9

KIÉGETT NAP

Mire vérfagyasztó kézipoggyászomat szorongatva előbukkanok a pincéből, Hutter és Mo már sehol, csupán Chaitin rója a köröket csoszogva a kényszerű várakozás közben.

– Igyekezz már! ‒ mondja.

Megemelem előtte a zsákot.

– Megszereztem.

Visszafelé gyalogolunk a folyosón, el a parázsfénycsövek mellett.

Összevissza egyszer pillantok a hátam mögé, hogy párafelhő formájában otthagyjam leheletemet nyomát a fagyos levegőben. Azután a helyére kattintom a sisakellenzőt, még utoljára ránézek a regulátorra, és elégedetten hallgatom a sisakomba beáramló, hűvös levegő sziszegését.

– Merre vannak a többiek?

– A góré odafönt éppen beélesíti a robbanószerkezetet, a csajod meg útban vissza az átjáróhoz.

– Remek ‒ felelem, és úgy is gondolom. Kezd az agyamra menni a hely; kis híján táncra perdülök a gondolattól, hogy hamarosan atomjaira robban szét. ‒ Talált valaki papírokat?

– Dokumentációra gondolsz? Tonnaszám. Ezek itt németek voltak, haver. Ha már lett volna dolgod a nyavalyás Wehrmachttal, köteteket tudnál mesélni a dokumentálásról.

– Aha.

A lépcsősor aljában Scary Spice vár ránk.

– Eredj tovább fölfelé ‒ mondja Chaitinnek, aztán hozzám fordul: ‒ Te maradsz. ‒ Elteker egy tárcsát a mellkasi műszerpanelemen. ‒ Hallasz?

– Hangosan és tisztán ‒ felelem. ‒ Van valami nyoma a szemétládának, aki elrabolta Mót?

– A célszemélyre gondolsz? ‒ Ahogy erősen szigetelt gépfegyverének súlyát latolgatja, örülök, hogy nem látok át az arcmaszkján. ‒ Nincs, de ha menet közben fölfelé, te elöl, én hátul, netán észrevennél valakit mögöttem

lopakodni, ordíts, ahogy a torkodon kifér!

– Jó terv ‒ bólogatok lelkesen.

Ahogy lassacskán kiégnek a parázsfénycsövek, az árnyak is kezdenek megnyúlni.

A csatornán, amire Scary a rádiómat áthangolta, egymással feleselő hangok és tömör vezényszavak csattannak. Annyit sikerül kihámoznom belőle, hogy éberen ügyelve az esetleges hívatlan vendégekre, a három raj előre egyeztetett állásokba vonul vissza. Órák óta egy gonosz démon kódorog a környéken lopott testben, úgyhogy, könyörgöm, nem mehetnénk valamivel gyorsabban? Naná, hogy nem.

– Az órám szerint az időzítő hétezer másodpercre van beállítva ‒

jelentkezik Alan a közös csatornán. ‒ Úgyhogy ezt vegye mindenki száztíz perces előzetes vészjelzésnek! Kihúztam a biztosító pecket, az iniciátor beélesítve. Aki két óra múlva még mindig itt kujtorog, jobb, ha bekeni magát egymilliárdos faktorszámú napvédő krémmel. Kérek mindenkit név szerint, hangosan bejelentkezni!

A három odakint tartózkodót kivéve, úgy tűnik, hiánytalan a létszám.

– Rendben, akkor LIFO szerint távozunk. Scary, Chaitin, ügyeljetek rá, hogy Howard mindig szem előtt legyen, és amikor készen álltok, egyenként zsilipeljetek!

– Igenis, főnök! ‒ feleli Chaitin. ‒ Hé, ti ketten! Indulás!

– Oké. ‒ Megvárom, míg Chaitin átzsilipel a garázsba, aztán kinyitom az ajtót, és bepréselem magam a gardróbszekrényre emlékeztetőén szűk térbe. ‒ Az egyes tartályról dolgozom, minden szabályosan működik.

– Azt ajánlom is. Oké, akkor most csináld végig a zsilipelést.

Feszültséggel terhes két perc következik, mialatt egy vékonyka csövön keresztül fütyülve távozik a levegő, majd a túlnyomásos ruha megfeszül rajtam. Érdekes módon, amint részleges vákuum vesz körül, mindjárt kellemesen melegem lesz, míg a sáncerőd jéghideg légköre korábban folyamatosan elszívta a testemből a hőt. Kisvártatva feltárul a külső ajtó.

– Egy-kettő, kifelé!

A garázsban minden kijárat tárva-nyitva, aztán már kint is találom magam a várudvaron a tintafekete ég alatt. Chaitin már vár. Az a bizonyos elektromos targonca a falnál parkol, de a félhernyótalpas járgánynak a motorbiciklis első kerékkel együtt nyoma veszett.

– Csak nincs köztünk egy szuvenírvadász? ‒ kérdezem.

* * *

A fülembe robbanó statikus zaj ‒ némi nehézségek árán „Mi van?” formában dekódolom ‒ elárulja, hogy az interferencia rosszabb, mint valaha. Felnézek a tompa vörösben kavargó galaxisra, ami kimondottan rózsaszín árnyalatot kölcsönöz a holdnak.

A Kettenkrad hűlt helyére mutatok.

– Látod? Eltűnt ‒ mondom. ‒ Ki vitte el?

Chaitin vállat von, én nézelődni kezdek.

– Arra megyünk ‒ int a központi kaputorony felé. Elindulok a hold halvány rózsapiros fényében. Most vagy én szédelgek, vagy… vagy mi?

Nagyjából egy kilométernyi út vezet a falig, ahol láthatatlan ellenfelünk kaput nyitott Amszterdamra. Míg közel s távol semmi nyoma, van időm agyalni. Ha egyenesen fölnézek, minden csupa feketeség; a látható csillagok zöme egyetlen széles sávban húzódik a láthatár fölött, a holdról meg egy rosszarcú bálvány mered ránk. Rémisztő hatalommal bírhat, ami egy ilyen bolygóról maradéktalanul el tudta szívni az életet, a hőt. Míg egy rituális gyilkosság árán az ember könnyűszerrel létesíthet közvetlen összeköttetést démonokkal, akik képesek beleköltözni az elméjébe, vagy nyithat ablakot valami végletesen idegenszerű univerzumra, ahol számára felfoghatatlan fizikai törvények uralkodnak, addig a földszerű világokra nyíló kapuhoz rettentő sok energia kell. Az árnyék-Földek interferálnak egymással, piszok nehéz köztük kongruenciát teremteni. De akármi történt itt…

Megpróbálom magam elé képzelni a dolgot, és összevissza két lehetséges forgatókönyvvel sikerül előállnom.

Egyes változat: Egy Ahnenerbe-tagokból álló különítmény, Németország közepén, valamikor 1945 áprilisában. Már rájöttek, hogy el fogják veszíteni a háborút, ám a vereség nincs a számukra elfogadható alternatívák között. Ami csak a kezük ügyébe kerül, sebtében összehordják: élelmet, szerszámgépeket, vetőmagot, üzemanyagot.

Maroknyi ellenséges hadifogoly feláldozásával kaput nyitnak egy hideg, levegőtlen világra, ahol kivárhatják, míg elül a nagy lárma, és ők végre hazaoldaloghatnak.

Egy frászt, így nem történhetett. Képtelenek lettek volna ilyen erődöt építeni vagy elpepecselni a holddal.

Kettes változat: Alternatív történelem, vagyis egy eltérő ága az ismert univerzumnak rendkívül közel a saját világunk idősíkjához, ez esetben a két valóság tökéletes áthidalásához szükséges energiamennyiség az adott univerzum tömegenergiájához közelít. A kiindulópont, vagyis az időfolyam kettéágazása egy invokáció, amire az Ahnenerbe a háború vége felé, de még jó időben tett kísérletet. A mágia ennyire vérszomjas aktusától Xipe Totec papjai is visszarettentek volna, Himmler kézzel-lábbal tiltakozott volna az irtóztató kegyetlenség ellen. És megnyílt az átjáró.

Korábban úgy sejtettük, pusztán taktikai lépésnek szánták, jó módszernek úgy mozgatni embert, felszerelést, hogy azokat közben nem kell tartani a szövetségesek támadásától; mellékvágányra terelik a trént egy másik világban, azon keresztülvonatozva kerülik ki az ellenséget, majd újabb átjárót nyitnak, vissza a saját kontinuumunkba. De mi van, ha ennél jóval nagyratörőbb terveket dédelgettek? Ha a kimeríthetetlen étvágyú információzabálók megnevezhetetlen lakhelyeinek egyikéhez kívántak csatornát kiépíteni? A szinte határtalan fagy teremtményeihez a kitágult univerzumok sötét szellemképein, amelyek rég engedtek a protonbomlás és a Hawking-sugárzás ősi túlerejének? Hogy aztán ezen istenszerű hatalmak megidézésével tarthassák sakkban ellenségeiket?…

De mi történt később?

Míg a kővé vált erdőben lépdelek, oly tisztán látom az egészet magam előtt, mintha dokumentumfilmet néznék a tévében. Európa szívében a pusztulás és a kín orkánja tombol, az égen úgy szórja a bombázókat szanaszét, mint a pitypang magvait. Sötét örvény emelkedik fel Nyugaton, és hurrikánban kitört árboc szilánkjai gyanánt szórja szét Zsukov hadosztályait. Az SS fekete mágusai ujjonganak: démonjaik egy-egy lopott testben gázolják le a Földet, megtisztítva annak felszínét az ellenség erőitől, miközben az Untermenschen-ből felzabálják a lelket, a csontokat meg kiköpködik. A Fimbulvinter beköszöntővel korán leesik a hó, mert az ezeréves birodalom parancsára visszatértek a jégóriások, és a Führer minden álmának be kell teljesülnie. Cseppnyi meleget sem adó, sápadt nap néz el a csupa jég és tűz pusztaság fölött, ami felett diadalt aratott az emberi akarat.

Hónapokkal később ébrednek rá, hogy súlyosan elszámították magukat, mert egyre csak rövidülnek a nappalok, ám úgy múlik el a napéjegyenlőség, a nap halványuló fényében nem mérséklődik a hőmérséklet zuhanása, és az óriások többé nem engedelmeskednek a parancsoknak.

* * *

A győzedelmes Harmadik Birodalom számára elérkezett a Götterdämmerung ideje…

Megállok a magaslaton, amin túl már a fal húzódik, és visszanézek az erődítményre, a melegség utolsó kis szigetére ezen a minden hőtől és nedvességtől megszabadított világon. Percekig meditálok, majd hangosan kimondom: „Pedig volt egy ötletem…”, amire statikus zörejek kavalkádja érkezik válaszul.

Körülnézek. Chaitin valamivel följebb áll a domb oldalában, és újabb adag rádiózaj kíséretében most onnan integet hevesen.

– Ott vagy? ‒ faggatom, a rádióm gombjait tekergetve. ‒ Hallasz engem?

Megindul felém, közben hadonászik valamivel, amiben kábeltekercset ismerek fel egy csatlakozódugasszal a végén, de ahogy közelebb ér, lassacskán kitisztul az összeköttetés. Matatni kezd a konnektorral a mellkasi panelemen, de félrelököm a kezét, mire gorombán felszólít: – Beszélj!

Nagy levegőt veszek.

– El kell végeznem pár mérést. Valami nagyon, de nagyon nem illik bele a képbe, érted? Mitől van ilyen pokoli hideg? Mi lehet a gubanc az összes beépített rádióval? És mi a fenétől patkolt el a bunkerben az összes fazon? Nekem úgy tűnt, hogy Alan válaszokat szeretne, és… A francba!

Én is magyarázatot akarok, mert ez fontos!

A sisak üvegén keresztül a tekintete kifürkészhetetlen.

– Fejtsd ki!

Megborzongok egy váratlan felismeréstől.

– Ide süss! Ezek itt megidéztek valamit, ami aztán megmakacsolta magát, és az összes kurva energiát kiszívta az univerzumból. Ha ezek után Alan felrobbantja a hidrogénbombát, szerinted mi fog történni?

– Folytasd!

Ismét odakínálja a kábelt, de én rámutatok a tönkrement műszerpanelre, majd ujjammal az ég felé bökök.

– Nézd meg alaposan! Az összes csillag fénye vöröses, ráadásul túl ritkásan helyezkednek el. Egyes pont: A vöröseltolódás azt jelenti, hogy eszeveszett iramban távolodnak egymástól, vaaagy… az általuk kibocsátott fényből valami elszívja az energiát. Gyanítom, hogy ugyanez a jelenség bizgerálja a rádiókat is, konkrétan ingadozik a Planck-állandó! Kettes pont: A napból kifogyott az üzemanyag, valószínűleg már évtizedekkel ezelőtt.

Ettől van, hogy a hőmérséklet mínusz negyven fok a Kelvin-skálán, és tovább esik. A bolygó egyetlenegy dolognak köszönheti a kozmikus háttérsugárzás fölött állandósult hőmérsékletét: hogy egy nagy rakás izzó kőzet van a belsejében, elegendő tóriummal meg urániummal ahhoz, hogy még évmilliárdokig elfődögélhessen. De sebesebben veszíti az energiát a kelleténél, mert valami belepiszkál a fizikai törvényekbe. Hármas pont: Szemlátomást a többi nap is ki van égve. Amit belőlük látni, csupán maradéksugárzás: évek, sőt, évszázadok óta utazó fény.

Mély levegőt veszek, a másik lábamra nehezedem. Chaitin hallgat, és úgy forgatja a fejét, mintha égen-földön jelek után kutatna.

– Valami folyamatosan zabálja az energiát és az információt ‒ folytatom. ‒ Nekünk, ugye, elsődleges célunk kideríteni, hogy mi folyik itt, és hazajuttatni a felfedezéseinket. Én azt mondom, eddig nem derítettünk ki az égvilágon semmit, és amit a százados nem tud, az mindünknek árthat.

Chaitin felém fordul.

– Ennek van értelme, ugye? ‒ kérdezem. ‒ Nem gondolod, hogy minden darabka összepasszol?

Zseblámpát tart a sisakellenzőjéhez; ezt a vigyorgó arcot még sose láttam.

– Sehr gut ‒ mondja, azzal megszabadul a lámpától, majd az akasztókat kioldva, a sisakjától is. Szemhéja alatt, a koponya üregében hangtalanul vonaglanak a parázsló fényférgek… pont, mint amikor Fredet szállta meg a démon. A ruhájából kiszökő levegő párakoszorút fon köré. Felém hajol, hogy megragadjon, szoros érintkezésbe kerüljön velem, miután az a kis mesterkedés a kommunikációs kábellel nem jött össze neki. Elég egy pillanatnyi elektromos vezetés…

A Chaitin testébe bújt lénynek nincs túl sok sütnivalója ‒ elfelejti, hogy rajtam is van ruha, ami ráadásul sokat kibír ‒, viszont teljesen megvadult.

A zsákot elejtve ugrok egyet hátrafelé, amitől kis híján hanyatt esem, akkorát ránt háti málhámon a gravitáció. A megszállt test felém nyúlkál, tisztán látom, amint az orrából vérpatak szivárog, de ekkor a matató ujjaim beleakadnak a derekamon lógó baziliszkuszpuskába. Két kézzel megmarkolom, és hüvelykujjal egyszerre esem a két piros nyomógombnak.

Egy pillanatig meggyőződésem, hogy bedöglött a kütyü, mert az itteni hideg leszívta a telepeket, aztán elszabadul a pokol.

* * *

A valamikor Chaitinhez tartozó testben nagyjából minden ezredik szénatom magja spontán módon nyolc többletprotonra és hét-nyolc neutronra tesz szert. A tömegdefektus meglehetősen kényelmetlen érzés ‒ a semmiből kábé annyi energia jön elő, mint amennyi normálisan egy kisebbfajta atomfegyverből… de ezt inkább meghagynám a kozmológusoknak. Hogy mi a kényelmetlen benne? Minden érintett atommagnak irtóra hiányzik nyolc elektron, ezért egy eszméletlenül instabil, közbenső karboszilikáttá alakul át, ami a keze ügyébe kerülő elektrondonor molekulákból egy vagonra való töltést ragad el. Ettől ugyan helyreáll a stabilitása, de közben a környező, forró vegyi kotyvalékban, ami azelőtt emberi test volt, már beindult egy sor apró, pici „sav kontra bázis” reakció. Chaitin fakó vörös színt ölt, mint egy villanykályha, majd gőzölögni kezd, olvadásnak indul rajta a katonai felszerelés, a bőre pedig megfeketedik, kireped. Üvöltve ugrok félre a leroskadó test elől, ami, földet érve, úgy hullik darabokra, mint egy üvegszobor.

Amikor feleszmélek, zihálva térdepelek a fagyott talajon, és kétségbeesetten próbálom meggyőzni a gyomromat, hogy maradjon veszteg. Ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy beleokádjak a sisakomba, mert attól elpatkolnék, mivel nem tudnám elmagyarázni Alannek, mekkora hibát követ el, ha a töltetet felrobbantja.

Ez az egész mindenség egy egérfogó, ahol a macska szerepében, türelmesen és felkészülten egy testrabló démon várta, hogy a bogárszemű, szőrös kis lények (ezek volnánk mi) odadugják a szimatoló kis orrukat.

A térdvédőim nyomta mélyedések pereménél szivárgó párát figyelem, és két küzdelmes lélegzetvétel közt próbálom magamat összeszedni.

Fülemben a hol elhalkuló, hol felerősödő légköri zavarok sercegése akár a serpenyőben sülő szalonnáé; az eltorzult sávokban ilyennek hallani az adást, amelyik a mesterséges napkeltéig számolja a perceket visszafelé.

Pillantásom igyekszik kerülni, ami megmaradt Chaitinből.

Lássuk csak: tehát egy „infóragadozót” idéztek meg, ami energiával meg tudattartalmakkal táplálkozik. Egy ismeretlen fajú lényt valami bekrepált kozmoszból, ahol a csillagok ősidőkkel ezelőtt belecsorgatták összes fényüket a sötétségbe, majd a protonbomlás hűvös szelének szárnyán elpárologtak, ahol a fekete lyukak folyamatosan zsugorodnak a Hawking-sugárzás áramán sodródó, szuperhúr méretű göbökké. Ez a böhöm nagy, nehézfejű aggastyán egy fiatalos univerzum forró magjához szeretett volna hozzáférni, amelyiknek potom egymilliárd évvel a maga „Nagy Bumm”-ja után még egyensúlyi állapotban van, még vagy százbillió évig nem kell spórolni a csillagvilágításon, mielőtt kezdetét venné az elhúzódó hanyatlás.

Talpra kecmergek, és elsőként a levegőtartalékot ellenőrzőm: még két és egynegyed órára elég. Annyival bőven kihúzom, a bomba úgy egy óra múlva robban. Körülkémlelve próbálom eldönteni, hogy melyik irányba induljak. Az agyamban homlokegyenest ellenkező prioritások iparkodnak túlkiabálni egymást…

A micsodának ehetnékje volt, így hát első dolga volt megtenni, amire megbízást kapott: kiszívni a tudattartalmakat és az életet az Ahnenerbe ellenségeiből, elfoglalni a testüket, aztán kitanulni, hogyan adhatja ki magát embernek. De azután rászokott, hogy többet préseljen át a kapun önmagából, mint amennyi be volt kalkulálva. Igaz, hogy sokkal nagyobb volt, mint a nyílás, amit emberekre méreteztek, de rendelkezésére állt egy csomó energia, egy csomó feláldozható tudat: több, mint elegendő ahhoz, hogy kitágítsa vele a kaput, majd átfurakodjon rajta ide, ebbe a minden jóban bővelkedő, új kozmoszba.

Az Ahnenerbe pedig többet kapott a pénzéért, mint amire eredetileg befizetett. Nem elég, hogy a megidézett szörny sorra sorvasztotta el a magfúzió főnixmadarait a csillagok középpontjában, ráadásul nekilátott közvetlenül a téridőből energiát lecsapolni, amivel sikerült elbarmolnia a Planck-állandót, és közvetlenül a hamis vákuumon élősködnie. Miután növekedésnek indult a hullámhossza, a fény egyre vörösebb lett, a gravitációs állandó pedig, mint vihar előtt a barométer, zuhanni kezdett, és változó lett belőle. A nap belsejében hanyatlásnak indultak, majd végérvényesen abbamaradtak a fúziós folyamatok: a neutronok és a protonok megmaradtak boldog monogámiában. Elsőként a napból érkező neutrínófluxus apadt el, jóllehet normálisan még évszázadokig tartott volna, míg maga a nap a kihűlés jeleit kezdte volna mutatni, vagy folytatódott volna a gravitációs összeomlás egy fehér törpecsillaggá.

Közben az univerzum ismét tágulni kezdett, és eónokat öregedett mindössze pár év leforgása alatt.

De térjünk vissza az „itt és most”-hoz. Itt állok egy hullával, egy puskával, meg a kettő között fennálló, nyilvánvaló összefüggéssel. A francba. Följebb tekerem a rádiómon a zajelnyomást, de csak még hangosabb lesz a sercegés meg az összefüggéstelen zaj. Mi a fenét mondjak Alannek? „Nézd, tudom, totál úgy fest, mintha lepuffantottam volna az egyik emberedet, de nem szakítanád félbe a küldetést a kedvemért? Csak most az egyszer?”

Felnézek az égre. Éjszaka van, de talán megtalálhatnám a napot, ha tudnám, merre keressem. Összezsugorodott állapotában is biztos látható, bár jóval messzebb van, mint otthon, mert ha a lény folyamatosan szívja ki az energiát a téridőből, akkor maga a tér is egyre tágabb, egyre üresebb lesz. Energiaveszteség, hm. Megkeresni Alant. Bombát leállítani.

Futólépésben mindenkit kivinni. Piszok sok energiába kerülhetett a lénynek ilyen szélesre tárni a kaput az eredeti otthona felé, és átszuszakolni magát erre a lerongyolódott bolygóra. Energia már egy csepp sem akad ebben a kiszáradt porhüvelyben, neki meg tutira jól jönne, ha odébb szeretne állni új legelőterületeket felfedezni. Önerejéből aligha futotta többre, mint kivárni egy újabb meghívó érkezését ‒ ez esetben a Santa Cruz-i terrorista sejttől ‒, és válaszolni a hívásra. Vajon mit tesz majd, ha mi tálcán kínálunk neki egy nagy csomó energiát? Új kaput épít belőle haza? Vagy inkább a mi Földünkre nyílót tágítja ki? A lehető legrosszabb forgatókönyvre gondolni se merek, azzal évekre garantálnám magamnak a rémálmokat ‒ ha egyáltalán lesz még alkalmam rosszat álmodni.

Szóval, idevonszolta azt az irdatlan nagy, jéghideg seggét, és meglapult a győzedelmes Reich romjai közt, kivárta ‒ türelemből frankón nagy gyakorlatra tett szert ‒, amíg a fürge észjárású, forróvérű idegenek kaput nyitottak előtte a szomszédos univerzum felé. Tudta, hogy miután egyetlen helyre összpontosít, ezáltal százszor gyorsabban lesz képes reagálni; nem kell hozzá milliós emberáldozat, hogy felkeltse a figyelmünket. Amint (egy terrorista sejt agyafúrt ostobasága folytán) megkapja a meghívót, szépen beköltözhet egy testbe, és az Ahnenerbe-SS-től az emberek természetéről megtanultakat kamatoztatva manipulálhatja a környezetét. A megszállt személynek, vagyis a saját ágensének a kapu túloldalán nem lesz más dolga, mint feltárni egy érintkezési pontot, és energiaforrást találni a rés kitágításához, hogy a nagy zabagép fennmaradó részét is beengedhesse.

Egy emberi testnek kellemesen széles, mindkét oldalán egy-egy ágenssel megtámogatott kapu megnyitásához nagyjából annyi energia kell, amennyi még megmaradt neki ideát; az Ahnenerbe-SS túlélőiből pont az ilyen, alkalmi szükségletek kielégítésére halmozott fel némi tartalékot. De ha akkora kaput szeretne nyitni, amin egy jégóriás ‒ a holdon emlékművet faragni, egy univerzumot szárazra szivattyúzni képes, roppant teremtmény ‒ is átfér, ahhoz csak egy nagyszabású nekromantikus cselekményből vagy egyedülállóan nagy teljesítményű, helyi erőforrásból származó energia lehet elegendő.

Megállok körülnézni. A domb túlsó felén egy fal, két szánalmas tetem, meg félszakasznyi SAS-specialista. Az innensőn, vagyis mögöttem egy kővé vált erdő, meg az árnyakkal, rémekkel benépesített erődítmény. (Ja, és ráadásnak egy hidrogénbomba, ami kábé hetven perc múlva robban.) És a többiek? A vár és a kapu közt szétszórva.

Muszáj szólnom Alannek, hogy nem robbanthat. Fogom a kezekkel teli zsákot, és a leejtőn botladozva, megindulok a csontvázszerű fatörzsek felé, merev lábbal, mint aki fekete jégen lépked, kartávolságban eltartva magamtól a baziliszkuszpuskát. A homályban karmos ágak nyúlnak utánam, amitől pillanatonként rándulnak össze az arcizmaim; éltető melegüket vesztett, kiszáradt gallyak merev kötegei verődnek csilingelve a sisakellenzőmhöz. Ha esetleg nem volt egyedül a testrabló…

Megcsúszok, és a hátralévő utat kénytelenségből fél combon teszem meg lefelé. Valami megcsikordul a sarkam alatt; mint amikor elpattan egy gally. Függőleges helyzetbe tornászom magam, és egy grimasszal dörzsölgetni kezdem a lábamat; a puszta lélegzetem is bántja a fülem.

Barnás színű, fagyott tömböt látok magam előtt. Nyúl vagy patkány lehetett, mielőtt jó régen feldobta a talpát. Halott. Lehajolok az oldalzsákomért, amiben a későbbi azonosítás végett leválasztott és felcímkézett kezeket őrzöm. Nem kéne fontolóra vennem pár óvintézkedést? Ha lopott testben netán további démonok is kódorognának ezen a fagyott síkon?

De bizony kéne. A sáncerődre szegezem a tekintetem, erőltetem az agyam, hátha felszínre evickél egy félig elfeledett előadás az okkult álcázási technikákról.

* * *

Negyedórával később (ebből tíz értékes perc azzal telt el, hogy svájci bicskámmal, egy tekercs szigetelőszalaggal lázas sietséggel egy kar átvágott sing-és orsócsontján ügyködtem) a kihalt térség közepén állok, szemközt az erődítménnyel. Kimondottan rosszul sültek el a dolgok, az már tuti. Úgy kapaszkodom a talizmánba, mint egy fuldokló, és azon agyalok, hogy mi legyen a következő lépés.

(A talizmán sápadtan világít, kísértetiesen kék lángnyelvek nyaldossák körül az ujjhegyeket. A meggyújtásához rá kellett lőnöm egy fatörzsre a baziliszkuszpuskával, majd az izzó parázsba tartanom a kezet. A tenyéren a mély bemetszések vörösek, akár a friss vértócsáról visszatükröződő tűzfény. A kiálló csuklócsontoknál fogva markolom az irtóztató műtárgyat, és pokolian remélem, hogy annak idején nem túlzott a reklámszöveg. Azt tudtad, hogy ha egy Dicsőség Kezének fáziskonjugált tükröt ragasztasz a tövére, azzal ráveheted, hogy visszaköpködje a fényt? Ez, persze, csak afféle modernkedő elferdítése az eszköz eredeti rendeltetésének…) Az égbolton egymás után alszanak ki a csillagok, a hold véráztatta korong. Árnyak kúsznak a tájon, végül az éjjellátó szemüveggel is épp csak kivehető dombvonulat gerincén telepednek meg. Az Ahnenerbe-SS végvárának tetővonalánál mintha tűz lobogna: mi történik ott?

Ismét megpróbálkozom a rádióval.

– Howard akárkinek! Ha van ott valaki, kérem, válaszoljon!

A sülő zsír sercegésére emlékeztető interferencia majd’ beszakítja a dobhártyámat, és ha van is válasz, kivehetetlen. Tovább botorkálok a síkos talajon, amikor látom, hogy egy alak rohan ki az épület takarásából, és becélozza a kaput. Engem nem vesz észre, őrá viszont felfigyelt valaki odabentről, mert a sarkában szikravirágok bontanak szirmot a fagyos földön, és egy második emeleti ablaknyílásban torkolattüzek villannak fel.

Eredetileg az alak is közénk tartozhatott, azonban a Fimbulvinter időjárási viszonyai között, amitől a folyékony oxigén is jéggé fagyna, emberi lény tuti nem futkározna összevissza sisak meg oxigénpalack nélkül.

A megszállt katona vaskos tárgyat emel a vállához, amiből töltényhüvelyek spriccelnek szét az éjszakában. Ha pár lövedék a „küldeményből” az ablak közelében csapódott is be, a lesipuskást nem gátolta meg abban, hogy a legközelebbi sorozattal eltrafálja a „feladót”.

Még szökdécsel párat a jégen, mielőtt összerogyna, azután nem mozdul többé. „A francba” ‒ mormogom, miközben suta ügetésre váltok a tárva-nyitva álló garázskapu, meg a benti, hívogató zsilipajtó irányába.

Senki nem lő rám, vagyis a talizmán kiválóan szuperál: sikeresen elködösíti az esetleges leskelődők érzékeit. Az elmémben viszont sötét gyanú ébredezik, ezért közvetlenül a bejárat előtt farolva lefékezek, és alaposan szemügyre veszem a küszöböt. Ahá, meg is van! Egy fekete dobozka a falra ragasztva, amiből térdmagasságban egy kifeszített huzal nyúlik a túlsó ajtófélfáig. A konstruktőr poénból a EZ AZ OLDAL FELSZERELVE, NÉZZEN AZ ÉLETBIZTOSÍTÁS IGÉNYJOGOSULTJA FELÉ feliratot nyomtatta az oldalára. Kínos óvatossággal lépem át a botlódrótot, és újabb kísérletet teszek a rádióval.

– Howard akárkinek! Mi folyik itt? Ki lövöldöz?

Recsegéssel vegyes nyüszítés tompítja a választ, de legalább van válasz.

– Howard! Mi a pozíciód? Jelents!

Igyekszem felidézni, kihez tartozik ez a pattogós beszédmodor.

Megvan: Howe őrmesterhez.

– A garázsban vagyok, egy Dicsőség Keze van nálam ‒ felelem, és nyelek egy nagyot. ‒ A valami elkapta Chaitint, amíg nem figyeltem, de én megúsztam szárazon. Le kellett lőnöm, mert engem is megpróbált magába olvasztani, mármint a démon. Ezek fogdosással szereznek testet, a bőrfelületek közvetlen érintkezése vagy elektromos kontaktus kell hozzá. Többet is láttam, de nem biztos, hogy van még köztük működőképes. Egy rögtönzött álcázó talizmánnal sikerült visszajutnom. Kapcsolj össze Alannel, azonnal!

– Ne mozdulj! ‒ utasít feszülten. ‒ Hogy is mondtad? A garázsban vagy?

Visszafogom a bólintást, és inkább válaszolok: – De ott ám! Még időben kiszúrtam a karácsonyi meglepit. Figyelj, a dolog sürgős! Mielőtt elhagynánk a terepet, muszáj hatástalanítani a romboló szerkentyűt, mert ha felrobban…

Résnyire nyílik a zsilipkamra külső ajtaja.

– Befelé, Howard, de fürgén! Odabent zárd magadra az ajtót! Ha már van nyomás, mindent, ami nálad van, tegyél a padlóra, és emeld fel mindkét kezedet! Ha nyílik az ajtó, ne mozdulj, míg engedélyt nem adok! Még levegőt sem vehetsz, megértetted?

– Meg.

Kitárom a zsilipajtót, és megdermedek. Aztán óvatosan a lábam mellé helyezem a Dicsőség Kezét, „ki” állásba tolom a kapcsolót a baziliszkuszpuskán, és leválasztom a töltőáramkörről, majd ledobom a zsákot a levágott kezekkel, és ellenőrzőm, hogy a palmtopom rendesen bevágta-e a szundit. Csak ezután vetek újabb pillantást a kamra belsejébe.

A látványtól nyelnem kell. A belső ajtóra egy zöld szferoid van felerősítve ragasztószalaggal, az egyik végéből vékony drót vezet az ajtó légmentes záródását biztosító gumitömítéshez. Alatta újabb kütyü: egy thaumométer, ami az okkult tevékenységről árulkodó, téridőbeli zavarokat detektálja.

Abból is kijön egy drót, ami szintén az ajtótömítés mögött tűnik el. Nyelek még egyet.

– Most lépek a zsilipkamrába ‒ jelzem, de a lábamnak valahogy nem akaródzik megmozdulni. ‒ Zárom a külső ajtót.

Győzködöm magam, hogy ismerem Alant, ő nem csinálna hülyeséget, és magamban hozzáteszem, hogy Howe őrmester is igazi profi, de a gondolattól, hogy egy zuhanyfülke méretű odúban készülök összezárni magam egy madzag végére kötött kézigránáttal, kiver a hideg veríték.

A szellőzőnyílásokon keresztül süvíteni kezd befelé a levegő, én pedig ahogy felemelem a karom, erővel kényszerítem a ruhámat engedelmességre. Az utolsó pillanatban eszembe ötlik, hogy inkább a kamra falának kéne dőlnöm, és még véletlenül sem arccal a belső ajtó felé, amikor a légnyomás meglétét jelző kattanás után feltárul a nyílás. Pontosan szemben egy fél térdre ereszkedett illető fogja rám a fegyverét egy halott fedezékéből.

– Bob! ‒ hallom Alan hangját. ‒ Ha te vagy, tudnod kell, ki volt még rajtunk kívül az osztályteremben!

Puff neki.

– Sophie tartotta az órát, és kettőnkön kívül csak Nick volt ott a CESG-től.

– Helyes. Látom, még rajtad a sisak, ami szintén oké. Szeretném, ha továbbra is feltartott kézzel, szép lassan körbefordulnál! Nagyon jó. Most ugyanilyen ráérősen emeld fel a sisakellenződet! Tartsd így… kéz nem mozdul!

A fegyver egyenesen a fejemnek szegeződik. Mónak igaza volt. Nem hittem volna, hogy három méter távolságból ilyen jól látni a barázdákat… mármint a vájatmezőket egy puskacsőben, ami most akkorának tűnik, hogy egy tehervonatot is ki tudna siklatni.

Valami végigdöfködi a bal lábszáramat, kis híján orra bukok, aztán: – Tiszta! ‒ jelenti valaki, aki észrevétlenül végig mellettem állt, mire leeresztem a karomat. A géppisztoly csöve is lekonyul, én pedig végre normálisan lélegezhetek.

– Merre van Alan? ‒ kérdem. ‒ És momentán mi történik?

– Reméltem, hogy te majd felvilágosítasz minket ‒ hallom a hangját a bal fülemben. Odafordulok, és meglátom a feszült vigyorát. A szeme nem nevet, épp ellenkezőleg: színárnyalatát tekintve a folyékony oxigénnel vetekszik, és nagyjából ugyanannyi melegség sugárzik belőle. ‒ Töviről hegyire számolj be mindenről, ami a bunker elhagyása óta veled történt! De úgy beszélj, mintha az életed függne tőle!

– Oké. ‒ Odébb vánszorgok, mire egy másik katona, talán Scary Spice becsapja mögöttem a zsilipajtót.

Kipakolok nekik. Azt sem hagyom ki, ahogyan Chaitin rám vetette magát, bár gyanítom, már van fogalmuk róla, hogy egy micsoda nyakra-főre vesz birtokba agyakat és testeket. A tekintetem folyton visszakalandozik a padlón fekvő halotthoz: Donaldson az, aki még odaát a meteorológiáról tartott kiselőadást. Valahogy nem tűnik valóságosnak.

Már-már arra számítok, hogy bármelyik pillanatban feltápászkodik, lepiszkálja magáról a különleges effektusokért felelős brigád által rápingált vérfoltokat, a végén pedig egy sör mellett jókat röhögünk az egészen…

Azzal zárom a beszámolót, hogy szerintem ez itt egy kelepce.

– Tudod, szántszándékkal bolondítottak ide minket. Csak az egyik test bitorlója ugrott át hozzánk látogatóba, mert egynél több ágenst nem volt képes egyszerre ellenőrzés alatt tartani. Attól persze többen is lehetnek erre, akik neki melóznak, illetve a részei vagy mittudomén, mindenesetre nem emberi lény, és éveket szánt a tanulmányozásunkra… pontosabban arra, hogy kitapasztalja az Ahnenerbe-SS túlélőinek viselkedését. Azt a néhány baromarcot is felhasználta a mi oldalunkról, aki a saját kis terrorista akciójuk felturbózásához próbálta megidézni, majd titokban követett minket, és elrabolta Mót csaléteknek. Most arra számít, hogy mi majd hozzásegítjük egy energiaforráshoz, amivel kitágíthatja a kaput, és végre teljes terjedelmében átsétálhat a mi univerzumunkba. Merthogy sokkal nagyobb, mint azok a testbitorlók, akikhez eddig volt szerencsénk.

Hogy is fejezzem ki magam…? Egy szűkös kis hídfőállást már sikerült kiépítenie, de ahhoz, hogy mindenestől partra tehesse a haderejét, az egész kikötőt el kell foglalnia.

– Értem ‒ mondja Alan töprengő arckifejezéssel. ‒ És szerinted hogy akarja csinálni?

– A romboló szerkentyű segítségével. Mekkora pusztításra képes? ‒ kérdem.

Howe felhúzza a szemöldökét.

– Mondd el neki! ‒ utasítja Alan.

– Ez egy szelektív szerkezet, mechanikai úton tizenöt kilotonna és egynegyed megatonna között akármekkorára beállítható a hatóereje. A fúziós gyújtógyertya és az indítóanyag-töltet közötti hézagot csavaros emelőkkel lehet beszabályozni, így jön ki belőle kisebb vagy nagyobb fúziós teljesítmény. Pillanatnyilag a hatóerőgörbe legmagasabb pontjáig fel van tekerve, ami egy város elpusztításához elegendő. Mi köze ennek az egészhez?

– Elmondom. ‒ Megnyalom a számat; jó hideg van idebent, látszik a leheletünk. ‒ Egy olyan bazi nagy kapu megnyitásához, amin az itteni univerzumot felzabáló teremtmény is átfér, baromi sok entrópia kell. Az Ahnenerbe nagyjából tízmillió ember rituális legyilkolásával állított elő ennyit, az információpusztulás ugyanis fokozza az entrópiát. Viszont van más módja is. Egy hidrogénbomba például irdatlan méretű entrópia- és energiafejlesztő generátorként is felfogható, mert temérdek anyag információtartalmát képes a minimumra csökkenteni. ‒ Üres tekintettel néznek rám, ezért hangnemet váltok. ‒ A termodinamika és az információelmélet keresztezéséről van szó, dereng már? Az információtartalom fordítottan arányos az entrópiával, az entrópia pedig nem más, mint adott rendszer elrendezettségében a véletlenszerűség mértéke. Ez az egyik kiindulópontja a mágiának, értitek? Mármint, hogy a különböző univerzumok között rendezett információk platonikus tartománya, vagyis a matematika útján lehetséges az energiaátvitel.

Elképzelésem szerint ez a szörnyeteg kezdettől fogva azon törte magát, hogy az alacsonyabb rendű ágensei révén minél nagyobb ribilliót csapjon, és ezzel válaszlépést provokáljon ki. Mi majd jól bepöccenünk, és azzal ajándékba adjuk neki a kakaót, amire a kapubővítéshez szüksége van. A helyzet a következő: az a kisebbfajta kapu, amin keresztül idecincálta Mót, zsugorodik, mert, gondolom, már csak ennyire futotta neki a készletekből.

Ugyanis mostanra oly mértékben kiszívta az energiát az itteni univerzumból, hogy nem hamarkodhatta el a kapunyitást, kénytelen volt várni a megfelelő pillanatig. Ez a hely lassacskán darabokra esik, valószínűleg már egy kisebb kapu megnyitásához sincs benne elegendő energia. Észrevettétek, hogy a csillagok sorra kialszanak, és valami szünet nélkül zavarja a rádióvételt? A csillagokból pusztán maradéksugárzást látunk, ami pedig ebből az univerzumból még megmaradt, alig lehet nagyobb a naprendszernél, és közel fénysebességgel zsugorodik. Még pár óra kell, és úgy pukkan szét, akár a szappanbuborék, a jégóriást is magával rántva a szakadékba. Kivéve, persze, ha mi jól belakatjuk energiával, amivel előbb aládúcolja a mi világunkra nyíló kaput, majd addig tágítja, amíg át nem fér rajta.

– Hú. ‒ Alan olyan képet vág, mint aki valami undorítót nyelt. ‒ Megfontolt véleményed szerint tehát akkor cselekszünk helyesen, ha hatástalanítjuk a bombát, aztán eltakarodunk innét, így van?

– Nagyjából ‒ helyeselek. ‒ Egyébként hová parkoltátok le?

– A földszintre. Viszont van egy kis bibi ‒ teszi hozzá fesztelenül. ‒ A bombát beélesítettük, és a holtember-kapcsolós kézi detonációvezérlésről átállítottuk belső időzítésre. Most jön a turpisság. Őfelsége kormányának nincs ínyére a gondolat, hogy beélesített hidrogénbombák kellő felügyelet nélkül hányódhassanak szanaszét. Szép dolog a PAL vezérlés, és ugyanez vonatkozik a robbantózsinórra meg a holtember-kapcsolóra is, azonban mindegyikük arra az esetre lett kitalálva, hogy hátha a másik bekrepál. Mi viszont nem szeretnénk tálcán kínálni egy hidrogénbombát mindenféle alkalmi bajkeverőknek, igazam van?

Alan nekiáll fel-alá járkálni. A fel-alá járkáló Alan mindig rosszat jelent.

– Tehát, amint megtörtént az indítóanyag elhelyezése, a hatóerő feltekerése, a detonátorok beélesítése, a közbenső aktiváló kód bebillentyűzése, az időzítő beállítása, majd a működtető vezetékek eltávolítása, már semmi nem állíthatja le. Igazság szerint, fel sem lehet nyitni. Elég csak hozzáérni a babrálást gátló elemhez, mellékesen „sátorponyva” a beceneve, és abban a pillanatban vége a játszmának. Mert mi van, ha a szovjet gárdaezred egyik gépesített lövészalakulata foglalta el éppen a hidat, amihez a bomba oda van szíjazva? Esetleg egy maroknyi rosszfiú a Hajbár-hágón túlról? Úgyhogy, még ha el is fogadjuk, hogy ezt a bombát itt és most felrobbantani nagyon rossz ötlet lenne, megértheted, hogy a dolog be fog következni. Hacsak fejedbe nem veszed, hogy megpróbálkozol egy rejtett robbanótöltetű, ketyegő hidrogénbomba élveboncolásával. Márpedig nem emlékszem, hogy láttam volna tűzszerészeti tanfolyamot a szakmai önéletrajzodban.

Az órájára pillant.

– Összevissza ötvenhét percünk maradt, öcskös. Ha félórán belül lelépünk, és odakint sem lébecol túl sok senkiházi, talán van esélyünk elérni a kaput. Úgyhogy a helyedben én rákapcsolnék.

– Nem vihetnénk magunkkal? ‒ kérdem.

Vakkantásszerű nevetést hallat.

– Szerinted megköszönné nekünk valaki, ha visszacipelnénk az egynegyed megatonnás bombánkat Európa egyik legsűrűbben lakott nagyvárosába?

– Ott nem tudnák leállítani?

– Itt is isteni csoda kéne hozzá ‒ vágja rá Howe komor elégedettséggel. ‒ Meg ahhoz is, hogy mindannyian kijussunk élve. Magadban most biztos azt kívánod, hogy bárcsak vissza se jöttél volna.

Megnyalom az ajkam, de a nyelvem, akár a napon szárított bőr.

Kimondottan gumiszerű, mint Gógyi önmagát belülről felverő tojása… amitől beugrik, és hirtelen kristálytisztán lebeg a szemem előtt, hogy mit kell tennem.

– Asszem, tudom, hogyan juttassam ki az embereidet az odakint kódorgó kísértetek létszámától függetlenül ‒ közlöm Alannel. ‒ Pont, ahogy magamat is visszajuttattam ide anélkül, hogy kiszúrtak volna. Ami pedig a bombát illeti… mi lenne, ha az implóziós töltetből egy kevéske előbb robbanna a kelleténél? Mondjuk, az egyik oldalon?

Csodálkozva mered rám.

– Megoldható?

– Az legyen az én gondom. A kérdés, hogy mi történne, ha.

Emlékezetem szerint manapság az összes atomfegyvernek plutónium magja van, amit egy halom egymásba kapcsolódó töltettel raknak körül.

Ezeknek tényleg pontosan egyszerre kell elsülniük, máskülönben a magban nem következik be megfelelő összeomlás, ha viszont a mag nem omlik össze, akkor nem éri el a kritikus tömeget, szuperkritikus láncreakció híján pedig elmarad a nagy bumm, jól mondom? ‒ Kedvem lenne ugrándozni. ‒ Van pár cucc a zsilipkamra előtt, levágott kezek egy zsákban meg egy baziliszkuszpuska, amire szükségem lesz, a többi kellék nálam van.

Összesen hány emberünk van odafent meg köröskörül, akiket el kell vinnünk sétálni? A zsákban elegendő minta van a kivégzett áldozatokból, mindenkinek jutna egy-egy Dicsőség Keze. Azzal észrevétlenül el tudnánk osonni az erdőben leskelődők orra előtt, de csak ha most azonnal kimegy valaki a zsákért. A bombára visszatérve…

Még az utóbbin agyalok, amikor Howe őrmester egy szó nélkül beugrik a zsilipkamra ajtaján, és már hallani is a nyomásmentesítést jelző fütyülést.

Tik-tak. A bombánk rejtett robbanótöltetű. Meg kell találnom a módját, hogy a bontatlan burkolaton keresztül, a drótokat és a plutónium rudat körülvevő polisztirol betétek, meg az őket körülvevő, szegényített urániumba csomagolt lítium-deuterid kötegek érintése nélkül, az indítóanyag acél köpenyén „átnyúlva” hozzáférjek a…

– Bob! ‒ hajol a képembe Alan.

– Igen?

‒ A baziliszkuszpuska lehet a megoldás. Szerintem…

– Ez a Dicsőség Keze… Hamar mondd el, mit kell tudnom róla!

– Igaztalanul kivégzett emberek kezéből és csuklójából készül. Egy meglehetősen egyszerű áramkört rajzolunk az orsócsont és a sing-csont köré, aztán meggyújtjuk az ujjak hegyét. Az eredményül kapott, behatárolt invokáció hatására a hordozója láthatatlanná válik… gyakorlatilag.

Különféle változatai vannak, ilyen többek között az inverziós lézer. Ha, például, fáziskonjugált tükröt ragasztasz a talpára, és ráfogod valamire, annak rendesen odapörköl… eredetileg azonban a megfigyelő és megfigyelt közötti vizuális kapcsolat megbontásának eszköze. Eugene Wigner legalábbis makacsul kitartott emellett. Hány embered van?

A zsilipajtó működésbe lép. Alan fürgén lekuporodik, és ráfogja a fegyvert, engem pedig egy türelmetlen kézlegyintéssel elhesseget az útból.

Howe az. Nem tekeregnek világító férgek a sisakellenzője mögött. Az ajtó küszöbén átlépve, felmutatja a duzzadó, idomtalan zsákot és a baziliszkuszpuskát.

– Rajtad kívül hét. Mit is mondtál?

– Ide vele ‒ nyúlok a zsákért, miközben igyekszem meggyőzni magam, hogy csak krumplit fogok hámozni.

– Van valakinél szigetelőszalag? Hát egy golyóstoll? Király. Akkor most táguljatok innét, hadd kapjak egy kis levegőt!

A művelet pont olyan, mint a krumplihámozás, csak ehhez a borzalom talaján termett, vérrel öntözött zöldségféle szolgáltatja az alapanyagot. A Dicsőség Kezét egy csomó ilyesfajta néphagyomány övezi. Nem kell hozzá emberi zsírból, lótrágyából és effélékből kotyvasztott gyertya, a közepébe meg akasztott ember haja kanócnak, se akasztott, várandós asszony magzatának éjfélkor suttyomban amputált kisujja, csupán egy kötegre való alkar, némi drót vagy forrasztóón, golyóstoll, digitális-analóg átalakító, néhány szoftverprogram a marokszámítógépemről, meg jó erős gyomor. Nos, az erős gyomor színlelésében profi vagyok, csupán ‒ miközben drótdarabkákat szurkálok Krumplifej uraságba, amivel egy szétesőfélben lévő ideghálózatban próbálok árnyékvisszhangokat kelteni és némi bűverőt betáplálni ‒ egy pillanatra sem hagyhatok fel a „krumplit pucolok” mantrázásával. Howe mellém furakszik, és erősködni kezd, hogy engedjem neki lekoppintani a műveletet. Kezdetben bosszant, de az „utánozó majom” elven alapú kooperáció végül eredményesnek bizonyul: közös erővel egykettőre végzünk a zsákkal.

A kezek közül kettő hasznavehetetlen, viszont kerek húsz perc leforgása alatt lelappad a zsák, az őrszoba asztalán pedig ott sorakoznak a hátborzongató trófeák.

– Gyertek ide! ‒ szólok, és Scary Spice, aki fél szemét a zsilipajtón tartva, nyugtalan ábrázattal végig a közelben sertepertélt, már ugrik is.

– Na, mi van?

Magam elé tartom az egyik kezet.

– Ezt figyeld!

Cthulhunak hála a zsebben hordható forrasztópákáért, gyönyörűen belobbannak az ujjhegyek: úgy táncolnak körülöttük a sejtelmes lángnyelvek, hogy öröm nézni.

Scary Spice a tanácstalanság szobra.

– Hol a fenében vagy? Mi ez az egész?

A szeme úgy forog üregében, mint az olajozott üveggolyó, és önkéntelenül a fegyveréhez kap.

– Hé, csak óvatosan! ‒ förmed rá Howe, és kacsint egyet, amerre engem sejt.

– Nyújts előre a bal karod, Scary! ‒ szólítom fel.

– Oké. ‒ Behunyja a szemét, én meg a kesztyűs kezébe nyomom a karcsonkot. ‒ Mi a büdös franc ez??

Ezúttal én igyekszem hunyorogva ráfókuszálni, de állandóan kisiklik a látómezőmből. Különös érzés: próbálnám követni a mozgását, a szemem azonban nem képes befogni a célkeresztbe.

– Ez egy Dicsőség Keze. Míg nálad van, mindenki számára láthatatlan vagy, és ez a kinti testbitorlókra is igaz, máskülönben most nem volnék itt.

– Ahá. És meddig bírja szuflával?

– Honnan a francból tudjam? ‒ felelem, és a szememmel jelzek Howe-nak.

– Most tedd le szépen! ‒ adja ki az utasítást az őrmester.

Egy kéz jelenik meg az asztalon, és én újból látom Scaryt. Howe rám sandít.

– Nyavalyás egy hókuszpókusz ‒ közli morózusan. ‒ Kár, hogy pár éve nem volt ilyenünk Azerbajdzsánban. ‒ Megnyomja a mikrofongombot. ‒ Howe mindenkihez! Megvan a jegyünk hazafelé! Alfa, Bravo, Charlie, mindenki lefelé, azonnal! Százados, ezt önnek is látnia kell!

* * *

Mintha megint az iskolapadban ülnék, egyik nyavalyás vizsgát szenvedve végig a másik után, ahol csak egy dolog biztos: ha a megszabott időn belül nem végzek a kérdéssel, akkor tutira elcseszem az életemet. Ezen a vizsgán ha nem teljesítek száz százalékon, „elégtelen” osztályzat dukál, de milliszekundumokkal az után, hogy letettem a tollat, már kapom is a bizonyítványt, és reklamációnak helye nincs.

Az alagsorban kuporgok, Alan továbbá egy kézikocsira helyezett, acél szemetesvödörnek látszó tárgy társaságában ‒ már ha létezne zöldre festett, acél szemetesvödör, amin takaros feliratok írják elő annak kötelező szállítási helyzetét, és óva intenek a leejtésétől. Töredelmesen bevallom, hogy az erődítmény jeges levegőjében is dől rólam a víz, mert nagyjából tizenöt percünk maradt, és ha a próbálkozásunk befuccsol, nem lesz időnk visszajutni a kapuhoz.

– Fújd ki magad, Bob ‒ szól rám Alan. ‒ Remekül csinálod, és ezt komolyan mondom.

– Lefogadom, hogy az összes srácnak ezt mondod ‒ dohogok a beélesítési parancs trehányul fénymásolt lapjainak forgatása közben. A bombához mellékelt, kék kartonfedelű brosúra pont úgy fest, mint egy tévedésből szigorúan titkosnak minősített iskolai füzet.

– De tényleg. ‒ Alan a falnak dől. ‒ Megmenekültek, Bob, mindannyian, kettőnket kivéve. Most talán úgy hiszed, nem nagy ügy, de ők biztos másként gondolják, és egész hátralévő életükben emlékezni fognak rá. És ha nekünk nem is sikerül őket követni, ők még hosszú évekig inni fognak az emlékezetünkre.

– Mily megnyugtató… ‒ Lapozok egyet. Gőzöm sem volt, hogy a hidrogénbombák mellé is jár használati utasítás, metszetrajzok, meg egy perspektivikus bontott részábrázolás (leánykori nevén „robbantott rajz”!) az iniciátormagról. ‒ Nézd csak! Ide megy be a mag, igaz? ‒ mutatok előbb a lapra, majd egy pontra úgy öt centivel a szemetesvödör alja fölött.

– Dehogyis! ‒ Alan a bomba acél köpenyének legtetejéhez tolja a kezemet. ‒ Fejjel lefelé tartod.

– Micsoda megkönnyebbülés ‒ mondom lazán.

– Legalábbis azt hiszem, hogy fejjel lefelé tartod. ‒ Ezúttal némi nyugtalanság érzik ki a szavaiból.

– Aha. ‒ Az ujjam ide-oda siklik az ábrán. ‒ Akkor hát itt kell lennie a detonációvezérlőnek, nem?

– Úgy van ‒ mondja ezúttal jóval magabiztosabban, én pedig szúrós pillantást vetek a szemetesvödörre.

Egy atombomba nem is olyan bonyolult. A hetvenes évek végén történt, hogy egy amerikai előkészítős fizikatanár összedugta a fejét a tanítványaival, aztán közösen megterveztek és összeraktak egy atombombát. A haditengerészet szépen megköszönte nekik, kiegészítette a szükséges mennyiségű plutóniummal, és az egyik kísérleti telepén felrobbantotta. Az atombomba-készítésben egyedül a plutónium jelent némi problémát, az előállításához ugyanis az adott célra szakosodott nukleáris reaktor és kémiai regeneráló üzem kell, az efféle tevékenységet pedig általában igyekeznek magas szögesdrótkerítés mögé dugni, aminek a mentén éjjel-nappal fegyveres fazonok járőröznek.

De az atombomba legizgibb tulajdonságát még nem említettem: csak akkor mondja, hogy bumm!, ha a robbanóanyag-lencsék ‒ hagyományos robbanóanyagokról beszélünk ‒ összepréselik a plutóniumgömböt. De ha azok a lencsék nem pontosan a megfelelő rendben durrannak el, ha megzavarod őket, akkor esetleg lesz egy kis sercegés, de a tűzijáték elmarad. Mert az atombomba pont olyan, mint egy tojás: van benne sárgája (a detonáció kiváltására alkalmas gyújtószer, vagyis gyutacs) meg fehérje (a fúziós gyújtógyertya és még egy csomó bigyó, amik a robbanás felerősítésére szolgálnak).

Itt kucorgok hát egy csintalan hidrogénbomba mellett, aminek az órája még tizennégy percig ketyeg, és a kezembe nyomott mágikus krétával egy kövér „X”-et rajzolok a köpenyére. Ugyanis pont arra készülök, amit Gógyi művelt a tojásokkal: a héj feltörése nélkül fogom összekavarni a béltartalmát.

– Ebben a típusban hány lencse van?

– Húsz. Háromszögidomok dodekaéderes elrendezésben. Egy-egy homorú közepű RDX lapkáról van szó, befelé néző berilliumötvözet-borítással.

– Vettem.

Újabb krétajelölések. Az RDX még a brizáns robbanóanyagok között is kiemelkedően ronda egy valami, a detonáció sebessége kilométer per szekundumokban mérhető. A lencsék szétrobbanásának hatására a berilliumötvözetből készült lemezkék belecsapódnak a középen felfüggesztett, hozzávetőleg nagyobbfajta grépfrút vagy kisebbfajta dinnye méretű plutónium gömbbe. Ha sikerül mindet nagyjából egy mikroszekundumon belül eldurrantani, akkor a lökéshullám roppant ökölként zárul a belső fémmag köré, és összenyomja. Ha viszont aszimmetrikusan sülnek el, akkor ahelyett, hogy egészen a nagy bumm!-ig a markukban szorongatnák a plutóniumot, engedik ártalmatlanul kifröccsenni. Rád nézve persze csak akkor ártalmatlan, ha nem ácsorogsz a közelben, a megrepedt bombaköpeny alól több száz méter per szekundum sebességgel nyílegyenesen feléd száguldó, fehéren izzó, szuperkritikus plutónium lövedék ugyanis nem kimondottan „öröm az egész családnak”.

– Akkor a félgömb felső fele nagyjából… itt van.

– Nagyon jó. Mi a következő?

– Keríts egy széket meg könyveket, dobozokat vagy valami hasonlót. ‒ Matatni kezdek a baziliszkuszpuskán. ‒ Ezt a félgömbre irányzom, és ragasztószalaggal rögzítem a megfelelő pozícióban.

A gömbbé összeálló berilliumötvözetű lemezkék befelé préselik a belső magot. A plutónium hozzávetőleg kétszer sűrűbb az ólomnál, az alfa-részecskék bomlása miatt meleg tapintású, meglehetősen lágy fém, amellett nem is egy, a tudomány számára rendkívül szokatlan nehézfémkémiai tulajdonsággal bír. A nulla és száz Celsius-fok közötti tartományban féltucatnyi kristályformában létezik. Hogy mi mindent képes művelni egy atombombamag belsejében, azt a képzeletedre bízom.

– Széket!

‒ Szigetelőszalagot!

– És most?

– Kéne egy akkus fúró félcolos betéttel, meg egy olló.

A grépfrút közepén lévő üregben borsószem nagyságú, különös alakúra formált fémötvözet-darabka van ‒ a konstrukciója hétpecsétes titok.

Amikor ez a borsószem érintkezésbe kerül az összesajtolt, forró plutónium olvadékkal, akkor elkezd neutronokat okádni, amelyek aztán kaszkádreakciót indítanak be magában a plutóniumban: valahányszor egy neutron beleütközik egy plutónium-atommagba, az remegni kezd, mint a kocsonya, kettéhasad, és még több neutront, valamint robbanásszerűen gamma-sugárzást enged szabadon. Mindez úgynevezett „hasadásnyi” idő ‒ nagyjából a másodperc milliomodrésze ezredrészének a tizedrésze ‒ alatt játszódik le, és ötven ilyen időegységnyivel az után, hogy a lökéshullám előidézte a legelső neutronrobbanást, a bombamagban található összes plutónium-atommag darabokban lesz. (De csak ha a mag összeomlása szimmetrikus.) Ezt követően a jeges pokolfajzatnak pár milliszekundum is elég lenne, hogy átpenderüljön a mi univerzumunkba.

Tizenkét perc robbanásig. A bomba elé igazítom a széket. A támlába (mázli, hogy furnérból van) kellő térközökkel lyukakat fúrok, aztán megkérem Alant, hogy a vázánál fogva addig tartsa a baziliszkuszpuskát, míg én pontosan szemben az „X”-szel (ami mögött a robbanóanyag-lencséket gyanítom) a székhez nem ragasztom a szigetelőszalagról letépett csíkokkal.

– Bingó!

Leltárt csinálok. Szék: rendben. Baziliszkuszpuska (azaz egy doboz és két kamkorder, ragasztószalaggal egymáshoz erősítve): rendben. Ketyegő hidrogénbomba: rendben. A tarkóm úgy viszket, mintha máris érezné a plazmából kiszakadt és a bomba köpenyén átszivárgó röntgensugarak villanását, miután a Teller Ede órája szerint pár „hasadásnyi” idő alatt szétesett a bombamag.

– Most feszültség alá helyezem a puskát.

A baziliszkusz érzékelői a széktámlába fúrt lyukakon keresztül néznek szembe a bombával. Felpöccintem a kapcsolót, és ellenőrzőm a töltést a műszeren. A fenébe, a hideg az aksiknak sem tett jót. A fegyver működőképes, de a jelzés már a piros ÚJRATÖLTÉS zónához közelít.

– Oké ‒ dőlök hátra. ‒ Már csak egy dolgunk van: kioldani az ÉSZLELÉS gombot.

– Magától értetődik ‒ bólint rá Alan. ‒ Ööö… nagy gond, ha megkérdem, minek?

– A világért sem. ‒ Behunyom a szemem; úgy érzem magam, mintha most futottam volna le a maratont. ‒ A baziliszkusz pillantásától a céltárgyban található szén atommagjainak hozzávetőleg egy százaléka spontán módon szilíciummá alakul át. Természetesen egy rahedli felszabaduló energia kíséretében.

– De hát ez plutónium, nem szén…

– Az igaz, viszont a lencsék alapanyaga RDX, ami egy polinitrátos, aromás szénhidrogén-vegyület. Ha az RDX töltet egy százalékát szilíciummá alakítjuk át, attól még kimondottan heves robbanásnak leszünk tanúi. De ha oldalirányban elmozdítjuk… így ‒ lökdösöm pár centivel odébb a széket ‒, akkor az atombomba egyik oldalán a robbanóanyag-lencsék detonációja idő előtt, vagyis totál hibás sorrendben fog bekövetkezni, ami legfeljebb némi sistergéssel jár együtt. Képzeld magad elé, amint egy óriás az öklében szorongatja a plutónium magot!

Megvan? Akkor most képzeld hozzá, hogy a hüvelykujját elfelejti rászorítani a tetejére! Ettől ahelyett, hogy az indítóanyag körül szépen felrobbanna az egész, kispriccel a plutónium olvadék. Oké, létrejön egy silány neutronimpulzus, de a szuperkritikus láncreakció felé nem indul be.

Esetleg szétrobban a köpeny, és egy csomó sugárzás is kiszabadul, de gombafelhő nuku.

Alan az órájára sandít.

– Még kilenc perc. Ideje indulnod.

– Kilenc… mi a fenéről beszélsz?

Elgyötörtén néz rám.

– Ugyan már, öcsi. Hacsak ezen a baziliszkuszszerkentyűn nincs valahol egy időzítő, akkor valakinek muszáj itt maradnia, hogy meghúzza a ravaszt. Te civil vagy, én viszont a Királynő zsoldjában állok.

– Lószart! ‒ förmedek rá. ‒ Kölykeid vannak, feleséged! Ha kettőnk közül valaki nélkülözhető, hát az tutira én vagyok!

– Először is, ha emlékezetem nem csal, mielőtt bevettünk volna a buliba, kijelentetted, hogy hajlandó vagy megtenni mindent, amire utasítunk. Másodszor, egyes-egyedül te vagy képben arról, hogy mi folyik itt, tehát túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy hátrahagyjunk. És harmadszor: ez itt az én melóm! ‒ közli nyomatékosan. ‒ Katona vagyok. Engem azért fizetnek, hogy felfogjam a golyókat… vagy adott esetben a neutronokat, téged viszont nem. Úgyhogy, hacsak nem tudsz előhúzni egy mágikus távirányítót a cilinderedből…

Rám jön a pislogás.

– Hadd nézzem meg még egyszer!

Rábukok a baziliszkuszpuskára, amiben egy marokra való integrált áramkör kapcsolódik a digitális kamkorderekhez. A jó hír, hogy piszok gyors interfészekkel dolgoznak. A rossz hír…

A francba. Sehol egy infraérzékelő, és a palmtopomra telepített tévé-távszabályozó program alkalmatlan a célra.

– Nem tudok.

– Akkor tünés! ‒ ösztökél Alan. ‒ Hat perced van. Miután leléptél, hatvan másodpercig várok, aztán megnyomom a gombot. ‒ Végtelenül nyugodt a hangja. ‒ Indulj, most! Kivéve, ha szerinted van értelme két embert veszíteni egy helyett.

A francba! Fittyet hányva a csuklómba hasító fájdalomra, kétszer belebokszolok az ajtófélfába.

– Menj már! ‒ ordítja.

Odafent, az őrszobában egy pillanatra megállok: készülök meggyújtani az egyiket a két megmaradt Dicsőség Keze közül. Kíváncsi lennék, elég messze vagyok-e már a bombától. (Egy amerikai tudós a Manhattan-terv közreműködői közül… ha jól emlékszem, Harry Dagniannek hívták… valami hasonlót vitt véghez úgy, hogy egy kísérlet során véletlenül az atombombamagra ejtett egy neutrontükröt. Ő pár nappal később belehalt, a három méterrel odébb posztoló őrnek azonban a haja szála sem görbült.) Tompa dobbanást érzek a csizmám talpa alatt, a másodperc töredékével később pedig olyasféle zajt állok, mint amikor becsapódik egy ajtó.

A pulzusom összevissza dörömböl a fülemben, márpedig ha hallom, akkor még élek. És a robbanást is éreztem, vagyis a bomba elsistergett.

Nem lesz hát nukleáris tűzgolyó, hogy életet leheljen a világhódító álmaiba annak a kivénhedt jégfajzatnak, amelyik ebben a légypiszoknyi univerzumban ólálkodik. Nincs más dolgom, mint a Kézzel a markomban visszagyalogolni a zsugorodó kapuhoz, mielőtt végképp bezáródna…

Eltelik egy perc. Leteszem a Kezet, és újabb hatvan másodperig várok, de az sem használ: valahogy visszafelé visznek a lábaim. Rögzítem a helyén a sisakellenzőmet, és átkapcsolok a levegőtartályra, majd a folyosón a lépcsőház felé veszem az irányt.

A lépcső tetejénél megnyomom a mikrofongombot.

– Ott vagy, Alan?

Pillanatnyi szünet után érkezik a válasz: – Arra mérget vehetsz, öcskös! ‒ Rekedten felkuncog. ‒ Mindig tudtam, hogy a saját ágyikómban fogok meghalni. ‒ Hallgat egy sort. ‒ Azért alaposan gombolkozz be, mielőtt leballagsz ide! Olyan látványban lesz részed, amilyenben csak keveseknek.