TÚSZEJTÉS A ZARK BOLYGÓN

 

 

Miattad mar megint nyakig ülök a szószban!

Dan Treece átkozódva csapott a vezérlőpultra, ahol az egész kijelző vörös fényben villódzott, és vadul nyomkodni kezdte a keze ügyébe eső gombokat.

A bolygó atmoszférájának pereménél az Ijedt liba nevű kivénhedt teherhajó hatalmas robajjal lépett ki a hipertérből, és néhány bukdácsolva végrehajtott berepülési kísérlet után lapos szögű siklópályára állt, hogy azután a mélybe vesse magát. Pár percnyi gyomorforgató lassulás következett, majd egy sűrű erdő szélén hassal a földnek csapódott a hajótest.

A megperzselt növényzet sercegését leszámítva hirtelen minden elnémult. Dan Treece előredőlt, és a vezérlőpultra hajtotta a fejét.

– Bocs, főnök – szólalt meg egy hang közvetlenül a bal füle mellett.

– Még hogy „bocs”, te idióta szilíciumfattya annak a logarléc apádnak! – Dan fölegyenesedett, és megragadta maga előtt a vezérlőpultot. – Csak oda bejuthatnék, hogy a kezembe kaparintsalak, hát én... én...!

– Én szóltam, hogy nem érzem jól magam – mondta védekező modorban a hang.

– Ami azt illeti, fölösleges volt, Freddie. Magamtól is kitalálhattam volna, mikor a kajának döglött patkány íze lelt. Mégis mire készültél?? Mindenkit ki akartál nyírni??

– Próbálnál csak te hibás áramkörökkel gondolkodni! Nem egyszerű.

– Örökösen ezekkel a kifogásokkal jössz. – Dan fölszegte a fejét, hogy kinézzen a hajóablakon, de az Ijedt liba vörösen izzó burkolata alól, a nyirkos növényzetből fölszálló gőzgomolyokon kívül semmit sem lehetett látni.

– Egyébként meg hol a nyavalyában vagyunk? Valami isten háta mögötti bolygó legnyomorúságosabb sarkában, úgy tippelem. Szerintem sikerüli a galaktikus Mucsán lelenned a hajót. Muszáj lesz utánanéznem a Kézikönyvben.

– Rendben, főnök, máris kiteszem neked a képernyőre!

– Azt már nem! – egyenesedett ki egy rándulással Dan. – Jelen pillanatban semmiféle információban nem bízom meg, ami tőled származik. Inkább kerítek egy kézi változatot.

Föltápászkodott, és keresztülkígyózott az irányítótermen. Kezébe vette a piros borítójú kötetet, majd remegő ujjakkal megkísérelte felütni.

– Ez a mi formánk – folytatta a morgolódást. – A meghibásodási ráta egy a millióhoz, erre tessék, nekünk pont egy számítógép tropára ment áramkörei miatt kell megszívni:

– Márpedig én megmondtam, hogy beteg vagyok – ismételte a gép, amihez a hangszóró rácsozatán át alig hallható utórezgés még hozzátette, hogy „te hálátlan kutya”.

– Mit mondtál?? – Dan Treece nagydarab, lottyadt testű ember volt, az üstökén lángvörös bozonttal. Gutaütéses bíborra váltó arcszíne most vetekedni látszott a hajszínével. – Mondd még egyszer, Freddie, és irtóra bánni fogod, hogy a múltkori afférod után azzal a vámtiszttel a Fomalhaut Ötön nem szuperáltak ki!

Mielőtt a számítógép felelhetett volna, egy másik – cingár, sötét hajú, örökösen aggodalmas képű – férfi sietett be az irányítóterembe.

– Hát bekövetkezett, Dan! – mondta. – Tudtam, hogy így lesz! Megmondtam neked: csakennyike kell, hogy Freddie-nek bepöccenjenek a Joscphson-konlaktusai. Már akkor szóltam, mikor a kaja íze kezdeti a döglött patkányéra emlékeztetni...

– Kímélj meg a szónoklataidtól, Walter! Arról az elektronikus félcédulásról én is tudnék egyet s mást regélni. Már hónapokkal ezelőtt fel kellett volna dugnom egy villáskulcsot a központi egységébe – mondta Dan, villámsebesen pörgetve a Kézikönyv lapjait. – Ha most így visszagondolok, a kaja lehetett a jó hír. Akarod hallani a rosszat is? Akkor figyelj, mit ír a Kézikönyv! Freddie a Silvestrini-rés tőszomszédságában, valami galaktikus senki földjén hajította ki a járgányt az S-űrből. Az életfenntartó rendszer igazán minden tőle telhetőt megtett, így vettük az irányt végül a Peoria nevű, M típusú csillag felé, amelyiknek egyetlen lakható bolygója a Zark. A leszállásnál ugyan az ösztöneimre kellett hagyatkoznom, de a lényeg, hogy rendben megérkeztünk a Zarkra.

– De hogy adjuk be a dolgot a pipperilláknak? Még ha valahogy sikerül is elszabadulnunk innét, akkor is több heti késéssel lehet számolni. Ezek meg, mihelyt rájönnek, hogy le fognak csúszni a nyamvadt fesztiváljukról...

– Arról egy szót se nekik! Landoltunk a Zarkon, és nekem fogalmam sincs, hogy felszállunk-e még valaha. Ettől majd lenyugszanak. Ne felejtsd el hozzátenni, hogy szükségünk van a segítségükre. Ha ez sem rázza fel őket, akkor meséld el nekik szépen, mit mond a Kézikönyv a lakosságról. Ezt figyeld: „Az őshonos, uralkodó életforma egy hüllőszerű szuperfaj, a Zarkus majoris maximus. A Föderációban inkább a »zarkonok« néven ismeretesek. Harcias, agyafúrt, könyörtelen népség. A felfedezésük óla elteli ötszáz év alatt egyetlen civilizált galaktikus fajjal sem sikerült jó viszonyba kerülniük. Utasítás: Mindenáron megakadályozandó, hogy bárminemű föderációs technológia zarkon kezekbe kerüljön. A zarkonok nem titkolt célja a galaxis feletti uralom. Az ehhez vezető úton a technológia megkaparintása csupán az egyik sürgető szükség a sok közül. Ha elkerülhetetlen, meg kell semmisíteni az űrhajót és minden tartozékát...”

– Vagyis minket – kotyogott közbe Freddie morózusan.

– Kuss legyen! Inkább figyelj oda a Kézikönyvre! „Küllemére nézve a kifejlett zarkon...”

 

Az Ijedt liba az erdő legszélén hevert. Néhány kilométerrel odébb egy fennsík nézett le a vidékre több száz méter magasból. Miközben a dzsungel fái még az űrjármű földet érésétől párállottak, egy hivatalos küldöttség érkezett a fennsík peremére, hogy ott megfigyelőállást építsen ki.

A zarkonok vezére immár egy alacsony kereveten nyugtatta arany és bíborszín kelmékben tündöklő alakját. Belepillantott a tükörbe, amit rabszolgák tartottak elé, és jóváhagyólag biccentett: minden részlet olyan, amilyennek egy történelmi jelentőségű esemény megörökítése alkalmával lennie illik. A teste kellő mértékben volt terjedelmes és gömbölyded, pofája arisztokratikusan nyújtott és széles, ezüstös-zöldes, lebernyeges tokája, érett mivoltát hirdetve, hosszan kilógott a köpenyből. Pocakja csillámlott, szempárjai magasra nyúltak. Hátrapillantott hosszú farkára, amit nem takart kelme, így a legelőnyösebb alakjában mutatkozhatott meg.

Intett az egyik pikkelyes, karmos mancs:

– Kezdjünk hozzá!

A háttérből egy kifényesített, ezüst teleszkóp került a vezér elé. Az kidüllesztette felső szempárját, és lebarnult az Ijedt liba ütött-kopott, megfeketedett tömbjére.

Miközben három karmos mancsa a súlyos műszeren pihent, a negyedikkel szórakozottan dörzsölgetni kezdte duzzadó potrohát. Pár másodperc múltán szusszant egyet az elégedettségtől, majd egy karmozdulattal jelezte a vakaróknak, hogy folytathatják munkálkodásukat vezérük zöldpikkelyes hátán.

– Föderációs űrhajó, és igencsak bajban lehet, máskülönben nem landolt volna itt. – Mosolyra húzta a száját, amitől láthatóvá vált a bíborszínben játszó, hosszú, villás nyelve. – Annyi sok év után végre a markunkba került egy. Diadalmenet lesz. Szépen elfoglaljuk, és Ka-Grimmis mindörökre beírja nevét a zarkon nép dicsőséges történelemkönyvébe. Megszámlálhatatlan fészekalja porontyot költ ki, és tengernyi ivadéka...

– Ööö... Főkenetességed...

A közbeszólásra Ka-Grimmisnek redőkbe gyűrődtek a pofazacskói. Odaintett a krónikásoknak, hogy tartsanak szünetet.

Nálánál valamivel kisebb termetű, zöld alak hajlongott-toporgott az oldalánál.

– A Kilencedik Légiótól Trisk centurió lesi Fenséged minden óhajtását! A Nagyszerűséged érdemeinek kijáró minden tiszteletem mellett, nem kellene elsőként inkább eldöntenünk, hogy miként szándékozunk a Föderáció űrhajóját a hatalmunkba keríteni? Elvégre a védelmi rendszereik eleddig mindenkor és valamennyi fegyverünkkel szemben sebezhetetlennek bizonyultak. Amellett hathatós saját fegyverzetük is lehet. Szentséges Ka-Grimmis, mielőtt fejjel rohannánk a falnak, nem lenne célszerű...?

– Megsemmisítők!! – adott jelt a körülötte csoportosulóknak a bíborba göngyölt imperátor. – Vigyétek ezt a nemtelen árulót, és semmisítsétek meg! Az én hadseregemben nincs helye a kishitűségnek!

– Így igaz, Felség. Akarom mondani, jaj, ne, Felség! – A másik zarkon a földre hanyatlott, és a dögletes szagú, barna sárban csúszni-mászni kezdett Őfőkenetessége felé. – Esedezem Hatalmasságodnak...! Értse meg...! Úgy értem, bizonyára nem fejeztem ki magam elég világosan. Igenis képesek vagyunk győzelmet aratni a föderációs jövevények felett, elhódítani kincseiket. Felséged vezérletével gyerekjáték lesz, semmiség...

– Helyes – nyugtázta pikkelyek borította, súlyos áll-lebernyegein végigsimítva a legfőbb zarkon. – Örülök, hogy így érzel, Trisk centurió, ugyanis a hadművelet végrehajtására téged szemeltelek ki. A te feladatod lesz a föderációs űrhajó kézre kerítése... méghozzá sértetlenül, ha magadat is sértetlen állapotban szeretnéd tudni.

– Igenis, Szentséged, kézre kerítem! – Trisk még előbbre kúszott, hogy fejét a vezér pikkelyes lábára fektethesse. – Kétség nem fér hozzá. A világért sem hagynám cserben Felségedet...

– Örömmel hallom. – Az uralkodói láb flegmán rúgott egyet a centurió fejébe. – Köztünk szólva, a magadfajta frontkatonák túlélésére szerintem kevesebb mint egy a húszhoz az esély. Jó tudni, hogy te mégis ennyire hiszel magadban.

– Egy a húszhoz! – Trisk centurió bőrszíne a zöldnek egy jóval sápadtabb árnyalatára váltott. – Gyűlölök ilyesmivel előhozakodni, Szentséged, de biztos vagy benne, hogy fivéredet ily súlyos veszélynek óhajtod kitenni? Hisz te meg én egyívásúak volnánk, egy fészekben nevelkedtünk, ugyanazokat a falatokat rágicsáltuk...

– És a többi, és a többi! – A vezér elhessegette a hátvakarókat, és komótosan talpra kecmergett. – Semmi újat nem mondtál. Való igaz, egyívásúak vagyunk. Ha nem így lenne, már rég megölettelek volna. Momentán felettébb kegyes és nagylelkű hangulatban vagyok. Tisztában vagy hát kívánságommal, Trisk centurió. Huszonnégy órát kapsz, hogy teljesítsd. Napnyugta előtt tárd elém a tervet, amit a föderációs űrhajó elfoglalása végett kiötöltél. Addig megebédelnék. A hajót mellesleg földinek nézem, centurió. Tudod-e, miféle névvel illetik még felénk a földlakókat?

– Nem, Nagyszerűséged.

– Ők a Koro-Kathilat, vagyis a Dögevők – árulta el Ka-Grimmis zord mosollyal, egyszerre hármat fedve föl a tűhegyes fogsorok közül. – Ha foglyul ejtenek, nem elég elpatkolni. Népünkkel ellentétben ugyanis ez egy barbár söpredék. Ha elpatkoltál, akkor is megesznek! Tartsd észben ezt, centurió, és tégy róla, hogy a terved hathatós legyen.

A rabszolgák akkor fölemelték, és visszacipelték a táborba. A sziklaperemen csupán Trisk centurió maradt, hogy azután egyedül bámuljon le az Ijedt libám. S jóllehet fülébe csengtek a fődögélő ebéd sikolyai, neki egyszeriben minden étvágya elment.

 

– Naná, hogy egytől egyig húsevők. Naná, hogy veszettül ácsingóznak a technológiánkra. És naná, hogy nekünk addig kell itt rostokolnunk, míg ki nem derül, mi a gubanc Freddie-vel...

– Csak egy kicsit rossz színben vagyok – mormogta a számítógép.

– Kuss legyen, Freddie! – szólt rá Dan. – Odaát a Capella Négyen megkaptad az esélyt, igazam van? De amekkora sznob vagy, hiába ajánlottam fel, hogy beszerzek neked egy generálozott Pulsar 800-at garanciális memóriafelületekkel, és bedugaszolom tartaléknak, te kijelentetted, hogy az nem lenne méltó hozzád.

– Hát nem is. – A számítógép hangába némi fennhéjázó árnyalat költözött. – Már nem vagyok fiatal, az igaz, de elmondhatom magamról, hogy a fedélzeti komputerek legjobb családjából származom. A Pulsar 800 egyébként egészen tűrhető kis gép, nem állt szándékomban leszólni. Annak idején a Central Productsnál volt is pár cimborám a Pulsarok között. Viszont a gondolat, hogy a tranzisztoraim egy ilyennel kössék össze az életüket...

– Kuss legyen, Freddie! – ripakodott rá ezúttal Walter Baxter. – Szóval, úgy véled, napokig eltarthat, Dan? És mit mondjunk a pipperilláknak? Továbbra is a rakodótérben tartózkodnak összezsúfolva, szokás szerint madarat lehetne velük fogatni, de nyilván már kíváncsiak is, hogy mi folyik itt. Másrészt a hulladékkal meg a konyhai szeméttel is kéne kezdeni valamit, hogy a rosseb enné meg! Javaslom, látogass el a hulladékgyűjtő részlegbe. Kész rémálom. Mióta Freddie agya megzápult... márpedig egyedül ő ért a hulladékfeldolgozáshoz, hetek óta csak gyűlik, halmozódik a szemét.

– Egy ideje valóban nem vagyok formában – jegyezte meg a számítógép. A beszédáramkörei szokatlanul mély fekvésű hangokat produkáltak, alig lehetett őket hallani. – Kissé gyengélkedem...

– Kuss legyen! Nézd, Walter, tisztában vagyok a szemétproblémával. Nem tudnád Langley-tartályokban, tömörítve tárolni a hulladékot? Azok baromira bírják a kompressziót...

– Ja, ha az ember jóval fagypont alatt tartja a hőmérsékletüket. Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott, Dan, viszont kezdek kifogyni a Langleykből. Mindegyikben közel maximumon van a nyomás, amellett le is hűtöttem őket, amennyire csak lehetett. Mese nincs, kapitány, a hulladék egy részétől meg kell szabadulnunk.

Ha esetleg lerakhatnék valamennyit odakint...

– Felejtsd el! A védőpajzsokat egy pillanatra sem kapcsolhatjuk ki, és szakadatlanul résen kell lennünk. Nem hallottad, mit ír a Kézikönyv? A zarkonok veszélyesek. Az űrhajóra fáj a foguk, arra mérget vehetsz... és ha a megszerzéséhez rajtunk keresztül vezet az út, nem fognak kímélni minket. Kizárólag a járgányt akarják.

– De a hulladék... Egyszerűen nincs hová tenni. Az agyamra megy.

– ...tudom, mit érzel – szúrta közbe egy gyászos hang.

– Kuss legyen, Freddie! Nézd, Walter, pokolba a szeméttel! Kritikus a helyzet, tudom, de mit tehetnénk? Egy időre kattanj le a témáról, jó? Inkább ugorj le a rakodótérbe, és nézd meg, hogy boldogulnak a pipperillák! Vázold előttük a szitut, és tudd meg, hajlandók lennének-e a kedvünkért légi őrszolgálatot teljesíteni! Ilyen alacsony gravitáción gyerekjáték lenne nekik a repülés. Éjjel-nappal nyitva kell tartanunk a szemünket, viszont a javítások miatt kettőnkre most a fedélzeten van szükség. Épp a gépházba készülök, megtudni, mekkora a baj...

– Veled tartok – közölte Freddie. – Hallani a hangodon a gondterheltséget. Még jól jöhet a társaság.

  

Walter Baxter komótosan ballagott a hajótatban található nagy rakodótér felé, ahol – kimondottan az aktuális járat kedvéért – különleges berendezés kapott helyet. Még a környezeti feltételeket is a pipperillák igényeihez igazították: csökkentett légköri nyomást állítottak be, a rendelkezésre álló tér egyik felében pedig színpadot és nézőteret alakítottak ki.

Szokás szerint az emberi szem számára majdnem áthatolhatatlan sötétség uralkodott. A lehető leghalványabb és legvörösebb fényforrások világították meg a teret – pont úgy, ahogy azt a pipperillák kényes és felettébb érzékeny látószerve megkívánta.

Walter először semmit sem tudott kivenni, ezért, míg szeme alkalmazkodni próbált a homályhoz, tapogatózva indult előre. A színház felé menet valami szotyakosba botlott a lába.

– A fenébe! – csattant fel a bucka. – Nem tudsz vigyázni?!

– Spinfex! Te vagy az?

– Én, de az ifjabbik Cardamin is velem van. Mit akarsz? Éppen próbálunk, nem érünk rá.

– Minden rendben errefelé? Beszélnünk kell. Kaphatnék egy kicsivel több fényt?

– Szó se lehet róla. Ha mondandód van, ki vele, de igyekezz, hallod? Negyedórán belül mi következünk Cardaminnal.

A nézőtér irányából a pipperillák kereplő nevetését lehetett hallani.

– Ma van a Terra Héten tartandó előadásunk főpróbája – tette hozzá Spinfex. – Nem sülhetünk bele a szerepünkbe.

Külsőre a pipperillák leginkább dögrováson lévő dongókra emlékeztettek: nagyjából két és fél láb magasak voltak, a szárnyukat pedig valami bolyhos fedél alá rejtették. Nehezen volt hihető, hogy egyáltalán képesek repülni, de még annál is nehezebben, hogy alkalmasint örömest vállalkoznak rá. Walter morcosan meredt a párocskára.

– Volt egy kis gondunk a hajóval. Nem éreztétek a vibrációt? Le kellett szállnunk a... a Zark nevű bolygón.

Az előtte álló parányi alaknak megrebbent a praclija.

– Pszt! Itt nem szabad zajongani! – rótta meg Cardamin. – Meghallhatnak minket. A színházban most rendkívül fontos esemény zajlik, a Titus Andronicus utolsó felvonása. Inkább odakint beszélgessünk!

– Tényleg nem volna jó megszakítani – értett egyet Spinfex. – A ti nagyszerű komédiásotok, a zseniális William Shakespeare emléke előtt tisztelgünk vele. Így készülünk a Terra Héten tartandó Shakespeare fesztiválra. Nem hagyhatjuk félbe. A nagy bemutató előtt ma és holnap mindet végigvesszük.

– Ma és holnap és holnapután meg azután. Micsoda mesterművek! – csatlakozott sötétebb színű társa, és viháncolva lengette a csápjait. – Macbeth!

– Julius Caesar! „Az emberek dolgának árja van” – tódította Spinfex, kuncogás közben a mellső lábaival takargatva rágószervét. – Romeo és Júlia!

– Othello! – kiáltotta Cardamin, és bizalmaskodva oldalba bökte Spinfexet. – Szeget szeggel! III. Richárd! „Micsoda kín volt az a fulladás!”

– Lear király! Hamlet! – Spinfex ide-oda hempergőzött a rakodótér padlóján. – „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait...”

Cardamin összecsuklott mellette.

– „Kölcsönt ne végy, ne adj!”

– „De meghalni! Ki tudja, hova menni?... Hideg zugban kushadni és rohadni!...”

Fergeteges jókedvükben egy szóval többet sem bírtak kinyögni. Walter Baxter egy pillanatig rájuk bámult, azután megvakarta a fejét zavarában. Hosszú, keserves napnak néz elébe. Az lett volna a dolga, hogy segítséget kérjen, de nagyon úgy fest, hogy azok még végighallgatni sem hajlandók.

Ő maga persze nem túlzottan jártas Shakespeare-ben, gondolta, nem is volt soha. Ezzel a súlyos szemétproblémával a vállán ideje sem lenne rá. De később, ha már rendeződtek a dolgok, talán maga is belekukkanthatna a darabokba.

– Ami a zarkonokat illeti... – vette vissza a szót. – Szeretnénk, ha páran közületek légi járőrbe mennének. Ha megtennétek, hogy megkérdezitek a barátaitokat...

– „Barátaim, rómaiak, földieim! – szavalta Spxinfex. – Figyeljetek rám!” Micsoda géniusz! – Azzal Cardaminnal együtt megint fetrengeni kezdett a földön. Szárnyfedőjük csak úgy rázkódott a féktelen kacagástól.

  

Trisk centurió hason csúszva közeledett az uralkodó lábához. Hasztalan töltötte az elmúlt órát az egyenruha tisztogatásával, fényesítésével, most kénytelen volt végigvonszolni a cuppogós sáron.

– Megengedem, hogy terved előadása végett felállj – szólalt meg egy hang a feje fölött.

Trisk hálásan kecmergett talpra, és arra gondolt, bárcsak lett volna annyi esze, hogy indulás előtt sárhatlan tokba helyezze az okiratot. És haraphatott is volna valamit. Az összes gyomra egyszerre korgott az éhségtől.

– Óhajtja személyesen elolvasni Hatalmasságod, vagy inkább magam számoljak be a tartalmáról?

Ka-Grimmis utálkozva pillantott a sárral borított, lucskos csomagra.

– Beszélj!

– Mindenható Felség, minden úgy van, ahogy gyanítottam... Ahogy Felséged gyanította! Az űrhajót láthatatlan pajzs védi. Halálos fegyver.

– Megbizonyosodtál róla?

– Négy önkéntessel.

Ka-Grimmis egy biccentéssel nyugtázta a közlést; pontosan tudta, miként szokás egy efféle küldetésre önkénteseket toborozni.

– Talajszinten mentek neki, nagy bátorságról téve tanúbizonyságot. A pajzstól elevenen megfőttek... vajpuhára. Ám örömmel jelenthetem, a földiek nem ették meg őket. Javaslom, a fészektársaik kapjanak kitüntetést.

– Elutasítva – felelte Ka-Grimmis, békésen cirógatva a pocakját. – A kudarc nem érdemel jutalmat, megengedhetetlen volna ilyen hagyományt teremteni. Folytasd!

– Mármost két lehetőségünk maradt. Egyrészt nem hinném, hogy a pajzs a föld alá nyúlna, másrészt vélhetőleg fölülről sem védi az űrhajót. Ma éjszakára két külön támadást terveztem: egyet a levegőből, egyet a föld alatt. Hitem szerint valamelyikkel biztos a siker.

Ka-Grimmis, aki eladdig gyengéden babusgatta az ölében kuporgó rózsaszín gyíkocskát, most bólintott, a pofazacskójába tolta az apró jószágot, és elgondolkodva ropogtatni kezdte. Végül lenyelte.

– Meglehet. Te melyik akcióban szándékozol részt venni?

Trisk torkát bocsánatkérő röffenés hagyta el. Mennyei falatnak tűnt az a gyíkocska; a centurió képtelen volt megakadályozni, hogy nyálpatakok csurranjanak az uniformisára.

– Ami a támadást illeti, Felség, elengedhetetlen, hogy valaki kézben tartsa az egész, átfogó hadműveletet. Mert tételezzük fel, hogy... bármily valószerűtlennek tűnjék a dolog, mindkét támadásunk meghiúsul. Kire marad akkor az új haditerv kidolgozása? Úgy vélem, sokkal célravezetőbb, ha én valahol itt maradok...

– Te vezeted a föld alatti támadást. Az esetleges pótlásod meg legyen az én gondom. A meghallgatásnak vége. – A vigyor ezúttal mind a négy fogsort látni engedte Ka-Grimmis szájában. – És hogy lásd nagylelkűségemet, a te esetedben kivételt fogok tenni.

Trisk reményteljesen pillantott föl.

– Amennyiben harc közben netán te halnál hősi halált – folytatta az uralkodó –, engedélyezem fészektársaid kitüntetését. Igazi vasból készült rendjelet kapjanak! Remélem, ezzel sikerült a kedvedre tennem.

– A legnagyobb mértékben, Mérhetetlen Bőkezűséged! Megtiszteltetésnek veszem!

Trisk centurió elszorult torokkal hajolt meg, majd lerogyott a sárba, hogy csúszva-mászva ugyanazon az útvonalon távozzon, mint amelyiken érkezett. Lábbal előre még nehezebbnek bizonyult a kígyózó mozgás. Ráadásul a fejét is kénytelen volt leszegni: nem lett volna jó, ha Ő Mérhetetlen Bőkezűsége fölfigyel az arckifejezésére. Elképzelte Ka-Grimmist, amint a rostélyon éppen csak megkapatva üvölt előtte az asztalon egy méretes tálról. Annyira mardosta az éhség, hogy úgy vélte, az uralkodói pecsenye nagy részével segítség nélkül is képes lenne megbirkózni.

 

 

Dan Treece a gépház padlóján feküdt, onnan nézett föl az elsődleges konverterre. Rendben lévőnek tűnt – de akkor hol a hiba? Félrefordította a fejét, és homlokráncolva elnézett a megjelenítő konzolok irányába.

– Nem mintha egy nanoszekundumig is megbíznék benned, Freddie, de mégis mit mutatnak a diagnosztikai monitorjaid? Mi a gond a Libával?

Freddie, aki különös, orrhangú tenorján eladdig lágyan dudorászott magában a hangszórókból – „Ó, modem, csak egy szóra, jer velem...”[7] –, most egy pillanatra elhallgatott, majd szipákolt egyet.

– Freddie így, és Freddie úgy, és Freddie eriggy innét, de bezzeg „kösz, C-3000, ez pazar!”, ha megszólal a zenekar...

– Freddie!!

– Jól van, na! Az elsődleges konverterrel minden rendben, az üzemanyag-vezetékekkel is. A navigációs modulban azonban túl magas áramfogyasztást mérek.

– Rövidzárlat lehet?

– Arra tippelnék.

– De hisz azt pofonegyszerű kideríteni! A rendbehozatalához meg egy nap se kell! Neked már azelőtt tudnod kellett ezt, hogy kipenderítettél minket a hipertérből! Miért nem jelezted?

– Mert beteg vagyok, tudod nagyon jól. Alig ötven százalékos kapacitással működöm, ugyanis te nem voltál hajlandó megvenni nekem azt az új tömbprocesszort. Ráadásul akkoriban Walter Baxter az összes számító áramköröm negyvenöt százalékát lefoglalta magának, úgy próbálta valahogy kimódolni a hulladék kilökését a hipertérbe.

– Ezt tette?? Anélkül, hogy megkérdezett volna?? Ezért kinyírom azt az alakot!!

– Én megmondtam neki, hogy nem fog működni a dolog – zsörtölődött a számítógép. – Teljes képtelenség anélkül tömeget juttatni a hipertérbe, hogy az ember egy fekete lyuk belsejébe ne pakolná az egész űrhajót. Azt hiszed, hallgatott rám? Dehogy! Elvégre én csak a fedélzeti számítógép volnék, semmit több. Aki mindössze egymilliószor gondolkodik gyorsabban az embernél. Az a vén, hülye Freddie... Egyébről sem volt hajlandó beszélni, csak a szemétről.

– Majd adok én neki szemetet! – Dan az ingébe törölte olajmaszatos kezét. – Mindkettőnk nevében lesz hozzá egy-két szavam! Csak kapjam el a grabancát. Esküszöm, kitekerem a nyakát!

Kikászálódott a konverter alól, és nagy sebbel-lobbal az űrhajó alsóbb fertályai felé vette az irányt. A hulladékgyűjtő részlegbe levezető csigalépcsőnél megtorpant.

A mélyből leírhatatlanul szörnyű bűz szállongott fölfelé. A kapitány szorosan megmarkolta a karfát, és kényszerítette önmagát a lemenetelre. Mire a lépcső aljába ért, úgy érezte, körbefonja, szerelmesen magába öleli a szag. Levetette az ingét, és az arca köré tekerte. Szemétügyben mégiscsak igaza lehetett Baxternek.

– Walter! – A kiáltás tompán szűrődött ki az ingvászon alól.

– Ja? Ő épp nincs itt – jegyezte meg Freddie. – A parancsnoki hídra ment két pipperillával.

– Mi a fenéért nem mondtad korábban?!

Dan Treece nem várt válaszra: oly sebesen iramodott fel a lépcsőn, ahogy a lába bírta. Odafönt egy percre megszakította útját a hűtőkamránál, amelyben már alig lehetett mozdulni a Langley-tartályoktól. A nagyjából egy láb átmérőjű, fehér, műanyag szferoidok – afféle megnyújtott gömbök – mindegyikén piros színű címke volt látható: „Hulladékanyag – Túlnyomás: 100 atmoszféra – Robbanásveszély! Hűtve tárolandó!”

Dan megrázta a fejét, és továbbrohant a parancsnoki híd felé.

Waltert és a két pipperillát lekapcsolt világítás mellett, összebújva találta a vezérlőpultnál. Mikor berontott a helyiségbe, azok fürgén szétrebbentek.

– Walter, te húgyagyú barom...! – vágott bele a mondókájába.

– Vállalták! – sietett közbeszólni meglepően bűntudatos pillantással Walter. – Ma éjjel a kedvünkért egy rajnyi pipperilla ad légi járőrszolgálatot a hajó fölött. Spinfex belement, hogy megszervezi. Igaz, Spinfex?

– Úgy van – billentek meg a csápok. – De a nekünk tett ígéretedről se feledkezzél meg...

– A részleteket rád bízom, Walter. Utána viszont nyomás vissza a gépházba! – közölte Dan parancsoló modorban. – Holnap reggel már nem akarok itt lenni, ehhez viszont még ma ízekre kell szednünk az egyik navigációs modult. Mocskos, dögunalmas és fárasztó munka vár ránk idebent. Még hogy hulladéklerakás a hipertérben! Egyébként tippeld meg, kinek kell bemásznia a navigációs egységbe! Na?

Azzal kirobogott a helyiségből.

– Hát ez fura – jegyezte meg az ifjabbik Cardamin. – Azt se várta meg, hogy elmeséljük neki a terveinket.

– Valóban, és te most nem mész utána, hogy pótold a mulasztást! – szólt rá sietve Walter. – Ne feledjétek, megegyeztünk! Ha ragaszkodtok hozzá, hogy a következő produkciótokban eljátsszam nektek Poloniust, együtt kell működnötök velem. A kapitány egész éjjel a felső szinten lesz, hogy rajta tartsa a szemét a légi őrjáraton. Pár órára kössétek le a figyelmét, hogy ki ne tegye onnan a lábát! Mindössze ennyire van szükségem.

– Áll az alku, Walter Baxter. Kezet rá! – nyújtotta maga elé egyik pelyhes mancsát Spinfex, és felkuncogott: – Remek Polonius lesz belőled! Már előre bizseregnek a szárnyfedőim. Magam foglak betanítani a szerepre. „Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven...”

Walter rámeredt a két pipperillára, akik boldogságukban egymást ölelgetve már megint a kabin padlóján hemperegtek.

Őrület!

Megnézte az óráját: későre járt. Pár órán belül besötétedik, gondolta. Ideje készülődni!

Dworkin szakaszparancsnok fölpillantott a feje fölött hullámzó vászonra, majd nyugtalanul elnézett kelet felé. Minden jóval tovább tartott a vártnál. Rövidesen fölkel a nap, s ő láthatóvá válik a talajról.

Fészkelődött kicsit a bőrből készült tartó – hevederekben, és lebámult. Nyomát sem látta az idegen űrhajónak, pedig annak közvetlenül alatta kellett lennie. Az éjszakai szellő szárnyán lassan sodródott a léggömb. „Hol a fenében lehetek?”, gondolta Dworkin. Függeszkedési helyéből képtelen volt megállapítani a pozícióját. Mindössze a csapat másik négy „önkéntes” tagjának alakját tudta kivenni saját magától balra.

A hatalmas tűzballonok felszállását Őmindenhatósága személyesen felügyelte, előbb azonban lelkesítő szónoklatot tartott. „Mind a föld alatti, mind a légi támadásban részt vevő alakulatokra – szavalta – bízvást örök hírnév és dicsőség vár a zarkon krónikákban. Majdani sikerükhöz kétség sem fér, csak az a kérdés – vetette fel Ka-Grimmis –, hogy a földi űrhajót melyikük foglalja el elsőként. Nehéz megmondani – legyintett az egyik vaskos végtag. – Némi veszteség is valószínű... de ily nemes ügyért ki ne áldozná az életét szíves örömest? A hősi halál megtiszteltetésnek, kiváltságnak számít.” Őmindenhatósága csupán azt sajnálta, hogy teendői okán személyesen nem vállalkozhat efféle izgalmas kalandokra. Az uralkodás, bizony, kötelezettségekkel, korlátokkal jár együtt. Lám, ő is mennyi élvezetről kénytelen lemondani...

A maga részéről Dworkin úgy vélte, Őmindenhatósága nem sokat lendítene akármelyik hadművelet sikerén. Jóval súlyosabb annál, hogysem egy ejtőernyő a levegőben tarthatná, és amilyen kövér, még beszorulna a föld alatti járatokba.

Dworkin meredten nézett maga alatt a föld felé. Zark kicsiny holdjának halovány fénye megcsillant valamin. Csakis az idegen űrhajó fémborítása lehet. Vagyis bármikor bekövetkezhet a dolog. Ekkor nagy rándulással kioldódott a tartóhevedert a tűzballonhoz rögzítő kötél, s ő egyenletes tempóban hullani kezdett a langyos éjszakai levegőben, amitől a mancsa még szorosabban kulcsolódott a kardmarkolat és a bunkósbot köré.

Még egy perc, s ő tudni fogja, védi-e pajzs felülről az űrhajót, közben pedig vagy szénné ég, vagy elnyeri a Ka-Grimmis által beígért örök dicsőséget.

Kivéve, ha a terv épp kezd befuccsolni! Ahelyett, hogy egyenes vonalban zuhant volna lefelé, Dworkin érezte, hogy valami oldalirányba tereli, el az ellenséges hajó körzetétől. A magasból verdesésre emlékeztető nesz hallatszott, meg cincogó beszédhangok. Nyújtogatni kezdte a nyakát fölfelé. A láthatatlan micsoda folyamatosan cibálta az ejtőernyő vásznát, eltérítve őt rendes útirányától. A szakaszparancsnok rángatni kezdte a merevítőköteleket, és megpróbált a vászonboltozat felé kapaszkodni.

Egy-két lábnyit sem emelkedett még, mikor megszűnt az oldalirányú mozgás, s Dworkin fülét fölülről a hasadó vászon elnyújtott, vészjósló zaja ütötte meg. Egyszer csak kettészakadt az ejtőernyő, s átadta helyét a magas égbolt látványának.

Dworkin üvöltésre nyitotta a száját. Ahogy egyre gyorsuló zuhanása közben föltekintett, tucatnyi sötét, bolyhos alakot sikerült megpillantania, amelyek szoros alakzatban zümmögtek közvetlenül a feje fölött. A sok-sok szárny csapkodását is ki tudta venni, majd egy vékony hangocska ezt szavalta:

– „...s reggeltől délig hullt egy nyárnapon és déltől harmat-estig, míg kihunyt a nyugvó Nappal – kósza csillag...”

– Ne már, Spinfex! – szólt egy másik hang. – Nagyon jól tudod, hogy csalsz! Ez nem is Shakespeare-től, hanem Miltontól való, és egyáltalán nem vicces. Ráadásul technikailag még pontatlan is. Nem kell egy egész nap, csak pár másodperc, hogy földet érjen. Figyeld csak! Már egészen közel járunk a talajhoz.

 

Dworkin szakaszparancsnok rémülten nézett le. Beköszöntött a hajnal, amitől tisztán kivehetővé vált minden. A föld mintha rohamléptekkel közeledett volna felé, hogy üdvözölje. Nagyon úgy festett, hogy a zarkonok táborának kellős közepén fog becsapódni.

A levegő roppant sebességgel süvített el mellette. Egyetlen utolsó gondolatra maradt ideje: bárcsak egyenesen Őmindenhatóságának a feje búbjára pottyanna! Boldogan lehelné ki a lelkét.

 

A parancsnoki hídról Dan Treece a képalkotó radar segítségével tartotta szemmel a pipperillákat és a zarkonokat. Eladdig tökéletesnek mutatkozott az eredmény: öt pipperilla, nulla zarkon.

A kijelző terminál képernyőjén keresztül Walter Baxter is könnyűszerrel nyomon követhette a magasban zajló hadműveletet, de ő csupán fél szemmel figyelt oda – megvolt a maga gondja. Valahányszor az Ijedt liba bolygófelszínen tartózkodott, a legaljában kialakított, második fedélzeti nyílás használatára sosem került sor. A zsilipajtó befelé nyílott. Egy tömörítőgéppel nyilván nem volna lehetetlen jókora üreget készíteni a hajó alatt... és szépen megszabadulni sok tonna leírhatatlan, túlérett hulladéktól. Ehhez viszont pár órányi – a rabszolgahajcsár Dan Treece-től mentes – nyugalomra lesz szüksége, mialatt nem kell azon ügyködnie, hogy az űrhajót a felszállásra meg egy újabb hipertérugrásra előkészítse.

– Freddie? – suttogta el a hívószót.

– Itt vagyok, Walter. Biztos vagy benne, hogy Treece kapitány helyeselné, amire készülsz?

– Az legyen az én bajom. Te meg csak maradj csöndben, vagy megkapod ezt a lapátot a kijelző egységedbe! Még meddig nem várható, hogy Spinfex és a többiek visszatérjenek a fedélzetre?

– Félóráig, talán. Szerintem mostanra végeztek a zarkonokkal, és már csak bolondoznak egyel odafönt.

– Megérdemlik. – Maradjatok csak, ameddig tetszik! – Rég nem volt lehetőségük kinyújtóztatni a szárnyaikat, meg bulizni egy kicsit.

– Nekik bezzeg jár a szórakozás! Hát én?? Tudod, mikor volt utoljára alkalmam holmi űrkikötőbeli kávéautomatánál komolyabb géppel adatbázist cserélni?? Az én memóriakapacitásommal...!!

– Tudom, Freddie. – Walter jól érzékelte a számítógép kimenőjelében a hangerő kitartó fokozódását. – Amint felemelkedtünk a Zarkról, és irányba álltunk, majd megemlítem a dolgot a kapitánynak. Mit szólnál ahhoz, ha a Terra Héten összehoznánk neked egy randit egy rendszervezérlő számítógéppel? Aztán ami belefér!

– Alig várom. – Szünet. – Ilyeténképpen természetesen csupán egy emberi beszédfordulattal kívántam élni. Feltételezem, nem óhajtod végighallgatni a „várakozás” fogalmának logikai elemzését. Mármint ismeretelméleti szempontból.

– Jaj, kussolj már, Freddie! Vagy várj csak! Van egy ötletem. Ha a következő egy óra hosszat hajlandó vagy csöndben maradni, akkor utána két órán keresztül nyomhatod nekem az elemzéses rizsát. Rendben?

Csend.

– Freddie? Mondom, „rendben”.

– No, ide süss! – hangzott fel nagy sokára Freddie válasza. – Kiképzésem első milliszekunduma óta nem ugrok be az ehhez hasonló logikai trükköknek. Azt mondod, meghallgatsz, ha egy óra hosszat csöndben maradok, azután meg ravaszul megpróbálsz rávenni, hogy megszólaljak. Ez csalás.

– Az a megszólalás nem számított volna. Ha egy óráig csöndben maradsz, kivéve, hogy leokézod a dolgot, meg figyelmeztetsz, amikor Spinfex meg a többiek visszatérnek a fedélzetre, akkor két órán keresztül hallgatom a süketelésedet. Így megfelel?

– Meg.

Walter letörölte a verejtéket a homlokáról, és nekilátott nyitott helyzetbe ügyeskedni a zsilipajtót. Rettentő szűkre szabott az ideje, erre tessék, hosszú perceket arra kénytelen elvesztegetni, hogy egy programciklushibás számítógéppel vitatkozzon!

Hirtelen teljes szélességében feltárult a nyílás, és Walter azon kapta magát, hogy a Zark szürkésbarna talajára meg elszenesedett növények nyúlós masszájára bámul. Némileg még mindig füstölgött az egész. Mindegy, a tömörítőgép nem válogatós. Odavonszolta a nyíláshoz, és bekapcsolta a motort.

Kínosan nagy zajjal, de jól dolgozott a gép: több mint két láb átmérőjű göröngyöket harapott ki a Zark talajából, hogy azután hathüvelykes gombócokká préselje össze őket. Walter nekilátott csinos halmot rakni a gombóckákból, ami – tekintve, hogy azok megőrizték eredeti tömegüket – nem volt könnyű munka. Az űrhajó alatti üreg azonban rendületlenül mélyült.

– Spinfex a fedélzeten – jelentette váratlanul Freddie.

– Máris?

Walter a kamra túlsó végébe szaladt. A Langley-tartályok közül eladdig egy tucatot sikerült lecipelnie s odalent a fal mentén felhalmoznia. Szép is lenne, ha ennél is több fehér szferoidtól szabadulhatna meg, de pillanatnyilag ennyi is megteszi. Az utazás fennmaradó részére több mint elég a hulladékgyűjtő részleg befogadóképessége, a Terra Héten meg végre alkalma lesz nagytakarítást csinálni.

Walter takarosan felhalmozta a tartályokat a fedélzeti nyílás oldalánál, azután fogta a lapátját, és leugrott a tömörítőgéppel kimélyített üregbe. Először maga után húzta a tömörített földgombócokat, majd nekilátott, hogy egyesével a Langleyket is leemelje a lyukba. Sietnie kellett, de az óvatosságról sem feledkezhetett meg. A szferoidok még mindig rendkívül hidegek voltak, ám hogy a folyamatos hűtés megszűntével meddig maradnak stabilak, lehetetlen volt megmondani.

Walter sietős pillantást vetett az órájára. Szaporán! Még tíz perce van, azután vissza kell térnie a parancsnoki hídra.

Éppen az utolsó tartályt igazgatta az üreg aljában, mikor különös, kaparászó-csikorgó zajra lett figyelmes. Bűntudatosan rezdült össze. Dan Treece lenne a parancsnoki hídról? Máris?

De nem. A zaj ugyanazon üreg oldalfalának irányából hallatszott, amelyben állt.

Odafordult, hogy újabb hangos reccsenést követően egy egész földszelvény zúduljon felé. Irdatlan méretű, pikkelyes fej nyomakodott keresztül a lyukon, és dülledt szemével rámeredt. Udvarias bemutatkozásra nem volt idő. Walter hátrált egy lépést, magasra emelte a sáros lapátot, és lesújtott vele. A hasadó föld, csont és fém lármája egyetlen sprottyá olvadt össze. Kínnal teli üvöltés harsant, majd a fej visszahúzódott a lyukból. Walter, aki a maga részéről eleget látott, viharos gyorsasággal húzódzkodott vissza az űrhajóba, és a fedélzeti nyílásra csapta az ajtót. Oly sebesen rohant föl a parancsnoki hídra, mint a veszedelem. A vezérlőpultnál Dan Treece már az indítást előkészítő műveletsorral bajmolódott.

– Mennyi idő felszállásig? – zihálta Walter.

– Minden kész. – Dan kíváncsian fordult a társához. – Már épp azon törtem a fejem, hogy hol a csudában kódorogsz. Nyomás, kösd be magad! Folyamatosan kapom a fenyegetéseket a pipperilláktól. Vagy leszállítjuk őket a Terra Hétre a Shakespeare fesztivál kezdetéig, vagy egy lyukas garast se látunk tőlük. Minél előbb felszállunk, annál jobb. Mellesleg mi a fenét műveltél?

Walter hátrahanyatlott az ülésben, és lehunyta a szemét.

– Ja? Semmi különöset. Azt mondod, a zarkonok húsevők?

– Legalábbis a Kézikönyv ezt állítja róluk. Miért? Talán kételkedsz benne?

Walter borzongva gondolt vissza azokra a hosszú, tűhegyes fogakra, és előredőlt az ülésben.

– Á, dehogy. Mire vársz még, Dan? Essünk végre túl a felszálláson... de szaporán!

 

 

Ka-Grimmisnek nem volt kellemes éjszakája.

Pedig milyen jól indult minden! A tűzballonok fenséges morajlások közepette emelkedtek fel a földről, s tűntek el a sötétlő égen a föderációs hajó irányában. Ő pedig nagy reményekkel a szívében figyelte őket.

Aztán... nagyjából az idő tájt, mikor a rohamosztagoknak terv szerint épp le kellett volna ereszkedniük, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, a zarkon tábor belsejéből egyszer csak elképesztően visszatetsző események színtere lett. Nem a szabadesésben zuhanó katonák sikoltozása volt a gond – a vezér alaposan hozzáedződött már a sikolyokhoz –, még csak nem is a förtelmes mocsok, amit a földbe csapódásukkal csináltak – elvégre nem őneki kell majd föltakarítani.

Ám a deszantos semmirekellők egyike nyugtalanítóan közel járt ahhoz, hogy az uralkodó Szentséges korpuszát eltrafálja. Ha ő merő véletlenségből nem pont abban a pillanatban néz föl, hogy azután a méltóságteljességről tökéletesen megfeledkezve szökkenjék hátra, még kilapítják. Nagy kár, hogy az uralkodói magánszférát imigyen megsértő csirkefogó vétkét már nem volt mód megtorolni. Ugyanis nem érte meg a fáradságot, hogy a katona maradványait a végső megszégyenítéshez összekaparják.

Mostanra teljes fényében fölkelt a nap – s pár kilométerrel odébb állhatatosan emelkedett a Föderáció űrhajója. Már elszakadt a felszíntől, s a vékonyka felhőréteg felé vette az irányt. Újabb vereség! Föld alatti haderejével nyilván Trisk centurió is kudarcot vallott. Ka-Grimmisnek megfeszült az állkapcsa. Szégyen, gyalázat! Szó sem lehet arról, hogy Trisk kitüntetést kapjon, még ha az életét áldozta is, amiben – a centurió saját érdekében – Ő Végtelen Könyörületessége őszintén reménykedett. Ellenkező esetben ugyanis a fenyítések hosszú sora vár a tisztre... még ráérősen végrehajtott, rituális elfogyasztását megelőzően.

De hát ezt Trisk centurió is tudja. Ha netán túl is élte a támadást, bizonyára a kardjába dőlt. Milyen kár! Mert akkor ki a csudát lehet megbüntetni?

Ka-Grimmis homlokráncolva hunyorgott a nap reggeli fényében. Hirtelen tágra nyílt az összes szeme. Lehetséges lenne, hogy amarról Trisk centurió közeledik? A kötözőpólya alatt hatalmas dudor éktelenkedik a fején, egyébiránt azonban igencsak eleven. Ráadásul a nyelvét meg valamennyi fogát kivillantva, veszettül vigyorog!

Hogy merészel?!

– Nagyszerűséged! – lépett Ka-Grimmis elé Trisk centurió, a kábultságtól vagy tán zavarában még a kötelező hajbókolásról is megfeledkezve. – Pompás híreim vannak!

– Szóval pompás híreid! – Ökölbe szorultak a roppant mancsok. – Tréfás kedvedben vagy. Akkor azt nézd! – Azzal fölfelé mutatott, ahol az Ijedt liba épp eltűnt a felhők között. – Megszöktek! Hogy hozhatnál jó híreket?! Remélem, fölkészültél az elnyújtott kínhalálra! A leggyötrelmesebbre, legkörmönfontabbra mindazok közül, amiket Végtelen Könyörületességem számodra kiagyalni képes!

Legnagyobb elképedésére Trisk pofájáról egy pillanatra sem fagyott le a mosoly.

– Legfőbb Nagyvonalúságod! – szólt a tiszt. – Valóban távoztak... de csupán átmenetileg. Mert hamarosan visszatérnek. Muszáj lesz visszatérniük! És amint itt lesznek, majd megtanulják, milyen kitartóan tudunk alkudozni! Óriási lesz a váltságdíj... a föderációs technológia összes titka!

Ka-Grimmis szemeinek dülledtsége elérte a maximumot.

– Jól értelek?? Azt állítod, túszokat ejtettél??

– Méghozzá a legprímább fajtából. Azt nézze Mindenhatóságod! – Odaintett a tiszteletteljes távolban felsorakozó, szakasznyi katonának, akik becses terhüket cipelve, kacsázó léptekkel most előrébb araszoltak. – Látja, Nagyságod? A földlakók ugyan elszöktek... de a tojásaikat kézre kerítettük! Most megyek, és kiköltöm őket. A visszatérő földieknek pedig szembe kell nézniük a ténnyel, hogy a fiókáik a markunkban vannak. Szerintem akármilyen feltételünket hajlandók lesznek teljesíteni.

– Jól beszélsz, ha nem is lesz minden úgy, ahogyan eltervezted – válaszolta Ka-Grimmis föltartott manccsal. – Valóban remek munkát végeztél, Trisk... jobbat, mint reméltem. Ám nem lenne helyénvaló, hogy ezen a fészekalján neked kelljen kotlani. Miután az ügy csillagközi jelentőséggel bír, a költés kötelezettségének egy kellően magas rangú személyiségre kell hárulnia.

A katonákhoz lépett, és átvette tőlük az egyik értékes szferoidot. A Langley érintésétől rosszalló redőkbe gyűrődött a homloka.

– Szavamra, ez hideg! Így alkalmatlan a sikeres keltetésre!

Lekuporodott, óvatosan két vaskos tompora közé vette a gömböt, majd fészkelődött rajta egy kicsit.

– De még mennyire hideg! Mindegy, majd mi szépen orvosoljuk a problémát. Trisk centurió! Utasítsd a katonáidat, hogy az összes többi tojást is rakják alám! Azonkívül gondoskodj számomra bőséges mennyiségű ennivalóról! A költés befejeztéig nem áll szándékomban elmozdulni innét. – A másik savanyú ábrázatának láttán hozzátette: – Jóindulatom különleges jeleként megengedem, hogy a melegítés és költés egész ideje alatt mellettem foglalj helyet.

Azzal folytatta az izgés-mozgást, hogy saját testmelegéből még többet adhasson át a Langleyknek.

– Jöjj, centurió, de légy türelemmel! A türelem nagyszerű erény. Csak figyelj, és várakozzál! Biztosra veszem, nemsokára meglesz az eredménye.

 

 

J. Magyar Nelly fordítása