Nyomasztó élmény kedd reggel négykor egy halálra sebzett telefon sikolyaira ébredni, ráadásul egy olyan álomból, aminek a Kutyatöke Bár alagsori helyiségében elköltött, kancsónyi jégbe hűtött Margarita-koktél és némi tortilla chips volt az előzménye, desszert helyett egy tequilával megfejelve, bár lehet, hogy volt az három is. Miután magamhoz térek, és anyaszült meztelenül ülő helyzetbe tornászom magam a parkettán ‒ egyik kezemmel a telefonkagylót, a másikkal (hogy szét ne robbanjon) a fejemet szorongatva ‒, visszafogottan belehörgök a mikrofonba: – Ki vagy?
– Bob? Tolja ide a seggét, de azonnal! Ez a vonal nem biztonságos.
Felismerem a hangot, rendszeresen hallom lidérces álmaimban. Ugyanis a tulajdonosának dolgozom.
– Hé, főnök, épp aludtam volna! Nem várhat… ‒ csuklok egyet, és rápillantok a vekkerre ‒ …reggelig?
– Nem! Ezennel kék kódot rendelek el!
– Jesszus! ‒ A koponyámban tomboló démonbanda újrakezdi a dobszólót. ‒ Oké, főnök. Tíz perc múlva indulok. Benyújthatok taxiszámlát?
– Ez az ügy nem várhat. Inkább én küldök kocsit magáért.
Azzal megszakítja a vonalat, és ez az a pillanat, amikor kezdek megijedni, mivel Angleton, aki a Mosoda nevű intézmény Arkánum Analitikai Szekciójának egyik feneketlen bugyrában tanyázik, és a munkaköre jóval rémisztőbb, mint amit a szépítő elnevezés sugall… szóval, még ő is kétszer meggondolja, hogy hajnali akárhány órakor engedélyezze-e egy dolgozó befurikázását a munkahelyére.
Sikeresen megbirkózom a pulóverrel és a farmerrel, megkötöm a cipőfűzőmet, és egy pillanattal az előtt érek a földszintre, hogy a bejárati ajtó fölötti ablakban megjelennének a kék és piros villogó fények. Kifelé menet megragadom a szükségtatyóm fülét ‒ ez egy alapvető személyes holmikkal megpakolt, kisebb utazótáska, amit Andy javaslatára „minden eshetőségre” készenlétben tartok ‒, bezárom magam után az ajtót, és amint megfordulok, rögvest szembetalálkozom a rám váró rendőrrel.
– Ön Bob Howard?
– Én vagyok ‒ villantom fel a kártyámat.
– Ha volna szíves velem fáradni, uram.
* * *
Hogy én mekkora mázlista vagyok… Négy órával a munkaidőm kezdete előtt, úton a hivatalba egy megkülönböztető fényjelzését használó rendőrautó anyósülésén ébredezhetek, miközben a sofőr mindent elkövet, hogy a frászt hozza rám. De a város is szerencsésnek érezheti magát: ilyentájt gyakorlatilag üresek az utcák, úgyhogy akadálytalanul söpörhetünk el az összes megvadult taxis és álmos úttisztító mellett, ennek köszönhetően a rendesen másfélórás utat tizenöt perc alatt zavarjuk le. (A dolognak persze ára van. A belső elszámolás tekintetében a Könyvelés nálunk örök háborúban áll a közszolgálat fennmaradó részével, márpedig a Londoni Rendőr-főkapitányság taxiszolgálata olyan tarifával dolgozik, mintha limuzinokat bocsátana az utas rendelkezésre feltöltött bárszekrénnyel. De ha egyszer Angleton elrendelte a kék kódot…) A mellékutcában álló sivár raktárépület, amit egyik oldalról egy rég bezárt általános iskola határol, nem túl bíztató látvány, viszont mielőtt még kopogásra emelhetném a kezem, a bejárata magától kinyílik. A homályban feldereng a könyvelő Fred vicsorgó, sárgás ábrázata, amitől egy pillanatra ugyan hátrahőkölök, de aztán már le is esik a tantusz, hogy ez így van rendjén: a fickó több mint egy éve halott, pont ezért van tartósan az éjszakai műszakba beosztva. Ezúttal nem hagyom, hogy panaszos hanghordozással ismét könyörögni kezdjen, pofozzam helyre a táblázatkezelőjét.
– Angletonnal van találkozóm ‒ közlöm kerek perec, majd elsuttogok egy különleges jelszót, amivel megakadályozom, hogy leharapja a fejem.
Fred engedelmesen vissza is vonul az őrszolgálati kamrácskájába vagy koporsójába, nevezd, ahogy akarod, én pedig átléphetem a Mosoda küszöbét. Az energiatakarékosság jegyében tök sötét van ‒ ott egye meg a fene a foglalkozás-egészségügyi és munkavédelmi előírásokat! ‒, viszont egy málladozó kartondobozban valami jótét lélek zseblámpákat hagyott a portáspulton. Behúzom magam után az ajtót, és zseblámpával a kézben Angleton irodájába indulok.
A lépcső tetejére érve észreveszem, hogy a mosodai berkekben csak „Mahagóni sétány” névre hallgató folyosón végig égnek a lámpák. Ha a főnök válságstábot hívott össze, nyilván ott fogom megtalálni. Ezért szokásos útvonalamról letérve, a felső vezetés felségterülete felé veszem az irányt. Az egyik ajtó fölött ég a piros lámpa, a kilincsén pedig üzenőcédula: BOB HOWARDNAK BELÉPÉS ENGEDÉLYEZVE. Élek az engedéllyel, és minden további nélkül besétálok a helyiségbe.
Az ajtónyitásra Angleton felnéz a tanácsterem asztalán szétterített térképből. A levegőben állott kávé, olcsó cigaretta és félelem bűze terjeng.
– Elkésett ‒ szól rám élesen.
– Elkéstem volna? ‒ visszhangzom, miközben a tűzoltó készülék alá, a padlóra pottyantom a szükségtatyómat, és nekidőlök az ajtónak. ‒ Andy, Borisz, ‘szasztok! Tudja, főnök, nem volt olyan érzésem, hogy az a zsaru késlekedett volna. Sőt, ha még ennél is gyorsabban hajt, ön most fizethetné az autókárpit tisztíttatásának költségeit, mert belőlem csak egy barna folt marad volna az ülésen. ‒ Ásítok egyet. ‒ Mi az ábra?
– Milton Keynes ‒ feleli Andy.
– Odaküldünk nyomozni ‒ toldja meg Borisz.
– Viharos gyorsasággal ‒ viszi be a végső ütést Angleton.
– Milton Keynesbe???
Lehet valami az arckifejezésemben, mert Andy sietve tölt nekem egy csésze mosodai kávét, Borisz pedig úgy tesz, mint akinek köze nincs a dologhoz. Angleton szimplán olyan képet vág, mintha valami undorítóba harapott volna, ami az adott szituációban tökéletesen helyénvaló.
– Van egy kis problémánk ‒ szolgál magyarázattal végül, és odamutat a térképre. ‒ A betontehenek többen vannak a kelleténél.
– A betontehenek. ‒ Leroskadok egy székre, és megdörzsölöm a szemem. ‒ Biztos még álmodom. Nem? A francba.
Borisz fenyegetően néz rám.
– Ez nem tréfadolog! ‒ A tekintete továbbgördül Angletonra. ‒ Ugye, főnök?
– Tréfáról szó sincs, Bob.
Angleton beesett ábrázata a szokásosnál is nyúzottabb, a szeme alatt karikák sötétlenek. Tisztára úgy fest, mint aki az egész éjszakát ébren töltötte. A pillantása Andyét keresi: – Hogy áll a fiú a fegyverhasználattal? Nincs lemaradásban?
– Hetente háromszor járok lőgyakorlatra ‒ szólok közbe, mielőtt Andy a személyi aktám összes intim részletét kifecseghetné. ‒ Miért?
– Haladéktalanul levonul Andyvel a fegyverraktárba! Megkérem, Andy, utaljon ki neki egy komplett önvédelmi felszerelést! Maga meg, Bob, könyörgöm, ne lőjön, csak ha élet-halál kérdése! ‒ Az asztalon keresztül kazalra való papírt meg egy tollat lök elém. ‒ A legfelsőt szignálja, utána adja vissza nekem! Mostantól felhatalmazása van betekinteni az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER aktába, amit ott talál alatta, amellett köteles folyamatosan magánál tartani, míg vissza nem tér ide. Akkor majd Morag hivatalán keresztül leadhatja. Ha netán elveszíti, vagy trehány módon hagyja, hogy lemásolják, a Számvizsgáló Bizottság előtt felel érte, világos?
‒ He?
Nyilván lerí rólam a zavarodottság, mert Angleton előveszi legrémisztőbb arckifejezését, ami nála a mosolyt helyettesíti, és hozzáteszi: – Csukja be a száját, fiam, a végén még összenyálazza a gallérját itt nekem! Most menjen szépen Andyvel a raktárba fegyvert vételezni, aztán hagyja, hogy útnak indítsa magát egy szecskavágóval, útközben pedig olvassa át a papírokat! Ha Milton Keynesbe ér, tegye, amit az adott szituációban helyesnek ítél. Ha semmi érdekesbe nem sikerül belebotlania, akkor jöjjön vissza ide, és mondja el nekem! Onnan majd mi átvesszük az ügyet.
– De hát mit keressek? ‒ Egy kortyra nyelem le a kávé felét, aminek az íze hamura, áporodott cigarettacsikkre és a második világháború idejéből megmaradt konzervre emlékeztet. ‒ A fenébe is, miféle eredményre számít??
– Nem számítok semmire ‒ feleli főnököm. ‒ Most menjen!
– Gyere szépen ‒ tárja ki Andy az ajtót. ‒ A papírok egyelőre maradhatnak.
Követem a folyosóra, onnan a sötét lépcsőházhoz, majd a négy lépcsősoron le egészen az alagsorig.
– Mégis mi a franc ez?? ‒ követelek választ Andytől, miközben ő előhúz egy kulcsot, és kinyitja vele a védett folyosót eltorlaszoló, acélrudakkal megerősített kaput.
– Hát az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER, kölyök ‒ veti oda a válla fölött.
Belépek a biztonsági zónába; a kapu csörömpölve csapódik be mögöttem. Újabb kulcs egy újabb acélajtóhoz, ami ezúttal a fegyverraktár előterébe vezet.
– Figyelj csak! Ne légy igazságtalan Angletonnal. Tudja, mit csinál. Ha úgy állsz neki a dolognak, hogy előre kialakult véleményed van a kutatás várható eredményéről, aztán kiderül, hogy az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER áll az események mögött, akkor előreláthatólag kinyíratod magad. De számításaim szerint legfeljebb tíz százalék az esélye, hogy közük van hozzá. Sokkal valószínűbb, hogy csak egy szimpla diákcsíny.
A belső ajtót harmadik kulccsal nyitja ki, meg egy varázsigével, amit a fülem nem akar meghallani. Andy nyomában belépek az arzenálba. Az egyik falat fegyverállványok foglalják el, egy másikat zárt lőszeres szekrények. Szemben már ezoterikusabb holmikat látni; Andy azokat veszi szemügyre.
– Diákcsíny ‒ ismétlem, és legjobb meggyőződésem ellenére ásítok egyet. ‒ Jézusom! Hajnali fél öt, és ti egy diákcsíny miatt ráncigáltatok ki az ágyamból?!
– No, idehallgass! ‒ förmed rám ingerülten. ‒ Emlékszel még, hogyan kerültél a fedélzetre? Amikor nekem kellett hajnali négykor kiugrani az ágyamból egy diákcsíny miatt??
– Ööö. ‒ Ennyire futja tőlem válasz gyanánt; a „bocsi” most nem lenne ideillő. Mint később jól az eszembe vésték, az alkalmazott számítógépes demonológia sehogyan sem fér össze a lakott területekkel. Míg én abban a hitben éltem, hogy pusztán különlegesen újszerű fraktálokat eszkábálok össze, őszerintük veszélyesen közel jártam ahhoz, hogy idegen lények lidércnyomásos álmai szerint rendezzem át Wolverhampton látképét.
– És miket tanulnak ezek a diákok? ‒ kérdem.
– Építészetet vagy alkímiát. Esetleg atomfizikát.
Néhány hátborzongató relikviával átellenben (szemlátomást csak úgy lüktetnek a belső energiáktól) Andy újabb parancsszavára nyithatóvá válik a tolóajtós vitrin.
– Gyere csak ide! Melyiket szeretnéd ezek közül?
– Asszem, ezt, kösz. ‒ Óvatosan felemelek egy láncon lógó ezüst medaliont, amin címke fityeg a thaumaturgiai veszélyre figyelmeztető, sárga-fekete lóhereszimbólummal. A kapcsához MEGHÚZNI TILOS feliratú szalagok vannak odaerősítve.
– Remek választás.
Andy némán méreget, miközben egy Dicsőség Kezével, majd egy második, oltalmazó talizmánnal egészítem ki a gyűjteményemet.
– Ez minden?
– Elég lesz ‒ mondom, mire biccent, bezárja a szekrényt, és helyreállítja rajta a plombát.
– Biztos? ‒ kérdezi.
Ránézek. Andy negyvenvalahány éves, cingár kis fickó, vékonyszálú, pihés hajjal. Állandó tartozéka a tweed sportzakó a könyökrészre varrt bőrfolttal, valamint a zaklatott arckifejezés. A külseje alapján inkább szabadegyetemi előadónak nézné az ember, de semmi esetre sem vezető állású titkosügynöknek a Mosoda aktív szolgálati részlegénél. Mondjuk, ez mindegyikükre igaz. Angleton, például, miközben egy texasi olajvállalat tébécés ügyvezetőjének adja ki magát, valójában a Démonelhárítási Ügyosztály legendás és rettegett nagyfőnöke. Vagy nézzenek csak rám.
Hát nem pont úgy festek, mint valami menekült a CodeConról vagy egy kezdő „pont-com” vállalkozás műszaki osztályáról? Ebből is látszik, hogy az emberek mennyire a külsőségek és a zsebedben csörgő eurók száma alapján ítélnek meg.
– Te mit gondolsz erről a kék kódról? ‒ faggatom.
Fáradtan sóhajt, majd ásít egyet.
– A fenébe! Úgy látszik, ragadós ‒ mormogja. ‒ No, idehallgass! Ha én most elárulnám neked a sejtéseimet, akkor Angleton holnaptól a fejemet használná ajtógombnak. Maradjunk annyiban, hogy útközben elolvasod azokat a papírokat, oké? Tartsd nyitva a szemed, számold meg a betonteheneket, aztán gyere haza épségben!
– Betonteheneket megszámolni. Épségben hazajönni. Tételeket kipipálni. ‒ Szignálom az ívet, és a fegyvereket magamhoz ragadva, Andy nyomában az ajtóhoz lépek. ‒ De hogy jutok oda?
Megereszt egy féloldalas vigyort.
– Hát rendőrségi helikopterrel! Kék kód van érvényben, hékás, vagy már elfelejtetted?
* * *
Felsietek a tárgyalóterembe az aktát begyűjteni, majd vissza a bejárati ajtóhoz, ahol a már ismert rendőrségi járőrautó vár. Újabb nadrágba csinálós autókázás következik ‒ most, hogy mindössze másfél óra lehet hajnalig, a forgalom kicsivel sűrűbb ‒, hogy azután London északkeleti elővárosában, a Lippits Hillen érjen véget, ahol a rendőrség légi támogató egysége állomásoztatja a szecskavágóit. Semmi becsekkolás meg vacakolás holmi indulási csarnokokban: az épületkomplexum egyik oldalkapujánál csak felmutatjuk az igazolványunkat, majd a sofőr egyenesen a helikopter-leszállóhelyre hajt velem, az eligazító helyiség szomszédságában leparkolja az autót, és mielőtt felocsúdhatnék, tálcán nyújt át a fedélzeti személyzetnek.
– Maga Bob Howard? ‒ fordul hozzám a másodpilóta. ‒ Akkor ugorjon fel ide! ‒ Besegít a Twin Squirrel hátsó ülésébe, majd miután eligazított a biztonsági öv használatáról, a kezembe nyomja a súlyos fejhallgatót, és bedugaszolja. ‒ Félórán belül ott leszünk. Maga csak nyugodtan dőljön hátra, és próbáljon szunyálni. ‒ Kajánul elvigyorodik, aztán rám csapja az ajtót, és bemászik a pilótafülkébe.
Vicces egy helyzet. Ez lesz az első repülésem helikopterrel. Kevésbé zajos, mint vártam, főleg fejhallgatóval a fejemen, ám mivel olyasfajta élményre számítottam, mint amikor pár dühöngő őrült olajoshordóban gurítja le az embert egy domboldalon, miközben baseballütőkkel veri az oldalát, ezzel még nem mondtam sokat. Szunyáljak, na persze… Ehelyett az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER ügyiratban található hű, de titkos jelentésekbe temetkezem, és miközben a hatalmas szélvédőüvegen túl előbb spirálban csavarodik egyet, majd szépen kigöngyölődik alattunk a kora hajnali London látképe, igyekszem tartózkodni a rókázástól.
1. SZ. JELENTÉS ‒ 1892. szeptember 4., vasárnap
SZIGORÚAN BIZALMAS.
Birodalmi Hadügyminisztérium, 1914. szeptember 11.
ÁTMINŐSÍTVE ‒ SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: ANDOK JÁTSZMA.
Hadügyminisztérium, 1940. július 2.
ÁTMINŐSÍTVE ‒ SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: DOPPLER.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 1988. augusztus 13.
Imádott Nellie-m!
Az utolsó levelem óta eltelt egy hét alatt, megvallom, más ember lettem. A velem történtekhez hasonló megpróbáltatásban bizonyosan legföljebb, ha egyszer lehet része bárki emberfiának, máskülönben hogy’ maradna esélye a továbbélésre? Bár szememet a Gorgóra emeltem, a sors megkímélt, hogy beszámolhassak erről. Lelkemben mélységes hálát érzek ezért (iparkodom is mihamarabb magyarázattal szolgálni, nehogy egy pillanatig is emészd magad biztonságomért), jóllehet csupán valami könyörületes angyal segítő kezének köszönhető, hogy módomban áll e sorokat papírra vetni.
A múlt hét keddjének estéjén ‒ Mr. Robertson ágyhoz kötött beteg volt, Bruce főhadnagy pedig épp úton Gilgitbe, hogy titkos lhászai expedíciójához ellátmányt vételezzen ‒ egyedüli vendég voltam a mehtár vacsoráján, midőn lakománkat durván félbeszakították.
„Szentséges uram!” A hírnök a rettegéstől elcsukló lélegzettel vetette térdre magát az uralkodó előtt. „A fivéred!… Esdekelve kérlek, ne késlekedj!”
Őkegyelmessége, Nizam ul-Mulk a szokásos zord arckifejezéssel nézett rám. Nem túl sok gyengéd érzelemmel viseltetett drabális, kegyetlen fivére iránt, és jó okkal, mert míg ő a kifinomult, jóllehet kétes színezetű érzékenység embere, amaz csupán egy civilizálatlan, otromba hegylakó, akit egyetlen lépés választ el a banditizmustól. A csitráli fejedelemség remekül ellenne a hozzá hasonlók nélkül.
– Ki vele, mi történt hőn szeretett fivéremmel? ‒ követelt választ ul-Mulk.
A hírhozó beszéde innentől szapora hadarásba fulladt, amiből egy árva szót sem tudtam kihámozni. A mehtár végtelen türelemmel faggatta, majd elkomorulva hozzám fordult: – Él nálunk egy… Nem ismerek rá szót az önök nyelvén, nézze el nekem. Afféle barlangi szörny, mi csak úgy emlegetjük: „emberen élősködő bestia”. A küldönc elmondása szerint fivérem útnak eredt, hogy levadássza, ám a bestiának félő, sikerült fölébe kerekednie.
– Hegyi oroszlán lehetett ‒ vélekedtem, félremagyarázván a szavait.
– Nem igazán ‒ mondott ellent kifürkészhetetlen tekintettel. ‒ Ha nem tartja tolakodónak érdeklődésemet, kapitány, Őfelsége kormánya vajon megtűri a szörnyeket a birodalom határain belül?
– Semmi szín alatt, ez magától értetődik!
– Úgy hát önnek bizonyára nem lesz ellenére, hogy velem tartson a vadászatra. Szinte kézzelfoghatóan éreztem a körém záruló kelepcét, de ha agyonütnek, se tudtam volna megmondani, miféle kelepce az.
– Természetesen nem! ‒ vágtam rá. ‒ Istók uccse, drága barátom, mielőtt e hét utolsó napja kitelnék, a szörny feje az ön
trófeagyűjteményét fogja gazdagítani!
– Azt ugyan nem ‒ felelte Nizam hűvösen. ‒ Mifelénk tűzre vetik az efféléket, csak ekképp űzhető ki testéből a gonosz lélek, ami hajdan életre keltette. Ha kérhetem, holnap a tükrét is hozza magával.
‒ A tük?…
Ebben a minutában fogtam csak föl, mire is céloz ‒ igen, egy Medúzára! ‒, s hogy Őfelsége csitráli kormányzatának becsületét megvédendő, életemet minő halálos veszedelemnek teszem ki vállalásommal. Nehezemre esik bevallani, de bizony elfogott a rémület.
Szűk, ablaktalan kunyhómban másnap együtt keltem a pirkadattal.
Tüstént belefogtam az öltözködésbe, s már felfegyverkezve utasítottam Singh őrmestert, hogy a vadászathoz állítson össze egy lovas szakaszt.
– Aztán miféle zsákmányra megyünk, szahib?
– Oly fenevadra, aminőre ember nem vetheti pillantását ‒ hangzott feleletem, mire a rendesen kötélidegzetű katonának megrándult az arca.
– Az embereknek nemigen fog tetszeni, uram.
– S nekem még kevésbé, ha csak egy mukkanást is hallok akármelyiktől! ‒ ripakodtam rá, mert az ember mutasson kellő erélyt a gyarmati haderők tagjai előtt. Tudod, az ilyenektől szakasztott annyi jellemszilárdság várható el, amennyi a vezénylő tisztjükbe szorult.
– A tudtukra adom, szahib ‒ mondta az őrmester tisztelegve, azzal indult a szakaszt menetkész állapotba hozni.
A mehtár saját emberei ‒ maroknyi zabolátlan hegyvidéki bennszülött, várakozásaimnak megfelelően kovás puskákkal, íjakkal fölfegyverkezve ‒ odakint gyülekeztek. Lelkesek voltak, akár a gyermekek, amellett lobbanékony, kötekedő mindahány, rend s fegyelem dolgában tehát aligha méltó párja tulajdon katonáimnak s magamnak. No, mi aztán megmutattuk nekik! A ragyogó, hideg pirkadatban, a mehtárral az élen, akinek csuklójába egy vörös vércse kapaszkodott, vágtában lovagoltunk ki a meredek falú völgybe.
Álló délelőtt s a délután java részében nyargaltunk szakadatlan, egy nyaktörő hágó tetejére föl, majd tovább a szikrázó hólepelbe burkolt, égbenyúló hegycsúcsok között. Feltűnően szótlan volt a társaság; a többnyire fölajzott csitráli harcosok lelkén nyugtalansággal terhes eltökéltség uralkodott el. Végül beügettünk a rozoga putrikból álló, szegényes falucskába, ahol maroknyi vézna kecske rágcsálta a csenevész bozótot. A település elöljárója, aki üdvözlésünkre odaérkezett, reszkető hangon igazította útba csapatunkat a cél felé.
– Hetet-havat összehord ‒ jegyezte meg tolmácsom. ‒ A vén bolond… Azt állítja, kísértet járta hely, az ég szerelmére! A fia két-három nappal korábban kelt útra, de nem tért vissza onnét. Az ő keresésére indult, áldassék a neve!, mehtárunk fivére az embereivel, de már annak is két napja.
– Hah! Nos, akkor mondjad ezt neki; Engem a hatalmas, fehér császárnő küldött ide, vitézeim élén. Lám, maga a mehtár is elkísért minket derék jó embereivel, s nem ám azért, hogy holmi szörnyet etessünk!
A tolmács karattyolt valamit az elöljáró fülébe, akit szemlátomást lesújtott a közlés. Azután Nizam félrehívott.
– Csak ne oly hevesen, barátom!
– Ahogy óhajtja, kegyelmességed.
Előrelovagolván, a mehtár maga mellé invitált. Úgy éreztem, további magyarázattal tartozom neki.
– Kötve hiszem, hogy akármilyen Gorgó ártalmunkra lehet. Épp ellenkezőleg, mi fogunk leszámolni ővele!
– Nem ez a gondom ‒ mondta erre a kicsiny, hegyvidéki fejedelemség uralkodója. ‒ Az ön helyében azonban megértőbb volnék az elöljáróval. Azelőtt az ő asszonya volt a szörny.
Egészen a völgyig, ahol tanyáját a bestia felütötte, magunkba mélyedve lovagoltunk, útközben csupán a szél sóhajai, meg a patadobogás, fegyvercsörgés zaja háborgatott.
– Félúton fölfelé egy barlangot rejt a szurdok fala ‒ magyarázta a férfi, akinek hívó szavára odaérkeztünk. ‒ Abban lakozik a fenevad, csak inni jár ki olykor, vagy hogy eleséget kerítsen magának. A falubéliek kezdetben étkeket hordtak neki a barlang elé, de miután tébolyult dühében legyilkolta egyiküket, inkább fölhagytak vele.
Angliánkban ismeretlen a törődés hiányának ily tragikus gyakorlata. Nálunk a kórisme birtokában tébolydába csukják a förtelmes nyavalya nyomorult áldozatait, méghozzá bekötött szemmel, másként azok még kárt tennének tulajdon gondozóikban.
De emitt, a világ tetején ugyan mi egyebet várhat az ember a völgybéli királyságok félvad gyermekeitől?
Küldetésünk ‒ jobb szó híján ítélet-végrehajtásnak nevezhetném ‒ nagyjából rendben haladt a maga útján, ami annyit jelent, hogy szívfacsaró mivoltában korántsem szerezhetett kompániánknak oly örömteli élvezetet, mint a vad űzése egyébiránt szokott. A bestia búvóhelyéül szolgáló, keskeny szurdok bejáratánál megálltunk, s utasításomra Singh őrmester összeállított egy rajt puskásokból, akik töltött fegyverrel őrhelyeket kerestek a sziklák fedezékében, készen arra, hogy a szörny támadásait alkalmasint visszaverjék.
A leshelyet ekképp előkészítve, leszálltam lovamról, s a mehtár társaságában, megacélozott lélekkel hatoltam be a halál völgyébe.
Bizonyosan került már kezedbe baljóslatú elbeszélés egy-egy Gorgó fölfedezését övező, elborzasztó jelenetekről. Díszletként rendszerint holmi csontkamra szolgál, ahol a padló megpörkölődött holttestekkel van telehintve, a falakból pedig a haláltusa pózaiba merevedett csontok nyúlnak ki, miközben a tébolyult gyilkosok makogva, üvöltve bolyonganak áldozataik között. Minden efféle mese, hála az égnek, mindenestül a ponyvaregényekből élő, elkorcsosult elméjű tollforgatók lázas képzeletének szüleménye.
Amire mi leltünk, kisszerűbb, ugyanakkor százszorta szörnyűbb volt ennél.
A kőzettörmelékkel borított völgy egyik sziklahomlokú oldalában hasadéknál alig szélesebb barlang nyílott, amelynek bejárata fölé ütött-kopott ponyva volt kifeszítve. Különös hangon gajdolva magában, egy öregasszony üldögélt alatta lehunyt szemmel, a lábánál opálosan összeégett hasábok ‒ egy tűzrakás maradványai.
Szemlátomást sírt, minthogy lesoványodott, csupa redő arcán könnypatakok csorogtak lefelé.
A mehtár intett, hogy maradjak csöndben, míg ő maga ‒ mint később megértettem, páratlan merészségről téve tanúbizonyságot ‒ a tűzrakáshoz masírozott.
– Adjon az ég jó estét, néném! Örömömre szolgálna, ha csukva
tartanád a szemed, máskülönben őreim kénytelenek lesznek haladéktalanul fölkoncolni!
Az öregasszony nem hagyott fel a szívbemarkoló, halk dúdolással, olyasfajta benyomást keltett e gyászénekkel, mintha a temérdek sírástól kisebesedett volna a torka, s többé nem volna képes más hangot kiadni. A szeme azonban szófogadóan csukva maradt. A mehtár lekuporodott elé.
– Tudod-e, ki vagyok én? ‒ kérdezte szelíden.
Abbamaradt a dúdolás.
– A királyi sarj ‒ suttogta az asszony rekedten. ‒ Tudatták velem érkezésedet.
– S lám, itt volnék ‒ mondta a mehtár részvétteljesen, majd hátraintett, hogy húzódjak közelebb. ‒ Elszomorít a látvány, hogy ez lett belőled.
– Ha tudnád, micsoda kínszenvedés! ‒ nyöszörögte az, jajszavával úgy megriasztván a katonákat, hogy az egyiket, aki már félig fölemelkedett rejtekhelyéről, egy karmozdulattal kénytelen voltam visszaparancsolni a földre, miközben magam óvatosan az asszonyság háta mögé kerültem. ‒ Csak még egyszer utoljára láthatnám a fiam…
– Jól van, néném ‒ mondta a mehtár. ‒ Hamarosan láthatod őt. ‒ Kinyújtotta felém az egyik kezét, én pedig alája toltam bőrzsákomat, hogy a tükröt kivehesse belőle. ‒ Most maradj veszteg! Gyötrelmedre a gyógyír már közel. ‒ Azzal kinyújtott karral, fejmagasságban az öregasszony elé tartotta a tükröt. ‒ Ha készen állsz rá, nyisd ki a szemed!
Az felzokogott, s tette, ahogy mondták.
Nem tudtam, mire számítsak, édes Nellie-m, de bizonyosan nem voltam felkészülve egy korosodó anya látványára, aki a koponyáját belülről szaggató fájdalom hatására vonszolta magát el otthonából, hogy végül nyomorúságban, magányosan lehelje ki a lelkét. Nos, uralkodójának jóvoltából legalább megmenekült a végső fájdalomtól, merthogy amint a tükörbe nézett, kezdett elváltozni. Valótlan az állítás, miszerint a Gorgó tulajdon rútságával ölné meg azt, aki ránéz.
A mi Gorgónk nem volt más, mint egyszerű öregasszony, csupán a nézésébe költözött holmi gonosz erő, aminek az észleléshez lehet köze.
Egy pillanatra látni véltem szemének ragyogó kékjét, de már be is indult a változás: bőre felpüffedt, a hajszálai, akár valaminő iszonyú hőhatástól, porrá hulltak szét. Szurkáló, bizsergő érzés támadt az arcomon, mintha egy kályha nyitott ajtajában álltam volna. El tudod-e képzelni, mi játszódik le a testben, amelyik egy szempillantás alatt egy olvasztókemence hőfokára hevül? Mert az elénk táruló látvány ilyesmit sejtetett. Megkíméllek e borzalom leírásától ‒ a tárgy nem alkalmas részletekbe menő fejtegetésre. A hőhullám eloszlása után, az öregasszony teste a tűzrakásra roskadt, s szanaszét gurult, újabb megpörkölt rönkökkel gyarapítva a zsarátnokot.
A mehtár fölkelt, megtörölte a homlokát.
– Szólítsa ide az embereit, Francis, emeltessen kőhalmot fölé!
– Kőhalmot? ‒ ismételtem értetlenül.
– Fivérem emlékére ‒ mutatott türelmetlen mozdulattal a tűzrakásra, amin az imént összerogyott a szerencsétlen asszony. ‒ Ön szerint mégis kinek a maradványai voltak amazok?
Kőhalom emeltetett hát, éjszakára pedig tábort vertünk a faluban.
Be kell valljam, a mehtár ral egyetemben azóta rettentően érzem magam, az incidenst követően különös gyorsasággal valami kórság tört ki mindkettőnkön. Az embereim szállítottak haza, ahol e pillanatban is az ágyat nyomom, fektemben vetettem papírra e beszámolót az egyik leghajmeresztőbb epizódról, amelynek a határvidéken valaha tanúja voltam.
Maradok alázatos szolgád s szerető férjurad: Francis Younghusband, kap.
* * *
Éppen végzek Younghusband kapitány beszámolójával, amikor a fejhallgatómban undok búgás, kattogás támad.
– Perceken belül Milton Keynes fölé érünk. Van valami konkrét elképzelése, Mr. Howard, hogy hol tegyük ki? Mert ha nincs, akkor a landoláshoz időrést kell kérnem a rendőrségi leszállóhelyre.
Konkrét elképzelésem… Az ismeretlen okból szupertitkos papírokat a táskába gyömöszölöm, helyettük előkotrom a fegyvertárból szervált bigyók egyikét.
– A betonteheneknél ‒ válaszolom. ‒ Minél előbb látnom kell őket. A térkép szerint valahol a Bancroft Parkban találhatók, közvetlenül a Monk’s Way-nél. Kövesse az A422-es vonalát, amíg a városközpontnál bele nem torkollik a H3-asba! Esetleg nem repülhetnénk el fölöttük?
– Várjon egy percet!
Nyugtalanító szögben bedönti a gépet, amitől megbillen a táj. Sötétlő vidék fölött száguldunk, fák, meg takaros, rendezett mezők suhannak el alattunk a kertvárosi éden házaival váltakozva. Aztán a helikopter ismét megdől, s egy kétsávos autópálya fölé kanyarodik, amely szinte üres a korai órán, s a nagyjából ezerlábnyi repülési magasságból egy részletekben hihetetlenül gazdag játékasztal képét mutatja, egészen a rajta araszoló, kisujj nagyságú kamionokig.
– Itt is vagyunk ‒ hallom a másodpilóta hangját. ‒ Van még valami kívánsága?
– Lenne egy. Jól tudom, hogy fel vannak szerelve infrakamerával? Egy fölös tehenet keresek, ami forró. Úgy értem, nem egyszerűen magas a testhőmérséklete, hanem mintha belefőzték volna a levesbe.
– Vágom, magának egy nyársra húzott tehén kell. ‒ Oldalra fordul, és babrálni kezd egy videojáték kinézetű monitor kezelőszerveivel. ‒ Tessék.
Használt már ilyet?
– Mi ez? FLIR?
– Az is van neki. A joystickkel tud pásztázni, ez a forgatógomb, itt a zoom, azzal meg az erősítésen állíthat, stabilizált platformon működik az egész. Visítson, ha lát valamit. Értett mindent?
– Asszem.
A joystick az ígéret szerint szuperál, a zoommal pedig sikeresen ráközelítek egy forró pontokból álló, kísérteties nyomvonalra, aminek a végén úgy izzik fel egy hajnali kocogó fényfoltja, akár a villanykörte, mert a pontok az ő halványuló lábnyomai a hideg talajon.
– Ez az!
Tolvajként lopakodva az éjszakában, kábé negyven mérföld per óra sebességgel repülünk a főúttal párhuzamosan. Hátrafelé zoomolok, mert kétoldalt is minél többet szeretnék behozni a látványból. Nagyjából egy perc telik el, amikor egy körforgalmi csomópont mellett feltűnik a park.
– Figyelem, előttünk! Tudna kicsit lebegni a körforgalom fölött?
– Naná! Egy pillanat!
A motor hangnemet vált, ezzel egyidejűleg meglódul a gyomrom, de a felfüggesztett tokból a FLIR nem veszi le a szemét a célpontról. Már látni a csordányi jószágot ‒ 1978-ban készítette őket betonból egy idelátogató szobrászművész ‒, szürke alakjuk jól kirajzolódik a hideg talaj előterében.
A parkhoz tartozó réten összesen nyolc életnagyságú holstein-fríznek kéne békésen legelésznie. De valami nem stimmel, ami majd kiböki az ember szemét.
– Marhapecsenye hat óránál ‒ jelenti a másodpilóta. ‒ Letegyük a gépet, hogy hozhasson nekünk egy kis kóstolót, vagy mi legyen?
– Egyelőre maradjunk idefenn ‒ felelem idegesen, és pásztázni kezdek a hőkamerával. ‒ Tudni akarom, biztonságos-e…
2. SZ. JELENTÉS ‒ 1914. március 4., szerda
SZIGORÚAN BIZALMAS.
Birodalmi Hadügyminisztérium, 1914. szeptember 11.
ÁTMINŐSÍTVE ‒ SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: ANDOK JÁTSZMA.
Hadügyminisztérium, 1940. július 2.
ÁTMINŐSÍTVE ‒ SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: DOPPLER.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 1988. augusztus 13.
Kedves Albert!
Ma elvégeztük Young kétrés-kísérletét a „C” alanyon (vagyis a mi Medúzánkon), és kijelenthetem, hogy az eredmények egyértelműek: a Medúza-effektus részecske-és hullámtermészetű. Ha de Broglie-nak igaza van…
De túlságosan előreszaladtam.
Új-zélandi kollégánk, Ernest a rá jellemző rámenősséggel és elánnal sürgeti az eredményeket. Mathiessont, az analitikai kémikusunkat legalábbis az őrületbe kergeti a kérdéseivel, tetejében kis híján ölre ment dr. Jamiesonnal, aki erősködik, hogy ha a pácienséről van szó (csak így emlegeti a „C” alanyt), annak jóléte sokkal előbbre való, mint akármilyen igyekezet, hogy e dühítő és meghökkentő anomália mélyére hatoljunk.
A „C” alany középtermetű, barna hajú, kék szemű nő, egyébiránt 27 éves, hajadon. Négy hónappal ezelőttig kitűnő egészségnek örvendett, és cselédként állt alkalmazásban egy tekintélyes királyi tanácsosnál, akinek a neve bizonyára előtted sem lenne ismeretlen.
Az említett időponttól kezdődően azonban sorozatban törtek rá a görcsrohamok. Munkaadóinak jóindulatából ekkor a szegénykórházba került, ahol is mintegy tizennyolc hónapra visszamenőleg igen erős, ismétlődő fejfájásokról számolt be. Az új keletű Röntgen-gépek egyikével végzett vizsgálatot követően dr. Willard arra a megállapításra jutott, hogy páciense tünetei minden kétséget kizáróan az agydaganat ismérveit mutatják. Mivel a szörnyszülött-felügyeleti törvény (1864) értelmében ilyenformán a kötelező bejelentés hatálya alá esik, a londoni St. Bartholomew kórház elkülönítő osztályára szállították át, ahol három héttel, továbbá hat migrénes és két görcsrohammal később élete első „nagyhalál”-rohamát élte át. Miután megerősítést nyert a nő akut gorgonizmusa, dr. Rutherford felszólított, hogy cselekedjem korábbi megállapodásunk szerint. Intézkedtem hát, hogy a dékánon keresztül felvegyük a kapcsolatot a Belügyminisztériummal.
Mr. McKenna, jóllehet első hallásra igencsak kedvét szegte a kilátás, hogy Manchester utcáin egy Gorgó kódoroghasson szabadon, a megnyugtatására felhozott érvek hatására végül elrendelte, hogy a „C” alanynak ‒ saját beleegyezésével ‒ a mi felügyeletünk alá kerüljön. A nő a teljes reményvesztettség állapotában érkezett ide, ami tökéletesen érthető, ám amint ismertettük előtte a helyzetet, cserébe az életjáradékért, amelynek kedvezményezettje a legközelebbi hozzátartozója lesz, belement, hogy maradéktalanul együtt működjön velünk. Fiatal és egészséges lévén, jelen állapotában még hónapokig, akár egy egész évig húzhatja, ami a tudományos kutatások terén számunkra páratlan lehetőséget kínál. A valamikori leprakórház épületében helyeztük el, amelynek ablakait befalaztattuk. A kertfal magasságának mintegy ötlábnyi megemelése révén, biztonsági célból egy labirintus is épült, ahol a páciens a járókelők veszélyeztetése nélkül levegőzhet, azonkívül kidolgoztunk egy jelrendszert, miáltal látogatók érkezése előtt módja nyílik felvenni az okklúziós szemellenzőt. Az akut gorgonizmusban szenvedő betegekkel való kísérletezés mindig magában rejt némi veszélyt, mindazonáltal jelen esetben, amíg végérvényesen rosszabbra nem fordul az állapota, hitünk szerint elegendőek lesznek a megtett óvintézkedések.
Mielőtt Ön számon kérné, miért is nem dolgozunk inkább sisakos baziliszkusszal vagy sárkánygyíkkal, sietve hozzáfűzném, hogy egyező patológiájuk miatt azt is megtesszük, egy humán alany azonban sokkal könnyebben kezelhető és irányítható, mint akárminő vadon élő állat. A „C” alannyal kedvünk szerint végezhetünk reprodukálható kísérleteket, ráadásul minden alkalommal szóbeli megerősítést kaphatunk tőle kéréseink teljesítéséről. Aligha szükséges emlékeztetnem Önt, hogy a gorgonizmus gyakorlati alkalmazása a múltban ‒ példának okáért a francia forradalom idején Danton közbiztonsági bizottságának részéről ‒ nem éppen a tudományos vizsgálódást célozta. Ezúttal előbbre fogunk lépni, azt garantálom!
Amint a „C” alany kényelembe helyezkedett, dr. Rutherford megtette az előkészületeket egy szemináriumsorozathoz. Új-zélandi kollégánk azon a véleményen van, miszerint az effektus nagy valószínűséggel a tudomány más területei előtt még ismeretlen jellegű, elektromágneses jelenség közvetítésével jön létre, ennélfogva újfajta kísérletek bevezetését szorgalmazza a Gorgó-effektus hatótávolságának és természetének feltárására. Mint Mademoiselle Marianne és Robespierre irtóztató együttműködésének történeti leírásaiból tudjuk, elengedhetetlen, hogy a Gorgó lássa az áldozatot, az észlelésnek viszont nem kell okvetlenül direkt módon megvalósulnia: megteszi a reflexió, s ugyanígy a közönséges refrakció is, emellett a hatás elégségesen vékony, vagyis átlátható üvegen keresztül is jelentkezik. Ezzel szemben sötétben vagy sűrű
füstben a Gorgó nem képes ártani. Eleddig nem akadt ember, aki szemléltetni tudta volna a gorgonizmus fizikai mechanizmusát, hacsaknem valaminő különleges tumortól szenvedő, szerencsétlen teremtés közreműködésével. A Gorgó szemének bekötése egyértelműen alkalmas eszköz a hatás elfojtására, és a látástorzítás úgyszintén. Ezek után Ernest mégis miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan biológiai jelenséget napjaink egyik legnagyobb fizikai talányaként kezeljen?
„Drága barátom! ‒ fogott bele a fejtegetésbe, amikor első alkalommal intéztem hozzá a fenti kérdést. ‒ Madame Curie vajon hogyan következtetett a radioaktivitás létezésére rádiumtartalmú ércekben? Vagy Wilhelm Röntgen miként ismerte fel az ő „X” sugarainak lényegét? Egyik sugárzásfajta keletkezése sem volt magyarázható a mágnességről, az elektromosságról, a fényről alkotott akkori elképzeléseinkkel, valami másnak kellett lennie.
Mármost Medúza gyermekeinek kétségkívül észlelniük kell az áldozatot ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. De vajon mi viszi át a hatást az egyikről a másikra? Az ókori görögökkel ellentétben mi tisztában vagyunk a látás mechanizmusával: a szem a hátul elhelyezkedő hártyára fókuszálja a környezetéből beérkező fénysugarakat. Előbbiek még úgy vélekedtek, hogy a Gorgó szeméből halotti máglya lángsugarai lövellnek ki, és akire csak ráakadnak, az mind kővé dermed. Mi tudjuk, hogy ez nem lehet igaz.
Itt egy merőben új jelenséggel állunk szemben. A Gorgó-effektus csak azon tárgyban, élőlényben képes változást előidézni, ami vagy aki közvetlenül kerül kapcsolatba a meduzoid egyed pillantásával, ezt elfogadom, viszont, mint tudjuk, a testről visszaverődő fény erre nem ad magyarázatot. Lavoisier kalorimetriás kísérletei ‒ mielőtt a tudós élete oly szerencsétlen véget ért volna a hóhér tükre előtt ‒ bebizonyították, hogy valóságos atomi átalakulás megy végbe!
Akkor hát mi a csuda lehet az effektus közvetítője? A gorgonizmussal sújtott nyomorult tekintete, az észlelés aktusa vajon miként képes átalakítani a nukleáris struktúrát?”
(A „nukleáris struktúra” kifejezéssel természetesen az atom magjára utalt, amelynek létezését elmúlt évi vizsgálódásaink alapján vezettük le.)
Ezután részletes magyarázatba fogott terveiről, miszerint az általa ködkamrának nevezett igen terjedelmes készülék alatt és fölött nagy mágnestekercseket helyez majd el, és az oldalához ülteti a Gorgót, hátha egyéb fizikai jelenségek megfigyelésére is alkalma nyílik.
Nos, máris módomban áll munkacsoportunk eredményeiről beszámolni. A ködkamrás kísérletet a „C” alany lehető legszakszerűbb közreműködésének és Ernest mérhetetlen erőfeszítéseinek dacára sem koronázta siker. A nő fél arcával az üvegablakhoz préselődve ült, és hiába fújt tyúktojást a célállványra helyezett, vörösen izzó horzsakőszilánkokra, a kamra légterét kitöltő telített gőzben egy árva ionizációs csík ‒ inkább direkt nyomvonalnak kellene neveznem ‒ sem jelent meg. Másfajta alapkísérletek megismétlésekor nagyobb sikerrel jártunk. Olybá tűnik, hogy a Gorgó-effektus folyamatosan változik a céltárgy megvilágításának függvényében, ami pontosan meghatározható alsó és felső határértékkel rendelkezik. Füstüveg szűrők közbeiktatása révén meglehetős pontossággal be tudjuk kalibrálni, hogy a „C” alany mekkora hatásfokkal alakítja át adott céltárgy szénatomjainak magját szilíciummá. Eközben azon elektrosztatikus számlálócsövek némelyikének is jó hasznát vesszük, amelyeken egy ideje már dolgozom, a céltárgy ugyanis másodlagos sugárzást, benne gamma-sugarakat, ráadásnak valami nehezen megfogható, töltés nélküli részecskét is kibocsát magából. Ezekről valóban kiváló képet produkál a mi ködkamránk.
Az effektus kalorimetriás és optikai tulajdonságainak igazolását követően a célobjektumok (esetünkben fafésűk) egész sorával végeztük el a kétréses kísérletet. Ennek során a tárgyak és kísérleti alanyunk közé egy falat állítottunk, amelyen két keskeny optikai rést alakítottunk ki, az alany tekintetét pedig egy prizmás távcső segítségével osztottuk ketté. A céltárgyakat a két fényrés között ‒ az alanyhoz képest a fal túlsó oldalán ‒ elhelyezett lámpa világította meg. A megvilágítás fokozódásával párhuzamosan ily módon egy alternáló gorgonizmus-görbe rajzolódott ki! Mindez tökéletesen egybevág a hullámok konstruktív felerősödésével és kioltódásával, amelyet Young professzornak sikerült szemléltetnie a fénykorpuszkulák ‒ avagy, mint manapság nevezni illik, fotonok ‒ vizsgálatakor. Kijelenthető tehát, hogy a gorgonizmus egyfajta hullámjelenség, amelyben közvetlenül érintett az észlelés aktusa ‒ jóllehet ez első hallásra olyannyira különös következtetés, hogy közülünk néhányan készek voltak kapásból elutasítani.
Ha eljön az ideje, természetesen maradéktalanul publikálni fogjuk megállapításainkat; ennek kapcsán örömömre szolgál a tanulmány vázlatát az Ön kedvéért e levélhez csatolni. Központi felfedezésünket illetően mostanra nyilván majd’ kifúrja az Ön oldalát a kíváncsiság.
Nos, írásunk azt jelen állapotában nem tartalmazza, dr. Rutherford ugyanis még a publikálás előtt szeretne elfogadható magyarázatot találni rá. Ám rendkívül precíz kalorimetriás elemzéseink ‒ legnagyobb sajnálatomra ‒ arra engednek következtetni, hogy az Ön elmélete a tömeg és az energia ekvivalenciájáról nem helytálló. Itt ugyanis rendre annak vagyunk szemtanúi, miként alakulnak át szénatomok meghökkentően nagy számban elektropozitív szilíciumionokká, ami csak annak feltételezésével magyarázható, hogy az effektus valahonnan magtömeget teremt elő. Ön vagy újdonsült kollégái ott a Porosz Akadémián talán majd fényt derítenek e problémára. Mi felettébb tanácstalanok vagyunk, mert amennyiben tényként fogadjuk el az eredményt, akkor kénytelenek vagyunk vagy ab initio tudomásul venni az új tömeg keletkezését, vagy pedig az Ön általános relativitáselméletének kísérleti cáfolataként felfogni tulajdon felfedezésünket.
Igaz barátja: Hans Geiger
* * *
Ifjúkori önarckép egy (összezavarodott) titkos ügynökről: Képzelj magad elé, amint a kora hajnali, csípős hidegben egy nyíratlan rét bokáig érő, elsárgult füvén téblábolok. Mögöttem fakerítés, azon túl úttest a szokásos forgalomfigyelő kamerákkal és utcalámpákkal, a körforgalom kellős közepén pedig, mint holmi roppant, kibernetikus rovar, egy rendőrségi jelzésekkel telepingált helikopter parkol erőtől duzzadó érzékelőivel és nappali világosságot árasztó fényszóróival, akkora zenebonát csapva, mint robbanások szakadatlan sorozata egy zajgyárban.
Előttem a mező tele betontehenekkel, amik békésen legelésznek a túlságosan éles utcai fényektől alig látható, alacsony fák árnyékában.
Szuroksötét árnyak nyújtóznak hosszan a kerítés irányából a bekerített legelő távoli végében vészterhesen dudorodó halom felé. Ősszel ilyentájt még legalább félóráig nem lehet napkeltére számítani. Magam elé emelem az átalakított kamkordert, és a „felvétel” gombot folyamatosan benyomva előre-hátra zoomolok.
A halom némileg egy fekvő tehénre emlékeztet. A vállam fölött hátranézek a szecskavágóra, ami a felszálláshoz készülődve épp kezdi felpörgetni a rotorjait. Tökéletes biztonságban érzem magam, mégsem tudom elfojtani a borzongást, mert a mező túloldalán…
„Alappont: Bob Howard a Milton Keynes-i Bancroft Parkban, időpont tizennyolcadika kedd, reggel hét óra tizennégy perc. Kilenc tehenet számolok. Egy hason fekszik a legelő távoli végénél, GPS koordináták később. Előzetes megfigyelés alapján negyed kilométeres körzetben nincs emberi jelenlét, maradék hőteljesítmény kétszáz Celsius-fok alatt, amiből arra következtetek, hogy a céltárgy biztonságosan megközelíthető.”
Egyik vonakodó láb lép a másik elé. Minden eshetőségre felkészülten a fél szememet rajta tartom a doziméteren; nem sok másodlagos sugárzás várható errefelé, de mit lehet tudni. A homályban feldereng előttem az első tehén alakja. Fekete-fehérre van festve, és ilyen közelről eltéveszthetetlenül szobor. Megpaskolom az orrát: „Fő a hidegvér, Daisy!”
E pillanatban a pihe-puha ágyikómban kéne henyélnem, Móval összebújva, ehelyett ő Dunwichben dekkol egy héthetes szemináriumon, Angletonra meg rájött az ötperc, és megfújta a kék kódos riadót. A farmerem alja már nyirkos a harmattól, fázom is. A következő tehénnél megállók, és a farának dőlve egy rázoomolós közelit készítek a céltárgyról.
„Az epicentrumban vagyok, távolság húsz méter. Alany tehénszerű, fekvő helyzetű, egyértelműen élettelen. Hossza kábé három méter, fajtája… azonosíthatatlan. Körülötte megperzselődött a fű, de másodlagos égésnek semmi jele.” Kiszáradt szájpadlással nyelek egyet. „Alhasi tájon termikus fényfolt.” A tehén hasánál, ahol felrobbanták a forrongó bélgázok, méretes hasadék tátong, a belsőségek nyilván azóta is vörösen izzanak odabent.
Megközelítem az objektumot. A maradványokból ítélve kétségkívül tehén volt valamikor, és ugyancsak kétségkívül igen csúnya véget ért. A doziméter szerint nem veszélyes; ilyen esetekben a sugárhatás java azonnali, a másodlagos minimális, hála az égnek, de a tehén alatt elszenesedett a talaj, az állat bőre is megfeketedett, és az égéstől szemcsés, hamuszerű állaga lett. Rostélyosra emlékeztető szag szállong a levegőben, de valami ismeretlen eredetű, kellemetlenül csípős aromával vegyítve.
Belekotrok a válltáskámba a hőmérsékleti szondáért, megacélozom magam, és a hegyesebbik végével előre a tehén hasába tolom. A sebszélek kis híján megégetik a kezem; olyan érzés, mintha túl közel mentem volna a nyitott kályhához.
„Maghőmérséklet kettő hat hat, kettő hat hét… stabil. Magmintákat veszek izotóparány-méréshez.” Előhúzok egy mintavevő csövet meg egy hegyes szondát, és az állat zsigerei között turkálva próbálok kiszabadítani egy darabka hamuszürke, megpörkölődött húst. Émelyeg a gyomrom; egy szelet jól átsült szték rendszerint ugyanúgy kedvemre való, mint bárkinek, de ezzel a pecsenyével itt valami nagyon nem klappol. Igyekszem tudomást sem venni a kipukkant szemgolyókról, a megfeketedett ajkak közül kitüremkedő, felhasadt nyelvről. Ez a meló önmagában is elég tré, minek még öklendezéssel is tetézni.
Miután biztonságosan ledugaszoltam a mintákat az elemzéshez, hátrább lépek, jókora távolságot tartva körbegyalogolom a tetemet, és minden szögből felvételeket készítek róla. A legelő távoli végénél nyitva álló kapu és a talajban jól látható benyomódások sora teszi a képet teljessé.
„Elméletem a következő: A kapu nyitva. Valaki beengedi Daisyt, a csorda közelébe tereli, kivárja a megfelelő pozíciót, majd visszavonul. Ezután megvilágítja az állatot, és exponál, más szóval az állatot egy harmad-vagy magasabb osztályú, eleven vagy mesterséges baziliszkusz-hatásnak teszi ki. Teendők: Valószerű, de félrevezető hírt kell közreadni. A helyszínelők a legelő kapujánál és a kerítésnél keressenek kilépésre utaló jeleket, lábnyomokat, továbbá próbálják meg valahogy azonosítani Daisyt, hátha kiderül, kinek a csordájából való. Segíthet, ha a következő pár napban valaki hiányzó jószágról tesz bejelentést. A maghőmérséklet időközben ötszáz Celsius-fok alá csökkent. Eszerint órákkal ezelőtt történhetett az incidens, egy ekkora állatnak nem kevés idő kell az ilyen mértékű lehűléshez. A baziliszkusz nyilvánvalóan elhagyta a terepet, és nekem sincs már itt túl sok tennivalóm, ezért hívom a takarítókat. Vége.”
A zsebembe csúsztatom a kikapcsolt kamkordert, és nagy levegőt veszek, mert a következő feladat még kevésbé ígérkezik kellemesnek, mint termoelemet dugni a tehén seggébe, és megállapítani, mikor kaphatta a sugárkezelést. Bepötyögöm a mobilomon a 999-et.
– Központ? A rendőrségi diszpécsert kérem. Rendőrség? Itt Mike Tango ötös, ismétlem, Mike Tango ötös. Beszélhetnék Sullivan felügyelővel?
Sürgős bejelentenivalóm van a számára…
3. SZ. JELENTÉS -1942. október 9., péntek
SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: ANDOK JÁTSZMA.
Hadügyminisztérium, 1942. október 9.
ÁTMINŐSÍTVE SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: DOPPLER.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 1988. augusztus 13.
ÖSSZEFOGLALÓ A MAI NAPON TÖRTÉNTEKRŐL: Az SOE Kettes Ügyosztályának 337/42. számú irodájába három jelentés futott be, amelyek új megvilágításba helyezik Gustav Von Schachter professzornak ‒ az RSHA 3. hivatalával karöltve ‒ a Gyógyíthatatlan Elmebetegek Jézus Születése Kórházának bentlakóin folytatott, legújabb tevékenységét.
Az 531/892-(i) hiv. sz. alatt iktatott első jelentés arról ad hírt, hogy az RSHA 3. hivatala 4. csoportjának egyik önálló egysége, amely a Reich folyamatban lévő fajnemesítési programjának részeként a Frankfurtba gyűjtött gyengeelméjűek és értelmi fogyatékosok likvidálásával volt megbízva, beszüntette működését.
Helyi ügynökünk (fedőneve ZÖLD GALAMB) kihallgatta, amint két katona helytelenítően beszélget a klinikán folytatott eutanázia műtétek felfüggesztéséről. 1942. augusztus 8-án Herr Von Schachternek sikerült kieszközölnie egy Hitler vagy Borman aláírásával ellátott, ún. „különleges vezéri utasítás”-t, amely ‒ az említett katonák értelmezésében ‒ a Reich biztonságának vagy az ellenállás letörésének ügyében közvetlenül nem érintett katonai erőforrások elrekvirálására adott jogot, és egy Obergruppenführer tényleges hatalmával ruházta fel. Ez a mandátum párhuzamosan érvényes a dr. Wolfram Sieverstől korábban kapott megbízatásával; értesüléseink szerint a strassburgi egyetem berkein belül működő Hadtudományi Kutatóintézetet és a natzweileri láger ún. „feldolgozó központja” is ez utóbbinak a személyes irányítása alatt áll.
Az 539/504-(i) hiv. sz. második beszámoló egy frankfurti gyógyszertárnak a Jézus Születése Kórház egy meg nem nevezett orvosa számára elkészített receptjeit érinti. A szóban forgó patikában dolgozó asszisztens, akit KÉK FAJD fedőnevű ügynökünk felügyel, megbízható szimpatizánsként van elkönyvelve. Az elkobzott orvosi vények annyiban számítottak szokatlannak, hogy kolchicint (a rózsás meténg kivonatát) és morfint tartalmazó, intrathecalis bolusinjekciókat írtak elő. Informátorunk véleménye szerint ez egy módfelett rendhagyó készítmény, amely alkalmasint ugyan felhasználható bizonyos típusú agydaganatok kezelésére, ugyanakkor a gyrus cinguliban lappangó asztrocitóma-tumortól szenvedő egyéneknél nagy valószínűséggel pokoli fájdalmat és neurológiai mellékhatásokat okozhat, ami összefüggésben lehet a gorgonizmus előidézésével, (lásd az ANDOK JÁTSZMA kódnevű aktát).
Az 539/504-(ii) hiv. sz. utolsó jelentés, amely ugyanazon informátortól érkezett, és megerősíti, hogy a Jézus Születése Kórház területén titokzatos előkészületek folynak. Az intézményben, amelyet mostantól a 4. Einsatzgruppen katonái őriznek, bemeszelték az ablakokat, folyamatban van a tükrök eltávolítása (kiemelés tőlem), illetőleg egyirányban átlátható megfigyelőablakra cserélése, ezenkívül az egyszemélyes cellák elektromos vezetékrendszerét úgy alakítják át, hogy a világítótestek fel-és lekapcsolását kívülről, két ajtó mögül lehessen vezérelni. A betegek zömének nyoma veszett ‒ feltehetőleg a 4. rohamosztag állományához tartozó katonák szállították el őket ‒, ugyanakkor az a hír járja, hogy a városon kívül egy újabb földterületen megbolygatták a talajt. A megmaradt kevés páciens szigorú őrizet alá került.
Következtetések: Miután az 539/504-(ii) számú jelentésben hivatkozott készítményt eljuttattuk az ANDOK fedőnevű különleges projektcsoporthoz, ők a betiltott Geiger-bizottság iratanyagával történt összevetés alapján megállapították, hogy Von Schachter kísérleteinek tárgya a katasztrofális hatású „Cambridge IV.” kódnevű
készítményhez lehet hasonló. Abból kiindulva, hogy Von Schachter társa, Sievers mekkora befolyással bír az Ahnenerbe-SS berkein belül, továbbá hogy a görcsrohamoktól és egyéb neurastheniás tünetektől szenvedő betegek palliatív gondozásának központjaként a Jézus Születése Kórház korábban miféle funkciót töltött be, valószínűnek látszik, hogy Von Schachter a gorgonizmus szándékos előidézését és katonai alkalmazását tűzte ki célul, ami egyértelmű megsértése a hágai egyezmény (1919) IV. számú titkos záradékában a pszichikai hadviselés betiltására vonatkozó rendelkezéseknek.
Javasolt intézkedések: A kritikus helyzet miatt elengedhetetlen a probléma JIC szintű kezelése. Ehhez SOE feladata megvizsgálni, hogy esetleg kivitelezhető lenne-e a célzott légitámadás a létesítmény ellen, máskülönben Von Schachter ténykedése könnyen fajulhat a hírhedt Vergeltungswaffen programok valamelyikévé, amelyeket az el nem foglalt területek polgári lakossága ellen terveztek bevetni.
Egy hadügyminisztériumi aktában az 1920-as évektől bukkannak fel a gorgonizmus hadrendbe állítására irányuló tervek, jelen pillanatban viszont országunkat fenyegeti ilyen fegyverek bevetésének eshetősége. Létfontosságúnak ítéljük, hogy közvetlenül mérjünk csapást az élenjáró kutatás-fejlesztési központokra, félhivatalos diplomáciai csatornákon keresztül megfejeljük némi hathatós figyelmeztetéssel, miszerint a hágai egyezmény akármelyik (nyilvános vagy titkos) rendelkezésének megszegése a szövetségesek részéről megtorlásképpen mérgező harci gázok bevetését vonja maga után német polgári célpontok ellen. Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy csapataink ellen negyedosztályú baziliszkuszok álljanak hadrendbe stratégiai légi támogatással…
* * *
Négy órával később az alvásmegvonástól ásítozva vánszorgok be az irodába. Harrietet a társalgóban találom: úgy pattog ide-oda, mint akinek lángra kapott a lába. Még sosem láttam ennyire dühösnek. A nálunk bevezetett hatásköri mátrix alapján munkaidőm harminc százalékában, amikor is rendszergazdai minőségemben technikai támogatást nyújtok, sajna, ő a főnököm. (A fennmaradó hetven százalékot Angleton közvetlen beosztottjaként dolgozom le, de hogy miféle tisztségben, azt nem tudnám megmondani. A dolog mindenesetre együtt jár azzal, hogy kék kódos riasztások ürügyén akár hajnali négykor kiráncigálhatnak az ágyamból.) Harriet afféle kiskosztümös aktatologató: egérszerű és csontos, valamivel túl van a negyvenen, és attól, hogy az operatív ügynökök terrorizálására hosszú ideje gyártja a hárompéldányos űrlapokat, már egészen összeaszott. A magafajtáról nem is feltételezhető, hogy bármitől izgalomba tud jönni, a látvány ezért épp oly zavarba ejtő, mintha egy feltárt sírkamrában, teszem azt, brékelő múmiába botlana az ember.
– Robert! Hol a pokolban voltál eddig?! Szerinted mennyi az idő? Így megvárakoztatni McLuhant! Két órával ezelőttre volt kitűzve a szoftverhasználat-politikai problémamegoldó bizottság értekezlete a te kötelező megjelenéseddel!
Folyamatosan ásítozva akasztom a dzsekimet a C részleg
kávézópultjával szomszédos fogasra.
– Elszólított a kötelesség ‒ mormogom. ‒ Kék kódos riasztást kaptam, és csak most értem vissza Milton Keynesből.
– Szóval, kék kód, mi? ‒ Éberen figyel, hátha hazugságon kaphat. ‒ És ki hagyta jóvá?
– Angleton.
Tűvé teszem a mosogató fölötti szekrényt a bögrém után, amelyik A KÍVÁNCSISKODÁS AZ ÉLETEDBE KERÜLHET feliratot viseli. A kávéfőző javarészt üres, leszámítva a kiöntő alján azt a fekete trutymót, ami ijesztően emlékeztet az útépítéseknél hasznosított, mérgező kátrányra.
Kiöblítem a csap alatt.
– De ne aggódj, az ő büdzséjét terheli. Leszámítva, hogy hajnali négykor kiráncigált az ágyból, hogy elküldjön a… ‒ Nekilátok kávét kanalazni a szűrőbe. ‒ Nem fontos, elintéztük.
Harriet olyan képet vág, mintha bogarat talált volna a sütijében. Biztosra veszem, hogy részéről ez nem komoly, egyszerűen csak a főnökasszonyával, Bridgettel egyetemben továbbra sem talált magának emelkedettebb életcélt annál, hogy lehúzza a kiszemelt kollégát a maga szintjére, hátha úgy a szeme közé tud nézni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a kettőnek a viselkedése… ahogy az értekezleteken más részlegektől odatévedt, fura öltönyösökkel vonulnak félre pusmogni… szóval, az utóbbi időben még a szokottnál is titkolódzóbb. Vélhetőleg ez is része az ő Bürokrácia névre hallgató, szakadatlan játszmájuknak, ahol a tét nem kevesebb, mint a korkedvezményes nyugállományba vonulás és a teljes összegű közszolgálati nyugdíj.
– És? Mi volt a feladatod? ‒ akarja tudni.
– Van betekintésed az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER-be? ‒ kérdezek vissza.
‒ Nincs? Akkor, sajna, nem beszélhetek róla.
– De hát magad mondtad, hogy Milton Keynesben jártál! ‒ lövi belém a nyilat.
– Mondtam volna ilyet? ‒ csodálkozom szemforgatóan. ‒ Vagy mégsem? Egyszerűen nem találok rá magyarázatot.
– Mi olyan érdekes Milton Keynesben? ‒ folytatja a faggatózást.
– Mit is mondhatnék? ‒ vonogatom a vállam. ‒ Beton beton hátán, dögunalom az egész.
Szinte észrevétlenül lazul el a teste.
– Légy szíves, gondoskodj róla, hogy az összes kapcsolódó irat iktatva legyen, és csatold a megfelelő költségszámlához!
– Még mielőtt kettőkor távoznék, okvetlenül! ‒ dörgölöm az orra alá a tényt, miszerint rugalmas munkaidőben dolgozom. Két főnököm közül Angleton jóval ijesztőbb, ugyanakkor megértőbb példány. Az átkozott hatásköri mátrix következtében ugyan nem tudom magam mindenestől kivonni Bridget zsarnokoskodása alól, de be kell valljam, kimondottan élvezem, valahányszor a másik felettesem magasabb beosztását kijátszhatom ellene.
– Miről is lesz szó az értekezleten? ‒ kérdem nagy ravaszul abban a reményben, hogy majd bekapja a csalit.
– Azt neked kéne a legjobban tudni! Elvégre te vagy a rendszergazda, a te dolgod beállítani a levelezőcsoportot! ‒ dobja vissza a labdát kapásból.
Hoppá! ‒ Mr. McLuhan a Q részlegtől jött, hogy segítsen nekünk felkészülni az Üzleti Szoftver Szövetség auditjára.
Ettől totál padlót fogok, és szembefordulok Harriettel, miközben a hátam mögött szörtyögni kezd a kávégép.
– Hogy mire?
– Az Ügyviteli Szoftver Szövetség auditjára ‒ ismétli önelégülten. ‒ Tudniillik, öt hónappal ezelőtt a CESG azzal a kikötéssel szervezte ki a kereskedelmi forgalmú felhasználói infrastruktúránkat, hogy a vállalati forrásgazdálkodás terén hivatalosan elfogadott legjobb minőségbiztosítási és értékteremtési gyakorlatot fogjuk követni. Mivel bokros teendőid nem tették lehetővé számodra a feladatköröd ellátását, Bridget a Q részleghez fordult támogatásért. Mr. McLuhan a Beszerzésnél kidolgozott irányelvekkel összhangban segít rendet tenni a szoftverhasználati megállapodásaink körül. Megvan hozzá a szakképesítése, hogy a rendszereinket teljes körű BSA felülvizsgálatnak vesse alá, és a nyilvántartásainkat is segítsen rendbe hozni.
– Ó… ‒ felelem halálos nyugalommal, és a kötelező folytatást („…a francba!”) már a zubogó kávéfőzőhöz intézem néma szájmozgással. ‒ Mondd, Harriet, volt már valaha részed BSA auditban? ‒ érdeklődöm kíváncsian, miközben kívül-belül szárazra dörgölöm a bögrémet.
– Nekem nem, de értsd meg, ők csak segíteni szeretnének nekünk felülvizsgálni a saját…
– A BSA-t a világ legnagyobb számítógépes szoftvergyártói pénzelik ‒ közlöm a tőlem telhető higgadtsággal. ‒ Méghozzá azért, mert nyereséget látnak benne. A következőképpen működik a dolog: Benyomul a céghez a BSA vagy annak valamelyik alvállalkozója… a Q részleg pont ilyen minőségben lesz jelen, ugyanis pénzt kap a felülvizsgálat lefolytatásáért, hátha sikerül valami szabálytalanságot kiszúrnia. Ezek szépen lezavarják az auditot, a föld alól is előkaparják, amire pillanatnyilag nincs licencünk… ott vannak, például, azok a régi masinák a D3-as részlegnél, amiken változatlanul a Windows 3.1 meg az Office 4 fut, vagy az ügyosztály állományait kiszolgáló szerverek Eric íróasztala mögött a Linux operációs rendszerükkel, nem is beszélve a FreeBSD boxról, amire a biztonsági részleg démonelhárító tevékenységeket felügyelő programcsomagja lett feltelepítve… és a végén perrel fenyegetőzve követelik majd a programjaink lecserélését a legfrissebb verziókra. Mintha egy drogkommandót akarnánk megvendégelni egy füves spanglival!!
– Azt állítják, az összes telepített programunk eredetét le tudják nyomozni, viszont hajlandók mennyiségi árengedményt adni a felhasználói licencekre!
– És szerinted pontosan mi a módja ennek? ‒ kérdem vészjósló hangon. ‒ Majd én megmondom. Kémszoftvert telepítenek a LAN-ra, és ami fennakad a hálón, azt szépen elolvassák! ‒ Nagy levegőt veszek. ‒ Te most szépen felesketed a szolgálati titokról szóló törvény betartására. Ha ez megtörtént, én hivatalosan értesítem, miszerint, ha nem áll el a tervétől, akkor kénytelen leszek őrizetbe vetetni. Tudod, a Harmadik Paragrafus alapján. Mit gondolsz, mégis mi okból futtatjuk még mindig a Windows régi verzióit a hálózaton?? Mert nem engedhetjük meg magunknak az újabbakat??
– Már aláírták a Harmadik Paragrafust. És különben is, közölted, hogy erre nincs időd! ‒ vágja oda ingerülten. ‒ Pénteken múlt öt hónapja, hogy megkértelek! Csakhogy téged túlságosan lefoglalt a titkosügynökösdi a földszinten székelő cimboráiddal, hogysem egy ennyire fontos ügyre, mint a közelgő audit, odafigyelj! Mindez nem történt volna meg, ha méltóztatsz időt szakítani…
– Marhaság! No, ide süss! Azért van nálunk még mindig használatban egy csomó ócska tragacs, mert amilyen ósdiak és rozogák, a felét se képesek bekapni az interneten manapság terjedő férgeknek meg makrovírusoknak. A BSA majd szívóskodni fog, hogy cseréljük le őket Windows XP-vel meg Office XP-vel felcicomázott, vadiúj munkaállomásokra, amelyek hat másodpercenként rákapcsolódnak az internetre, és kikotyogják, miféle témákon dolgozunk! Te tényleg azt hiszed, hogy a Mahagóni sétányon engedélyeznének egy ilyen szintű kockázatvállalást??
Blöffölök. A felső vezetés rejtőzködése a világ elől azon régmúlt időkre tehető, amikor még mindenki intim selyem alsóneműt értett „szoftver” alatt… de Harriet nyilván nem tud erről, neki legfeljebb annyi tűnhetett fel, hogy mostanában párszor meghívást kaptam odafentről (valahányszor egy-egy tudatzabáló istenség visszatérte fenyegetett).
– Ami pedig az idődolgot illeti, adj nekem egy költség-előirányzatot hardverekre, mellé egy műszaki asszisztenst ötös szintű informatikai beavatkozásokra érvényes felhatalmazással, és a probléma el lesz rendezve. Összevissza legfeljebb hatvanezer fontodba fog fájni az első évben, utána már csak az illető havi fizujába. ‒ Végre kivehetem a kiöntőt a kávégépből, és tölthetek magamnak a bögrényi ébresztőitalt. ‒ Így már jobb…
Harriet az órájára néz.
– Akkor hajlandó vagy odatolni a képed az értekezletre, és mindezt a többiek előtt is kifejteni? ‒ kérdi olyan hangon, amivel üveget lehetne csiszolni.
– Szó sem lehet róla. ‒ A konyhapult alatt asztmatikusan ziháló hűtőből tejet adagolok a kávémhoz. ‒ A közszféra és a magántőke együttműködésére épülő szarakodás egy korhatáros film. Bridget önként lépett bele. Ha azt szeretné, hogy segítsek neki kimászni belőle, akkor majd szépen megkér. Amellett kék kód ügyben helyzetértékelő megbeszélésem lesz Angletonnal, Borisszal meg Andyvel, és hát te is tudod, ez a kártya a hét összes napján übereli az adminisztratív szócséplést.
– Te szemét! ‒ sziszegi.
– Örülök, hogy a szolgálatodra lehettem ‒ búcsúzom tőle egy grimasszal, mire kimasírozik a helyiségből, és bevágja maga után az ajtót.
‒ Angleton. Kék kód. Atyavilág! ‒ Eszembe villan az átalakított kamkorder a dzsekim zsebében. ‒ A francba! El fogok késni…
4. SZ. JELENTÉS -1989. június 6., kedd
SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: ANDOK JÁTSZMA DOPPLER.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 1989. június 6.
TARTALMI KIVONAT: A legújabb neuroanatómiai kutatások nyomán sikerült leírni azon csillag alakú idegdúchálózatok jellegzetességeit, amelyek a gyrus cinguli előrehaladott asztrocitómás daganatától szenvedő egyéneknél felelőssé tehetők a gorgonizmus kialakulásáért. Az ún. „medúzatérképes” topológiát az előzetes képfeldolgozásból nyert bemeneti adatokkal ötvöző vizsgálatok igazolták, hogy a Medúza-effektus művi úton is előidézhető.
A dinamikusan átkonfigurálható, rejtett rétegű ideghálózatok FPGA technológián alapuló emulálásában tett előrelépések és a nagy felbontású, binokuláris videokamerák képjelének valós idejű, digitális feldolgozásának összekapcsolása öt éven belül lehetővé teheti, hogy megfelelően előkészített, zárt láncú térfigyelő kamerákra egy ún. „Medúza-üzemmódot” töltsünk le, minek folytán a valós idejű, mozgóképes felügyeleti hálózatok ténylegesen képessé válnának a látótengelyük mentén „pillantással ölni”. Folyamatban van az egyeztetés a minden részletre kiterjedő biztonsági protokollokról, amelyeket a téves aktiválás kockázatának minimalizálása érdekében még a technológia országos bevezetése előtt szükséges életbe léptetni.
A közterületi, zártláncú megfigyelő hálózat kiépítésének terve miatt a kamerák száma Nagy-Britannia városaiban 1999-re a becslések szerint meghaladhatja az egymilliót, míg a teljes lefedettség elérése 2004 és 2006 között várható. A hálózatok összekapcsolása terén remélt fejlődés és az online műveleti sávszélesség folyamatos növekedése arra enged következtetni, hogy a minden elképzelhető támadásnak ellenálló és totális lefedettséget biztosító mélységi védelem megvalósítása immár nem álom.
Kiterjedt viták folynak a projekt igazi horderejéről, ideértve esetleges alkalmasságát a 2007 szeptemberében várható JÓSLAT ZÖLD LIDÉRC kódnevű esemény hatásainak enyhítésére.
* * *
Ha már így szóba került a Mahagóni sétány, a megbeszélés helyszínéül Angleton azt a tanácstermet választotta, ahol az a teakfa íróasztal áll az eredeti bakelit kiegészítőkkel, és egy mattüveg ablak néz a folyosóra.
Amikor az ÉRTEKEZLET feliratú piros lámpa kapcsolójának felpöccintése után besétálok az ajtón, főnököm az asztallapon dobol a csontos ujjaival, Andy aggodalmas képet vág, Borisz pedig szokás szerint a rendíthetetlent adja.
– Házi mozi ‒ pottyantom a szalagot az íróasztalra. ‒ Konkrétan az úti élményeim. ‒ Mielőtt ásítanék, a nyugtalanítóan puha bőralátétek egyikére helyezem a kávés bögrémet, nehogy kilöttyintsem. ‒ Bocs, már órák óta fent vagyok. Mit szeretnétek tudni?
– Mikor pusztult el? ‒ kérdezi Andy.
– Nem vagyok biztos benne ‒ felelem pillanatnyi gondolkodás után. ‒ Ha szakszerű válasz kell, inkább hívjatok patológust, de nyilvánvaló, hogy nem sokkal hét után, amikor megtaláltam, egy ideje már döglött lehetett, mert alig volt fölötte a kemence-hőmérsékletnek.
Angleton úgy méreget, mint valami bogarat a mikroszkóp alatt. Nem valami kellemes érzés.
– Elolvasta az aktákat? ‒ akarja tudni.
– Persze. ‒ Idejövetelem előtt az egész paksamétát bezártam az irodai széfembe, nehogy valami buzgómócsing Tom, Dick vagy Harriet beleszimatolhasson. ‒ Csak hogy szép álmaim legyenek az éjjel.
– Tehát megvan a baziliszkusz ‒ mondja Borisz.
– Hm… az még szabadon mászkál ‒ ismerem el. ‒ De Mike Williams megígérte, hogy szól, ha összeakadnak vele. Hármas szintű OSA engedéllyel rendelkezik, ő az összekötőnk a…
– Hány forgalomfigyelő kamerának van rálátása a körforgalomra? ‒ teszi fel a kérdést Angleton odavetőleg.
– Ó… ‒ Keményen zöttyenek a székre. ‒ A francba. A francba! ‒ Kezem-lábam remeg, a gyomrom tótágast áll, és a hideg futkározik a hátamon, amikor rájövök, mit próbál kimondatlanul (azaz jegyzőkönyvön kívül) a tudomásomra hozni.
– Ezért lett odaküldve ‒ mormogja, és egy intéssel elküldi Andyt valami előre megbeszélt megbízást teljesíteni. Egy pillanattal később Borisz is követi. ‒ Tudja, Bob, nem kéne megöletnie magát. Rosszul festene a törzslapján.
– A francba ‒ ismételgetem, mint az elakadt lemez, mert végre leesik, mekkora veszélyben forgott az életem. És nemcsak az enyém, hanem a helikopter legénységéé, meg mindenkié, aki azóta megfordult arrafelé…
– Fél órával ezelőtt valaki megrongálta a Monk’s Road-i hármas számú körforgalom tizenhetes forgalomfigyelő kameráját. Pontosabban beleeresztett egy .223-as kaliberű golyót a CCD dobozába. No, igya meg szépen a kávéját, de legyen jó kisfiú, és ne lötyögtesse ki.
– A mi emberünk volt. ‒ Kérdésnek szánom, de kijelentésre sikeredik.
– Természetesen. ‒ Angleton rápaskol az előtte fekvő akta tetejére (megismerem a második lapon lévő szamárfülről, összevissza tíz perce dugtam az irodai széfembe), és rám bámul azzal a rémisztő, szürke szemével. ‒ Nohát. Minthogy ily módon gondoskodtunk a nagyközönség biztonságáról, elárulhatná végre, miféle következtetésekre jutott.
– Hm. ‒ Megnyalom a számat, mert úgy ki van száradva, mint vén bakancson a bőr felsőrész. ‒ Az éjjel valaki behajtott egy tehenet a parkba, hogy azon gyakorolja a célba lövést. Nem sokat tudok a Milton Keynes-i forgalomfigyelő kamerák hálózati topológiájáról, de a lehetséges gyanúsítottak sorrendben a következők: egy igen ritka típusú agydaganatban szenvedő egyén; valaki, akinek egy lopott pszichikai fegyver van a birtokában ‒ hasonló ahhoz, amilyennel én szaladgáltam az OGRE VALÓSÁG fedőnevű akcióban; esetleg valaki akármilyen cuccal, amit az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER-re lehet visszavezetni. A feltett kérdésekből kiindulva, ha a cuccnak bármi köze van az ANDOK JÁTSZMA DOPPLER-hez, akkor tuti, hogy nincs engedélyezve.
Szinte észrevétlenül biccent.
– Akkor viszont nagy szarban vagyunk ‒ állapítom meg éles elméjűen, és lazán magamba döntöm az utolsó korty kávét. Némileg lerontja a hatást, hogy majd’ kiköhögöm tőle a tüdőm.
– Mélységmérő sem kell hozzá ‒ fűzi hozzá főnököm szárazon, miután türelmesen kivárta fuldoklási rohamom csillapodását. ‒ Andrew és Mr. B. mindjárt hoz magának még egy kis olvasnivalót. Kizárólag tanúk jelenlétében tanulmányozhatja, nem készíthet róla jegyzeteket, a védőőrizet kötelező. Míg kikölcsönzik magának a Mélyraktárból, szeretném, ha a saját szavaival pontról pontra leírná, mi minden történt magával hajnaltól mostanáig. A beszámoló a képanyaggal együtt egy lepecsételt ügyiratba kerül majd írásbeli tanúvallomásként… ha bekövetkezne a legrosszabb.
– A francba. ‒ Unom már ismételgetni, de nincs ideillőbb kifejezés. ‒ Belső ügy?
Bólintás.
– A Démonelhárítást érinti?
Megint biccent, majd elém tolja az őskori, hordozható írógépet.
– Álljon neki!
– Hát jó. ‒ Összeigazgatom a három papírlap és a két indigó széleit. ‒ Vegye úgy, hogy már írom is.
5. SZ. JELENTÉS -2001. december 10., hétfő
SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: ANDOK JÁTSZMA DOPPLER.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 2001. december 10.
SZIGORÚAN TITKOS.
KÓDNÉV: MAGINOT KÉK CSILLAG.
Nemzetvédelmi Minisztérium, 2001. december 10.
TARTALMI KIVONAT: A jelen dokumentum egy bárminemű ellenséges behatolás elhárítására képes nemzetvédelmi rendszernek az országos zárt láncú térfigyelő hálózat szoftvervezérelt, pillantással ölni képes, többfejű baziliszkusszá történő átkonfigurálásához szükséges, eddig megtett lépéseket ismerteti. Az esetleges idő előtti bevetés vagy szándékos, célzott használat megakadályozása érdekében a kamerák firmware-je ténylegesen nem tartalmazza a SZÚRÓS TEKINTET programot. Ehelyett a meghatalmazott MAGINOT KÉK CSILLAG felhasználók szükség esetén töltik fel a szoftverrel a valamennyi kamerába beépített, újraprogramozható FPGA chipeket.
Bevezető: A híresztelések szerint a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés Szervezete (USA) által javasolt aktív ABM védelmi rendszer megvalósításához a valaha kifejlesztett legbonyolultabb, mintegy > 100 MLOC komplexitású szoftverre lesz szükség, amelyet különféle szervezetek (lásd az [1][2][4] lábjegyzetben) máris súlyos kritikákkal illetnek, mondván, hogy az teljességgel kezelhetetlen lesz, és már az első installálás idején várhatóan ezernél is több 1-es súlyossági fokozatú programhibát fog tartalmazni. Mindez azonban eltörpül a MAGINOT KÉK CSILLAG projekt architekturális követelményrendszere mellett. Az Egyesült Királyság népességének 95 százalékos lefedéséhez összesen 8 millió digitálisan hálózatba kapcsolt CCTV kamera (felhasználói végberendezés) szükséges. A beépített területeken belül ezek a terminálok az SDSL/VHDSL technológián alapuló, nyilvános telefonhálózatokon keresztül kapcsolhatók össze, a periférikus rendszerek viszont a 802.11a szabványnak megfelelő, hurokhálózati útválasztó technológia révén biztosíthatják, hogy a vidék ne válhasson a démoni betolakodók ragályos gyűjtőhelyévé.
Az alábbiakban TCP/IP szolgáltatásminőségi kérdéseinek tárgyalása következik, ideértve a valamennyi internetszolgáltató által kiépített és támogatott IPv6 útvonalválasztó technológia és az ahhoz kapcsolódó infrastruktúra legkésőbb 2004-re történő megvalósulásának konkrét követelményeit.
Az országban jelenleg kilencven különféle CCTV kiépítés kapható. Nagy hányaduk importból származik, és nem teszi lehetővé a SZÚRÓS TEKINTET elnevezésű emulált baziliszkusz-ideghálózat futtatására alkalmas FPGÁ-k beépítését. A nyomozati módszereket és jogköröket szabályozó törvény (2001) értelmében kiküldött adatszolgáltatási meghagyások hivatottak biztosítani a kamerák firmware-jéhez való hozzáférést, mindazonáltal számos régióban, ahol helyi rendőri erők vonakodnak teljesíteni a Belügyminisztérium általuk indokolatlannak vélt kérését, lemaradásban van a rendszerek bővítése és az egyes szintű MAGINOT KÉK CSILLAG előírások teljesítése terén. 2004-ig a megfeleléseknek 340 százalékot kell javulniuk ahhoz, hogy a megcélzott lefedettség még 2007 szeptembere előtt (amikorra a JÓSLAT ZÖLD LIDÉRC bekövetkezését jósolják) teljesülhessen.
Mindezidáig kevés helyen zárultak le a telepítési munkálatok, nevezetesen London belterületén (ez az „Acélgyűrű” névre hallgató, terroristaellenes megfigyelő rendszer), valamint Milton Keynesben (ahol egy teljes körű forgalomirányító rendszerrel ötvözött, csúcstechnológiás MAN-t helyeztek üzembe). A telepítés népsűrűség szerinti sorendben, illetőleg a beépített területeken belül a katasztrofális mértékű démoni fenyegetettséget figyelembe véve folytatódik…
Javasolt intézkedések: Ha 2006-ra a teljes polgári használatú CCTV készülékállományt SZÚRÓS TEKINTET-kompatibilissé kívánjuk tenni, ennek egyik lehetséges módja, hogy az USA Nemzetbiztonsági Hivatalának egy bizonyos kezdeményezését a magunk javára aknázzuk ki. Egy törvényjavaslat útján ‒ amely állítólag Hollywood és a zeneipari szervezetek (közelebbről az MPAA és az RIAA) támogatását élvezi ‒ az NSA vélhetőleg arra tesz kísérletet, hogy szórakoztató elektronikai berendezések esetében törvényi védelmet biztosítson a digitális jogok gyakorlati érvényesítéséhez. Jóllehet a megvalósítás részletei nem ismeretesek előttünk, hitünk szerint ez csupán ürügy arra, hogy előírhassák a chipgyártóknak egymillió logikai kapus FPGÁ-k processzorba integrálását, amelyek ugyan DRM áramkörként lesznek kialakítva, de egy szoftver segítségével átkonfigurálhatók, ezáltal az NSA az Amerika-ellenes tevékenységgel szemben meghirdetett háborújának szolgálatába állíthatja őket.
Ha az FPGÁ-k integrálása a követelménnyé válik, a gazdasági szükségszerűség a távol-keleti beszállítókat is rá fogja kényszeríteni, hogy megfeleljenek az előírásoknak, miáltal a WIPO egyezményben foglalt szerzőijog-védelmi kötelezettségeink teljesítésére hivatkozva mi is előírhatjuk a kettes szintű SZÚRÓS TEKINTET program beillesztését minden digitális rendszerű, fogyasztói kamerába és kereskedelmi forgalomban kapható CCTV berendezésbe. A nullás vagy egyes szintű kamerák gyors, szakaszos leselejtezéséhez pedig oly módon lehet majd alkalmas ürügyet kreálni, hogy például folyamatban lévő nyomozások során kételyt ébresztünk a régebbi berendezések szolgáltatta bizonyítékok megbízhatóságát illetően.
Ha terv szerint haladunk, 2006 végére megvalósulhat az állapot, amelyben az igazolt MAGINOT KÉK CSILLAG rendszeradminisztrátorok bármely két szomszédos, köztéri CCTV terminált ‒ vagy éppen digitális video-összeköttetéssel rendelkező, magántulajdonban lévő kamkordert ‒ úgy programozhatnak át, hogy üzembentartójuk azokat SZÚRÓS TEKINTET rendszerű baziliszkuszfegyverként használhassa.
Kitartunk azon meggyőződésünk mellett, miszerint az emberveszteség minimalizálására ‒ amikor a tudatzabáló Nagy Öregek majd visszatérnek a csillagokon túli régiókból ‒ nem létezik ennél hathatósabb védelmi stratégia.
* * *
– A dolog lényege tehát egy stratégiai védelmi kezdeményezés tudatzabáló idegen lényekkel szemben, akiknek a tömeges benyomulása a téridőn túli tartományokból egy pontosan meghatározott időpontban várható. Eddig jól vettem az üzenetet?
– Meglehetősen ‒ helyesel Andy.
– Akkor jó. Továbbmenve, a megneszelt külső fenyegetés kivédése érdekében egy nevenincs okostojásnak az a remek ötlete támadt, hogy ha a szép hazánk zöldellő tájait pettyező CCTV kamerákat hálózatba kapcsoljuk, azután a bemenetükön át megkajáltatjuk őket a baziliszkusz agyának szoftveremulációjával, akkor egy mindenütt jelenlévő, pillantással ölni képes fegyverrendszert kapunk. Mit számít, hogy alig tudunk valamicskét a Medúza-effektus működéséről, leszámítva, hogy feltehetőleg egy észlelés útján fellépő, fura kvantummechanikai alagúthatáson, a hullámfüggvény összeomlásán alapul, bla-bla-bla, amitől a céltestben található szénatomok magjának nagyjából egy százaléka látszólag mindennemű energiabevitel nélkül, önmagától szilíciummá alakul át.
Továbbra is jó nyomon vagyok?
– Egy szivart, Sherlock?
– Bocs, de csak akkor füstölgők, ha bekötnek az országos energiahálózatba. Visszatérve a tárgyhoz, a francba! Mert ezek szerint senki emberfiának nem villant át az agyán, hogy azoknak a szilícium-atommagoknak a tömegenergiája nem a semmiből lesz, hanem, mondjuk, a Tömlöc Létsíkokból származik… De nem ez a lényeg.
– Hát, nem igazán. Mikor szándékozol rátérni arra?
– Amint úrrá leszek a kezem remegésén. Lássuk csak! Mivel uraink és parancsolóink nem szívesen rémítenék halálra a birkanépet a minden utcasarokra odatelepített halálsugárral, úgy döntöttek, nyílt cselekvés helyett inkább fejtetőre állítják a dolgot. Vagyis törvényt hoznak az összes köztéri kamera hálózatba kapcsolásáról, és beépíttetik a kiskaput, amin keresztül a kellő pillanatban szépen fel lehet majd tölteni a baziliszkuszagy-emulációs szoftvert. A tervnek manapság, az erőforrás-kihelyezés, a közszféra és a magántőke közötti szoros együttműködés, az ügyfélszolgálati kötelezettségvállalások meg hasonlók korában, ismerjük el, pénzügyi szempontból nagyon is van értelme. Hogy mire gondolok?
Egy vállalkozó csak akkor tud lopás ellen biztosítást kötni, ha biztonsági kamerákat szereltet fel a boltjában, amiket valakinek persze figyelnie is kell, úgyhogy ezzel az erővel akár ki is szervezheti a munkát egy hálózati központtal rendelkező biztonsági céghez, hát nem? Aztán ott van még a zeneipar.
Az agyhalott copyright-nácik egy olyan törvényért kampányolnak, ami kötelezővé tenné minden egyes walkmanbe vagy éppen kamerába egy titkos állami kémszoftver beépítését, szegény Michael Jackson nehogy koldusbotra jusson az illegális másolás következtében.
Egyszerűen zseniális.
– Ja, ráadásul elegáns. És mennyivel kifinomultabb, mint azok a bazi nagy ballisztikus rakéták meg tengeralattjárók! Hiába, no, szép nagy utat sikerült megtennünk a hidegháború óta.
– Aha. Csakhogy ti most azzal jöttök, hogy valami script kiddie kiszagolt benneteket, és sikerült légi csapást mérnie Milton Keynesre.
Esetleg abban a hamis meggyőződésben él, hogy szimplán Missile Command ot játszik.
– Nem nyilatkozom.
– Jézus Krisztus a biciklin! Te teljesen hülyének nézel?? A dolog egyértelműen el lett baltázva. Valaki feltöltötte a SZÚRÓS TEKINTET kódját egy csomó forgalomfigyelő kamerára a Monk’s Road-i körforgalomnál, utána szőröstül-bőröstül megsütötte Daisyt à la baziliszkusz, és te annyit tudsz mondani, hogy „nem nyilatkozom”?!
– Figyelj, Bob! Szerintem túlságosan a szívedre veszed a dolgot. Nem fűzök kommentárt a Monk’s Road-i incidenshez, mert hivatalosan te vagy a feje a mi kétfős nyomozócsoportunknak. Én nem azért vagyok itt, hogy kritizáljalak, hanem hogy támogatást nyújtsak neked, hasznos legyek a számodra, oké?
– Jól van, na, csak egy kicsit ideges vagyok.
– Ha ez megvigasztal, én is, Angletonról nem is beszélve. De ha hiszed, ha nem, idegeskedéssel nem megyünk semmire. Ha be akarjuk zárni az istállóajtót, muszáj szélsebesen rájönnünk, hogy kicsoda, milyen indítékból és miféle eszközzel ölte meg Daisyt. Egyébként a kívülről történő behatolást nyugodtan kizárhatjuk. A Monk’s Road-i hurok a város belső hálózatának egyik gerincvonalára van kötve, és tokától bokáig tűzfalak védik. Ezzel segítettem valamit?
– Egy fenét! Hallgass ide, Andy! Történetesen elvileg egyetértek veled, de attól még nem leszek kevésbé ideges, és meg kell mondjam… A fenébe! Tudom, hogy semmi értelme szólnom, mert már baromi késő bármit is tenni, de szerintem ez az egész MAGINOT KÉK CSILLAG egy totál elmebeteg ötlet, úgy értem, tébolyultan, eszelősen agyament! Kábé, mint nukleáris tányéraknát telepíteni minden utcasarkon! Ezeknek fogalmuk sem volt, hogy minden számítógép meghackelhető, kivéve, ha biztonságos operációs rendszerrel működik egy bezárt páncélszekrényben, ami több tonna beton alá van temetve egy bánya fenekén, maga az SAS meg pár páncélos hadosztály őrzi, és ki van kapcsolva?? A saját becses véleményük szerint mi a fenét művelnek ezzel??
– Próbálják megvédeni az emberiséget a JÓSLAT ZÖLD LIDÉRC-től, Bob.
Csak hogy tudd: az oroszok ugyanezen oknál fogva törik magukat annyira, hogy az Enyergija hordozórakéta ismét a levegőbe emelkedjen, mert akkor pályára tudnák állítani a Poljusz harci űrállomást. És az amerikaiak is azért fontolgatják cenzorszoftver beépítését a földkerekség valamennyi analóg-digitális átalakítójába, mert annyira kiakadtak al-Sabbah varázsigéjétől.
– Átfuthatom a JÓSLAT ZÖLD LIDÉRC aktáját? Vagy egyszerűen csak vegyem készpénznek, amennyit eddig hajlandó voltál elárulni?
– Pillanatnyilag elégedj meg az úri becsületszavammal, de a hét második felében majd megpróbálok betekintési engedélyt szerezni neked. Bocs, de ez most tényleg… Hidd el, jelen esetben a cél tényleg szentesíti az eszközt. Így rendben?
– Egy frászt van rendben! Jólesne most egy kávé… de inkább nem, már így is túl sokat ittam. Szóval, mit vártok tőlem?
– Nos, a jó hír az, hogy már sikerült némileg leszűkíteni a kört. Amellett, és ez bizonyára örömödre szolgál majd, az imént adtunk utasítást a nyugat-yorkshire-i rendőrkapitányság számítógépes bűnözést elhárító osztagának, hogy a szöges bakancsosokkal karöltve Milton Keynes teljes forgalomfigyelő kamerahálózatát és irányító központját szereljék le. A hivatalos magyarázat szerint egy elégedetlen korábbi alkalmazott időzített bombákat helyezett el valahol. A gyanú mindenesetre jó ürügy arra, hogy számítógépes visszaélési ügyet kreáljunk az esetből, és kiküldjünk egy kellőképpen hozzáértő csapatot, akik hamarosan támogatásért fordulnak a CESG-hez. Utóbbiak a GCHQ egyik hírhedt ügynökét fogják a feladatra mozgósítani, és ez leszel te. Azt akarom, hogy ha kell, csúszva-mászva, de addig szimatolj a kamerahálózat körül, míg rá nem jössz, hogy a SZÚRÓS TEKINTET miként került bele. Ami könnyebb lesz, mint gondolnád, mert a SZÚRÓS TEKINTET egy nem kimondottan nyílt forráskódú szoftver. Az egész földkerekségen, de legalábbis az országban összevissza két munkacsoportról tudunk, akiknek felhatalmazásuk van a fejlesztésére. Az egyikük ‒ micsoda meglepetés! ‒ pont Milton Keynesben székel. Ettől a perctől fogva engedélyed van rá, hogy az ország legszuperebb kutatólaborjában az égvilágon mindenbe beleüsd az orrodat, és eljátszd a Gestapo-tisztet. Erősen remélem, hogy nem fogsz ok nélkül visszaélni a hivatali hatalmaddal.
– Hát ez remek. Már sokszor elképzeltem magam hosszú, fekete bőrkabátban. De Mo mit fog hozzá szólni?
– Azt, hogy dühös vagy, és a hangulatodhoz öltöztél. Hajlandó vagy rá?
– Hogy a fenébe mondhatnék nemet, ha így kérsz meg rá?!
– Hálás vagyok a megértésedért. Van még kérdésed, mielőtt összepakolnánk, és átküldenénk a szalagot az Ellenőrzési Osztályra?
– Hm, mindössze egy. Miért pont én?
– Miért is? Nos… hát… ööö, talán mert már benne vagy a közepében, Bob. És mert a készségek és ismeretek egy meglehetősen egyedülálló keverékével bírsz. Ha netán elkerülte volna a figyelmedet, a terepmunkára képesített ügynökeink száma meglehetősen csekély, ráadásul a legtöbbjük afféle régi vágású, csípőből tüzelő izompacsirta. Veled ellentétben fogalmuk sincs ezekről az újmódi Babbage-gépekről meg internetes szerkentyűkről.
Amellett neked már van baziliszkuszfegyveres tapasztalatod. Csak nem képzeled, hogy úgy osztogatjuk, mint a fogkrémet? Minek keresgélnénk mást, aki kevesebbet tud nálad, amikor a megfelelő ismeretek birtokában te történetesen már jártál a helyszínen, ráadásul… izé, mintha ezt az egészet rád szabták volna?
– Szóval, egyszerűen nem találtatok alkalmasabbat a feladatra? Hú, köszi! Most, hogy ezt tudom, mindjárt jobban fogok aludni! Hogy azért fanyalodtatok rám, mert nincs más!
– Ha tudnád… Ha tudnád…
* * *
Másnap reggel felraknak a cheltenhami vonatra (természetesen másodosztályú jeggyel). Az út végén egy hatalmas irodai komplexumban lyukadok ki, ami a térség összes létező térképén fehér foltként van feltüntetve ‒ hátha az oroszok még nem szúrták ki, hogy azon az isten háta mögötti parcellán kizárólag parabolaantenna terem. Félórás, igen kényelmetlen biztonsági ellenőrzésen esek át, méghozzá két kéköltönyös rottweiler jóvoltából. Ezek abban a tévhitben élnek, hogy aki nem Észak-Koreából beszivárgó hírhedt kommunista, az besorolatlan biztonsági kockázatot hordoz, vagyis még az előzőnél is veszélyesebb. A motozást követően kénytelen vagyok pohárba hugyozni, a marokszámítógépemet pedig hátrahagyni az intézmény biztonsági hivatalában. Elegendő azonban homályos vallási okokra hivatkoznom, hogy a nyakamban ezüstláncon lógó bőrszütyőt, amiben egy mumifikált galamblábat őrzök, nálam hagyják. Az idióták…
Amilyen szeles és esős az idő odakint, semmi kifogásom ellene, hogy egy félreeső épületszárny harmadik emeletén egy klimatizált tanácsterembe kísérjenek, ott megkínáljanak a szőnyegpadlóhoz hasonló bézs színű, intézményi kávéval, majd a következő négy órát Kevin, Robin, Jane és Phil társaságában töltsem, akik felváltva igazítanak el a GCHQ terepmunkára kivezényelt, rangidős operatív tisztjeinek feladatairól a biztonsági szint fenntartása, a segítséghívás és a felmerülő problémák jelentése terén, valamint felvilágosítanak azon kétszáztizenhét különféle űrlap dolgában, aminek a kitöltésére egy rangidős operatív tisztnek, a jelek szerint, a munkaidejét áldoznia illik.
Lehet, hogy a Mosodánál túlteng a bürokrácia, és mi rögeszmésen ragaszkodunk az ISO-9000-es minőségbiztosítási szabványhoz, de a GCHQ még nálunk is rosszabb. Itt ugyanis a felső vezetés ‒ biztosítandó, hogy a belügyminiszter, amennyiben Őfelsége hűséges ellenzéke erre szólítaná fel, az összes rendelkezésre álló iratkapocsról közel valós időben tudjon számot adni ‒ az ügyvitelben a BS5720-as minőségbiztosítási szabvány egy sebtében összetákolt és meglehetősen bizarr változatának alkalmazását tette kötelezővé. Másrészt viszont ‒ a nagyobb költségvetésük dacára ‒ a legnagyobb gondjuk az, hogy kénytelenek beleolvasni mások e-mailjeibe, míg mi nap mint nap idegen világegyetemek fenyegető, csápos rémségeinek kínáljuk fel az elménket vacsorára.
– Ja, és valahányszor a nyilvánosság előtt lépsz fel az intézmény képviseletében, muszáj nyakkendőt kötnöd ‒ mentegetőzik Phil saját szónoklatának záróakkordjaként.
– És menj fodrászhoz! ‒ fűzi hozzá Jane mosolyogva.
A piszok disznók.
* * *
A Személyzeti Osztály huncut kópéinak jóvoltából egy disztingvált, középkorú házaspár ‒ két őskonzervatív szociopata ‒ által üzemeltetett panzióba vagyok beszállásolva. A kopasz Mr. MacBride papucsban flangál, és a Telegraph olvasása közben fenyegető arckifejezéssel motyog magában a halálbüntetés visszaállításáról, ami bízvást megoldást jelenthetne a magukat hamisan politikai menekültnek feltüntető bevándorlók okozta problémára, míg Mrs. MacBride a szarukeretes szemüvegével meg a letűnt időket idéző frizurájával tűnik ki. A folyosók falát borító tapétán páratlanul visszataszító a virágminta, és az egész ház bűzlik a molyirtótól. A huszonegyedik század egyetlen kórtüneteként a hallból egy olcsó webkamera fixírozza a lépcsőt. Miközben fölfelé lopódzom, nehezen állom meg borzongás nélkül. A szobámba érve el is barikádozom az ajtót, mielőtt elvackolódnék a Móval folytatandó esti telefonbeszélgetéshez, meg a szokásos parti Civ hez a palmtopomon (amit kifelé jövet kimentettem a biztonsági hivatalból).
– Rosszabb is lehetne ‒ vigasztal Mo. ‒ A te háziuradnak legalább nincs kopoltyúja meg zöldes árnyalatú bőre.
Másnap reggel, miután feltolakodtam a korai, londoni vonatra, majd átküzdöttem magam a munkába tartók tömegén, valahogy sikerült megkaparintanom az utolsó ülőhelyet a szerelvényen Milton Keynes felé.
Telis-tele van rikító öltözetű, hátizsákos német turistákkal meg bosszankodó üzletemberekkel, akik valamennyien a lutoni repülőtérre tartanak, én azonban már előbb leszállok, és taxival a jardra vitetem magam. „Nincs is szebb, mint szombat éjjel kocsmázás helyett golyóstollal a papucsod talpára rajzolgatni” ‒ dúdolja morózusan a fülembe a Half Man Half Biscuit nevű banda frontembere az iPodomról, s én hajlok rá, hogy egyetértsek vele, azzal a kiegészítéssel, hogy egy nyirkos csütörtök reggel a rendőrőrsön felér egy szombat éjszakai kocsmázással.
* * *
– Sullivan felügyelő megérkezett már? ‒ érdeklődöm a portaszolgálatosnál.
A bajuszos rendőr behatóan vizsgálgatja a céges kártyámat, szúrós tekintettel végigmér, mintha arra számítana, hogy attól majd összeroppanok, és egyből beismerem egy megoldatlan sorozatrablás elkövetését, majd poroszkálva célba veszi a sarkon túli lármás, belső irodát. Alig van időm másodszor is végigolvasni a bűnmegelőzési plakátok felettébb szürreális feliratait („Rájött, hogy a szomszédjai falkában vadászó hüllők a gumicsizmások bolygójáról? Nálunk térítésmentesen tehet feljelentést!”), amikor kivágódik az ajtó, és ott terem egy szürke kosztümös, rámenősnek látszó nő. A rendőrnek felcsapott Annie Lennox festene így, miután előző vacsorára elfogyasztott egy felettébb gyanús curry-t meg ivott pár pohárkával.
– Na, hol az a mandró? ‒ követel választ. ‒ Hé, maga! ‒ bök rám a csontos ujjával. ‒ Honnan is jött? ‒ Rápillant a céges kártyámra. ‒ A jó életbe! Jeffries! ‒ kiabál át a válla fölött. ‒ Jeffries!! Átvertél, te görény, hogy a fene enne meg! ‒ Ismét hozzám: ‒ Szóval, maga az a spion, aki miatt tegnapelőtt, az éjszakai műszak után kiugrasztottak az ágyamból. Magáé ez a disznóság?
Nagy levegőt veszek.
– Az enyém, és most már a magáé is. Alig értem vissza a… khm… szóval, rögtön szóltak, hogy keressem J. Sullivan felügyelőt, és vonszoljam be egy kihallgató szobába. ‒ Magamban szurkolva teszem hozzá: ‒ Elárulná, mit jelent a „J”?
– Josephine-t. Mellesleg nyomozó, ha már annyira akarja tudni. ‒ Felemeli a sorompót. ‒ Na, mire vár? ‒ Fáradtnak és bosszúsnak látszik. ‒ Hol a másik kártyája?
– A másik?… Ja. ‒ Megvonom a vállam. ‒ Azzal nem szoktunk villogni. Az elvesztése kész katasztrófa lenne. A megtalálója, ha csak felszedné a földről, már azzal megszegné a Harmadik Paragrafust. A halhatatlan lelkét fenyegető veszedelemről már nem is beszélve.
– Miattam kár aggódnia, a saját véremmel írtam alá a Paragrafust ‒ feleli homlokráncolva.
– A másodikat? ‒ kérdezek vissza, hátha csak blöfföl.
Megrázza a fejét.
– A harmadikat.
– Rendben, jó barát. ‒ Azzal felmutatom neki a céges igazolványomat a maga igaz valójában. Ettől rendszerint mindenki összezavarodik, és már attól elfogja a hányinger, ha kétségbe meri vonni a hitelességét. ‒ Elégedett?
Ő szimplán biccent. Nyugis egy nő, az már biztos. A szolgálati titokról szóló törvény Harmadik Paragrafusával csupán annyi a gubanc, hogy a létezéséről tudni is bűncselekmény… kivéve, ha az illető a saját vérével aláírta. Ezért van az, hogy mi, aláírók, akiknek elméletileg szupertitkos nemzetbiztonsági kérdések megvitatására is felhatalmazásunk van ‒ például, hogy a szolgálati rangsor milyen rendben írja elő a zsúrkocsiról az ötórai tea szétosztását ‒ a gyakorlatban képtelenek vagyunk köntörfalazás nélkül a témával előhozakodni. Nincs más megoldás, mint róni a felvezető köröket, azzal viszont pillanatok alatt be lehet fürödni a terepen. Kicsit olyan ez, mint a leszbikus birka. Mivel a felizgult jerke normálisan ácsorgással jelzi, hogy készen áll a megkettyintésre, nehéz megállapítani, hogy melyik… izé… szóval, hogy kinél szabad a pálya.
– Na, jöjjön már! ‒ teszi hozzá árnyalatnyival kevésbé ellenségesen. ‒ Ha gondolja, útközben keríthetünk kávét.
Öt perccel később helyet foglalunk egy jegyzettömb, egy telefon és egy annyira ódivatú, szalagos magnó társaságában, hogy gyanítom, utoljára Smiley használhatta Karla vallatása közben. Akkoriban a férfiak még igazi férfiból voltak, a leszbikus birkák pedig totál be voltak gyulladva.
– Aztán ajánlom, hogy fontos legyen ‒ morgolódik Josephine, miközben egy riasztóan csúcstechnológiás adagolóból több tabletta édesítőszert pottyant az instant kávéjába. ‒ Ugyanis, hogy ne unatkozzak, már van egy fáradhatatlan betörőm, két nemi erőszakom, autólopások garmadával, egy húgyozó fantom, aki sorra töri fel az áruházakat, hogy ott végezze el a dolgát, ráadásnak meg kölöncként lóg a nyakamon pár alak Nyugat-Yorkshire-ből, akik valami számítógépes audittal buzerálnak. Ez utóbbit, szerintem, magának köszönhetem. Szóval, momentán úgy hiányzik nekem ez az X aktás baromkodás, mint egy golyó ütötte lyuk a fejemen.
– Ne féljen, fontos. Amellett bízom benne, hogy hamar eltüntetjük az íróasztaláról az ügyet. Először is szeretnék tisztázni pár dolgot.
– Hm. És mit akar tudni? Idén összevissza két repülőcsészealj-észlelésünk volt, plusz hatan tettek panaszt, hogy elrabolta őket egy ufó. ‒ Felhúzott szemöldökkel, karba tett kézzel ül velem szemben, hangyányit védekező a testtartása. Ki hitte volna, hogy pár kérdés a felsőbb hatóságtól defenzívába kényszerítheti a nyomozó stáb „alfa nőstényét”?! ‒ Nem érek rá egész nap. Tizenkettőkor esetmegbeszélésen lesz jelenésem, négyig meg oda kell érnem a suliba a fiamért.
Ha jól meggondolom, lehet, hogy tényleg elfoglalt a nő.
– Kezdjük azzal, hogy vannak-e szemtanúk által közölt információk vagy videokamerás felvételek a helyszínről. Azonkívül tudni szeretném, azonosították-e már a tehenet, vagy tudják-e, hogy került oda.
– Szemtanúnk nincs, legalábbis hajnali háromig, amikor is bizonyos Vernon Thwaite pont arrafelé sétáltatta a barátnője törpeuszkárját, mert arra rájött a diaré ‒ mondja grimaszolva, amitől a homlokán láthatóvá válik egy sebhely. ‒ Ha gondolja, átfuthatjuk együtt a helyszínelők által készített beszámolókat. Jól értem, hogy ez hozta ide?
– Mondhatni. ‒ Belemártom az olcsó IKEA-s kanalat a kávémba, és óvatosságból megvizsgálom, nem kezdte-e ki a lötty a fémet. ‒ A helikoptertől mindig kiújul nálam a légi betegség. Különösen, ha egy éjszakai kiruccanás után arra számítok, hogy másnap majd kialhatom magam. ‒ Még időben eszébe jut, hogy hivatalból illik mogorvának lennie, és elnyomja a kuncogását. ‒ Szóval, korábbról nincsenek bejelentések.
Esetleg valami más?
– Videofelvétel sincs ‒ intézi a választ a körmeihez. ‒ Vagyis csak a nagy semmi. Az egyik másodpercben még nulla óra huszonhat perc, a következőben meg már hét óra tizennégy. Vésse az agyába ezeket a számokat. Dennis, aki nálunk az ügyeletes informatikai kockafej, jól be is rágott az MKSG-re… Tudja, ez a neve a vállalkozásnak, amelyik a régióban a kiszervezett térfigyeléssel foglalkozik.
– Nulla nulla huszonhattól nulla hét tizennégyig ‒ visszhangozom, miközben bepötyögöm a palmtopomba. ‒ És MKSG. Rendben, ez nagy segítség.
– Tényleg? ‒ Oldalra billenti a fejét, és úgy néz rám, mintha légy volnék a kávéjában.
– Aha ‒ biccentek kurtán, de meggondolom magam: hiba volna a nőt ok nélkül felmérgesíteni. ‒ Elnézést. Szóval, minden érdekel, nemcsak maga a tehén, hanem az is, ami a kamerákkal történt, de ennél többet nem árulhatok el. Ha a fülébe jutna valami… elsősorban, hogy megbabrálták-e őket, okvetlenül tudassa velem! Addig viszont térjünk vissza Daisyre! Tudják már, honnan került oda?
– Azt igen. ‒ Mosolyra épp nem fakad, de a válla kissé ellazul. ‒ Konkrétan ő a kétszázhatvanhármas az Emmett-Moore Ltd-nél, ami egy tejüzem Dunstable mellett. Pontosabban, három nappal ezelőttig ő volt. Kezdett kiöregedni a szakmából, ezért hét másik tehénnel együtt eladták egy helyi vágóhídnak. Kicsit nyomoztam a másik hét után, a jövő hónapban találkozhat velük a McHappy McMeal menüben. De Daisy más tészta. A hírek szerint csak úgy jártában-keltében benézett az üzembe egy gazda egy utánfutós Range Roverrel, és ajánlatot tett rá. Merthogy a saját családjának szerette volna levágatni valami helyi mészárossal.
– Ahá!
– Ha maga ezt beveszi, akkor nálam is lenne egy híd kompletten eladó, olcsón megszámítom.
Beleszürcsöl a kávéjába, elfintorodik, és újfent megsorozza édeskével.
Önkéntelenül én is megkóstolom a magamét, és jól megégetem a nyelvem.
– Mint kiderült, a nyilvántartásban nem szerepel sem Sonkádi Egyed Farm, sem olyan cím, hogy „Megye, Zsáklak”. Megjegyzem, van egy kamera az istállóknál, annak alapján le is nyomoztuk a Range Rovert.
Leighton Buzzard külterületén került elő másnap, üresen, a HOLMES2 rendszerben lopottként van megjelölve. Pillanatnyilag egy gépjárműtelepen dekkol az út mellett. Kívül-belül beporoztuk ujjlenyomatokért, de teljesen tiszta, arra viszont nem futja a büdzsénkből, hogy egy átfogó kriminalisztikai vizsgálat kedvéért minden előkerülő lopott kocsira egy teljes helyszínelő stábot rászabadítsunk. Azonban… ha erőszakot alkalmaz, szerez hozzá költségkeretet, és még a főnökömmel is hajlandó ölre menni, meglátom, mit tehetek.
– Valószínűleg nem lesz rá szükség, megvannak a magunk eszközei. Viszont adna valakit, aki majd odafuvaroz? Elvégeznék pár mérést, plusz magát is békén hagynám… Daisy dolgát leszámítva. Mi lesz róla a hírekben?
– Ó, majdcsak kitalálunk valamit. Nálunk momentán a „K” aktában van nyilvántartva mint „Kurvára Kóros Kuriózum”, de arra gondoltam, a sajtóközlemény kedvéért kreálhatnánk belőle kivénhedt haszonállatot, amit a gazdája illegálisan rakott le a parkban, mert spórolni akart a vágóhídi költségeken.
– Nem rossz ‒ bólintok kimérten. ‒ Most pedig mit szólna egy képzettársítási játékhoz? Tíz másodperc. Amint kimondom a szót, vágja rá, ami eszébe jut róla. Rendben?
Zavarodott képet vág.
– Ez valami?…
– Csak figyeljen! „Jóslat zöld lidérc szúrós tekintet Maginot kék csillag. A Y’ghonzzh N’hai megbízottjai által rám ruházott hatalomnál fogva, az oldás és kötés képességének birtokában kötelezlek, hogy hallgass a köztünk elhangzottakról, míg ismét meg nem hallod e szavakat: Jóslat zöld lidérc szúrós tekintet Maginot kék csillag.” Értett mindent?
Összeakadnak a szemei, motyog valamit, aztán minden dühét beleadva, kitör:
– Ezzel meg mi a francot akart??
– Csak a szokásos óvintézkedés ‒ felelem, ő pedig fenyegető tekintettel, gurgulázó hangokat hallatva mered rám. Mire végzek a kávémmal, leesik neki, hogy egy szót sem bír kibökni.
– Eddig megvolnánk ‒ mondom. ‒ Na, most, engedélyt kap közölni a sajtóval, hogy a tehenet kidobták. Megengedem továbbá, hogy senki mással, csakis velem szabadon beszéljen a dologról. Ha bárki kérdezősködik, és nem elégszik meg a nemleges válasszal, legyen bár a tulajdon felettese, utasítsa hozzám. Nyugodtan közölje mindenkivel, hogy nem beszélhet, és kész.
– Faszfej ‒ sziszegi, és ha pillantással ölni lehetne, már egy rakás hamu volnék a kihallgató szoba padlóján.
– Én is rontás alatt állok ám, hé! Ha nem adom tovább, szétrobban tőle a fejem!
Akár elhiszi, akár nem, felhagy az ellenkezéssel, és fáradtan bólint.
– Bökje ki, mi kéne, aztán hagyjon lógva!
– Egy fuvar a gépjárműtelepre. Lehetőség beülni a Range Rover volánja mögé. „Daloskönyv, bor s kenyér… e fák alatt…” Bocs, elkalandoztam.
Akkor el tudja intézni?
Feláll.
– Magam kísérem oda ‒ közli velősen.
Elindulunk.
* * *
A telepig huszonöt percnyi gyűlölködő csendet vagyok kénytelen elviselni egy jelöletlen járőrkocsi hátsó ülésén. Bizonyos Routledge közrendőr vezeti, az anyósülésen pedig Sullivan nyomozó trónol, annyi szívélyességet sem pazarol rám, mint egy sorozatgyilkosra. Rég túl vagyok az önelemző önutálat stádiumán… ebben a szakmában hamar felhagy vele az ember. Ha nem akarok Angleton kulcstartóján fityegő lenni, muszáj az információs csatornán minden szivárgó lyukat gondosan betömködnöm, és a rendelkezésemre álló eszközök közül még mindig a nyelvtörő rontás a legkönyörületesebb megoldás erre… de ettől még nem érzem kevésbé tetű alaknak magam. Úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés végre kikecmeregni a kocsiból, és a szakadó esőben, a parkoló csatakos murváján kinyújtóztatni a lábamat.
– Melyik is az a kocsi? ‒ kérdem ártatlanul, de Josephine ügyet sem vet rám.
– Bill, maga most elhúz a Bletchley Way-re, átvesz egy tasakot Dougaltől a Hayes-ügyhöz tartozó bizonyítékokkal, aztán visszajön értünk! ‒ utasítja a sofőrt, majd a civil biztonsági őrhöz fordul: ‒ A BY 476 ERB-t keressük. Tegnap hozták be, egy Range Rover. Merre parkol?
Az unott képű gorilla átkalauzol minket az ELKOBZOTT JÁRMŰ feliratú matricával ellátott autók labirintusán, majd laza kézmozdulattal egy félig üres sor felé int.
‒ Ez lenne az? ‒ kérdi Josephine, mire a pasas átnyújt neki egy kulcscsomót. ‒ Oké, leléphet.
A pasas rápillant, majd sietve elhúzza a csíkot. Magamban azt kívánom, bárcsak vele tarthatnék, mert Sullivan, jóllehet hivatásos nyomozó, ezért a nyilvánosság előtt a magas beosztású hivatalnokoktól elvárt méltósággal köteles viselkedni, most olyan hangulatban van, hogy elég a legapróbb ürügy, és képes fejeket leharapni, legyen az egy csirkéé vagy a Mosoda operatív ügynökéé.
– Akkor ennyi ‒ fordul hozzám, és türelmetlenül megrázza a kulcscsomót. ‒ Megkapta, amit akart, úgyhogy én el is pályáznék. Tudja, lezavarni egy esetmegbeszélést, lenyomozni a titokzatos áruházi húgyozót, és a többi, és a többi.
– Ne siessen annyira ‒ mondom, és körülnézek. A telepet magas drótkerítés veszi körül; a kapunál roskatag mobil iroda, a tetejéből kiálló rúdon egy kamera mozgatható foglalatban. ‒ Ki lehet annak a micsodának a túloldalán?
– Gondolom, a kapuőr ‒ feleli, a szemével követve az ujjamat. A kamera rezzenéstelenül mered a bejáratra. ‒ Mikor méltóztatik végre beszállni?
Benyomja a gombot a távnyitón, és a pittyegés után megrántja a kilincset. „Lehet, hogy tévedek?” ‒ morfondírozok magamban, miközben az eső végigcsorog a nyakamon. Észreveszem, hogy Josephine figyel, erre megrázom magam, bekászálódom a vezetőülésbe, kiegyensúlyozom a zsebszámítógépet a volán tetején, és bepötyögök rajta egy utasítássorozatot. A reakció láttán megcsóválom a fejem. Akárki lopta el a kocsit, tök fölöslegesen törölte belülről tisztára, mert a paranormális rejtőzködésről gőze sincs: eszébe sem jutott öngyilkos férfi szemfedőjét használni, vagy paranoiás skizofrént keríteni sofőrnek. A letapogató igen érzékeny az erős érzelmi visszhangokra, ezért most olyan kezek nyomai után kutatok a kormánykeréken, amelyek szinte jéggé dermedtek a lelepleződéstől való félelmükben. Az eredmények naplózása után elteszem a kütyüt, és már a kesztyűtartót készülök kinyitni, amikor valami arra ösztökél, hogy egy pillantást vessek a drótkerítés mögött húzódó főútra…
– Vigyázzon! Hasra!
Kiugrom a kocsiból, és a földre vetem magam. Josephine csak áll, és tétován forgatja a fejét, ezért odanyúlok, és kirántom alóla a bokáját. Erre felordít, s miután keményen landol a fenekén, megpróbál belém rúgni.
Hangos puffanás kíséretében ekkor érkezik a hátunk mögül a hőhullám ‒ mintha ránk nyitották volna a kemenceajtót.
– A francba, a francba, a francba…
Másodpercekbe telik rájönnöm, hogy én szentségelek. Kaparászni kezdek a nyakamnál a bőrszütyő után, egy rántással szétnyitom, és kétségbeesett igyekezettel egyszerre próbálom megragadni a parányi madárlábat meg az eldobható öngyújtót. Megpöckölöm a kereket, és abban a pillanatban mintha egy kőtörő kalapács csapódna a jobb combom belsejéhez.
– Rohadt szemét!…
– Hagyja már abba! ‒ zihálom. Benzingőz nyers szaga csap az orromba, és hatalmas robaj hallatszik. Meggyújtom a galamblábat. Az égő szaru bűzében, a kísértetiesen lobogó fény közepette majd’ összeszarom magam a félelemtől. Hasra fordulok a hideg tócsában, közben odakiáltom Josephine-nek:
– Ne mozduljon!
– Piszok disznó, mi a fenét?… Hé, itt ég valami!
– Maradjon már veszteg! ‒ ismétlem lihegve, és a magasba tartom a miniatűr Dicsőség Kezét. Az országúti forgalom figyelő kamera úgy forog ide-oda, mintha elejtette volna a kontaktlencséjét, de a mobil iroda rúdján csücsülő társának szeme egyenesen a Range Rover lángoló kerekeire szegeződik. ‒ Ha elengedi a kezem, akkor észreveszik és kinyírják magát… Ó, a fenébe!
– Kinyír… miről beszél?? ‒ bámul rám sápadtan.
– Hé, maga ott! Azonnal húzódjon fedezékbe! ‒ próbálok átkiabálni a kocsisorok fölött, de a kékruhás fazon, a telepfelügyelő nem hallja. Az egyik pillanatban még úgy szedi a lábát, ahogy csak tekintélyes potroha engedi, a következőben pedig elfeketedő testtel bukik előre, a szemüregéből, szájából, füléből lángnyelvek lövellnek kifelé, s miután leszakad a karja, az elszenesedett törzset a végtagcsonkokkal irtóztató szánkó gyanánt viszi tovább a lendület.
– A rohadt életbe!! ‒ A nő arckifejezése egy másodperc leforgása alatt vált hitetlenkedésből rettegésbe. ‒ Muszáj segítenünk neki!…
– Nem lehet, érti? Maradjon fekve!
Mozdulatlanná dermed; így telik el egy szívdobbanásnyi idő, majd még egy. Amikor újból meg bír szólalni, már természetellenesen nyugodt: – Mi folyik itt?
– A kamerák ‒ zihálom. ‒ Figyeljen, ez itt egy Dicsőség Keze, egy láthatatlanná tevő pajzs, momentán pedig az egyetlen oka, hogy még életben vagyunk, mert a kamerák átváltottak SZÚRÓS TEKINTET üzemmódra. Ha meglátnak, nekünk annyi.
– Maga… A kocsi… Mi a fene történt vele?
– Csak a kerekeivel. Merthogy azok széntartalmú anyagból vannak, vagyis gumiból. A SZÚRÓS TEKINTET minden olyasmire hat, amiben nagy számban fordulnak elő hosszú szénláncok… mint amilyen a gumiabroncs vagy a tehén. Egyszerűen lángra lobbantja őket.
– Szentséges szűzanyám és az összes aprószentek…
– Csak fogja a kezem, hogy a bőrünk érintkezzen. Ne olyan szorosan!
* * *
Három-négy percünk lehet, mielőtt kiég a DiK. A rohadt szemetek! El kell jutnunk a bódéig…
Rémálomba illő botladozás következik. Hasogat a térdem, ami a zuhanáskor először érte a talajt, meg a combom belső fele, ahol Josephine próbálta belőlem a szart is kirugdosni; a farmerem csupa jéghideg lucsok; a nyakamon megperzselődött a bőr a máglyától, ami közvetlenül mellettem lobbant fel. Josephine úgy kapaszkodik a bal kezembe, mint a mentőövbe, merthogy az tényleg annak fogható fel, míg a DiK-ből ki nem fogy a szusz.
Így támolygunk tőlünk telhető legnagyobb sebességgel a kapunál álló mobil irodaépülethez.
– Befelé! ‒ zihálja társam. ‒ Odabent nem láthat minket.
– Biztos ez? ‒ Félig-meddig vonszol, így érünk a bejárathoz, ami nincs bezárva. ‒ Túloldalt nem tudnánk kitörni?
– Kötve hiszem. ‒ Odamutat a szemközti épületre. ‒ Az ott egy iskola.
– A francba.
Az országúti kamerához képest ugyan átkerültünk a telep másik oldalára, az acél kapukijárattal átellenben azonban újabb kamera van felszerelve az iskolaépület eresze alá, és még szerencse, hogy épp folyik a tanítás, mert a helyzet, amibe belecsöppentünk, minden tanár rémálma.
Minél hamarabb el kell intéznünk, mert ha kicsengetnek…
– Legelőször is a tetőkamera áramellátását kéne kiiktatni ‒ mondom. ‒ A menekülési útvonalon utána is ráérünk törni a fejünket.
– Árulja már el, mi folyik itt! Mi a fene képes ilyesmire? ‒ Úgy mozognak az ajkai, mint a partra vetett halnak.
Megcsóválom a fejem.
– „Jóslat zöld lidérc szúrós tekintet Maginot kék csillag. Hulljon le nyelvedről a béklyó!” Oké, most már beszélhet. Számításaim szerint nagyjából két-három percünk lehet rájönni a trükkre, mielőtt…
– Ez az egész meg volt rendezve?
– Még nem tudom. Maga szerint hogy jutok fel a tetőre?
– Az ott nem egy tetőablak? ‒ mutat fölfelé.
– De. ‒ Minthogy vagyok, aki vagyok, mindig magamnál hordom a Leatherman-féle svájci bicskámat, úgyhogy kipattintom, aztán körülnézek, hátha akad egy kerék-és gázrugómentes szék, amire, ha az íróasztalra tornyozom, ráállhatok. ‒ Nem lát valahol egy széket, amit?…
Nem bajlódom a mondat befejezésével, a nyomozók kiképzése csak kiterjed az olyan egyszerű technikákra, mint amilyen a gyors feljutás a tetőre. Josephine lazán a létrához ballag, ami a fal és a rozoga iratszekrény között rejtőzik a sarokban, és kihúzza.
– Valami ilyesmire gondolt?
– Hú, ja, kösz.
Átpasszolja nekem. Az első pillanatban ügyetlenkedem a felállításával, a másodikban már csak bizonytalanul bámulok rá, miközben a bicskával és a félig leégett galamblábbal zsonglőrködöm.
– Adja inkább nekem az egész cuccot.
– De…
– No, ide hallgasson! Az én dolgom tébolyult vandálokkal elbánni, nyeregtetőkre mászni, törött tetőablakok után kutakodni, megértette? ‒ Az ajtó felé pillant. ‒ Mert ha elszúrom, maga még mindig odacsöröghet a főnökének, hogy elregélje a történteket.
– Oké ‒ makogom, majd a kezébe nyomom a szerszámokat, és erősen tartom a létrát, miközben ő úgy kúszik fel rajta, mint valami cirkuszi akrobata. Egy perccel később mintha bébielefánt-csorda dobogna a tetőn, ahogy Josephine a kamera felé mászik, mert az hiába van mozgatható alapzatra szerelve, a függőleges mozgása korlátozott. Josephine nyilván jóval a vízszintes sík alatt helyezkedik el, de ez is csak addig elég, míg sem hátulról a forgalomfigyelő kamera, sem elölről az iskolaudvari térfigyelő kamera nem láthatja. Újabb rázkódás, majd fülsiketítő csattanás, és a bódéban kialszik a fény.
Másodpercekkel később Josephine lábbal előre ismét felbukkan a nyílásban.
– Ennek elégnek kell lennie ‒ közli. ‒ Rövidzárlatot csináltam az erősáramú kábel és a kamera talpazata között. Hé, mi történt a világítással?
– A művelet, asszem, jobban sikerült a kelleténél. ‒ Míg leereszkedik, tartom neki a létrát. ‒ De sikerült megbénítanunk vele a tetőkamerát, ami remek hír. Akkor most lássuk, merre van a vezérlő.
Gyorsan átkutatjuk a bódét. Nem is számítottam ennyi izgalmas cuccra: van itt ADSL vonal a rendőrség informatikai rendszerének csomóponti csatlakozójához, egy PC, amin valami terminálemulációs szoftver fut, meg egy másik specializált gép, ahol a kamerák közvetítette képek egymást átfedő ablakokban látszanak a képernyőn. Kedvem lenne csókot nyomni rájuk. Lehet, hogy a monitorozás maszek biztonsági cégekhez lett kiszervezve, de az összes hardver megmaradt egyazon gerinchálózaton. A villanófények őrültmód pittyegnek és csiripelnek, merthogy pillanatnyilag az egész mindenség tartalék akkumulátorról működik, de ez így van rendjén. Kihúzok egy elágazódobozt, és addig kúszom-mászom az íróasztal alatt, amíg sikerül a marokszámítógépemet a hálózati csomóponthoz csatlakoztatni, hogy hozzáférhessek az adatcsomagokhoz..
Egy szűk másodperc elteltével már vissza is jelez. „Szuper!” Ennyit arról, hogy tokától bokáig tűzfalak védik… Kihúzom a dugót, és ismét a felszínre emelkedem, majd végiggörgetek a több száz képernyőnyi titkosítatlan számítástechnikai halandzsán, amit a hálózatot vizsgáló keresőkutya-szoftveremnek sikerült kiszimatolnia.
– Ez ígéretesnek tűnik. Momentán még nem dugnám ki az orromat innét, de szerintem rendben leszünk.
– Konkrétan?
Nagyjából tíz centivel alacsonyabb nálam, de hirtelenjében ráébredek, hogy egy bőrig ázott és felettébb harapós nyomozóval tartózkodom egy légtérben, aki vélhetőleg valami halálos küzdősport feketeöves mestere, ráadásul kezdi úgy istenigazából elveszíteni a türelmét.
– Mostantól tíz másodperce van mindent kipakolni. Ellenkező esetben erősítést kérek, és tőlem lobogtathatja a céges igazolványát, ha nem kapok válaszokat, úgy bedugom egy zárkába, mint a sicc! Capisce?
– Elkapott, főnök, megadom magam. ‒ Igazából eszem ágában sincs, de azért rábökök a palmtopomra. ‒ No, ide hallgasson. Valaki itt nagyon agyafúrtnak képzelte magát. A cucc a tetőn alapjában nem más, mint egy megdicsőült webkamera. Ez alatt azt értem, hogy egy webszervert szolgál ki, és széles sávon kapcsolódik a rendőrség belső internetes hálózatához. A parancsnokságon valahol fut egy program, ami úgy tíz másodpercenként lekérdezi, és letölti a legfrissebb képet, eddig érthető? Máskülönben a földszinten ücsörgő fickó irányítja, hogy merre keresgéljen. No mármost, egy másik fickó nemrég küldött neki egy HTTP kérést egy bazi nagy, csatolt állománnyal, de azt valahogy nehezen veszem be, hogy a maguk informatikai részlege dél-koreai általános iskolákat használna proxy-szerverként, vagy tévedek? Kompromittált tűzfalakat még kevésbé. Hát nem csodás? Mármost, lehet, hogy ezeknek a nyavalyás script kiddie-knek sikerült rátenniük a mocskos mancsukat a maguk nyavalyás kameráira, de annyira azért nem voltak agyafúrtak, mint hitték, máskülönben lekaparták volna a nyavalyás fejléceket, hát nem?
Egy pillanatra befogom a szám, mert ellenőrizni akarom, hogy a naplófájt valóban elmentettem-e egy biztonságos helyre, de elővigyázatosságból azért saját magamnak is továbbítom a munkahelyi email-fiókomba.
– Így ni. Most, hogy már tudjuk az IP címüket, ideje őket felkutatni.
Kábé harminc másodpercembe kerül, míg a nagy országos (amellett ingyenes és anonim) internetszolgáltatók egyikénél rábukkanok a telefonos felhasználói fiókra.
– Hm. Ha már mindenáron segíteni akar, szerezhetne nekem egy S22-es adatszolgáltatási végzést a telefonszámra, ami ehhez az előfizetőhöz tartozik. Akkor kihúzhatnánk a telefontársaságból a lakcímet, és aztán bekopoghatnánk hozzájuk udvariasan megérdeklődni, hogy ugyan minek kellett kinyírniuk a haverunkat a kocsinál!
Remeg a kezem a fölös adrenalintól, ráadásul kezdek méregbe gurulni, és ez most közel sem az a mindennapos „tele van a hócipőm” lelkiállapot, hanem hamisítatlan, fékevesztett düh, ami bosszúért kiált.
– Ők nyírták ki?? Az istenit!!
Résnyire nyitja az ajtót, és kinéz. Meglehetősen rossz színben van, de nem veszti el a fejét. Kemény egy spiné.
– Hát ezt műveli a SZÚRÓS TEKINTET. Figyeljen ide! Most első dolgunk adatszolgáltatási végzést kérni, elvégre ez így már emberölési ügy, igazam van? Utána majd látogatóba is elmegyünk. De úgy kell kinéznie, mintha csak véletlenségből sétálnánk arrafelé, máskülönben az egész sajtó ott liheg majd a nyakunkban, és lehetetlenség lesz bármit csinálni.
Gyorsan lekörmölöm neki a gazdanevet, miközben ő a mobilján a központot tárcsázza. Mielőtt kézbe venné a cédulát, és orvosi segítséget hívna, már fel is bőgnek az első szirénák. Az ajtóra meredve töprengek ezen az egész katyvaszon, a fejemben kavarognak a gondolatok.
– Mondja azt a mentősöknek, hogy villámcsapás okozta ‒ buggyan ki belőlem az ötlet, alighogy felmerült. ‒ Maga már benne van nyakig, de másokat minek belekeverni…
Ekkor megcsörren a telefonom.
* * *
Úgy esik, hogy nem indulunk látogatóba vérengző hackerekhez, mert a gépjárműtelep utcafrontjánál kisvártatva bűnügyi helyszín feliratú paravánt emelnek fehér műanyag fóliából, majd feltűnik egy fotós meg pár helyszínelő, Josephine pedig, akinek immár sürgősebb teendője is akad, mint fölös testnyílást hasítani rajtam, buzgón utasításokat osztogat előzetes vizsgálatokhoz. Magam épp a tcpdump több képernyőnyi adatkimenetét böngészem, amikor Routledge közrendőrrel a volán mögött és egy nem várt utassal a hátsó ülésén ugyanaz a jelöletlen járőrkocsi fékez le odakint, amelyikkel ideérkeztünk. Csak hápogok, amikor a férfi kiszáll, és a bódé felé veszi az irányt.
– Ki a fene ez? ‒ követel választ Josephine, az ablakon át bedugva a fejét.
– Szevasz, főnök! Hadd mutassam be Sullivan nyomozót! Josephine, ez itt a főnököm!
Andy feldúlt ábrázattal biccent neki.
– Andy vagyok. Bob, légy szíves, tájékoztass! ‒ Sanda pillantást vet a nőre, mert az befurakodik utána az ajtón, és becsukja maga mögött. ‒ Ön tehát…
– Máris túl sokat tud ‒ mondom vállvonogatva. ‒ Na? ‒ fordulok Josephine-hez. ‒ Ez az utolsó esélye kimaradni a buliból.
– Feldughatja magának! ‒ mordul rám, majd Andy felé folytatja: ‒ Két nappal ezelőtt fura baleset történt itt egy tehénnel, ma meg már emberölési ügyben nyomozunk. Erősen remélem, hogy nem tervezik tovább bővíteni a kört, mert a terrorista vérfürdők meg a biológiai fegyverek egy icipicit kívül esnek a hatáskörömön. Viszont válaszokat akarok, úgyhogy ha volna szíves…
– Rendben, megkapja őket ‒ feleli Andy higgadtan, majd hozzám fordul: ‒ Na, halljam!
– Tegnapelőtt, hajnali három harminckor kezdődött a kék kód elrendelésével. Odarepültem körülnézni, és egy döglött tehénre bukkantam, amit a SZÚRÓS TEKINTET-tel mészároltak le… hacsak egy eleven baziliszkusz nem garázdálkodik Milton Keynesben. Tegnap beugrottam eligazításra a haverokhoz Cheltenhambe, és miután ott aludtam, ma reggel jöttem át ide. Kiderült, hogy a tehenet egy vágóhídon vették, és egy lopott kocsihoz kapcsolt utánfutóval szállították a helyszínre. A kocsit később megtalálták üresen, így került a telepre. Sullivan nyomozó a rendőrségi összekötőnk… kategória: kettes szintű külsős, nem beavatandó. Ő hozott ide. Én épp az allergiateszttel voltam elfoglalva, amikor kilőtték a kocsit… tiszta mázli, hogy még élünk. Elöl van egy halott. Aztán… ööö, kiiktattunk a tetőkamerát, aminek a firmware-jére énszerintem fel van töltve a SZÚRÓS TEKINTET, én meg lefüleltem pár adatcsomagot, amiket egy kompromittált gazdagép továbbított ide. Valami aljas kis buzgómócsing egy dél-koreai általános iskola webszerverén keresztül meghackelte a rendőrségi intranetet. Már arra készültünk, hogy fizikailag is lerohanjuk a behatolót, és felteszünk neki pár célirányos kérdést, amikor megjöttél ‒ fejezem be ásítva, amitől Andy furcsálkodva néz rám. ‒ Bocs, szélsőséges stresszhelyzetben mindig elbágyadok, márpedig az elmúlt pár nap minden idegszálamat próbára tette.
– Jól van ‒ nyugtázza Andy a beszámolót, és elgondolkodva vakargatja az állát. ‒ Van egy újabb fejlemény.
– Újabb fejlemény? ‒ visszhangozom.
– Bizony, zsaroló levelet kaptunk. ‒ Már értem, mitől olyan üveges a tekintete, nyilván sokkolta a dolog.
– Zsarolás?? És mi a fenét?…
– Egy névtelen feladótól érkezett a nyilvános csatornán keresztül.
Akárki írta, tud a MAGINOT KÉK CSILLAG-ról, és egyértelművé kívánja tenni, hogy az egészet helyteleníti, különösen a SZÚRÓS TEKINTET-et. Arra viszont semmi nem utal, hogy a JÓSLAT ZÖLD LIDÉRC meglenne neki.
Három napot ad, hogy egyszer s mindenkorra leállítsuk a projektet, máskülönben lerántja róla a leplet, méghozzá, idézem, „a nyilvánosság lehető legteljesebb bevonásával”, idézet bezárva.
– A francba!
– Szép nagy kupac fécesz, mi? Nem csoda, ha Angleton elégedetlenkedik ‒ teszi hozzá, a fejét ingatva. ‒ Lenyomoztuk az üzenet forrását, egy hálózatba kapcsolt gép valahol az ország határain belül…
– Ez lenne az? ‒ tolom elé a papír fecnit.
Rábandzsít.
– Asszem. Már az S22-est is bevetettük, de semmire nem mentünk vele. Az üzenet egy feltöltő kártyás mobiltelefon SIM kártyájáról érkezett, amit három hónappal ezelőtt készpénzért vásároltak egy birminghami szupermarketben. Összevissza annyit értünk el, hogy Milton Keynes központjára szűkítettük a hívó feltalálási helyét. ‒ Josephine-re sandít. ‒ Aztán igyekeztél jó benyomást tenni a hölgyre?
– No, ide süssenek maguk ketten! ‒ Halkan szólal meg, de a hangjából erő sugárzik. ‒ Először is, van itt valami, ami emberölésnek látszik, és most már egy kormányhivatal megzsarolása is súlyosbítja, igazam van? Ha esetleg nem vették volna észre, a bűnügyek kinyomozása történetesen az én szakterületem. Másodszor, baromira nincs ínyemre, ha erőszakkal elhallgattatnak. Mert igenis aláírtam egy darab papírt, és csak akkor fogok bármit is kiszivárogtatni, ha valaki lyukat üt rajtam. Végezetül pedig kezd tele lenni a hócipőm, hogy egy különösen súlyos bűncselekmény ügyében, ami a körzetemen belül történt, a maguk jóvoltából úgy rohangálok körbe-körbe, mint egy töketlen kutya! Ezért ha nem kezdenek rögvest válaszokat adni a kérdéseimre, kénytelen leszek őrizetbe venni magukat, amiért lopják a rendőrség értékes munkaidejét!! Halljam, melyiket választják?
– Mit vétettem?! ‒ sóhajt Andy a szemét forgatva, majd darálni kezdi a szöveget: ‒ „Dee és Claude Dansey nevében, valamint a D alfejezet tizenhatodik paragrafusának tizenkettes pontja szerint szolgálatra kötelezlek, mostantól mindörökké!” Meg is vagyunk, be van sorozva.
Fogalmam sincs, miféle istenben hisz, de őszintén kívánom, hogy irgalmazzon a lelkének.
– Álljon meg a menet! ‒ lép hátra. ‒ Mi volt ez?
Enyhe kénkőszag terjeng a levegőben.
– Most dumálta be magát a Mosodába ‒ közlöm fejcsóválva. ‒ Majd emlékezzen vissza, hogy én próbáltam megállítani.
– A Mosodába? Mi a fenéről beszélnek maguk? Azt hittem, Cheltenhamből jöttek! ‒ A kénkőszag egyre erősödik. ‒ Hé, kigyulladt valami?
– Nem talált ‒ mondja Andy. ‒ Bob majd később elmagyarázza. Kezdetnek elég, ha tudja, hogy végső soron mi is ugyanazoknak dolgozunk, csak minket magasabb rendű fenyegetések elhárítására eskettek fel, nem vacakolhatunk holmi lator államokkal meg atombombát lóbáló terroristákkal. Cheltenham pusztán a fedősztorink. Te, Bob, a zsaroló azzal fenyegetőzik, hogy feltölti a SZÚRÓS TEKINTET-et az Acélgyűrűre.
– Ó, a francba! ‒ Az íróasztal szélére zöttyenek. ‒ Ez annyira nem jó hír, hogy pillanatnyilag gondolni sem szeretnék rá.
A térfigyelő kamerákból álló, Acélgyűrűnek nevezett hálózattal az 1990-es évek végén azért vették körbe London pénzügyi központját, hogy a terroristákat elrettentsék a bombamerényletektől.
– Figyelj csak, van még Angletonnak valami?…
– Naná. Szeretné, ha késedelem nélkül felkeresnénk a Site Able-t. A kutatóközpontban ez a fejlesztői team áll a SZÚRÓS TEKINTET mögött.
– Nyomozó? Mint említettem, besoroztuk, úgyhogy immár maga is része a csapatnak. A főnöke, Dunwoody rendőrfőnök-helyettes majd kap egy értesítőt a Belügyminisztériumból, azzal meg egyelőre ne foglalkozzunk, hogy utána lesz-e lehetősége visszatérni a régi beosztásába. A maga számára pillanatnyilag ez a nyomozás bír kizárólagos elsőbbséggel. A Site Able a Kiln Farm Ipari Park egyik irodakomplexumában működik egy amerikai szoftvertársaság brit leányvállalataként, a valóságban azonban a DERA, vagyis a QinetiQ azon töredéke, amelyik a privatizálások után is megmaradt állami felügyelet alatt. Ez a maroknyi ember tartja kézben a Q projekteket.
– Jól van, fiúk, maguk csak verjék nyugodtan a farkukat az ökörpecsenyés baromság fölött, nekem viszont van itt egy autótolvajokból álló bandám, amit… ‒ Josephine eszeveszetten rázza a fejét, gyanakodva beleszimatol a levegőbe, majd feladja a hiábavaló küzdelmet a rontás ellen.
‒ Ez a bűz… Elárulná, kérem, miért kéne levizitelnünk annál a Kiln Farm-i népségnél?
– Mert ők a csúcsvezetői a munkacsoportnak, amelyik a SZÚRÓS TEKINTET-et kifejlesztette ‒ magyarázza Andy. ‒ Angleton nem veszi be, hogy a mi zsarolónk puszta véletlenségből gyújtott volna fel egy tehenet pont Milton Keynesben. Szerinte egy maroknyi helybéliből álló társaság tette. Ha találtál valami nyomot, Bob, az elég lehet leszűkíteni a keresést egyetlen épületre…
– Való igaz ‒ biccent rá Josephine. ‒ De a felelős személyt is meg kell ám találni, meg az időzített bombákat, amiket esetleg hátrahagytak. Aztán ott van még a bizonyítás kérdése. ‒ Szinte látni, ahogy átcikázik a fején egy gondolat. ‒ És mi lesz, ha elkapják őket?
Andy rám néz, nekem pedig meghűl a vér az ereimben.
– Ezen szerintem akkor is ráérünk agyalni, ha már a kezünkben vannak ‒ rögtönözöm, egyelőre mellőzve a Számvizsgáló Bizottság említését. Még bepipulna a Mosoda nyomozati módszereinek hallatán, és akkor kénytelen volnék az orra alá dörgölni, hogy a kénkőszag csupán ízelítő abból, ami az árulókra vár. (Pár perccel a bűvölési rítust követően rendszerint eloszlik, most azonban még jól érezhető.)
– Mire várunk még? ‒ kérdem. ‒ Indulás!
* * *
Kezdetben vala a Védelmi Kiértékelő és Kutató Ügynökség, a DERA. És a DERA lőn a hely, hol Őfelsége kormányának okostojásai hédereltek, és azok kieszeltek vala az ő fejeikkel mindenféle király játékszereket, például harckocsit műanyag páncélzattal, meg ormótlan palmtopokat, amik a 80-as évek szintjén álló chipekből kapták a delejt, olyan robusztus kivitelben, hogy kamionnal is át lehetett rajtuk hajtani, továbbá magzati szívmonitorokat, hogy a következő nemzedék erőtől duzzadó kopaszokká cseperedhessen. És lám, amikor a kilencvenes évek könyöklős vállalkozói légkörében egy újmódi kormányzat jutott hatalomra azzal a küldetéssel, hogy a posta és a repülésirányító rendszerek privatizálása révén győzelemre segítse az igazi szocializmust, a DERÁ-nak nem maradt sok esélye. Immáron QinetiQ-re átkeresztelve ugyanazon névtelen marketingzseni, aki a Royal Mailből Consigniát kreált, a Virgin Trainst pedig odaszórta takarmánynak valami nyavalyás „pont-com” vállalat elé, a Kutató Ügynökséget kiakasztotta száradni, méghozzá megszépítve, kicsinosítva, továbbá minden tekintetben eladásra készen, hadd vigye a legtöbbet kínáló vevő, persze csak, ha nem kimondottan iraki akcentussal beszél.
De…
Annak idején a közönséges játékszerek tervezésén túl a DERA a Mosoda számára is végzett némi fejlesztési munkát. A Q részleg pedigréje egészen az SOE Aljas Kis Trükkök Osztályának II. világháborús ténykedéséig nyúlik vissza, aminek a mérgező töltőtollakat, cipősarokba rejtett, szabaduló szerszámkészleteket, robbanóanyaggal kitömött patkánybombákat, szóval, ezt az egész, James Bondos csintalankodást köszönhetjük. Az 50-es évektől a Q részleg jóval ezoterikusabb szerkentyűkkel kezdte ellátni a Mosodát: démonidéző rácsokkal, baziliszkuszpuskákkal, Turing-jósdákkal, önhangolású pentagrammákkal, önújratöltő söröspoharakkal, satöbbi. Évről évre egyre hátborzongatóbb, egyre inkább szakosodott lett a portéka, immár sokkal kényesebb, hogysem kiárusítható lenne, ugyanis a QinetiQ-nél végzett kutatások többségével ellentétben minden ügyködése oly mértékben titkosítva van, hogy legfeljebb mélytengeri búvárgömbbel lehetne odáig lemerülni. Így, mialatt a QinetiQ-et lassacskán nagyvárosi kifutóvá cicomázták, az oldalhajtásaként fejlődő, leválasztott Q részleg, mint utolsó, parányi bástya a kereskedelem tengerében, mindörökre megmaradt a közszolgálat territóriumának.
Sullivan nyomozó úgy masírozik ki a telep irodahelyiségéből, mint valami üres tekintetű robot, és pattogósan utasítja kedvenc sofőrjét, hogy fuvarozzon minket a Site Able-hez, majd valami mondvacsinált ürüggyel sürgősen kopjon le. Josephine merev felsőtesttel foglal helyet az anyósülésen, míg Andy meg én hátulra csusszanunk be. Menet közben csöndbe burkolózunk; az idő nem alkalmas a fecsegésre.
A tizenöt perces zötykölődés után, amit a parabolaantennákkal meg gyalulatlan fenyődeszka-kerítésekkel díszített, tök egyforma vöröstéglás lakóházak sivatagát átszelő, zsúfolt utakon szenvedünk el, egy régebbi városrészben lyukadunk ki, ahol az épületek valóságosan különböznek egymástól, és a kerékpárutak mindössze felfestett sávok az úttest két oldalán. Ismerős tereptárgyak után kutatva, kíváncsian nézelődöm.
– Véletlenül nem a Bletchley Park közelében járunk?
– Csak pár mérföld arrafelé ‒ mondja a sofőr anélkül, hogy ténylegesen mutatná az irányt. ‒ Szeretné látni?
– Nem sürgős.
A második világháború idején ott székelt az „Ultra” fedőnevű hírszerzési projekt központja, amiből később a GCHQ kinőtt. Az ottaniak által megépített Colossus számítógépek eredetileg náci kódok feltörésére szolgáltak, és a Mosoda csak később terelte felhasználásukat okkultabb irányokba. Megszentelt föld az nekünk, titkos ügynököknek; nem egy olyan NSA-s összekötővel volt már dolgom, aki csupán azért szeretett volna oda ellátogatni, hogy a csizmasarkában hazacsempészhessen egy kevéskét a Bletchley Park-i murvából.
– Majd ha végeztünk a Dillinger Associates brit székhelyén.
A Dillinger Associates a Q részleg fiókirodájának fedőneve. Csupa tégla és üveg, neoklasszicista épületét finomkodó oszloputánzatok díszítik, meg némi kókadt borostyán, ami pusztán a növényi hormonok kíméletlen adagolásának köszönhetően tudott felkapaszkodni a homlokzaton.
Kizúdulunk a kocsiból a kiszáradt szökőkút és az üvegajtók közé szorult kastélyudvarra. Stikában ellenőrzőm a PDA-m helymeghatározó moduljában, hogy talált-e egyezést, de semmi. Egy hunyorintással nyugtázom az eredményt, és még időben vágom zsebre a készüléket, hogy utolérjem Andyt és Josephine-t, akik már a hidrogénszőke recepciós felé tartanak, aki megszakítás nélkül gépel a fából készült, magas fogadópult mögött, és oly megközelíthetetlenül mesterkéltnek hat, mint egy kirakatbábu.
– Üdvözlöm-a-Dillinger-Associatesnél-miben-segíthetek?
Professzionális unottsággal rebegteti a szempilláját Andy felé, miközben a két keze egy centit sem mozdul a PC billentyűzetéről. Van benne valami fura, amit nem tudok megragadni…
Andy felcsapja a céges igazolványát.
– Dr. Voss-szal szeretnénk beszélni.
A recepciós hosszú, vörös körmű ujjai mozdulatlanná dermednek a billentyűk fölött.
– Valóban? ‒ kérdi színtelen hangon, és benyúl az asztallap alá.
– Állj! ‒ kiáltanék rá, amikor Josephine előreszökken, és egy zsebkendőt borít a nővel szemező monitor webkamerájára. A halk pukkanás után hirtelen beálló, tökéletes csend ad egy ötletet. Oldalról megkerülöm az íróasztalt, majd ugyanabban a pillanatban ragadom meg a nőt, amikor képtelenül vastag csövű pisztolyát előrántva, Andy rálő a fogadóporta hátuljában lévő ajtó fölötti kamerára. A recepciós teste az ízületek szakadására emlékeztető, ijesztő reccsenéssel penderül oldalra, én pedig felfedezem, hogy nem is széken ül, hanem csípő tájt plinthoszban végződik. Az egy fából faragott, oszlopvastagságú forgótalpból emelkedik ki, ami súlyos rézszegekkel van a padlóhoz erősítve, méghozzá egy ezüstös fényű, fém pentagramma középpontjában, aminek egyik sarkából vezetékek kígyóznak az íróasztalon álló számítógéphez. Sziszegést hallok, és látom, amint az elnyíló ajkak közül kisiklik a nő élénk kék, villás nyelve.
Vállal előre zöttyenek keményen a padlóra, és megmarkolom a legközelebbi kábelt. A nő vörös körmei felém kaparásznak a levegőben, szeme réssé szűkül, állkapcsának izmai úgy dolgoznak, mintha a nyálat gyűjtené, hogy leköpjön. Nagyot rántok a legvaskosabb kábelen. Az átható sikoly rémisztőén idegenszerű.
„Mi a bánat ez??” ‒ vágtázik át az agyamon a kérdés, látván, amint az egyre hosszabb, egyre élesebb karmokról egymás után hullnak le a lakkrétegek. Az újabb rántás hatására a kábel kiszakad a pentagrammából, mire a faszekrényből sűrű, kékes nedv kezd szivárogni a mozaikpadlóra, és a sikoly megszakad.
– Egy Lamia ‒ közli Andy tömören. Nagy léptekkel a tűzbiztos ajtóhoz masírozik, ami egy folyosóra nyílik, és furcsán vaskos pisztolyával tüzet nyit fölfelé. Válaszul bíborszínű eső záporozik rá a mennyezetről.
– Most mi történik? ‒ kérdi Josephine zavarodottan, a haldokló recepciós rángatózó testére meredve.
Rászegezem a PDA-mat a Lamiára, és egy gombnyomással elindítom a mérést. Hideg, de nem zérus.
– Van egy részeredményem ‒ kiáltom oda Andynek. ‒ Merrefelé lehetnek a többiek? Nem kéne itt lennie valami személyzetnek?
– Fogalmam sincs ‒ feleli aggodalmas ábrázattal. ‒ Ha ezt így kipakolták az előtérbe, akkor nagy gáz van… Angleton nem számított nyílt ellenállásra.
Hirtelen kivágódik a másik ajtó, és egy olcsó, szürke öltönyt, továbbá trendi, nagyjából háromnapos borostát viselő, köpcös, középkorú figura ront ki rajta ordítozva.
– Kik maguk, és mégis hogy képzelik ezt?? Ez itt magánterület, és nem valami idióta céllövölde paintball-őrülteknek!! Szégyen és gyalázat… Azonnal hívom a rendőrséget!!
Josephine lerázza magáról a hipnotikus állapotot, és előbbre lép.
– Ami azt illeti, én volnék a rendőrség ‒ közli. ‒ Mi a neve? Kíván panasszal élni? Ha igen, konkrétan mi a problémája?
– Én… Én… ‒ Tekintete megállapodik az immár nem rángatódzó démonrecepcióson, aki úgy meredezik szekrénytalapzatán, mint valami vérszomjas próbababa, és elszörnyed a látványtól. ‒ Micsoda vandalizmus! Ha kárt tettek benne!…
– Közel sem akkorát, mint amekkorát ő szándékozott tenni mi bennünk ‒ feleli Andy. ‒ Szerintem ideje bemutatkoznia. ‒ A pasas orra elé tolja a céges igazolványát igaz valójában. ‒ „A rám ruházott hatalomnál fogva…”
Sietve elmormolja a rontás szövegét. Tíz másodperccel később Köpcös uraság ‒ voltaképpen dr. Martin Voss ‒ már a recepciós pulttól jobbra elhelyezett, divatosan kényelmetlen, csupa króm és bőr pamlagok egyikén kucorog, és szorgalmasan mondja diktafonba a válaszokat Andy kérdéseire. Monoton beszéde nyilvánvalóvá teszi, hogy kényszer hatása alatt áll; a szája sarkában nyál csorog. A kénkő bűzébe ezúttal némi ínycsiklandó disznósültillat vegyül. Andy paintball-pisztolyából kifolyólag valamennyi felület, ami mögött esetleg kamera rejtőzhet, bíborszínű festékkel van összefröcskölve, amellett Andy utasítására minden ajtót lepecsételtem egy tekercsnyi, szigetelőszalagra vagy a bűnügyi helyszíneket biztosító pántra emlékeztető micsodával, leszámítva, hogy ezen feketén izzanak a dombornyomásos szimbólumok, és a puszta látásuktól könnyezni kezd az ember szeme.
– Közölje a nevét és a jelen intézménynél betöltött pozícióját!
– Voss, Martin Voss. Én vezetem a k-kutatócsoportot.
– Hány főből áll az a csoport? Sorolja fel a nevüket!
– Tizenkettőből. Név szerint Gary, Ted, Elinor, John, Jonathan, Abdul, Mark…
– Itt álljunk meg egy pillanatra! Ma hányan jöttek be? Jelen pillanatban van valaki házon kívül?
Én közben makacsul lógok a palmtopomon. Már annyi ideje vacakolok a detektor gombjaival, hogy lassacskán keresztben állnak a szemeim, ám metaspektrális rezonanciának semmi jele: aki ebben az épületben keres egyezést a Range Rovert elcsaklizó személlyel, az pofára esik. Ami rohadtul frusztráló, merthogy itt van velünk a pasas (fogadni mernék, hogy pasas) főnöke, és egyszerűen muszáj lennie köztük valami rezonanciás összegabalyodásnak.
– Markot kivéve mindenki itt van. ‒ Elneveti magát; a hangjában némi hisztéria bujkál. ‒ Mindenki, csak Mark nem. Mark!
A pillantásom Sullivan nyomozóra siklik, aki épp a Lamia körül szimatol. Gondolom, ösztönösen kezd ráérezni, hogy mi ketten Andyvel nem afféle minisztériumi papírkutyák volnánk, akik csak az életét próbálják megnehezíteni. Josephine frankón úgy fest, mint aki a hányingerrel küzd. Hátborzongatóan, aggasztóan nagy itt a csend. „ Vajon a személyzet többi tagja miért nem jött réges-rég a nyakunkra kíváncsiskodni? ‒ töprengek a szalaggal átragasztott ajtókat méregetve. ‒ Lehet, hogy kilopóztak hátul, és odakint lesnek ránk. Vagy egyszerűen nem bírják a nappali fényt.” Egyre erősebb az égő hús szaga; Voss egész testében remeg, mintha Andy faggatózásának próbálna ellenállni.
A Lamia mellé lépek.
– Nem ember ‒ próbálom megértetni Josephine-nel. ‒ Soha nem is volt az. Az itteniek pont az ilyen izékre specializálódtak. Az egész épület őrző-védők oltalma alatt áll, ez a micsoda egyszerűen az előretolt bástya a biztonsági rendszerben.
– De hát beszélt…
– Ja, de attól még nem emberi lény. ‒ Odamutatok a széles szalagkábelre, amelyik korábban a számítógépet kötötte össze a pentagrammával. ‒ Látja? Az ott a vezérlő interfész. A PC stabilizálja és tartalmazza a Dho-Nha-féle áramkört, amelyiknek a Dee-térbeli entitás engedelmességgel tartozik. Maga az entitás, jelen esetben a Lamia a faszekrénybe van bezárva… izé, más egyéb alkatrészekkel együtt. És kénytelen engedelmeskedni bizonyos parancsoknak. Ami a bejelentés nélkül érkező látogatókra nézve semmi jót nem jelent.
A Lamia fejére simítom mindkét tenyeremet, és az ujjaimmal kotorászni kezdek a sűrű, szőke bozontban. Egy erőteljes rántás, mire a tépőzárak jellegzetes reccsenése közepette leválik az egész haj, láthatóvá téve az alatta megbújó, hámló fejbőrt.
– Látja? Nem ember. Hanem Lamia, egyfajta feltartóztató-elhárító rendszerként működő démon egy magas biztonsági fokozatú létesítmény frontvonalában, ahol titkos…
Egy vetődéssel sikerül kikerülnöm a tűzvonalból, amikor a fehérített fenyőből készült, elképesztően költséges munkaállomást Josephine az utolsó négyzetcentiméterig beteríti a reggelijével. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom ezért, némiképp magam is sokkhatás alatt állok, pocsék egy délelőttünk van. Észreveszem, hogy Andy keresi a tekintetemet.
– Te, Bob! Ha majd végeztél az undorodó fintorgással, lenne számodra egy aprócska feladatom ‒ tudatja emelt hangon.
– Add elő! ‒ mondom felegyenesedve.
– Szeretném, ha kinyitnád azt az ajtót, aztán anélkül, hogy menet közben megállnál a holttesteknél a szádat tátani, szépen elballagnál jobbra a második ajtóig, és bemennél. Ott találod a kapcsolószekrényt a főmegszakítóval. Arra kérlek, kapcsold le az áramot!
– Rosszul láttam volna, hogy festéket spricceltél az összes mennyezeti CCTV kamerára? És mi ez a hülyeség a tetemekkel? Miért nem küldöd inkább a dokit? Hűűű…
Miközben a sülő hús bűze egyre erőteljesebbé válik, dr. Voss kivörösödött, püffedt arccal, lehunyt szemmel ül a pamlagon, és egész testében remeg, mintha valami külső erő hatására az összes izma szinkronban rángatózna. Ezúttal rajtam a sor, hogy a reggelimet foggal-körömmel visszatartsam.
– Nem gondoltam volna, hogy egy ember képes ilyet művelni önmagával ‒ hallom magam a távolból.
– Én sem ‒ teszi hozzá Andy, és ennél ijesztőbb közléssel már nem is hozakodhatna elő. ‒ Szerintem egy ellenkező előjelű rontás fészkel az agyában. Nem hinném, hogy le lehet állítani, még ha…
– A francba. ‒ Önkéntelenül a nyakamhoz kapok, de a bőrszütyő üres. ‒ Nincs nálam DiK. ‒ Muszáj nyelnem. ‒ Szóval, az áramot. És mi lesz, ha nem teszem meg?
– Voss cimborája, az a Mark McLuhan telepített egy holtember-kapcsolót, ezt neked nem kell bemutatnom. Ott a vége, amikor Vossnál beáll az agyhalál, mert abban a szempillantásban Milton Keynes összes nyavalyás kamerájában életre kell a SZÚRÓS TEKINTET.
– Úgy érted, mind meghalunk. ‒ Becélzom az ajtót, amin keresztül a doktor az előcsarnokba érkezett. ‒ Az épület üzemi kiszolgáló magját kell megtalálnom, igaz?
– Várjon! ‒ állít meg a holtsápadt Josephine. ‒ Nem tudna kimenni, és ott megszakítani a hálózati áramellátást? Vagy segítségért telefonálni?
– Hogyisne! ‒ Letépem az első ragasztószalagcsíkot az ajtókeretről. ‒ Idebent megvéd minket a TEMPEST rendszerű árnyékolás, amellett az elektromos kábelek föld alatti, beton vezetékcsatornákban futnak. Elvégre a Q részleg egyik létesítményéről van szó. Ha mód lenne hívni egy légicsapásmérő egységet, hogy ugyan dobjanak már le pár BLU-114/B típusú „puha bombát” a helyi transzformátorállomásokra, az talán segíthetne ‒ mondom a második ragasztószalagcsíkot ráncigálva. ‒ Csakhogy ezeket a rendszereket olyanra tervezték, hogy mindent kibírjanak. ‒ Harmadik ragasztószalagcsík.
– Hé, Bob! ‒ szól Andy, és egy hengeres tárgyat dob felém. Fél kézzel elkapom, a másikkal megszabadítom az ajtókeretet az utolsó ragasztószalagcsíktól, és csak utána esik le a tantusz. Megrázom a szóródobozt, hogy halljam belülről a keverő zörgését, majd lepattintom róla a kupakot.
– Fedezékbe! ‒ Felrántom az ajtót, telefröcskölöm a plafont zöld festékkel, és nekilódulok: vár a munka.
* * *
Egy majdnem kiürült festékszóródoboz meg az őrizetemre bízott Lamia társaságában gubbasztok az előcsarnokban, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy el ne aludjak, amikor az OCCULUS osztaga dörömböl az ajtón. Ásítozva kerülöm ki Voss felhólyagzott tetemét ‒ úgy fest szegény, mint aki lezavart pár kört a villamosszékben ‒, és közben próbálok visszaemlékezni az ellenjelzésre. Ahá, ez lesz az! A ragasztószalag letépése és az ajtó befelé ráncigálása után azon kapom magam, hogy egy H&K gépkarabély torkolatába bámulok.
– Az ott tényleg egy puska a kezedben, vagy csak azért jöttél, hogy kiverd a farkadat? ‒ érdeklődöm.
A puskacső sietve új célpontot keres magának.
– Ezt skubizd meg, őrmester! Itt az okoska Amszterdamból!
– Bizony ám! És nyilván titeket küldtek biztosítani a területet! Howe őrmester merre kószál? ‒ kérdem két ásítás közt. Nappali fényben mindjárt jobban érzem magam… meg attól, hogy végre itt az erősítés. (Amint már nem lőnek rám, rögvest alhatnékom támad. Azután jönnek a lidérces álmok. Nem valami tuti kombináció.)
– Arrafelé.
Az öltözetük erősen emlékeztet a tűzoltók vegyvédelmi szerkójára, a kocsik pedig vidám cseresznyepirosra vannak festve, rikító sárga csíkokkal. Ha nem volnának állig felfegyverkezve, azt hihetné az ember, hogy valami mérgező vegyszer kiömléséről kaptak telefonos riasztást. A vezetőfülkék fölé nyúló sugárcsövek azonban nem vizet fecskendezni jöttek ide, és hátul az a vaskos izé sem fényszóró, hanem gránátvető.
Sullivan nyomozó sorakozik fel mellettem, és megtántorodik a hirtelen világosságtól.
– Mi történt? ‒ tudakolja.
– Ismerkedjék meg Scary Spice-szal és Howe őrmesterrel! Őrmester, Scary, bemutatom Sullivan nyomozót! Na, most, első dolgotok legyen körbejárni a területet, és kilőni az összes zárt láncú tévékamerát, amit csak kiszúrtok… vagy ami kiszúr benneteket. Érthető? Meg a webkamerákat. És a videokamerás kaputelefonokat. Kamera egyenlő durr!, ez a szabály.
– A kamerákat. Okés. ‒ Howe őrmester némileg hitetlenkedő képet vág, de bólint. ‒ Jól értem, hogy kimondottan a kamerákról van szó?
– Kik ezek a fickók? ‒ akarja tudni Josephine.
– Mesterlövészezred. Néha együttműködünk ‒ felelem, Scary pedig halálosan komoly képpel rábólint. ‒ Figyeljen ide! Menjen ki szépen, és nem érdekel, milyen eszközöket kell bedobnia, de győzze meg a helyi katasztrófavédelmi erőket, hogy hagyjanak minket békén, jó? Ha erősítésre van szüksége, szóljon Howe őrmesternek! Őrmester, Sullivan nyomozó tetőtől talpig megbízható, és ebben az ügyben nekünk dolgozik. Rendben?
Josephine nem vár jóváhagyásra: félrelök, és heves fejrázás meg hunyorgás közepette beleveti magát a napfénybe. Én folytatom az OCCULUS-os fiúk eligazítását.
– A filmkazettás példányokkal ne foglalkozzatok, csak a zárt láncú televíziós fajta agresszív. Ja, és iparkodjatok egy másodpercre sem egyszerre több kamera látóterébe kerülni!
– És ne lépjünk a járda repedéseire, mert megesznek a medvék, oké, vettem! ‒ Howe őrmester Scary Spice-hoz fordul: ‒ Hallottad a fazont. Nyomás, csináljuk meg! ‒ Rám sandít: ‒ Valami odabent?
– Azzal elboldogulunk ‒ nyugtatom meg. ‒ De ha segítség kell, szólok.
– Értettem!
Scary beledünnyög valamit a gégemikrofonjába, mire igazi tűzoltószekercével felszerelkezett áltűzoltók kezdenek nyüzsögni az épület oldalánál a bozótban, mintha égés nyomai után kutatnának.
– Oké, akkor idekint leszünk.
– Angleton be lett vonva? Vagy a százados?
– A te főnököd már úton van ide egy szecskavágóval, a miénk viszont egészségügyi eltávot kapott. Ha felsőbb szintről kell valaki, előkerítem neked a hadnagyot.
‒ Jó.
Ismét behúzódom az előcsarnokba, és bátorságot gyűjtök a fejlesztői részlegbe való visszatéréshez, ami az irodahelyiségek alatt, de a laboratóriumok fölött helyezkedik el.
A Site Able egy biztonsági okokból családiasra tervezett fiókszervezet: összevissza tíz rendszermérnök, pár adminisztratív mindenes és egy biztonsági tiszt tartozik hozzá. Többségük jelen pillanatban is itt tartózkodik, és nem siet sehová. A szükségvilágítás vöröses fényében feketének látszó, valójában zöld festéktócsákat kerülgetve járom körbe az üzemi kiszolgáló magot. A hátsó traktusban meghúzódó, nyolcszögletű fejlesztői szekcióban szintúgy gyenge a világítás ‒ nincsenek ablakok, az ajtókon finom rézhálóval impregnált gumitömítés gondoskodik a háromszorosan légmentes szigetelésről ‒, a válaszfalak némelyike ki van döntve. Mindenfelé bokáig gázolok a fehér ködben; még a halonnal működő tűzoltórendszerből maradt vissza, ami az első testek szétrobbanásakor indult be. Mázli, hogy nem állt le a klímaberendezés, máskülönben most egyetlen gázcsapda lenne az egész részleg. A webkamerák mind ott vannak, ahol hagytam őket: egy kukában az első szintre vezető csigalépcső lábánál. A svájci bicskámmal a vezetékeket is átvágtam, ha valaki netán eljátszadozna a gondolattal, hogy újból csatlakoztatja őket.
Az áldozatok… épp át kell lépnem az egyik fölött, amelyik eltorlaszolja a lépcsőt. Nagyon durva, de nem ez az első találkozásom holttestekkel, összeégett is akadt köztük nem kevés, és ezeknek itt legalább gyors haláluk volt. A szagot azonban nem egyhamar fogom elfelejteni. Szerintem az éjszaka rémálmaim lesznek tőle, és nem lehetetlen, hogy az elkövetkező pár hétben több alkalommal leiszom majd magam, vagy Mo vállán fogok zokogni, míg kikopik a fejemből az emlék. Egyelőre félresöpröm a gondolatot, és átlépek a tetemek fölött. A lényeg, hogy egy pillanatra se álljak meg… már ha el akarom kerülni, hogy még több legyen belőlük. És engem furdaljon miatta a lelkiismeret.
A csigalépcső tetején szintúgy vészvilágítású, keskeny folyosó húzódik, amiről térleválasztókkal tagolt irodák nyílnak. A billentyűk kattogó neszét követve jutok el Voss szobájáig; az ajtaja félig nyitva. Odabent a mesterséges fénytől kókadozó filodendronok, hányadékbarna antisztatikus szőnyegpadló, meg a Minisztérium által rendszeresített íróasztalok, szóval senki nem vádolhatja a Q részleg nagykutyáit rongyrázással. Andy különös arckifejezéssel kopácsol Voss laptopján.
– Az OCCULUS a helyén ‒ jelentem. ‒ Találtál valami érdekeset?
A képernyőre bök.
– Csak annyit, hogy momentán kurvára nem ebben a városban kéne lennünk ‒ hozza a tudomásomra kíméletesen.
Megkerülöm az íróasztalt, és a válla fölött előrehajolok.
– A francba!
– Ha jólesik, nyugodtan mondd még egyszer. ‒ Egy e-mailt látok, amit bizonyos Mark McLuhannek címeztek a saját belső hálózatunkon, Voss másolatban kapta meg. Tárgy: Értekezlet. Feladó: Harriet.
– A francba, de duplán! Itt valami bűzlik. Hé, ma nekem is jelenésem lett volna őnagyságával valami megbeszélésen!
– Megbeszélésen? ‒ pillant fel Andy a képernyőről nyugtalan arckifejezéssel.
– Aha. Ugyanis Bridget a fejébe vette, hogy a BSA megbízásából szoftverauditot végeztet a cégnél… tudod, a szokásos fontoskodás. De nem hinném, hogy annak bármi köze lenne ehhez.
– Szoftver auditot? Hát nincs tisztában vele, hogy az az Engedélyezési és Megfelelőségi Osztály hatásköre, méghozzá az egész ügyosztályra kiterjedő érvénnyel? Mi utoljára egy éve kaptunk tájékoztatást az aktuális követelményekről.
– Az aktuális… ‒ Keményen zöttyenek le az olcsó műanyagból készült, látogatói ülőkére. ‒ Szerinted mekkora esélye van annak, hogy kezdettől fogva ez a McLuhan nevű fickó ültette el az ötletet Harriet agyában?
Mekkora az esélye, hogy nincs összefüggés?
– Lássuk csak! McLuhan. Maga az üzenet, az adattovábbító közeg. SZÚRÓS TEKINTET. Vajon mitől van egyszeriben ilyen rossz előérzetem? ‒ néz rám Andy zaklatottan.
– Vagy tekintsünk egy teljességgel eltérő lehetőséget, szeretett főnököm! Mi van, ha belső hatalmi játszmákról van szó? A szoftveraudit csak álca: pont, mint Az ellopott levélben , pusztán arra szolgál, hogy egy gyanús dolgot valami szembeszökő helyen rejtsenek el, ahol senkinek nem jutna eszébe kétszer is megnézni, csak ha már túl késő.
– Hülyeség, Bridgetnek nincs ehhez elég esze. Csak azért szétkürtölni egy tervet, hogy lejárassa a… ‒ Elkerekedik a szeme.
– Biztos vagy benne? Úgy értem, száz százalékig? Az életedet tennéd rá?
– De ennyi halott! ‒ ingatja a fejét hitetlenkedve.
– Vagyis egy hecc volt az egész, ami Daisyvel kezdődött, és a tervek szerint véget is ért volna vele, ha valahogy nem csúszik ki az ellenőrzésük alól. Megesik, nem? Azt mondtad, a város rendőrségi kamerahálózata képes egy célpontot végponttól végpontig, akár zónák között is nyomon követni, emlékszel? Úgy sejtem, egy itteni pasas, talán Voss személyesen, a gépjárműtelepig követett engem, és rájött, hogy megtaláltuk a kocsit, amivel McLuhan Daisyt meglovasította. A seggfejek, ha saját járművet használnak, most egy centivel se lennénk beljebb, de ők, biztos, ami biztos, inkább egy lopottal próbálkoztak. Szóval, ettől bepánikoltak, és rászabadították a SZÚRÓS TEKINTET-et a gépjárműtelepre, amikor nem jött be, még jobban bepánikoltak, főként McLuhan… Fogadjunk, hogy ő a közvetítő, sőt, ő áll az egész dolog mögött! Mi is a beosztása? Ezotériaügyi főelőadó? Intézményvezető-helyettes? Jelenleg Londonban tartózkodik, onnan küldte cselből azt az őrült, fenyegetőző levelet, aztán bumm!, lesújtott a kalapáccsal a saját munkatársaira. Fogadni mernék, hogy egy agyafúrt szociopata, az a „kívül mutatós, belül semmi” fajta, aki remekül elvan középvezetőként, és a legnagyobb lelki nyugalommal képes vért ontani, ha a pozíciójának megvédéséről van szó.
– A rohadék! ‒ állapítja meg Andy visszafogottan, és feláll. ‒ Oké, foglaljuk össze! Belső hatalmi játszmáról van szó, egy istenverte heccről, hogy lejárassák vele Angletont, csakhogy idiótákkal végeztetik el, így a te zsaru barátnőd a nyomukra akad, amitől a vezéreszelős begerjed, és gyilkolászni kezd. Szerinted erről szól a történet?
– Aha. ‒ Úgy bólogatok, mintha rugón járna a nyakam. ‒ Mostanra pedig visszatértek a Mosodába, és csak a fene tudja, mi mindent művelnek ott…
– Mindenekelőtt sürgősen le kell kapcsolnunk McLuhant, mielőtt rájön, hogy a legegyszerűbben úgy tudja elrejteni a nyomait, ha átveszi a hatalmat a központban, és kinyír minket. ‒ Megnyugtatónak szánt mosolyra fakad. ‒ Minden rendben lesz, Angleton már úton van ide. És te még nem tudod, milyen, ha akcióba lendül.
* * *
Képzelj magad elé Akárhol város kellős közepén, egy könnyűipari vagy adminisztratív komplexumnál négy cseresznyepiros tűzoltókocsit egymás mellé felsorakoztatva, hozzá vegyvédelmi ruhás embereket, amint sűrűfésűvel vizsgálják át a bokrokat, meg két rendőrautót villogófényekkel, amik a zsákutcába vezető úton keresztben leparkolva próbálják elejét venni az alkalmi katasztrófaturizmusnak. A tűzoltóságnak álcázott katonai alakulatok módszeresen lövik ki a térségben található összes biztonsági kamerát a hangtompítós gépkarabélyukkal, míg a többi rendőr-vagy tűzoltó-egyenruhás fazon az épületek előtt letáborozva tesz róla, hogy a bentiek ne kerülhessenek bajba.
„Csak egy szimpla munkanap, emberek! Nincs itt semmi látnivaló!
Kérem, haladjanak tovább!”
Na, persze. Itt jön például egy böhöm nagy helikopter a rendőrség légi támogató egységétől, ugyanaz a Twin Squirrel, amivel a minap utazgattam, csak éppen fényes nappal és pár száz lábnyi távolságból, miközben a dübörgő rotorjaival az avart, szemetet szétrepítve landol a parkolóban, százszorta nagyobbnak és félelmetesebbnek látszik.
Még a csúszótalpain billeg, amikor a hátsó ajtók egyike félresiklik, és Angleton ugrik ki rajta. Kissé megtántorodik, elvégre nem egy mai csirke, de tüstént össze is szedi magát, és aktatáskáját szorongatva felénk masírozik.
– Beszéljen! ‒ utasít, hangerőben épp csak felülmúlja a lassuló forgószárnyak lármáját.
– Gond van, főnök. ‒ Az épület felé intek. ‒ Andy még odabent igyekszik igazolni a legszörnyűbb gyanúnkat, de nagyon úgy fest, hogy valami ostoba hatásköri kakaskodásból kifolyólag ez az egész egy nyavalyás heccnek indult. Csakhogy félresiklott a dolog, mire az egyik rosszfiú totál begolyózott.
– Heccnek ‒ fordul felém az a jéghideg tekintet. A másodperc töredékéig nem egy hatvanvalahány éves, ösztövér, kopasz fazon áll velem szemben egy nem rá szabott öltönyben, hanem egy sétáló csontváz, akinek a szemgödrében vészterhesen lobognak a pokol radioaktív tüzei. ‒ Jobb, ha most azonnal Andrew-hoz kísér. Majd útközben elmeséli a részleteket.
Botladozó nyelvvel loholok Angleton nyomában a recepciós pultig, ahol Andy utasításokat osztogat a feltakarításhoz az OCCULUS embereinek, továbbá ötleteket arra nézve, hogy mit kezdjenek a tönkrement Lamiával, meg a démonidéző oltárokkal az alagsorban.
– Ki a fene?… Á, ön az. Már épp ideje volt ‒ vigyorodik el. ‒ Otthon ki tartja a várat?
– Boriszra hagytam ‒ feleli Angleton szenvtelenül, cseppet sem akad ki Andy nyers modorától. ‒ Mennyire rossz a helyzet?
– Nagyon. ‒ Andynek rángatózik az arca, ami nem jó jel; mintha a nagyfőnök megérkezésével egy csapásra elillant volna belőle minden magabiztosság. ‒ Kénytelenek leszünk… az istenit!
– Nyugalom ‒ csillapítja Angleton. ‒ Nem harapom le a fejét.
Most érzem csak, mennyire meg vagyok rémülve, és ha én totál kivagyok, mit mondhatnék Andyről? El kell ismernem, Angleton mindig tudja, mikor nem szabad nyomást gyakorolnia a beosztottjaira. Andy mély levegőt vesz, lassan kifújja, aztán újból nekirugaszkodik.
– Két elvarratlan szál van: Mark McLuhan meg egy ismeretlen. McLuhan okkultügyi főelőadóként dolgozott itt, ami alapvetően felügyeleti beosztás. Amellett egy csomó egyéb feladatot is végzett a Q részlegnek, így lett bejárása a Dansey-épületbe egyfajta összekötői minőségben. El se hiszem, hogy voltunk képesek ennyire melléfogni az átvilágításánál…!
– Csak lassan ‒ szakítja félbe Angleton ezúttal némi éllel.
– Elnézést. Tulajdonképpen Bob rakta össze a képet ‒ biccent felém. ‒ McLuhan összejátszik valakivel a Mosodánál, hogy rossz színben tüntessen fel minket, méghozzá szelektíven kiszivárogtatott információk útján. A tervek szerint az egészet egy pökhendi seggfej visszaéléseként lehetett volna elkönyvelni, amire legfeljebb a fekete helikopteres összeesküvésekben hívő csürhe figyel fel, csakhogy az ön nevét besározta volna. Találtam pár nem túl jól csengő e-mailt Bridgettől, amiben egy szoftveraudit ürügyén McLuhant a központba invitálja … Mocskos egy ügy, Bob majd később kigabalyítja a szálakat. De ami a lényeg: az ön megrágalmazásával Bridget szerintem a saját hatalmi játszmáját szerette volna az igazgatóság előtt igazolni.
Angleton hozzám fordul:
– Hívja a székházat, és kérje Boriszt! Mondja meg neki, hogy tartóztassa le McLuhant! Továbbá ZSUGORFÓLIA és SELYEMMAJOM. ‒ Felhúzott szemöldököm láttán hozzáteszi: ‒ Mire vár, öcsi?!
Melengető érzés fog el: eljött a határozott cselekvés ideje! A Lamia íróasztalán látott telefonhoz lépek, és tárcsázom a 666-ot; a hátam mögött Andy odasúg valamit Angletonnak.
– Központ? ‒ intézem a kérdést a fehérzajhoz. ‒ Borisszal szeretnék beszélni, azonnal.
Az énokhi szintaktikai elemzők teszik a dolgukat, mire az elátkozott lelkek, leláncolt démonok vagy mittudomén micsodák ott a telefonközpontban még hangosabban kezdenek sziszegni, majd kapcsolják a vonalat. A kicsengés után egy ismerős hang: – Halló, itt a Fővárosi Mosodai Szolgálat rendszertámogatási osztálya! Kit adhatok?
Ó, a francba.
– Helló, Harriet!
Igyekeznem kell, hogy a hangom higgadtságot és összeszedettséget sugározzon. Pont ezen a fővonali állomáson nem jó jel Bridget szekértolójával összeakadni, különösen a Harriet és Borisz közt dúló, kölcsönös utálat fényében.
– Vészhelyzet van. Tudnád adni Boriszt?
– Hohó, Robert! Már épp azon tűnődtem, vajon merre kószálsz. Megint beteget szeretnél jelenteni?
– Szó sincs róla ‒ felelem nagy levegővel. ‒ Sürgősen beszélnem kell Borisszal, Harriet. Ott van a közelben?
– Hát, azt sajnos nem árulhatom el. Egy ilyen cselekedet ugyanis az osztály ügymenetére vonatkozó információ nyilvános telefonvonalon történő felfedésének minősülne. És jó szívvel téged sem tudlak hasonlóra bátorítani, ehelyett nyugodtan idetolhatnád a képedet az értekezletre, amit tegnapelőtt ütemeztünk be, nem emlékszel?
Egy jégtömb költözik a gyomrom helyére.
– Miféle értekezletre?
– A szoftveraudit ügyében, dereng már? Mert sose olvasod el az értekezletek napirendjét. Ha megtennéd, talán feltámadna az érdeklődésed az esetleges egyéb témák iránt. Most éppen honnan hívsz? Az ember azt hinné, nem is ez a munkahelyed…
– Beszélni akarok Borisszal, méghozzá azonnal! ‒ A háttérzaj nem egyéb, mint a fogaim csikorgatása. ‒ Sürgős, Harriet! A tegnapelőtti kék kódhoz van köze. Vagy odahívod a készülékhez most rögtön, vagy később nagyon meg fogod bánni! Melyiket választod?
– Ó, szerintem arra nem lesz szükség ‒ mondja csakis „kárörvendő”-ként leírható hangon. ‒ Az értekezlet elmulasztása miatt ugyanis rövidesen történelem lesz belőled a drágalátos Démonelhárítási Ügyosztályoddal együtt, és ezért az égvilágon senkinek nem tehettek majd szemrehányást, csakis saját magatoknak! A viszonthallásra!
Azzal leteszi a ribanc.
* * *
Észreveszem, hogy Andy és Angleton engem bámul.
– Letette ‒ mondom hülyén. ‒ Ez a nyavalyás Harriet elterelte Borisz vonalát! Ezt előre kitervelték! Hogy kiiktassák a CPU-t a telefonforgalomból!
– Akkor viszont kénytelenek leszünk személyesen megjelenni azon az értekezleten ‒ állapítja meg Angleton, és fürge léptekkel az ajtóhoz masírozik, ami félrelendül az útjából. ‒ Kövessenek!
Egyenesen a helikopterhez indulunk, amit a pilóta alapjáraton hagyott, míg mi odabent agyaltunk. Összevissza… mennyi is? Talán háromnégy perc telhetett el Angleton megérkezése óta? Bepiszkolódott, szürke nadrágkosztümben és feldúlt arckifejezéssel még valaki lohol a gép felé a parkolón keresztül.
– Hé, maguk ott! ‒ kiabálja a nő. ‒ Válaszokat akarok!
Angleton rám pillant.
– A maga embere? ‒ kérdi. Amikor rábólintok, parancsolóan odaint neki. ‒ Velünk jön! ‒ kiáltja, túlharsogva a turbinák erősödő vonyítását.
Valamivel hátrébb az egyik áltűzoltó erre leereszti az oldalzsákját, ami addig merő véletlenségből Sullivan nyomozó hátára szegeződött. ‒ Ezt a részét nagyon utálom ‒ teszi hozzá Angleton monoton hangon, és zord arckifejezéséből rosszallást lehet kiolvasni. ‒ Minél kevesebb életet barmolunk el, annál jobb.
Szívesen megtudakolnám, mit akart ezzel mondani, de Andyvel szorosan a nyomában már mászik is befelé a szecskavágó hátsó fülkéjébe.
Felsegítem Josephine-t. A fejünk fölött beindulnak a forgószárnyak, és teli torokból felbődül a motorduett. Még időben igazgatom el a fejhallgatómat, hogy elcsípjem főnököm utasítását:
– Vissza Londonba, és ne kímélje a lovakat!
A Mosoda a számvitel szent nevében elkövetett, groteszk szertelenkedésekről hírhedt. Nálunk a költségvetés túllépését háborús bűnökért kijáró megtorlás követi, és az ember idegen világok halott isteneit haragíthatja magára néhány szem gemkapoccsal. Angleton bűvös parancsszavára azonban, tonnaszám égetve a repülőbenzint, rögvest száznegyven mérföld per óra sebességgel hasítjuk az eget az angol vidék fölött, a repülésirányítás pedig kénytelen-kelletlen eltakarítja az utunkból az alacsonyabb prioritású légi járműveket ‒ csak mert őfelsége nem óhajt elkésni egy értekezletről. A leszállóhelynél rendőrautó vár ránk, hogy azután hihetetlen tempóban vágjon át London kaotikus forgalmán; a sofőrnek olykor kis híján sikerül hármasba kapcsolnia.
– McLuhan kezében van a SZÚRÓS TEKINTET ‒ hozom Angleton tudomására, kikukucskálva Andy válla mögül. ‒ És a székház összes biztonsági kamerája vezetékes. Ha feltölti rájuk a szoftvert, mielőtt odaérnénk, könnyen lehet, hogy zárt kapukkal fogunk találkozni… vagy valami annál is rosszabbal. Minden attól függ, hogy Harriet meg a főnökasszonya mit forgat a fejében.
– Rá kell jönnünk, nem tehetünk mást. ‒ Angleton kimérten biccent, az arca merev. ‒ Megvan még a talizmánja?
– Kénytelen voltam elhasználni. ‒ Vállat vonnék, de nincs elég hely. ‒ Ön szerint miben mesterkedik Bridget?
– Ehhez most nem fűznék kommentárt. ‒ Ezt a beszélgetés lezárásaként is értelmezhetném, ha állával nem bökne a sofőrülésben feszítő rendőr felé.
‒ Amikor megérkezünk, Bob, azt akarom, hogy maga a raktár felé kerüljön, és zörgesse fel a gondnokot. Magánál van a mobilja?
– Ööö… persze ‒ mondom, és piszkosul remélem, hogy az aksi nem merült le.
– Helyes. Andrew! Mi ketten a főbejáraton keresztül lépünk be. Bob, állítsa a telefonját rezgőre! Ha üzenetet kap tőlem, az lesz a pillanat, amikor le kell kapcsoltatnia a gondnokkal az elektromos hálózatot plusz a tartalék áramforrást.
– Hú. ‒ Megnyalom kiszikkadt ajkamat, mert eszembe jutnak az elektroizolációs pentagrammák az alagsorban, a többi szinten meg az a temérdek számítógép, ami egytől egyig a szűrőkkel védett, biztonságos áramkörhöz kapcsolódik. ‒ Ettől el fog szabadulni a pokol.
– Pont arra számítok ‒ bólint, és elvigyorodik a rohadék! Az összes szörnyűség dacára, ami aznap a szemem elé került, most mégis leginkább abban reménykedem, hogy halálom napjáig nem látom többé ezt a vigyort.
– Hé, velem mi lesz?
Angletonnak az anyósülés felé vetett pillantásából bosszankodást lehet kiolvasni. Josephine kihívóan bámul vissza rá; szemlátomást dühös, bár próbál uralkodni az indulatain.
– Én vagyok a maguk észak-buckingamshire-i összekötője ‒ mondja a nyomozó ‒, ezért tudni szeretném végre, hogy ki a fenét kötök össze, és kivel. Ráadásul maguk mintha ott felejtettek volna a portámon pár hullát, akiket majd nekem kell eltemetni! Viszont ez a balfácán… ‒ ezt rám érti, ami egyszerűen felháborító és szégyenletes – …megígérte, hogy majd választ kapok a kérdéseimre.
Angleton erőt vesz magán.
– Nincsenek válaszok, hölgyem, csak újabb és újabb kérdések ‒ feleli olyasfajta hanghordozással, amit a nyavalyás, szenteskedő tiszteletesek a gyászoló család vigasztalására tartogatnak. ‒ De ha mégis ragaszkodna a válaszokhoz, hát kénytelen lesz átnyálazni a balfácán iratszekrényét. ‒ A szarházi. Kaján mosoly villan át az arcán, száraz, mint a sivatagi homok júniusban: ‒ Esetleg nem segítene megakadályozni, hogy amit egy órája látott, az… ööö, újból megtörténjen? Ha igen, akkor csatlakozhatna a balfácánhoz, és vigyázhatna, nehogy kinyírassa magát. ‒ Azzal kinyújtja a kezét, és egy megviselt papírfecnit pottyant a nő ölébe. ‒ Ennek még hasznát veszi.
Ideiglenes belépő… ezt nevezem! Válaszul Josephine barátságtalan megjegyzéseket mormol főnököm felmenőiről, háziállatairól és gumicsöves módszereiről. Úgy teszek, mintha nem hallanám, mert kábé három perc késésben vagyunk, beszorultunk néhány vánszorgó, viszont kimondottan csordaszellemű, piros emeletes busz mögé, nekem viszont fel kéne idéznem magamban az útvonalat a Mosoda központi épületének alagsorában található gondnoki irodához, meg hogy van-e valami arrafelé, amiben majd jó eséllyel hasra esem a sötétben.
* * *
– Bocs, hogy kíváncsiskodom, de általában hány tetemmel szokott összeakadni a munkája során?
– Mióta maga felbukkant az életemben, többel a kelleténél. ‒ A sarkon befordulva téglafalak közt haladunk tovább a kerekes kukákkal telezsúfolt, húgyszagú sikátorban. ‒ De ha már érdeklődik, a mindennapos szolgálat során egy nyomozó rengeteg hitványságot kénytelen végignézni.
Az arckifejezéséből ítélve veszélyes vizekre eveztünk, de én nem hagyom magam:
– Ez viszont a Mosoda. A munkánkhoz tartozik, hogy leszámoljunk mindenfajta hitványsággal, pont, hogy a magafajták életét megkönnyítsük. ‒ Mély levegőt veszek. ‒ De mielőtt bemennénk, úgy érzem, muszáj előre figyelmeztetnem… még a végén azt hiszi, hogy Fred és Rosemary West nekünk dolgozik, Harold Shipman pedig a törzsorvosunk. ‒ Ezen a ponton kissé elsápad, elvégre a sorozatgyilkosság művészete az Öntevékeny Ördögök és Doktor Halál révén érte el csúcspontját Nagy-Britanniában, de arcizma sem rándul.
– És még maguk lennének a jófiúk?
– Olykor magam is kételkedem benne ‒ sóhajtok.
– Ezzel nincs egyedül.
Van egy olyan érzésem, hogy még viheti nálunk valamire… már ha túléli a következő egy órát.
– Na, elég a csevegésből. Az utcaszintről ez az ajtó vezet az egyes számú központi épület alatti létesítmény-fenntartási blokkba. A gépjárműtelepen meg a Site Able-nél már láthatta, mire képesek azok a szemetek a kamerák segítségével. Ha jól sejtem, itt ugyanarra készülnek, vagy valami annál is rosszabbra. Innen biztonságos vonal kapcsolódik a rendőrkapitányság számos részlegéhez, a különféle kerületi szintű vezérlési rendszereket, többek között a Camden Town-i irányító központot is beleértve. A SZÚRÓS TEKINTET még nem áll készen az egész országra kiterjedő telepítésre…
– Létezik olyan pokoli helyzet, ami indokolhatna egy ilyen lépést? ‒ követel választ tágra nyílt szemmel.
– Ez titkos információ. ‒ Elképesztő, milyen könnyen kicsúszik az ember száján ez a klisé. ‒ Különben is csak lidérces álmai lennének tőle.
De ha már megemlítette a poklot, azt szerettem volna mondani, hogy… ‒ Megtorpanok, mert egy csordultig teli kuka torlaszolja el a jeltelen bejáratot. ‒ Szóval, könnyen elképzelhető, hogy a kedvenc elmebetegünk, aki azokat az embereket a Dillinger Associatesnél hidegre tette, momentán egy bizottsági értekezleten ül odafent, és a SZÚRÓS TEKINTET szoftvernek legalább bizonyos részleteit képes feltölteni több kamerafelügyeleti központra. Ezért azt találtuk ki, hogy a Mosoda székházában kívül-belül hazavágjuk az intranet gerincvezetékét. Ez gyerekjáték lenne akármelyik mezei kormányhivatalban, az őrző-védőkkel telezsúfolt Mosodában azonban icipicit bajos, ugyanis az említett őrző-védők némelyike olyannyira különleges, hogy megpróbál majd minket elevenen felfalni.
– Felfalni. Minket. ‒ Josephine üveges tekintettel néz rám. ‒ Mondtam már, hogy nem játszom fejvadászosdit? Az a munkaerő-toborzási osztály hatásköre.
– Figyeljen ide ‒ próbálkozom szépszerével. ‒ Látta Az élőhalottak éjszakáját? Nos, nem is olyan nagy a különbség, leszámítva, hogy nekem engedélyem van bent tartózkodni, és maga is kapott egy ideiglenes belépőt, úgyhogy ezzel nem lehet gond. ‒ Átvillan az agyamon egy gondolat. ‒ Maga rendőr. Kapott lőfegyveres kiképzést?
Csitt-csatt.
– Naná ‒ közli hűvösen. ‒ Van még kérdés?
– Hát ez nagyszerű! Ha most volna szíves elvenni ezt a micsodát az arcomból… így már jobb. Bocsi, de az őrző-védők ellen nem megy majd vele semmire, ők már … úgy értem, metabolikusan. A CCTV kamerákkal szemben viszont kimondottan hatásos lesz. Ami…
– Oké, összeállt a kép. Szóval, bemegyünk, és hacsak nem szeretnénk magunkat kinyíratni, jobb, ha nem mosolygunk bele a kamerák lencséjébe.
Eltünteti a pisztolyt a blézere alá, és gyanakodva méreget, vagyis a gépjárműtelep óta első alkalommal másként, mint haraggal vagy utálkozással a tekintetében. Valószínűleg azon töpreng, miként lehet, hogy az imént a szemem sem rebbent. (Pedig nyilvánvaló: ahhoz képest, ami odabent vár ránk, egy lyuk a koponyámban viszonylag fájdalommentes módja a tapasztalatszerzésnek, amellett, ha komolyan zabos lett volna rám, a saját körzetében segítség nélkül is módja lett volna bedugni egy otthonos, hangszigetelt zárkába egy pár 46-os bakanccsal meg a viselőjével együtt.) – A maga dolga utat vágni a zombik közt a dumájával, az enyém meg kilőni az összes kamerát, jól mondom?
– Jól. Utána majd kiagyalom, miként lehetne egyszerre megrongálni a primer áramelosztót, a tartalék alállomást, a dízelgenerátort és a telefonközpont meg a védett számítógépes gyűrűhálózat akkumulátoros áramellátását, de úgy, hogy senki ne vegye észre, csak ha már késő.
Közben persze kiiktatni mindenkit, aki igyekszik ezt megakadályozni, világos?
– Mint a vakablak. ‒ Meredten bámul rám. ‒ Mindig is szerettem volna bekerülni a tévébe… csak valahogy másként.
– Hát igen.
Felnézek az épület falára, ami a második emeletig ablaktalan. (Egyébként az ablakok följebb is üres helyiségekre nyílnak, amelyek három láb mély területükkel azt a látszatot hivatottak kelteni, hogy foglaltak.)
– Szívesebben rendelnék el légi csapást a transzformátorállomás ellen, de hát kétutcányira van egy kórház, a túloldalon meg egy idősek otthona… Készen áll? ‒ Bólint. ‒ Oké. ‒ Megkerülöm a kukát, és bekopogtatok.
Az ajtó jellegtelen, kékre festett fatábla. Amint hozzáérek, nyikorgás nélkül feltárul. (Azt hitted, horrorfilmet nézel?) Mögötte szűk, porlepte helyiség; az egyik falon poroltó készülék, szemközt újabb ajtó.
– Várjon! ‒ szólok, és kihúzom a zsebemből a festékszóró dobozt. ‒ Rendben, jöhet. De tartsa a keze ügyében az igazolványát!
Ugrik egyet, amikor halk sziszegéssel magától becsukódik mögötte az ajtó, én pedig megállom megjegyzés nélkül, mert kívülről tényleg csak egy ócska oldalajtónak látszik.
– Oké, most jön a vicces rész.
A palmtopomra telepített segédprogrammal sietősen letapogatom a belső ajtót, és amikor tisztának bizonyul, rántok egyet a rúd alakú fogantyún. Ez az igazság pillanata. Ha odabent már kitört a balhé, akkor az egész épület egy atombunkernél is szorosabban le lesz zárva, az átjárókat elrekesztő rácsokban pedig a háromfázisú, hatszáz voltos feszültség thaumaturgiai megfelelője fog futkározni. De nyugodtan fellélegezhetek.
Az ajtó egy sötét folyosóra nyílik, ami a bezárt raktárhelyiségek mentén egy elhanyagolt, lambériás lépcsőházhoz vezet, és ez minden: semmi nem zavarna meg egy alkalmi tolvajt, aki az elcsaklizható irodaszerek reményében sikeresen elosont az őrök mellett. Az összes igazán titkos cucc vagy tíz emelet mélyen a föld alatt, vagy az alagsori falak túloldalán található. A cidrizés meg nem látszik a sötétben.
– Egy fia zombit se látok ‒ mondja némi éllel Josephine, aki a homály miatt szorosan mögöttem halad.
– De csak mert… ‒ Mozdulatlanná dermedek, és magam elé emelem a poroltó készüléket. ‒ Van magánál zsebtükör? ‒ kérdem közömbösséget színlelve.
– Egy pillanat. ‒ Halk kattanás, azután átad valamit, ami egy fogkefével kamatyoló kontaktlencsére emlékeztet. ‒ Ez megteszi?
– Az anyja! Nem tudtam, hogy maga fogorvos is! ‒ Egy nyavalyás, kihúzható pálcára van erősítve, ami csaknem fél méter hosszú. Derékból meghajlok, és óvatosan előrenyújtom a ferdén beállított tükröt, hátha úgy az egész lépcsőház belátható.
– Ezzel szoktuk megvizsgálni a kocsik alvázát, hogy nincs-e rajtuk bomba… esetleg átvágott féktömlő. Sose tudhatja, mit találnak ki az iskolaudvaron hancúrozó kis pöcsök, míg maga az igazgatónővel diskurál.
Nagyot nyelek.
– Szerintem itt sem lesz haszontalan.
Nem látok kamerát odafönt, ezért visszahúzom a tükröt, és már tenném a lábam az első lépcsőfokra, amikor Josephine hangja megállít.
– Elnézett egyet.
– Hol??
Mutatja. Az ajtógomb nagyságú micsoda nagyjából derékmagasságban van a sötét színű lambériába süllyesztve, és fölfelé áll.
– A fenébe, igaza van.
Ráadásul van benne valami furcsa. Egy oldalpillantás kedvéért közelebb csúsztatom hozzá a tükröt, és elszorul a torkom.
– Két lencséje van. Ravasz, mi?
Nekiállok a svájci bicskával kibányászni őket a falburkolatból. Egy koaxiális kábelhez csatlakoznak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bár nincs egyértelmű jele beélesített szúrós TEKINTET-nek, a puszta gondolatra, hogy kis híján elsétáltam előttük, nyirkos lesz a tenyerem, és a szívem a torkomban dobog. A CCTV kamerák esetében vajon mi a határa a miniatürizálásnak? Az élet minden területén egyre kisebb kütyükkel lehet találkozni…
– Jobb, ha csipkedi magát ‒ jegyzi meg Josephine.
– Miért?
– Mert épp most hozta a tudomásukra, hogy megérkezett.
– Hú, rendben.
Több szakaszban másszuk meg a lépcsőt; minden fordulónál megállunk kutakodni az esetleges újabb baziliszkuszcsapdák után. Josephine kiszúr egyet, följebb én egy másikat. Előbb megvakítom őket a már csaknem üres festékszóró dobozzal, azután jön a társam, és hátulról vagy alulról beledurrant a lencséjükbe. Továbbhaladás közben igyekszünk nem beszívni a füstöt. Előkerül továbbá egy természetellenesen nyikorgó padlódeszka, de ez nyilván csak poén. Eljutunk élve a földszintig, és még van időm ráeszmélni, mennyire elcsesztük, amikor kigyulladnak a fények, és két oldalról megjelennek az éjjeliőrök.
– Á, Bob! Úgy döntöttél, kivételesen belátogatsz a munkahelyedre?
A jövevény nem más, mint az enyhén tébolyult tekintetű Harriet hajszálcsíkos kosztümben, a kezében egy pohárnyi habzóbornak látszó folyadékkal.
– Hol a fenében vannak a többiek? ‒ tudakolom körbepillantva. A napnak ebben a szakában a hely hemzsegni szokott az aktakukacoktól.
Harriet azonban egyedül van, leszámítva három-négy, a szürke minisztériumi öltönyében némán hajladozó, bánatos kutya tekintetű éjjeliőrt, akiknek a szemében fényférgek tekergőznek.
– Erős a gyanúm, hogy a tervezettnél pár órával előbb adtuk meg a jelet a havonta esedékes tűzvédelmi gyakorlatra ‒ negédeskedik Harriet. ‒ Azután lezártuk az ajtókat. Ennyire egyszerű.
A nő egyik válla mögül a valamikori könyvelő Fred méreget ide-oda imbolygó testtel, amit egy több hónapos tetemtől normális esetben a jobbulás jelének lehetne tekinteni, ha momentán nem nyáladzana úgy, mintha aki lemaradt az uzsonnájáról.
– Ki a fene ez? ‒ kérdi Josephine.
– Melyikre gondol? Ja, az egyik egy csoszogó, aktatologató zombi, a másik meg a könyvelésben jeleskedett, mielőtt gondja támadt volna a démonidézéssel. ‒ Harrietre vicsorgok. ‒ Vége a játszmának!
– Kötve hiszem. ‒ És csak áll ott a zombi testőrség gyűrűjében, fennhéjázón, némiképp diadalittasan. ‒ Valójában pont fordítva áll a helyzet. Elkéstél, Robert, amellett keresztet vethetsz a pozíciódra. A Démonelhárítási Ügyosztály ugyanis felszámolás alatt áll… Annak az őskövület Angletonnak is abban a pillanatban lejár az ideje, amint az egész intézményben élvezhetjük a pillantással ölni képes, mindent látó felügyeleti rendszer áldásait. Ami azt illeti, pont időben érkeztél, hogy kiürítsd az íróasztalodat. ‒ Megajándékoz egy rémisztő mosollyal. ‒ Buta kisfiú… Sebaj, majdcsak találnak számodra valami elfoglaltságot a cselédlépcső alatt.
– Szóval már beszéltél Mr. McLuhannel, igazam van? ‒ kérdezem kétségbeesésemben, meg hogy szóval tartsam, mert annak tényleg nem örülnék, ha az éjjeliőrök elhurcolnának. ‒ Odafent van?
Josephine hangja kissé remegős, de ő uralkodik rajta.
– Amennyiben igen, akkor jobb, ha tudomásul veszi, hogy szándékomban áll letartóztatni! Érdekli, mi a vád? Tizenkét rendbeli emberölés és emberölési kísérlet! ‒ Leküzdöm a kísértést, hogy hátraforduljak. ‒ Itt a rendőrség!
– Túllépi a hatáskörét, drágám ‒ mondja neki Harriet vigasztalóan. ‒ Meggyőződésem, hogy ez a fékevesztett alak hamis ürüggyel csalta ide. ‒ Csettint az ujjaival. ‒ Távolítsátok el a nőt, a férfit meg zárjátok be!
A zombik szaggatott mozdulatokkal, imbolyogva lépnek előre.
– Állj! ‒ kiáltom, de mielőtt folytathatnám, a jobb fülemtől mintegy húsz centiméternyire elszabadul a pokol.
A zombik kiválóan alkalmasak éjjeliőrnek, nem kevés kell ahhoz, hogy az ember padlóra küldje őket, de azért egyik sem golyóálló, márpedig Josephine kettesével ereszti beléjük a töltényeket. Elvakítanak a szakadatlan felvillanások, hasogat a fejem, mintha valaki megállás nélkül csapkodná a fülem tövét egy lapáttal, mindenfelé húscafatok meg egyéb, megnevezhetetlen dolgok röpködnek a levegőben, a vér azonban édeskevés, és azok csak jönnek, közelednek rendületlenül.
– De csak ha már mindennel végeztetek! ‒ sziszegi Harriet, és Josephine felé csettint. A zombik egyetlen pillanatra torpannak meg, majd miközben úrnőjük az emeletre vezető lépcsőhöz hátrál, folytatják a bekerítő hadműveletet.
– Gyorsan, a hátsó folyosóra! ‒ zihálom, és mutatom az irányt bal felé.
– Hová?…
– Jöjjön már!!
Rohanás közben addig ráncigálom a karjánál fogva, míg azt nem érzem, hogy tartja velem a lépést. Előhúzom a céges kártyámat, és beleüvöltöm a folyosó légterébe, hogy „Szezám, tárulj!”, mire mindkét oldalon sorban csapódnak ki az ajtók, a tisztítószeres szekrényekét meg a szerelőaknára nyílókat is beleértve. Oldalra vetem magam, Josephine egy ugrással utánam, nagyot rántok a kilincsen ‒ „Szezám, zárulj! Zárulj már, a kurva életbe!!” ‒, és az ajtó végre becsapódik, a kaparászó, csontos ujjak pedig kívül rekednek.
– Nincs magánál véletlenül egy öngyújtó?
– Nem dohányzom. De egy zseblámpám mintha lenne valahol…
Felerősödik a kaparászás.
– Nem mintha siettetni akarnám, de… ‒ És lőn világosság.
Egy nem túl mély akna aljában állunk, a fejünk fölött homályba vesző kábelszakaszok. Josephine őrjöng:
– Eszük ágában se volt elesni!! Pedig lelőttem őket!!
– Ne szívja mellre, távvezérléssel működnek.
* * *
Az időpont nyilván nem alkalmas hatcsúcsú démonidéző mezőkről, a Vohlman-gyakorlatról, meg a holtak feltámasztásának és megigézésének apró részleteiről értekezni, miközben bebocsátásra várva, a zombik épp az ajtónkon dörömbölnek. De nézzenek már oda! Van itt valami sokkal érdekesebb.
– Hé, ott egy CAT-5-ös! Megdobna a zseblámpával?
– Ez nem a megfelelő pillanat a szakmai halandzsára, hülye tuskó! Vagy csak csótányokat keres?
– Adja már ide, a kurva életbe! Majd később elmagyarázom, okés?
Hiába, hosszú volt a nap. Harriet se ma kezdett az agyamra menni; egy ideje már mondogatom magamban, hogy még egy nyavalyás kioktatás a munkaidőm helyes beosztásáról, és be fogok kattanni.
– Ez az!
A kábel valóban egy CAT-5, ráadásul van mellette egy még érdekesebb másik, ami meg kiköpött DS-3. Kipattintom a svájci bicskámat, és nekiesem a csatlakozódoboznak. Mire sikerül feltárnom a vezetékeket, a kaparászás az ajtón határozottan sürgetővé válik, de ki nem szarja le. Ki is mondta egyszer, hogy „ha mások szerint kezd elhatalmasodni rajtad a szakmaiság, ideje átmenned durvába”? Belemarkolok a hálózati kábelkötegbe, és keményen megrántom, majd nyúlok a következő maroknyi után. Miután ily módon szerencsésen szétbarmoltam a fő gerincvezetéket ‒ vagyis küldetés teljesítve ‒, egy újabb percet szánok a töprengésre.
– Van valami terve, Bob?
– Azon agyalok.
– Akkor agyaljon gyorsabban, mert ezek mindjárt áttörik az ajtót!…
Ebben a pillanatban eszembe jut a mobilom, és úgy érzem, a dolog megér egy „mindhalálig!” kísérletet. Gyorstárcsázom Bridget mellékét… erre két kicsengés után Angleton veszi fel. A rohadék.
– Á, Bob! ‒ üdvözöl kimondottan atyáskodó hangnemben. ‒ Merre kószál? Sikerült már leeresztenie a rolót az interneten?
Nincs időm kiigazítani, ráadásul Josephine épp a mozsárágyújának újratöltésével van elfoglalva, és ha nem állok elő megoldási javaslattal kurva gyorsan, még képes, és elsüt valami irtóztató szóviccet.
– Főnök, kezdje el futtatni McLuhan SZÚRÓS TEKINTET tool ját, aztán töltse fel a firmware-t a keleti szárny összes mozgáskövető kamerájára, ami a földszinti hurokba van bekötve, de viharos gyorsasággal!
– Hogy mondta? Nem vagyok meggyőződve, hogy jól értettem.
Veszek egy nagy levegőt.
– Harriet fellázította az éjjeliőröket, mindenki mást pedig kizárt az épületből. Tegye azonnal, amire kértem, vagy kénytelen leszek áttérni az agyzabáló diétára!
– Ha maga mondja ‒ visszakozik a rosszcsont unokaöccséhez beszélő, engedékeny nagybácsi modorában, és leteszi.
A hasadó fa reccsenése közben egy kéz töri át az ajtót közvetlenül Josephine feje meg az enyém között, és beágyazódik a szemközti falba.
Annyit tudok kinyögni, hogy „A francba!”, de a kar már vissza is húzódik, és az ajtó túlsó felén, tőlünk kábé kétlábnyira nagy sistergés meg hőhullám kíséretében becsap a villám. A tűztől pánikolva kuporodunk le a fülke hátsó falánál, amikor egy örökkévalóság elteltével végre beindul az automata tűzoltó berendezés.
– Biztonságban vagyunk már? ‒ fordul felém Josephine, bár a kérdést illetően csak találgatni tudok, mert még mindig cseng a fülem a csattanástól.
– Egyetlen módja van, hogy kitaláljuk…
Fogom a hálózati csatlakozódoboz törött burkolatát, és kilököm az ajtóba hasított nyíláson. Nem robban, ezért óvatosan meglököm az ajtót.
Felerősödik a csörömpölés: ezúttal a telefonom az. Kimerülten cincálom elő a zsebemből, és a folyosó falának támaszkodva, tisztes távolban a megfeketedett zombitestektől, fölé görnyedek, hogy védjem a záporozó víztől.
– Ki beszél?
– A felettese. ‒ Ezúttal kimondottan jókedvű. ‒ Elnézést a kéretlen zuhanyért. Jöjjenek fel gyorsan a Mahagóni sétányra megszárítkozni, az igazgatónak van egy privát fürdőszobája. Szerintem mindketten kiérdemelték.
– Hát Harriet? Bridget? McLuhan?
– Gondoskodunk róluk ‒ tudatja önelégülten.
Görcsösen reszketek, mert a víz, miután a jéghideg csápjaival végigsimogatja a gerincem, és most úgy csiklandozza a golyóimat, mint egy fuldokló szerető.
– Oké, mindjárt ott leszünk.
Hátrapillantok a betört ajtajú karbantartó fülkére, ahonnan mosoly címén Josephine úgy vicsorog rám, akár egy elvadult, ijedős patkány: csupa éles fog, vérszomj és kifényesített 38-as automata fegyver.
– Biztonságban vagyunk ‒ próbálom megnyugtatni. ‒ Asszem, győztünk…
* * *
Angleton barlangjáig függőlegesen és vízszintesen is hosszú az út.
Normális körülmények között főnököm az őslondoni ingatlan talajából kivájt és a Mosoda által elfoglalt épülettömb túloldaláról, egy sivár alagsori irodából irányít, de ez alkalommal az északi szárny lakatlan legfelső emeletén, az igazgatói lakosztályban bástyázta el magát.
Az északi szárny változatlanul száraz, minek folytán a személyzet, mit sem sejtve az elszenesedett zombikról, akik az odakozmált, csuromvizes és thaumaturgiával átitatott szomszédos szárnyban hevernek, zavartalanul munkálkodik. Elcsípünk pár furcsálkodó tekintetet ‒ én a lucskos, agyonhordott utcai szerkómban, Sullivan nyomozó a drága pénzen vett, szürke nadrágkosztüm romjaiban, oldalán a túlméretezett fegyverrel, aminek a markolata köré halálos szorításban kulcsolódik a keze. Ám akár bölcs megfontolásból, akár más miatt, ezúttal senki nem nyaggat, hogy bütyköljem meg az internetjét, és azt sem hánytorgatja fel, hogy sáros cipőnyomokat hagyunk a Személyzeti Osztály padlóján.
Mire megérkezünk az igazgatói rezidencia süppedős, zöldszőnyeges, poros csendjébe, Josephine-nek merev ugyan a tekintete, de már felhagyott a remegéssel.
– Tudom, hogy rengeteg kérdése lenne ‒ préselem ki magamból. ‒ De próbálja meg őket egy későbbi időpontra tartalékolni. Isten bizony, mindent elmesélek, ami magára tartozik, csak felhívhassam végre a menyasszonyomat.
– Nekem viszont férjem van és egy kilencéves fiam. Rájuk nem gondolt, amikor belerángatott ebbe a tébolyult rémálomba? Bocs, a maga részéről nyilván nem volt szándékos. Csak, tudja, mindig felzaklat kissé, ha zombikra kell lövöldöznöm, és baziliszkuszok próbálnak kifingatni.
Nyavalyás idegek!
– Megértem. De mi lenne, ha nem emlegetné ezt Angleton előtt, oké?
– Mellesleg ki a fene ez az Angleton? Vagy kinek képzeli magát?
Megállok az iroda ajtaja előtt.
– Még ha tudnám, sem biztos, hogy elárulhatnám magának.
Hármat kopogok.
– Szabad!
Andy tárja ki előttünk az ajtót. Angleton a roppant tölgyfa íróasztal mögött az igazgatói székben terpeszkedve játszadozik valamivel, ami úgy fest, mintha az 1930-as évekből maradt volna vissza. (Mögötte térkép lóg a falon. Az egynegyede rózsaszínű.)
– Á, Mr. Howard, Sullivan nyomozó! Hálás vagyok, hogy idefáradtak!
Közelebb hajolok. Csitt-csatt, csitt-csatt.
– Hé, ez egy Newton bölcsője! Oltárian retró.
– Annak is nevezhetjük ‒ vet rám egy visszafogott mosolyt.
A nagykutyáknak szánt íróasztaldísz két tartókarja közt nem krómozott golyók lendülnek előre-hátra, mindegyiknek kimondottan barázdált a felszíne: az egyik oldalon sárgásbarna, a másikon sötét vagy szőke és pihés. És zavaróan sok rajtuk a domborulat…
Nagy levegőt veszek.
– Harriet már várt ránk. Közölte, hogy elkéstünk, mert a Démonelhárítási Ügyosztály teljes személyzetét szélnek eresztik.
Csitt-csatt.
– Igen, ez rá vall.
Csitt-csatt, csitt-csatt.
A végén nem bírom tovább.
‒ És?
– Tudja, ismertem valamikor egy Uljanov nevű fickót, akinek volt egy kimondottan mélyenszántó gondolata ‒ mélázik Angleton, és olyan képet vág hozzá, mint a macska, amelyik az imént kapta be a kanárit, a két lába még kilóg a szájából. Nyilván jó oka van rá, ha a tudomásomra akarja ezt hozni, akármi legyen is. ‒ Idézem: „Hagyd, hogy ellenségeid annyi kötelet sózzanak rád, amennyivel aztán felakaszthatod őket.”
– Ööö… az nem Lenin volt?
Enyhe bosszankodás suhan át az arcán.
– Ez még azelőtt történt ‒ világosít fel fojtott hangon.
Csitt-csatt, csitt-csatt. Megpöccinti a golyókat, egyetlen pillanatra se szakadjon félbe a golyók ide-oda pattogása, amitől egyszeriben rájuk ismerek, és felfordul a gyomrom. Hát így. Bridget és Harriet… meg Bridget elődje és a titokzatos Mr. McLuhan… nem zavarják többé a köreimet. (Legfeljebb a jelen iroda köré szőtt rémálmaimban, amelyek szerint, néma sikolyba dermedve, egy nap majd az én zsugorított fejem is vég nélkül csitt-csattogó, igazgatói csecsebecseként végzi…) – Bridget jó ideje tervezgette már ezt az üléstermi puccsot, Robert.
Maga valószínűleg még a behívóját sem kapta meg, nem hogy felesküdött volna. ‒ Hosszú, kutató pillantást vet Josephine-re. ‒ Folyamatosan bujtogatta Harrietet, megvesztegette McLuhant, Vossra a saját alantas eszköztárából küldött rontást. Így tette őket a bűntársaivá, vélhetőleg azzal a céllal, hogy engem inkompetens vezetőként és biztonsági kockázatként tüntessen fel a Számvizsgáló Bizottság előtt… rendszerint így megy ez.
Sejtettem, mi folyik, de megdönthetetlen bizonyítékra volt szükségem. Maga a kezembe adta. Sajnálatos módon Bridget sosem volt igazán kiegyensúlyozott, Amikor rájött, hogy tudok a tervéről, parancsba adta Vossnak, hogy szabaduljon meg a tanúktól, azután magához rendelte McLuhant, és belevágott a saját kis palotaforradalmába. Pechére azonban elfelejtett megbizonyosodni a közvetlen felettesem személyéről, mielőtt kísérletet tett volna rá, hogy a fejem fölött átnyúljon, és elmozdíttasson a tisztségemből.
Megpaskolja az íróasztal elején díszelgő táblácskát: SZEMÉLYI TITKÁR.
A titkok őrzője. De vajon kinek a titkait őrzi?
– A hatásköri mátrix! ‒ gyullad fény az agyamban. ‒ A Mosoda mátrix rendszerben működik. Bridget azt olvasta le a szervezeti diagramról, hogy ön a Démonelhárítási Ügyosztály feje, nem pedig, hogy személyi titkár a…
Szóval, így lehet neki szabad bejárása az igazgatói irodába!
Josephine elszörnyed.
– És maguk ezt kormányhivatalnak nevezik?!
– Ennél csúnyább dolgok is történnek a parlamentben, drágám, nap mint nap.
A közvetlen fenyegetés elmúltával Angleton úgy fest, mint a rendíthetetlenség szobra. Momentán, szerintem, akkor sem varázsolná Josephine-t békává, ha az leüvöltené a fejét.
– Azonkívül nyilván ismeri a szállóigét, miszerint a hatalom megront, a korlátlan hatalom pedig korlátlanul megront. Nekünk itt a hét minden napján akkora hatalommal van dolgunk, amekkora a tudatmegsemmisítéshez is elegendő. És ami ennél is rosszabb, a Mosoda nem helyezhető közösségi felügyelet alá… ahhoz túl veszélyes. Mintha atomtöltetű petárdát nyomnánk egy ovis kezébe. Alkalomadtán kérdezze csak meg Roberttől, mivel sikerült felhívnia magára a Mosoda figyelmét!
Érzem, hogy minden csöpögés és vacogás dacára lángba borul a fülem.
Angleton továbbra is Sullivan nyomozóra összpontosít.
– Módunkban áll megerősíteni a mágikus köteléket, hogy elengedhessük magát ‒ folytatja halkan. ‒ Azonban úgy vélem, sokkal fontosabb feladatokra hivatott, nálunk. A maga kezében a választás.
Félhangosan horkantok, mire Josephine összeszűkült szemmel, csúfondárosan pillant rám.
– Ha maguknál így működik a piackutatás, azt hihetem, szükségük van rám.
– Nos, nem muszáj azonnal döntenie. Majd azt mondjuk, kiküldetésben volt. Ami pedig magát illeti, Bob ‒ fordul hozzám ‒, ismételten jól vizsgázott. Most menjen, és fürödjön meg, mielőtt még tönkretenné itt nekem a szőnyeget!
– Két ajtóval odébb, a folyosón balra ‒ készségeskedik Andy az ajtó melletti állomáshelyéről, ahol a falat támasztja; egy pillanatig sem lehet kétséges, ki itt a főnök.
– És most mi lesz? ‒ kérdem tanácstalanul, némiképp még sokkhatás alatt, ugyanakkor az ásítással küzdve, ami törvényszerűen elővesz, valahányszor kikerülök a célkeresztből. ‒ Úgy értem, mi lett a dolog vége?
Angleton halálfejszerű vigyorra húzza az ajkát.
– Most, hogy Bridget érdemtelenné vált az osztályvezetői tisztségre, az igazgatóság megkért, hogy Andrew-t ültessem a helyére, egyelőre megbízotti hatáskörrel. Borisz, aki nagy hülyeséget csinált azzal, hogy nem figyelt fel McLuhanre, átmenetileg… ööö… gyengélkedik. Ami pedig magát illeti, a jól végzett munka elnyeri méltó jutalmát… egy újabb munkát. ‒ Még szélesebb vigyor. ‒ Be ne pöccenjen itt nekem, kérem! Szó sincs tehenekről…
Vége