődjénél annyira messzebbre vitte délnek. A bátorság és akaraterő szobrát róla mintázhatnák a legméltóbban, róla, akinek a neve minden időkre ott marad bevésve a Deli-sark felfedezésének történetében: Sir Ernest Shackleton.”

GYŐZELEM: A PÓLUS ELÉRÉSE!

Amundsen naplója a továbbiakban szófukarrá válik, hiszen alig néhány nap már, és elérik végső céljukat!

„December 11. Az ég derült, gyenge délkeleti szél fúj. A hőmérséklet -28 fok. A hó laza, de a sítalpak és a szánok pompásan csúsznak.

December 12. Az idő állandóan szép. A hideg csak -25 fok. Az észlelet és a becslés egyformán a 89. fok 15. percet adja.

December 13. Becslésünk szerint a 89. fok 29. perc szélességre jutottunk. Az út a hómezőn kitűnő.

December 14. Az észlelt szélesség délelőtt: 89. fok 37. perc. A becslés szerint: 89. fok 38. perc 5. másodperc. Még 14,8 kilométert futunk be, majd tábort ütünk a 89. fok 45. perc déli szélességen. Délután délkeleti irányból sűrű hózápor hull. Este derű és boldogság tölti be a tábort. Nagy esemény előestéjén vagyunk. A zászlót ismét kihúzzuk a tokjából, és felerősítjük egy rúdra. Csak ki kell bontani, nincsen más teendő. Ilyen érzések között vártam gyermekkoromban az ajándékot hozó karácsonyt. Időnként elalszom, de gyorsan felébredek. Nem megy az alvás. Várom a nagy ajándékot.

December 15. Az idő gyönyörű. A reggelit a szokottnál is mohóbban fogyasztjuk. Az úti előkészületek hihetetlen gyorsan megtörténnek. Most már a türelmetlen vágy hajt minket. Tíz óra felé gyenge köd ereszkedik alá délkeleti irányból, és beborul az ég. így a szokott déli észleletet nem tudjuk elvégezni. Becslésünk szerint a 89. fok 53. perc alatt vagyunk. A hátralevő részt egy iramban akarjuk befutni. Délután három órakor megállunk. A távolságmérő kerék szerint dél óta éppen hét tengeri mérföldet tettünk meg-tehát megérkeztünk célunkhoz. Azt, hogy életem misszióját betöltöttem, nem mondhatom, mert gyerekkorom óta az Északi-sarkra vágytam, és most mégis a Déli-sarkot hódítottam meg! De határtalanul boldog vagyok!”

Győztek! Ott álltak a déli szélesség 90. fokán, a Déli-póluson!

Amundsen emberi egyszerűségére, becsületességére jellemző, hogy bátran, férfiasán bevallja: az ő valóban világraszóló diadala még nem betetőzése élete munkásságának.

Nagy tett, hősi tett, csodálatos eredmény, amire mindig büszke lehet, de - az Északi-sark iránti megható nosztalgiája ott zakatol továbbra is a szívében.

Ettől a perctől kezdve, jogosan, azt érzi, hogy megmutatta: mire képes. Most már senki se vitathatja el: ha Peary nem előzi meg, ő az első északon! És most már másodiknak sem szégyen oda eljutni, kiegészíteni, tovább folytatni az Északi-sark és környékének kutatását.

Ez az, amit elsősorban is elhatároz: többé nem lesz hűtlen az Északi-pólushoz.

Csak annak él, arra áldozza idejét, életét. Mint ahogy így is történik, időben és életáldozásban egyaránt.

Különös fogadalom ez, de jellemző a hó és a jég rajongójára, ismeretlen hegyóriások legyőzőjére, a Déli-pólus felfedezőjére - hűnek maradni a gyerekkor álmaihoz, az ifjúkor eszményeihez.

A Déli-sark meghódítása nem abban a pillanatban vált nyilvánvalóvá, amikor elérték a 90. fokot.

Nem állíthatták, hogy százszázalékosan azon a matematikai ponton álltak, amelyen a Föld képzeletbeli tengelye keresztülhalad. A ködös, felhős időjárás, de a rendelkezésükre álló eszközök sem tették lehetővé a sarkpont fekvésének teljesen pontos megállapítását. Ez némileg zavarta Amundsent, és-egyben az is, hogy talán Scotték megelőzték őket.

Érthető tehát, hogy körül kellett nézniük. „Hogy azonban semmit se vethessenek a szemünkre, táborhelyünk körül egy 18,5 kilométeres kört szándékozunk befutni. Kölcsönösen szerencsét kívánunk egymásnak, majd ezután következik az egész út legünnepélyesebb pillanata: kitűzzük a norvég lobogót. A kiállott nehéz küzdelemben társaim mind egyforma kitartással küzdöttek, és ugyanazzal az áldozatkészséggel kockáztatták életüket, illő tehát, hogy a diadal perceiben is egyek legyünk. Ezért a zászlót nem egy ember tűzi ki, hanem mind az öten egyszerre, így akarom társaim iránt érzett hálámat külsőleg is kifejezésre juttatni. Egyszerre ragadjuk meg a zászló nyelét, egyszerre emeljük a magasba, s egyszerre tűzzük bele a Déli-sark örök havába, ezekkel a szavakkal: „Letűzünk téged, kedves lobogónk, a Déli-sarkon, és a körülöttünk levő fennsíkot ezennel elnevezzük VII. Haakon király földjének.”

Mondanom se kell, hogy ezt az estét is a legjobb hangulatban töltjük el sátrunkban. Délben nem tudtuk felvenni a délköri magasságot, most végezzük el. Eredmény: 89. fok 56. perc. Táborozóhelyünk körül tehát egy húsz kilométeres kört kell befutni, hogy abba a sarkpont biztosan beleessen. Ez a hosszú körút napokba telne, ezért úgy döntünk, hogy egyikünk húsz kilométert halad előre, eddigi utunk meghosszabbításában, két másik társunk pedig utunk irányára jobbra és balra merőlegesen, ugyanilyen távolságra hatol. A terv végrehajtásával Wistincet. Bjaalandot és Hasselt bízom meg. Bjaaland megszólal:

-Szeretnék már most elindulni. Aludni ráérünk akkor, ha hazajövünk!”

Hassel és Wisting ugyanezt vallja. Jellemző társaim fáradhatatlanságára és odaadására, hogy harminc kilométer megtett napi útjuk után nem riadnak vissza újabb negyven kilométeres út fáradalmaitól. Mindhárman magukkal visznek egy-egy vízhatlan zacskót a táborhely pontos fekvését tartalmazó feljegyzéssel, továbbá egy három méter hatvan centiméter hosszú szántalpat, amire sötét szövetből zászlójelt erősítünk. Az okmányt és a zászlót útjuk végpontján helyezik el.

A vállalkozás éppenséggel nem veszélytelen. A szánokon levő iránytűket nem vihetik magukkal, tehát csak egy irányítójuk marad: a nap. Amíg a látóhatáron van, nincsen baj, de erre számítani mégsem lehet. Visszatértükkor még a nyomokra sem támaszkodhatnak: egy szélroham, és a nyomokat máris befújta a hó. Sátrunkra rátalálni sem kisebb feladat, mint ha egy tűt keresünk a szénakazalban. Társaink teljesen tisztában vannak a súlyos kockázattal, de oly nyugodtak, mintha sétálni mennének. Hajnali fél három órakor indulnak el kutatóink. Távollétükben Hansen és én óránként megmérjük a nap magasságát.

Társaink délelőtt tíz órakor - feladatukat megoldva - szerencsésen visszaérkeznek. Megfigyeléseink hozzá-vetőleges eredménye, hogy a 89. fok 54. perc 30. másodpercen vagyunk. Elhatározom, hogy tíz kilométerrel odébb haladva még egy sor megfigyelést végzünk.”

A fenti egyszerű, tárgyilagos sorokból is erezheti bárki: Roald Amundsen mindenben a végletekig pontos akart és tudott lenni. Pedig néhány kilométer ide vagy amoda, igazán nem számíthat ott, ahol nincsen más, mint széljárta hegyi plató, ami szinte belevész a semmibe. Hó és csak hó! Köd, ami lentről valahonnan felhőknek hat, itt fent örökös nyirok!

Táborhelyüktől tehát északnyugatra, tíz kilométerre tolják ki a Pólus-tanyát (Polheimot). Az oszlop elején Bjaaland, a síbajnok halad, ö lesz az első, aki ráteszi lábát a legpontosabban kiszámított Déli-sarkra! Utána Hansen, Hassel és Wisting következik. Leghátul Amundsen csúszkál a síjén, nehogy elvétsék az útirányt. Hirtelen oly tiszta, pára- és ködmentes lesz a levegő (2700 méter magasságban), hogy tíz kilométer távolságból is kiveszik az előző táborhelyen hagyott egyik szánt.

- Állj! - kiáltja Amundsen, és a csoport megáll.

Elérték az eszmei tábort, a pólust, amit Polheimnak neveznek ezentúl a norvégok.

Letáboroznak, innen már csak visszafelé vezet az út.

És ekkor részben derűs, részben megható esemény következik. Az életben minden viszonylagos. Aki a sivatagokat járja, annak egy pohár víz a világ minden kincsét jelentheti, ugyanakkor a városlakó észre se veszi, hogy folyik a csapból a víz; a fogolytáborok lakója mindenét odaadta egy darab kenyérért, aminek a létezését természetesnek találjuk.

Nos, Bjaaland olyasmit tartogatott zubbonya rejtekében, amit senki nem remélt, de amire annál többet gondolt.

Az ünnepi ebéd sem állt természetesen másból, mint a megszokott menüből, de mégis ünnepi volt. Előbb Amundsen beszélt, majd Bjaaland állt fel, és talpraesett szónoklatot vágott ki.

- Most pedig fogadjátok el szerény ajándékomat - mondja Bjaaland -, fogadjátok el nagy ünnepünk örömére!

Benyúl a zubbonyába, s elővesz - egy szivartárcát. Szétnyitja, és a tárcában szép rendben kilenc szivar sorakozik.

- Mindenki vegyen egyet - nevet a síbajnok. - Ami marad, a tárcával együtt a parancsnoké. Kell, hogy kapjon valami ajándékot azért, hogy elhozott ide minket!

Nagy nevetés támad, de nagy az öröm is. Finom havannaszivarok - a Déli-sark kellős közepén! Ráadásul ez az, amivel a legnagyobb örömet szerezhette a derék Bjaaland, hiszen a dohány váratlan gyorsasággal elfogyott, és mind az öten erős dohányosok voltak.

- Köszönjük, Bjaaland! - öleli meg Amundsen bőkezű társát. - így már megvan a karácsonyi ajándék is. Ezt a négy szivart majd akkor szívjuk el, a tárcát pedig megőrzőm, ígérem! (Valóban így történt: a nevezetes bőrtárca Arnundsen íróasztalán, a Bunde-fjordi otthonban túlélte új gazdáját is.) Ebéd után felállították azt a selyemsátrat, amit Rönne vitorlamester készített Madeira és a jégperem közötti útjukon, a Fram fedélzetén. A középen levő sátorkarót megtoldottak, és most erre erősítették a norvég lobogót.

Majd előkerült két vízhatlan zacskó is. A zacskók a világ legkülönösebb postáját voltak hivatva megőrizni. Amundsen két levele került a zacskóba; az egyik Norvégia királyának szólt, benne a jelentéssel, hogy öt norvég elérte a Déli-sarkot, és december tizennyolcadikán visszaindul. A másik levél Scott kapitánynak szólt, közölve vele a történteket, üdvözölve őt, és megkérve: juttassa el Norvégia királyának a levelet. Tudatta Scott-tal a megtett útvonalat és a Framheimig visszavezető irányt.

- Ha baj történne velünk, legalább így szerezzen a világ tudomást felfedezésünkről! - jelentette ki Amundsen, amikor elhelyezték Rönne sátrában a leveleket.

A leveleken kívül egy helymeghatározó szextánst, egy mesterséges horizontot, több érmelegítőt, három hálózsákot, egy hipszométertokot és néhány kesztyűt hagytak a sátorban, bizonyságul annak, hogy a Polheim valóban otthona volt - ha csak egy éjszakára is - öt embernek.

Befogták a kutyákat, és most már északnak irányították a szánok orrát.

- Vigyázz, tisztelegj!

Egymás mellett állva, tengerészhez, katonához illően, fedetlen fővel a déli-sarki szélben lengő zászló felé fordultak.

Elérték azt, amit előttük ember még soha nem ért el a földön.

Köszöntötték a célt, a pólust és a Polheimot. Majd visszakerültek a sapkák, halkan, de érthetően rendelkezett Amundsen: - Minden kész, indulás!

Hansen és Wisting kezében pattant az ostor:

- Hej, hopp! Hej, hó!

„Enyhe, szinte nyárias szellő lengedez - írja a visszaindulás első óráiról Amundsen. - A Déli-sark búcsúüdvözlete ez. A hőmérséklet -19 fok.

Elértük utolsó táborhelyünket, ahol hátrahagytuk egyik szánunkat. Rövid pihenő után folytatjuk utunkat. A hóbabák kitűnő útjelzőnek bizonyulnak: magasságuk ugyan alig haladja meg a két métert, de már messziről jól láthatók. Ha a nap rájuk süt, villanylámpa módjára szikráznak, ha pedig árnyékban állnak, fekete sziklatömbökhöz hasonlítanak.

Új útibeosztást léptetünk életbe: éjjel menetelünk, így ugyanis hátba kapjuk a napot, ami nagy áldás a szemre. Ha a hósivatagon szembesüt a nap, az erős fény könnyen gyulladást okozhat, még akkor is, ha hószemüveggel védekezünk. A nappali meleg órákat a sátorban töltjük, és így ruháinkat megszáríthatjuk. Nagy jótétemény, hogy a déli szél a hátunkba fúj, segíti haladásunkat, és nem csípi arcunkat.

Szeretnénk már mielőbb lejutni a jégperemre. Lélegzetünk a magas fennsíkon állandóan elszorul - kínos érzés.

A napi utat huszonnyolc kilométerben állapítottuk meg, hogy kíméljük kutyáinkat. Ez talán túlzott elővigyázatosságnak látszik, mert állataink öt óra alatt befutják az előírt távolságot.

…Az utóbbi napokban étvágyunk ijesztő mértékben fokozódott. Mi, akik sítalpakon járunk, különösen falánkak lettünk. Szerencsére bővében vagyunk az élelemnek, és a nagy étvágyat nagy adagokkal ellensúlyozzuk.

Útirendünk a következő: este hatkor kelünk, nyolc órára menetkészen állunk. Éjfél után egy órára lemorzsoljuk a huszonnyolc kilométert. Tanyát ütünk. Ebéd után tizenkét-tizennégy, időnként tizenhat órát is pihenünk egyfolytában... A meleg szinte túlságosan nagy, gyakran a hálózsákokat sem bírjuk magunkon, és minden takaró nélkül fekszünk a sátorban ...”

HAZATÉRÉS. MI TÖRTÉNT A POLHEIMBAN HAGYOTT LEVELEKKEL?

A visszatérés gyors üteme, a nagy pihenők, az áldott hátszél, a hirtelen megenyhült idő és a hókunyhók bősége következtében a hazatérés már tényleg úgy hatott, mintha sarkvidéki sétán lennének.

Ráadásul az út nagy részén lefelé haladtak, és nem szabad elfeledkeznünk arról a híres lélektani megállapításról sem, hogy a célt mindig nehezebb elérni, mint a céltól visszajönni.

December tizennyolcadikán fordultak vissza a Délisarkról, és január huszonhatodikán leértek a Bálna-öbölbe. Mivel már ismerős tájakon haladtak át, könnyebbséget jelentett az is, hogy tudták, hol mi várhat rájuk, mi ellen kell védekezniük, mit kell elkerülniük.

A framheimi bevonulás erre a kemény, de mégis sok esetben gyermekien derűs norvég kompániára jellemző módon zajlott le.

Január huszonhatodikán hajnali négy órakor kanyarodtak le a jégperem széléről a framheimi „főutcára”, ami a házhoz vezetett.

Újból viszontlátták a framheimi tanyát, a kedves házat, a sátrakat, a ház körüli hóbarlangokat, hóépítményeket.

Hajnal volt, nappali világosság, némaság a tanyán.

Két szánnal és tizennégy kutyával közeledtek az otthonhoz, amit kerek száz napon át nem láttak. Ez idő alatt közel háromezer kilométert tettek meg, hegyóriásokat másztak, s felfedezték a Déli-sarkot is.

Mielőtt a házhoz értek, megállították a szánokat, hogy szemrevételezzék a tábort, megnyugodva azzal a tudattal, hogy feladatukat végrehajtották, és főleg-hazaértek!

- A fickók alusznak - nevetett Hansen.

- Horkolnak! - tette hozzá Bjaaland.

- No, majd meglepődnek! - mosolygott Amundsen.

- Ellátják a szájukat - vigyorgott Wisting.

- Igyekezzünk csendben meglepni őket - tanácsolta Amundsen.

Igen ám, de a kutyákat mégsem lehetett erre kioktatni. Amikor megérezték az otthont, felüvöltöttek, s amikor erre felhangzott Framheim néhány kutyájának üdvözlése is - Amundsenék azt hitték: vége a meglepetésnek.

Petiig tévedtek. Lindström, Johansen, Prestrud és Stubberud meg akkor is az igazak álmát aludta, amikor Amundsen belépett a házba.

-Hahó, megjöttünk! Fel, fel, a hasatokra süt a nap, fickók!

Egymás után nyitják ki szemüket, és ugyancsak tágra meresztik: egyszerűen nem hisznek a látványnak, inkább azt hiszik, kísérteteket látnak.

Lindström az első, aki magához tér a kábulatból.

- Emberek, megjöttek a parancsnokék! - Kiugrik az ágyból, átöleli őket. - Mit akartok? Teát vagy kávét?

- Forró kávét, a legforróbbat!

Nagy az ölelkezés, a kézszorítás, a hátbaveregetés.

- Mi van a Frammal? - kérdezi Amundsen.

- Január kilencedikén tért vissza, de most a nyílt vízen van, mert tegnapelőtt csúnya vihar kerekedett - közli Prestrud. - Majd leadjuk a jelzést, hogy megjöttetek.

Eddig még nem hangzott el a nagy kérdés. Sem az otthon maradottak, sem az érkezettek nem nyilatkoztak.

Megint csak Lindström az, aki „indít”: - Eljutottatok a sarkra? Amundsen rámutat Bjaalandra: - Feleljél, Olaf, te voltál az első, aki rálépett! A síbajnok nevet, és ünnepélyesen mondja:

- Természetesen eljutottunk. Anélkül nem is jöttünk volna haza!

- Még két levelet is hagytunk ott a polheimi posta számára - teszi hozzá Hansen. - Kíváncsi vagyok, mikor kapja meg Kristianiában a király, és mikor válaszol majd a parancsnoknak Scott kapitány, hogy megtalálta a postát. Mert képzelhetitek, mi értünk elsőnek a pólusra!

Igen, a polheimi posta.

Nagy története van ennek.

Megkapta Norvégia királya, csak kiadós késéssel. Amundsen viszont nem kapott közvetlen választ Scott kapitánytól.

De nézzük csak, mi is történt, hogyan történt.

Amundsenék - mint tudjuk - vidám hangulatban érték el a pólust december tizenhetedikén. Scott és négy társa (Edward Wilson orvos, Lawrence Oates kapitány, Henry Bowers hadnagy és Edgár Evans tengerészaltiszt) kerek egy hónappal később érkezett oda-január tizenhatodikán -, de elcsigázva, kimerülve a kiállott szenvedésektől, nélkülözésektől. Scott pompásan kitervezett hármas közlekedési segítsége csődöt mondott. A motoros szánokat már az út elején el kellett hagyni. A zetlandi és a mandzsúriai pónikat már a 83. szélességi körön leölték, mert elfogyott a takarmányuk. (Amundsennak is az volt a fő érve a pónikkal szemben, hogy a takarmányuk nagy súlya miatt lehetetlen lesz az élelmezés.) Már csak a kutyák maradtak kevés számban, kevés élelemmel, aminek az lett a következménye, hogy a 84. szélességi foktól a kutyafogatok is megszűntek, s maradt - az emberi erő! Ott, ahol - Shackleton útvonalán - ugyanúgy hegyóriásokkal kellett megküzdeni, mint Amundsenéknak, ott Scotték maguk vonszolhatták élelmüket, sátraikat, teljes felszerelésüket. Hetek múltak hetek után, és akadt nap, amikor nem haladtak többet két-három kilométernél.

Végsőkig elcsigázva, idegileg és testileg kimerülve, azzal a tudattal, hogy a visszafele vezető út még nehezebb lesz - hiszen mind az öt ember egészsége a végsőkig megrendült -, érték el Amundsenék első pólusi tanyáját, ahol egy szántalpat szúrtak a hóba.

Scott megmaradt naplója ezt a tragikus látványt így örökíti meg:

„Fekete pontot vettünk a távolban észre. Amikor közelebb értünk, kiderült, hogy az nem más, mint szántalphoz erősített fekete zászló. A közelben tábor maradványai, szánok és sítalpak nyoma és kutyák, méghozzá sok kutya talpának könnyen kivehető nyoma. Valóság: a norvégek megelőztek minket! Ők érték el elsőnek a sarkot. Szörnyű csalódás! Sajnálom hűséges társaimat. Minden álmuk szertefoszlott ...”

Mivel Amundsenék jelzést hagytak, hogy a polheimi tábort tíz kilométerrel odébb, a feltételezett sarkponton állították fel, Scotték elvánszorogtak oda. Megtalálták Rönne sátrát, benne mindazt, amit ott hagytak a felfedezők. Megtalálták a két levelet is. Letörtségük csak fokozódott.

„A szél teljes erővel fúj - írja Scott a naplóba -, a hőmérséklet - 29 fok. A levegő telítve van azzal a szörnyű nyirkossággal, ami pillanatok alatt átjárja a csontot …Micsoda szörnyű hely ez!...” Majd később ezt olvashatjuk a naplóból: „Hátat fordítottunk hiú vágyaink céljának. Nyolcszáz mérföldnyi út van előttünk, teherrel rakottan. Isten veletek, aranyos ábrándképek!...”

Az elcsigázott szervezet a legcsekélyebb akadályt, váratlan meglepetést is felnagyítja. Scott naplójának nem egy sora ezt bizonyítja. Hogy ide jutott Scott, a gyakorlott sarkkutató és négy társa, akik ugyancsak nem voltak újoncok, az elsősorban annak tulajdonítható, hogy emberfeletti feladatra vállalkoztak: önerőből, terhet cipelve, húzva, vonszolva érték el a pólust, holott ez még csak a fele út volt, ugyanannyit kellett volna visszafelé is megtenni.

Annak az álláspontnak van igaza, amelyik azt vallotta: a kutyafogatok kikapcsolódása után Scottéknak nem lett volna szabad továbbhaladni.

De Scottot a türelmetlenség hajtotta. Előző expedíciójának eredménytelensége és az a tudat, hogy Amundsenék megelőzhetik, megzavarták ezt a kitűnő képességű, valójában igen higgadt gondolkodású, de ugyanakkor kissé szentimentalizmusra is hajló, rokonszenves férfit. Nem akart visszafordulni. És meg kell végre mondani: nemcsak Amundsenék miatt nem akarta ezt. Az angolok Terra Nova-expedícióját úgy hirdették, mint a lehető legkorszerűbben, legkitűnőbben felszerelt expedíciót. Rengeteg pénz, propaganda, a biztos siker hirdetésének állandó hangoztatása után a Terra Nova kutatóhajó parancsnoka számára nem maradt más lehetőség, mint győzni vagy elpusztulni.

Igazságtalan dolog Amundsenékra hárítani a felelősséget, mondván, hogy Scotték azért pusztultak el, mert amikor elérték céljukat, a sarkon a norvégek jelzéseit találták. Természetesen a végsőkig kimerült Scotték érthetően elkeseredtek késésük miatt, széthullásuk azonban már akkor megkezdődött, amikor bebizonyosodott, hogy a motoros szánok használhatatlanok, a pónik nem válnak be, kevés a kutya, és a kiválóan felszerelt expedíciónak önerővel kell vonszolnia a terheket.

A vég akkor is bekövetkezett volna, ha Scotték érik el a pólust elsőnek.

Hiszen alighogy visszafordultak, a fizikailag legerősebb emberen, akit igazán nem lehetett holmi érzékeny léleknek nevezni, Evans altiszten az elmebaj jelei mutatkoztak. Teljes apátiába, öntudatlanságba esett, végül - karjaik között halt meg. Oates lába annyira elfagyott, hogy jártányi ereje óráról órára csökkent.

„Nem vagyunk olyan állapotban, hogy egymáson segítsünk - vallja a szomorú napló. - Saját magunkról is alig tudunk gondoskodni. Menet közben átfagyunk, mert az út nehéz, és a hideg szél meleg ruháink ellenére a csontig hatol… Sorsunk megpecsételtetett. Kétlem, hogy sokáig bírnánk. Feltartóztathatatlanul csúszunk a lejtőn. Holmink egyre inkább eljegesedik, egyre nehezebben visszük és használjuk ...”

Milyen különös, mennyire drámai, hogy aznap, amikor a Fram Tasmania kikötőjében, Hobartban kiköt, és Amundsen magához veszi előre megszövegezett táviratait, hogy tudassa a világgal a Déli-pólus legyőzését, néhány ezer kilométerre délnek Scott beírja naplójába: „Március 11. Világos, hogy Titus (Oates) közel van a véghez. Felszólítottam és utasítottam Wilsont, hogy adjon nekünk valamit, amivel véget vethetünk szenvedéseinknek ...”

A pólus közelében drámai gyorsasággal peregnek az események. A tehetetlen Oates az öngyilkosságot választja. Kimegy a tomboló hóviharba, és többet nem jön vissza. Ez március tizenhetedikén történt. Március huszonkilencedikén ezt írja be Scott a naplóba: „Isten szerelméért, ne hagyjátok el kedveseinket! - R. Scott.”

Nyolc hónappal később, 1912 novemberében Evans tengerész hadnagy mentőexpedíciója talált rá a sátorra és a három ember, Scott, Wilson, Bowers holttestére.

Ott pihennek most is, bomlástól nem háborgatva, hó és jégtemetőjükben.

Evans hozta el a naplót, kedves apróbb értéktárgyaikat, órákat, gyűrűket a családtagoknak és Amundsen két levelét.

A Norvégia királyának küldött levél csak 1913 őszén jutott el Kristianiába.