GEORGIA TITKA

 

 

Az 1958-as év vége felé kerültem először kapcsolatba digitális számítógéppel. Úgy hangzik ez, mintha a sötét középkorról beszélnék, pedig szent meggyőződésünk volt akkoriban, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk, mint egy évtizeddel korábbi elődeink, abból a korból, amikor a programozást dugaszok benyomásával végezték a dugaszolható kapcsolótáblán, és azt gondolták, hogy a lyukkártyás programozású számológép a technika csúcsteljesítménye.

Akárhogyan is, 1958 olyan régen volt, hogy a vita az analóg és a digitális számítógépek között még nem dőlt el egyértelműen a digitális javára. Az első számítógép, amelyet programoztam, bárki sztenderdje szerint tekintve is brutális volt.

DEUCE-nek hívták a Digital Electronic Universal Computing Engine kifejezésből alkotott mozaikszóval, és ez volt, a kártyásoknak eléggé megfelelően, a következő gép az AGE (Automatic Computing Engine) után, amelyet a National Physical Laboratory fejlesztett ki Teddingtonban. Az ACE-vel ellentétben a DEUCE már kereskedelmi forgalomba került, és a hiányosságairól éppen az egyik tervezője nyilatkozott, amikor azt mondta: „Ha tudtuk volna, hogy kereskedelmi fogalomba kerül, befejezzük.”

A DEUCE elég nagy volt ahhoz, hogy az ember sétálhasson benne, amit a mérnökök meg is tettek, amikor a bestia csökönyösködött. Gyakran megtörtént, hogy vadul püfölték a gyanús vákuumcsöveket a csavarhúzóikkal, így bírták működésre. A hibákat ugyanolyan gyakran okozták a gép működési zavarai, mint a programozási tévedések. A programozásból származó lefagyások szörnyen gyakoriak voltak, mivel annyira a gépi kód közvetlen közelében tevékenykedtünk, amit ma már elképzelni is nehéz.

Ez úgy hangzik, mintha a számítógépben nem lett volna fordító- vagy asszembler-program, de ez így nem teljesen igaz. Létezett egy ALPHACODE-nak nevezett lebegőpontos fordítóprogram, de ez legalább ezerszer volt lassúbb, mint a gépi kódos program, és senki az égvilágon, aki a legkevesebbet is adott magára, nem használta. Gépi kódban programoztunk, hogy kihasználjuk a gép 402 szavas, nagy sebességű memóriáját (higanyos késleltetővonal) és a 8, 192 szavas biztonságimásolat-memóriát (forgódob). Bármi többhöz szükség volt lyukkártyák alkalmazására közbenső tárolóként úgy, hogy a programozó ott állt, és pakolta azokat a kimenetből (output) vissza a bemenetbe (input).

Mindehhez hozzájött még az is, hogy a bináris-decimális konverziót hatalmas helyigénye miatt általában mellőztük, így minden utasítást kettős számrendszerben adtunk meg. A programozónak tehát igencsak jártasnak kellett lennie a kettes számrendszer alkalmazásában. Ráadásul a kártyákat kézzel lyukasztottuk (nem elektronikusan), és a gép, valamely számomra megfejthetetlen okból, úgy dolgozott a kettes számrendszerben, hogy a legmagasabb helyi értékű bit a jobb és nem a bal volt. Így pl. a 13-as szám a kettes számrendszerben a szokásos 1101 jelölés helyett gyakran a 1011 – et kapta. Gondolom, mostanra érthetővé váltak a DEUCE programozásának „szépségei”.

Ezeket a dolgokat nem azért mondom el, mert érdekesek (némelyeknek), és nem is azért, mert unalmasak (a többség számára), hanem azért, hogy megértessem: mindenki, aki annak idején DEUCE-számítógépet programozott, igazi egyéniség volt, méghozzá nem kis fajsúlyú. Mi legalábbis így gondolkodtunk, bár gyanítom, hogy a vezetőség csupán kelekótya gyerekeknek tekintett bennünket, akik olykor érthetetlen dolgokat tesznek főként az éjszaka közepén (amikor a hibakeresésre sokkal könnyebben lehetett időt szerezni).

Az elkövetkező évek során – ahogy a komputerizáltság terjedt – egyre több számítógép vált hozzáférhetővé, és mi mindannyian továbbléptünk más érdekes helyekre. Volt, aki az egyetemi oktatásban találta meg a helyét, más a kereskedelemben, míg megint mások idegen területeken próbálkoztak. A kapcsolatot azonban tartottuk egymással, mivel azok a jellegzetes korai idők örökre összefűztek bennünket.

Bill Rigley egyike volt a legérdekesebb személyiségeknek. Magas, magával ragadó természetű, hullámos hajú férfi volt, angol tweedzakót viselt, és nyitott „a” magánhangzói alapján az amerikaiak többsége bostoni származásúnak mondta. Bill azonban Új-Zélandról érkezett, és olyan dolgokat látott a saját szemével (például a Nagy-korallzátonyt), amelyekről mi még csak nem is hallottunk.

Ritkán beszélt az otthonáról és a családjáról, ám honvágya lehetett, mert néhány éves európai és amerikai tartózkodás után elfogadott egy állást az Aucklandi Egyetem Matematika Tanszékén (amelyből később Számítógép-tudományok Tanszéket csináltak).

Auckland az Északi-szigeten helyezkedik el, kissé közelebb, mint a zordabb éghajlatú Déli-sziget, ám így is nagyon távol az Egyesült Államok keleti partjától, ahol gyökeret eresztettem. A távolság ellenére Bill és én megtartottuk a szoros kapcsolatot, hiszen tudományos érdeklődésünk nagyon hasonló volt. Néhány évente találkoztunk Stanfordban, Londonban vagy bárhol másutt, ahol az útjaink keresztezték egymást, és olyan jól ismertük egymást, amennyire csak kevés ember jut közel egy másikhoz. Bill mellettem állt a gyászban, amikor a feleségem, Eileen meghalt, és akkor jutott a tudomásomra az a szomorú titok (de soha nem beszéltünk róla), amely felszántotta Bill életét. Nem számított, milyen sokáig voltunk távol egymástól, a beszélgetésünk fonalát mindig olyan természetességgel vettük fel, mintha soha nem tettük volna le.

Bill érdeklődése lexikális természetű volt, és létrehozott egy speciális alapítványt a tudománytörténet számára. Nincs abban tehát semmi meglepő, hogy amikor visszament Új-Zélandra, nekiállt összegyűjteni azokat a dolgokat, amelyekkel hazája hozzájárult a tudományos fejlődéshez. Az a levele azonban, amelyet pár hónapja kaptam tőle, alaposan meglepett. Leírta benne, hogy Dunedin közelében, a Déli-sziget déli partvidékén, egy tanyán rábukkant Babbage Analitikus Gépének (van, aki analitikai számolóműnek nevezi) néhány alkatrészére és darabjára.

Már az 1950-es évek végén jól ismertük Babbage munkásságát. Akkoriban egyetlen valamire való könyv jelent meg a digitális számítógépekről, Bowden Faster Than Thoughtcímű műve, amely az első fejezetében szól az excentrikus, félelmetes angol úriemberről, aki gyűlölte az utcai zenészeket, és nagyon rossz véleménnyel volt a Royal Societyről (amely szerinte csak azért működött, hogy vacsorákat rendezzen, amelyeken a tagok megajándékozhatják egymást kitüntetésekkel). Ám e negatív kép ellenére kétségtelenül Babbage tekinthető a számítógép-programozók „védőszentjének”. 1834-től haláláig azon dolgozott – sajnos eredménytelenül –, hogy megalkossa a világ első programozható digitális számítógépét. Tökéletesen értette az alapelveket, ám munkáját szinte lehetetlenné tette, hogy mechanikus alkatrészekkel kellett dolgoznia. El tudunk képzelni egy számítógépet, amely fogaskerekekkel, fogazott hengerekkel, áttételekkel, rugókkal és fogantyúkkal működik?!

Babbage el tudta képzelni, és az elégtelen technológiai lehetőségek ellenére is sikeres lehetett volna, ha nem áll útjában egyetlen elháríthatatlan akadály: az, hogy állandóan jobbítani akart. Amint félig elkészült egy tervvel, félretette, hogy valami jobbat alkosson. Babbage halálakor, 1871-ben csodálatos számítógépe, az Analitikus Gép még csak egy álom volt. A gép egyes darabjai a mai napig a londoni Kensington Múzeumban láthatók összegyűjtve.

Ismerve Babbage munkásságát, teljes kételkedéssel fogadtam Bill Rigley levelét. Azt értettem, miért szeretne Bill bizonyítékokat találni az Analitikus Gépre a szülőföldjén, de az, hogy valóban talált a gépből darabokat, egyértelműen önámításnaktűnt.

Válaszoltam, és olyan megértéssel, amennyire ez csak tőlem telt, mindezt leírtam neki. Szinte azonnal válaszolt, de nem érveket vágott hozzám, hanem elküldte a legelképesztőbb dokumentumcsomagot, amivel valaha életemben találkoztam (mondhatom, hogy ezután még különösebb dolgok vártak rám).

A csomagban először is benne volt Bill levele, amelyben nyersen, őszintén azt magyarázta, hogy a gép, amelyet megtalált, átvészelte az elmúlt időt Új-Zéland Déli-szigetén, mivel: „nem mindenki hajítja ki a jó holmikat, ahogy ti mind szoktátok!” Aztán rámutatott példák tucatjával, hogy a 19. században az anyaország és a gyarmatok sokkal szorosabb kapcsolatban álltak egymással annál, mint amit ma el tudunk képzelni. A tanult emberek gyakran utaztak Ausztráliába és Új-Zélandra, ami az európai nagy körutazás kiterjesztett változata volt. Charles Darwin – a Beagle fedélzetén – is az utazók egyike volt, mint ahogyan sok más, kevésbé ismert tudós, világutazó vagy egyszerűen csak az előkelők körébe tartozó úriember. Charles Babbage két fa is járt Új-Zélandon 1890-ben.

A csomag fényképeket is tartalmazott az alkatrészekről, amelyeket Bill talált. Pontosan annak látszottak, amik voltak: fogazott hengereknek, fogaskerekeknek és áttételeknek. Nyilvánvalóan az Analitikus Gép alkatrészei voltak valaha, bár nem látszott, hogyan illeszkedhettek egymáshoz.

Sem a levelet, sem a fényképeket nem találtam meggyőzőnek. Éppen ellenkezőleg, és el is kezdtem magamban megfogalmazni a kétségeimről a válaszlevelet. Egy dolog azonban visszatartott: a tudománytörténet tudósai általában a történelmet ismerik és nem a tudományt. És még azok között is, akik a tudománnyal is tisztában vannak, igen kevés az, aki ért a számítógép-programozáshoz. Bill azonban megfelelt mindegyik feltételnek: egy számítógép-szakértő, aki érdeklődik a tudománytörténet iránt. Iszonyú nehéz megcáfolni az állításait – hacsak ő nem akarja éppen ezt.

Így aztán nehéz feladat elé néztem: megírni a válaszlevelet. Ám elodázhattam a szembesülést ezzel a gonddal, mivel a csomag tartalmazott még valamit, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, és nem érthettem félre. A Babbage-féle Analitikus Gép elnevezésű számítógéphez kézzel írt programozási kézikönyv másolatát. A kézikönyvön az 1854. július 7-i dátum szerepelt. Bill azt irta, hogy az eredeti a birtokában van. Tájékoztatott, hogy rajtam kívül senki más nem tud a felfedezésről, és kérte, hogy ez maradjon is így.

Itt, hogy megmagyarázzam a megdöbbenésemet, vissza kell térnem a számítógépek történetéhez. Nem pusztán az 1950-es évek végéhez, amikor kezdtük, hanem régebbre, 1840-be. Ekkor történt Turinban, hogy egy olasz matematikus, Luigi Federico Menabrea hallotta Babbage beszédét az új gépről, amit építeni szándékozott. Miután néhány kérdésére levélben választ kapott Babbage-től, Menabrea írt egy cikket az Analitikus Gépről, amely franciául jelent meg 1842-ben. Még ugyanabban az évben valamivel később Ada Lovelace (lord Byron leánya, a teljes nevén: Augusta Ada Byron Lovelace) lefordította Menabrea cikkét, és hozzáfűzte saját észrevételeit. Ezek a megjegyzések alkották a világon az első szoftver-kézikönyvet: Ada Lovelace leírta benne, hogyan kell programozni az Analitikus Gépet, még olyan trükkös technikákat is belevett, mint a rekurzió, a ciklus és az elágaztatás.

Tehát 1854 előtt tíz évvel már létezett egy programozási kézikönyv az Analitikus Gépnek nevezett számítógéphez; érvelhetünk tehát úgy, hogy amit Bill megtalált Új-Zélandon, az nem más, mint annak a másolata, amit Ada Lovelace írt 1842-ben.

Csakhogy volt ezzel néhány probléma. Az a dokumentum, amit Bill elküldött nekem, messze meghaladta az 1842-es jegyzetek tudásszintjét. Az irat megbirkózott ugyanis olyan bonyolult feladatokkal, mint az indirekt címzés, valamint az újratelepíthető programok és szubrutinok kérdése. Ráadásul egy olyan új nyelvet ajánlott az Analitikus Gép programozásához, amely felér egy primitív asszembler-programmal.

Ada Lovelace-nek lehettek volna ilyen nagyszerű ötletei, és megírhatta volna a kézikönyvet. Elképzelhető, hogy lett volna erre tehetsége, bár minden matematikai jegyzete elveszett. Ráadásul meghalt 1852-ben, és semmi nyoma a hátrahagyott műveiben annak a bámulatos ragyogásnak, amely abból az írásműből sugárzik, amit Bilitől kaptam kézhez. Ezenfelül a kézikönyv első oldalán ott állt a szerző névjegye feketén-fehéren: L. D. Ada Lovelace viszont az A. A. L. névjegyet használta minden megjelent művén.

Újra meg újra átolvastam a kézikönyvet, főleg a befejező részét. Ez egy példaként felhozott programot írt le szabálytalan alakú szilárd test térfogatának kiszámítására numerikus integrálással. Tartalmazta az „output” oldalt a program kinyomtatott eredményeivel.

Ezen a ponton csak három lehetőségre gondolhattam. Az első, hogy valaki pár évvel ezelőtt szándékosan készített egy hamisítványt, és elrejtette azt Dunedin közelében, majd úgy intézte, hogy Bill Rigley rátaláljon. A második, hogy Bill maga tervezte el ezt a beugratást, de hogy mi célból, arról sejtésem sem volt.

Azonban mindkét lehetőség sántított. Bilinél óvatosabb, alaposabb és konzervatívabb kutatót nem ismertem. Egy ilyen lelkiismeretes ember nem követ el ekkora hibát, és nem lehet egykönnyen becsapni sem. Ráadásul Bill egy beugratást soha nem talált volna mulatságosnak.

Így aztán maradt a harmadik lehetőség. Valaki Új-Zélandon megépítette az Analitikus Gép egy változatát, üzembe helyezte, és sokkal tovább jutott a fejlesztésben, mint Charles Babbage.

Harmadik lehetőségnek neveztem, de inkább harmadik lehetetlenségnek kellett volna „keresztelni”. Teljesen megértettem Bilit, aki a diszkréciómat kérte. Nem akart a számítógép-történetet kutatók bohócává válni, akin az egész világ röhög.

De én sem vágytam ilyen babérokra. Olyan lépésre szántam el magam, amely valóban szokatlannak számított a kettőnk kapcsolatában. Felvettem a telefonkagylót, és felhívtam Bilit Új-Zélandon.

– Nos? – kérdezte azonnal, ahogy megismerte a hangomat. – Mi a véleményed?

– Nem merem elhinni. Hányszor ellenőrizted le?

– Öt helyre küldtem mintát a papírból, egyet Japánba, kettőt Európába és kettőt az USA-ba. A papírt és a tintát is 1840 és 1875 közé dátumozták, aminek az átlaga 1850. A gép alkatrészeit lenolajba áztatott zsákvászonba csomagolták, így találtam rá. Ennek a korát 1830 és 1880 közé datálták. – Bill pár pillanatra elhallgatott a vonal másik végén, aztán folytatta: – Van valami más is. De ezt csak két hete találtam meg.

– Micsodát?

– Nem... inkább nem mondok semmit. Így nem. – Hosszabb szünet után kibökte: – Átjössz, ugye?

– Mit gondolsz, miért telefonálok? Hova menjek?

– Christchurchbe. A Déli-szigetre. Délre megyünk, Dunedin alá. Hozz magaddal meleg ruhát! Tél van.

– Tudom. Hívlak, amint megvan az érkezési időpont.

Hát így kezdődött.

 

 

A hullámos hajzuhatag szürkévé változott, és Bill Rigley szakállát ősz szálak csíkozták. E bozonttal és szélbarnított arcával nagyon jó megközelítését adta az őstengerész-típusnak. Külsejének ezen apró változásán kívül azonban minden maradt benne a régi, talán csak a tekintete ragyogott még a megszokottnál is erőteljesebben.

Eszünkbe sem jutott kezel rázni vagy hagyományos köszöntő formulákat mormolgatni, amikor összetalálkoztunk a christchurchi reptéren. Bill csak annyit mondott, amikor hallótávolságba értünk egymáshoz:

– Ugyan, ki mással történhetett volna ez meg, ha nem velem! – És az autójához vezetett.

Bill a Déli-szigeten született, így a hosszú út, amit Christchurchtől Dunedin felé megtettünk, a szülőföldjén vezetett keresztül. A hosszú repülőút után abban a rövid, ámde kellemes állapotban, ami a kiszállás és a „jet lag” jelentkezése között eltelik, a tájat bámultam a vezetőülésből (az új-zélandiak ugyanúgy a bal oldalon vezetnek, mint a britek).

Kereszteztük a lapos Canterbury-síkságot. Az út nyílegyenesen vezetett a sáros földek között. Majdnem három hónappal voltunk az aratás után, amikor a gabonát – a levágott növényi szárakból ítélve – betakarították, és körülöttünk nem akadt semmi látnivaló, amíg Timarunál le nem értünk a parti útra, ahol balra a tenger szürke tömegében, jobbra pedig a barna tengerparti síkságban gyönyörködhettem. Egyszer már jártam a Déli-szigeten, de az egy napsugaras utazás volt, alig valamivel több, mint egy kirándulás Christchurchből. Most először kezdtem kapizsgálni az értelmét annak, amikor Bill Aucklandet az Északi-szigeten túlzsúfoltnak nevezte. Láttunk ugyan autókat és embereket, de olyan gyakorisággal, amit magamban a nagy ritkán feltűnnek kifejezéssel illettem. Késő délutánra járt az idő, és ahogy dél felé haladtunk, egy hidegebb lett, és az eső is szemerkélni kezdett. A tengert eltakarta előlünk a köd és a permetező eső.

Mindenféle semmiségekről csevegtünk, amióta elhelyezkedtünk az autóban. Olyan igazi társalgást helyettesítő fecsegés volt ez, mindketten tudtuk. Így egy kis idő múlva azonban, miután egy darabig a motor zúgását és az ablaktörlők klattyogását hallgattuk, Bill azt mondta:

– Örülök neki, hogy itt vagy! Voltak percek az elmúlt hetekben, amikor komolyan aggódtam, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól! Elmondom, hogy mit akarok csinálni. Holnap reggel, miután jól kialudtad magad, mindent megmutatok neked úgy, ahogyan találtam. A többségét ott, ahol megtaláltam. Aztán elmondod, hogy mit gondolsz erről az egészről.

Bólintottam.

– Megmondanád, hány lakosa van Új-Zélandnak?

Láttam, ahogy Bill rámpislant.

– A teljes? Talán négymillió.

– És mennyi lehetett 1850-ben?

– Hát, ez pokoli jó kérdés. Nem hiszem, hogy bárki meg tudná mondani. Szerintem pár százezer. És ezek többsége is bennszülött maori volt. Tudom, hova akarsz kilyukadni, és egyetértek. Teljes mértékben. Nem létezik, hogy bárki képes lett volna itt felépíteni a múlt század derekán az Analitikus Gép egy változatát. Nem volt ipar. Az összeszerelést meg lehetett itt is csinálni, persze, de az alkatrészeket valahol le kellett gyártani, és nagy csomagokban ide kellett szállítani Európából.

– Babbage-től?

– Képtelenség. Babbage 1854-ben még élete virágában volt. 1871-ben halt meg, és ha a tudomására jutott volna, hogy az Analitikus Gépet valaki megépítette, akkor telekiabálta volna ezzel egész Európát.

– De ez nem Babbage volt.

– Hát akkor kicsoda? Tudom. Türelem. Még egy pár órán át. Próbálj meg nem is gondolni erre, amíg ki nem pihented magad, és nem láttál mindent, amit látnod kell.

Igaza volt. Megállás nélkül utaztam körbe a vekker számlapján, és az agyam rnár szünetért sikoltozott. Felhúztam a kabátom a fülemig, és lejjebb csúsztam az ülésben. Az elmúlt napokban annyi információt szedtem össze Babbage-ről és az Analitikus Gépnek nevezett számítógépéről, amennyit csak bírtam. Hadd ülepedjen ez az anyag az agyamban, aztán majd meglátjuk, mit mutat nekem holnap Bill. Majd meglátjuk, hogy találok-e elfogadhatóbb magyarázatot a felfedezésére.

Miközben belesüppedtem a fél-öntudatlanságba, egy óriási kirakós játék tűnt fel előttem. Egészen eddig a pillanatig következetesen azt hajtogattam magamban, hogy Bill téved. Igyekeztem elkerülni minden logikus magyarázatot, ami Bill igazát támaszthatta volna alá. De ha feltételezzük, hogy igaza van, akkor már nem az az elképesztő, hogy megtalálta az Analitikus Gépet egy modernnek számító programozással együtt Új-Zélandon, hanem az, hogy hova tűnt el mindez?

Hova a csudába tüntették el?

 

A végcélunk egy tanya volt Dunedintől 10 km-re, délre. Nem sokat láttam a megérkezésünkkor a tanyából, mert esett, szuroksötét volt, és ráadásul aludtam, mint a bunda. Ha bármire is gondoltam volna akkor, amikor Bill bekísért egy apró, keskeny szobába, és belezuhantam az ágyba, az lett volna, hogy másnap hajnalban frissen végignézek mindent, amit a barátom mutat nekem, és véget ér ez a zavarodott tanácstalanság.

Csakhogy nem így történt. Először is, elaludtam, és rémesen éreztem magam, amikor felébredtem. Kifelejtettem, mit tehet egy hosszú, kimerítő utazás az emberi szervezettel. Az elmúlt években egyre kevesebbet utaztam, és elkényelmesedtem. Másodszor, az eső átment ónos szitálásba, és dermesztő szélrohamokban csapott le ránk. A szél keletről zúdult a tengerre. Ott ültünk, Bill meg én, a viharvert asztal mellett a konyhában. Mrs. Trevelyan pedig addig hordta elém a szalonnás tojást, házi készítésű kolbászkákat, kenyeret és édes teát, amíg életjeleket nem kezdtem mutatni. Igazi tűzről pattant, piros arcú menyecske volt a hatvanas évei derekán, és ha meg is lepődött azon, hogy Bill végre hoz valakit, akit beenged a Kis Házba, akkor a csodálkozását mesterien elrejtette.

– Nos – mondta, amikor végre dugig laktam –, ha kinéznek a hegyre, szükségük lesz esőkabátra. Jim felvette a konyhait, de van egy csomó a szekrényben.

Jim Trevelyan feltehetően valahol az állatokat gondozta már hajnal óta a tanyán. Bill szadista vigyorral figyelte az arckifejezésemet.

– Egy kis eső nem tántorít el bennünket, igaz?

Vissza akartam feküdni. De nem azért utaztam 16 000 km-t, hogy heverésszek! A hegyre való „kinézés”, vagyis a Kis Házhoz való séta majdnem 1 km-es útnak bizonyult a nedves gyepet borító cuppogó sárban.

– Hogyan találtad meg ezt a helyet? – kérdeztem Bilit.

– Kérdezősködtem, nézelődtem. Több száz ilyen tanyát bejártam, és nem találtam semmit.

Odaértünk egy masszív, négyszögletes épülethez, amelyet habarccsal egymáshoz tapasztott mészkőből építettek. Viharvertnek látszott, de a teteje és a kéménye jó állapotban volt. Semmivel sem láttam kisebbnek, mint a tanyaházat, ahonnan jöttünk.

– Nem azért nevezik Kis Háznak, mert kisebb, hanem mert a gyerekeiknek szánták, hogy itt lakjanak, miután családot alapítottak – magyarázta Bill. – Ez egy jellegzetes huszadik századi tragédia helyszíne. Jim és Annie Trevelyan már negyedik generációs gazdálkodók. Öt gyermekük született, akik egymás után mentek el iskolába, hogy egyikük se térjen vissza a gazdálkodó élethez, ide a Kis Házba. Jim és Annie a nagy házban várnak és reménykednek...

A nehéz faajtó tökéletesen illeszkedett, és könnyedén fordult meg a pántjain, amikor bementünk a Kis Házba.

– Jim Trevelyan karbantartja a helyet, és úgy látom, örülnek, hogy legalább én használom, és van itt végre valami mozgás – mondta Bill. – Bizonyára bolondnak néznek, bár soha még csak célzást se tettek effélére. Nekem ez jelenleg tökéletesen megfelel, amíg rendezem soraimat.

Hozott magával egy négyszögletes elemlámpát, amit most a kezembe nyomott. Meglepődtem a súlyán, és azon, hogy Bill milyen könnyedén cipelte fel idáig.

– A telepek súlyosak – magyarázta Bill. – A Kis Házban nincs elektromosság, csak olajlámpások. Már egy vagy két éve keresgéltem ilyen isten háta mögötti helyeken, amikor rájöttem, hogy semmi értelme több száz km-es kirándulásokat tenni, ha a helyszínen nem tudok alaposan körülnézni. A telepeket újra lehet tölteni az akkumulátorról a kocsiban.

Amikor Bill becsukta az ajtót, a szél zaja elült. Keresztülmentünk egy mosókonyhán, és beérkeztünk a konyhába, amelyet fából készült székekkel, asztallal és konyhaszekrénnyel bútoroztak be. Dermesztően hideg volt odabent, és vágyakozva néztem a száraz széntárolóban a tűzhely mellé készített szénre.

– Csinálj tüzet – bólintott a szén felé Bill –, amíg összekészülök! Hagyd magadon a kabátodat, majd később leülünk és átmelegszünk!

Megtöltött két nagy olajlámpást, amíg én papírfecniket, fadarabokat és szénforgácsot pakoltam a tűzhelyre. Vagy harminc éve már, hogy nem kellett tüzet gyújtanom, de ez nem tartozik a nehéz feladatok közé. Néhány perc alatt végeztem, felálltam, és miközben fél szemmel a tüzet figyeltem, hogy ki ne aludjon, körülnéztem a helyiségben. Sehol sem láttam szőnyeget, csak a hálószobák felé vezető folyosón húzódott egy kókuszrostból készített futószőnyeg. Bill feltekerte, és így szabaddá tett egy négyszögletes csapóajtót. A nadrágszíját belefűzte a vaskarikába, és minden erejét megfeszítve felemelte az ajtót.

– Tároló helyiség – mondta. – Most szükségünk lesz a lámpára. Gyújtsd meg, és add ide, légy szíves!

Leereszkedett a lenti sötétségbe, de nem kellett sokat lefelé mennie. A lenti padlón állva derékig kilátszott a tárolóból. Felkapcsoltam az elemlámpát, és átadtam neki.

– Egy pillanat – mondtam, és visszaléptem a tűzhelyhez, hogy szenet töltsek a tűzre, aztán igyekeztem vissza a csapóajtóhoz. Bill már eltűnt odalent, mire nekiálltam, hogy utána ereszkedjek a nyíláson át.

A tároló egy döngölt földpadlójú, legfeljebb 1 méter belmagasságú helyiség lehetett. Követtem az elemlámpa fényét egy masszív lábakon álló, alacsony faemelvényhez. Az emelvényre valaki három teásládát helyezett, amelyeket a lámpa egyenletes fénnyel jól megvilágított.

– Azt akartam, hogy te is úgy pillantsd meg ezeket, ahogyan én – mondta Bill. – Természetesen kivittem és megvizsgáltam a tartalmukat, de ugyanúgy tettem vissza mindent, ahogyan volt. Nos, rendben. Lássuk a hardvert!

Óvatosan felemelte a jobb oldali teásláda tetejét. Félig volt rakva régi zsákokkal. Bill kiemelt egy zsákot, kibontotta, és átadta nekem a tartalmát. Egy vékonyan megolajozott, tömör fémgyűrűt tartottam a kezemben, amely egyértelműen sárgarézből készült. A felső részén 0-tól 9-ig számozás futott körbe, míg az alsó része egy kicsit vastagabb fogaskereket formált.

Nagyon gondosan megvizsgáltam, nem sajnáltam rá az időt.

– Igen, ez lehet az – mondtam végül –, a képeken ugyanez van.

Nem kellett elmagyaráznom, milyen képekre gondolok. Bill tudta, hogy hetek óta semmi mással nem foglalkozom – éppen úgy, ahogyan ő sem –, mint Charles Babbage-dzsel és az ő Analitikus Gép elnevezésű számítógépével.

– Szerintem nem Angliában készítették – mondta Bill. – Tüzetesen végignéztem egy nagyítóval, és nem találom a gyártó jelzését. Úgy vélem, Franciaországban gyárthatták.

– Miért?

– A számozás miatt. Néhány kiváló óraműves ugyanezt a stílust használta, volt dolgom ilyenekkel.

Bill elvette tőlem a gyűrűt, és gondosan visszatekerte az olajos rongyba.

Körülnéztem a földpadlón és a kormos mennyezeten.

– Az ember nem tartja ilyen helyen az értékeit – mondtam.

– Nagyon jól elrejtőztek itt száznegyven éven át, amit nem mondhat el az ember sok más helyről.

Bill nem mondta ki, de mindketten tudtuk, hogy ez tökéletes hely arra, hogy az ember elrejtsen értékeket – mindaddig, amíg senki sem sejti, hogy azok értékek.

– Közel sem találtam elegendő alkatrészt ahhoz, hogy megépíthető legyen belőlük a teljes számítógép – magyarázta Bill. – Ezek itt a tartalékok lehettek. Elvittem belőlük párat Aucklandbe. A programozó-kézikönyv eredetije sincs itt. Azt is elvittem Aucklandbe, és bezártam az egyetem páncélszekrényébe. De hoztam magammal egy másolatot, ha szükségünk lenne rá.

– Én is elhoztam az enyémet – vigyorogtam Bilire, de a magamra erőltetett nyugalom mögött túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy bármi többet mondjak, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanígy érez. – Hiszen, ha tudnánk, kinek a monogramja az L. D. a borítólapon!

– Halvány fogalmam sincs – Bill visszacsukta a teásláda tetejét, és felemelte a másodikét. – Van itt egy második L. D. – rejtély is. Parancsolj!

Vastag pamutkesztyűt húzott, azzal vette ki a ládából a kartonpapír-tekercset, amelyet egy szalag kötött össze, mint egy hivatalos iratot. Kitekerte, és óvatosan kiterítette a harmadik teásláda tetején.

– Jobb, ha nem nyúlsz hozzá – mondta –, nagyon törékeny. Szólj, ha a következőt is meg akarod nézni! Itt van a nagyító.

Rajzok voltak. Laponként egy. Tusrajzok, nagyon szép fehér papíron, finom hegyű tollal rajzolva. És az égvilágon semmi közük nem volt Charles Babbage-hez, a programozó-kézikönyvekhez és az Analitikus Gép elnevezésű számítógéphez. Amihez közük volt, azt először alig vettem észre, olyan apró betűkkel írták a lapok jobb felső sarkára. Csak nagyítóval lehetett kivenni a finom vonásokkal odarajzolt L. D. monogramot.

A rajzok állatokat ábrázoltak, olyan soklábú, véletlenszerűen kiválasztott állatokat, amelyek minden pocsolyavízben vagy korhadó fakéregben összeggyűlt vízben megtalálhatók. Vagyis, ahogy jobban megnéztem őket, úgy láttam, hogy inkább csak egyetlen állat ábrázolása volt valamennyi lapon szemből, alulról, oldalról, minden nézetben.

– Nos? – kérdezte Bill várakozva.

Visszahajoltam a lapok fölé.

– Ez nem ugyanaz a kézírás, vagy mégis? Ez az L. D. eltér attól, amit a kézikönyvre írtak.

– Sokkal jobb megfigyelő vagy nálam... – bólogatott Bill. Legalább ötvenszer megnéztem, mire rájöttem. De egyetértek. Az „L” teljesen eltérő, és a „D” is más. No, és az állatok?

– Sohasem láttam még ilyesmit. Gyönyörű rajzok, nem vitás, de nem vagyok zoológus. Fotózd le őket, és vidd el a Biológia Tanszékre!

– Megtettem. Nem ismered Ray Weddle-t. Remek fickó. Szerinte ezek fantáziarajzok, amiket valaki csak úgy szórakozásból készített, mert ilyen állat nem létezik, és sohasem létezett. – Óvatosan összetekerte a lapokat, és visszatette azokat a helyükre.

– Vannak fotóim, de azt akartam, hogy az eredetit lásd, pontosan úgy, ahogyan megtaláltam őket. Nos, visszatérünk még rájuk, de most következik a harmadik felvonás.

A harmadik teásládából még j obban becsomagolt alkatrészeket vett elő, majd kiszedett egy vékony réteg szalmát. Láttam, hogy reszket a keze. Elképzeltem, mennyit idegeskedhetett és töprenghetett Bill, mire elszánta magát arra, hogy idehívjon valakit. A késztetés, hogy egy ilyen felfedezést a világ elé tárjon, égető, de a félelem attól, hogy a tudományos világ holdkórosnak bizonyítja, ugyanilyen erős lehet.

Ha mindaz, amit eddig mutatott, bonyolult és misztikus volt, ami ezután következett, annak nevetségesen egyszerűnek kell lennie – már ha valóban zseniális a félfedezés. Bill nem kis erőfeszítés árán kiemelt a ládából egy körülbelül 15x5x7 cm méretű rudat. Mágikus sárga fénnyel ragyogott a lámpafényben.

– Igen, az – válaszolt Bill szótlan gesztusomra. – Ez 24 karátos, tömör arany. És van belőle még tizenhárom darab.

– De a Trevelyanek, és akik korábban itt gazdálkodtak...

– Nem érdekelte őket. Mivel a láda aljába voltak elrejtve az Analitikus Gép darabjai és régi zsákok alá... Soha senki sem vette a fáradságot, hogy megnézze, mi van ezek alatt, amíg meg nem érkeztem...

– Bill elmosolyodott. – Érzed a kísértést? Ha húsz évvel fiatalabb lennék, fognám a pénzt, és hátra se néznék!

– Mennyit ér ez?

– Mi az arany értéke amerikai dollárban manapság?

– Fogalmam sincs. Talán háromszázötven unciánként.

– Te vagy a számolózseni, nem én. Tehát te szorzol. Tizennégy rúd, egyenként kb. 11 kg...

– Az nagyjából 1, 95 millió dollár. De kerekítsük kétmillióra! Mióta heverhet itt?

– Honnan tudjam? De mivel az Analitikus Gép alkatrészei alá rejtették, gondolom, ugyanolyan régen.

– És kinek a tulajdona?

– Ha megkérdezzük a kormányt, fogadok, hogy a sajátjuknak tekintik. Ha engem kérdezel, azé, aki megtalálja. Vagyis az enyém. Esetleg a miénk. – A vigyora sátáninak tűnt a lámpa fényében. – Készen állsz a továbbhaladásra?

Egyáltalán nem álltam készen. Valaki idehozott egy egész vagyont, aztán itt hagyta...

Az esőkabátja alatt Bill egy régi zakót és farmernadrágot viselt. Tudomásom szerint a ruhatára három, tíz évnél is öregebb öltönyből állt. Annyi bűne volt, hogy szerette a sört, szívesen ment múzeumba, és évente elszívott nagyjából négy szivart. Nem tudtam elképzelni, amint a Kétmillió Dolláros Férfi szerepkörében pompázik, és véleményem szerint ő sem akarta magát így látni. Ezt azonnal meg is erősítette.

– Úgy gondolom, hogy mindez a Trevelyan családé. De el kell magyaráznom nekik, hogy ebből az egész leletből az arany a legértéktelenebb.

Bill visszahajolt a második teásláda fölé, amelyik a rajzokat rejtette, és a keze ismét megremegett.

– Ez az, amiről azt akartam, hogy eredeti állapotában lásd – folytatta reszkető hangon. – Még nem volt időm egy kormeghatározáshoz, de biztos vagyok benne, hogy eredetiek. Megfoghatod őket, de nagyon óvatosan.

Három könyvet vett elő, akkorákat, mint egy főkönyvi napló. Körülbelül 25x50 cm nagyok voltak bekötve valami fényes, fekete, bőrnek látszó anyagba. Átvettem az egyiket, és kinyitottam.

Szépen elrendezett számsorok néztek vissza rám. Oszlopokba rendezett számok egymás után. Egyértelműen nem bármilyen Analitikai Számítógéppel számolták ki ezeket, mivel a számokat kézzel írták, és helyenként áthúzások és javítások tarkították.

Átfutottam az oldalakat. Számok. Semmi más, csak számok, se megjegyzés, se aláírás. Viszont minden oldalt bedátumoztak 1855 októberére. Ugyanaz a kéz írta, mint a programozási kézikönyvet.

A második naplóban nem voltak dátumok. Ez egy gép részletekbe menő rajzait tartalmazta gondosan illeszkedő fogaskerekekkel és áttétekkel. Szövegként rövid magyarázatokat és méreteket közölt egy eddig még nem látott kéz írásával.

– Megkíméllek az erőfeszítéstől – mondta Bill, amikor a nagyítóért nyúltam. – Ezt egyértelműen nem L. D. Írta. Ezek pontos másolatai Babbage saját terveinek, amiket a számítógépeihez készített. Mutatok majd további reprodukciókat is Aucklandben, de láthatod, hogy ezek nem fényképek. Fogalmam sincs arról, hogyan másolták le. Az a véleményem, hogy mindent egyszerre helyeztek el itt, akármikor történt is ez.

Bill egyetlen szavát sem vettem készpénznek. Azért utaztam Új-Zélandra, hogy független személyként értékeljem az elképzeléseit. De öt perc elég volt ahhoz, hogy egyetértsek, legalábbis egyelőre, azzal, amit állít.

– Szeretném felvinni ezeket a naplókat a konyhába – mondtam, miközben visszaadtam neki a második könyvet. – Jó lenne alaposan áttanulmányozni őket.

– Természetesen – bólogatott Bill. – Pontosan erre számítottam. Mondtam a Trevelyaneknek, hogy akár egy hétig is fennmaradunk a Kis Házban. Főzhetünk magunknak, vagy lejárhatunk étkezni hozzájuk, Annie szívesen venné. Úgy vettem észre, hogy örülne a társaságnak.

Én ebben nem voltam olyan biztos. Nem vagyok egy magasröptű elme, de az a társalgás, amit az elkövetkező napokban Bill-lel folytatni fogunk, nem lesz sem érthető, sem szórakoztató sem Annie Trevelyannek, sem más, átlagos halandónak.

A harmadik naplóért nyúltam. Ezt is kézzel írták, és nem volt benne egyetlen rajz sem. Olyan volt, mint egy levélfüzér. Egyik a másik után, úgy, hogy a füzetet elfordították. Így egy 25 cm széles és 50 cm hosszú írófelületet töltöttek ki a sorok. A levelekben nem volt egyetlen bekezdés sem. Gyönyörű kézírással, egyenletes betűkkel írta egy másik kéz, nem az, amelyik a számsorokat. Minden levél között pontosan 1, 5 cm helyet hagyott ki.

Az első levelet 1850. október 12-re dátumozták. Így kezdődött:

 

Kedves J. G.! A bennszülöttek változatlanul olyan kedvesek és barátságosak, amilyet csak álmodni lehet, bár ragaszkodnak pogány hitvilágukhoz. Egyre jobban megértjük a viselkedésüket, és már látjuk, hogy sokkal nagyobb területen élnek, mint azt korábban gondoltuk. Már beszéltem neked az északi szigetekről, amelyek Tahititől Raratongáig terjednek. Úgy tűnik, hogy a maori nép elterjedése délre is lenyúlik, a távoli szigetekre. Vajon mindenhol megtalálhatók a Nagy Déli Kontinensig, amit régen James Cook, a közelmúltban pedig Ross kapitány fedezett fel? Fontolgatok egy felfedezőutat a délebben fekvő szigetekre a bennszülöttek segítségével. Őszintén szólva, hatalmas munka vár ránk, amihez egy egész emberöltőre szükség lehet. Mindannyian érezzük ezt, bár szeretteink és olyan barátaink, mint amilyen te is vagy, Európa és a civilizáció hiánya egyre gyötrőbb. Louisa teljesen felgyógyult abból a betegségből, amely két éve úgy kétségbe ejtett engem, és hiszem, hogy ennek fő oka a lelki megerősödés. Ismét nekilátott tudományos munkájának, és úgy látom, hogy sokkal hatékonyabb, mint eddig bármikor. A biológia tudományának területén tett erőfeszítéseim egyre érdekesebb eredményeket hoznak. Válaszleveledben – könyörgöm – ne csak a londoni politikai és társasági élet gyorsan feledésbe merülő eseményeiről számolj be, hanem a tudományos haladásról is! Ezek azok a hírek, amelyekre L. és én is igazán szomjazunk, mert mindennél jobban vágyunk a minél több tudásra. Őszinte szeretettel és ragaszkodással vagyunk irántad, és biztosítlak arról, hogy szüntelen gondolunk rád. L. D.

 

A következő levelet 1850. december 14-re dátumozták, két hónappal az első után. Elegendő volt ez az idő arra, hogy a levél elérje Angliát, és a válasz visszaérkezzen? A levél végén az aláírás megint L. D. volt.

A napló végére lapoztam. Az utolsó húsz-egy-néhány oldal üres maradt, és az utolsó leveleken a kezdeti gyönyörű kézírás kapkodva leírt bejegyzésekké romlott. Az utolsó dátum 1855 októbere volt.

Bill lankadatlan figyelemmel kísérte minden mozdulatomat.

– Csak ez az egy levelezés van? – kérdeztem.

Bólintott.

– Persze, ez nem jelenti azt, hogy abbahagyták, csak azt, hogy nem áll a rendelkezésünkre.

– Ha nem hagyták abba a levelezést, miért hagyták üresen ezeket az oldalakat? Menjünk fel, és vigyük a füzeteket.

El akartam olvasni valamennyi levelet, meg akartam vizsgálni minden egyes oldalt. Ám ha ezt a konyha alatti rideg helyen akartam volna megtenni, biztos a tüdőgyulladás. Máris fáztam.

– Első benyomások? – kérdezte Bill, miután óvatosan letette a három naplót az asztalra, lecsukta a csapóajtót, és lefektette a helyére a kókuszrost-szőnyeget. – Tudom, hogy éppen csak belenéztél, de nem bírok tovább a kíváncsiságommal. Mit gondolsz?

Közelebb toltam néhány széket a tűzhelyhez, ahol a szén javában izzott. A hideg már kezdett takarodót fújni a konyhából.

– Két L. D. van – mondtam. – Talán férj és feleség.

– Egyetértek. De az is lehet, hogy testvérek: fivér és nővér.

– Egyikük, valószínűleg a nő, írta a programozási kézikönyvet az Analitikus Géphez. A másik, a férfi (már ha férfi, mert ebben nem lehetünk biztosak) készítette a rajzokat az állatról, és ő írta a leveleket. A harmadik naplóba nagyon szép másolatokat készített azokról, amiket elküldött Európába. Nyoma sincs a válaszleveleknek, ugye?

– Mindent láttál, amit találtam. – Bill a tűzhöz lépett, a lángok fölött melengette a kezét. – A levelekből én is úgy gondolom, hogy ketten voltak. De nem tennék még következtetéseket, ahogy te. Tegyük fel, hogy igazad van. No és?

– Adj egy esélyt! El akarom olvasni ezeket a leveleket. – Kézbe vettem a harmadik naplót, és a tűz mellé ültem vele. – Úgy hangzik, mintha misszionáriusok lettek volna.

– Misszionáriusok és tudósok. A jó tizenkilencedik századi kombináció.

Bill nézte, ahogy belemerülök az olvasásba, de aztán a késztetés, ami erősen munkált benne, és tettekre ösztönözte – vagy egyszerűen csak kérdéseket akart még feltenni nekem –, győzedelmeskedett benne. Olyan égető igényt érzett a társalgásra, amit nem tudott elfojtani, bár ugyanakkor arra is vágyott, hogy hagyjon dolgozni.

– Visszamegyek a Nagy Házba – jelentette ki. – Mit mondjak Annie-nek, lemegyünk később vacsorázni?

Az öreg tanyaépületre gondoltam, ahol generációk váltották egymást. Most két idősödő ember élt benne és az üres jövő ígérete. Bólintottam hát:

– Ha megpróbálok e levelekről beszélgetni velük, állíts le, jó?

– Leállítalak. Már ha hagyod magad. És már ha saját magamat le tudom állítani, hogy ne beszélgessek velük ezekről a dolgokról.

Bill belebújt az esőkabátjába, és az ajtó felé indult.

– Ami az aranyat illeti – mondta –, már akkor elhatároztam, hogy elmondom Jimnek és Annie-nek, amikor megtaláltam. Meggyőződésem, hogy nekik van a legtöbb joguk a kincshez. De nem szeretném, ha a gyerekeik csak a pénz miatt jönnének haza. Hálás lennék, ha segítenél az időzítésben. Utálok istent játszani!

– Tehát tőlem várod el. Csak egy kérdésre válaszolj! Mi a csuda indíthatott valakit arra 1850-ben, hogy a Déli-szigetre jöjjön, titokban tevékenykedjen, és egy léleknek se mondja el, mit csinál!? Hiszen éppen ezt feltételezzük róluk.

– Megkísért a gondolat, hogy azt mondjam, találtak néhány darabot az egyik Analitikus Gépből, ami aztán másfél évszázadig érintetlenül hevert itt, de az én ízlésemnek ez túl sablonos megoldás.

Ráadásul leírták, hogy mit csináltak itt. Olvasd el a leveleket!

Elment. Én pedig ott maradtam a tűz melegénél. Olyan kényelmesen elhelyezkedtem, amennyire nedves nadrággal és csizmával csak lehetett, és nekifogtam az olvasásnak. És miközben szóról szóra elolvastam a levelek minden betűjét, az olvasottak és a meleg egyszeriben visszaröpített száznegyven évet a múltba.

A levelek többsége vallásos és üzleti témákat taglalt, angol, francia és írországi barátoknak szólt. A levelek másolója mindenkit nevének kezdőbetűivel nevezett meg. Egyértelművé vált, hogy a nőnemű L. D. saját levelezést folytatott, amit nem másoltak bele ebbe a naplóba, és a Bill által talált aranyrudak által okozott meglepetés ereje egyre csökkent az esetenkénti utalásokkal arra, milyen sokba kerül minden. A két L. D., akárkik is voltak, tetemes vagyonnal rendelkezhettek Európában. Egy biztos, nem azért utaztak Új-Zélandra, hogy elmeneküljenek az otthoni anyagi gondok elől.

De nem mindegyik levél beszélt hétköznapi dolgokról, angliai ügyekről. A barátokkal folytatott csevegés közben, mint derült égből a villámcsapás, időnként feltűntek váratlan utalások. Az első ilyen egy rövid megjegyzés volt 1851 januárjából:

 

Kedves J. G.! L. kapta a hírt A. v. H.-tól, miszerint C. B. nem bízik abban, hogy képes lesz befejezni a művét. A saját szavaival: „Esélyem sincs arra, hogy a gép valaha is elkészüljön még az én életemben, és azt se tudom, kire hagyjam a rajzokat, ha erről intézkednem kell!” Ez kész tragédia. L. magánkívül van már a veszteség gondolatától is. Tehetünk valamit, hogy elejét vegyük a bajnak? Ha ez megtörténik, annak kizárólag a pénz lesz az oka...

 

Aztán több mint két évvel később, 1853 áprilisában:

 

 

Kedves J. G.! Millió köszönet a hajón küldött szállítmányért, de vagy a rossz időjárás miatt, amely az utazókat sújtotta, vagy a rossz csomagolás miatt három henger törött fogazással érkezett. Mellékelem erről a bizonylatot. Elképzelhető, hogy meg tudjuk javítani a törött darabokat, de az itt rendelkezésre álló néhány szakember munkája színvonalban meg se közelíti a bolognai vagy a párizsi mesterekét. Hatalmas szívességet tennél, ha utánajárnál, hogy a szállítmány valóban biztosítva volt-e, ahogyan kértük. Őszinte tisztelettel: L. D.

 

Hengerek, fogazás, fogaskerekek. Az Analitikus Gépre utaló első, de bizonyára nem utolsó jelek. Kikövetkeztettem a I. G-nek küldött levelekből, hogy három vagy négy korábbi szállítmány érkezhetett Új-Zélandra 1852-ben, és ezek többsége sértetlenül vészelte át az utazást.

A tömörség kedvéért L. D. számos rövidítés alkalmazásával másolta le a leveleit a naplóba: például v-t írt a „vagy”, és h-t a „hogy” helyett. Az esetek többségében, kétséget kizáróan meg lehetett állapítani a rövidítés jelentését, de a személynevek rövidítése gondot okozott. Az A. v. H. mögött feltehetően a nagy világutazó és író, Alexander von Humboldt rejtőzött, aki szerteszét hagyta ujjlenyomatait a múlt század első felének európai természettudományos felfedezésein. A C. B. feltehetően Charles Babbage volt, de ki lehetett J. G.? Férfi volt vajon vagy nő?

Mire elolvastam a levelek harmadát, rájöttem arra, hogy ezek nem csupán az Európába küldött levelek másolatai. Nyilvánvalóan annak indult, de az írásmű hamarosan L. D. egyféle személyes naplójává vált. Így aztán, egy közel négy hónapos szünet után, 1854-ben az alábbi bejegyzést találtam:

 

Február 22. Végre itthon! Istennek hála, hogy L. nem jött velem! Dél felé a tenger sokkal dühödtebb, mint valaha is elképzeltem. De a bennszülöttek fittyet hánytak erre, belenevettek a legvadabb szélbe, és büntetlenül ugráltak át kis kétevezős dingijeikre a hajóról odakint, a nyílt tengeren. Egy ilyen utazás télvíz idején kikezdi a legelszántabb elhatározást is, és minden értelmet felülmúlóan rémes.

L. megtette a legnagyobb előrelépést az elutazásom óta. Meggyőződése, hogy a nagy gép konstrukciója alkalmas figyelemre méltóan nagy fejlesztésekre, és sokkal többféleképpen és hatékonyabban fog működni, mint A. L. valaha gondolta volna. Az utóbbi, szegény barátném, hatalmaskodó anyja rabságában sínylődik, és kevés a reménye a menekülésre. Kérésére L. nem beszél saját munkájáról, és semmi sem szivároghat vissza Angliába az eredményekből. Ha ez a munka valaha közismertté válik, bizonyos vagyok abban, hogy egész Európa elképedve fogadja majd – olyan nemes, nagyra törő és elképesztő az a tény, hogy egy nő vitte véghez a maga teljességében!

 

Ada Lovelace 1852-ben bekövetkezett tragikus haláláról nyilvánvalóan nem érték el a hírek Új-Zélandot. Tovább olvastam:

 

De mi az, amit én mindehhez hozzátehettem? Szerény hozzájárulás, ez a legtöbb, amit elmondhatok erőfeszítéseimről. Elhajóztunk a bennszülöttek által Rormaurmának nevezett szigetre, amelyet a térképeim a Macwherry vagy a Macquarie névvel jelölnek. Ez egy kb. huszonnégy km hosszú, nagyon keskeny földdarab, amelyet egyértelműen pingvinek és egyéb tengeri madarak birtokolnak. Semmi nyomát nem találtuk azonban a „hideget szerető embereknek”, ahogy a bennszülöttek nevezik őket – már ha jól értettem a szavakat, amelyekkel illeték őket –, sem azoknak a tárgyaknak, amelyekkel a vízen közlekednek, vagy amelyeken át beszélnek, bár a bennszülöttek ragaszkodnak hozzá, hogy léteznek ilyenek. Nagyon fontosnak tartom, hogy tökéletesen megértsem annak a mélységes hódolatnak az okát, amelyet a bennszülöttek az ún. „felsőbbrendű” ember iránt éreznek, mielőtt a mi Urunk tiszteletére tanítom őket.

 

Az első alkalommal felületesen átszaladtam a levél második részén. Mindennél jobban érdekelt a „legnagyobb előrelépés” mibenléte, amelyet L.

D. említett. Csak később tértem vissza a második részhez, hogy hosszasan merengek fölötte.

A levelek idegesítő összevisszaságban löktek pillanatképeket az olvasó elé Louisa munkásságából. Nyilvánvalóan több dologgal is foglalkozott egyszerre, és csak akkor mélyült el a tudományban, ha a lelkiismerete megengedte. 1855 elején azonban L. D. a következőket írta ismeretlen levelezőtársának:

 

Kedves J. G.! Kész, elkészült, és működik! Hogy őszinte legyek, nálam senki sincs jobban meglepve, hogy így történt! Elképzelem, ahogy e szavakat olvasva a fejed csóválod, hiszen mindig is állítottad, hogy e drága, okos lány a család esze – és ezzel soha többé nem akarok vitába szállni. Elkészült, és működik!

 

Újra elolvastam ezt a mondatot, miközben a hátam borsózott az izgalomtól. És ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Bosszúsan pillantottam fel, és egyszeriben észrevettem, hogy a szoba majdnem teljesen kihűlt, a tűz alig parázslik, és az órámra nézve megállapítottam, hogy már három óra.

Bill érkezett vissza.

– Elolvastad? – kérdezte olyan sürgetéssel a hangában, amiből rögtön tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a válaszom.

– Körülbelül tíz oldal van hátra a levelekből, és még nem jutottam hozzá a táblázatokhoz meg a rajzokhoz... – Elgémberedve felálltam, és szenet raktam a tűzre. – De ha beszélgetni akarsz, benne vagyok.

Látszott rajta, hogy küszködik magával, aztán mégiscsak megrázta a fejét.

– Nem, nem akarlak befolyásolni. Mindketten tudjuk, milyen könnyen megy ez. Inkább várok. Menjünk le a Nagy Házba! Annie kérte, hogy hozzalak le teára.

A tea említésére váratlanul elöntött az éhség is.

– És ezekkel mi legyen?

– Hagyd őket! Később ott folytathatod, ahol abbahagytad. Itt minden biztonságban van...

De azért megfigyeltem, hogy Bill gondosan a tűz elé húzza a parázsfogót, nehogy egy szikra kipattanva bajt okozzon.

Odakint kitisztult az idő, és a séta le a völgybe nagyon jól esett. A 46. szélességi kör alatt voltunk, éppen a tél közepén, és a nap már el is kezdte lefelé vezető útját nyugaton a hegy mögött. A szél metsző éllel fújt. Délre tőlünk helyezkedett el a „Nagy Déli Kontinens”, amelyről L. D. Írt. Keletre vagy nyugatra csak a nyílt víz terül el köztünk, Chile és Argentína partjai között. Nem csoda, ha olyan erős itt a szél, hiszen szabadon száguldhat körül a fél világon anélkül, hogy bármi lefékezné.

Trevelyanné teája igazi farmer tea volt, vagyis a nap főétkezése. Jim Trevelyan már a konyhában ült késsel, villával a kezében, amikor megérkeztünk. A hetvenes évei elején járó férfi volt, vékony, inas és tettre kész. Korát egyedül csökkent hallása juttatta az ember eszébe, amikor jobb füle mögé tett tenyérrel előrehajolt, és feszült figyelemmel csüggött a beszélő ajkán.

A főfogás a squab pie-nak nevezett étel volt, kérgesre sütött ürühúst, hagymát, almát és szegfűszeget tartalmazott. Nagyon ízletesnek találtam, és azzal örvendeztettem meg Annie Trevelyant, hogy háromszor is kértem belőle. Jim Trevelyan házi készítésű barna sörrel kínált bennünket. Keveset beszélt, de egyetértő bólogatással kísérte fogyasztásunkat a sörből és az ételből.

A harmadik „akó” sör kiürítése után kellemesen ellazult állapotba jutottam. A legkisebb késztetést sem éreztem arra, hogy beszéljek, de erre nem is volt szükség. Jim Trevelyant utánozva hallgattam Annie-t, amint a Nagy Házról és a családjáról mesél, és a megfelelő helyeken bólogattam.

Miután az edényeket eltakarította az asztalról, Annie elővett egy régi táskát, és belőle egy csomó fényképet. Minden – a fényképeken látszó – személyről tudta, hogy kicsoda, és mi köze a többiekhez négy generációra visszamenően. A fényképkupac felénél váratlanul magába mélyedt, aztán aggodalmasan nézett rám és Bilire.

– Untatom önöket, ugye?

– A legkevésbé sem!!! – tiltakoztam, hiszen a lelkesedése a múlt iránt magával ragadó volt. A maga módján éppen olyan történész volt, mint Bill vagy jómagam.

– Kérem, folytassa! – mondta Bill is. – Nagyon érdekes, amit mond.

– Akkor jó – mosolyodott el szégyenlősen Annie. – Elkalandoztam, de olyan jó, hogy megint van fiatalság a házban!

Bill-lel egymásra néztünk. Fiatalság? Bill medveszakálla és az én kopaszodó fejem? De Annie folytatta az elbeszélést a régmúltról. Visszautaztunk az időben az első Trevelyanekhez és a Nagy Házhoz. A ládika legalján két kép lapult.

– És most megfogtak... – kacagott fel Annie –, fogalmam sincs arról, kit ábrázol ez a két kép, pedig ezek a legrégebbiek.

Odanyújtotta nekünk a képeket, hogy jobban szemügyre vehessük őket. Amit én kaptam, nem fotó volt, hanem egy festmény. Egy körszakállú, kövérkés férfi nézett vissza rám őszinte, szürke szemekkel. Az egyik kezében egy csibukot tartott, a másikat egy kutya fején nyugtatta. A legkószább ötletem sem volt arról, hogy ki lehet.

A másik képet Bill kapta, és elgondolkodva bámulta. A képért nyúltam, amit Bill érezhető habozás után adott át nekem.

Ez is egy festmény volt. A férfi félprofilban állt félig a festő, félig a mellette álló nő felé nézve. Fekete hajú, nagy harcsabajszú ember volt. A nő közvetlenül mellette állt virágcsokorral a kezében, és olyan arckifejezéssel, amelyet elszántnak vagy inkább dacosnak lehetne nevezni. A tekintete kiragyogott a képből, rám nézett, és a pillantása egészen a szívemig hatolt. Alul, közvetlenül a keret fölé valaki fekete tollal két nevet írt: Luke és Louisa Derwent.

Nem jött hang a torkomra. Végül Bill törte meg a csöndet.

– Honnan van ez a kép erről a két emberről, ha nem tartoztak a családhoz?

A hangja kissé nyersre és reszketősre sikerült, de Annie ezt láthatóan nem vette észre.

– Nem meséltem még? A Nagy Házat az első Trevelyan építette, de mások is éltek már itt korábban. A Kis Házban laktak, az épült fel először, évekkel korábban, de nem tudom, mikor. Ezek a képek attól a családtól maradtak ránk, ennél többet nem tudok.

Bill odafordult hozzám, és rám bámult. A szája félig nyitva volt, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukta, és megkérdezte Annie-t:

– Maradtak dolgok... úgy értem, van más is, ami azoktól az emberektől maradt itt? Olyan dolgok, amelyek a Kis Házban voltak eredetileg?

Annie megrázta a fejét.

– Voltak dolgok, de nagyapa, vagyis Jim apja egy napon nekiállt rendet rakni. Nem sokkal azután, hogy mi összeházasodtunk. Nem foglalkozott azokkal a dolgokkal, amiket a konyha alatti tárolóban tartottak, mivel oda soha egyikünk sem mászott le. Én eltettem ezt a két képet, mert szeretem a szép képeket. De nagyapa minden mást kidobott.

Látta, ahogy elkedvetlenedve belesüppedünk a székünkbe, ezért gyorsan megrázta a fejét.

– De csak fecsegek itt, és elfelejtem feltenni a desszertet! Van almatorta és sajt.

Felállt, és fürgén kisietett a tálalóba. Jim Trevelyan követte, mi pedig egyedül maradtunk Bill-lel, aki felém fordult.

– Elhiszed, hogy eszembe se jutott megkérdezni? Úgy értem, megkérdeztem Jim Trevelyant, hogy mit találtak a Kis Házban, és azt mondta, hogy az apja mindent kidobott, kivéve a konyha alatti dolgokat. De soha nem kérdeztem meg Annie-t.

– Nem számít. Most már tudjuk, amit tudunk. Luke Derwent, ő a művész. Louisa pedig a műszerész és mérnök.

– És programozó, egy évszázaddal korábban, mint ahogy a számítógép-programozás valósággá vált – Bill elhallgatott. Ezekről a dolgokról nem akartunk beszélni addig, amíg nem végeztem az iratok áttanulmányozásával. Ám nem is beszélhettünk erről többet, mert Jim Trevelyan visszajött közénk. Egy nagyméretű könyvet hozott, majdnem akkorát, mint egy aktatáska fekete kötésben, sárgaréz veretes sarkokkal.

– Mondtam, hogy apám mindent kidobott – mondta. – És valóban így is volt. Kidobott vagy elégetett mindent. De vallásos ember lévén soha nem égetett volna el egy Bibliát. – Az asztalra huppantott könyv megremegtette a tömörfa-asztallapot. – Ez a Kis Házból való. Ha meg akarják nézni, tessék csak. Vigyék vissza nyugodtan, és tanulmányozzák!

Odahúztam magam elé a hatalmas könyvet, és a vereteknél kikapcsoltam, hogy ki lehessen nyitni. Már abból látszott, ahogyan a lapok illeszkedtek egymáshoz, hogy vannak beletéve dolgok. A szobát megtöltötte a csend, miközben odalapoztam, hogy megtaláljam a betéteket.

A csalódottság olyan ürességgel töltött el, mintha egész nap egy falatot sem ettem volna. Valóban voltak a Bibliában dolgok: száraz virágok, amelyeket sok-sok évvel ezelőtt tettek a lapok közé, hogy lepréseljék őket. Mindegyik virágot megnéztem, és átlapoztam a könyv többi részét is, hogy meggyőződjek arról, nincs benne más. Végül szomorú sóhajjal eltoltam magam elől a könyvet.

Bill odahúzta maga elé a Bibliát.

– Van egy másik lehetőség is – mondta –, ha a családjuk egy kicsit is hasonlított az enyémre...

Az utolsó oldalra lapozott. A könyv hátsó előzékoldala vastag, sárgás színű papírból készült, és gondos kezek különböző színű tintákkal ráírták a Derwent család családfáját.

Elfeledkeztünk az almatortáról és a sajtról, míg Bill és én Jim és Annie Trevelyan segítőkész jelenlétében megvizsgáltuk a felsorolt neveket, és készítettünk róluk egy használható másolatot.

A munka újabb csalódásba torkollott. Egyetlen ismerős nevet se találtunk, csak Luke és Louisa Derwent nevét, amit már korábban is tudtunk. Az egyetlen újdonság, amit megtudtunk róluk, hogy féltestvérek voltak, közös apával. A Bibliában nem voltak dátumok. Luke és Louisa pedig az utolsó nemzedéket képviselték.

Bill-lel kényszeredetten elismertük, hogy zsákutcába jutottunk. Annie végre felszolgálta a desszertet, aztán a képeket vízhatlan borítóba tettük (bár odakint pillanatnyilag nem esett), és visszaballagtunk a Kis Házba, miután megígértük Annie-nak, hogy reggelire biztosan lejövünk.

Csöndben lépkedtünk, míg félútig nem értünk, mert ekkor Bill váratlanul megszólalt:

– Igazán sajnálom. Láttam, hogy a nő hasonlít Eileenre, és tudtam, hogy ez megrázó lesz neked. De nem tehettem semmit.

– Az arckifejezése hasonlít – mondtam. – Az arc ragyogása és a szeme... ahogyan néz. De ez pusztán a véletlen játéka. Valójában nem hasonlítanak egymásra. Ilyen dolgok bármikor megtörténhetnek.

– Megrázó lehetett, gondolom.

– Semmi baj.

– Akkor jó. – Bill hangjában egyértelmű megkönnyebbülés hallatszott. – Nem akartam semmit mondani, de tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

– Jól.

Persze, jól. Kivéve, amikor egy hónapja egy jó szándékú régi barát megkérdezte, hogy Eileen volt-e életem szerelme, úgy éreztem, megszakad a szívem, és nincs más a mellkasomban, mint egy darab hideg, érzéketlen kő.

Amikor visszatértünk a Kis Házhoz, rám tört az utazás utáni fáradtság, és azonnal lefeküdtem. Jim Trevelyan házi készítésű sörének hatására mély, álomtalan alvásba kellett volna zuhannom, de a halál érintése nem suhant tova könnyedén a szívemből. A boldog napok emlékképei, amelyeket Eileen oldalán töltöttem el, összevegyültek, egybeolvadtak a Derwent-képpel. Még álmomban is éreztem a rettenetes szomorúságot. És a bánattal a tehetetlenség érzése is feléledt bennem, hogy képtelen voltam bármit tenni az ellen a szörnyűség ellen, aminek az elhárítása lett volna az egyetlen dolog, ami számít az életemben.

 

Az időeltolódás által megzavart aggyal jóval hajnal előtt felébredtem. A tűz, amit Bill ágyba bújás előtt jól feltáplált, még mindig parázslott a hamu alatt. Néhány marék szén és pár a darab fa könnyedén felszította a lángokat.

Bill még aludt, amikor meggyújtottam az olajlámpákat, és a három naplót magam elé húztam az asztalon. Folytattam az olvasást. Elhatároztam, hogy mire felébred, és lemegyünk reggelizni a Nagy Házba, már tudok mondani neki valamit. Csakhogy ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint számítottam rá. Előző nap ugyanis túlságosan fáradt voltam, és vissza kellett olvasnom egy csomó mindent, hogy reális véleményt alkothassak magamban az egészről.

Visszatértem hát 1855 tavaszához, amikor az Analitikus Gép egy bizonyos változata elkészült, és működött is. De most, amikor készen álltam arra, hogy megismerjem a részleteket, Luke Derwent kiábrándított. Négy hónapig egy álló sort sem írt a naplóba, és amikor megint jelentkezett, semmit sem írt Louisa eredményeiről, csak a saját dolgait ecsetelgette lelkesen.

 

1855. szeptember 21. Dicsőség a mi Urunknak, és azért imádkozom, hogy soha többé ne kételkedjem az Ő kegyelmében! L. és én soha nem bántuk meg elhatározásunkat, de szünet nélkül azon aggodalmaskodtunk, hogy ideköltözésünk nem pusztán önző szándékból történt-e. Most végre bizonyosságot nyertünk, hogy magasabb célok vezettek bennünket!

Tegnap érkeztem haza utolsó utamról a Macquarie-szigetről. Ott találtam őket!

A „hideget szerető embereket”, pontosan úgy, ahogyan a bennszülöttek állították.

Az a helyzet, hogy az időjárás túl meleg itt a számukra a téli hónapok (májustól augusztusig) kivételével, és már éppen távozni készültek, amikor a hajónk kikötött. Valójában költöző népek, akik az év nagyobbik részét egy távolabbi helyen töltik.

A bennszülöttek „embereknek” nevezik őket, és az udvariasság kedvéért nekem is ezt kell tennem, de tulajdonképpen nem néznek ki kimondottan embernek. Ám vitathatatlanul intelligensek. A bennszülöttekkel egy doboz segítségével társalognak, amit mindenhová magukkal visznek. Olyan csodálatos eszközeik vannak, amelyekkel viharos gyorsasággal elkészítik az élethez szükséges tárgyakat. Bennszülött tolmácsaim szerint, bár van egy másik bázisuk is ezen a féltekén, ahol sokkal többet tartózkodnak, valahonnan sokkal messzebbről érkeztek. Ez a maori nép számára a tengerentúlt jelenti, de én nem vagyok meggyőződve arról, hogy itt erről lenne szó. Ezenfelül fantasztikus gyógyító képességekkel rendelkeznek. Maori kísérőim esküsznek egy esetre, amikor egyik társuk egy sérülésből eredően olyan súlyos gangrénás betegségben szenvedett, hogy a halál talán már csak egy napra volt tőle, és a hideget szerető emberek (akiknek mindenképpen találnom kell egy jobb nevet) pár óra alatt teljesen meggyógyították. Egy másik maorit, egy asszonyt, lefagyasztottak, és így tartották életben egy teljes télen át, míg meg tudták gyógyítani azzal a csodálatos kezeléssel, amit a másik otthonukból hoztak magukkal. El kell mondanom, hogy barátságosak, és jókedvűen fogadták a kívánságomat, hogy részletesen lerajzoljam őket. Maori tolmácsom segítségével megkértek, hogy beszéljek nekik angolul, és megígérték, hogy a következő találkozásunkkor már az anyanyelvemen szólnak hozzám.

 

Ez egyszerűen elbűvölő! De mindez elhalványul amellett a kérdés mellett, hogy vajon ezek a lények ismerik-e a halhatatlanság titkát? Nem vagyunk képesek arra, hogy eldöntsük ezt a kérdést, de L. és én egyetértünk abban, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján feltételeznünk kell, hogy a válasz erre a kérdésre csak igen lehet. Ha tehát abban a helyzetben vagyunk, hogy akár csak egyet is megtérítsünk közülük Jézus Krisztus tiszteletére, aki egyébként nem nyerhetne kegyelmet, akkor ezt meg kell tennünk.

Ez az egész közlés annyira távol állt mindentől, ami az Analitikus Gépnek nevezett számítógépre vonatkozott, hogy csak ültem, és hosszan bámultam a papírt. A folytatás pedig, a maga kitörő érzelem-megnyilvánulásaival még távolabbra, még idegenebb mezőkre vitt.

 

Kedves J. G.! Borzalmas híreim vannak!

Hogyan is mondjam el!? L. régi betegsége kiújult, ráadásul sokkal súlyosabban, mint eddig bármikor! Megpróbálta eltitkolni előlem, de tegnap vért találtam a zsebkendőjén, és ezt már nem tagadhatta le. Ragaszkodtam ahhoz, hogy elmenjen egy orvoshoz, és a diagnózis végleges. Ő csodálatos módon belenyugodott a megváltoztathatatlanba, de én nem ülhetek ölbe tett kézzel! Imádkozz érte, drága barátom, ahogyan én is szüntelenül imádkozom!

 

A levelet szeptember 25-re dátumozták, alig pár nappal Luke hazatérése után. A levél után, mintha csak nem tudna gátat vetni áradó gondolatainak, Luke azonnal folytatta a naplóírást.

 

Louisa meg van győződve arról, amit én nem hihetek el, hogy a betegsége Istentől kapott büntetés azért, amit elkövettünk.

A nyugalma és bátorsága elképzelhetetlenül nagy. Boldog, hogy én jól vagyok, és elfogadja, hogy meg kell halnia, olyan nyugalommal, amire én sosem lennék képes! De mit tehetnék?! Mit!? Nem ülhetek ölbe tett kézzel nézve, amint lassan elnyeli a sír! Nem is olyan lassan... fél év, legfeljebb.

 

Luke elfelejtette utazásait a hideget szerető emberekhez. Az Analitikus Gép már nem érdekelte. De a tömör naplósorok sok mindent elárultak nekem. Elővettem Luke és Louisa képét, és csak néztem őket, amikor Bill váratlanul, égnek meredő hajjal megjelent a hálószobaajtóban.

Ezúttal nekem támadt beszélhetnékem.

– Tudom már! Tudom, miért jöttek ide, Új-Zélandra!

Rám bámult, aztán a képre.

– Honnan tudod?

– Már tegnap este láthattuk volna. Emlékszel a családfára a Bibliában? Louisa és Luke féltestvérek. Hát erről van szó!

Odanyújtottam neki a festményt. Megdörzsölte a szemét, és nézte a képet.

– Na és? Mi van vele?

– Ez egy esküvői kép, Bill! Látod a virágcsokrot és a gyűrűt a lány ujján? Angliában nem házasodhattak volna össze, túl nagy lett volna a botrány. De itt senki sem ismerte őket. Újrakezdhettek mindent, és házastársakként élhettek.

Belepislogott az előttem heverő nyitott naplóba, és rábólintott.

– A csudába is! Igazad van! Ez mindent megmagyaráz. Azt mondja, a bűnük miatt... Eljutottál már idáig?

– Most olvastam.

– Akkor mindjárt a végére érsz. Olvasd el az utolsó oldalakat, aztán lemegyünk a Nagy Házba reggelizni! Majd lefelé menet beszélgetünk.

Bement a hálószobába, én meg visszafordultam az olvasnivalóm felé. Úgy volt, ahogy Bill mondta, már egészen közel jutottam az üres lapokhoz.

Csak egyetlen levél volt hátra, ugyanannak az ismeretlen barátnak címezve. 1855. október 6-ra dátumozták, és a hangvétele nyugodt volt, szinte letisztult.

 

Kedves J. G.! L. és én hamarosan elutazunk egy távoli szigetre, ahol azok a bizonyos idegen pogányok élnek. Louisa heteromorfoknak nevezi őket, mivel olyan nagyon különbözik a megjelenésük az emberitől, bár egyértelműen értelmes teremtmények. Megpróbáljuk elvinni ezeknek a teremtményeknek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmi ajándékait. Veszélyes utazás lesz. Ha tehát nem hallasz felőlünk egy pár éven belül, akkor intézkedj a korábban megbeszéltek értelmében! Remélem, hogy nem ez az utolsó levél, amit neked írok, de ha így történne is, tudd, hogy soha nem szűntünk meg gondolni rád és beszéli rólad. Krisztus iránti szeretetben: L. D.

 

A levelet kapkodva odavetett betűkkel még néhány sor szöveg követte.

 

Talán becsaphatom Louisát és a világot, de saját magamat nem csaphatom be. Isten bocsásson meg nekem, amikor bevallom, hogy nem a heteromorf teremtmények megtérítése az elsőrendű célom. Az üzenet Jézus Krisztus áldozatáról várhatna, amíg visszatérnek a következő télen a Macquarie-szigetre, de vannak dolgok, amelyek nem várhatnak! Louisáról van szó. Legfeljebb hat hónapja van hátra. Egyre gyengül, és a láz pírja már megszínezi az arcát. Jövő május túlságosan messze van. El kell vinnem Louisát most, miközben szüntelenül azon imádkozom, hogy a maori nép által elmesélt csodálatos gyógyulások valóban megtörténtek legyenek. Magunkkal visszük Jézus Krisztus tiszteletét. Louisa meg van győződve arról, hogy ez mindenre elég, míg én, a gonosz hitehagyott, tele vagyok kétségekkel. Feltételezem, visszautasítva az isteni lehetőségét, hogy egy kereskedő néppel van dolgunk. Pontosan tudom, mit akarok tőlük, na, de mit adhatok viszonzásképpen? Talán mindez Isten bőkezű adományának a csodája. Csak egy dolgot ajánlhatok fel viszonzásképpen, amit ember korábban még nem látott, minden idők legnagyobb csodáját: Louisa számítógépét, amely tökéletes mechanikai működéssel imitálja a racionális gondolkodású élő embert. Ez nyilvánvalóan komoly értéket képvisel minden értelmes lény számára, álljon az a fejlődés bármilyen szintjén.

 

És ezzel elérkeztem az utolsó bekezdéshez, amit egy lázasan igyekvő ember írt a naplóba.

 

Louisa végül befejezte a heteromorfoktól kapott információ lefordítását. Így végre a kezünkben vannak az úti cél pontos koordinátái. Holnap hajnalban elindulunk. Teljesen felkészültünk, bennszülött legénységünk is kész az útra, de ők sokkal bizakodóbbak, mint mi vagyunk. Rabelais-val együtt mondom: „Előttünk a lehetséges.” Isten adja, hogy rátaláljunk!

 

Ott lebegett előttem a nagy „talán”. Beleremegtem a gondolatba, felálltam, és bementem a hálószobába, ahol Bill éppen a pulóverét akarta felvenni.

– Magukkal vitték az Analitikus Gépet, amikor elmentek.

– Szerintem is. – Bill hangjában jó adag megelégedettség keveredett sok csalódottsággal. – Mit gondolsz, hova mentek?

– Fogalmam sincs róla.

– Márpedig kell, hogy legyen. Nézd meg ezt! – Bill visszasietett mellettem a konyhába, és közben magára húzta a pulóverét. Fölvette az asztalról a rajzokat tartalmazó tekercset, amit a konyha alatti tárolóból hoztunk magunkkal. – Ezekre csak néhány pillantást vetettél, de én éppen annyit tanulmányoztam őket, mint a leveleket. Nézd!

A kezembe nyomta azt a tusrajzot, amelyik szemből ábrázolta a soklábú élőlényt. Egy csomó vékony lába volt – tizennégyet számoltam meg, és még négy bajuszszerű csápot meg két pár szemet –, én legalábbis annak néztem a finom művű, kiálló kocsányokat.

Tehát ezek voltak a kérdéses élőlények. Most, hogy jobban megnéztem, a lény mindkét oldalán szíjakkal odaerősített erszényeket vettem észre. Négy lábában egy hosszú, egyenes tárgyat tartott, amelyen szabályos sorban számok látszottak.

– Mérő rúd – mondta Bill, amikor rámutattam. – Pontos, és biztos vagyok benne, hogy Luke Derwent nem rontotta el az arányokat. Eszerint az élőlény, a heteromorf kb. 90 cm magas.

– Az erszényekbe eszközöket rakhatott.

– Eszközöket, szerszámokat, ennivalót, kommunikációs berendezést, bármit. Érted már, miért mondtam neked, hogy az elmúlt néhány hétben azt hittem, megőrülök?! Itt van ez az anyag, és fogalmam sincs róla, mihez kezdjek vele!

– És mi van azzal a hellyel, amit emleget, a Macquarie-szigettel?

– Az egy létező hely. Körülbelül 1100 km-re innen délnyugatra. De biztosíthatlak róla, nincs ott semmi ehhez fogható. Nagyon kis sziget, és túl sok arrafelé a látogató. Bármit, ami a heteromorf lényekhez hasonló, már jelentettek volna. Sokszorosan. De Derwenték biztosan nem ide mentek. Máshová készültek, a heteromorf lények állandó lakhelyére. Akárhol legyen is az.

Bill szeme tűzben égett, és az ajka remegett. Túl sokáig kellett magába fojtania ezt a felfedezést, és elérkezett tűrőképessége határához.

– Most mit tegyünk, szerinted?

– Menjünk le a Nagy Házhoz, és hagyjuk, hogy Annie megetessen bennünket! Beszéljünk erről, amíg lefelé megyünk! – Karon ragadtam Bilit. – Gyere, menjünk!

A reggeli hideg szinte mellbevágott bennünket, amikor kiléptünk a házból. Ahogy reméltem, ez megnyugtatóan hatott Bilire.

– Lehet, hogy ez a vége, nincs tovább – mondta sokkal csendesebben, mint ahogy a házban beszélt. – Talán közkinccsé kellene tenni ezeket a dolgokat. Egyszerűen az emberek elé tárni mindent.

– Megtehetnénk. De hinnének nekünk?

– Miért ne hinnének?

– Hát, mert ha jobban belegondolsz, valójában nem találtunk semmit. Bill, ha nem te írod azt a levelet, és küldöd a lényképeket, tudod, mit gondoltam volna!?

– Hogyne tudnám. Azt, hogy összeakadtál egy futóbolonddal.

– Vagy egy holdkórossal. De van még más is. Ha Jim és Annie Trevelyan elvitték volna mindazt, amit a konyha alatti tárolóban találtak Christchurchbe, az hiteles lett volna. Hiszen messziről ordít róluk, hogy fogalmuk sincs arról, ki volt az a Babbage, semmit sem tudnak a számítógépekről és a programozásról. De ha veszel két olyan fickót, mint mi vagyunk, mi bizony ki tudtunk volna tervelni egy mesteri megtévesztési, közel s távol nem találni erre jobb alanyokat nálunk. Az emberek azonnal azt mondanák: számítógépőrültek, ráadásul a számítástechnika történetét bújják, bolonddá akarnak tenni mindenkit!

– De nekünk ez eszünkbe sem jutna!

– Ugyan, ki lehet ebben biztos rajtunk kívül? Az a helyzet, hogy nincs semmink. Mit csinálhatunk, mondd? Kiállunk az emberek elé, és kijelentjük: igenis létezett az Analitikus Gép elnevezésű számítógép, de a megépítői elvitték az idegenekhez. De hogy hová, arról fogalmunk sincs!

Bill felsóhajtott.

– Igazad van. Azt is hamarabb elhinnék, hogy a tündérek ellopták.

Közben leértünk a Nagy Házhoz. Amikor beléptünk, Annie Trevelyan rápillantott savanyú ábrázatunkra, és megjegyezte:

– Látom, rossz hírt kaptak. – Aztán nekiállt elénk halmozni a süteményeket és a kolbászokat. – Nos, ne bánkódjanak! Gondoljanak arra, hogy maguk még fiatal emberek és egészségesek! Akármi is történt, biztosan nem a világ vége!

Bár nagyon is annak látszott. Az azonban a napnál is világosabban tűnt elénk, hogy Annie Trevelyant sokkal keményebb fából faragták, mint minket.

– Ismét megkérdezem – nézett rám Bill pár perccel később –, mi legyen most?

– Megreggelizünk, aztán visszamegyünk a Kis Házba. Átvesszük az egészet elölről. Együtt talán rábukkanunk olyan dolgokra, amelyekre külön-külön nem gondoltunk.

– Még egy hónap az életemből – nyögte Bill, de aztán jó étvággyal tömni kezdte magába a kolbászokat. Ez pedig jó jel volt. Mindketten, hogy Annie szavaival éljek, jó étvágyúak vagyunk, míg mások, kevésbé kedvesen, falánknak neveznének bennünket.

Annie addig etetett minket, amíg már egy falat sem fért belénk. Azután kitessékelt a konyhából.

– Menjenek, vágjanak bele a munkába! – biztatott bennünket derűsen. – Megtalálják a megoldást. Biztos vagyok benne!

Jól esett, hogy legalább egy ember bízik a megoldásban. Dugig jóllakva másztunk vissza a hegyre. Mire felértünk, optimista hangulatba kerültem. De ezt bizonyára az okozta, hogy a talált anyag még az újdonság erejével hatott rám. Bill már a szemét kinézte, annyit tanulmányozta az iratokat, rajzokat.

Amint visszaértünk a Kis Házba, nekiláttunk a tényleges munkának. Végigvettük a leveleket és a naplót még egyszer oldalról oldalra, napról napra, mondatról mondatra. Nem találtunk semmi újat, bár most már, miután egyszer már olvastuk, újra meg újra megtaláltuk a bizonyítékát a testvérházaspár-kapcsolat minden visszásságának.

A levelek és a napló után elővettük a rajzokat. A heteromorfok olyan idegenek voltak, megjelenésükben annyira különböztek az embertől, hogy gyakran eltűnődtünk azon, hogyan működhet a testük, vagy mire valók azok a tárgyak, eszközök, amelyeket alaposabb megfigyeléssel felfedezhettünk a testükre erősítve vagy valamelyik csápjukban. Ám a vizsgálat végén semmivel sem voltunk okosabbak, mint kezdetben, semmi sem változtatta meg addigi elképzeléseinket.

Már csak azok a számsorok maradtak hátra, amelyeket Louisa Derwent írt kézzel. Bill véletlenszerűen kiválasztott egy oldalt, és elgondolkodva nézegetni kezdtük.

– 1855 októberében csinálta – mondtam. – Ahogyan a többit is. Vagyis az elutazásuk előtt.

– Így van. És Luke azt írta, hogy Louisa befejezte a szükséges számításokat. – Bill vádlón nézte a számokat, amelyek nem akarták elárulni nekünk a jelentésüket. – Mihez szükséges számításokat?!

A válla fölött néztem bele a papírba. Húszegynéhány tétel szerepelt a táblázatban, valamennyi két- vagy háromjegyű szám.

– Semmi kézzelfogható. De az egyértelmű, hogy valami köze van az utazásukhoz. Már csak az időpontból adódóan is. Ugyan mi máson dolgozhatott volna Louisa az utolsó napokban?

– Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy navigációs utasítás. De tartalmazhatja a közbülső számításokat. Munkapéldány. – Bill visszalapozott az első oldalra. – Ez lehet a távolsága annak a helynek, ahová indultak.

– Lehet, de az is lehet, hogy időbeli megjelölések, tömegértékek, szögek vagy ezer más dolog. De még ha távolságok is, nem ismerjük a mértékegységüket. Lehetnek megadva mérföldben, kilométerben vagy bármi másban.

Úgy hangzott, mintha lemondtam volna a dolog megoldásáról, de Bill jól ismerte az észjárásomat. Mindkettőnknek el kellett játszania az ördög ügyvédjének szerepét ahhoz, hogy ellenőrizzük egymás állításait, mert csak Így kerülhettük el a felületességet és a hibás feltételezéseket.

– Igazad van – mondta Bill nyugodtan. – Lehet, hogy számtalan lehetőséget kell végigpróbálnunk, mielőtt ráakadunk a megoldásra. Kezdjük el a munkát, aztán meglátjuk, hova jutunk! Luke és Louisa Derwent valamilyen módon felhasználták ezeket a számításokat ahhoz, hogy eljussanak a heteromorfokhoz. Induljunk ki ebből, és egy pillanatra se tévesszük szem elől a célunkat, hogy rá akarunk találni a heteromorfok lakóhelyére!

Nem kellett hangsúlyoznia a dolog jelentőségét. Ha megtaláljuk a heteromorfnak nevezett lények lakhelyét, talán az Analitikus Gépre is rátalálunk. Másfelől előttünk állt a lehetősége annak is, hogy, akármennyire fájdalmas is ez, a Derwent házaspár sohasem érte el a célját, és a csontvázuk valahol a tenger mélyén nyugszik.

Nekiálltunk tehát, hogy megfejtsük a számsorok jelentését. A munka megterhelő és időigényes volt, tele zsákutcával, de eszünkbe sem jutott, hogy feladjuk. Különféle megoldásokkal próbálkoztunk, és ellenőriztünk minden feltételezést. Baj csak akkor lesz, ha már kifogyunk az ötletekből.

Csak két okból tartottunk szünetet: lejártunk enni a Nagy Házba, és éjjelente aludtunk. A két ház közti séták és a Trevelyan házaspárral folytatott beszélgetések tartottak bennünket a valóság talaján.

Öt nap telt el ezzel a feszített munkával, de nem találtunk megoldást. A naplóba lejegyzett számsorok nem tartalmaztak elég információt. A hatodik nap, úgy dél tájban, végre belefutottunk egy problémába.

Egy matematikai problémába. A feltételezések félelmetesen hosszú listáját tudhattuk már magunk mögött, iszonyú mennyiségű munkával, hogy leszűkítsük az elképzelések számát és a számításokat egy nagyon kellemetlen kinézetű, nem lineáris optimálásra. Ha ez kihozható egy teljes maximumra, és meg is oldható erre a maximumra, akkor lehetséges, hogy megkapjuk, legalábbis elméletileg, annak a helynek a koordinátáit a Földön, ahová Derwenték a legnagyobb valószínűséggel távoztak.

Túl sok „ha”. De sokkal rosszabb volt ennél az, hogy sem Bill, sem én nem találtunk egyetlen következetes lehetőséget sem a probléma megoldására. A próbálkozások sorozata kitöltötte volna hátralévő életünket, még a leggyorsabb számítógépek alkalmazásával is. Csak abban bízhattunk, hogy a modern számítógépes lehetőségek elegendőnek bizonyulnak arra, hogy kipótolják azokat a hiányzó adatokat, amelyekkel Louisa annak idején rendelkezett, de amelyek a számunkra nem álltak rendelkezésre. A küzdelem még nem ért véget.

Amikor erre a következtetésre jutottunk, a konyhában ültünk.

– Hol van a legközelebbi telefon? – kérdeztem.

– Gondolom, hogy Dunedinben – válaszolta Bill. – Miért?

– Eljutottunk addig a pontig, ameddig ketten eljuthattunk. A továbbiakhoz szükségünk lesz egy szakember segítségére.

– Utálom ezt, de egyet kell értenem veled. – Bill felállt. – Nincs tovább. A legjobb szakemberre lesz szükségünk.

– Őt akarom felhívni.

– És mit akarsz neki mondani? Egyáltalán, mit mondhatunk el?

– Részleteket, morzsákat. Olyan keveset, amennyire csak lehet. – A kabátomért nyúltam, aztán felvettem a számítási eredményeinket. – Egyelőre bízniuk kell bennünk.

– És éppen ugyanolyan fanatikusoknak kell lenniük, mint mi vagyunk – tette hozzá Bill.

Az emberek, akikre szükségünk volt, éppen ilyenek voltak.

Kimentünk a házból.

 

Végül is mégse Dunedinbe mentünk, hanem egyenesen Christchurchbe, az egyetemre, ahonnan Bill bármikor szabadon telefonálhatott.

Kerestünk egy üres szobát, és felhívtam a Stanford Computer Science vállalatot. A mellékállomás száma már réginek bizonyult, de néhány kapcsolás árán végül elértem, akit akartam. Ezen egy kissé meglepődtem, mert a barátom, aki társaságkedvelő agglegény volt, gyakran csavargott mindenfelé a világban.

– Hogy vagy? – kérdezte Gene, miután megtudta, kivel beszél.

Ez úgy hangzott, mint egy beszélgetés szabványos nyitómondata valakivel, akit évek óta nem láttunk. Valójában azonban az ilyen telefonhívásokkor általában félórás közelségben voltunk egymáshoz. Megebédeltünk vagy megvacsoráztunk együtt, beszélgettünk életről, halálról, matematikáról, aztán jártuk tovább a magunk útját.

– Christchurchben vagyok. Új-Zélandon.

– Igen... – A vonal végén beálló csönd arra utalt, hogy Gene emészti a hallottakat. – Nos, figyelek. Minden rendben?

– Velem minden rendben, de szükségem lenne egy algoritmusra.

Felvázoltam a probléma lényegét, végighallgatott, aztán megkérdezte:

– Úgy hangzik, mint az Utazó Kereskedő problémájának lebutított változata, amelyben hiányzik jó pár adat.

– Mi is így látjuk. Megvan jó pár távolsági adat, és azt is tudjuk, hogy néhány helynek és végpontnak szárazföldre kell esnie. A földrajzi elhelyezkedés is szűkíti a lehetőségeket. Az a gond, hogy nem áll össze az egész.

– Pompás! – mondta Gene, és a hangából hallatszott, hogy valóban örül a feladatnak. Szinte láttam, ahogy összedörzsöli a kezét a kihívás feletti megelégedettségében. – Abból, amit elmondtál, úgy gondolom, hogy ez egyértelműen nem polinomiális, hacsak nincs még több információtok. Még fogalmam sincs arról, hogyan oldom meg, de már vannak ötleteim. Add meg az összes részletet!

– Természetesen. Csak azért mondtam el mindezt, hogy máris elkezdj gondolkodni a dolgon. Az éjféli géppel megyek, és ott vagyok San Franciscóban körülbelül reggel nyolcra, az ottani idő szerint. Nálad lehetek fél tizenkettőre. Minden adat megvan írásban.

– Ilyen sürgős?

– Olyasforma. Ha jó neked, akkor ebédnél megbeszélhetjük a dolgot.

Miután lettem a kagylót, Bill Rigley aggodalmas fejcsóválással nézett rám.

– Biztos vagy abban, hogy jó lesz így? Alig mondhatsz neki valamit!

– Kevesebb is elég lesz, mint gondolod! Gene segít, ebben biztos vagyok.

Egyszeriben rádöbbentem, hogy mit csinálok. Elkezdtem hasznosítani egy negyed évszázadon át gyűjtött intellektuális „csipjeimet”.

– Gyere – mondtam Bilinek –, még egyszer átvesszük az egészet, aztán indulnom kell.

 

A munka utolsó fázisa egyszerű volt. Bill visszament a Kis Házba, és megbizonyosodott arról, hogy semmit sem hagytunk figyelmen kívül, egyetlen információt sem, amely a segítségünkre lehet. Én elindultam az Egyesült Államok felé, hogy megoldást találjak számítási problémáinkra. Bill becslése egy 2000 órás gépidőről a Cray-YMP-n elég elrettentően hatott.

Egy órával a tervezett után érkeztem San Franciscóba az időeltolódástól kimerülve. Az elvesztett időt behoztam a Palo Altóba vezető úton, és délben már ott ültem Constanzában Gene házának nappalijában.

Az igazat megvallva, Gene nem várta meg, hogy megérkezzem. Már egy csomó emberrel beszélt szerte az USA-ban és Kanadában, hogy kiderítse, van-e valami új és izgalmas felfedezés azon a területen, amelyen dolgoznunk kell. Elmeséltem neki egy leegyszerűsített történetet Louisa Derwentről és az eltűnt Analitikus Gépről. Elhallgattam minden, az idegen lényekre vonatkozó adatot, majd odaadtam neki azt a másolatot, amelyet én készítettem a számításainkról, és a nyers adatokat is, amelyekből dolgoztunk. Mialatt dolgozott, megkértem, hogy telefonálhassak, és fáradtan belevágtam a következő fázisba.

Gene készít nekünk egy algoritmust, ebben biztos voltam, méghozzá a legjobbat, amelyet csak kaphatunk. De még ennek a birtokában is hatalmas számításiproblémával nézünk szembe.

Nem vártam meg, hogy szembesüljek a probléma méretével. Feltéve, hogy Bill-lel helyesen gondolkodtunk, több elkerülhetetlen dolog is várt ránk. Szükségünk lesz például a Föld teljes földrajzi digitális adatbázisára, de legalábbis a déli féltekére vonatkozóan, pontos szárazföld-tenger határsávokkal. Ez ügyben az első telefonhívás eredménye nem bizonyult kielégítőnek. A Defense Mapping Agency bizonyára rendelkezett olyan térképekkel, amilyenekre szükségem volt, de azok egészen biztosan nem kaphatók kereskedelmi fogalomban. Egy barátom (a nevét nem adhatom meg) megígérte, hogy utánanéz, és vagy szerez nekem kéz alatt kölcsönbe egy másolatot, vagy felkutatja a legjobb hozzáférhető változatot.

Fel kellett még hívnom Marvin Minskyt is a MIT Media Labnél. Ránéztem az órára, miközben tárcsáztam. Háromnegyed kettő. A keleti parton már a munkaidő végéhez közelednek. Úgy éreztem, hogy az én munkaidőm már régen lejárt.

Megint szerencsém volt. Személyesen vette fel a telefont, és hangjában őszinte csodálkozás érződött. Ismertük egymást, de azért annyira nem jól – vagyis nem volt olyan jó barátom, mint Bill vagy Gene.

– Megvan még a munkakapcsolatod a Thinking Machine Corporationnel? – kérdeztem tőle.

– Igen...? – Ha egy állítás egyben kérdés is lehet, akkor ez az volt.

– Danny Hillis még a vezető tudósuk?

– Ő...

– Akkor jó. Emlékszel arra, amikor pár évvel ezelőtt Pasadenában bemutattál bennünket egymásnak?

– A Voyager Neptun űrszondánál? Hogyne emlékeznék! – A hangja egyre zavarodottabban csengett. És ez természetes is volt. Elképzelhetetlenül fáradt voltam, és minden erőmmel azon küszködtem, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el mindenféle nemkívánatos területre.

– Szükségem lesz pár száz órányi gépidőre – magyaráztam. – Méghozzá a leggyorsabb gépen.

– Nem velem kellene beszélned.

– Szükségem lehet néhány magas szintű hozzáférésre is – folytattam, mintha meg sem hallottam volna. – Volna néhány perced, hogy felvázoljam, miről lenne szó?

– A te pénzed – mondta furcsa éllel a hangjában, ami érthető volt, hiszen a kíváncsiságát piszkálgattam.

– Szívesebben mondanám el személyesen. Esetleg holnap reggel?

– Pénteken? Tartsd egy percig!

– Bármikor megfelel – mondtam, miközben a vonal túlsó végén fojtott beszélgetés kezdődött. – Nem veszem igénybe sok idődet. Azt mondtad, holnap péntek lesz?

Mintha elvesztettem volna valahol egy egész napot. Sebaj. Holnap délre végzek, és akkor átaludhatom az egész hétvégét.

  

A dolgok viharos gyorsasággal száguldottak egy beláthatatlan vég felé, és pont akkor, amikor Bill és én a maximális gyorsaságra vágytunk, hirtelen minden lassú mászássá fékeződött le.

Pontosabban mondva, ez a sebességváltás csak a tudatunkban következett be. A valóságban nagyon is jó, sőt látványos tempóban történtek a dolgok.

Gene például pár nap alatt elkészítette az algoritmust. Természetesen szerette volna finomítani, főleg a párhuzamos feldolgozást akarta optimalizálni, de nem volt értelme tovább várni a programozással. Bill is átrepült Új-Zélandról, és mindketten Massachusettsbe mentünk. Tíz nap alatt rendelkezésünkre állt egy működő program, és a megfelelő földrajzi adatokat is megszereztem online módon.

Már aznap elkezdtük futtatni a programot, és ez sikeresnek is bizonyult, már ha a siker szót úgy értelmezzük, hogy működött. De egyelőre semmiféle értékelhető eredményt nem kaptunk.

Ránk köszöntött a tömény unalom időszaka. A bizonytalannak ítélt beviteli paramétereket a teljes megengedett tartományban futtattuk minden lehetséges variációban. A programot azért készíttettük el, hogy automatikusan futtassa a paraméter-variációkat, és továbblépjen a következőre, valahányszor nem kaptunk kielégítő eredményt. Bill és én mégis – éppen úgy, mintha fejben számoltunk volna – képtelenek voltunk elszakadni a számítógéptóL. Látni akartuk minden egyes folyamat eredményét, és ott akartunk lenni, ha, vagyis amikor végre megkapjuk a végeredményt.

Az elkövetkező négy nap még csak reményeket sem keltett bennünk. Minden eredményként kapott maximum reménytelenül széles volt, és elfogadhatatlanul rosszul definiált. Állandóan a gépteremben lógtunk, csak rövid szundikálásokra és étkezésekre távoztunk. Fiatalságunkra emlékeztetetett bennünket ez az időszak, amikor a kézzel végzett hibakeresés volt az egyetlen lehetséges eljárás. A késő éjszakai órákban úgy éreztem, hogy a számítógépgenerációk különös egybetorkolásának vagyok tanúja. Itt vagyunk, és ugyanúgy dolgozunk, ahogyan évekkel ezelőtt tettük, csakhogy most napjaink legmodernebb számítógépével nyomozunk az elődje után.

Nyilvánvalóan rettenetesen idegesítettük az operátorokat, mivel tépelődtünk a bemenő adatok felett, és mérgelődtünk a kijövő adatokon, de senki sem tett egyetlen negatív jellegű megjegyzést sem. Bizonyára tudták a kósza híresztelésekből, vagy egyszerűen csak látták a viselkedésünkből, hogy valamiért nagyon fontosak nekünk ezek a számítások. Biztattak bennünket arra, hogy pihenjünk, és együnk valamit, de egyszerűen elképzelhetetlen volt a számunkra, hogy amikor végre az az eredmény, amire Bill és én oly nagyon várunk, kijön a gépből, egyikünk sem legyen jelen.

A hívás reggel fél kilenckor érkezett. Egy órával korábban hagytuk ott a számítógépet, és éppen reggeliztünk a Royal Sonesta motelben, a gépállomás közelében.

– Van itt valami, amit látniuk kell – mondta bizonytalan hangon az egyik operátor. Több ezer végeredmény feletti csalódottságunkra emlékezve félt túlzott reményeket ébreszteni bennünk. – Kaptunk egy éles csúcsot. Nagyon keskeny és magas.

Kikövetkeztették, hogy mire várunk.

– Már megyünk is! – mondta Bill, és félbehagyva a reggelit – ami ritkán esett meg velünk –, rohantunk vissza a gépterembe. A kocsiban egy szót sem szóltunk.

A kapott eredmény pontosan olyan volt, amilyennek az operátor leírta. A kétdimenziós valószínűségi sűrűségfüggvény kirajzolt egy sorozat gyönyörű koncentrikus ellipszist egy adott földrajzi pont köré. Leellenőrizhettük volna a koordinátákat a földrajzi adatbázisban, de túlságosan izgatottak voltunk ahhoz, hogy kivárjuk ennek az eredményét. Bill hozott magával egy Times földrajzi atlaszt Aucklandből, és mindig magánál tartotta. Gyorsan felütötte, és megkereste benne a kapott hosszúsági és szélességi pontokat.

– Istenem – nyögte néhány másodperc múlva –, ez Déli-Georgia!

Első elképedésem után – hogyan juthatott el a Derwent házaspár dél-Georgiába, ilyen hihetetlen távolságra az Egyesült Államok délkeleti részére – megnéztem a térképen azt a pontot, ahová Bill ujja mutatott.

Déli-Georgia nem azonos Georgia állam déli részével, hanem egy sziget. Még sohasem hallottam róla. Egy magányos földdarab az Atlanti-óceán déli részén.

Bill, természetesen, rengeteg mindent tudott erről a szigetről. Már korábban megtapasztaltam, hogy a déli féltekén élő emberek általában jóval többet tudnak féltekéjük földrajzáról, mint az északin lakók. Bill magyarázata, hogy a déli féltekén jóval kevesebb a föld, mint az északin, igaz, de mégsem meggyőző.

Persze mindez nem számított, mert alig huszonnégy órán belül én is megtudtam majdnem mindent, amit Déli-Georgiáról tudni lehet. És ez nem valami sok. A „Szent Grál”, amit Bill-lel oly erősen kerestünk, egy körülbelül 160 km hosszú és 32 km széles magányos sziget az óceánban. Közel 3000 m magas hegye sziklás meredéllyel és gleccserekkel zuhan a tengerbe. Ha azt mondanám, hogy a sziget belseje érdektelen terület, nem mondanék igazat, mert eddig senki sem vette a fáradságot, hogy igazából felderítse.

Déli-Georgia a 19. század második felében élte rövid fénykorát, amikor az Antarktisz bálnavadászainak bázisaként szolgált. De ekkortájt is inkább a sziget partvidékét lakták. 1916-ban Shackleton maroknyi csapata élén makacs eltökéltséggel és szerencsésen áthatolt a szigetet borító hegyvidéken, hogy segítséget találjon antarktiszi expedíciója zátonyra futott túlélőinek. A következő expedícióra 1955-ig kellett várni, amikor egy brit földmérő csapat vágott keresztül a szigeten.

És ezzel véget is ér Déli-Georgia története. Egyetlen iparága a bálnavadászat volt. Ennek hanyatlásával a városai, Husvik és Grytviken kihaltak. A sziget visszatért természetes állapotába, és kívül került a civilizáción.

Ám Bill nem ezek miatt az okok miatt kiáltotta, hogy „Istenem!”, amikor az ujja rábökött Déli-Georgia szigetére. A sziget elhelyezkedése hökkentette meg az Atlanti-óceánban az 54. szélességi kör alatt, 9600 km-re Új-Zélandtól, vagy a heteromorfoknak nevezett élőlények téli szállásától a Macquarie-szigeten.

És ezt a 9600 km-t nem gyengéd szelek szárnyán, kellemes és biztonságos kereskedelmi úton kell elképzelni.

– Nézd Derwent lehetőségeit! – mutatta Bill a térképet. – Indulhatott nyugatra Afrika alatt a Jóreménység fokán át. De ez a hosszabb út: 15 000-16 000 km, és végig az uralkodó széliránnyal szemben. Vagy indulhatott keletnek. Ez a rövidebb út, kb. 9600 km, és általában hátszéllel. De így keresztül kellett hajóznia a Csendes-óceán déli részén, át a Drake-átjárón a Horn-fok és az Antarktisz között. Utánaolvastam, és tudom, mit jelentett ez az út az Atlanti-óceán viharzónáján át. A déltengerek manapság nem okoznak fejfájást a hajósoknak, de száz évvel ezelőtt a Horn-fok legendásnak számított minden tengerész számára. Ez a vad viharok helyszíne, ahol a hullámok iszonytató méretűek, és a szelek gyilkos erővel rontanak a hajókra, különösen a Drake-átjáróban. Mégis, biztos vagyok benne, hogy Luke Derwent ezt az utat választotta, mert ez a rövidebb, és neki nem volt vesztegetni való ideje.

Miközben olvasással információt gyűjtöttem, Bill az utazásunkat tervezte.

Nem volt kérdés, hogy elutazunk Déli-Georgiába. Bár agyam minden racionális része azt harsogta, erősebben, mint korábban bármikor, hogy semmit sem találunk Déli-Georgia szigetén. Luke és Louisa Derwent ugyanis nem juthatott el erre a szigetre. Meghaltak, mint oly sokan mások a borzalmas úton a Horn-fokon át.

Ráadásul nincs is ott semmi, amit megtalálhatnánk. Pontosan tudtuk. Mégis megcsapoltuk a pénzforrásainkat, és Bill pontos útitervet készített. Elrepülünk Buenos Airesbe, és onnan a Falkland-szigetekre. Innen a végső 1300 km-t Déli-Georgiába hajóval tesszük meg, természetesen egy olyan hajóval, amely szállíthatja azt a kétszemélyes repülőgépet is, amivel majd a szigeten felfedező utakat tehetünk.

Máris legalább olyan jól ismertük a Déli-Georgia szigetet, mint bárki más, aki a felfedezésével foglalkozott. Szereztem egy tucatnyi SPOT-műholdas felvételt a szigetről. Jó minőségű, felhőmentes felvételeket tízméteres felbontással. Újra meg újra átnéztem ezeket, anomáliákat keresve, olyanokat, amilyeneket találni akartunk.

Bill is ugyanezt csinálta. Ám ezen a ponton a személyes érdeklődésünk különös módon elkanyarodott egymástól. Bill célja a számítógép, az Analitikus Gép volt, amely az utóbbi hónapokban uralta az életét. Gondosan lejegyzett minden lépést, amivel eljutott az Analitikus Gép alkatrészeinek megtalálásához Új-Zélandon, és az ezt követő eseményeket is. Leírta, hogy mit és hol talált meg a Kis Házban. Mindenről másolatot készített, amit elküldött az egyetem könyvtárának, a British Museumnak, a Kongresszusi Könyvtárnak és a Reed Collectionnek, amely ritka könyvek és kéziratok gyűjteménye volt a Dunedini Városi Könyvtárban. Ha megtaláljuk az Analitikus Gép elnevezésű számítógépet, vagy akár csak egy részét Déli-Georgiában, az bizonyítaná az új-zélandi leletek eredetiségét.

És én mit szerettem volna találni? Bizonyítékot Louisa Derwent számítógépének létezésére, természetesen, de többet is ennél, megtalálni a heleromorfnak nevezett élőlények nyomát. De mindezek mögött a gondolataim gyakran fordultak Luke Derwent felé, és arra, ahogyan a lehetségest kereste.

Azt mondta Louisának, hogy az útjuk célja elvinni a kereszténységet a „hideget szerető embereknek”, de valójában nem ezért kelt útra. A szíve mélyén egy sokkal önzőbb cél vezette. Sokkal kevésbé érdekelte a heteromorfok megtérítése, mint orvosi képességeik. Mi másért vitte volna magával, pusztán kereskedési céllal Louisa sérülékeny gépét, „minden idők legnagyobb csodáját”, egy mechanikus működésű számítógépet olyan lényeknek, akik apró és hatékony gépeikkel még a fajok közti kommunikációt is sikeresen megoldották.

Teljes egészében megértettem Luke Derwent gondolkodását azokban a napokban, amikor útnak indult keletnek. Élete egyetlen szerelme haldoklott, és őt eltöltötte a reménytelenség. Megpróbálhatja megmenteni a szeretett nőt, még annak árán is, hogy megkockáztatja a halált a vad déli vizeken. Veszélybe sodorta volna saját és a legénysége életét és halhatatlan lelkét azért az egy az ezerhez esélyért, hogy megmentse a feleségét? Vállalná-e valaki ezt a veszélyt?

Tudom a választ erre a kérdésre. Bárki vállalná a kockázatot, és áldottnak tekintené magát az esélyért, amit Istentől kap.

Én is meg akartam találni az Analitikus Gépet Déli-Georgia szigetén, de meg akartam találni a heteromorfokat is. És mindezen felül bizonyítékot akartam találni arra, hogy Luke Derwentnek sikerült megvalósítania a lehetetlent. Akartam látni, hogy megtette, és meg akartam találni Louisa jégbe fagyott, de élő testét, amint megmentőjére, meggyógyítójára vár a sziget nyugvó gleccsereiben.

Kaptam egy lehetőséget arra, hogy megtapasztaljam azt, hogy a valóság olykor gyengéd is lehet az emberhez. Pusztán két nap alatt leutazunk délre Bill-lel, hogy bizonyítékokat találjunk, és szembenézzünk a saját „lehetségesünkkel”. És akkor megtudjuk.

Ám ekkor, az utolsó pillanatban, amikor minden elkészült, az utazás küszöbén, az események egy egészen bonyolult mintázatba álltak össze. És nem láthattam tisztán, hogy mindaz, ami történt, a segítségünkre lesz, vagy hátráltat majd minket.

Még Christchurchben Bill azon aggodalmaskodott, hogy mit mondok majd azoknak, akiktől segítséget kérünk. Azzal nyugtatgattam, hogy csak annyit árulok el, amennyit feltétlenül szükséges, és meg is tartottam a szavam. Senki sem tudott meg egy részletnél többet a történetből, és a segítőinket egy egész kontinens választotta el egymástól.

Azonban a világ legokosabb embereivel dolgoztunk együtt, és napjainkban a fizikai elkülönülés az égvilágon semmit sem jelent. Az emberek társalognak egymással a világhálón keresztül. A GEnie örvénylő mélyén vagy az Ethernet láthatatlan pókhálóin kritikus mennyiségű kapcsolat létesült. És elkezdődött az elkerülhetetlen párbeszéd.

Bill szinte véletlenszerűen bukkant a dolog nyomára, amikor egy utazási irodával a Buenos Airesbe irányuló repülőútról tárgyalt. És azóta következetesen nyomon követem az eseményeket.

Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a Déli-Georgia szigetet tűzték ki úti célul. Legalább három másik csoport tervezi ezt az utat, és bizonyára még többen is vannak.

A MIT Artificial Intelligence Lab munkatársainak fele akar délre utazni. Ugyanígy a Stanford Computer Science Department, a Lawrence Berkeley és Lawrence Livermore dolgozóinak java része. Dél-Kaliforniából, előreláthatóan egy Los Angeles-i központú csoport indul útnak. Nivent, Pournelle-t, Forwardot, Benfordot és Brint nem lehet elérni. A JPL munkatársai varázslatos módon mind eltűntek. Számos tudós és író nem veszi fel a telefonját.

Mit csinál ez a sok ember? Egyéniségekről beszélünk, végtelen kíváncsisággal és rengeteg egyszer használatos szerzeménnyel. Ismerve az emberek igényeit, nem lepődnék meg, ha a Queen Maryt ismét üzembe helyeznék kiszakítva Long Beach-i kikötőjéből, és elindítanák délre.

Hacsak a sietség nem mondana ennek ellent. Mert aki siet, az a légi utat választja. Senki sem akar lekésni semmiről. Ezek az emberek egy pillanatig sem haboztak, hogy elutazzanak-e Pasadenába megcsodálni a külső bolygók kutatására szolgáló Voyager bolygószondákat, vagy Mexikóba és Hawaiira a teljes napfogyatkozás miatt. Elképzelhetetlen, hogy kihagyják az évszázad, bármelyik évszázad nagy felfedezését! Ráadásul nem csupán megfigyelők akarnak lenni, hanem ha módjukban áll, részt akarnak venni magában a felfedezésben is. Tucatjával, húszasával, százával nyüzsögnek majd Déli-Georgia szigetén a legmodernebb laptopokkal, GPS-ekkel, magánrepülőgépekkel és nagy érzékenységű érzékelő-berendezésekkel felszerelve.

A logika ugyan azt diktálja nekik, amit nekem is, hogy nem találunk majd az égvilágon semmit. Luke és Louisa Derwent már egy évszázada halottak, ott nyugszanak a Drake-átjáró mélyén a jeges vízben, és velük együtt pihen az Analitikus Gép elnevezésű számítógép Louisa által épített változata, ha ugyan létezett valaha. A heteromorfok, ha ugyan éltek egyáltalán Déli-Georgián, már régen elmentek onnan.

Jól tudom ezt, és Bill is tudja. De akár nyerünk, akár vesztünk, nem hátrálunk meg. Ahogyan a többi ember sem.

Nyerünk vagy vesztünk. De tudok még valamit. Azt, hogy miután sokszínű, energikus, kíváncsi, ártatlan és rokonszenves áradatunk elvonul, Déli-Georgia szigete sohasem lesz már a régi.

 

Ezt a történetet Garry Tee-nek ajánlom, – aki a számítógép-tudományok professzora az Aucklandi Egyetemen;

– aki matematikus, számítógép-specialista és tudománytörténettel foglalkozik;

– aki megtalálta Babbage Differenciálgépének számos darabját Dunedinben, Új-Zélandon;

– aki az 1950-es években a DEUCE-számítógép programozásával kezdte pályafutását, és aki azóta is igaz barát és jó munkatárs;

– aki csak úgy Bill Rigley, ahogy ez a történet velem esett meg.

 

 

Fedina Lídia fordítása