HATODIK RÉSZ:

HULLÁM

Tévedtem!

A KILENCEDIK HÓNAP HUSZONEGYEDIK NAPJÁN KELT NEGYEDIK BEJEGYZÉS, AZ ÉVBEN, MIKOR AZ ALBATROSZ A DÉLNYUGATI CSARNOKOKBA JÖTT

Keresztbe vetett lábakkal ültem, ölemben a Naplóm, előttem a papírdarabkák. Enyhén oldalra fordultam, mert nem akartam bemocskolni őket, és a Kövezetre hánytam. Remegtem.

Hoztam Magamnak innivalót meg egy pokrócot, meg némi vizet, hogy eltakarítsam a hányást.

Tévedtem. A Másik nem a barátom. Soha nem volt a barátom. A Másik az ellenségem.

Még mindig remegtem. Egy pohár víz volt a kezemben, de nem tudtam egyenesen tartani.

Egykor tudtam, hogy a Másik az ellenségem. Vagyis inkább Matthew Rose Sorensen tudta. De amikor elfeledkeztem Matthew Rose Sorensenről, vele együtt elfeledkeztem erről is.

Én felejtettem, de a Másik emlékezett. Most már értettem, miért aggódott, hátha egy nap minden eszembe jut majd. Piranesinek hívott, hogy ne kelljen Matthew Rose Sorensennek szólítania. A „Battersea”-hez hasonló szavakkal tett próbára, hogy lássa, bevillan-e róla bármi emlékem. Tévedtem, mikor azt állítottam, a Battersea értelmetlen szó. Egyáltalán nem volt értelmetlen Matthew Rose Sorensen számára.

De hogy őrizte meg emlékeit a Másik, amikor én képtelen voltam erre?

Mert nem maradt a Házban, hanem visszatért a Másik Világba.

Most már könnyedén és gyorsan jöttek a felismerések. Az agyam szinte reszketett a súlyuk alatt. A halántékomra nyomtam a kezem, és felnyögtem.

Nem szabad sokáig maradnom, mondta a Próféta, túlságosan jól tudom, milyen következményekkel jár, ha az ember ezen a helyen időzik: amnézia, teljes mentális összeomlás és a többi, és a többi. Akárcsak a Próféta, a Másik sem maradt soha sokáig. Nem hagyta, hogy a találkozóink egy óránál tovább tartsanak, és a végén mindig elment; és ilyenkor mindig a Másik Világ felé indult.

Hogyan lehetnék biztos benne, hogy nem fogok ismét felejteni? Elképzeltem, ahogy újra elfelejtek mindent, és megint a Másik barátja leszek, és fel-alá rohangálok majd a Házban, méréseket, fényképeket készítek és adatokat gyűjtök neki, miközben ő egész idő alatt rajtam nevet! Nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem! A gondolatát sem bírtam elviselni! Jó erősen megszorítottam a fejemet, mintha ezzel fizikailag is megakadályozhatnám, hogy elszökjenek az emlékeim.

Tizenhattól tanulva márványkavicsokat gyűjtök majd az Előcsarnokból, és szavakat formálok belőlük. Egyméteres betűket! EMLÉKEZZ! A MÁSIK NEM A BARÁTOD! SAJÁT ÖNÖS ÉRDEKEIBŐL RÁVETTE MATTHEW ROSE SORENSENT, HOGY EBBE A VILÁGBA JÖJJÖN! Ha muszáj, teleírom mindegyik Csarnokot hatalmas betűkkel!

Saját önös érdekéből... Igen, igen! Itt van a kutya elásva! Ezért hozta Matthew Rose Sorensent ide. A Másiknak szüksége volt valakire - egy rabszolgára! aki ezekben a Csarnokokban él, és információt gyűjt róluk; ő nem mer erre vállalkozni, mert fél, hogy a Ház az ő emlékezetét is tönkreteszi.

Ádáz, forró harag gerjedt bennem.

Miért, mégis miért beszéltem neki az Áradásról? Bárcsak tudtam volna mindezt, mielőtt tudomást szereztem róla! Akkor titokban tarthattam volna. Vártam volna csütörtökig, akkor felmászom egy Magas Helyre, biztonságos távolságra a Hullámoktól, és végignézem, ahogy a Víz Elpusztítja a Másikat. Igen! Erre vágyom! Talán még nem olyan késő. Visszamegyek a Másikhoz, és mosolyogva, mintha semmi nem történt volna, közlöm vele, hogy tévedtem az Áradással kapcsolatban. Nem lesz itt semmiféle Vízözön. Maradjon csak nyugodtan itt csütörtökön! Legyen itt, a Csarnokok kellős közepén!

De persze a Másik már megmondta, hogy amúgy sem lenne itt csütörtökön. Soha nincs itt csütörtökönként. Biztonságban lesz a Másik Világban. De ez nem számít! A harag találékonnyá tesz. Kedden úgyis találkozunk majd a szokásos időben. Akkor elkapom, és megkötözöm az egyik halászhálómmal. Ezzel a két kezemmel! Két hálóm van, mindkettő műanyagból készült, és nagyon erős. Az egyik Szoborhoz kellene kötnöm a Második Délnyugati Csarnokban. Két napig ott hagyom megkötözve. Igazi kínban lesz, mert tudja, hogy közeleg az Áradás. Talán adok majd neki egy kis vizet, hogy igyon. Talán nem. Lehet, ezt mondom majd: „Hamarosan úszol majd a Vízben!” Aztán eljön a csütörtök, ő pedig végignézi, ahogy a Dagály beáramlik az Ajtókon, ő meg csak sikoltozik, egyre csak sikoltozik. Én pedig nevetek, addig nevetek majd, amíg ő nevetett Matthew Rose Sorensenen, amikor idehozta...

Itt veszítettem el Magam.

Hosszú, beteges fantáziákba merültem a bosszúról. Nem gondoltam a pihenésre. Eszembe sem jutott, hogy egyek vagy igyak. Órák teltek el - nem tudom, hány. A Csarnokokban bolyongtam, és képzeletemben a Másik újra és újra megfulladt az Áradásban, vagy óriási Magasságokból zuhant le. Egyszer tombolva vádaskodtam, máskor pedig hidegen és némán hagytam, hogy könyörögjön nekem, áruljam el, miért fordultam ellene, de nem engedtem. És minden alkalommal megmenthettem volna, de sosem tettem.

Ezek a képzelgések teljesen lemerítettek. Nem hinném, hogy kimerültebb lettem volna, ha tényleg megölök valakit százszor. Sajgott a combom, fájt a hátam és a fejem. A szemem és a torkom száraz volt a sok sírástól és kiabálástól.

Mikor leszállt az éj, visszatértem a Harmadik Északi Csarnokba. Lerogytam az ágyamra, és elaludtam.

Tizenhat a barátom, a Másik meg nem

A BEJEGYZÉS KELT A KILENCEDIK HÓNAP HUSZONKETTEDIK NAPJÁN, AZ ÉVBEN, MIKOR AZ ALBATROSZ A DÉLNYUGATI CSARNOKOKBA JÖTT

A tegnapi nap mértéktelen tombolása után reggel kimerülten ébredtem. A Kilencedik Előcsarnokba mentem, hogy hínárt és kagylókat gyűjtsek a reggeli levesemhez. Tompának és üresnek éreztem magam, nem szomjaztam további haragra. S mégis, az érzelmi kiüresedés ellenére, időről időre sírás vagy kiáltás hagyta el a számat - az elhagyatottság apró hangja.

Nem gondoltam, hogy Én kiabálnék. Úgy véltem, Matthew Rose Sorensen az, aki öntudatlanságba süllyedt Bennem.

Szenvedett. Egyedül maradt az ellenségével. Ez több volt annál, mint amit el bírt viselni. Talán a Másik gúnyolódott is rajta. Matthew Rose Sorensen darabokra tépte rabszolgaságának a Naplójában őrzött leírását, és szétszórta a Nyolcvannyolcadik Nyugati Csarnokban. Majd a Ház Kegyelméből álomba merült - ami a lehető legjobb dolog volt neki -, és a Világ belém helyezte őt.

De a kavicsokból írt nevének látványa a Huszonnegyedik Előcsarnokban kényelmetlenül felkavarta, és a Másik tetteinek tudatosulásával csak még rosszabbá váltak a dolgok. Félek, ha teljesen felébred, gyötrelmei kiújulnak.

A mellkasomra tettem a kezem. Semmi baj, mondtam. Nem kell félned. Biztonságban vagy. Menj vissza aludni! Vigyázok majd mindkettőnkre.

Úgy éreztem, Matthew Rose Sorensen ismét álomba merült.

A sok végigolvasott Naplóbejegyzésre gondoltam - azokra, amik Giussaniról, Ovendenről, D'Agostinóról és szegény James Ritterről szóltak. Azt hittem, őrületemben írtam őket. De most már tudom, hogy tévesen következtettem erre. Egyáltalán nem én írtam ezeket; ő írta az összeset. És ami még ennél is fontosabb, egy másik Világban írta a Naplóit, ahol, kétség sem fér hozzá, más Szabályok, Körülmények és Állapotok uralkodtak. Amennyire meg tudom állapítani, Matthew Rose Sorensen eszénél volt, mikor ezeket a bejegyzéseket írta. Sem ő, sem pedig én nem voltunk soha őrültek.

Még egyvalami világossá vált számomra: a Másik akarta, hogy megőrüljek, nem Tizenhat. A Másik hazudott, mikor azt állította, Tizenhat megpróbál a tébolyba kergetni.

Elkészítettem a hínáros-kagylós levesemet, és megittam. Fontos volt, hogy megőrizzem az erőmet. Ezután újra kézbe vettem a Naplómat. Visszalapoztam az üzenethez, amit Tizenhat írt, és amiből csak töredékek maradtak, miután beletöröltem.

VALENTINE

KETTER(LEY)

(BIZT)OSAN ŐRZÖTT MÁS POTENCIÁLIS ÁLDOZATOKAT IS, ÉS ÉN

AZ OKKULTISTA LAURENCE ARNE-SAY(LES) TANÍTVÁNYA

Most már láttam, hogy ez az egész bekezdés Ketterley-ről szólt. Az áldozatok, akikről Tizenhat beszélt, nem a sajátjai voltak, hanem (több mint valószínű) Ketterley-é. Vajon másokat is rászedett, és ebbe a Világba csalogatta őket? Vagy Matthew Rose Sorensen volt az egyedüli áldozata? A „potenciális” szóból arra következtettem, hogy Tizenhat szerint én voltam az egyetlen.

(HI)SZEM, TUDJA, HOGY ÉN ÁTJUTOTTAM A

Ez is Ketterley-re utalt. Tizenhat szerint Ketterley tudta, hogy itt van a Csarnokainkban. (Amiről azért tudott, mert én elmondtam neki. Magamban átkozódtam saját ostobaságomon.)

De akkor miért jött ide Tizenhat?

Mert Matthew Rose Sorensent kereste. Mert meg akarta menteni őt a Másik fogságából. Most már értettem mindent. Tizenhat a barátom, nem pedig a Másik.

A gondolatra könnyek szöktek a szemembe. Az egyetlen barátom, én pedig elrejtőztem előle!

- Itt vagyok! Itt vagyok! - kiáltottam az Üres Levegőbe. -Gyere vissza! Többé nem bújok el!

Olyan sokszor rátalálhattam volna. Beszélhettem volna vele, mikor a Hatodik Északnyugati Csarnokban térdelve üzenetet írt nekem. Megvárhattam volna a parfümje nyomát követve az Első Előcsarnokban. Talán már nem is keres tovább! Lehet, hogy felháborította, hogy elrejtőztem előle és megsemmisítettem az üzenetét.

Nem lehet. Hiszen kirakta kavicsokból azt az üzenetet a Huszonnegyedik Előcsarnokban: TE VAGY MATTHEW ROSE SORENSEN? Hosszú ideig tarthatott elrendezni a köveket.

Tizenhat türelmes, eltökélt és találékony volt. Tizenhat még mindig keresett engem.

Mostanra talán megtalálta az Áradásról szóló figyelmeztető üzenetemet. Elképzelhető, hogy válaszolt is valamit. Elmostam a tálamat és a lábasomat, amiben a levest készítettem, rendbe szedtem a holmimat, majd elindultam a Hatodik Északnyugati Csarnokba.

A varjak nagy lármával fogadtak. Igen, igen, én is örülök, hogy látlak titeket, mondtam nekik. Csak ma fontos teendőim vannak, ezért nem érek rá hosszasan csevegni.

Nem találtam üzenetet Tizenhattól, de valami aggodalomba ejtő történt. Az üzenetem, amit az Áradásról írtam neki, eltűnt. Az összes többi szöveg ott virított, de ez az egy nem. Megrökönyödve bámultam az üres Kövezetet. Vajon mi történhetett? Tudom, hogy sok mindent elfelejtettem - most meg már olyasmire emlékeznék, ami meg sem történt? Létezik, hogy egyáltalán nem írtam meg ezt az üzenetet?

A Hatodik Északnyugati Csarnokból a Huszonnegyedik Előcsarnokba mentem, ahol Tizenhat kirakta nekem a kérdést: TE VAGY MATTHEW ROSE SORENSEN? A kavicsok, melyek egykor a szöveget alkották, szanaszéjjel szórva hevertek. A szavakat teljesen olvashatatlanná tették.

A Másik. A Másik tette ezt, ebben egészen biztos voltam. Visszamentem a Hatodik Északnyugati Csarnokba, és alaposan megvizsgáltam a Kövezetet. Az üzenetem helyén halvány krétanyomokat láttam. A Másik ezt is megsemmisítette.

Miért?

Szétszórta a köveket, nehogy tudomást szerezzek Matthew Rose Sorensenről: ezt értettem. De miért törölte le a Tizenhatnak írt figyelmeztetésemet? Abban reménykedett, hogy a nő véletlenül a Veszélyes Területekre téved, és elpusztítja az Áradás? Nem. A Másik nem reménykedik; ő tervez és cselekszik. Azt akarta, hogy Tizenhat megfulladjon, és mindent megtesz azért, hogy ezt be is biztosítsa.

Három hónappal ezelőtt, mikor a Másik először említette nekem Tizenhatot, azt állította, hogy beszélt vele; de mikor rákérdeztem, hol került sor a találkozásukra, összezavarodott, és nem válaszolt. Ez azért lehetett, mert ez a beszélgetés a Másik Világban történt, aminek létezését a Másik titokban tartotta előttem.

A Másik megpróbál majd kapcsolatba lépni Tizenhattal a Másik Világban, hogy meggyőzze, jöjjön ide az Áradás Idején. Talán már meg is tette. Tizenhat veszélyben volt.

Letérdeltem, és gyorsan és hatékonyan helyreállítottam az üzenetet, amit a Másik letörölt. Ha Tizenhat csütörtökig még erre jár, látni fogja a levelemet, és értesül az Áradás veszélyéről. De mégis... Már csak öt nap maradt csütörtökig. Mi történik, ha nem jön már felénk ebben az időszakban? Ez nagyon is valószínűnek tűnt; most hogy már tudom, egy másik helyről jön (egy másik Világból), úgy vélem, látogatásai rendszertelenek és kiszámíthatatlanok. Megvan rá az esély, hogy nem látja a figyelmeztetésemet, én pedig komolyan aggódom érte. Gondolataim állandóan körülötte és a biztonsága körül forognak, és mégsem tudom, mi mást tehetnék még a védelmében.

Felkészülök az Áradásra

A BEJEGYZÉS KELT A KILENCEDIK HÓNAP HUSZONHATODIK NAPJÁN, AZ ÉVBEN, MIKOR AZ ALBATROSZ A DÉLNYUGATI CSARNOKOKBA JÖTT

Az Elrejtett Személy kivételével az összes Halott az Áradó Vizek Útvonalán nyugodott. Vasárnap elkezdtem biztonságba helyezni őket.

Fogtam egy pokrócot, és a Kekszdobozos Ember összes csontját egyben elszállítottam benne - kivéve persze azokat, amik a dobozban voltak. Összekötöztem a pokrócot hínármadzagokkal, zsákszerűséget sikerítve belőle, és így cipeltem át a csontokat a Második Előcsarnokba. Itt a Karjaiban Bárányt tartó Pásztorlányka Szobrának Alapzatára tettem le őket, majd visszamentem a kekszesdobozért.

Hasonlóképp jártam el az Alkóv Lakóival és az Összehajtott Gyermek maradványaival is. Felvittem őket a Lakóhelyükhöz legközelebb álló Lépcsősoron, és óvatosan elhelyeztem őket az egyik Felső Csarnokban. A Halbőrös Embert a pokrócba tekerve hagytam (annyi apró csontszilánkokból áll, hogy félek, elveszítem őket). Hozzá hasonlóan az Összehajtott Gyermeket is a pokrócban hagytam, de őt inkább azért, hogy biztonságban érezze magát ezen az ismeretlen Helyen.

Jó három napig tartott, míg ennek a feladatnak a végére értem. A Halottak csontjai személyenként 2,5-4,5 kilogrammot nyomnak, a Lépcsősorok pedig 25 méter magasak. De jólesett a kemény fizikai munka; így legalább nem a Másik ellenem elkövetett gonoszságain rágódtam vagy Tizenhatért aggódtam állandóan.

Nem feledkeztem meg az albatroszfiókáról (ami mostanra hatalmas madárrá cseperedett!) sem. Elvégeztem egy sor számítást, hogy lássam, érinti-e az Áradás a Negyvenharmadik Előcsarnokot, és megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy ott legfeljebb pár centire emelkedik majd a Víz. Az albatroszok barátjukként kezeltek, de nem hinném, hogy engednék, hogy felvigyem a fiókájukat a Lépcsősoron - és ha összetűzésre kerülne a sor, biztosan ők kerülnének ki győztesként!

Tegnap kedd volt, és ezeken a napokon rendre a Másikkal van találkozóm. Most nem mentem el. Kíváncsi vagyok, vajon gyanított-e valamit. Vagy egyszerűen csak azt gondolta, túlságosan lefoglal az Áradásra való felkészülés?

A Rózsabokron fennakadt Angyal Szobra (ami mögött a Naplóimat és a Tárgymutatómat tartom) nagyjából 5 méterre lesz az Áradattól; ez a távolság valószínűleg elegendő ahhoz, hogy biztonságban legyenek a Víztől. De mivel a Jegyzeteim szinte olyan drágák számomra, mint a saját Életem, belepakoltam őket a barna bőrtáskámba, a táskát vastag szövésű műanyagba tekertem, és a Felső Csarnokokban a Kekszdobozos Férfi mellé tettem. Az egész halászfelszerelésemet, a hálózsákjaimat, a lábasaimat, az edényeimet, a kanalaimat és minden egyéb értékemet Magas Helyekre pakoltam, nehogy elérje őket az Ár. Már csak annyi maradt hátra, hogy összeszedjem a műanyag táljaimat (amikkel a Friss Vizet gyűjtöttem).

Éppen megszereztem az utolsókat is a Tizennegyedik Délnyugati Csarnokból, és a Harmadik Északi Csarnokba tartottam velük, amikor útközben áthaladtam az Első Nyugati Csarnokon. Itt találhatók a Szarvas Óriások Szobrai, azok a Hatalmas Alakok, amelyek a Keleti Ajtó két oldalán a Falakból emelkednek, eltorzult Arccal erőlködve.

Észrevettem valamit az Északkeleti Sarok közelében, és odamentem megnézni, mi az. Egy szürke anyagból szőtt táska volt, mellette két, fekete vászonból készült tárgy hevert. A táska nagyjából 80 centiméter hosszú, 50 centiméter széles és 40 centiméter mély volt. Két füle szintén szürke szövetből készült. Felemeltem a táskát - nagyon nehéz volt. Visszatettem a helyére. Vászoncsíkra erősített fémcsatokkal záródott. Kicsatoltam mindkét csatot, és kinyitottam a táskát. Kipakoltam belőle a teljes tartalmát:

• • egy Fegyvert;

• • egy nagyobb méretű, összehajtogatott, vastag műszálas szövetet. Ez volt a legnagyobb tárgy a táskában; a kék, fekete és szürke színű anyag kitöltötte majdnem az egész zsákot;

• • egy kicsi tárolóhengert jól záródó tetővel. Ebben több apró tárgyat találtam, rendeltetésük ismeretlen számomra;

• • valamit, ami mintha egy nagyobb tárolóból lenne levágva a megfelelő szögben, és egy sárga tömlő áll ki belőle;

• • két fekete műanyag rudat, amelyeket nagyjából 2 méteresre lehet kihúzni;

• • 4 fekete lapátformát.

Miután pár percig tanulmányoztam ezeket a tárgyakat, rájöttem, hogy a lapátformákat rá lehet csatlakoztatni a rudak végeire. Kihajtogattam az anyagot; hosszú, lapos, mindkét végén hegyes csúcsban végződött. Egy csónak. A levágott henger fújtató vagy pumpa lehetett. Levegőt pumpálsz a hosszú, lapos formába, ami ettől felfújódik, és egy nagyjából négy méter hosszú és egy méter széles hajó lesz belőle.

Megvizsgáltam a táska mellett heverő két tárgyat. Fekete vászonból készültek, néhány pánt lógott ki belőlük. Arra következtettem, hogy biztos a csónakhoz tartoznak, de ennél többre nem tudtam rájönni.

Miért tűnt fel hirtelen egy hajó a Házban, éppen az Áradás előestéjén? Vajon a Ház küldte nekem, hogy biztonságban tudjon? Elgondolkodtam ezen a lehetőségen. Korábban is előfordult már néhány Áradás, de eddig még soha nem jelent meg egyetlen csónak sem; ráadásul, habár azt el tudtam képzelni, hogy a Ház egy csónakot küldene nekem, azt semmiképp sem, hogy Fegyvert adna. Nem, a Fegyver árulkodott a táska tulajdonosáról: csak a Másiké lehetett.

Összehajtottam a csónakot, és szépen visszapakoltam mindent a táskába, a Fegyver kivételével. Azt kézbe vettem, és kis ideig gondolkodva forgattam. Elvihetném az Első Előcsarnokba, és a Lépcsősoron lemászva az Alsó Csarnokok Hullámai közé dobhatnám.

Visszatettem a Fegyvert a táskába, és becsatoltam a csatokat, majd visszatértem a Harmadik Északi Csarnokba.

Hullám

A BEJEGYZÉS KELT A KILENCEDIK HÓNAP HUSZONHETEDIK NAPJÁN, AZ ÉVBEN, MIKOR AZ ALBATROSZ A DÉLNYUGATI CSARNOKOKBA JÖTT

Ma volt az Áradás napja. A szokásos időben ébredtem. Nagyon izgatott voltam, és összeszorult a gyomrom.

Hideg nap volt, és a bőrömhöz érő Levegőből meg tudtam állapítani, hogy már esik az Előcsarnokokban.

Nem volt étvágyam, de azért melegítettem egy kis levest, és rávettem Magam, hogy megigyam. Fontos, hogy jól táplált maradjak. Elmostam a lábasomat és a tányéromat, és a maradék értékeimet a Magas Szobrok mögé pakoltam. Felvettem az órámat.

Háromnegyed nyolcat mutatott.

A legfontosabb feladatom Tizenhat megtalálása és testi épségének biztosítása volt. Azt azonban továbbra sem tudtam, hogyan teljesíthetném. Biztosan tudtam, hogy a Másik csapdát állít Tizenhatnak. A legvalószínűbb, hogy azt ígérte neki, ha találkoznak egy bizonyos Csarnokban adott időpontban, akkor elárulja, hogyan találhatja meg Matthew Rose Sorensent. Ez azt jelentette, hogy a legbiztosabb módja Tizenhat megtalálásának, ha megkeresem a Másikat, de nem akartam a közelébe menni, hacsak nem muszáj. Emlékeztem a Próféta szavaira:

Minél közelebb ér Tizenhat, Ketterley annál veszélyesebbé válik.

Abban reménykedtem, hogy rátalálok Tizenhatra, mielőtt még találkozik a Másikkal.

Az Első Előcsarnokba mentem. Ott álltam a szürke Esőben, abban bízva, hogy egyszer csak felbukkan. Kilenc és tíz óra között átkutattam a szomszédos Csarnokokat, de semmi. Tízkor visszatértem az Első Előcsarnokba.

Fél tizenegykor járkálni kezdtem az Első Előcsarnok és a Hatodik Északnyugati Csarnok között - azt az útvonalat követtem, amit Tizenhat leírt. Hatszor bejártam ezt az Ösvényt, de nem találtam rá. Kezdtem rettentő ideges lenni.

Visszatértem az Első Előcsarnokba. Most már fél tizenkettőre járt. Kétcsarnoknyira Nyugatra és Északra, a Kilencedik Előcsarnokban már emelkedett a Dagály a Legkeletibb Lépcsősoron. Finom Hullám hömpölygött a környező Csarnokok Kövezetén.

Nem volt mit tenni, meg kellett találnom a Másikat. Épp csak megszületett ez a döntésem, mikor hirtelen előttem termett. (Miért nem képes erre Tizenhat is?) Fürgén átvágott az Első Előcsarnokon, Keletről Nyugatra. Fejét lehajtotta az Eső miatt. Ruhái feltűnően elütöttek azoktól, amiket általában hordott: farmert, egy régi pulóvert és tornacipőt viselt, a pulóvere fölött pedig valamilyen furcsa hám volt. Mentőmellény, gondoltam. (Vagy inkább Matthew Rose Sorensen gondolta a fejemben.)

Nem vett észre. Átment az Első Nyugati Csarnokba. Némán követtem, és elrejtőztem egy Fülkében az Ajtó közelében.

A Másik egyenesen a felfújható csónakot rejtő táskához ment, és elkezdte kipakolni a tartalmát. Vártam, tekintetem folyamatosan Tizenhatot kereste. A Másik figyelme nem itt járt, így talán lenne még időm feltartóztatni a nőt, ha a Csarnokba lép.

Valamivel a Másik mögött, a Csarnok Nyugati Végén csillanó Fényt láttam a Kövezeten: vékony vízréteg kúszott át az Északnyugati Ajtókon. Az órámra pillantottam. Ötcsarnoknyira Délre és Nyugatra innen, a Huszonkettedik Előcsarnokban egy másik Dagály emelkedett a Lépcsősoron.

A Másik kihajtogatta a csónakot. Ráerősítette a kis fújtatót, és a lábával pumpálni kezdett. A csónak elég jó tempóban kezdett felfújódni.

Víz töltötte meg a Második és Harmadik Délnyugtai Csarnokokat; hallottam a Hullámok tompa loccsanását a Falakon.

Ekkor jöttem rá valamire. Tizenhat okos. Legalább annyira okos, mint én. Nem tudott semmit az Áradásról, de nem bízott volna a Másikban. Inkább kivárt és figyelt volna, ahogy én is tettem, abban bízva, hogy Matthew Rose Sorensen felbukkan. Hirtelen a lelki szemeim előtt láttam, ahogy Tizenhattal mindketten az Első Előcsarnokban rejtőzünk, a másik feltűnésére várva. Nem tehettem meg, hogy továbbra is rejtve maradjak: elléptem a Fülkétől, és a Másik felé indultam.

A Másik felpillantott, és mogorván nézett rám, ahogy közeledtem. Nem hagyta abba a pumpálást. Nagyjából két méterre tőle volt a most már üres szürke táska, mellette hevert a Fegyver a Kövezeten.

- Hol a Pokolban voltál? - kérdezte nehezteléssel és haraggal a hangjában. - Miért nem jöttél el a találkozónkra kedden? Mindenhol kerestelek. Nem emlékeztem, mit mondtál, hogy tíz vagy száz terem lesz elárasztva. - A lábával egyre lassabban pumpált; a csónak már majdnem megtelt Levegővel, és a Másik mozdulatai egyre nagyobb ellenállásba ütköztek. -Változtatnom kellett a terveimen. Fájdalom, de ez a helyzet. Raphael idejön, és tetszik vagy nem, de véget vetünk ennek az egésznek. Úgyhogy csak semmi ostobaság, rendben? Mert esküszöm, nagyon elegem van már mindenkiből, Piranesi.

• - „November közepén kerestem fel. Nem sokkal négy után járt az idő, hideg volt, már alkonyult.”

Abbahagyta a pumpálást. A csónaknak most már telt, feszes, kerek alakja volt. - A következő lépésben az üléseket rögzítjük -mondta. - Azok a feketék ott. Add is őket, kérlek! - A két tárgyra mutatott, amiknek korábban nem ismertem a funkcióját. -Mikor a termek víz alá kerülnek, te meg én beszállunk ebbe a kajakba. Ha Raphael megpróbál bemászni mellénk vagy belekapaszkodik a hajóba, használd a lapátot, és csapj vele a kezére meg a fejére.

• - „Viharos volt a délután - szóltam -, és az autók fényét eső pöttyözte; a kövezetet nedves fekete levelek borították.”

A szelepekkel babrált, ahol a Levegőt befújta.

• - Micsoda? - kérdezte ingerülten. - Miről beszélsz? Nem tudnál igyekezni, és odaadni az üléseket? Sietnünk kell. Tizenhat bármelyik percben ideérhet.

• - „Mikor megérkeztem a házához, hallottam, hogy odabent zene szól - folytattam. - Egy rekviem. Vártam, hogy az ajtóhoz jöjjön, Berlioz kíséretében.”

• - Berlioz? - Mozdulat közben megállt, felegyenesedett, és először nézett rám rendesen. Összeráncolta a homlokát. - Én nem... Berlioz?

• - „Az ajtó kinyílt. »Dr. Ketterley?«, kérdeztem.”

Megdermedt a saját neve hallatára. A szeme tágra nyílt.

• - Miről beszélsz? - kérdezte ismét, hangja rekedt a félelemtől.

• - Battersea - feleltem. - Egyszer megkérdezted, emlékszem-e a Battersea szó jelentésére. Most már igen.

Bumm!... Bumm!^ A Dagály a Huszonkettedik Előcsarnokban egyre erősödött; mind nagyobb erővel csapkodta a Második és Harmadik Délnyugati Csarnokok falait.

• - Láttad az üzenetét.

• - Igen - feleltem.

Vékony Vízhullám fodrozódott végig a Kövezeten, és nekiütközött a lábamnak. Rögtön egy másik követte.

Hirtelen felnevetett, nagyon furcsán, a megkönnyebbülésnek álcázott hisztéria hangján.

• - Ó, nem, nem! - szólt. - Ilyen könnyen nem kapsz el. Ezek nem a te szavaid, hanem valaki másé. Nincsenek valós emlékeid. Raphael vett rá erre. Komolyan, Matthew, ennyire ostobának nézel?

Hirtelen lebukott jobbra, a Kövezeten heverő Fegyver felé. De én gondosan helyezkedtem, és közelebb voltam hozzá, mint ő. Jó erősen belerúgtam a jobb lábammal. A Fegyver végigcsúszott a márványpadlón, és úgy tizenöt méterre, az Északi Fal mentén állt meg. Egyre több - és mélyebb - Hullám rohant el a lábaink mellett. A Fegyver után vetették magukat, mintha játszanának, és próbálnák elkapni.

• - Mit...? Mit fogsz most tenni? - kérdezte a Másik.

• - Hol van Tizenhat?

Szólásra nyitotta a száját, de hirtelen hang harsant.

• - Ketterley! - kiáltotta egy női hang. Tizenhat itt van!

A hang irányából ítélve az egyik Déli Ajtó mögött rejtőzhetett. A Másik, mivel nem volt hozzászokva a Falakról visszaverődő visszhangokhoz, zavartan nézett körbe a Csarnokban.

• - Ketterley! - kiáltotta ismét a nő. - Matthew Rose Sorensenért jöttem!

A Másik elkapta a jobb karomat.

• - Itt van! - kiabálta. - Elkaptam! Gyere és szabadítsd ki!

A Dagály Dübörgése egyre erősödött. Az egész Csarnok beleremegett az Erejébe. A Víz akadály nélkül ömlött be a Déli Ajtókon.

• - Vigyázz! - figyelmeztettem Tizenhatot. - Bántani akar. Fegyver van nála!

Apró, vékony alak lépett elő az Első Déli Csarnokba vezető Ajtó mögül. Farmert és zöld pulóvert viselt, sötét haját lófarokba kötötte.

A Másik elengedett a jobb kezével - bár a ballal továbbra is erősen tartott -, és ökölbe szorítva jobbját hátrahajolt, hogy lendületet vegyen az ütéshez. De én vele együtt dőltem, kibillentve őt az egyensúlyából. A Másik félig a Padlóra esett. Kiszabadítottam magam a szorításából, és Tizenhat felé rohantam.

• - Jön az Áradás! Fel kell másznunk valahova! - kiáltottam futás közben.

Nem tudom, mennyit értett meg ebből, de érezte a sürgetést a hangomban. Megragadtam a kezét, és a Keleti Fal felé szaladtunk.

A Szarvas Óriások Szobrai a Keleti Ajtó két oldalán álltak, éppen előttünk, de nem tudtunk felmászni rájuk - Testük a Falból eredt, két méterrel a Padló felett, és addig nem is lehetett megkapaszkodni semmiben. Bal oldalon, az Óriás mellett állt a kis Fiával a Karjaiban ülő Apa Szobra; az Apa egy tüskét szedett ki a Fia Lábából. Bemásztam a Fülkéjükbe, onnan pedig az Alapzatukra. Felhúztam magam az Apa ölébe, és az egyik mellettük álló Oszlopba kapaszkodtam. Onnan az Apa Karján, Vállán és Fején támaszkodva felmásztam a Fülkét keretező, háromszög alakú Oromzat Tetejére. Tizenhat megpróbált követni, de alacsonyabb volt nálam, és gyanítom, hogy a mászáshoz sem szokott hozzá. Eljutott a Szobor öléig, de láthatóan nem tudta, innen merre induljon tovább. Fürgén lejjebb másztam hozzá, és felhúztam; a segítségemmel felküzdötte magát az Oromzatra.

Délre járt. A Tizedik és Tizennegyedik Előcsarnokokban a két utolsó Dagály kezdett emelkedni, viharos, háborgó Vízzel töltve meg a környező Területet.

Fél méterre az Oromzattól egy Mély Párkány futott végig a Fal hosszában. Megmásztuk az Oromzat emelkedőjét, és felhúztuk magunkat a Párkányra. Úgy hét méterre lehettünk a Padlótól. Tizenhat sápadtan remegett (egyértelműen nem élvezte a mászást), de arckifejezése vad és elszánt volt.

A Levegőbe hirtelen éles, recsegő hangok hasítottak egymás után, talán négyszer. Egy rémisztő pillanatig azt hittem, hogy összeomlik a Csarnok a Víz Súlya és Rázkódása miatt. Lenéztem a Kövezetre, és láttam, hogy a Másik még nem szállt be a csónakjába (ahol biztonságban lett volna) - ehelyett az Északi Falhoz rohant, és visszaszerezte a Fegyverét. Ránk tüzelt.

- Szállj be a csónakba! - kiáltottam neki. - Szállj be, mielőtt még túl késő lenne!

A Másik újabb lövést adott le, a fejünk felett lévő Szobrot találva el. Éles fájdalom hasított a homlokomba. Felkiáltottam. Odakaptam a kezem, és mikor elhúztam, láttam, hogy vér borítja.

A Másik átgázolt a hömpölygő Vízen, és felénk indult -feltehetően azzal az elhatározással, hogy könnyebben eltaláljon minket a Pisztolyával.

Újra kiáltottam neki valami fontosat arról, hogy a Dagályok már majdnem ideértek - de körülöttünk olyan nagyon robajlott a Víz, hogy nem hiszem, hogy bármit is hallott volna.

Ha nem lőtt volna ránk, ott maradhattunk volna a Párkányon. (Aztán ha a Víz magasabbra emelkedne, mint számítottam rá, tovább tudnánk mászni.) De a dolgok jelenlegi állása szerint veszélyben voltunk, búvóhely nélkül.

Nagyjából egy méterrel alattunk emelkedett ki a Falból a Szarvas Óriás Háta és Felkarja. Volt egy kis Hely a Háta és a Fal között, olyan, akár egy márványzseb. Könnyedén leugrottam; úgy két métert oldalra és egy métert lefelé. Felnéztem Tizenhatra. Szemei tágra nyíltak a félelemtől. Felé nyújtottam a karjaimat. Leugrott, én meg elkaptam.

Az Óriás Teste most már megvédett minket a Másik Fegyverétől. Felhúztam Magam a márvány Hátán, hogy kinézzek a Válla felett.

A Másik elfordult tőlünk, és próbálta elérni a csónakot, de elkésett. A Víz már a térdéig ért, és a civódó Hullámok ide-oda rángatták. Ahogy küzdött, egyre nehezebb lett; a hajó ezzel szemben egyre könnyebbé, egyre szabadabbá vált. A Víz felszínén táncolt, a Csarnok egyik Végéből a másikba sodródott; egyik pillanatban még az Északi Fal mellett volt, a következőben már félúton a Déli Falhoz. A Másik folyton irányt váltott, próbálta követni a csónak mozgását, de mire megtett néhány fáradságos lépést felé, az már rég máshol járt.

Hirtelen mintha eszébe jutott volna a hajónak, miért is van itt, s úgy tűnt, a Másik megmentésére siet. Megfordult, és egyenesen felé indult. Az kinyújtotta a karját, és előredőlve próbálta elkapni. A csónak alig fél méterre úszott a kezétől. Egy másodpercre, azt hiszem, sikerült megragadnia az orrát; de ekkor a csónak megpördült, és elsodródott a Csarnok Déli Vége felé.

- Mássz! Mássz! - kiáltottam. Késő volt már ahhoz, hogy elkapja a hajót, de úgy véltem, ha mászni kezd, még megmenekülhet. De a Másik nem hallott a Csarnokba beömlő Víz Hangjától. Továbbra is kétségbeesetten, haszontalanul gázolt a Vízben, a csónakot üldözve.

Nagy Rohanás és Mennydörgés támadt a mellettünk lévő Csarnokban; nagy Víztömeg csapódott az Északi Fal túloldalának. Bumm!!! Hálát adtam, amiért lemásztunk a Szarvas Óriáshoz. Ha még mindig a Párkányon álltunk volna, biztosan lerepülünk a Falról. De a Szarvas Óriás erősen tartott minket.

Plafonig érő Vízpermet robbant be az Északi Ajtókon. A Permeten megcsillant a Nap, s ettől hirtelen úgy tűnt, mintha valaki százhordónyi gyémántot szórt volna szét a Csarnokban.

Hatalmas Hullámok csaptak át az Északi Ajtókon. Az egyik felkapta a Másikat, és a Déli Falhoz vágta. A Padló fölött tizenöt méterre csapódott neki az egyik Szobornak. Úgy hiszem, ekkor halt meg.

A Hullám visszahúzódott, ő pedig eltűnt benne.

Eközben a kis felfújható csónak körbe-körbe forgott az örvénylő Vízen, a Hullámok néha elnyelték pár másodpercre, de mindig újra a felszínre bukkant. Ha a Másik eléri, megmenekülhetett volna.

Raphael

A KILENCEDIK HÓNAP HUSZONHETEDIK NAPJÁN KELT MÁSODIK BEJEGYZÉS, AZ ÉVBEN, MIKOR AZ ALBATROSZ A DÉLNYUGATI CSARNOKOKBA JÖTT

Hullámok csapódtak a Déli Falnak; fehér Permetfelhők töltötték be a Csarnokot. A Víz beborította az Alsó Szinten álló Szobrokat. A Víz viharosszürke volt, a Mélye fekete. Többször is Hullámok csaptak át a fejünk felett. Átáztunk, mindenünk elzsibbadt, nem láttunk és nem hallottunk; de legalább biztonságban voltunk.

Telt-múlt az idő.

A Hullámok elültek, a Víz békéssé vált. Elkezdett lefolyni a Lépcsősorokon át az Alsó Csarnokokba. Az Alsó Szinteken álló Szobrok Feje újra a Vízfelszín fölé került.

Egészen eddig Tizenhattal egy szót sem beszéltünk. A Hullámok Robajától úgysem hallottunk volna semmit a másikból, és úgyis az volt a legfontosabb, hogy megvédjük magunkat és egymást; semmi másra nem jutott erőnk. Most megfordultunk és egymásra néztünk.

Tizenhatnak nagy, fekete szeme volt, és komoly, tündérszerű arca. Valamivel idősebb lehetett nálam - olyan negyven körülinek saccoltam. Fekete haja vizesen csillogott.

• - Te vagy Tizen... Te vagy Raphael - szóltam.

• - Sarah Raphael vagyok - felelte. - Te pedig Matthew Rose Sorensen.

Te pedig Matthew Rose Sorensen. Ezúttal nem kérdezte, hanem kijelentette ezt, amit elég elhamarkodottnak éreztem.

Ugyanakkor ha kérdés lett volna, nem tudtam volna, mit feleljek.

• - Ismert téged? - kérdeztem Sarah-tól.

• - Kicsoda?

• - Matthew Rose Sorensen. Ismert téged? Ezért jöttél ide?

Egy pillanatig elgondolkodott azon, amit kérdeztem. Majd óvatosan így felelt.

• - Nem. Mi még sosem találkoztunk.

• - De akkor mit keresel itt?

• - Rendőrtiszt vagyok - mondta.

• - Ó!

Ismét hallgatásba burkolództunk. Még mindig nem tértünk magunkhoz a történtek után. Szemünk előtt még az Erőszakos Víz látványa lebegett; fülünkben robajló Hangja visszhangzott; elménket még mindig az a pillanat töltötte be, mikor a Hullám a Másikat a Szobrok Falához csapta. Abban a pillanatban nem volt mit mondanunk egymásnak.

Raphael praktikus dolgokkal kezdett el foglalkozni. Megvizsgálta a sérülést a homlokomon, és úgy látta, nem túl mély. Szerinte nem golyó talált el - sokkal valószínűbb, hogy egy márványszilánk hasította fel a bőröm.

A Vízszint tovább csökkent. Amikor már nem ért magasabbra, mint az Alsó Szoborsor Talpazata, elkezdtem azon töprengeni, hogyan jutunk le a Szarvas Óriásról. Az idefelé vezető útvonal nem jöhetett szóba, mert ahhoz fel kellene ugrani a Párkányra. Nem hinném, hogy Raphaelnek menne. (Valójában abban sem voltam biztos, hogy nekem sikerülne.)

• - Megyek és összeszerelek valamit, amivel le tudsz majd mászni - mondtam Sarah-nak. - Ne aggódj, sietek vissza, ahogy tudok.

Leereszkedtem az Óriás felsőtestén, és leugrottam. A Víz a combomig ért. Átgázoltam a Harmadik Északi Csarnokba, és felmásztam a Szobrokon az elrejtett dolgaimért. Minden nedves volt a Permettől, de nem ázott át semmi. Összeszedtem a halászhálóimat, egy üveg Friss Vizet és egy kevés hínárt. (Fontos, hogy hidratáltak és jól tápláltak maradjunk.)

Visszatértem az Első Nyugati Csarnokba. A Víz még tovább apadt, és már csak a térdemig ért. Visszamásztam a Szarvas Óriásra. Adtam Raphaelnek egy kis vizet, és rávettem, hogy egyen egy kevés szárított hínárt (de szerintem nem ízlett neki). Aztán összekötöztem a hálóimat, és az Óriás egyik Karjához rögzítettem. Körülbelül fél méterrel a Kövezet fölé ért le a vége. Megmutattam Raphaelnek, hogyan mászhat le a hálón.

Átkeltünk az Első Előcsarnokba, és felmásztunk a Nagy Lépcsősoron, hogy ne érjen el minket a Víz. Leültünk. Ruhánk nedvesen tapadt ránk. A hajam - ami egyébként sötét és göndör - annyira tele volt vízcseppekkel, mintha egy Felhő lett volna. Csepegtem, ahányszor csak megmozdultam.

A madarak találtak ránk. Sokféle faj - sirályok, varjak, fekete rigók és verebek - gyülekezett a Szobrokon és Korlátokon, és csiviteltek nekem.

• - Hamarosan vége lesz, ne aggódjatok - mondtam nekik.

• - Micsoda? - kérdezte riadtan Raphael. - Nem értem.

• - A madarakhoz beszéltem - válaszoltam. - Megrémültek a sok Víztől, ami mindenhol körülveszi most őket. Mondtam

nekik, hogy nemsokára vége lesz.

• - Ó... Szóval te... Gyakran beszélsz a madarakhoz?

• - Igen - feleltem. - De ezen nem kell meglepődni. Te magad is beszéltél a madarakhoz a Hatodik Északnyugati Csarnokban. Hallottalak.

Ezen még jobban elcsodálkozott.

• - És mit mondtam? - kérdezte.

• - Mondtad nekik, hogy takarodjanak. Épp egy üzenetet írtál nekem, ők meg állandóan útban voltak, az arcodnak repültek és átgyalogoltak az írásodon. Próbálták kitalálni, mire készülsz.

Egy pillanatra elgondolkodott.

• - Ez volt az az üzenet, amit letöröltél? - kérdezte.

• - Igen.

• - Miért csináltad?

• - Mert a Más. Mert dr. Ketterley azt mondta, hogy az ellenségem vagy, és ha elolvasom, amit leírtál, akkor meg fogok őrülni. Ezért letöröltem az üzenetet. De ugyanakkor el is akartam olvasni, úgyhogy nem töröltem le teljesen. Ez nem volt túl logikus a részemről.

• - Eléggé megnehezítette a dolgodat.

• - Igen. Azt hiszem, igen.

Csend támadt.

• - Mindketten bőrig áztunk és vacogunk - szólalt meg Raphael. - Talán mennünk kellene, nem?

• - Hova? - kérdeztem.

• - Haza - felelte. - Úgy értem, elmehetünk a házamba, hogy megszárítkozzunk, aztán hazavihetlek.

• - De hát én itthon vagyok - mondtam.

Raphael végignézett a Falakat borító és a Szobrokról csöpögő komor szürke Vízen. Nem szólt semmit.

• - Általában ennél sokkal szárazabb - szóltam sietve, mielőtt még azt gondolná, hogy az Otthonom barátságtalan és nyirkos.

De nem ez járt a fejében.

• - Valamit el kell mondanom. Nem tudom, emlékszel-e, de van egy édesanyád és egy édesapád. Meg két testvéred. És barátaid. - Áthatóan nézett rám. - Emlékszel rájuk?

Megráztam a fejem.

• - Régóta keresnek már - folytatta -, de nem tudták, hol lehetsz. Aggódtak érted. Ők nagyon... - Félrenézve kereste a szavakat. - Nagyon fájt nekik, hogy nem tudják, hol vagy -mondta végül.

Átgondoltam az elhangzottakat.

• - Sajnálom, hogy Matthew Rose Sorensen szülei, testvérei és barátai szenvednek - feleltem. - De nem igazán értem, nekem mi közöm van ehhez.

• - Nem gondolsz magadra Matthew Rose Sorensenként?

• - Nem.

• - De az ő arcát viseled - mondta.

• - Igen.

• - És az ő kezét.

• - Igen.

• - Meg a lábát és testét.

• - Ez mind igaz. De nem az enyém a tudata, és nincsenek meg az emlékei. Nem azt mondom, hogy nincs itt. Mert itt van. -Megérintettem a mellkasomat. - De azt hiszem, alszik. Jól van. Nem kell aggódnod érte.

Raphael bólintott. Nem volt kötekedő típus, mint a Másik; nem vitatkozott és nem akart megcáfolni mindent, amit mondtam. Ez tetszett benne.

• - Ki vagy te? - kérdezte. - Ha nem Matthew vagy.

• - Én a Ház Szeretett Gyermeke vagyok - mondtam.

• - A ház? Mi az a ház?

Milyen furcsa kérdés! Széttártam a karjaimat, az Első Előcsarnok, a Csarnokok, az Egész felé mutatva.

• - Ez a Ház. Nézd!

• - Ó, értem.

Egy pillanatig csendben maradtunk.

Majd Raphael így szólt:

• - Kérdeznem kell valamit. Hajlandó lennél eljönni velem Matthew Rose Sorensen családjához, hogy láthassák újra az arcát? Sokat segítene nekik, ha tudnák, hogy életben van. Még akkor is, ha újra el kell menned, mármint, akkor is segítene rajtuk, ha utána visszatérnél ide. Mit gondolsz?

• - Most nem tehetem - mondtam.

• - Rendben.

• -  Figyelembe kell vennem a Kekszdobozos Ember szükségleteit, meg az Összehajtott Gyermekét és az Alkóv Lakóiét. Egyedül én gondoskodom róluk. Ismeretlen környezetben vannak, ami lehet, hogy megzavarja őket. Vissza kell vinnem őket a kijelölt helyükre.

• - Mások is vannak itt? - kérdezte Raphael meglepetten.

• - Igen.

• - Hányan?

• - Tizenhármán. Akiket az előbb említettem és az Elrejtett Személy. De ő a Felső Csarnokok lakója, akit nem érintett az Áradás, ezért nem is kellett elköltöztetnem.

• - Tizenhárom ember! - Raphael sötét szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Uramisten! És jól vannak?

• - Persze - feleltem. - Minden rendben velük. Jól gondjukat viselem.

• - De kik ők? El tudnál vinni hozzájuk? Stanley Ovenden is itt van? És mi a helyzet Sylvia D'Agostinóval? Meg Maurizio Giussanival?

• - Ó, az nagyon valószínű, hogy az egyikük Stanley Ovenden. Legalábbis a Prófé... Legalábbis Laurence Arne-Sayles így gondolta. Egy másikuk talán Sylvia D'Agostino meg Maurizio Giussani. Sajnos nem tudom, melyikük melyik.

• - Hogy érted? Elfelejtették, hogy kik ők? Mit mondanak?

• - Ó, igazán nem sokat. Mindannyian halottak.

• - Halottak!

• - Igen.

• - Ó! - Raphaelnek kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a hallottakat. - Meghaltak már, mire megérkeztél?

• - Hát. - Elhallgattam. Ez érdekes kérdés volt, amire nem is gondoltam eddig. - Azt hiszem, igen. Szerintem már régóta halottak lehetnek, de mivel nem emlékszem az érkezésemre, nem lehetek ebben biztos. Az érkezésnél még Matthew Rose Sorensen volt jelen, nem én.

• - Igen, azt hiszem, igazad van. De hogy érted akkor, hogy gondjukat viseled?

• - Figyelek rá, hogy rendben legyenek. Annyira tökéletesen és tisztán, amennyire csak lehet. Étel- és italáldozatokat viszek nekik, meg vízililiomokat. És beszélek hozzájuk. Nektek nincsenek Halottjaitok a saját Csarnokaitokban?

• - De igen, vannak.

• - És nem visztek nekik felajánlásokat? Nem beszéltek hozzájuk?

Mielőtt Raphael válaszolhatott volna, hirtelen belém hasított egy gondolat.

• - Azt mondtam, Tizenhárom Halott van, de ez nem pontos. Most már dr. Ketterley is közéjük tartozik. Meg kell találnom a testét, és előkészítenem, hogy a többiek mellé kerülhessen. -Összecsaptam a tenyereimet. - Szóval, amint láthatod is, rengeteg dolgom van, és jelenleg szó sem lehet arról, hogy elhagyjam a Csarnokaimat.

Raphael lassan bólintott.

• - Rendben van, értem - mondta. - Bőven van időnk. -Kinyújtotta a karját, és elég ügyetlenül, de nagyon kedvesen a vállamra tette a kezét.

Azonnal sírva fakadtam, amitől rettentő zavarba jöttem.

Reszkető zokogás szakadt fel a mellkasomból, és patakzottak a könnyeim. Nem hiszem, hogy én sírtam; Matthew Rose Sorensen könnyezett rajtam keresztül. Hosszú ideig tartott, mire a bőgésem csukladozó sírássá szelídült.

Raphael továbbra is a vállamon tartotta a kezét. Tapintatosan félrefordult, amíg kézfejemmel megtöröltem az orromat és a szememet.

• - Visszajössz majd? - kérdeztem. - Akkor is, ha most nem megyek veled, akkor is visszajössz?

• - Holnap visszajövök - ígérte. - De csak elég későn este. Az úgy jó lesz? Hogyan fogjuk megtalálni egymást?

• - Itt várlak majd - mondtam. - Nem számít, milyen későn jössz. Addig várok, amíg meg nem érkezel.

• - És átgondolod, amiről beszéltünk? Azzal kapcsolatban, hogy meglátogasd a szüleid... Matthew Rose Sorensen szüleit és testvéreit?

• - Igen - feleltem. - Átgondolom.

Ezzel Raphael elment, eltűnt a Délkeleti Sarok két Minotaurusza közti Árnyékos Területen.

Az órám megállt, de úgy becsültem, hogy kora estére járhat az idő. Egyedül voltam, kimerülten, éhesen és vizesen. Átgázoltam a Vízen, vissza a Harmadik Északi Csarnokba. A Víz még mindig fél méter mély volt. Felmásztam és ellenőriztem a szárazalga-készletemet, amit tűzrakáshoz szoktam használni. Sajnos teljesen elázott a Nagy Hullámoktól. Nem tudtam tüzet rakni. Nem tudtam főzni sem.

Magamhoz vettem a hálózsákomat - ami szintén nyirkos volt -, és az Első Előcsarnokba vittem. Lefeküdtem a Magas Lépcsősor egyik Száraz Lépcsőfokára.

Mielőtt elaludtam, utoljára még ez járt a fejemben: Halott. Az egyetlen barátom. És az egyetlen ellenségem.