KIPATTAN A SZIKRA

Ezernyolcszáznyolcvankilenc május harmincadikán történt. Norvégia fővárosát, a mai Oslót akkor még Kristia-niának nevezték. Északnak ez a kikötője már akkor híres volt jól megépített raktárairól, pompás kikötőrendszeréről, elsőrangú rakodógépeiről és talán még inkább festői szépségéről.

Hegyek lábánál, széltől és hullámoktól védett fjordok mélyén épült a város, amelynek lakói lassan egy évezrede már a tengerből és a tengerért élnek, sorsuk, szerencséjük, gazdagságuk vagy szegénységük a tengertől függ.

Közönséges hétköznapokon fürgén dohogtak a kikötő apró gőzbárkái, a külső fjord felé haladó teherhajók nagy füsteregetéssel és dudálással hirdették távozásukat, a távoli tengerekről hazatérő többárbocos vitorlások és a közeli Skagerrakról érkező agyonszurkozott kis halászhajók vidáman lengették a befutást jelző zászlókat. Hozták a hajók a norvégok mindennapi „kenyerét”, a tőkehalat, hozták a foszfátot, a salétromot, a meszet, a gipszet, a cementet, a távoli dél mindenféle áruját, csemegéjét, fűszerét - és vitték a világ minden tájára a kitűnő norvég fát, szenet, ércet, de mindenekfelett a konzerv- és halgyárak termékeit, fémládákban a bálnazsírt és fémdobozkákban a világhírű füstölt norvég heringet. Ilyen volt a kikötő a közönséges hétköznapokon.

De 1889. május harmincadika - bár szerda volt - mégsem számított közönséges napnak.

A távozni készülő hajók elhalasztották az indulást, az érkező háromárbocosok pedig megeresztett vitorlákkal ringatóztak a kikötőbejáró előtt. A kikötői műhelyekben és raktárakban megállt a munka, a fűrésztelepek, a halgyárak és konzervműhelyek magasra nyúló kéményein alig szállt kifelé a füst.

A városból emberáradat igyekezett a kikötőbe, sokan pedig a környező magaslatok kőfallal határolt utcaszegélyeiről tekintettek délnyugatnak.

Arra látni a Bygdöy-félsziget és Nakholm szigete közötti fjordnyiladékot, a norvég főváros számtalan vízi útjának legfőbb közlekedési erét.

Egy hajó közeledett abból az irányból. Viharoktól és hullámoktól megtépázott, félig vitorlákkal, félig géppel hajtott, alig ezertonnás hajó.

A tatján és a hajóorr alsó hullámvédjén aranybetűkkel díszelgett a neve: „Jason, Kristiania”.

Abban az időben nem akadt senki a norvégok fővárosában, aki ne ismerte volna a Jasont vagy a Vikinget, az Olafot, az Ericket. Egyik is, másik is fókavadászhajó volt, a Jeges-tengereket járó nevezetes tengeri expedíciók hősi hajói.

- Nézzétek, fiúk, ott a hajó!

- Hé, Leon, mássz fel ide hozzám!

- Innen is látok, Roald!

- Hurrá, Jason!

Ahogy közeledett a hajó, úgy fokozódott a kikötőben a lelkesedés. A diákok a pipervikeni révet és mólót szállták meg. Mert aznap nem volt tanítás az iskolákban. Iskolapad helyett volt, aki a rév jelzőárbocaira, a fényszórótalapzatokra kapaszkodott, vagy a móló korlátjaira mászott fel, de jutott belőlük bőven a raktárak tetejére, sőt a móló mellett horgonyzó halászhajók kötélhágcsóira, keresztrúdjaira is. A két Amundsen fiú, Leon és Roald a jelzőárbocok lépcsőjét és alsó rúdját választotta ki főhadiszállásnak, ők is, mint sok diákfiú, abban reménykedtek, hogy a Jason - szokásához híven - a kikötő Piperviken nevű mólójánál köt ki.

- Hurrá, Jason! - szállt a kiáltás a közeledő hajó felé. Megszólaltak a gyárak gőzsípjai, a hajók ködkürtjei, a vitorlások jelzőharangjai. Az élelmesebbek elhozták a kereplőket, a trombitákat, a dobokat és az apáktól, nagybácsiktól kapott tengerészsípokat. Olyan zenebona támadt, mintha a sokaság győztes tengernagyot vagy sikeres csatából megtért hadvezért várt és ünnepelt volna. Pedig a kalapokat, sapkákat lengető diákok, polgárok, tengerészek, a kendőket és zsebkendőket lobogtató asszonyok, a konzervgyárak pirospozsgás csomagolólányai se hadvezért, se tengernagyot nem vártak.

Az ünneplés annak a két férfinak szólt, aki a közeledő fókavadászhajó előfedélzetén állt.

Ruhájuk egyszerű volt: kalapszerű föveg az egyiken, tengerészsapka a másikon, mind a kettőn kötött ujjas, elnyűtt bőrnadrág, tengerészcsizma. Az egyik férfi igen magas, közel kétméteres volt, szőke, kék szemű óriás. A másik alacsony, zömök, széles vállú, szakállas, szabályos vasgyúró.

És amikor a. Jason kötéldobásra elérte a pipervikeni rév kőfalát, eget verő kiáltás hangzott: - Éljen Nansen!. .. Éljen Sverdrup!

- Hurrá, Fridtjof! . . . Hurrá, Ottó!

A szőke óriás és társa nem kisebb tettet hajtott végre, mint azt, hogy átszelték Grönlandot a keleti parttól a nyugati partig, méghozzá sítalpakon!

Nagy tett volt, vérbeli sport- és tudományos teljesítmény.

Grönland átszelésére előttük többen is vállalkoztak: angol, dán, svéd, amerikai, norvég utazók, tengerészek, vadászok. Közöttük a jég és a hó világának olyan kiváló ismerői, mint Erik Nordenskjöld, az Északkeleti-átjáró későbbi felfedezője és Robert Peary, aki azzal írta be nevét a földrajztudomány aranykönyvébe, hogy felfedezte az Északi-sarkot. De nekik nem sikerült behatolni Grönland belsejébe, nem tudták átszelni Földünk legnagyobb szigetét, amelyen az Antarktisz után a legnagyobb jégmező és legvastagabb jégtakaró található. Nordenskjöld mindössze hatvan kilométerre jutott előre a belföldi jégperemen, és már itt megtorpant: fel kellett adnia a harcot. Peary alig egy évvel Nansen útja előtt, 1887-ben, harmincegy éves korában indult el a „grönlandi titok” kiderítésére, hogy tanulamányozza a jégtakaró vastagságát, szélességét, s eldöntse a vitát: Grönland sziget-e, vagy része az amerikai kontinensnek? Peary hosszas küzdelem után, teljesen kimerülve, százhatvan kilométerre hatolva a sziget belsejébe - akárcsak Nordenskjöld -, feladta a harcot.

Hatvan és százhatvan kilométer Grönland testében! Nem nagy távolság ez, hiszen a szigetóriás - melyet a X. században a vikingek fedeztek fel - a keleti területen levő Angmagssalik és a nyugati Jakobshavn között is közel kilencszáz kilométer széles!

Az akkor alig huszonhét éves zoológus, Fridtjof Nansen és társa, a harmincötödik évében levő Ottó Sverdrup hajóskapitány és fókavadász hajtották végre azt a feladatot, ami előttük senkinek sem sikerült.

Sítalpakon haladtak, szörnyű megpróbáltatások között. Amikor Grönlandon partra szálltak, egyben búcsút is mondhattak a visszafordulás reményének. A Jason hajó csónakját - amivel csak nagy küzdelem árán sikerült a jégzajlásban partot érni - elvitte a tenger! Éppen az utolsó csomagot emelték ki, amikor egy hullám felkapta a csónakot, és a nyílt vízre ragadta. A kis expedíció (Nansen, Sverdrup, két honfitárs és két lapp legény) ott állt a Gyldenlřves-fjordban, tizenkét napi kalandos csónakút után, egymásra torlódó jégtáblák között, az ismeretlen sziget szélén!

Még a létszám is váratlanul megnövekedett: a két tengerészt és az egyik lappot ugyanis eredetileg nem akarták magukkal vinni, de a csónak eltűnésével megváltozott a helyzet. Szerencsére volt tartalék sí, és mind a norvégok, mind a lappok jó síelők voltak. S ettől a naptól kezdve (1888. augusztus tizedike volt) pontosan ötvennégy napon át emberfeletti küzdelmet vívtak, amíg legyőzték Grönland jégplatóját, szakadékait, völgyeit, pokoli szelét, a havat és a hófúvást. Ötvennégy nap kellett, amíg - többet menetelve, mint pihenve - a Gyldenlřves-fjord-ból átjutottak a túlsó partra, és végre megpihenhettek Godthaab telepvezetőjének házában.

Az első tizenhét napon mindössze hetven kilométerre hatoltak Grönland belsejébe. És legalább nyolcszáz kilométer volt még előttük. De visszafordulni nem lehetett. Csak előre, mindig előre, egyre nyugatnak! Felküzdötték magukat a grönlandi test magas fennsíkjára, 2700 méternél is magasabbra. Már itt eldönthette Nansen, hogy téves az a sokaktól hangoztatott elmélet, mely szerint az óriási szigetet nem borítja összefüggő jégtakaró. A nagy sarkkutató, Nordenskjöld is ezt hitte. Nansen viszont megállapította, hogy a szigetet bizony néhol kilométernyi vastagságú jégtakaró fedi.

- Három dolgot láttunk - mondta és írta később Nansen -, a havat, a napot és egymást! Sohasem fogom elfelejteni a dicső napkeltéket és az éjjeleket Grönland jég- és hómezőin, amikor az alakját örökké változtató északi fény tündöklőbben csillog, mint bárhol a világ északi tájain.

Erről az útról számolt be Nansen, amikor a Jason fedélzetén közrefogták az újságírók. Itt hangzott el az a vallomása is, ami döntő lett több sarkkutató számára.

-Hat esztendőn keresztül készültem erre az útra - mesélte Nansen. - Húszéves múltam, amikor a Viking fókavadászhajón északra jutottam. Akkor határoztam el, hogy átszelem Grönlandot, de előbb tanulmányozni fogom az eszkimók életét, és amit csak lehet, ellesek tőlük, mert csakis akkor léphetjük át a sarki tájak csodáinak nagy kapuját, ha eszkimó módjára élünk a hó birodalmában.

Eszkimó módjára élni! Ez volt az a titok, aminek a segítségével egyre több, egyre jelentősebb eredményt értek el később Nansen követői.

S míg az újságírók - akik csónakon a Jason elé mehettek - a „Grönland hősét” faggatták, a hajó a kikötőmóló elé ért.

- Hurrá, Nansen! Hurrá, Sverdrup!

Viharos erővel tört fel az ünneplés. Nansen és Sverdrup meghatódva, mosolyogva nézte az eléjük táruló látványt. Amerre elláttak, mindenütt ember és ember, férfiak, nők, lányok, fiúk.

Közben kidobták a köteleket, felerősítették a járópallót, s a fogadóbizottság - rendőrök védelmében - felmehetett a hajóra.

- Üdvözöljük Fridtjof Nansen urat, Grönland hősét és nagy tettében méltóan osztozó társait, Ottó Sverdrup kapitány urat és. . . - hallatszott messzire a norvég főváros polgármesterének érces hangja.

- Éljen, éljen! - harsogták, üvöltöttek százak és százak. Karok emelkedtek a magasba, és Nansen, akárcsak Sverdrup, emberek fején, vállán keresztül érkezett a hazai földre.

A város díszkocsija, ami a móló előtt várta az ünnepelteket, egyszeriben átalakult. Kifogták a lovakat, köteleket erősítettek a rúd mellé. Izmos diákkezek ragadták meg a díszhintó rúdját, a köteleket, és a hintó - nevető, integető utasaival - megindult a hepehupás utcákon, fel Lysaker meredek dombjára, ahol Nansenék udvarháza állt.

Ilyesmit nem látott még az ezredéves Kristiania. Kinyíltak a házak ablakai, a kertkapuk, a kerítésajtók. Virágok és - norvég szokás szerint - színes pántlikák, papírszalagok, papírvirágok hulltak a hintó ünnepelt utasaira.

A kék sapkás diákok kórusa pedig egyre zúgta, harsogta:

- Éljen Nansen! Éljen Sverdrup!

Közöttük volt a pipervikeni mólón várakozó két diák is, Leon és Roald Amundsen. Az ünneplőkkel együtt elkísérték az udvarház lépcsőfeljárójáig Grönland hőseit. Itt Nansen megrázta a közelben állók kezét, megveregette több diákgyerek vállát.

- Köszönöm - mondta meghatódva -, nagyon köszönöm.

A hatalmas üvegezett ajtó bezárult az ünnepeltek mögött.

Nansen hazatértének mámorában, az ünneplés lázában, egy nevezetes expedíció befejezésénél megszületett egy másik expedíció terve: Roald Amundsen diák eldöntötte élete célját. Kikutatja a titokzatos, csak egyes részeiben ismert Északnyugati-átjárót! Ez lesz az iskola, mellyel gyermekkori nagy álmát: a sarkvidékek meghódítását valóra válthatja.

Itt pattant ki az a szikra, ami később lángot vetett.

LEMONDÁS ÉS A HŐS ELŐDÖK

Roald Amundsen 1872-ben született, egy kis norvégiai városban, Borgéban. Öten voltak testvérek, de mindnyájuk közül Leon, egyik öccse jelentette Roald számára a legtöbbet. Roald nem volt még tízéves, amikor apjuk meghalt, és özvegy anyjukra hárult a családi vagyonka gondozása, az öt gyerek felnevelése. Tizenhetedik évébe lépett Nansen hazatérése idején, és - mint tudjuk - akkor döntötte el: földrajzi kutató lesz és a sok tragédiát látott Északnyugati-átjáró első keresztülhajózója. Izmos, kisportolt diák volt, mestere a sínek, a korcsolyának, a tob-bogan (a lapos szánkó) kezelésének. Kitűnően úszott, bírta a hideget, „igénytelen voltam, mint egy prémvadász, hajlandó voltam csak halat enni hónapokon át!” - írta később önmagáról. Igénytelenségénél csak céltudatossága volt nagyobb. Pontosan kidolgozta, mit kell tennie, hogy megvalósíthassa tervét, mely tervet a legaprólékosabban megbeszélte legkedvesebb öccsével, Leonnal.

Először is szolgálatot kellene vállalnia egy olyan hajón, amelyik a sarki tengereket járja. Tehát vagy bálnavadászokhoz, vagy fókavadászokhoz szegődni, tengerészszolgálatra szerződni. Ezzel kibővítené könyvekből merített ismereteit, megismerné a hajók irányítását és a navigációs eszközök használatát, hozzá-edződne a sarki tájak időjárásához.

Nansen is így tett annak idején, amikor alig húszesztendős korában elkísérte az északi tengerekre a Viking fókavadászhajót.

De a sok tervezés ellenére Roald Amundsen mégsem indult el erre az útra. Sőt éveknek kellett elmúlnia, amíg sor kerülhetett arra, hogy a földrajzi kutatót megelőzze a tengerész!

Ugyan miért?

Idézzük őt az Északnyugati-átjáróról írt műve előszavából:

„1893-ban Nansen elindult híres sarki útjára. Fiatal létemre égtem a vágytól, hogy kíséretéhez szegődjem a Framra. De az anyám iránti szeretet győzött: lemondtam tervemről, és visszatértem könyveimhez.”

Milyen egyszerű sorok. De aki ismeri Amundsen lelkivilágát, puritán, minden sallangot nélkülöző előadásmódját, az tanúskodhat: a vallomás mögött nagy lelki vívódások és még ennél is nagyobb lemondások rejlenek.

Az édesanya, a gyerekeit féltő özvegyasszony hallani sem akart róla, hogy Roald fia tengerész és sarkkutató legyen. És Amundsen meghajolt az anyai kérés előtt. „Visszatértem könyveimhez.”

Tudjuk, mik voltak ezek a könyvek.

„Állandóan a zajló jég határán jártam, a sarki fény derengésében éltem. Tanulmányoztam azoknak a hajóknak az építését, amelyek a sarki tengereken való hajózásra alkalmasak. Kutattam az Északnyugati-átjáró után ... „

A két „déli” átjáróról réges-régen tudott az emberiség. Az egyiken, a Jóreménység foka megkerülésével, Vasco da Gama portugál hajós és udvaronc hajózott elsőnek Indiába, a másikon - a délnyugatin - Magellán tört utat az Atlanti-óceánból Dél-Amerika legdélibb testén át a Csendes-óceánba.

Ha délen két út is létezik - vallották azok, akiket nyugtalanított az ismeretlen -, akkor északon is kell két útnak lenni!

A keresés, a kutatás elsősége két génuai hajós, John Ca-bot (Giovanni Cabotto) és fia, Sebastiano Cabot nevéhez fűződik. Őket ez a kérdés már akkor érdekelte, amikor Kolumbusz még el sem érte a Karib-tengeri szigeteket. A Cabotok északon keresték a nagy kán országához vezető tengeri utat, feltehetőleg Labrador és Űj-Skócia között. A felfedezett földet „Terra, a prima vistá”-nak, „Először meglátott föld”-nek nevezték el. A fiú, Sebastiano még tovább jutott: 1498-ban felfedezte Új-Fundlandot, 1517-ben a Hudson-öblöt és -szorost. De hát hol van, hol lehet innen az Északnyugati- és az Északkeletiátjáró?!

Mindenesetre így kezdődött. A két génuaival, akik angol szolgálatba lépve, VII. Henrik király rendeletére Amerika északi testét (természetesen annak igen kicsi keleti területét) a király nevében Anglia birtokába veszik. A kutatás sorrendje nagyjából így rendszerezhető (csak a jelentősebbeket emelve ki):

1576. Forbisher angol tengerész a mai Baffm-sziget egyik hatalmas öblében kereste és nem találta meg az átjáró kapuját.

1585. Davis angol hajós - a mai Davis-szorosban - elérte az addigi legmagasabb északi szélességet, a 72. fokot. De tovább nem jutott.

1610. Hudson behatolt a később róla elnevezett Hudson-öbölbe, s hol nyugatnak, hol északnak hajózva, abban a hitben élt, hogy megtalálta az átjárót. Végül a legénység fellázadt, a konok parancsnokot berakták egy csónakba, és sorsára bízták.

1616. Baffin angol tengerész és társai, a mindössze ötvenöt tonnás Resolution nevű hajóval - aminek Robert Baylot volt a parancsnoka és Baffin a vállalkozó kedvű navigációs tisztje - megint a Davis-szoros felől kísérleteztek, és elérték a sarkkört, sőt, ma már tudjuk, elérték az Északnyugati-átjáró kapuját is. De a hajón kitört skorbut, minden idők legszörnyűbb tengerészbetegsége, arra kényszerítette a bátor hajósokat, hogy visszaforduljanak - a kapuból, a mai Baffin-tenger legészakibb csücskéből!

Most szünet következett. Baffinék kudarca visszavetette a kutatást, pedig hatalmas díjakat tűztek ki a folytatására. A hollandok nem kevesebbel, mint huszonötezer forinttal kecsegtették azt, aki megtalálja az Észak-nyugati-átjárót; az angol tengernagyi hivatal meghirdette, hogy húszezer font sterling üti annak a szerencsés tengerésznek a markát, aki Amerika északi teste felett az Atlanti-óceánból átvezeti hajóját a Csendes-óceánba. Hogy tovább buzdítsanak, az angol tengernagyi hivatal külön ötezer font sterling jutalmat tűzött ki annak a tengerésznek, aki elsőnek éri el a nyugati hosszúság 110. fokát. De a kísérletezők - mint Foxe, Thomas James, Button - elődeik nyomát érték csak el.

Két évszázad után azonban újra megindult a kutatás.

1818. John Ross ekkor indult el első kutatóútjára, amit majd több követ. Elérte a mai Lancaster-szorost, de visszafordult. Második útján nagy felfedezésre jutott: a Boothia-félsziget nyugati partján, az északi szélesség 70. foka 5. percénél és a nyugati hosszúság 96. foka 46. percénél felfedezte az Északi mágneses sark pontos helyét. Itt történt meg az a csoda, hogy Ross kapitány hajójának szabadon felfüggesztett mágnestűje függőleges irányt vett, és ezzel - a Föld középpontja felé mutatott! De a titkot, az Észak-nyugati-átjáró titkát Rossnak sem sikerült felfednie.

1819. William Edward Parry, Ross egyik tisztje, önállósította magát, és a Hecla hajóval behatolt a Lancaster-szorosba, majd nyugatnak fordult, és felfedezte a Parry-szigetek nagy csoportját, elérte és megtalálta - a 110. fok nyugati hosszúságon túl - a Barrow- és a Melville-szorosokat. Ezzel a szerencsés Parry kiérdemelte az ötezer fontos jutalmat.

1824. Parry újabb útja két hajóval (Fury és a jó öreg Hecla), ami egyben a teljes csődöt is jelentette. A skorbut tizedelni kezdett, és Parry az egyik hajó hátrahagyásával a Heclán hazamdult.

1845. Az angolok minden eddiginél nagyobb és jobban felszerelt expedíciót küldtek az Északnyugati-átjáró felkutatására. Két hajó, az Erebus és a Terror, a hatvanéves nagy kutató, John Franklin vezetésével, százhuszonkilenc emberrel Grönland nyugati partjánál behatolt a Baffin-tengerbe, és - eltűnt!

Ezután a cél nem annyira az átjáró megtalálása, mint nyomára jutni Franklinéknak, és egyúttal kideríteni, mi okozta a tragédiát. Harminc éven keresztül, 1848-tól egészen 1879-ig folyt a kutatás. A harminc év alatt negyvennél több hajó indult el a fellelt vagy a vélt nyomok után. Az átkutatott terület a Davis-szoros, a Baffin-tenger, a Hudson-szoros és a Baffin-sziget, a Foxe-öböl, Kanada sarki tájai, a Prince of Wales-sziget területei voltak, tehát elmondhatjuk: részben az Északnyugati-átjáró bejárójánál, de többségükben magában az átjáróban, annak számtalan elágazásában, útvesztőjében folyt a kutatás.

1846. Az angol James Rae kapitány a Hudson-öbölből - csónakkal és szánokkal! - behatolt a Boothia-öbölbe, végighaladt a Melville-félsziget partjai mentén, de többre nem futotta erejéből.

1848. Rae kapitány John Richardsonnal együtt Franklinék keresésére indult. A Boothia-félszigeten eszkimókkal találkozott, akiknél olyan eszközöket talált, amelyek csakis Franklinéktól származhattak. Ma már tudjuk, hogy Rae megközelítette Franklinék jégbe fagyott hajóit, de nem vette azokat észre.

1849. Francis Leopold McClintock az első, Franklinokat kereső sarkutazó, aki nem tengerész, hanem szárazföldi ember. Talán ennek köszönhető, hogy ő vezeti be elsőnek a sarki kutatások történetében a kutyaszánt mint közlekedési eszközt, ami ettől kezdve egyre népszerűbb lesz. Szánutat tett a Melville-szoroson keresztül nyugati irányba, elérte a Dundas-félszigetet, de tovább képtelen volt haladni.

1850. Egy gazdag amerikai kereskedő, Henry Grinnel expedíciót szervezett, részben az átjáró, részben Franklinék felkutatására. Emberei áthaladtak a Wellington-csatornán, felfedezték a Devon-sziget északi kiszögellésében a Grinnel-félszigetet, de az északi szélesség 75. fokán túl nem jutottak.

1850. A fentiekkel szinte egy időben indult el egy szerencsés ember, aki később jogot formál az angol parlament és admiralitás fontjaira: az írországi Robert John McClure kapitány, az Investigator (Kutató) parancsnoka. McClure szakított az addigi hagyománnyal, és nem keletről nyugati irányban, vagyis az Atlanti-óceán felől, hanem a Csendes-óceánról, a Bering-szoroson és a Beaufort-tengeren át nyugatról keletnek közelítette meg az ismeretlent. Ö kivételesen csak fél szemmel figyelte, merre tűnhettek el Franklinék, a másik szemével az átjárót kereste. A nyugati hosszúság 120. fokánál északra fordult, felfedezte a Prince of Wales-szorost, eljutott a Victoria-sziget északnyugati csücskére, ahol olyan eszkimókat talált, akik életükben nem láttak európai embert. Itt az Investigator hajót közrefogta a jég. Annak a tudatában teleltek át, hogy az Északnyugati-átjáróban lehetnek, de Franklinék idáig nem jutottak el. 1851 nyarán McClure továbbhajózott, megkerülte a Banks-szigetet, s bejutott a Banks-szorosba, ahol előbb köszöntött be a tél, mint hitte, és a hajó a nyugati hosszúság 118. fokán - újból befagyott! De a konok kapitány nem hagyta magát. Keletre akart jutni, legalább annyira, ameddig az angol fontok első nyertese, Parry eljutott, vagyis a Melville-szigethez, és onnan egy kicsit tovább, a Dundas-félsziget partjához, ahol Parry egy általa leírt s megjelölt sziklát hagyott. Ezzel megoldódott volna az átjáró útvonalának felfedezése; igaz, hogy csak fele-fele alapon. És ami addig nem sikerült senkinek - de utána sem hosszú ideig -, az sikerült kerek két-esztendős, jégben és hóban töltött harc után McClure-nek: megtalálta Parry „szikláját”! Gyalogszerrel, szánkókat vonszolva, inkább sejtve, mint látva az átjárót, de - sikerült! Aztán McClure embereivel együtt valahogy visszavánszorgott a hajóhoz, de újabb telelésre kényszerültek. Ha a következőkben ismertetendő Belcher-expedíció egyik kutatócsoportja - Bedford Pim hadnagy parancsnoksága alatt - nem találja meg a hótól és jégtől betemetett hajót, a skorbuttal küzdő McClure-ék elvesznek. Négy esztendővel később, 1854 nyarán kerültek haza Angliába a kalandos sorsú átjárókutatók. McClure megkapta a kitűzött díj felét, tízezer fontot.

1852. Az angol kormány és admiralitás öt hajóból álló kutatóexpedíciót küldött ki, Edward Belcher tengernagy parancsnoksága alatt, hogy fényt derítsen Franklinék tragédiájára. Valójában óriási munkát végeztek: feltérképezték (három év alatt!) az észak-kanadai szigetvilágot, s hajón, csónakokon, szánon eljutottak - mint láttuk Pim hadnagy esetében - a Parry-szikláig. A Franklin-titkot azonban nem oldották meg. Nyomát sem találták az elveszett expedíciónak. A pa-rancsnokló tengernagy haditörvényszék elé került, amely végül is felmentette, de nyugdíjazással elmarasztalta azért, amiről igazán nem tehetett: három hajó elvesztése miatt.

De előbb-utóbb minden titok kiderül. A további kutatásokból sikerült összeállítani a tragédia mozaikját, így tudjuk, hogy Franklin két hajója, az Erebus és a Terror átjutott a Lancaster-szoroson, majd Franklin az Erebussza1 felfedezte a Devon-sziget nyugati partvidékét. A Bathurst-szigetnél teleltek át 1845-46-ban. Amikor felszabadult a jég, a Barrow-szoroson nyugat felé haladtak. De már 1846 szeptemberében befagytak a jégbe, alig néhány kilométerre a King William-sziget északi végétől. Ekkor kezdődött a tragédia. Az élelmiszer fogyott vagy romlott, a skorbut tizedelni kezdett. A jégből még 1847 nyarán sem sikerült kiszabadulni. Június tizenegyedikén John Franklin is meghalt. Elkövetkezett a harmadik sarki tél. 1848 tavaszán még közel százan éltek az expedíció tagjai közül. De a jég ebben az évben sem engedett. Ekkor szánták rá magukat az emberek - későn! - a menekülésre. Sebtiben összetákolt szánokon, a King William-szigeten keresztül, délnek tartottak. Jól írja a drámai útról Greely kutató: „Sírok és csontvázak jelölték a visszavonulás útját. Végül már csak csontvázak. Az utolsó nyom a Boot-hia-félszigetnél a tengerbe ömlő Backs-folyó torkolatához vezetett. Itt, a Halál Völgyében megtaláltuk a Terror egyik csónakját, amit szánon vontattak idáig. A feldöntött csónak körül Franklin néhány emberének csontváza hevert, ők voltak azok, akik az Északnyugati-átjáró utolsó láncszemét önmaguk halálával kovácsolták össze…”

„Kutattam az Északnyugati-átjáró után” - olvastuk Amundsen sorait, ifjúságára emlékezve. De ugyancsak olvastuk ezt a mondatot is: „Visszamenekültem könyveimhez…”

A könyvek többségükben arról szóltak, amiket az előzőkben összefoglaltunk. Lenyűgözte McClintock „Utazás a Fox hajón az északsarki tengereken” című, akkoriban népszerű könyve, James Rae kapitány munkája: az „Expedíció az Arktikus-tenger partjaihoz”, John Franklin első sarkvidéki expedíciójának kétkötetes izgalmas beszámolója, az „Elbeszélés a sarki tengereken tett utazásról”, 1819-1822; majd az elveszett Franklin-hajók utáni nyomozásról szóló, különböző naplók, tanulmányok, cikkek foglalták le. S mindenekfelett egy igen vaskos könyv tett rá nagy hatást: McClure, a tízezer angol fontot kiérdemelt kutató és hajóskapitány útleírása: Az Északnyugati-átjáró felfedezése.

Amikor visszamenekült könyveihez, hogy eleget tegyen az édesanya kívánságának, Franklin, McClintock, McClure műveivel feküdt és kelt.

És még egy beszámoló nyugtalanította érdeklődését, egy útikönyv, amiről eddig szándékosan hallgattunk. Hallgattunk a másik átjáróról, az Északkeleti-átjáróról, nehogy összezavarodjon az olvasó előtt a sok jég, hó, elveszett ember, összeroppant hajó, a helynevek halmazáról nem is beszélve. Pedig - mondanunk se kell - ennek az átjárónak a felkutatása is bővelkedett eseményekben, kalandokban - tragédiákban. Előbb az angolok, majd a hollandok ostromolták a Kara-tenger és a Pecsora vidékének „kapuját”, hogy Európa és Ázsia északi részén felleljék a kétségtelenül létező - az Atlanti-óceánból a Csendesóceánba vezető - ismeretlen Északkeleti-átjárót. Az amszterdami születésű Willem Barentsontól egészen a felfedező svéd Adolf Erik Nordenskjöldig hosszú a kutatók névsora. A névsorból messze kiemelkednek Muravjov, Pavlov hajóhadnagyok, valamint Cseljuszkin és Laptyev hajóstisztek kutatásai, Gmelm, Poszpelov, Litke, Pahtuszov, Mojszejev, Anzsu és Vrangel útjai, az osztrák Payer és Weyprecht, az angol Jackson, az orosz Kruzenstern, a norvég Johansen és újból egy angol, Wiggins kapitány hajósexpedíciói. De az ostrom teljes sikere Nordenskjöld nevéhez fűződik, aki svéd és orosz tőkések segítségével szerelte fel hajóit, a Léna és Vega tölgyfából készült halászgőzösöket.

Az utóbbi hajóval sikerült keresztül törni az eddig ismeretlen Északkeleti-átjárón, melyet - a híres jégtörők segítségével - ma is használ a szovjet kereskedelmi hajózás. 1879 júliusának utolsó napjaiban a Vega vezérhajó már a Csendes-óceán hullámain ringott.

Tehát két északi átjáróról tudott már akkor is a világ. Mind a kettőnek a Bering-szoros a „központja”. Az Északkeleti-átjáró, amit Nordenskjöld fedezett fel, Európából, az Északi-Jeges-tengerből a szibériai partok mentén vezet a Bering-szoroshoz. Az Északnyugati-átjáró - aminek teljes feltárása hősünkre vár - ugyancsak a Bering-szoroshoz tart, Észak-Amerika partjainál, de keleti irány helyett nyugatnak. Nordenskjöld úti beszámolója is ott volt a diák Roald Amundsen olvasmányai között, ők hárman (McClure, Nordenskjöld, Nansen) jelentették azt az ideált és lelki pillért, amin az egyre szilárduló és mindinkább formába ömlő terv nyugodott: keresztülhajózni az Északnyugati-átjárón.

Legyőzni a legyőzhetetlent, megvívni az ismeretlennel!

A GONDOLATOT TETT KÖVETI

Ne higgyük, hogy a jégvilág későbbi hőse valaha is könyvmoly lett volna. Erről szó sincsen. Mindössze kitartó szorgalommal igyekezett elmerülni tervében, tanult, felkészült a valóban nagy útra. Elvégezte a gimnáziumot, beiratkozott az egyetemre is.

De ugyanakkor minden szabad idejét a kikötőkben töltötte.

Szerette a kikötők látványát, a jövő-menő hajókat, szerette hallgatni a tengerészek élménybeszámolóit, úti tapasztalatait. Norvégiát a tenger tartotta, és tartja el ma is. Nem csoda hát, hogy a legtöbb norvég családban, így az Amundsenek között is szép számmal akadt tengerész. Roald tehát első kézből hallott a hajókról, a hajók építéséről, a felszerelésekről, a hajózóeszközökről - s nem egy esetben napokat tölthetett egy-egy messzi útról jött vagy távoli tengerre induló, rakodó hajón. Jól tudta, hogy ha el akarja érni célját, akkor nemcsak pompásan felkészült geográfusnak, erős sportembernek, hanem tengerésznek is kell lennie. Amundsen nem azért lett tengerész, mert hivatást érzett a világ egyik legszebb mestersége iránt, hanem azért, mert tudta: csak így lehet teljes ura az Észak-nyugati-átjáró keresztülhajózására tervezett expedíciónak, valamint a későbbi sarkvidéki vagy sarki expedícióknak is. Bárki megfigyelhette, hogy akárcsak a régi afrikai, ázsiai, amerikai, dél-amerikai tájak, öblök, szigetek, partok felfedezői, a poláris vidékek első megismerői is - szinte kivétel nélkül - tengerészek voltak. És ez érthető: a legtöbb célpontot csakis hajón lehetett megközelíteni, a tengernek és a hajónak alapos ismeretével.

Roald Amundsen ezt éppen úgy tudta, mint minden elődje.

Tengerésznek lenni! Igen ám, de hogyan? Hiszen az édesanya nemcsak a sarki jégtől, fagytól féltette a fiát, de a tengertől is.

De Amundsenből mégis tengerész lett.

Gimnazista korában Kristiania és a környező városkák kikötőiben kószált, Björviken, Piperviken, Frognerkilen és Langviken dokkjaiban. Számtalan bálnavadász- és fókavadászhajó, Izlandból, Labrador partjairól, a Falkland-szigetekről, Punta Arenasból, Cape Townból, Grönland városkáiból, a Jan Mayen-szigetről és a Lofotenról jött tehergőzös, három-, négy-, ötárbocos vitorlás horgonyzott le Kristiania dokkjaiban.

Gyakran akadt rajtuk rokon, de ha nem, akkor is megtalálta az utat az ismerkedéshez az egyébként szófukar Roald. A tengerész szívesen beszél, ha hűséges hallgatóra, sőt - csodálóra talál. És az Amundsen fiú az volt.

Megtanulta, mekkora tengeri utat bírnak el a rendes építésű fókavadászhajók és az úgynevezett newbedfordi építésű bálnavadászhajók, az akkor még szép számmal található és lassan kimustrálódó klipperek, az izlandi halászhajók, a zömök, hullámbíró, fenékhálót vontató travellerek, Archer és Hovland norvég hajóépítők északitengeri háromárbocosai. Mindezekből hatalmas gyűjtemény pihent, rakodott s állt javítás alatt a főváros kikötőjében.

És megtanult még valamit, ami egész életére, tudományos kutatói és expedíciós pályafutására döntő lett: megismerni azt az embert, akivel a legnehezebb bánni, a tengerészt, a hajógépészt, a bálna- és fókavadászt. Ez az alapjában nyakas, csakis az igazi tekintély előtt meghajtó és csakis attól parancsot elfogadó tengerésznépség (a norvég így mondja: alehanda folk) nehéz feladatot jelent annak, aki nem ismeri, vagy csak félig ismeri őket. De Amundsen fiatalon, nagyon fiatalon belelátott az egyébként aranyszívű, de szívét oly féltőn rejtegető norvég tengerészek leikébe.

Adott esetben a legjobb parancsnok vált belőle.

S egy nap Roald Amundsen becsomagolta motyóját, a vízálló tengerészcsizmát, az olajos Magellán-kabátot, a sűrű darócból készült ujjast és nadrágot, a vastag gyapjúból kötött szvettert, a bojtos kötött sapkát.

„Anyám meghalt. Magamra maradtam. Senki sem tarott vissza többé. Abbahagytam tanulmányaimat, és felcsaptam – sarkutazónak…”

1894 nyara volt, Roald huszonkét éves, a diploma megszerzése előtt állt.

De hívta a magas észak, és ő ennek a hívásnak nem tudott ellenállni. Egy évvel előbb módjában lett volna leszerződni Nansen hajójára, a Framra. Nansent ugyan ekkor még nem ismerte, sokkal szemérmesebb volt annál, hogy egy kézfogás kedvéért beállítson Lysakerba, a kastélynak beillő házba. De ismerte Nansen világhírű társát, a marcona, örökösen pipát szopogató, szakállas, mosoly nélküli Ottó Sverdrup kapitányt. Sverdrup volt az, aki Nansent kísérte a grönlandi úton, s ő lett 1893-ban a sarki utakra épített Fram, Nansen világhírű hajójának a parancsnoka. Roald többször engedélyt kapott, hogy Kristiania közelében, Laurvik mellett, Colin Archer hajógyárában megtekintse a szerelés alatt álló, különleges építésű háromárbocost. Hogy megismerhette Sverdrupot, a komor kapitányok mintapéldányát, azt Anton bácsinak köszönhette. Anton bácsi volt Roald számára az egyik kulcs, amivel ki lehetett nyitni Sverdrup szívét és a hét lakat alatt őrzött, indulásra kész Framot, s ezenkívül sok más hajó parancsnoki ajtaját is. Az „elméleti” tengerész és sarkkutató sok mindent köszönhetett Anton bácsinak.

Anton bácsit teljes nevén Anton Amundsennek hívták, norvég hazájának egyik pompás emberpéldánya volt. Akárcsak Nansen, óriás. Szakállas, derűs, mindig mosolygó, melegszívű, igazi barát és igazi tengerész. Élete javát hajón töltötte, de ha hazajutott, horteni házában hét gyerek csimpaszkodott a nyakába. Hajógépész volt, a norvég haditengerészet különböző őrhajóin előbb gépmechanikus, majd gépész, főgépész, végül főgépészmester. ő lett a Framra kijelölt legfőbb gépkezelő. Ma így mondanák: a gépház vezető mérnöke.

Így azután elképzelhető, hogy Amundsen vallomása („fiatal létemre égtem a vágytól, hogy ... a Framra szegődjem”) nagy igazságot takart. Hívta Anton bácsi, hívta Sverdrup, a kapitány. Pedig nem volt könnyű bekerülni a megcsodált Fram személyzete közé. Norvégia ezer és ezer fiatalja, férfija vágyott erre. A jelentkezők sokasága ostromolta Nansent és Sverdrupot. Hjalmar Johansen például (aki ezen az úton világhírnévre tett szert) a hadiiskola hadnagya volt, és mivel más hely nem akadt a Framon, elfogadta a fűtői állást, Anton Amundsen főgépész-mester parancsnoksága alatt.

De a Fram Roald nélkül vitorlázott ki a kristianiai fjordból 1893. június huszonnegyedikén.

-Jó utat, Anton bácsi! - rázta meg az óriás kezét Roald.

- Isten veled, Roald! - mosolygott az óriás, amikor a pipervikeni dokk melletti mólónál beszállt a motorcsónakba, hogy a hajóra vitesse magát. - Szép útra indulunk. Egyszer rád is ez vár. Majd legközelebb, fiam . . .

Ha módja lett volna a Framra. szerződni, még inkább módja volt egy évvel később, az édesanyja halála után, állást kapni az egyik fókavadászhajón. Nansen a legjobb sarkvidéki előtanulmánynak a bálna- és a fóka-vadászhajókon való szolgálatot tartotta. Maga is így tett, amikor a Viking fókavadászhajó zoológusa lett. Roald Amundsen más utat választott, ö a teljes tengerész-kiképzésre vágyott. Előtanulmányai feljogosították erre.

Így került Hansen kapitány fókavadászhajójának, a Norgénak a fedélzetére.

Ez a hajó is, mint mindegyik társa, az Északi-Jegestenger szigeteit, parti vizeit, jégzónáit járta. A Spitzbergáktól a Novaja Zemlja szigetekig, Izlandtól a Jan Mayen-szigeten át Grönland és Labrador partjaiig - a Norge a fókák nyomában járt. Roald elsősorban tengerész volt, de vadászott is, megismerte a fókák életét, és mmdenekfelett megtanulta értékelni a fókát mint táplálékot. Ezeknek az „előtanulmányoknak” köszönhette, hogy később expedícióinak étlapján a fókahús mindig fő táplálékként szerepelt. Ennek két nagy előnye is volt: egyrészt kevesebb élelmiszert kellett magukkal vinniük, másrészt a friss élelem a legjobb védekezés a skorbut ellen, amit a kifagyott konzervekre nem mindig lehet elmondani. A köz-hiedelemmel ellentétben a fókahúsnak nincsen olajos íze. A sokat emlegetett olaj (főleg ezért vadásszák a fókát) az igen vastag, valójában védőburoknak nevezhető bőr alatti hájrétegben található. A fókahústól való undorodás másik oka, hogy a hús igen véres, és főzés vagy sütés közben megfeketedik. De mindettől eltekintve, íze pontosan a marhahúsé. Roald Amundsen - fókavadásztársaival együtt - eléggé kitapasztalta északi-tengeri útjai során a fóka húsának élvezhetőségét és hasznosságát. Későbbi útjain nem egy eredményt annak köszönhetett, hogy Nansenhoz hasonlóan megtanult igénytelenül és eszkimó módjára élni.

A fókavadászhajón eltöltött évek jó iskolának bizonyultak. Roald Amundsenból tengerész lett.

Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy őt az isten is a tengerre, a jégre és a hóra teremtette. Szolgálati könyvében az elismerések egyre szaporodtak. Pompásan helytállt, mint fedélzeti tisztjelölt, és mint fókavadász. A tengerészeti térképek, a navigációs műszerek, a hajózási code (jelző)-könyvek, a csillagászati számítások és a tengertanra vonatkozó ismeretek, a hajóépítés és -vezetés tudományai már akkor a kisujjában voltak, mielőtt az első, tengeren eltöltött hét lepergett volna.

Alig várta, hogy letehesse a tiszti vizsgát, amire kevés ember mehetett oly biztonsággal és határozottsággal, mint Roald Amundsen. Holott nem a tengerészmesterség teljes elsajátítása volt a cél.

Legelsősorban sarkutazónak készült.

Nem mulasztott el semmit, ami közelebb vitte őt a magas észak ismeretéhez. Legelőször is megtanult a jég között hajózni. Megtanulta, mint kell könnyen és mégis jól, egészségesen öltözködni. Megtanulta a jégen való tartózkodás, éjszakázás, nagy utak bejárásának fortélyait, megismerte a jég szeszélyeskedését.

Nemcsak tanítómesterekre, de barátokra is lelt a fókavadászhajókon. Ilyen valaki volt többek között Helmer Hansen, vele egykorú fiatal hajóstiszt, a sarki tengerek egyik legképzettebb ismerője. Itt kötött barátságot Lindströmmel, aki fontos szerepet töltött be a hajón: szakács volt. Később mind a ketten társai lettek az Északnyugati-átjáró teljes felderítéséért szervezett expedíciójában.

Helmer is, Roald is izgalommal figyelte az „északi híreket”.

Amíg a Norge raktáraiban gyűlt a fókaolaj és a fókahús, nagy események történtek. Egy ideig hírek jöttek a Framról, Nansen hajójáról. Igaz, a hírek leginkább több hónaposak voltak, mint azok az újságok is, amelyek hajóról hajóra vándoroltak. Hallották, hogy a Fram az északi áramlással eljutott a Cseljuszkin-fokig, majd tovább az Új-szibériai-szigetek felé. Vajon sikeres lesz-e Nansen nagy terve: a kelet-nyugati áramlásra bízni hajóját, és végül a befagyott hajót az áramlástól sodortatott jéggel az Északi-pólus közelébe irányítani?

Akkoriban a norvég bálnavadászok között és a fókavadászhajókon Nansen-láz uralkodott. Ez a kis nép csodálatos módon együtt tudott érezni a jégvilágot ostromló önkéntes katonáival. Nansen volt az eszménykép, tehát ahol norvégok éltek, ott várva várták az északról jött híreket.

Egyszer csak megszűnt minden hír a Framról.

Nem tudták, csak sejtették, hogy a hajót befogta a jég. (Összesen három évnél is tovább tartott Nansen expedíciója.)

Egy napon - éppen a tekervényes Molde-fjord kis városában, a festői, óriási hegyektől ölelt Molde kikötőjében horgonyoztak - a mindig lelkes Helmer Hansen újságot lobogtatva jött a fedélzetre: - Ide nézz, Roald, mit ír az újság! Barátom, ha sikerül a svédnek…

A hír valóban meglepő volt. Egy bizonyos Salomon August Andrée nevű svéd mérnök 1895. február tizenharmadikán a Svéd Tudományos Akadémia földrajzi osztályának ülésén előadást tartott, és közölte: mivel eddig sem hajóval vagy hajóról nem sikerült elérni az Északi-sarkot, ő más utat választ. Léghajót szerkesztett, a léghajó hangárját a Spitzbergák Dan nevű szigetén állítják fel, és innen indul majd - megfelelő szélirány esetén -az Északi-sark elérésére!

Roald csodálkozott:

- Lehetetlen! Hó, jég, pára rakódik a léghajóra. Lezuhan!

- Mindegy, így akarják a svédek! Képzeld, maga a nagy Nordenskjöld is támogatja Andrée tervét!

Roald a fejét rázta.

- Kaland, csak kaland! Honnan tudják, hogy Nansennek nem sikerült elérni a sarkot?! Barátom, ez nem más, mint versenyfutás velünk, norvégokkal!

A fedélzeti lámpa fényében nevetve nézett egymásra a két fókavadász-tengerész.

- Hogyan akarja elérni a sarkot? Leszáll? - találgatták. - De hogyan tudják pontosan odairányítani a léghajót? És ha mégis elérik a célt, hogyan szállnak fel, hogyan térnek vissza? Hogyan küzdenek meg az örökösen váltakozó széliránnyal, a köddel, a hóviharral? De főleg a léggömbre rakódó teherrel, a hóval, a jéggel?

Roald Amundsen különös, elmélázó, hunyorgó tekintettel - ami szokása volt - Molde kivilágított házaira nézett, majd északkeletnek tekintett, bele a sötétbe, ahol a Framot ölelheti a jég.

- Csak a hajó… abban lehet bízni - mondta határozottan. - Ha sikerül, mi azon megyünk majd az Északnyugati-átjáró áthajózására!

Mert akkor már beavatta nagy titkába tengerészbajtársát, Helmer Hansent is.

Évek óta rendületlenül élt benne ez a vágy: legyőzni az Északnyugati-átjárót!

1897-ben letette a hadnagyi vizsgát.

A LEGMAGASABB ISKOLA

A fiatal tengerész képességeinek, rátermettségének híre messzebbre eljutott, mint azt bárki sejtette volna. Roald Amundsennek - mint mondani szokták - lassan neve lett a „szakmában”. Ezek a hírek abban az időben nem annyira a nyomtatott betű segítségével terjedtek, hanem inkább szájról szájra, hajóról hajóra. Amikor egy-egy nevesebb kutató sarki expedíciót szervezett, körülnézett a jeges-tengeri vizeket járó hajósok, így a bálna- és fókavadászok között. Érthető, hogy elsősorban azokból igyekezett összeállítani hajója legénységét és expedíciós személyzetét, akik helytálltak már a jégvilágban, megszokták a csontfagyasztó hideget, nem esnek búskomorságba a hosszú téli éjszakákon, elélnek a jégen és a hóban egy vászonsátorban, s ha menetelni kell, hát előreküzdik magukat derékig érő hóban is - nem napokon, de heteken, hónapokon át!

Ilyen embereket keresett és talált Adrién de Gomery de Gerlache, a régi flamand lovagok leszármazottja, a romantikus lelkű hajóskapitány és felfedező, aki kutatóútra készült az Antarktisz tengerein és parti tájain.

De Gerlache igen érdekesen válogatta össze valóban nemzetközinek mondható hajószemélyzetét és kutatócsoportját. Bár az expedíció kimondottan „belga expedíció”-ként indult a Déli-sark vizeire, a részvevők százalékaránya nem a belgák oldalára billent. A híressé vált Belgica hajót maga az expedíció vezetője, De Gerlache parancsnokolta, de a második tiszt egy fiatal norvég, Roald Amundsen volt.

A megtisztelő megbízatást részben Carl Larsen kapitánynak, a Jason bálnavadászhajó parancsnokának, részben az ugyancsak norvég Antarctic kapitányának, Henrik Bulinak köszönhette, akik már előzőleg jelentős eredményeket értek el a déli-sarki vizeken, s jó néhány emberüket átadták De Gerlache-nak. Roald Amundsenra is ők hívták fel a figyelmét, mint „igen becsvágyó és tehetséges jeges-tengeri tengerészre”.

Amikor De Gerlache felszólítását megkapta, természetesen boldogan mondott búcsút az Északi-Jeges-tengernek, Norvégiának, öccsének, Leonnak, és indult Antwerpenbe, hogy behajózzon a Belgicára…

Boldogsága teljes volt: sarkkutató hajó másodtisztje lett, és egyben sarkkutató is!

Csupa olyan emberrel került össze, akik az Arktiszt vagy az Antarktiszt kutatták, vagy a sarki tájakon végeztek földrajzi, mágnességi, biológiai megfigyeléseket. Maga a megtermett, szép szál De Gerlache - alig harminckét éves férfi - is azok sorába tartozott, akik megjárták már a jégvilág nagy iskoláját. De Gerlache terve a Belgica-expedícióval az volt, hogy átkutatják a Palmer-szigetek vidékét, a Graham-föld parti vonalát, majd behajóznak a Bellingshausen-tengerbe, fizikai, földrajzi és mágnességi megfigyelésekre.

A fiatal parancsnok tehát komoly terveket tűzött maga elé.

A hajó orvosa és egyben biológusa nem kisebb személyiség volt, mint Frederic Albert Cook amerikai sarkutazó, akinek neve később belekerült a sarkutazók fekete könyvébe. Cookról az elismerés hangján emlékezett meg több alkalommal Amundsen. Kitűnő bajtárs volt, derék, becsületes ember. És mégis egy nagy botrány becstelen hőse lett, alig nyolc-kilenc évvel később! Ott volt Peary mellett az egyik grönlandi expedíción, s akárcsak De Gerlache mellett a Belgicán, segítő és hű barátnak mutatkozott. És mégis: mielőtt nyilvánosságra került volna, hogy Peary felfedezte az Északi-sarkot, jelentkezett Cook, azt állítva, hogy megtalálta az Északi-pólust, és 1908. április huszonkettedikén kitűzte ott az amerikai lobogót. Cook egyszerre az ünneplés központjába került. És amikor Peary visszatért nagy útjáról, közölve, hogy felfedezte a sarkot - Cook és annak hívei a szemébe vágták, hogy hazudik. Külön vizsgálóbizottság alakult, és végül kiderítette a valót: Cook, Peary egykori társa, De Gerlache és Amundsen hajóorvosa- hazudott, rágalmazott, félrevezetett!

„Az Antarktiszon való telelés zavarhatta meg Cookot, és billentette ki egyensúlyából - mondja róla Amundsen. - A kiállott szenvedéseknek és nélkülözéseknek éppen úgy lehetnek később mutatkozó következményei, mint a nagyobb betegségeknek…”

Mert bizony a Belgica hajó nem várt esemény részese lett az Antarktiszon. A Palmer-szigetekről sikerült megállapítani, hogy azok valóban szigetek, és nem a Graham-föld része, mint addig hitték. Sikerült az I. Sándor-föld mentén dél felé haladni és elérni a déli szélesség 71. fokát és 30. percét. Itt veszélyes helyzetbe kerültek Amundsenék: a Belgica - anélkül hogy ilyesmire felkészültek volna - befagyott a jégbe, és igen hosszú idő után (tizenhárom hónappal később) szabadult csak ki a jég szorító bilincséből.

Először fordult elő a történelemben, hogy ilyen magas szélességben az Antarktisz vizén hajó áttelelt!

És ami megártott az amerikai Cooknak, annál kevésbé ártott hősünknek, a norvég Roald Amundsennak. „Boldog voltam és megelégedett” - írja naplójában.

Mondhatjuk így is: itt, a Déli-sark „közelében” kötött végleges szerződést a sarki világgal. Kitűnő iskolában részesült a Belgica fedélezetén. Maga De Gerlache és tudóstársai gyakorlatilag is bevezették a sarkkutatásoknál oly nélkülözhetetlen meteorológiai, mágnességi és geofizikai eszközök használatába és a számítások alkalmazásába.

De mindezeken túl megtanult még valamit, ugyancsak gyakorlati módon: a váratlan helyzetben való helytállást. De Gerlache ebben is nagy mester volt, méltó Nansenhoz, a példaadóhoz. A Belgica minden előzetes felkészülés nélkül telelt át a Déli-sarkvidék zord világában, s mégis nagyobb zökkenők nélkül. De Gerlache idejében felismerte a veszélyt, és az élelmiszerek, a tüzelő- és világítóanyagok beosztásával, a hajót megóvó védelmi intézkedésekkel, az emberek okos és józan foglalkoztatásával megoldotta a nem várt tizenhárom hónapos sarki fogságot - az adott helyzetben a legkitűnőbben!

Amit Amundsen itt tanult, átélt, átgondolt, azt később a Gjöa-expedíciónál s még később a Déli-sark felfedezésénél használhatta fel.

A sarkkutatók legtöbbje fél és félt a sarki éjszakáktól. Amundsen nem félt. Erről tanúskodik későbbi vallomása, amit a Déli-sark elérése előtt írt le framheimi tanyáján: „A legtöbb ember szomorúsággal tekint a tél érkezése elé. Egyedül a társaságbeli összejövetelek kilátása derít örömsugarat sötét látóhatárukra. Én éppen ellenkezőleg gondolkodom: megelégedéssel várom a téli éjszakák közeledését. Midőn a Framheimmal szomszédos kis hódomb felől szemembe tűnik - a konyhaablakon át - a gyenge fény, leírhatatlanul kellemes, jó érzés fog el. Minél borúsabb, sötétebb lesz az ég, annál jobban erősödik bennem ez a benyomás…”

Aki így gondolkozott, kétségtelenül arra termett, hogy a hó és a jég világának titkait kiderítse.

Így is történt. Amikor a déli-sarki jégből kiszabadult Belgica 1899 márciusában a Magellán-szoroson Európa felé hajózott, Roald Amundsen már pontosan tudta, mit fog tenni, ha hazai földre teszi a lábát.

Volt ideje gondolkozni, amikor naponta kétszer elbotorkált a Belgicától talán fél kilométerre levő mágnességi és meteorológiai kunyhóhoz, aminek az ellenőrzését ő vállalta.

A dél legdélibb peremén az Északnyugati-átjáróra gondolt szünet nélkül. Élete első önálló tettének megvalósítására.

Kijárta a legnagyobb iskolát. Jelesen vizsgázott helytállásból, tudományos felkészültségből, megbízhatóságból, rátermettségből. De Gerlache így ír az ifjú első tisztről: „Hogy a váratlan telelés sikerült, elsősorban a Belgica személyzetének lehet köszönni. Mindig tudták, mi a teendő, és az utasításokat végrehajtották. A hajó- és a tudományos személyzet legelsői közé a norvég Roald Amundsen első tiszt tartozott, aki valóban ideális ember a sarki vizekre. Jelentős szerepe volt a telelés és a hajóút sikerében…”

Nos, ez a „bizonyítvány” sok mindent elárul. Elsősorban azt, hogy Roald Amundsen most már megállhat a maga lábán is.

1899 márciusában a Magellán-szorosból, Punte Arenas városkából küldte Leonnak a táviratot: „Hazafelé tartunk. Rövidesen megvalósítom az északi utat!”

EGY DIÓHÉJ ÉS LEGÉNYSÉGE

Ezerkilencszázhárom augusztus tizenharmadika. Nyugat-Grönland északi partjainál a jéghegyek százai úsznak délnek, a Davis-szoros felé, hogy a grönlandi Sukkertoppen és a Kanada feletti Cumberland-félsziget között kiszabaduljanak az Atlanti-óceán vízsivatagára, rémületet és pánikot keltve köd idején az amerikai partokhoz közeledő európai hajók utasai között. (Évekkel később, 1912. április tizenkettedikén egy ilyen grönlandi jéghegy küldte az óceán fenekére a világ akkori legnagyobb utasszállítóját, a Titanic óriás hajót.) Aki nem látta, nem hiheti: itt, a grönlandi és a kanadai vizek mélyén, a Baffin-tenger és a Melville-öböl között, száz és száz hófehér óriási jéghegy mindent elsöprő vonulása közepette úszhat egy aprócska hajó!

Hihetetlen, de igaz.

A kis hajó maga is csoda. Alig ötventonnás, és ráadásul nem is ifjú már: pontosan akkor építették, amikor a kormánynál álló parancsnok született, 1872-ben. De amíg a parancsnok fiatalnak számít, a hajót öregnek mondhatjuk. Évtizedeken át a Spitzbergák és a Novaja Zemlja szigetek között fókavadászokat hordott a fedélzetén. Úgynevezett parti hajó volt, nagyobb viharok idején bemenekült valamelyik öbölbe, szélvédett sziget oldala alá. Ezúttal azonban a csöppnyi hajó átszelte már északon az Atlanti-óceánt, elhaladt Grönland déli, majd nyugati partja mellett, és az említett napon (1903. augusztus tizenharmadikán) a sarki tengerek területére, a Melville-öbölbe ért, ahol egy évszázad alatt jó néhány fóka- és bálnavadász-, valamint expedíciós kutatóhajó pusztult már el.

- Egek, micsoda köd! - kiáltott fel a hajócskával egyidős parancsnok. - Fiúk, vigyázni, nehogy azoknak a sorsára jussunk, akik valahol alattunk pihennek, hajóikkal együtt!

És a „fiúk” - figyeltek.

Megfeszített idegekkel, füllel, azzal a bizonyos hatodik érzékkel, ami nélkül nincsen, és nem is lehet meg a sarki hajós.

Két szörnyű, félelmetes ellenség tör azokra, akik behajóznak a grönlandi „könyök”-be, a Baffin-tengerbe és a Melville- öbölbe, hogy adott helyzetben a hajó orrsudarát nyugatnak irányítsák, a „veszélyek kapujá”-ba, a Lancaster-szorosba, Franklinék tragédiájának színhelyére.

Ez a két ellenség: az elszabadult jéghegy és a mindent elfedő, eltakaró, eltüntető köd!

A kis hajót a perc minden másodpercében a jéghegyekkel való összeütközés fenyegette. Ezt olvassuk Amundsen úti beszámolójából:

„1903. augusztus 13., a York-fok előtti vízen Egek, micsoda köd! Akárcsak valami fehér gyapot, át-hatolhatatlanul üli meg a környéket. A hírhedt londoni ködök össze sem hasonlíthatók ezzel a sarkvidéki jelenséggel. A hajó faráról nem látni az orrát. Szerencsére ma elenyészően kevés a jég.

Mindig ugyanaz a sűrű köd, tapadás és fagyos. A kormánykerék mellett állva, a szó szoros értelmében keresztülhatol rajtam. Egyszerre csak megritkul a ködfelhő, és áttör rajta a derűiét. Világos nyílás szakad benne, és tündöklő fényességben, sugárzó dicsfénnyel övezve felragyognak a partok szaggatott hegy ormai…

Az est folyamán megkerüljük a York-fokot. A köd újból leszáll a tengerre. Nincsen más lehetőség, mint kikötni a parti jégen, és megvárni, amíg fölenged a köd. A sarkvidéki hajózáshoz türelem kell!”

Nyugat-Grönland könyökéhez ért a kis hajó, és innen kezdve teljesen nyugati irányba forgatták a kormányt.

A kis hajó (ez a dunai vízibusznál semmivel nem nagyobb egyárbocos vitorlás) azzal a szándékkal úszott a tengernek és a jégnek ebben a kietlenségében, hogy behatol a Lancaster-szorosba, s végrehajtja azt, amit a történelem folyamán előtte senki: felfedi az Északnyugati-átjáró titkát, végighalad rajta, hajósai feltérképezik a szorost, valamint annak környékét, hosszabb ideig tartózkodnak a Mágneses-sark közelében, hogy minden eddiginél különb megfigyelést végezzenek.

A vitorlás a Gjöa névre hallgatott, s parancsnokát Roald Amundsennek hívták. Most már - és végleg -Amundsen kapitánynak. S a hajó fedélzetén a kapitánnyal együtt mindössze heten voltak.

„Mentesek minden hiúságtól, nagyravágyástól, erősek és igénytelenek. Az Isten is arra teremtette őket, hogy elinduljanak velem az ismeretlenbe, lázadozás és nyűgösködés nélkül, amikor a megpróbáltatások terhe alatt mások már régen lázadtak és nyűgösködtek volna - mondta később a londoni Királyi Földrajzi Társaság beszámolóján társairól, barátairól Amundsen kapitány. - Nem volt közöttünk rangkülönbség, nem kötött meg minket semmiféle szolgálati szabályzat. Héttagú csoportunkat a szabadság eszménye kormányozta. Okos emberek között a bizalom a legjobb összetartó kapocs…”

Nézzük csak, kik voltak ezek a fenegyerekek, akik puszta ököllel nekimentek az Északnyugati-átjáró száz és száz jégkapujának, hogy megdöngessék, és szélesre tárják.

Először is itt volt maga Roald Amundsen, akkor már „sokat próbált” sarki hajós, képzett földrajztudós, mágnességi és fizikai megfigyelő. Pontosan harmincegy éves, s a Gjöa útjával váltotta valóra azt, amit - jól emlékszünk - akkor határozott el, amikor Nansen 1889 májusában megjött híressé vált grönlandi útjáról.

A rangot nem ismerő különös hajóközösség második embere az a Helmer Hansen volt, akivel a kapitányt a jó sors már évekkel ezelőtt összehozta. Harminchárom éves volt ekkor, de legalább annyira ismerte a sarki tengereket, mint egy ötvenéves bálnavadász-veterán.

Vele együtt kell említenünk Anton Lundot, a harminckilenc éves tengerész hadnagyot, aki tapasztalatban, ismeretben, de helytállásban is méltóan illeszkedett bele a kis Gjöa közösségébe. Évek óta ismerték egymást Amundsennel.

A fedélzeti személyzetet jól kiegészítette a fiatal, alig huszonhét éves dán Godfred Hansen hadnagy. Ö volt a navigátor, a csillagászat és az órák pontosságának legfőbb tudója, de egyben geológus és fotográfus is.

A Gjöán általában - megszokott feladatán túl - mindenki végzett más munkát is. így például a mindnyájuk között legidősebb, negyvenéves Péter Ristvedt nemcsak gépész volt, hanem az expedíció meteorológusa is. A másodgépész szerepét az alig huszonnégy éves Gustav Juel Wiik töltötte be Amundsen hajóján. A kompánia „Benjámin”-ja volt, Amundsen munkatársa az expedíció egyik legfontosabb feladatánál, a mágnességi megfigyeléseknél. A potsdami obszervatóriumban készült fel erre a nagy feladatra, ö volt az egyetlen az expedícióból, aki nem tért vissza hazájába: Franklinék sorsára jutott, a King Pointon felállított mágnességi kunyhó alatt pihen immár fél századnál is régebben.

És végül említsük meg a tengerészszabályok szerint legutolsó sorban álló, de igazában nagyon is elsőnek számító szakácsot: Adolf Henrik Lindströmöt. Harmincnyolc éves volt, előzőleg a Sverdrup-féle expedíció tagja. Kellőleg megszokta a csöppnyi hajókonyhákat, a viharokban való főzést és azt a tudatot, hogy ő az az ember, akinek ilyen úton mindig csodát kell tennie. Együtt vallotta Amundsennal: nincsen pompásabb falat a fókahúsnál, ami ugyan főtt állapotban fekete, mint a szurok, de ha hozzáértő kéz készíti el, csemegének számít, és nagy tápereje miatt a sarki utazók és hajósok életmentője.

És végül itt volt maga a Gjöa, a csodálatos kis hajó. Említettük már előnyeit, korát, de azt nem, mint jutott hozzá Amundsen. Úgy, mint már nagyon sokan az olyan fanatikus világjárók közül, akik elhatározták, hogy hajót szereznek, és azzal hajtják végre tervüket.

Amundsen utolsó fillére is ráment a hajóra.

De nemcsak az övé, hanem a testvéreié is. Az Amundsen fiúk kinyitották bukszájukat, és amijük volt, átadták Roaldnak, hogy megvalósíthassa álmait. Amundsen itt is megmutatta végtelenül nagy türelmét, várni tudását. A Belgica hazatérése után egy évvel, 1900 telén vette meg a Gjöát, 1901 nyarán indult el a próbaútra - és csak két évvel később a nagy tett megvalósítására!

A Gjöa, Amundsen parancsnoksága alatt, az Északi-Jeges-tengeren, a Spitzbergák szigetei között tette meg próbaútját. Az út kitűnően sikerült. A kis hajó ellenállt a jégnek, a hullámoknak, a szeszélyes szeleknek, engedelmes alattvalója volt és maradt parancsnokának. De nézzük, mit mond Amundsen:

„A próbajárat után rászereltünk a hajóra egy tizenhárom lóerejű Dán-rendszerű petróleummotort, hogy szélcsendben is haladhassunk. Ugyanez a gép működött fogaskerék-áttételével a horgonyok felvontatásánál és a terhek kirakásánál. Megbecsülhetetlen előny egy ilyen motor az annyira kis számú személyzet mellett, mint amilyennel a Gjöa indult el több esztendős útjára.”

AZ ALASZKAI ESZKIMÓ ÍJ GAZDÁJA KÖZBELÉP ÉS SEGÍT

Elöljáróban megint csak Amundsen alaposságára, végtelen nagy becsületességére kell hivatkoznunk. Sohasem volt meggondolatlan. Mielőtt megvette és kellőleg kitataroztatta hajócskáját, megtárgyalta terve veszélyeit és várható eredményeit két kiváló tudóssal, dr. Aksel Stennel, a híres meteorológussal és Georg Neumayer professzorral, a Deutsche Seewarte igazgatójával. A nagy értékű jó tanácsok mellett a két tudós bátorítása mindössze eszmei értéket jelentett, biztonságot a vállalkozáshoz.

Amundsen jól tudta, hiába veszi meg családi részvénytársasági alapon a vitorlást, azzal még nem indulhat el Földünk legveszélyesebb tengeri útvonalának keresztülhajózására. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: öt évre való élelmiszert, elsőrendű konzerveket kellett beszerezni hét ember számára, megvenni a motort, a motorhoz szükséges, több évre szóló gazolint, beszerezni a töméntelen pótalkatrészt, tartalék köteleket, vitorlákat, faanyagot, navigációs eszközöket a hajózás zavartalan biztosítására. És mindenekfelett: megszerezni a sarkvidéki élethez nélkülözhetetlen ruha- és fegyverfelszerelést, valamint a méregdrága tudományos eszközöket és műszereket.

Ehhez pedig - szerény számítások mellett is - pénz kellett, sok pénz!

Amundsen már első útján is azt vallotta, amit a későbbiekben: nem az emberek száma dönti el az expedíciók sorsát, eredményességét, hanem a kifogástalan felszerelés.

A várható további kiadások mellett szinte eltörpült a Gjöa vételára. Márpedig a hajó megvásárlásával kimerült az Amundsenek családi pénztára.

- Itt csak Nansen segíthet - mondta Roald Leonnak és a másik két testvérnek. - Egyedül csak ő!

- Hát akkor keresd fel Nansent! - buzdította León.

- De Gerlache nyilatkozataiból neki is tudnia kell, ki vagy!

Nansen akkor ért élete sikereinek csúcsára. Részese volt egy regénybe illő északi-sarki útnak, egyetemi tanár lett a kristianiai egyetemen, igazgatója a tengerkutató intézetnek. Norvégia világhírű fia, akit várva vártak a különböző országok földrajzi egyesületei, tudományos társulatai (Budapesten is járt 1898-ban).

„Tudtam, hogy minden csak hiú tervezgetés marad - írja Amundsen -, ha Nansen hozzájárulása nem adja meg a végső lökést terveimhez. Egy szép napon bekopogtattam a hírneves utazó házának kapuján. Bevallom, elfogódottá tett a gondolat, hogy szemtől szemben állok majd a neves emberrel, akire régen úgy tekintettem, mint olyan valakire, aki nem is ebbe a világba való…”

Az egykori ifjú legény, aki egy májusi napon a Nansen-ház kerítéskapujáig kísérte el Grönland hősét, ezúttal átlépte a híres Godthaab küszöbét. „Dobogó szívvel, el-elfulladó lélegzettel.”

Belépett az előcsarnokba, felment a magasföldszint galériájára. Kitárult a dolgozószoba ajtaja.

- Hozta isten, örülök, hogy megismerhetem! Fáradjon beljebb!

Nansen állt a küszöbön. A kék szemű óriás, aki mellett a megtermett, aránytalanul nagy felsőtestű Amundsen alacsony embernek hatott.

- Fáradjon beljebb! - ismételte Nansen, látható rokonszenvvel, szinte barátilag.

Amundsen dadogott egy-két köszönő szót, aztán belépett.

Megállt Nansen íróasztala előtt, mely tele volt térképekkel, könyvekkel, jegyzetek halmazával. Nansen éppen akkor készült egyik jeges-tengeri kutatóútjára. Amundsen tekintete megakadt egy jelentéktelennek tűnő tárgyon.

Falra erősített üvegszekrényben egy fadarab pihent bársonypárnán, mint valami érdemrend. A fadarab erősen emlékeztetett az alaszkai eszkimók íjához.

A vendég - pedig de ritkán tette - elmosolyodott.

-Az íj!...

Nansen bólintott.

-”Ő” az.

Ezzel a jelentéktelennek tűnő, semmitmondó, tengerből kihalászott fadarabbal bizonyította be Nansen híressé vált elméletét a sarki áramlásról. Az alaszkai eszkimók íját - uszadék fák tömegében - Grönland nyugati partján találták meg, és ez adta Nansennak azt az ötletet, hogy hajóját, a Framot rábízza a tengeráramlásra. Nansen számítása szerint a sarki tenger hatalmas áramlása a Bering-szorosból indul ki, elhalad az Északi-sark közelében, és érinti Grönland északi csúcsát is. így született meg a Fram híressé vált, közel három évig tartó kényszerű utazása, „éjen és jégen át”. (Az elmélet kitűnőségét bizonyította, hogy Nansenék hatszáz-hétszáz kilométerre közelítették meg így az Északi-pólust!)

Joggal csodálta meg tehát Roald Amundsen, szinte a maga ügyéről is elfeledkezve, az üvegszekrény jelentéktelennek tűnő, de mégis féltett fadarabját, a tengervíztől kilúgozott eszkimó vadászszerszámot.

így kezdődött a barátságuk. Amundsen alig múlt huszonnyolc éves, Nansen közel járt a negyvenhez. De az, hogy valaki a Belgica első tisztje volt, Nansen számára is jó, sőt kitűnő ajánlólevélnek számított.

- Ön tehát az Északnyugati-átjárón szándékozik keresztülhajózni?

Amundsen a sebtiben kiterített, térkép egyik részére, a Prince of Wales-sziget alatt elterülő Boothia-félszigetre mutatott: - Igen. Ez a fő terv. De szándékomban van az Északi mágneses sarkon tüzetes megfigyelést végezni, akár egy esztendőn át is!

Nansen szeme felcsillant. Az Északi mágneses sark (1831-ben James Ross fedezte fel) sok-sok ismeretlen problémája az ő fantáziáját is nyugtalanította. Miért ne legyen ez a higgadt tekintetű honfitárs az a valaki, aki kimerítő kutatásokat végez az Északi mágneses sarok körül?

Amundsen kinézett a hatalmas, üvegfalnak beillő ablakon a festői Lysaker-öbölre, a kristianiai fjord csodás látványára s a távolabbi félsziget, Bygdöy sötét fenyveseire.

Megrázta a fejét.

- Éppen ez a baj, tanár úr. Segítségre van szükségem. Az ön nagy segítségére!

Nansen tengerkék szeme vendége tekintetét kereste. Felismerte benne a nagy értéket, a nagyra hivatottságot. Pedig Roald Amundsen nem tartozott azok közé, akik első látásra különösebb rokonszenvet ébresztettek. Kimért mozgása, látszólag szenvtelen tekintete, szófukarsága nem tette megnyerővé. De a jégvilág kutatói másféle mércével mérnek. Azt, aki olyan fényesen helytállt a Belgica déli-sarki kényszertelelésén, akinek nagy neve volt már a bálna- és a fókavadászok között, akiről Sverdrup, a Fram kapitánya és Anton Amundsen flotta-főgépész-mester is a legjobbakat mondta, s aki ráadásul bírja Aksel Sten, valamint Neumayer professzorok bizalmát, elismerését - azt támogatni kell.

Nansen, amikor Amundsen befejezte tájékoztatását, elmosolyodott. Biztatóan mondta: - Szívesen segítek, Amundsen úr! Amundsen fellélegzett.

Az akadályok jégfala ezzel szerteroppant. Megnyílt az út a dédelgetett, féltve őrzött, egyre jobban és jobban kidolgozott terv megvalósításához!

„Előterjesztésemet Nansen teljesen jóváhagyta. Én voltam azon a napon Norvégia legboldogabb embere! . . .”

KÖD, KÖD, MINDIG CSAK KÖD!

Amundsen hozzáfogott tehát expedíciójának szervezéséhez.

Kifizette a hajó vételárának utolsó részletét, kiválasztotta önkéntes (fizetésben nem részesülő) társait, beszerezte a szükséges hajófelszerelést, az évekre szóló élelmiszert, a tudományos műszereket, ruhaneműt (ami félig eszkimó, félig észak-európai öltözék volt), a fegyvereket, sőt a Sverdrup-expedícióból megmaradt hat szánhúzó kutyát is megvásárolta.

És a Gjöa 1903. június elején útra készen állt!

A hazai főváros kikötőjét ködben, sűrű esőben, minden különösebb ünneplés nélkül hagyták el. Mindössze az elszabaduló kikötőkötelek loccsanása, egy-két pattogó vezényszó és a vontatóhajó feldübörgő gépének dohogása hirdette egy aprócska hajó elindulását - háromesztendei kalandos útra!

Mint élte át ezeket a perceket a hajó parancsnoka?

„Visszanéztem Kristiania pislákoló lámpáira. A kikötő világítótornyának álló fénye is gyorsan elveszett a ködben, az eső függönye mögött. Fellélegeztünk. Az idő barátságtalan volt, de mégis emelt hangulatban, vidáman, tele lelkesedéssel hagytuk el hazánk fővárosát. . .”

Amundsen és Hansen állt a kormány mellett. A többiek körülöttük.

A kormányállás felett lengő lámpa megvilágította az esőtől ázott, derűs arcokat.

- Mindenkinek egy pohár rumot! - rendelkezett a parancsnok. - Kivételesen!

És az „öreg” Lindström máris elővarázsolta a tele poharakat.

- Skool! Éljen! - hangzott a hét ember kiáltása.

Összecsendültek a poharak. Június tizenhatodikának éjjele volt.

A vontatóhajó erősen villogtatta jelzőlámpáját.

- Vigyázz! Fokozódik a köd!

S a köd az egész út alatt a Gjöa kísérője maradt. Köd lebegett az Atlanti-óceánon, amikor június huszonötödikén elhaladtak az Orkney-szigetek mellett. S köd fogadta őket, ahogy július kilencedikén feltűntek Grönland első hírnökei, az úszó jégpadok.

„Ez a tenger komor sivatag. Egyetlen hajó, madár, sőt hal sem mutatkozik. Ebben a magányban békésen, kimért egyformasággal morzsolódnak napjaink. A napi szolgálat - hat-hat órás negyedekre osztva - is egyenlően oszlik meg. Két csoportból állunk, három-három emberből. De hát ez is a munka nagyságától függ. Ha kell, két ember tartózkodik a gépnél, és kettő a kormánynál. A Gjöán egyébként nincsen semmiféle versengés a fedélzetiek és a gépháziak között. Nálunk a cél egy, ezért egyenlő odaadással hajtja végre minden ember a munkáját…”

A York-fok elhagyása után, augusztus huszadikán ünnepélyes percek következtek: reggel öt órakor bejutnak a Lancaster-szorosba!

„Megkezdjük tehát az amerikai sarki szigetbirodalom fjordjain és útvesztőin keresztül vezető hajózásunkat, ami remélhetőleg a Bering-szoroshoz visz el, ha ugyan a jég idő előtt nem tartóztat fel minket. A kezdet jót ígér. Mindössze néhány jéghegy és jégtábla mutatkozik, de annál nagyobb a köd, mekkora köd!... Ha szétszakadozik, a tájat nem mondhatjuk festőién szépnek. Tagozatlan, egytömegű a part, csupasz és sivár, néhol sziklás púpok dombjaival tarkítva. Nélkülözzük Grönland megnyerő vonalát.

A rövid ideig tartó derülés után újból sűrű ködfüggöny ereszkedik le. Ráadásul az iránytű is valósággal megbolondul! Ide-oda leng, ami megzavarja a hajó irányban tartását. Ez a helyzet távolról sem mondható megnyugtatónak. Két nappal később mégis sikerül elérni a Beechy-szigetet, amelynek egyik öblében, az Erebus-öbölben horgonyt vetünk. Megilletődve tekintünk szét: ez az a hely, ahol 1845-46 telét Franklin és derék társai eltöltötték. Innen indultak el az ismeretlenbe és végül a halálba! Belcher is átkelt a szigeten, végül 1858-ban McClintock kereste fel ezt a helyet.

Három kőhalom s a középen elhelyezett oszlop hirdeti a sarkvidék történetének itteni eseményeit. A Belcher-expedíció halottainak emléke mellett üres sír: Bellot-nak, az expedíció vitéz és eltűnt francia tisztjének itt lett volna a pihenőhelye. Valamivel távolabb látható az az oszlop, amit Franklin és társai emlékére állított a kegyelet. A szomorúság fátyola lebeg ezen a helyen.

Mi pedig elmondhatjuk: válaszút elé értünk!

Merre haladjunk? Nyugatnak haladjunk, a Melville-félsziget és a Prince Patrick-sziget felé, vagy délnyugatnak? A deklináció (a tájoló erősödő mágneses elhajlása) fogja majd eldönteni - amit éppen itt kell megállapítani -, merre is van az Északi mágneses sarok, amelynek közelében szándékozom majd, tizennyolc hónapon keresztül, szabályszerű megfigyeléseket végezni, így tehát a mágnestűtől függően kell majd utunkat folytatni: nyugatnak avagy délnyugatnak! Izgatottan lessük a megfigyelő komplikált munkáját: mi lesz a döntés? Köréje sereglünk. Néma csendben és feszült várakozásban telik az idő, amíg Wiik beállítja a műszereket. Végre elkövetkezik az ünnepélyes pillanat. A műszer karcsú tűje délnyugatnak mutat!

Éljen! Annál jobb. Nekem is, társaimnak is az volt a véleménye, hogy az Északnyugati-átjáró keresztülhajózása ebben és nem a másik irányban oldható meg a legkönnyebben.

Új fejezet kezdődik az életünkben.

Az eddig áthajózott vidéken más expedíció is megfordult már, de a Beechy-szigetet elhagyva, az amerikai sarki tengernek olyan részébe jutunk, ahol csak elvétve fordult meg hajó… valamivel odébb pedig majd olyan vizekre érünk, ahol előttünk senki nem hajózott!

… A Franklin-szorosban, az Északi mágneses sark közelében iránytűnk nem igazít útba. Itt már úgy kell tennünk, mint őseink, a normannok tették: a csillagok állása szerint igazodunk. Ha tiszta idő járna, menne a dolog, de minden pillanatban vastag ködfüggönyök zárják el a kilátást.

Lassan elérjük azt a helyet, a Bellot-szoros túlsó oldalát, ahol McClintockot teljes két éven keresztül fogva tartotta a jég. Ki tudja, nem ütközünk-e mi is legyőzhetetlen akadályba?...”

ÁLLANDÓ VESZÉLYBEN

A kis hajó, fedélzetén a hét emberrel, egyre inkább olyan területre ért, ahol előttük még senki nem járt, vagy ha hajózott is, akkor is nagyon régen. Az e vidékről készült térképeket nem lehetett megbízhatóknak tartani. Az Északi mágneses sark közelsége már önmagában is bizonytalanná tette a hajózást. Mennyire megzavarhatta a távoli idők hajósait az iránytű szeszélyeskedése, amikor az eltéréseket, deklinációkat nem ismerve hittek abban, hogy az iránytű északnak mutat, egyenesen északnak, és nem pedig az eléggé jelentősen eltérő irányba, az Északi mágneses sarknak!

James Ross felfedezéséig senki sem tudta, hogy az iránytű északi iránya nem azonos a földrajzi Északi-sarkponttal.

Tudjuk, Amundsen vállalkozott arra, hogy teljes egészében felfedi az Északi mágneses sark problémáját, tizennyolc hónapi szakadatlan megfigyeléssel.

De hát előbb el kellett oda jutni, a King William-sziget délkeleti részének egyik öblébe.

Az iránytű használhatatlan volt, a köd szinte állandó. A rendelkezésre álló térképek rosszak, teljesen megbízhatatlanok. A tenger mélységei pedig váratlanul meglepőek, ijesztőek. Előttük több kilométer széles csatorna, és a mélységmérő tizenkilenc, majd hirtelen hét méter mélységet mutat!

Talán sziget van a közelben? Szó sincs róla: a jelzett, a vélt, majd végre meglátott szigetek - messze vannak!

De annál több a geológiai korok különböző hatására képződött zátony és sziklapad.

A hajósok legrettegettebb ellenségei, amiket már csak akkor lehet észrevenni, amikor reccsen a hajógerinc, dől az árboc vagy kémény, és felsír a hajó teste, utolsó panasszal, utolsó jajként!

Az első ilyen kaland a Beaufort-sziget közelében érte Amundsen hajóját. Jéghegyek és hatalmas jégtáblák elől menekültek, amikor a hajó megfeneklett.

Ez az eset amolyan intés volt csupán, mert rövid küzdelem - a gép megindítása és az összes vitorlák kifeszítése - után a hajó továbbúszott.

De hát észak nem egykönnyen adta meg magát.

Amundsen éppen a naplóját írta, amikor vészes kiáltás hallatszott:

- Tűz van!

Wiik, a gépész és mágnességi megfigyelő kiáltott a hajó mélyéből, a csöppnyi gépházból, ahonnan feketén bodrozó füst szállt fel, és vészes lángok csaptak a fedélzetre.

- Tűz van!

Bármennyire különös, óceánok, tengerek kellős közepén a tűz a hajók legszörnyűbb ellensége! A szűk és zárt tér, a rengeteg faanyag, ami önmagában is könnyen gyúlékony, s ráadásul olajos impregnálóanyagokkal van átitatva, mind-mind kedvez a vörös kakasnak.

A Gjöán meg különösen nagy veszedelmet jelentett a tűz. Részben a gépházban, részben a mellette levő szűk raktárban több ezer liter petróleum volt bádogkannákban felhalmozva. Évekre szóló üzemanyag, ami ha lángot fog - örökre becsapja Amundsen előtt az Északnyugati-átjáró kapuját!

A hét ember a gépházban lángok és kábító füst közepette küzdő Wiik vezénylésével felvette a harcot a félelmetes ellenséggel.

Pillanatok alatt felszerelték a szivattyúkat, Helmer Hansen belevetette magát a tűzbe, kezében egy ócska homokkal, amivel a fedélzetet súrolták, hogy megkeresse a tűz fészkét.

„Egy vagy két percen múlt - ha késünk, menthetetlenül végünk van!”

Az eset arra figyelmeztetett, hogy a gép közelében olajjal átitatott rongyot nem szabad eldobni. A kipattanó szikrák megismételhetik ezt a nem várt, de valójában igen érthető kalandot.

A tűzvésztől gyorsan megmenekültek, de a tenger és a szél már nem volt hozzájuk ily kegyes. Szeptember elsején a Matty-szigettől északra ugyancsak veszélyes útszakasz következik.

Minden oldalról alacsony szigetek, messze terjedő zátonyok, kiemelkedő kősziklák, úszó jéghegyek, jégtáblák fenyegetik a hajót. Ugyanakkor erős köd és hátszél okoz izgalmat Amundsenéknak. Minden pillanatban az fenyegeti a Gjöát, hogy zátonyra fut. A kis hajó mélyjárata három méter. A mélységmérő pedig sehol nem mutat tizenöt-tizennyolc méternél többet!

Egyszerre megrázkódik, megperdül, felnyög a hajó, és megáll.

- Megfeneklettünk! - üvölti a kormány mellől az ügyeletes Anton Lund.

Se a vitorlák, se a motor nem segít. A barométer rohamosan süllyed, szerencsére a szél lecsendesült. A hullámok rángatják, cibálják a hajót. Várni nem lehet.

- Könnyíteni kell a hajó terhén! - jelenti ki Amundsen, és a többiek is ebben látják a menekülés lehetőségét. A kincset érő készleteket fel kell áldozni.

Elsősorban is kidobnak huszonöt láda kutyaeleségnek szánt pemmikánt (zsíros, húsos, zöldséges keveréket), egyenként százkilencven kiló súlyban.

És mit lehet még ilyenkor tenni? Elővenni a másik ősi segítséget: a vontatást. A megfeneklett, zátonyra futott hajót egyszerre több veszély fenyegeti: gerinctörés, árboctörés, bordák roppanása, de mindenekfelett a legreménytelenebb helyzet, a hullámok nyomása, súlya, „kalapálása” miatt a zátonyba való teljes beragadás. Ez az utóbbi veszedelem fenyegette a Gjöát. Cselekedni kellett sürgősen. Vízre tették a mentőcsónakot; Lindström és Helmer Hansen vállalkozott arra, hogy a kisebbik horgonyt meghosszabbított lánccal a legtávolabbra viszik, ott bedobják, hogy a levontatás segítségével mentsék meg hajójukat a pusztulástól.

Amíg sikerült a hosszadalmas művelet, beállt a dagály is.

-Motort begyújtani! - rendelkezett Amundsen. -Horgonycsörlőt indítsd!

Vezényszavak pattogtak. A Gjöa megdőlt, mintha a dagály sem segített volna.

- Húzzad!

- Feszítsd meg a lábadat!

- Rajta!

Az izmok pattanásig feszülnek. A horgonylánc is. A motor pöfög, dübörög, majd köpködni kezd és megáll. Különben is a csavartörés veszélye miatt a motort ki kell kapcsolni a mentés eszközeiből.

De hiába minden - a hajó mozdulatlanul áll!

És a barométer tovább süllyed. Amundsenék jól tudják: a viszonylagos szélcsöndet nemsokára a viharos szél váltja fel.

Így is történik. A magas északon a vihar percek alatt születik, mint az eszkimók mondják: „Nagyot fúj a medvék óriása, és máris felbuksz a fújásától!”

A szél bőmből, süvít, a hullámok harsogva rontanak a megfeneklett hajó oldalának.

Amundsen az árbockosárba mászik, hogy onnan tartsa szemmel a zátony többi részét. Ha nyugatnak dobják majd a hullámok a hajót, végük lesz. Ott mindössze egy méter nyolcvan centiméter a víz mélysége! Ha délnek, akkor megmenekülhetnek. Ezen a részen, alig két hajóhosszra, Amundsen sasszeme mélyebb vizet vél felfedezni.

A katasztrófa hajszálon függ.

Ekkor fogadják el Lund javaslatát: a pemmikán után dobjanak ki még több láda élelmet s a felszerelést is.

- Hiába marad meg az élelem, ha elpusztulunk! –mondja a derék Lund.

Amundsen lekiált az árbockosárból:

- Amit lehet, kidobni.

És máris kúszik lefelé a kötélhágcsón, hogy segítsen társainak, akik kihajigálnak minden nehéz ládát, ami a kezük ügyébe esik. Játszva emelgetnek kétmázsás súlyokat! A veszedelem megkettőzi erejüket.

De a bátorságukat is, azt a bizonyos „tengerészkurázsit”. Tomboló szélben, zátonyon felakadva- mégis kifeszítik a vitorlákat. Mint valami óriási, gigászi dob, úgy pattog a nagyvitorla és az orrvitorla. Hajósember tudja: ez egyenlő lehet az öngyilkossággal.

Ilyesmit csak az mer megtenni, aki leszámolt az élettel, és mindent arra a bizonyos egy kártyalapra tesz fel. Szerencsére vita nincsen közöttük: mind a hét ember egyet akar, egyet gondol. Mind a hét tudja: vagy így, vagy sehogyan sem sikerül elszabadulni a pokoli fogságból.

„A zátony széle mindössze egy hajóhossznyira van már tőlünk - írja naplójában Amundsen -, amikor egy szörnyűséges hullámhegy felemeli a Gjöátl Magasra emeli, majd visszaejti, akár egy játékszert, súlyosabban, mint eddig bármikor. Tudom, hogy elvesztünk! Gyors imát rebegek, és várom a végső percet. Az előbbinél is szörnyűbb lökés éri a hajót. Biztos vagyok, hogy nincsen tovább…, és a hajó felszabadul! Mégis sikerül a lehetetlen?... De újból megfeneklünk, majd még egyszer… Majd megint felkap az áradat, ezúttal végleg! Az utolsó hullámcsapás maga jött a segítségünkre: helyrebillentette a kormánylapátot, ami a zátonyra futásnál kiugrott a helyéből...”

És a kis Gjöa megdől, átszáguld a zátony déli részén, ellök maga mellett néhány jégtáblát, és végre mélyebb vízbe kerül! A lehetetlen sikerült.

A TÉLI SZÁLLÁS

ÉS AZ ELSŐ SARKVIDÉKI TÉL

Ahogy fokozatosan mélyebbre és mélyebbre hatoltak az Északnyugati-átjáró útvesztőjében, közeledett az idő, amikor téli szállást kellett keresni. Különös és csábító helyzet elé került Amundsen.

A félelmetes kaland után egyre nyilvánvalóbb lett, hogy abban az esetben, ha az eddigi tempóban haladnak, végighajózhatják az Északnyugati-átjárót. Bár egy-egy leszakadt jéghegy vagy jégtábla gyakran eléjük került, már a Franklin-szorostól kezdve megmutatkozott, hogy valójában szabad, nyitott csatornák, fjordok követik egymást. Az eddigi zátonyos, homokpados csatornák sem ismétlődtek. Ráadásul rendkívül enyhének számított ezen a tájon 1903 nyara és ősze!

A Gjöa pompásan haladt, a vizekről meglepő módon eltakarodott a jég, sehol semmi akadály. Szabad sirályként repülhetett a kis hajó.

Nem kellett volna két hónap, és elérik a Bering-szorost vagy legalábbis a Barrow-fokot, ami az Északnyugati-átjáró teljes legyőzését jelentette volna.

De hát - mint tudjuk - az expedíció nemcsak erre alakult. A nagy tudományos feladat, az Északi mágneses sark közel két éven át való megfigyelése hátravolt. És ez a cél azt parancsolta, hogy ne engedjenek a csábításnak, hanem keressék meg azt a megfelelő helyet, ahol védelmet találnak a szörnyű sarkvidéki tél elől a hajónak, és ahol felüthetik téli szállásukat, egyben megfigyelőállomásukat is.

A tervek szerint a King William-sziget délkeleti részén kellett keresniük téli szállásnak való ideális helyet. Olyan öblöt, ahol nem fenyegeti a jég nyomásának zúzóereje a Gjöát, és ahonnan kielégítően végezhetik megfigyeléseiket, nem szólva a harmadik feltételről: hogy a táborhely halban és vadban gazdag legyen.

Ezen is jött számításba (nem tekintve az Északi mágneses sarkhoz való közelségét) a King William-sziget, ahol - biztos hírek szerint- időnként nagy karibucsordák vágtatnak át. Az iramszarvassal rokon karibu jóval a sarkkörön túl vándorol, hogy nyugalmat és a hó alól kibukkanó legelőket találjon. Amundsenéknak már csak azért is szükséges volt a friss élelem, hogy pótolhassák a tengerbe dobott sok-sok mázsa élelmiszert, részben önmaguk, részben a hat kutya miatt.

De a megfelelő kikötőhelyet nehéz volt megtalálni. A széles bejáratú öblöket nem tartották megfelelőnek, mert itt a sarkvidéki télben, a jég „hízása” idején - amikor a zártabb öblökben is négy-öt méterre vastagodik a jég -óriási mértékben növekedik a tenger felől behatoló jégnyomás.

Már arra gondoltak, hogy a Betzold-fokot megkerülve bevitorláznak a Pettersen-öbölbe, hogy itt állítsák fel az ideiglenes horgonyzóhelyet, és majd innen keresgéljenek tovább, amikor Helmer Hansen, aki az árbockosárban teljesített szolgálatot mint az öbölbejárók és zátonyok megfigyelője, felkiáltott:

- Hahó, Roald, pompás öbölt látok amott! -és a menedékes partra mutatott, ahol a karibu kedvence, a méregzöld sarki moha virított.

Amundsen is felmászott az árbockosárba, hogy körülnézzen. Merre az az öböl?

Majd megveregette Hansen vállát.

- Ördögöd van, Hansen, pompás hely! Ott kötünk ki! A körülményekhez képest valóságos sarki eldorádót fedeztek fel. Az öböl bejárója annyira keskeny, hogy éppen csak befér rajta a Gjöa. Az öböl mélysége sehol sem több tíz méternél. Bármerről is fújjon a szél, nem árthat meg a lehorgonyzott hajónak. És ami a legfontosabb: az egész öblöt méregzöld mohával beborított, menedékes part veszi körül. A moha között több patak folydogál, és beljebb, alig tíz hajóhosszra édesvizű tavacska mosolyog feléjük. Tehát ivóvíz is található, sőt…

A partra küldött Lund, Ristvedt és Hansen lelkesen kiabál át a hajóra:

- Tele van a part karibu- és rénszarvasnyomokkal!

És Amundsen végre elmosolyodhat. Megkönnyebbülten, felszabadultan. Megtalálták azt a helyet, ahol hét ember közel két éven át él majd teljesen elzárva a világtól.

- Mától kezdve az öblöt és a partot Gjöahavnnak hívjuk - mondja a parancsnok.

- Éljen Gjöahavn! - kiáltja Lindström és utána a többiek.

Így vették birtokukba azt az öblöcskét, amiről addig ember talán semmit sem tudott, de ettől kezdve bevonult a földrajzi kutatások aranykönyvébe.

Délután Lund, Hansen, Ristvedt, az expedíció vadászai egy rénszarvast, két karibuborjút, több sarki ludat cipeltek a hátukon. Az első vadászzsákmányt.

Végre friss vacsorát ettek, kedélyesen megünnepelve befutásukat Gjöahavnba.

Június tizenhatodika óta ez a szeptemberi nap volt az első, amikor az expedíció hajója kikötve, horgonyon állt, és hét utasa egyforma buzgalommal - aludt!

Kivételesen úgy döntöttek, hogy őrt ezúttal nem állítanak. Csak a ludak gágogása rikoltott bele időnként Gjöahavn csendjébe, vagy gurulni kezdett egy-egy kő, megtörve a némaságot. Iramszarvas vagy karibu jött a közeli patakhoz, hogy szomját oltsa. Feltehető, hogy meglepődött, amikor az öbölben meglátta a különös szörnyet. Az öböl névadóját, a Gjöa hajót.

Ettől kezdve csak éjjel merészkedtek az öbölhöz a környék rénszarvasai és karibufalkái.

AZ ÉSZAK MAGÁNYA - MÉGSEM MAGÁNY

Az első gjöahavni éjszaka nagy pihenését kemény munka követte.

A sarkkörön túl a tél váratlanul beállhat, és esetleges gyors jöttét meg kellett előzni. Következett a berendezkedés Gjöahavnban. Könnyíteni kellett a hajó belső terhén, hogy lakályossá tehessék mint az expedíció tagjainak legfőbb szállását. Közel kétévi tartózkodás várt rájuk észak magányában, robinsoni élet, robinsoni élményekkel és meglepetésekkel!

Reggel öttől este hat óráig dolgoztak, hogy minél előbb elkészüljenek táboruk célszerű felszerelésével. Minden élelmiszert partra vittek, az élelmiszeres ládákat egy tömbbe rakták össze, majd két réteg kátrányos ponyvával és erős szövésű vitorlavászonnal borították le. Védett tanyát kapott a hat kutya is egy parti bevágás oltalmában, ahol kezdetben mást se tettek, mint szakadatlanul üvöltöttek, visszasírva a hajóséletet.

Homokkal töltött ládákból két barakkot építettek. Az egyiket közvetlenül a mágneses délkörön helyezték el, gondos, körültekintő munkával, csakis facsapokkal összeerősítve, nehogy akár egy apró szögecske is zavart okozhasson a nagy tudományos eredményeket ígérő mágnességi észleléseknél. Hogy a mágnességi és meteorológiai műszerek a legcsekélyebb rázkódásnak se legyenek kitéve, a megfigyelőkunyhót (valójában barakkot) betonozott kőtalpazatra emelték. Alig száz lépésre ettől az épületecskétől készült el Wiik és Ristvedt szállása. Wiik, mint tudjuk, Amundsen társa volt a mágnességi megfigyeléseknél, Ristvedt pedig a meteorológiai megfigyelő. Ők ketten itt éltek, távolabb a hajótól és sokszor a többiektől irigyelve, akik a széljárta hajón soha nem tudtak úgy megmelegedni, mint a kunyhó lakói. (Olyan téli napok is következtek, amikor -60° Celsius hideget mértek Ristvedt különleges hőmérői!) Nézzük csak, mit mondott Amundsen otthonaikról:

„A Mágnes-villa, ahogy elneveztük Wiik és Ristvedt szállását, egyetlen helyiségből állt. Hálószoba, étterem és dolgozószoba egyben. A kétablakos, deszkával borított helyiség padlóját szőnyeg helyett meleg iram-szarvasbőrökkel vontuk be, hogy a házikó lakói minél inkább védve legyenek a hidegtől. Az egyik falhoz tábori ágy támaszkodik, kettesével alusznak benne. Ez nemcsak a helymegtakarítás miatt fontos, hanem azért is, mert így az alvók egymást melegítik. Ami szabad tér maradt, azt az asztal és két pad foglalja el. Közel két esztendőn keresztül lakott Wiik és Ristvedt a villában, s igen jól érezték magukat. Tanyájuk kedvezőbb volt, mint a miénk a hajón. Különösen kedvezőbb volt az én kabinomnál, ahol Hansen hadnaggyal laktam együtt. A kabin olyan nyirkos volt, hogy napról napra vastag jég képződött az ágyak alatt. Valóságos jéghegyeket tördeltünk össze reggelente. A villa lakói ilyesmiben soha nem részesültek…”

Egy-két hét alatt Gjöahavn valóban pompás tanyája lett a hét embernek, a sarkvidék önkéntes Robinsonjainak. De ahogy Defoe Robinsonjának magányát megbontotta egy idő után a külvilág (gondoljunk csak a bennszülöttekre és a kalózokra), ugyanúgy Amundsenék nagy északi magányát is felváltotta egy igen megkapó mozgalmasság. De mielőtt erről beszámolunk, meg kell említenünk egy érdekes könyvet és annak még érdekesebb íróját. Ez a férfiú nem más, mint Wilhjalmur Stefansson, aki a Gjöa elszabadulása után a King Pointon találkozott Amundsenékkal, és aki akkor már nagy tekintélynek számított az eszkimók között. Stefansson sok esztendőt töltött, eszkimó módjára élve, észak nomádjai között, részben néprajzi, részben földrajzi kutatóként. Egyik könyvének ez a címe: „A barátságos sarkvidék”. A meghökkentő cím valóságos tényt takar. A könyv néhány sora Amundsenékra is alkalmazható:

„Minden az emberen múlik. A sarkvidék éppen olyan barátságos lehet, mint a föld bármely „barátságosabb” tája, ha alkalmazkodni tudunk, ha felismerjük a rejtett örömöket és szórakozási lehetőségeket. Én például sok éven át élveztem a sarkvidék örömeit. Magányról szó sem lehet, egyik látogató a másikat követi. Ezer-kétezer kilométer, ha az eszkimó megtudja tanyád helyét, nem számít! Egyszerre csak azt veszed észre, hogy társadalmi életet kezdesz élni - a sarkvidék „magányában”! És ettől nincsen menekvés, mert az eszkimók felettébb szeretik a vendégeskedést ...”

Ezt mondta Stefansson, és igaza volt.

Egy szép napon az őrségen álló Lund kiáltása harsán:

- A Mágnes-villa mögött öt iramszarvast látok!

A hír felvillanyozza Hansent, az egyik vadászt, máris rohan a kötélhágcsóra, hogy jobban lásson az észak csalóka és annyi félreértést okozó légtükrözésében. Hansennak sasszeme van, és máris lekiált: - Kétlábú szarvasok jönnek! Eszkimók!

E közlés még az előbbinél is nagyobb izgalmat okoz, mert a King William-sziget és az Adelaide-félsziget eszkimói harcias hírben állnak.

Amundsen elrendeli a „készültséget”. Elő a fegyvereket, és élesre tölteni! A barátkozásra hajlandó osztag is felsorakozik: elöl Amundsen, mögötte - puskákkal - Hansen.

A két csoport lassan közel ér. Ellentétben a grönlandi eszkimókkal, az észak-amerikai eszkimók megtermett, szép szál emberek, rezes arcuk indián rokonságot mutat.

- Mamk-tu-mi! - kiáltják az eszkimók, közben derűsen nevetnek, fegyvereiket (ósdi kétcsövű puskákat, lándzsákat, íjakat) leteszik a földre, és ezzel is jelzik: szándékuk békés.

- Manik-tu-mi! - kiáltják Amundsenék is, anélkül hogy tudnák, mit jelent ez a szó.

Kiderült, hogy a látogatók tábora mindössze egynapi járásra van Gjöahavntól, s hat igluban (hókunyhóban) lakik az a hat család, amely ettől kezdve gyakori vendég Amundsenéknál. Attirának hívják azt az idősebb eszkimót, aki nyolcadmagával lakik iglujában, és akit Amundsenék az eszkimó tábor amolyan első emberének neveznek ki, mivel ezek a nomádok egyáltalában nem ismerik a törzsfő fogalmát. A barátkozás annyira komollyá vált, hogy Attiráék Gjöahvnban „hotelt” is építenek: jókora iglut arra a két-három napra, amit időnként a kablunákkal (fehér emberekkel) együtt töltenek. És ennek a hókunyhónak rövidesen állandó lakója egy Terajuk nevű öreg eszkimó és családja.

Már 1903 karácsonya felé ballagott az idő, amikor az egyik reggelen az öreg Terajuk könnyezve, kétségbeesve beállított Gjöahavnba.

- Kabluna Pittiak, halld a szavamat: elhagytak a társaim. Üres minden iglu! Én, az öreg ember és a családom élelem nélkül maradt! Kabluna Pittiak, segíts!

A hír valóban igaz volt: Attira - se szó, se beszéd - to-vábbállt! így örökölték tavaszig Amundsenék Terajukot és családját. Az ogluli eszkimók bizony nem csinálnak gondot abból, hogyan szabaduljanak meg az idősebb, tehát már tehetetlen társaktól. Ennek egyik fő oka az, hogy az összes iglu minden élelme közös, így az is, aki már nem hasznos tagja a tábornak - azaz se fókát, se karibut vagy iramszarvast nem tud vadászni -, egyformán részesedik az élelemből. A közösség érdeke tehát az volt, hogy a tehetetlen öregektől megszabaduljon.

-Tarts el minket, Kabluna Pittiak! - kérte az öreg Terajuk Amundsent, és ők magukévá tették az eszkimó törvényt: élelmüket megosztották Terajukékkal.

A kényszervendégeskedésnek volt azonban haszna is: a Gjöa hajósai Terajuktól tanulták meg az eszkimó életmódot s a legfontosabbat, a többnapos vagy -hetes kutatóúton oly nélkülözhetetlen igluépítést. Az iglu az eszkimó ötletesség és célszerűség egyszerű és mégis zseniális találmánya. Nem kell hozzá más, mint megfelelő hó, és kész az otthon, akár egy éjszakára, akár hónapokra! Ha a súlyos helyzetbe került sarkkutatók és alpesi turisták többsége ismerte volna az iglu építésének egyszerű titkát, kevesebb tragédiát jegyeztek volna be a hóvilág meghódításának fekete könyvébe. Amundsen expedícióinak sikere mindig abban keresendő - nem győzzük elégszer hangsúlyozni -, hogy eszkimó módra igyekezett élni.

Az iglukészítés egyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy két eszkimó egy óra alatt elkészít egy olyan kunyhót, amiben négy ember kényelmesen elfér, védve a kinti hidegtől, széltől, havas orkántól, akár fókazsírral égetett eszkimó mécses, akár petróleum- vagy spintuszfőző mellett melegedve. No de lássuk, hogyan is készül a hóház, az iglu! Mindenekelőtt kikeresik a megfelelő, középkeményre fagyott havat. Döntő, hogy a felső réteg ugyanolyan szilárd legyen, mint a hóréteg belső része. Ezt síbottal is könnyű kitapogatni. Ha megtalálták a megfelelő havat, akkor előveszik a kiadós konyhakésre emlékeztető, sarló alakú hókést. Ezzel vagdossák ki a hótéglákat. Egy-egy ilyen tégla hosszúsága hetven centiméter, szélessége negyvenöt centiméter. Az alaptéglasort úgy állítják fel, mint mi a dominót, csak egy kicsit ferdén. Erre rakják a második, majd a következő sorokat, a szálláshely nagyságának megfelelően többet vagy kevesebbet, mindig befelé döntve, hogy végül szabályos buratetőben végződjék a kunyhó. A négyszemélyes kunyhóhoz nem kell több mint ötven-hatvan hótégla. Amikor felrakták a téglákat, összeér a tetőn is a bura. Ekkor kivágják a fenti szellőzőnyílást, ahol eltávozhat a füst, és megnyitják az ajtónak való helyet, amin keresztül bizony csak hason csúszva lehet közlekedni. Végül könnyebb, ritkább hóval letapasztják az egész kunyhót. Éjfélre csontkeményre fagy az építmény külső része, akár húsz ember is felmászhat a tetejére! Kint mínusz ötven fok hideg is van, míg bent a jégházban - plusz huszonöt-harminc fok meleg.

Az iglu hasznossága akkor bizonyosodott be, amikor Amundsen és két társa az új esztendő (1904) első napjaiban részben a környék felkutatására, részben a mágneses sark megközelítésére indult. Ez a „kutatás” amolyan eszkimó kiruccanás volt: kerek két hónapig tartott. Érdemes itt megint a nagy kutatót idéznünk, milyen megelégedéssel ír azokról a felemelő órákról, amikor a kinti ötvenhatvan fokos hideg után megpihenhettek a hóból készült sarkvidéki szálláson: „Még egy pillantás a végtelen, fagyos hósivatagra - amikor éppen felragyognak az első csillagok-, lerázzuk magunkról a havat, és bekúszunk a kunyhóba. A jólét és a kényelem nehezen elmondható érzése lep el minket. A tábori kályha vidáman duruzsol, s a serpenyőben készülő meleg étel ínycsiklandó illata tölti be a helyiséget. Vacsora végeztével pipára gyújtunk. Továbbra is fennmaradhatnánk egy kis tercierére, de a másnap előttünk álló erőfeszítések arra késztetnek, hogy bebújjunk hálózsákjainkba ...”

Az egyik újabb „kiruccanás” alkalmával (márciusban) eljutnak a Matty-szigetre, ahol váratlanul harmincnégy eszkimóval találkoznak össze. Az eszkimók fókavadászaton vannak, és a nedzsilli törzshöz tartoznak.

A nedzsilliknek varázslójuk is van, Kagoptinnernak hívják. A varázsló faluja a legnagyobb, amit eddig láttak: tizenhat igen nagy igluból áll. A varázsló fia, Atikleura, valóságos világfinak számít a nedzsillik között. Járt a King Pointon, találkozott már fókavadászokkal, szakállt visel, mint a fehérek, és igényes: igluja három méter magas hóépület! Tőle kapta Amundsen azt a finom kidolgozású, hímzésekkel díszített iramszarvasbőr ruhát, amit később oly sokan megcsodáltak Bunde-fjordi otthonában.

Természetesen Atikleuráék is viszonozzák a látogatást: a tizenhat iglu minden épkézláb lakója látni akarja a Messzebbnél is Messzebb Földről jött hajót.

Amundsen a pompás szarvasbőr ruháért (és egy remek medvebőrért) viszonzásul ugyancsak komoly értéket ad Atikleurának, aki a törzs legkitűnőbb vadásza: egy régi, de még használható Remington-puskát ajándékoz barátjának, akt ezzel egyszerre irigyelt ember lett a nedzsilliknél.

A nyári időszakban - amit természetesen nem szabad azonosítani a mi nyarunkkal - valóságos kis tábor alakul ki Gjöahavnban. Ismerős és ismeretlen eszkimók vernek tanyát a hajó és a Mágnes-villa közelében. Részesei egy megrendítő északi drámának is. A Mágnes-villa közelében lakott egy Umiaktullu nevű eszkimó vadász a családjával. Igen büszke volt elavult, elöltöltő puskájára, amit mindig töltve akasztott fel az iglu falára. Amundsen többször intette a vadászt: nem helyes, hogy így tartja fegyverét, baj lesz belőle. Umiaktullu megrázta a fejét: „Nálam így szokás!....” És a tragédia bekövetkezett. Egy este, amikor Umiaktullu feleségével éppen szomszédolt, a játszadozó gyerekek megkaparintották a puskát. A fegyver elsült, és megölte Umiaktullu hétéves fiát. A szomszédból hazarohanó Umiaktullu kést rántott, és megölte a szerencsétlenséget okozó kisfiút! Amundsen akadályozta meg a további vérengzést. Umiaktullu még azon az éjszakán eltűnt, és - senki se hallott róla többé.

A MÁSODIK TÉL ÉS BÚCSÚ GJÖAHAVNTÓL

Napok telnek napok után. A heteket hónapok követik. A sarkvidéki nyarat lassan felváltja az inkább szimbolikusnak nevezhető, alig egy-két hetes ősz, amit október elején - nagy havazással - újra tél követ.

Amundsenék pedig örülnek a tél beköszöntésének.

A sarkvidéki nyár borzalmas átka, a szúnyog kegyetlenül megkínozta 1904 augusztusában és szeptemberében Gjöahavn lakóit. A mi fülünknek különösen hangzik az ilyen kijelentés: szúnyog a sarkvidéken! Pedig így van: ha megenyhül az idő, akkor megkezdődik a szúnyoghadak félelmetes tombolása. Se állat, se ember nem menekülhet előlük. Csípnek, szúrnak, döfnek, behatolnak az orrba, a szájba, a fülbe! Felhőben követik a vadászt, a kutatót, az iramszarvas- és karibufalkákat. 1904 „nyarán” különösen sok volt belőlük a King William-szigeten. A vad elvándorolt vagy inkább elmenekült. Eltűnt az iramszarvas, a karibu, de még a madarak is. Ha nem sikerült volna hajósainknak a korán beállt tél elején, főleg fókahússal pótolni a friss és fagyasztásra szánt húsállományt, riadtan tekintettek volna a második tél elé.

Az öblöt egyébként semmiképpen sem hagyhatták el. Önmaguk is meggyőződhettek róla, de még inkább az örökös vándorúton levő nedzsillik és más törzsbeli eszkimók hozták a hírt: a szorosok jege 1904 nyarán nem olvadt fel! Íme itt mindjárt szembe találták magukat azzal a legfőbb okkal, mi miatt a múltban az Északnyugati-átjáró kikutatása olyan sok áldozatot követelt. Vagy az élelem fogyott el, vagy a rossz táplálkozás miatt kitört a skorbut, vagy pedig - mint Franklinék esetében is - a hajókat összetörte a jég, amikor a védett helyről elindultak, abban a reményben, hogy sikerül továbbhajózni…

Vajon a következő év, 1905 nyara meghozza-e a várva várt eredményt-az átjáró teljes áthajózását? Ez is-annyi sok minden mellett - állandó beszédtémája volt Amundsenéknak.

1904. novemberében Amundsenék elmondhatták, hogy a külvilág immár másfél esztendeje nem tud róluk. Amundsent elsősorban az nyugtalanította, hogy a testvérei és a nagy barát, Nansen, azokra a kósza hírekre vannak utalva, amik eszkimó szájról szájra járva a magas északról eljutnak a délebbi tájakra. Korábbi tapasztalataiból és társai elbeszéléseiből tudta, hogy ezek a hírek igen sok esetben hamisnak bizonyultak, így is volt: az eltelt másfél év alatt többször felbukkantak olyan újságtudósítások, amelyek arról számoltak be, hogy a Gjöa eltűnt, Amundsenék elvesztek, vagy a jég fogságába kerültek, és segítséget kérnek.

Ideje lett volna már hírt adni sorsukról, életükről. Egy különös ember megjelenése megoldotta ezt a kérdést.

November huszadikán éppen ebédnél ültek, amikor a fedélzeten léptek dobbantak. Majd belépett egy magas, jókötésű, mosolygó eszkimó.

- Kér dohány - mondta tűrhető angolsággal, és önmagára mutatott: - Mister Atangala! Szabad kérdezni, kihez van szerencse? Így mutatkozott be Mr. Atangala, egyike a legkülönösebb eszkimóknak, akikhez az eltelt hónapok alatt közük volt. Kiderült, hogy Mr. Atangala feleségével és tízéves fiával együtt három fehér vadászt vezetett a Hudson-öböltől a Coppermine folyóhoz. Itt értesült a King William-szigeten horgonyzó hajóról, vagyis a Gjöáról. Erre Atangala elhagyta családját, a vadászokat, és elindult északnak, hogy megbizonyosodjék a hírről. Hol tanult meg angolul? Évekkel ezelőtt egy bálnavadászhajón eljutott Kanada belső vidékére, megismerte a vasutat, a villanylámpát, a telefont, az emeletes házat és az italt is, a rumot, whiskyt. Mint kiderült, útjának fő oka éppen az volt, hogy az idegen hajóról italt szerezzen magának. Az ilyen, közel ezer kilométeres kerülő nem nyugtalanította Mr. Atangalát!

Tőle tudta meg Amundsen, hogy a Fullerton-fokon két hajó telel. Ez fellobbantotta reményeiket: eljuttatni leveleiket Norvégiába, hírt adni a külvilágnak!

- Vállalod, hogy csomagot viszel a hajók parancsnokainak?

- Mr. Atangala vállal.

- Vállalod, hogy visszajösz, és hírt hozol a hajókról?

- Mr. Atangala,vállal.

Egy hétig tartózkodott a hajón Atangala, ez idő alatt a hét ember rendes napi munkáján kívül mást se tett, mint írt és írt. Amundsen is elkészítette útinaplójának másolatát, León és Nansen számára.

Majd Atangala, egy Talurnakto nevű eszkimó kíséretében, útnak indult. Azzal a reménnyel néztek a hómezőn eltűnő két ember után, hogy azok megteremtik a kapcsolatot Gjöahavn és a nagyvilág között.

Természetesen jó néhányszor gondoltak arra is, hogy az angolul tudó eszkimó világfi nem teljesíti kérésüket, s magára hagyja valahol az északi kietlenségben a tájat nem ismerő Talunaktót, akit amolyan testőrként adtak Mr. Atangala mellé.

Mindenesetre azzal az érzéssel ünnepelték meg - ott táborozó eszkimó barátaikkal együtt - a karácsonyt, hogy megkíséreltek hírt adni magukról. Ennek a híradásnak tömör tartalma az volt, hogy mind a mágnességi megfigyelések, mind a földrajzi kutatások és térképezések pompásan haladnak, s azt remélik, hogy az új nyár eljövetelekor búcsút mondhatnak Gjöahavnnak.

Az új esztendő már az útrakelés előkészületeivel kezdődött.

Megnövekedett tapasztalataik alapján kijelölték a Gjöa útvonalát, megkezdték a hosszas kényszerpihenőre ítélt hajó üzembe állítását. Nem kevesebb, mint száz métermázsa ballasztot kellett a hajófenékbe rakni. A munka csak igen lassan, az időjárás szeszélyétől függően haladhatott. A hóviharok néha hetekre megakasztották a külső munkákat.

- Június elsején állítjuk majd meg az önjelző készülékeket! - döntött 1905 februárjában Amundsen, és így is lett. A különféle mágneses elemek megfigyelésére Amundsenék a következő műszereket használták: tizennégy ellenőrző mágnest, öt különféle és igen érzékeny tájolót és hat, úgynevezett önjelző műszert. Ezek óramű segítségével működtek, és egy lassan forgó papírhengerre állandóan jegyezték a mágneses rezgéseket, valamint a mágnestűk legkisebb kitérését is. Az önjelző műszereket naponta fel kellett húzni.

A hónapok múltával egyre szaporodtak a mágnességi és meteorológiai megfigyelések, a térképfelvételek, a földrajzi kutatások, felfedezések.

Végre elérkezett május huszadika. Egy hét híján pontosan fél év telt el, hogy Mr. Atangala és a melléje adott testőr útnak indult.

Vacsora után voltak, és Amundsen feküdni készült, amikor Wiik jelenti, hogy eszkimók közelednek az öböl felé, sebes iramban vágtató kutyafogaton.

- Nyilván új társaság jön, hogy letelepedjen közelünkben - állapítja meg Amundsen, és megigazítja pokrócát. -Jó éjszakát, Wiik! Menj vissza a „villába”!

Alig mondja ezt ki, a fedélzetről kiáltások hallatszanak:

- A posta, a posta! Megjött a posta!

Akik a hajó kabinjában vannak, felrohannak a fedélzetre.

Ott áll Mr. Atangala, akinek visszatérésében az idő múlásával egyre kevésbé hittek. Kivillogtatja hófehér fogát, derűsen nevet.

- Mr. Atangala becsületes, elhozta postát! Eljött a puskáért!

Amundsennek még ideje sincs felrángatni a ruháját, amikor nyílik a kabinajtó, és az észak vidám csavargója a küszöbön áll.

Betanultan, pontosan mondja az angol szöveget:

- Good morning, you give me smoked!

Persze nem reggel van, hanem este, és a dohány se kell olyan nagyon, mert, mint kiderül, a hajókon megtöltötték füstölnivalóval az Amundsenékról szenzációs hírt hozó alkalmi sarkvidéki postást. De hát mién ne dicsekedjen tudásával a várva várt és ismét ünneplés központjába kerülő Mr. Atangala?

De ugyanakkor átnyújt egy leforrasztott bádogskatulyát is, amiben Moodi őrnagynak, az északnyugat-kanadai csendőrség egyik parancsnokának, a Fullerton-fokon telelő Arctic hajó főparancsnokának levele van. Az őrnagy arról számol be, hogy eszkimó szánon tovább-küldte Amundsenék leveleit a Hudson-öböl egyik legközelebbi postahivataláig, hogy mielőbb Európába érjenek. Moodi közölte azt is, hogy mindenben előzékenyen Amundsenék rendelkezésére áll. A derék őrnagy (akinek kalandos életéről azóta már több könyvet írtak Kanadában) sejtette, hogy mivel szerezhet Amundsenéknak nagy, különleges örömet. Összeszedte a hajókon fellelhető újságokat, és egy postazsákba csomagolva ezt is rábízta Atangalára.

„Húsz hónapja már lassan, hogy el vagyunk vágva a világtól, így aztán nem csoda, hogy lázas izgalommal futjuk át a hírlapokat. Éjfél után egy óra is elmúlt, amikor az újságok áttanulmányozásával végeztünk ...”

A térképre nézve bámulattal kell adóznunk Mr. Atangalának. Az általa fél év alatt bejárt terület (Gjöahavn, Fullerton-fok, a Hudson-öbölben levő Chesterfield Inlet és vissza) elképesztően hatalmas utat jelent, méghozzá javarészt a sarkvidéki télben, rettenetes fagyokban, sötétségben, örökös hófúvásban! De hát itt is bebizonyosodott, milyen biztosan mozognak, tájékozódnak az eszkimók jeges és havas hazájukban.

„Akkor már sokat tudtam a jégvilág titkáról - mondotta később Amundsen a kristianiai beszámolón -, de Atangalával való ismeretségem hasznosabb volt minden eddigi eszkimó ismeretségnél. Nagyon sokat tanultam tőle, főleg azt, hogy a sarkkörön túl már csak eszkimó módjára szabad élni, mint Stefansson is tette. Az ő útja tudatosította bennem a legerősebben, hogy mire képes az ember, ha érti a módját, mint kell élni és viselkedni éjben, jégben, hóban, fagyban ...”

Atangala teljesítménye tehát valóban csodálatosnak mondható, de a becsületessége is: végrehajtotta a nagy tettet, mén megígérte. Észak nomádjai ugyanis, különösen a Keewatin földrész felett élő eszkimók, teljesen hangulatemberek, s ezt gjöahavni jövésük-menésük is bizonyítja. Egy nap megjelentek, hogy hónapokig ott tanyázzanak, és másnap eltűntek az éjszakában! Atangala bámulatos kivételnek számított, pedig nem túlzottan hittek benne. A melléje adott-és megbízhatónak vélt- „testőr” a legelső lakott településen megszökött honfitársától, de annyi becsület mégis volt benne, hogy átadta a postacsomagot Atangalának.

A „világfi” eljutott a Fullerton-fokra, átadta Moodi parancsnoknak a leveleket, átvette az őrnagy küldeményét, innen elszánkázott kutyafogatával Chesterfield Inletbe, ahol a vadászkirándulásról hazatért asszonya és fia élt. Jutott még idő arra is, hogy mind a maga, mind családja számára élelmet szerezzen. Egy ilyen vadászaton az elöltöltő puska töltése felrobbant, leszakította jobb keze mutatóujját. Ez a szerencsétlenség se vette el a kedvét attól, hogy elinduljon Kabluna Pittiakhoz, a Nagy Fehér Emberhez, aki puskát ígért!

A vágyott fegyvert megkapta, hozzá négyszáz töltényt is. Atangala boldog volt. Ennek és még jó néhány más lényeges ajándéknak (késnek, pipának, bicskának, üres konzervdoboznak) lehet talán tulajdonítani, hogy Amundsenék postása - alig háromnapi pihenő után - újból elindult. Ismét a Hudson-öböl felé, hatalmas leveleszsákkal s azzal az ígérettel, hogy siet még a jégzajlás előtt a Fullerton-fokhoz érni, nehogy az Arcticot, Moodi hajóját lekésse.

- Jó utat, Atangala! - intettek a különös ember után Amundsenék.

Az nevetve visszaintett.

- Mister Atangala becsületes, Kabluna Pittiak!

És a kutyák szörnyű csaholása közepette elporzott a szánkó.

Most az előbbinél is fontosabb üzenetet vitt Atangala. Szinte napra kiszámítva közölte Amundsen a külvilággal - elsősorban testvéreivel és Nansennal -, hogy mikor szándékoznak elindulni, és az észak-amerikai partvonal szigettengerének melyik útvesztőjén haladnak majd.

Június elsején, percnyi pontossággal, megállították az önjelző műszereket. Tizenkilenc hónapon át szakadatlanul működésben voltak ezek a műszerek!

Megkezdődik a búcsú vagy inkább a távozás előkészületei Gjöahavntól. Az egyik délután összehívták az eszkimó asszonyokat. Több száz üres konzervdobozt osztanak közöttük szét. Erre a sorsra jut rengeteg faanyag, vitorlavászon és más olyan tárgy is, ami itt igen becses. Amundsenéknak azonban csak teher. Június másodikán lebontják a mágnességi megfigyelőállomást, gőzerővel megkezdik a Gjöa tatarozását. Frissen és új színekben ragyog, senki sem sejti majd, hogy a jég közül érkezik, ahol két évet töltött befagyva.

- De vajon enged majd a jég? - teszik fel naponta többen a kérdést. - Nem kell majd még egy évet itt tölteni? Esetleg kettőt?

Bármennyire is pompásan telt el a két tél, azért ettől a feltevéstől borzonganak hajósaink. Végre elérkezik június huszonnegyedike - a sarkvidék hivatalos nyarának első napja. Három nagy eseményt hoz: észrevehetően enged a jég, egyre több szúnyog rajzik az emberek körül, ha partra szállnak, és a mohás földeken, sziklák között rohamosan olvad fel a hó. Egyes területekről már el is takarodott.

Június utolsó napján ezt az örömteli mondatot írja Amundsen a naplójába: „Ha így tart tovább az idő, akkor ugyanolyan kedvező hajózási nyárra, számíthatunk, mint amilyen érkezésünk évében volt!”

Július közepén Amundsen leveti az eszkimó ruhát, amit húsz hónapon át viselt, és felveszi az európai hajósöltözékét. Már csak azt várják, hogy a Simpson-szorosból is eltűnjön a jég. Közben váratlan esemény történik. Előáll egy derék, fiatal eszkimó, bizonyos Tonnis nevű vadász, és azt kéri - szinte könyörögve - Amundsentől, hogy vigyék magukkal, mert szeretné megismerni a „Dél Országait”. A hajótanács úgy dönt, hogy Tonnist felveszik a kablunák (fehér emberek) listájára, de előbb megfelelő csutakolással, rovarporozással meg kell őt szabadítani az eszkimó emberek nagy átkától, a férgektől. Tonnis boldogan vetette magát alá a parancsnak.

De ami biztatónak ígérkezett - csalódások hírnöke volt. A jég mégsem akart engedni. A hajó útra készen állt, hajósai türelmetlenül lesték a jég eltakarodását. Mindhiába. Júliusban havazni kezdett, fújt, üvöltött az északkeleti szél, és a jég újból „hízott”. „A sarki nyár nagyobb része elmúlt, és a Simpson-szorost borító jég oly szilárd, akárcsak télen! Sehol semmi szakadás.”

A Gjöán a csüggedés kezd úrrá lenni. Újabb sarki tél következik?!

Amundsen a nap nagy részét az öböl közelében, egy dombon tölti. Ez a domb jócskán kiemelkedik a többi közül, és a tetejéről messzire ellátni a Simpson-szoros területén. Kezében látcső, szeme a távolt kémleli. A kép el-csüggesztő: mindenütt jég, jég, jég!

Különös, de hét ember az eszkimók és a fehérek jó szelleméhez könyörögve viharos északi szél után rimánkodik. Ez a szél az, ami képes lenne megbontani, majd kihajtani a Simpson-szoros torkából és csatornájából a jeget. Mén azt már megállapították, hogy néhány száz kilométer után a szélesebb helyeken és a tenger nyílt területén jégmentes utat találhatnak.

Augusztus tizenkettedikén reggel Amundsen szíve megdobban, amikor felmászik a megfigyelődombra. Északon komor felhők gyülekeznek, jeléül annak, hogy ott, talán éppen a sark fölött, a szél dandárai felvonultak, és már hajtják, űzik délnek a szélzsákokat. Mint az eszkimók mondják: a medvék óriása sóhajt, és fújni kezd, a leheletéből orkán támad.

A felhőtömeg jön, közeledik, hurrá, a Simpson-szorosnak tart! Az északi szél előbb fújni, majd süvölteni kezd. Erős szél, jó szél, jéghajtó szél. Olvassuk csak, mit ír Amundsen:

„Elhatározásom kész: ha sikerül, hajnalban három órakor elvitorlázunk!... Teljesen készen állunk az indulásra. Mindössze a meteorológiai műszerek és a kutyák nincsenek a hajón. Mindezt néhány perc alatt berakhatjuk, ha erre sor kerülhet. A hajó belseje tele tudományos gyűjteményünkkel. A hajóüreg elején vannak a legértékesebb ládák, mindenekelőtt az itteni tartózkodásunk alatt végrehajtott megfigyelések minden eredményét magába foglaló két vasláda. A ládák vízállóak, és úgy vannak megszerkesztve, hogy ha kell, a tenger színén maradjanak. Tehát a tengerbe dobhatók, és a tartalmuk semmiképpen nem kerülhet veszélybe! A ládák többségén rajta a hajó neve: Gjöa. Ha expedíciónk mindenestül odavész, a ládák, és tartalmuk megmenekül a pusztulástól. Egyébként is mindent úgy helyezünk el, hogy hajótörés esetén minden fontos dolog szempillantás alatt kirakható és menthető.

A ladikokat és kajakokat különös gonddal vizsgáljuk meg és helyezzük el. Semmi lényeges elővigyázatosságot nem hanyagolunk el a bennünket érhető következmények enyhítésére.”

Amikor délután négy órakor Amundsen újból felmászik a meredek dombra, tudja, hogy tervük megvalósul: az erős északi szél tiszta munkát végzett - széles, szabad víztükör nyílik a King William-sziget mentén.

Két év jégpáncélja után órák alatt megnyílt a Simpson-szoros.

- Hajnali indulásra felkészülni! - hangzik Amundsen parancsa, amikor visszatér megfigyelőhelyéről.

- Éljen! - kiabálnak a társak, akik a kétéves fogság után legalább úgy örülnek ennek a parancsnak, mint amikor annak idején Hansen lekiáltott az árbockosárból, hogy felfedezte Gjöahavn pompás öblét.

De hát két év nagy idő! Elvégezték a vállalt feladatot, ők voltak az elsők, akik kimerítően tanulmányozták az Északi mágneses sarkot, új szigetcsoportot fedeztek fel, feltérképezték a Victoria-szigetet, melynek addig ismeretlen felső részét, a kétszáz-kétszázötven kilométerhosszú partszegélyt Norvégia akkori uralkodójáról VII. Haakonról nevezték el.

És itt írták be a térképbe, a Haakon király földje egy tengerbe nyúló hatalmas félszigetére a nagy pártfogó nevét is: Nansen-fok.

- Hajnalban indulás! - hangzott napjában többször a derűs kiáltás végig a hajó fedélzetén.

Felhúzták a hajó gaffrúdjára Norvégia nemzeti lobogóját, amit ezúttal nem vadul, hanem inkább vidáman rángatott a jóságos északi szél.

Ezen az estén és éjszakán nem jött álom hajósaink szemére.

MEGVALÓSUL AZ IFJÚKORI ÁLOM

1905. augusztus tizenharmadikán hajnali három órakor hagyja el Amundsen hajója a Gjöahavm öblöt.

A partról az ott táborozó eszkimók integetnek, kiáltoznak utánuk, a megszeretett kablumák után, méghozzá norvég nyelven:

- God-dal! Isten hozzád!

Félve a félelmetes zátonyoktól, agyag-, kő- és homokpadoktól, de még inkább az áramlásban gyorsan felbukkanó és könnyen katasztrófát okozó jégtől, az árbockosárból két ember is figyeli az útvonalat: Hansen és Lund, mindketten „sasszeműek”.

Pattanásig feszülnek a vitorlák, s a hajó orra vidáman túr bele a Simpson-szoros hullámaiba. Az indulás bíztató, és mégis: már az első negyvennyolc óra bizonytalanságot teremt.

A King William-sziget legdélibb részén, a Douglas-öböl előtt, ahol a legszűkebb a Simpson-szoros, és így ahol a legnagyobb a veszély a hajósember számára, hirtelen visszatér a régi ellenfél, a köd. És hozzá micsoda sűrű, áthatolhatatlan, kézzel morzsolható, esőnek is beillő köd!

Az árbockosárból semmit sem látni. A fedélzeten is alig két-három lépésre.

A vitorlákat bevonják, haditanácsot tartanak. Egyöntetű a vélemény, hogy nem lehet továbbhajózni. Várni kell. Megszólaltatják a ködkürtöt, és nem csalódnak.

Egyszer csak kiáltások hangzanak, evezők csapódnak, kajakevezők. Douglas-öbölben élő eszkimó tanya férfitagjai másznak fel a fedélzetre. Régi ismerősök, nagy az örvendezés. Mivel hirtelen szélcsend támad, a horgonyt kivetik; Amundsen és néhány társa partra száll, hogy látogatást tegyen az eszkimó tanyán. És itt szerepcsere történik: a kablunának előléptetett Tonnis - alig három nap alatt - megunta a hajózás dicsőségét, és kijelentette, hogy visszatér övéihez, Gjöahavnba. Helyét egy Manni nevű, ugyancsak ifjú eszkimó foglalja el, aki ugyancsak átesik a purgatóriumon, egy nagy tábla szappan és egy zacskó rovarpor segítségével. Ristvedt vállalja a „keresztapa” szerepét, ő lát hozzá derűsen és szeretettel Manni csutakolásához.

- Aztán nehogy úgy tégy, mint Tonnis! - mondja Ristvedt az új utasnak. - Szégyen lenne, ha te is elhagynál minket!

Manni megrázta beszappanozott fejét.

- Manni nem hagyni el hajót! Manni menni kablunák hazájába!

A köd is eloszlott, a Gjöa továbbindult.

Hosszadalmas feladat lenne részletesen leírni azt az útszakaszt, amelyet Amundsenék Gjöahavntól King Pointig, az újabb telelőhelyig megtettek. Inkább kiragadunk egy-egy eseményt ennek az útnak jellemzésére. Mint eddig, úgy a továbbiakban is gyakran az történt, hogy váratlan fordulatok keresztülhúzták Amundsenék terveit. Kiérve a Simpson-szorosból és behajózva a Vic-toria-sziget alatti csatornába - amit részben Dease-, részben Victoria-szorosnak neveznek a térképek -, olyan helyre értek, ahol előttük még sohasem járt hajó.

Egész utukon talán sehol nem érezték annyira a holdbéli magányt, elhagyatottságot, mint a Victona-szorosban. „A tenger elárasztott réthez hasonlít, amelynek barázdált partjai és göröngyei kiemelkednek. Amerre nézünk, zátonyok és zátonyok merednek ránk.” A Royal Geographical Society-szigeteknél jég zárta el útjukat. Megkísérelték azt, amit eddig nem mertek: neki a jégnek, és majd elválik, mit bír a hajó!

És a kis Gjöa bebizonyította, hogy jól építették - sikerült a keresztültörés! A Kruzenstern-foknál azonban vissza kellett fordulniuk: hosszú, véget nem érő homokpad zárta el a szabad hajózást. És az ilyen meglepetésben napról napra részük volt!

Nemcsak a leírás drámaisága, de talán sokkal inkább Amundsen jellemének újabb megvilágítása igényli, hogy őt idézzük:

„Az utóbbi napokban súlyos aggodalom rabja voltam. A zátonyokkal eltorlaszolt csatornák szövevényében minden percben bekövetkezhetett a szerencsétlenség. Szüntelenül aggodalom fojtogatott, és kínzó lelki fájdalom fogott el arra a gondolatra, hogy vissza kell fordulni a legyőzött vizekről!

Került az álom, és elvesztettem étvágyamat. Mihelyt lefeküdtem, megrohant a nyugtalanság, és nem tudtam szabadulni a fejünk felett lebegő leveretés gondolatától. Lázas izgalom ejtette hatalmába egész lényemet. Idegeim kimerültek...”

Olyan ember írta e sorokat, aki élete nagy, olykor mesébe illő tetteinél mindig harcolt a csüggedés ellen, s vigyázott, nehogy társai előtt (vezérhez nem illően) kimutassa gyengeségét.

De itt, a Victoria-szorosban még Amundsen is megingott.

A váratlanul igen erős áramlás - ami elsősorban azt bizonyította, hogy közel van a fenék, és szűkek a csatornák - ugyancsak próbára tette az apró motor teljesítőképességét, a vitorlákat, a hajó kormányozhatóságát és főleg a Gjöa tengerészeinek tudását.

Gépiesen múlnak a napok, és nincsen perc, hogy ne fenyegetné őket a hajótörés veszedelme. Kedvetlenek és szomorúak. Valahogyan túlságosan beleringatták magukat abba az elképzelésbe, Gjöahavntól tovább már veszélytelenebb hajózásban lesz részük.

Így azután valóban bombaként hat, amikor augusztus huszonhetedikén hajnalban Amundsen arra ébred, hogy kivágódik kabinjának ajtaja, és Hansen hadnagy elragadtatva kiáltja, vagy inkább üvölti: - Kapitány, vitorlát látunk!

Amundsen annyira elképed, hogy Hansen megismétli:

- Vitorlát látni! A hajó szembejön velünk! Amundsen felugrik, átöleli Hansent. Saját bevallása szerint könny szökött a szemébe. Hát hogyne: gyerekkori álma valósult meg - az Északnyugati-átjárót sikerült legyőznie!

„Sietve felkapom ruhámat. A fedélzetre vezető lépcsőnél megállók. Itt függ Nansen képe. Az az érzésem, hogy rám mosolyog, és rokonszenves arca elégedettséget sugároz ...”

A Nelson-foknál vannak éppen, a Banks-sziget legszélső csücskénél, ami azt jelenti: vége a szigettengernek, egyben az Északnyugati-átjárónak is, és ami innen következik, az már nem más, mint az Északi-Jeges-tenger! A Gjöa árbocára felszökik a norvég lobogó. A szembejövő, nyugatnak tartó kétárbocos is felhúzza felségjelét: az Egyesült Államok csillagos zászlaját.

- Csónakot a vízre! - int társainak Amundsen, és ebből mindenki tudja, hogy a parancsnok az érkező hajóra szándékozik menni.

A Gjöa és a kétárbocos lassan egymás mellé ér. Leolvassák a nevét: Charles Hansson. Különös véletlen folytán a két parancsnok között kísérteties hasonlósággal úgy játszódik le a találkozás, mint annak idején a Livingstone-t megtaláló Stanley és a misszionárius között.

Amikor Amundsen felmászik az eszkimóktól zsúfolt kétárbocosra, eléje áll a szikár, cserzett arcú, komor képű ember, s megszólítja az érkezőt: - Nem Amundsen ön? Ugye, mi vagyunk az első hajó, amivel találkozott?

A két parancsnok jól megrázza egymás kezét. Kiderül, hogy Amundsen nem kisebb személyiségnél vendégeskedik, mint annál a MacKenna kapitánynál, aki félig kalóz, félig pedig békés áru- és utasszállító vállalkozó az amerikai jegestengeri vizeken.

De bárhogy is vélekedünk MacKenna kapitányról, az igazság az, hogy egy flottaparancsnokoló admirális se fogadhatta volna nagyobb örömmel és szívélyességgel a Gjöa parancsnokát. Kitűnő ebédet rendel a szakácsnál, pompás italokat rakat a parancsnoki kabin asztalára, és így történik, hogy az Északnyugati-átjáró legyőzésének áldomását Amundsen és a vele levő Helmer Hansen, MacKenna kalóz- és csempészhajóján isszák meg!

MacKenna kapitányt, északnak ezt a különös kalandorát elfogja a bőkezűség vágya. Élelmiszert, vitorlaanyagot, hajófelszerelést ajánl fel. De hát Amundsenéknak semmi más nem kell, mint az akkori idők (hiszen rádió se volt!) egyetlen hírforrása, a hírlap. Persze jó két hónapos újságok ezek, melyekből egy nyalábra valót átvisznek magukkal a kis hajóra.

Vidám sapkalengetéssel búcsúznak attól a hajótól, amelyik tanúja volt a nagy földrajzi eseménynek: a világtörténelemben először haladt keresztül hajó, a kis Gjöa, a Baffin-tengerből az Északi-Jeges-tengerbe, legalább kétezer kilométeres útvesztőben, éjen és jégen keresztül!

De a megpróbáltatások ezzel még nem szűntek meg. Észak még tartogatott Amundsenék számára meglepetést.

ÚJBÓL A JÉG FOGSÁGÁBAN

Az Északi-Jeges-tengernek az a része, amelyet Beaufort-tenger néven jelöl a térkép, s amelybe többek között a Mackenzie folyó hömpölygeti árját, nyugodtan megérdemelné a „ravasz tenger” nevet is.

Ha ránézünk a térképre, szabad vízfelületet látunk, nem is sejtve, hogy ez a víztükör az év legnagyobb részében-jégmező!

Gyakran itt még komiszabb a helyzet, mint a szigetek közötti útvesztőkben. Előfordul, hogy az északi „nyárban” olykor csak októberben kezd olvadni a megtorlódott jég. Októberben! Amikor már szinte csak egy-két nap, és újból visszatér - a tél!

Már MacKenna figyelmeztette Amundsenékat, hogy nyugatnak, a King Point és a Herschel-sziget között csak időnként enged fel a jég.

Mégis ezt az irányt választották, a partok közelségét, mert az északnak való hajózással nem kísérletezhettek. Túlságosan késett az elszabadulás Gjöahavntól. És az északi fogságra nem készültek fel.

De vajon mit rejtegetett a „délibb” táj, például a Mackenzie folyó tengerparti tája?

Semmi biztatót. Egyre gyakoribb lett a köd, és egyik tömör jégmező a másikat követte.

Az árbockosárban újból ott kapaszkodott Lund és Hansen, a két „sasszem”. Sietni kellett, sürgetett az idő.

„Minden vitorlánkat kifeszítjük, és a motort is teljes sebességre állítjuk. Előre! Reggel öt órakor a köd pillanatnyi tisztulása látni engedi a Hooper-szigetet. Ugyanakkor észreveszünk két háromárbocost (az Alexander és a Bowhead, San Franciscóból), bevont vitorlákkal bálnák felbukkanását lesik. Kevéssel később sűrűbb köd ereszkedik le, mint valaha! Pillanatokra fenyegető fehérségek emelkednek ki a szürkeségből: a jégmező előfokai… Ilyen viszonyok között nem könnyű a kormányos feladata. Háromórás szolgálatom alatt a tenyerem felhólyagzik, és az ingem nedves a verítéktől...”

MacKenna kapitánynak igaza volt: a King Point előtt szilárd jég zárja el az utat.

Kikötéskor meglepetésben részesülnek. Hatalmas hajóroncs fekszik elnyúlva egy zátonyon, amit vaskapocsként szorít közre a jég. A Bonanza nevű amerikai cetvadászhajó, aminek az első tisztje, egy Sten nevű norvég néhány eszkimóval őrzi a hajóroncsot.

- Itt bizony a jégzajlás néha csak októberben indul meg - nyugtatja Amundsent a tengerész honfitárs -, ez idén is így lesz. Türelmesnek kell lenni.

De a honfitárs tévedett. A jég végleg elzárta a Gjöa további útját.

Újabb fogság következett, de nem egyedül. Összesen tizenkét hajót fogott közre a jég a King Point és a Herschel-sziget között. A sarki vidékek termékenyek ilyen meglepetésekben és csalódásokban. Két feladat tornyosult újból Amundsenék elé: élelmet szerezni és felállítani a második téli szállást.

Az élelemszerzésnél nemcsak Risvedt, Lund, Hansen, a „fővadászok” jeleskedtek, hanem eszkimó társuk, Manni is. Kiderült, hogy Manni elsőrangú vadász, és rajongó gondozója az ajándékba kapott karabélynak (ismétlőfegyvernek) és a kétcsövű sörétes puskának. Itt is követték a gjöahavni rendszert: a parton felépítettek - méghozzá a bőségesen található uszadékfából - egy lakóházat, itt lakott a „parti csoport”, míg Amundsen, Hansen hadnagy és Manni (a „segédtiszt”) a hajón szállásolt. És építettek egy kunyhót a mágnességi és meteorológiai megfigyelések számára is. Wiik és Ristvedt folytathatta a megszakított munkát.

Részben iglukból, részben uszadékfából építve, valóságos falu született a King Pointon. Amundsenék otthona mellett állt Sten hajóstiszt háza, odébb a Bonanza szigonyvetőjének házikója, több iglu, végül a sort egy eszkimó család hatalmas, szokatlan méretű, csodaszámba menő igluja zárta be, amit minden idegen és a King Pointra érkező eszkimó is megbámult.

King Pointon egyébként senki sem unatkozott, már csak azért sem, mert időnként Amundsenék átrándultak a Herschel-szigetre, ahol a „tömegek látásától elszokott szemünkre úgy hat a kikötő élénksége, mintha egy nagyváros nyüzsgését látnánk. Öt nagy hajó van itt jégbe fagyva, állandóan jönnek-mennek a szánok és emberek.”

Itt tudta meg Amundsen, hogy a bálnavadászhajók kapitányai futárt küldenek Fort Yukonba, a legközelebbi távíróállomásra, hogy tájékoztassák a hajótulajdonosokat, és híreket kapjanak hazulról. A futár nem volt más, mint Mogg kapitány, a szerencsétlenül járt Bonanza parancsnoka, aki Fort Yukonból indult San Franciscóba, hogy onnan térjen vissza a Herschel-szigetre, új hajóval, a jövő nyáron. Miért ne menne Amundsen is Mogg kapitánnyal Fort Yukonba? Még arra is vállalkozott, hogy a bálnavadászok postáját és a hajótulajdonosok üzenetét elhozza, ami biztosabb, mintha Mogg mindezt a kísérő eszkimókra bízná. A bálnavadászok boldogan csaptak Amundsen tenyerébe. Persze az ő fő célja természetesen az volt, hogy végre hírt kapjon hazulról, övéitől, Nansen-tól.

Ez a „kiruccanás”-nézzük csak meg a térképen-King Pointtól Fort Yukonig, a Yukon és a Porcupine folyók találkozásánál levő aranymosó városig, hegyen-völgyön, szakadékokon, hómezőkön, erdőségeken, befagyott folyókon keresztül, kitérőkkel - legalább ezer kilométer! A sarki télben, októberben, novemberben!

De Amundsen akkor már beletanult az eszkimók utazási formájába, így könnyen vállalkozott az egyébként elképzelhetetlenül nehéz futárszolgálatra. Három társa volt, Jack London tollára való szánkaraván: Mogg kapitány, a híres bálnavadász, egy Jimmy nevű eszkimó és annak felesége, akit Kappának hívtak. Két termetes, kutyáktól vont szánnal indultak el, de Amundsen - norvég emberhez méltóan - sível haladt a karaván mellett. Elképzelhető, mennyi kalandban volt részük, amíg a közel egy hónapig tartó utat megtették. Október huszonnegyedikén indultak a Herschel-szigetről, és november huszadikán érkeztek Fort Yukonba. Nagyjából napi ötven kilométeres átlaggal haladtak, időnként hófúvásban, örökös hóban! A legnagyobb meglepetés akkor érte a jégbe fagyott hajósok küldötteit, amikor kiderült, hogy Fort Yukonban nem működik a távíróhivatal. Hol a legközelebbi? Csak itt a „szomszédban”, Eagle Cityben - közel négyszáz kilométerre! Mogg is, Amundsen is a haladéktalan továbbindulás mellett döntött. De bizony sem Jimmy, sem Kappa nem tartott velük. A két eszkimó halálosan kimerült. Szállást kértek, és kaptak valahol. Mogg és Amundsen egy indiánt szerződtetett ösvénykeresőnek.

November huszonkilencedikén értek Eagle City alá.

„Százszor elgondolom, hogy néhány óra múlva összeköttetésben fogok állni Norvégiával, mindazokkal, akik kedvesek nekem. Egy újabb kanyarulat a Tanana folyó mellett, és három kilométerről magam előtt látom a nyugodt, barátságos vidéken elterülő várost. Fort Egbertnél egyenesen a közvetlenül Eagle City mellett berendezett távíróhivatal felé vesszük utunkat. Az itt állomásozó katonaság tisztjei igen rokonszenvesen fogadnak minket.

Két hónapig kell várnom Eagle Cityben, amíg végre megérkezik a norvégiai posta, így csak február harmadikán kezdhetem meg utamat újból észak felé! Nagy halom levél és újság van nálam, bajtársaim számára. Hat héttel később, 1906. március végén lépek végre ismét a hajóm fedélzetére ...”

Imponáló tett volt ez, még Mr. Atangalán is túltett!

Egyetlen eszkimó kísérővel, állandó északi széllel küzdve vasakarattal tette meg az utat. S mint ahogy jövet Jimmy és Kappa dőlt ki az út végén, most az eszkimó kísérő rogyott össze, amikor feltűntek King Point házikói, a hajók árbocai.

De Amundsen mosolyogva lépett a hajóra.

AZ ÚT VÉGE

Amundsen mindent a legnagyobb rendben talált a King Pointon. Szabályszerűen folytak a mágnességi és meteorológiai megfigyelések, a vadászok - a kemény tél ellenére - sikeresen gondoskodtak a konyha ellátásáról. Különösen megkönnyítette helyzetüket, hogy a King Point környékén rengeteg sarki nyúl akadt. Volt nap, hogy kétszáznál több nyulat hoztak haza szánjaikon a Gjöa vadászai!

Az otthoni levelek bearanyozták a sarki világban harmadik telüket töltő emberek életét. A csüggedés legkisebb jele sem mutatkozott, hiszen férfiak voltak, az Északnyugati-átjárót legyőző harc önkéntesei, s ráadásul mindnyájan rajongói a sarki tájaknak, az „eszkimó életnek”. Lassanként azonban egyre többet beszéltek a távoli hazáról, az otthonról, egyre több időt töltöttek azzal, hogy a pihenésre térés előtt a családi képeket nézegették. Ez pedig annak a jele, hogy elérkezett már az idő a hazatérésre.

De a tragédia árnyéka ott leselkedett a hajó körül.

Legfiatalabb társuk, Gustav Juel Wiik, a derék, szorgalmas, semmi fáradságot nem ismerő mágnességi asszisztens - megbetegedett.

Akkor még ismeretlen volt a tetrán, a penicillin, az antibiotikumok nagy sora. A tünetek mellhártyagyulladásra vagy tüdőgyulladásra vallottak. Orvos nem volt sehol, semerre! Amundsen - mi mást tehetett? - elővette az orvosi szakkönyvet. Hidegvizes borogatás, mustáros borogatás, utána flastrom. Wiik azonban egyre rosszabbul lett.

Március harmincadikán délután öt órakor rövid, szaggatott hívással megszólalt a villamos csengő, ami a barakkot a hajóval összekötötte. Amundsen rohant a beteghez, mert sejtette, mit jelent a vészjel.

Már csak arra jutott idő, hogy a derék, kitűnő bajtársat átölelje, magához húzza. Wiik kilehelte lelkét.

A Mágnes-kunyhó fogadta be utolsó szállásra. Itt temették el Juel Wiiket, aki éveken át szinte az Északi mágneses sark „szívén” tartotta fülét…

Június utolsó napján legalább annyi változatosságban volt részük, hogy King Pointról áthajózhattak a bálnavadászok tanyájára, a Herschel-szigetre. De innen egyelőre még mindig nincsen tovább. A jég keményen tartott. És mintha csak üldözné őket a sors, újabb gyászeset történt. Manni, a vidám fickó, aki annyira vágyott a kablunák hazájába, és már maga is kablunának tartotta magát, vadkacsavadászat közben csónakjával felborult, s a tengerbe veszett.

Most már igazán itt volt az idő, hogy búcsút mondjanak északnak!

Amundsen ugyanúgy cselekedett, mint Gjöahavnban. A Herschel-sziget legmagasabb pontjáról leste a jég eltakarodását. A szúnyogok megjöttek, a hófajdok, lundák, sarki ludak is megérkeztek. Csak éppen a jég alig engedett. Több bálnavadászhajóval indultak el az áttörésre, augusztus elején - és augusztus utolsó napján tűnt fel a Prince of Wales-fok, amely a Bering-szoros keleti bejáratát jelzi.

A nagy tett megvalósult, a tervet végrehajtották.

Ami addig nem sikerült senkinek, sikerült Amund-sennak és társainak. De az ő útjuk is bebizonyította: kemény dió az Északnyugati-átjáró. Nem ok nélkül buktak bele oly sokan abba, hogy legyőzzék, hogy megállapítsák útirányát.

Itt, ezen az úton lett Amundsen igazi fia a jégnek és a hónak. Kicsi, de nagy tettet végrehajtó expedíciója világhírnevet szerzett neki.

Nansent kell idéznünk, a londoni Királyi Földrajzi Társaság tagjai előtt tartott beszédének egy mondatát: „Amundsen parancsnok megható szerénysége a mi kötelességünkké teszi, hogy elmondjuk helyette, amit ő a világért nem mondana el, rámutassunk munkája nagyságára, felfedezéseinek fontosságára és az ő emberi nagyságára is…”

A tudományos világ tőle szerezte az első, százszázalékosan pontos megfigyeléseket és adatokat az Északi mágneses sarkra vonatkozóan. Ezek a megfigyelések döntőek lettek Földünk mágnességi számításainál, a meteorológiánál, de mindenekfelett a tengeri hajók navigálásánál és a hosszújáratú repülőgépek irányításánál. Amundsen megállapította, hogy az Északi mágneses sarok helye nem állandó, időnként mozgásban van, s vándorlása északnyugati irányú. Ross, mint említettük, az északi szélesség 70. foka és 5. perce alatt találta meg. Amundsen első mérése alkalmával pontosan az északi szélesség 69. fokán észlelte a mágneses iránytű teljesen függőleges elhajlását. A hosszabb időn át tartott megfigyelések bebizonyították, hogy a földrajzi észak vándorlását még az évszakok is befolyásolják.

Az sem lebecsülendő, hogy óriási ismeretlen vagy kevésbé, esetleg rosszul ismert területet térképeztek fel. Döntő volt ez földrajzi szempontból, de az utódok számára is. Az első, aki követte Amundsenék nyomdokait, Henry Larsen kanadai őrmester volt. Larsen ugyancsak kis hajóval, a nyolcvantonnás Saint Roque motoros bárkával, két teleléssel haladt keresztül 1940-42-ben az Északnyugati-átjárón. Két évvel később, 1944-ben Larsen újból áthajózott az átjárón - méghozzá nyolcvanhat nap alatt! Ezt követte az Egyesült Államok kormányának intézkedése, hogy jégtörőkkel kíséreljék meg a szoroson való áthaladást. Az első jégtörő utat 1948-ban az East Wind és az Edisto nevű hajók hajtották végre.

ÉSZAKNAK VAGY DÉLNEK?

A múlt század végén és jelen századunk elején számos kutató, tengerész indult útnak a sarkok meghódításáért. Láttuk, Amundsen még tengerészkedett, amikor Nansen elindult a Framon, hogy az északi áramlás segítségével meghódítsa az Északi-pólust, a svéd Andrée és Strindberg az Oernen (Sas) nevű léggömbbel akarta megtenni ugyanezt, Savoyai Lajos abruzzói herceg az Észak csillaga nevű hajón indította el sarkhódító expedícióját, s Robert Peary amerikai mérnök is többször megkísérelte, hogy bevegye az Északi-pólust! Ez volt a helyzet északon, mellőzve a kisebb próbálkozásokat.

S Amundsen az átjáró legyőzése után szintén az Északi-pólus elérésére vágyott. Ez volt a következő terve, a vágyva vágyott célja, és nem a Déli-sark meghódítása. Pedig akkor már - mint tudjuk - volt némi köze az Antarktiszhoz, hiszen De Gerlache mellett pompás iskolában részesült.

De őt igazán mindig az észak vonzotta, ott érezte magát igazán otthon, eszkimók, fókák, jegesmedvék közelében, hómezőkön, úszó jégben, ahol egy kicsit azért tengerész is maradhatott.

Amundsennek azonban, éppúgy, mint első útjánál, tengernyi gonddal kellett megküzdenie, amíg valóra válthatta élete második nagy célját: elindulni a sarkkutató expedícióra! Az expedíció célja - a terv felmerülésekor - az Északi pólus volt. A tervezett út minden részletét megtárgyalta Nansennal, s ez elsősorban azt bizonyítja, hogy Nansen megértő barát volt, aki nem féltékenykedett, hogy eddigi eredményeit egy honfitárs elhomályosíthatja.

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Amundsen, akárcsak nagy elődje, a Frammal tengeráramlatra bízza magát, felhatol, ameddig csak tud, azután pedig egy vagy két bajtárssal szánon folytatja az utat az Északi-sarkig.

Mindenekelőtt a Fram hajót kellett megszereznie, majd előteremtenie a szükséges pénzt - hiszen a Gjöa esetében láttuk, hogy egy hajó még nem oldja meg a nehézségeket -, s ha mindez már biztosítva van, akkor körülnézni a bajtársak után.

A Fram, Nansen híres hajója a norvég állam tulajdona volt, s eléggé viharvert állapotban állomásozott Colin Archer gyárának egyik dokkjában. Amundsen tudta, hogy a pólust csakis egy kibővített expedícióval érheti el. S azt is tudta, erre az útra csak Nansen hajójával mehet, melyet pontosan erre a célra - a jégben való sodortatásra és a jég összeroppantása ellen - készített a kitűnő hajótervező, Colin Archer.

- Meg tudjuk szerezni a hajót? - tette fel a kérdést Nansennak.

- Az országgyűlés beleegyezése kell - hangzott a válasz -, mert a hajó az állam tulajdona. De mindent elkövetünk, hogy megszerezzük!

És Nansennak köszönhető, hogy a norvég országgyűlés 1909. február kilencedikén úgy döntött, hogy átengedi Amundsennak a Framot, és a tatarozásra külön 75 000 norvég koronát engedélyezett, ami abban az időben nagy pénz volt.

Amundsen most már azzal a biztos tudattal léphetett a dokkban álló és felfrissítésre váró Fram fedélzetére, hogy igaz a mondás: ami késik- az nem múlik!

Amikor a rokon, Anton Amundsen főgépész és Sverd-rup, a kapitány lehetővé tette volna Roald behajózását a Framra, az édesanya iránti szeretet győzött. De a Fram megvárta, mintha csak összebeszéltek volna annak idején!

Említettük, hogy a hajót Norvégia legnevesebb hajótervezője és gyárosa készítette. Szemre nem volt szép, sőt otrombán hatott. A gömbölyű felületek nehézkessé, szélessé tették, szélessége körülbelül egyharmada volt a hosszúságának. „Arra törekedtünk, hogy rövidre készítsük a hajót - olvassuk Nansennál -, mivel ily módon könnyebben kanyaroghatott a jég között. A nagy hosszúság gyöngeség is a jégnyomás alatt. Célunk az volt, hogy az egész hajó oly simán és könnyen tudjon kisiklani a jégtömegek halálos szorításából, mint az angolna.” És hogy mennyire igaza volt Nansennak, azt a Fram előző két útja bizonyította (Nansennál 1893-96-ban, majd Sverdruppal az amerikai sarki szigettengerben 1898-1901-ben), amikor a hajó legyőzte a jég nagy támadásait.

Amundsen tehát nem ok nélkül vágyott arra, hogy megszerezze ezt a hajót.

Aztán körülnézett, kik jöhetnek számításba, hogy részben a Fram személyzetét, részben az úgynevezett parti csoportot alkossák. A Gjöa hajósai közül mindössze ketten állhatták rendelkezésére: Helmer Hansen, a hűséges barát, akit a parti csoportnál szándékozott foglalkoztatni, valamint a mindig vidám, derűs Lindström, a szakács, aki akkor már egyre inkább „öreg fiú”-nak számított. A legelsők közé tartozott Hjalmar Johansen, akivel Amundsen megállapodott. Johansen nemcsak azzal dicsekedhetett, hogy részese volt Nansen expedíciójának, hanem azzal is, hogy Nansennal kettesben tették meg fantasztikumba illő gyalogútjukat. 1894 végén hagyták el hajójukat, és 1896 júniusában érkeztek meg a Ferenc József-föld déli partjára! Közel két éven át barangoltak együtt az Északi-sark közelében, majd onnan letérve a Ferenc József-föld környékén, és egy telet a szó valódi értelmében a kőkorszakbeli ember életigényével éltek végig.

A hajó parancsnokságát, kapitányi rangban, Amundsen ezúttal egy igen fiatal, de nagy képességű tengerészre, Thorvald Nielsenre bízta, aki alig múlt huszonnyolc éves, amikor átvette a nem mindennapi megbízatást.

A fentieken és természetesen Amundsenon kívül az alábbiak kerültek be az expedícióba.

A hajó személyzete:

Fr. Gjertsen tengerész hadnagy, másodkormányos, született 1888-ban; K. Sundbeck főgépész, született 1880-ban;

J. Nödtvedt másodgépész, született 1857-ben;

H. Kristensen harmadik gépész, született 1878-ban;

K. Olsen szakács, született 1890-ben;

A. Beck hajómester, a Fram jégpilótája, született 1864-ben; L. Hansen hajómester, másodjégpilóta, született 1871-ben; M. Rönne vitorlamester, született 1863-ban;

A. Kucsin orosz oceanográfus, akinek feladata az volt, hogy tengertani és oceanográfiai kutatásokat, méréseket végezzen azután, hogy a parti csoport elfoglalta sarkvidéki szállását, és a Fram Amundsenék nélkül, önálló kutatásba kezdhet.

A parti csoport tagjai:

K. Prestrud, a Fram első kormányosa, az expedíció fotóművésze, a haditengerészet hadnagya, született 1881-ben; S. Hassel tengerészeti vámtiszt, szán- és kutyaszakértő, született 1876-ban; O. Wisting, haditengerészeti altiszt, született 1871-ben; J. Stubberud, polgári foglalkozásra kertész, kitűnő szánhajtó, született 1883-ban; O. Bjaaland, sí- és szángyáros, született 1874-ben.

Összesen tehát - Amundsen parancsnokkal együtt - tizenkilenc ember. Kilencen a parti csoport tagjai, tízen a Framhoz tartozók.

Lassan - tengernyi kilincselés és adósságok árán -összegyűlt a felszerelés is. Több évre szóló konzerv, tartósított pemmikán, a kutyáknak szárított tőkehal, ruhák, pokrócok, csizmák, fóka- és iramszarvasbőrök, sátrak, szánok, kutyahámok, sífelszerelések, mindenféle műszer (a szárazföldi és a tengeri kutatásokhoz), tüzelőanyag a hajógéphez, puskák, primuszfőzők, konzerválóanyagok, jégvágók, laboratóriumi felszerelések, száz és ezernyi holmi, amit meg kellett szerezni, különben nem indulhattak el.

A tervek szerint 1910 nyarán akartak elindulni - északnak.

Csak éppen közbeszólt valami.

Megtörtént az, amiben sem Nansen, sem Amundsen nem hitt: a felkészülés ideje alatt felfedezték az Északisarkot!

Tudták, hogy Peary - aki már kétszer megkísérelte, hogy elérje a pólust - újabb expedíciójával ostromolja a „bevehetetlen”-t. De valahogy nem hittek benne, mint ahogy Európában senki sem hitt Peary túl amerikaias, blöffös, nem minden ok nélkül „Peary-cirkusz”-nak nevezett vállalkozásaiban. Két eszkimó családdal, néger inasával és annak feleségével indult neki ez a különös ember 1905 nyarán az utolsó sarki rohamra. Grönland északi csücskéről, a Sheridan-fokról szándékozott tervét végrehajtani. Még társaság is alakult, a Peary Arctic Club, hogy anyagilag támogassa a csakis sportrekordra törő, de semmiféle tudományos célt nem szolgáló amerikai mérnököt.

És 1909 nyarán világgá röppent a hír: április hatodikán déli egy órakor Pearynek elsőként sikerült elérnie az Északi-sarkot!

Amundsennak döntenie kellett. Mit tegyen? Haladjon mégis északnak, vagy forduljon délnek, ahol még egy pólus „kiadó”?

Amundsen ezt írja:

„Amikor hírét vettem Peary győzelmének, azonnal megvilágosodott előttem, hogy a harmadik .Fram-expedí-ció terve - holtpontra jutott. Tétovázás nélkül cselekedni kellett, hogy megmentsem a vállalkozást. Elhatározásom igen hamar megszületett: a F ram orrát délnek irányítom! . . . Tudom, sokan kárhoztattak, hogy megváltozott útitervemet nem tártam fel rögtön a világnak, hogy az expedíció támogatói és a Déli-sarkvidékre készülő kutatók jobban lássanak. Elkészültem a szemrehányásokra, és ezért alaposan megfontoltam mindent. Ha idő előtt nyilvánosságra hozom elhatározásomat, óhatatlanul olyan újságpolémia kerekedik, hogy az egész vállalkozás belefullad. Nyugodtan, csöndben kellett mindent előkészítem. Egyetlen embert avattam bele terveimbe, testvéröcsémet: Leont. Az ő titoktartására mérget vehettem. Új tervemet 1909 szeptemberében dolgoztam ki, a Kristiania melletti Bunde-fjordban, ottani hajlékomban, és ezt a tervet a legaprólékosabb részleteiben is sikerült végrehajtani ...”

Peary 1909 áprilisában fedezte fel az Északi-sarkot, Amundsen 1909 őszén dolgozta át tervét az északi út helyett a déli útra, és csak 1910 júniusában szedte fel a Fram horgonyát, hogy eleget tegyen megváltoztatott feladatának.

Tény, hogy kezdetben csak Leon tudott bátyja döntéséről, majd Nansen mint a legfőbb pártfogó, 1910 januárjában pedig Nielsen kapitány, majd Hansen és Johansen is.