ÖTÖDIK RÉSZ:

VALENTINE KETTERLEY

2012. november 15. eseményei

November közepén kerestem fel. Nem sokkal négy után járt az idő, hideg volt, már alkonyult. Viharos volt a délután, és az autók fényét eső pöttyözte; a kövezetet nedves fekete levelek borították.

Mikor megérkeztem a házához, hallottam, hogy odabent zene szól. Egy rekviem. Vártam, hogy az ajtóhoz jöjjön, Berlioz kíséretében.

Az ajtó kinyílt.

• - Dr. Ketterley? - kérdeztem.

Ötven és hatvan között járhatott, magas, vékony, jóképű férfi volt. Aszkétaszerű arca volt, hosszúkás, ovális, homloka magas. Haja és szemei sötétek, bőre kreolos tónusú. Haja egy kissé visszahúzódott a homlokából, és gondosan nyírt, enyhén hegyes szakállat viselt, amiben több ősz szál fehérlett, mint a hajában.

• - Igen - felelte. - Maga pedig biztosan Matthew Rose Sorensen.

Egyetértően helyeseltem.

• - Jöjjön be! - mondta.

Emlékszem, hogy az utcán érezhető esőszag nemhogy gyengült volna, ahogy beléptem a házba, de valahogyan még jobban felerősödött; odabent eső, felhők és levegő illata lengte be a szobákat, a határtalan tér illata. A tenger illata.

Aminek semmi keresnivalója egy viktoriánus sorházban, Battersea-ben.

Bekísért a nappaliba. A Berlioz még mindig szólt. Lehalkította a zenét, de az tovább szólt a beszélgetésünk

hátterében, aláfestő zene a katasztrófához.

Letettem a táskámat a padlóra. Ketterley kávét hozott.

• - Tehát ön tudós, ha jól értem - szóltam.

• - Tudós voltam - magyarázta kissé vontatottan. - Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt. Jelenleg pszichológusi magánpraxist folytatok. Az Akadémia soha nem viselkedett túl barátságosan velem. Rosszfajta ötleteim voltak, és a rosszfajta emberekkel barátkoztam.

• - Jól sejtem, hogy az Arne-Sayles-lal való kapcsolata nem sokat segített a helyzeten?

• - Nos, valóban nem. Az emberek még mindig azt hiszik, hogy biztosan tudtam az általa elkövetett bűncselekményekről, pedig ez nem igaz.

• - Szoktak még találkozni? - kérdeztem.

• - Nem, isten ments! Már húsz éve nem láttam. - Tűnődve nézett rám. - Maga beszélt Laurence-szal?

• -  Nem. Természetesen írtam neki, de ez idáig visszautasította, hogy találkozzon velem.

• - Ez nem meglepő.

• - Azt gondoltam, talán azért nem akar beszélni velem, mert szégyelli magát a múltban történtek miatt.

Ketterley rövid, éles, keserű nevetést hallatott.

• - Kötve hiszem. Laurance nem érez szégyent. Szeret akadékoskodni. Ha valaki azt mondja, fehér, ő rávágja, fekete. Ha azt mondja neki, hogy találkozni akar vele, akkor ő biztosan nem akarja látni magát. Egyszerűen így működik.

Ölembe vettem a táskámat, és előszedtem belőle a naplóimat. Az aktuális naplóm mellett nálam volt az előző kötet is (amire szinte mindennap utaltam), a tárgymutató a naplóimhoz, valamint egy üres füzet, ami a naplóm folytatása lesz majd (a jelenleginek már igencsak a végén jártam).

Kinyitottam a naplót, és írni kezdtem.

Ketterley érdeklődve figyelt.

• - Hagyományos tollat és papírt használ?

• - Egy naplórendszerben tárolom az összes anyagomat. Úgy találtam, hogy ez a legjobb módja az információ nyomon követésének.

• - És maga jó az anyaggyűjtésben? - kérdezte. - Úgy összességében.

• - Nagyon jó vagyok. Úgy összességében.

• - Érdekes - felelte.

• - Miért? Munkát ajánlana? - kérdeztem.

Felnevetett.

• - Nem tudom. Talán. - Szünetet tartott. - Mire kíváncsi valójában?

Elmagyaráztam neki, hogy leginkább a transzgresszív elméletek érdekelnek, meg azok az emberek, akik ezeket megalkotják, és az, hogy a különböző diszciplínák - vallás, művészet, irodalom, tudomány, matematika és így tovább -hogyan fogadják ezeket.

• -  Laurence Arne-Sayles pedig a legkiemelkedőbb transzgresszív gondolkodó. Annyi határt áthágott! Varázslatról írt, de úgy tett, mintha tudomány volna. Meggyőzött egy csapat kiemelkedően intelligens embert, hogy léteznek másik világok, és ő el tudja vinni őket oda. Meleg volt már akkor, mikor tiltotta a törvény. Elrabolt egy embert, és a mai napig senki nem tudja, miért.

Ketterley nem szólt semmit. Arca csüggesztően kifejezéstelen volt. Leginkább unottnak tűnt.

• - Tudom, hogy mindez nagyon régen történt már -próbálkoztam némi együttérzéssel.

• - Kiváló a memóriám - felelte hűvösen.

• - Ó, nos, az remek. Jelenleg próbálok képet alkotni arról, milyen lehetett Manchester a nyolcvanas évek első felében. Milyen lehetett Arne-Sayles-nak dolgozni, milyen volt az atmoszféra. Miket mondott maguknak. Milyen lehetőségeket idézett meg. Efféle dolgok érdekelnének.

• - Igen - tűnődött Ketterley, láthatóan magában beszélve. - Az emberek mindig ilyen szavakat használnak Laurence-szal kapcsolatban. Megidéz.

• - Kifogása van a szó ellen?

• - Persze hogy kifogásom van a kibaszott szó ellen! - csattant fel ingerülten. - Azt feltételezi, hogy Laurence valamiféle színpadi bűvész volt, mi meg tágra nyílt szemű balekokként csodáltuk! Egyáltalán nem ez volt a helyzet. Szerette, ha az ember vitába szállt vele. Ha a racionális nézőpontot képviselte.

• - És ezután...?

• - És ezután a földbe döngölte. Az elméletei nem csupán szemfényvesztések voltak. Távolról sem. Mindent alaposan átgondolt. Tökéletesen koherens teóriát állított fel, ami azt illeti. És nem félt az értelmet a képzelettel vegyíteni. A Modernség Előtti Ember gondolatvilágáról alkotott leírásánál meggyőzőbbel még soha nem találkoztam. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nem azt mondom, hogy nem volt manipulatív ember, mert nagyon is az volt.

• - De hát épp az előbb állította...

• - Magánemberként. A kapcsolataiban manipulatív volt. Intellektuális szinten őszinte volt, de a magánéletében egy befolyásoló rohadék. Vegyük példának Sylviát.

• - Sylvia D'Agostinót?

• - Furcsa lány. Bálványozta Laurence-t. Egyke volt, és nagyon szorosan kötődött a szüleihez, különösen az apjához. Mindketten tehetséges költők voltak. Laurence ráparancsolt, hogy vesszen össze velük, és szakítson meg velük minden kapcsolatot. És Sylvia szót fogadott. Megtette, mert Laurence azt mondta, és mert Laurence volt a nagy mágus, a nagy látó, aki elvezetett volna minket az Emberiség új Korába. Semmi haszna nem származott abból, hogy elszigetelte a lányt a családjától. Nem nyert ezzel semmit. Azért csinálta, mert megtehette. Azért csinálta, hogy fájdalmat okozzon a lánynak és a családjának. Mert kegyetlen volt.

• - Sylvia D'Agostinót is az eltűnt személyek között tartják számon - mondtam.

• - Arról nem tudok semmit - felelte Ketterley.

• - Nem hinném, hogy intellektuálisan őszintének lehetne nevezni. Laurence azt állította, hogy léteznek másik világok. Azt mondta, rajta kívül más emberek is jártak ott. Ez nem éppen őszinte, igaz? - Lehet, hogy volt a hangomban némi fölényesség, amit talán jobb lett volna palástolnom, de mindig is szerettem diadalmaskodni a vitákban.

Ketterley mogorván nézett rám. Láthatóan dolgozott benne valami. Szólásra nyitotta a száját, majd meggondolta magát, és végül így szólt:

• - Nem igazán kedvelem magát.

Felnevettem.

• - Ettől még jól alszom - feleltem.

Mindketten elhallgattunk.

• - Mit gondol, miért éppen labirintus? - kérdeztem.

• - Hogy érti?

• - Mit gondol, miért pont labirintusként írja le a másik világot, ahol állítása szerint a legtöbbször járt?

Ketterley vállat vont.

• - A kozmikus nagyszerűség víziója, gondolom. Szimbolikus elegye a létezés dicsőségének és rettenetének. Senki nem jut ki onnan élve.

• - Igen - bólintottam. - De azt továbbra sem értem, hogyan tudta meggyőzni magát ennek a létezéséről. Mármint a labirintusvilágéról.

• - Elvégeztetett velünk egy szertartást, ami által elvileg eljuthattunk volna oda. A szertartás néhány aspektusa eléggé... sok mindent előhozott, azt hiszem. Meglehetősen szuggesztív volt.

• - Elvégeztek egy szertartást? Tényleg? Azt hittem, Arne-Sayles értelmetlennek tartotta a rítusokat. Nem valami ilyesmit ír A félig látszó ajtóban?

• - De igen. Azt állította, hogy ő maga képes eljutni a labirintusvilágba, pusztán azáltal, hogy megváltoztatja a gondolkodásmódját, és visszatér egy gyermeki csodaállapotba, egy racionalitás előtti tudatállapotba, a szándéka szerint. Nem meglepő módon, a legtöbben - a tanítványai közül - semmire sem jutottunk ezzel a módszerrel, úgyhogy kidolgozott egy szertartást számunkra, amit elvégezve eljuthattunk a labirintusba. De hangsúlyozta, hogy ezt az engedményt csakis a képességbeli hiányosságaink miatt kapjuk.

• - Értem. A legtöbben?

• - Tessék?

• - Azt mondta, hogy a legtöbbjük nem tudott eljutni a labirintusba a szertartás nélkül. Ebből arra következtetek, hogy volt, akinek sikerült.

Ketterley visszahőkölt.

• - Sylvia. Sylvia úgy vélte, ő is eljuthat oda ugyanúgy, ahogy Laurence, azáltal, hogy visszatér a csodaállapotba. Furcsa lány volt, ahogy már korábban is említettem. Költő. Leginkább a saját fejében élt. Ki tudja, mit gondolt arról, amit látott.

• - És magának sikerült? Látta a labirintust?

Elgondolkodott a válaszon.

• - Amit tapasztaltam, leginkább sejtésnek nevezhetnénk, egyfajta érzékelésnek, hogy egy hatalmas térben állok, ami nemcsak széles, de mérhetetlenül magas is. És ezt elég nehéz beismernem, de igen, egyszer valóban láttam is. Legalábbis azt hittem, hogy látom.

• - Hogy nézett ki?

• - Nagyon hasonló ahhoz, amilyennek Laurence leírta. Mint klasszikus épületek végtelen, egybefont sora.

• - És mit gondol, mit jelenthetett? - kérdeztem.

• - Semmit. Nem hinném, hogy bármit is jelentett volna.

Ketterley rövid időre elhallgatott, majd hirtelen megkérdezte:

• - Tudja bárki is, hogy itt van?

• - Hogy mondja? - kérdeztem meglepetten. Elég furcsa kérdés volt.

• - Maga mondta, hogy a Laurence Arne-Sayles-lal való kapcsolatom tönkretette a tudományos karrieremet. És mégis itt van, mindenféle kérdésekkel bombáz, újra felszínre hozza ezt az egészet. Azon tűnődtem, miért nem óvatosabb. Nem fél, hogy ez elhomályosítja a ragyogó karrierjét?

• - Nem hinném, hogy bárkinek is gondja lenne a megközelítésemmel - feleltem. - Az Arne-Sayles-ról szóló könyvem egy nagyobb szabású projekt része, amiben a transzgresszív gondolkodókkal foglalkozom. Az hiszem, ezt már említettem.

• - Ó, értem - mondta. - Akkor biztos sok mindenkinek elmesélte, hogy eljön ma hozzám, nem igaz? Az összes barátjának.

Ráncba szaladt a homlokom.

• - Nem, nem mondtam el senkinek. Általában nem vitatom meg másokkal, hogy min dolgozom. De nem azért, mert...

• - Érdekes.

Kölcsönös ellenszenvvel méregettük egymást. Már épp készültem felkelni és hazaindulni, mikor Ketterley hirtelen így szólt:

• - Tényleg meg akarja érteni Laurence-t és azt, hogy milyen hatással volt ránk?

• - Igen, persze - feleltem.

• - Ez esetben végig kellene csinálnunk a szertartást.

• - A szertartást? - kérdeztem.

• - Igen.

• - Azt, amelyik...

• - Azt, amelyik utat nyit a labirintushoz. Igen.

• - Micsoda? Most? - A javaslat kissé megrémített. (De nem féltem. Mégis mitől kellett volna félnem?) - Még mindig emlékszik rá?

• - Ó, igen. Ahogy már mondtam, kiváló a memóriám.

• - Nos, akkor. Sokáig tartana? - kérdeztem. - Csak mert nekem muszáj.

• - Csupán tizenkét percet vesz igénybe - válaszolta.

• - Ó! Nos, rendben. Miért is ne? - egyeztem bele. Felálltam. -Nem kell drogokat használnom hozzá, ugye? - kérdeztem. -Csak mert nem igazán.

Ugyanazt a megvető nevetést hallatta, mint korábban. Levett egy régimódi, négyzetes alapú sárgaréz gyertyatartót a kandallópárkányról. Nem illett a ház modern, minimalista stílusú berendezéséhez.

Az előszobába vezető ajtóval szemben kellett megállnom. Ott nem voltak bútorok.

Felvette a táskámat - a benne lévő naplóimmal, a tárgymutatómmal és a tollaimmal -, és a vállamra segítette.

• - Erre mi szükség van? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

• - Szüksége lesz a jegyzetfüzeteire - felelte. - Tudja. Amikor eljut a labirintusba.

Nagyon furcsa humora volt.

(Miközben ezeket a sorokat írom, rettegés fog el. Tudom, mi következik. Remeg a kezem, és abba kell hagynom az írást egy pillanatra, hogy úrrá legyek rajta. De akkor nem éreztem semmit, nem éreztem a közelgő veszélyt, semmit.)

Meggyújtotta a gyertyát, és az előszoba padlójára tette, éppen az ajtó elé. Az előszobában és a nappaliban is tömör tölgyfa padlót raktak le. Észrevettem egy foltot a padlón, ott, ahová Ketterley a gyertyatartót tette, mintha a fát itt rendszeresen viasszal csöpögtették volna össze. A sötét foltban pedig festetlen, világosabb négyzet állt, amibe tökéletesen illett a gyertyatartó.

- Koncentráljon a gyertyára! - mondta.

Engedelmeskedtem.

De közben egyre az a sápadt négyzet és a tökéletesen beleillő gyertyatartó járt a fejemben. És ekkor jöttem rá, hogy Ketterley végig hazudott nekem. Az a gyertya számos alkalommal állt már ugyanazon a ponton, és ő számtalanszor újra és újra elvégezte ezt a rituálét. Még mindig hitt benne. Még mindig azt gondolta, hogy elérheti a másik világot.

Nem féltem, inkább hitetlenkedve és szórakozottan

figyeltem, és azon gondolkodtam, a szertartás végén milyen kérdéssel tudnám leleplezni őszintétlenségét.

Lekapcsolta a lámpákat. Egyedül a padlón álló gyertya

és a redőnyökön át beszűrődő utcai

lámpák narancsos fénye derengett.

Megállt a hátam mögött, és utasított, hogy csak a gyertya

lángját figyeljem. Ezután ismeretlen nyelven kezdett kántálni. A

skóthoz és a cornwallihoz való hasonlósága miatt arra következtettem, hogy britoni. Ha Ketterley korábban nem lepleződött volna le, ekkor biztosan kitaláltam volna a titkát. Olyan meggyőződéssel és buzgalommal kántált, mint aki teljes mértékben hisz abban, amit csinál.

Többször is kihallottam az „Addedomarus” nevet.

- Most csukja be a szemét! - szólt.

Megtettem.

Tovább kántált. Egy ideig elszórakoztatott, hogy rájöttem a titkára, de idővel unni kezdtem a dolgot. Már nem is beszélt, hanem valamiféle állati morgást hallatott; a hang a gyomrából indult, lehetetlenül mélyről, egyre magasabbá, vadabbá, hangosabbá vált, és egyre furcsább lett.

Minden megváltozott.

Úgy tűnt, mintha a világ valahogy megállt volna. Elhallgatott. Berlioz kórusát hirtelen elvágták. A szemem továbbra is lehunyva tartottam, de a szemhéjaimon át is érzékeltem, hogy megváltozott a sötétség; szürkébb, hűvösebb lett. A levegő lehűlt és nedvességgel telt meg, mintha ködbe merültünk volna. Azon töprengtem, vajon kinyílt-e egy ajtó, de ez nem tűnt valószínűnek, mert mindeközben London duruzsolása megszűnt. A tátongó üresség némaságát csak a körülöttem hullámzó tenger morajlása törte meg. Kinyitottam a szemem.

Hatalmas csarnok falai tűntek fel előttem. Minotaurusz-szobrok tornyosultak fölém, óriási tömegükkel elsötétítve a teret, masszív szarvaikkal hasítva a levegőt, állatias vonásaik kifürkészhetetlenek, ünnepélyesek.

Teljes hitetlenséggel fordultam körbe.

Ketterley ingujjban állt, átható nyugalom áradt belőle. Mosolyogva nézett rám, mintha egy meglepően jól sikerült kísérlet volnék.

• - Bocsásson meg, hogy ez ideig nem mondtam semmit -mosolygott -, de nagyon örülök, hogy látom. Épp egy fiatal, egészséges férfira van szükségem.

• - Vigyen vissza! - ordítottam felé.

Nevetni kezdett.

És csak nevetett, nevetett és nevetett.