Broca agya Carl Sagan

Prev Next

Carl Sagan
BROCA AGYA

Köszönetnyilvánítás

Egyes szakmai kérdések megvitatásáért számos barátomnak, adatközlőmnek és kollégámnak mondok köszönetet, közülük is mindenekelőtt az alábbiaknak: Diane Ackerman, D. W. G. Arthur, James Bakalar, Richard Berendzen, Norman Bloom, C. Chandrasekhar, Clark Chapman, Sidney Coleman, Eve Coppens, Judy-Lynn Del Rey, Frank Drake, Stewart Edelstein, Paul Fox, D. Carleton Gajdusek, Owen Gingerich, Thomas Gold, J. Richard Gott III., Steven J. Gould, Lester Grinspoon, Stanislav Grof, J. U. Gunter, Robert Horvitz, James W. Kalath, B. Gentry Lee, Jack Lewis, Marvin Minsky, David Morrison, Philip Morrison, Bruce Murray, Phileo Nash, Tobias Owen, James Pollack, James Randy, E. E. Salpeter, Stuart Shapiro, Günther Stent, O. B. Toon, Joseph Veverka, E. A. Whitaker és A. Thomas Young.
Ez a könyv előállítása minden szakaszában sokat köszönhet Susan Lang, Carol Lane, és elsősorban titkárnőm, Shirley Arden odaadó és hozzáértő erőfeszítéseinek.
Különösen hálás vagyok Ann Druyannak és Steven Soternek nagylelkű bátorításukért és a könyvben tárgyalt legkülönbözőbb témakörökben tett ösztönző megjegyzéseikért. Ann lényegbevágó segítséget nyújtott a legtöbb fejezet összeállításához és a cím kiválasztásához; neki különösen lekötelezett vagyok.

Szüleimnek, Rachel és Samuel Sagannak,
akik bevezettek a világ megértésének örömeibe,
hálával, csodálattal és szeretettel

Előszó a magyar kiadáshoz

Carl Sagan, a kiváló ismeretterjesztő csillagász könyve az 1970-es évek második felében írott cikkeinek, előadásainak az összeszerkesztett gyűjteménye. Milyen meghökkentő még leírni is: Sagan tanulmányai úgy negyed százada készültek. Negyed évszázad az évmilliárdok világában is otthonosan mozgó csillagász számára – a Világegyetem korához képest – röpke pillanat. Számunkra azonban egy emberöltő, nem is akármilyen. Mely pontokon lesz ez a negyed század a könyv mai olvasója számára szembeötlő?
Mindenekelőtt egy megrázó adatra emlékeztetnénk. Sagan a Földön kívüli értelmes lényeknek négymilliárd embertársa nevében üzen. Az akkor kisugárzott rádióüzenet még csak a megcélzott gömbhalmaz távolságának ezredrészéig jutott, mialatt A Föld üzenete – egy-egy űrszonda fedélzetén – alig van messzebb a bolygórendszerünk pereménél. Ezalatt a Föld népessége túllépte a hatmilliárdot, másfélszer annyian élünk tehát bolygónkon, mint a könyv megírásakor.
Nagyot fordult a világpolitika. Reméljük, az a korosztály is érdeklődéssel veszi kezébe Sagan tanulmánykötetét, akik már csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik az egykor Szovjetuniónak nevezett államalakulatot, a két szembenálló világrendet és a hidegháborút. Azt a korszakot, amikor még a tudományos kapcsolatok is nehézkesek voltak, mert azokat is áthatotta a politika. Mindamellett Sagan elévülhetetlen érdeme, hogy az ideológiai szembenállás ellenére kiállt a tudományos kapcsolatok fenntartása és ápolása mellett, sőt amint az például a Milliárdok és milliárdok című könyvéből kiderül, megpróbálta szakmai tekintélyét a politikai enyhülés érdekében is kamatoztatni.
Végül, de nem utolsósorban, viharos fejlődés ment végbe a részletesen tárgyalt bolygókutatásban. A hetvenes évek szenzációs eredményei közül némelyeket igazoltak a pontosabb mérések, másokat túlhaladottá tett a tudomány és a technika fejlődése. A rendelkezésünkre álló adatok mennyisége hihetetlen mértékben megsokszorozódott. A Sagan által összeállított kívánságlista tételeinek jó része megvalósult vagy megvalósulófélben van. A Naprendszer kutatásában – a Föld népességével ellentétben – nem 50 százalékos, és különösen nem egyetlen adattal jellemezhető a fejlődés, ezért e helyütt csupán az ezzel foglalkozó újabb könyveket, folyóiratokat ajánljuk az Olvasó szíves figyelmébe.
Nos, ha ennyi minden megváltozott, miért merjük mégis jó szívvel a XXI. századi olvasó kezébe adni Sagan könyvét? A válasz nagyon egyszerű. A tények, az adatok változnak, ahogy a világ fejlődik, a gondolat – legalábbis Sagan gondolatai – időtállóaknak bizonyultak. Az összefüggések ma is érvényesek, jóllehet a vélemények – főként a sarkosan megfogalmazott kijelentések – egyesek számára elfogadhatók, míg másokat vitára, továbbgondolásra késztetnek.
Egyvalami azonban – sajnos – nem változott, és ez ma is aktuálissá teszi Sagan írásait. Ma is tombolnak az áltudományok, tort ülnek a hiszékenység vámszedői, nyomtatott és elektronikus formában zúdul ránk az ostobaság. Mi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy a Sagan által negyed századdal az első amerikai megjelenését követően legrészletesebben megbírált iromány újabb negyed század elteltével éppen a közelmúltban látott magyarul is napvilágot. Mindamellett Sagan további példái sem haszontalanok, ha nem is ugyanezek, de szellemi rokonaik ma is itt burjánzanak közöttünk. A szélhámosok, csalók leleplezése, a tudatlanok felvilágosítása és a hiszékenyek elővigyázatosságra intése nem a konkrét esethez kötődik, ezért a XXI. század hajnalán éppúgy aktuális, mint egy emberöltővel ezelőtt.
Sagan optimista, hiszen mint írja: „Az áltudomány legjobb ellenszereként én szilárdan hiszek a tudományban.” Talán ez a könyv is hozzájárul, hogy egyre többen higgyünk a tudományban, és legyünk képesek elválasztani a szellemi konkolyt a tiszta búzától.

Budapest, 2001. május
A fordító

Bevezetés

Rendkívüli korban élünk. Korunkat a társadalmi rend, a gazdasági jólét, az erkölcsi alapelvek, a filozófiai és vallási távlatok és az emberi önismeret elképesztő változásai jellemzik, valamint az, hogy kezdjük megérteni azt a hatalmas Világegyetemet, amelynek parányi és elválaszthatatlan részei vagyunk, homokszemek a kozmikus óceán partján. Amióta csak emberi lények léteznek, mindig feltettük magunknak azokat a mély értelmű és alapvető kérdéseket, amelyek bámulatba ejtenek és felkavarnak, és ahol félve tapogatódzva legalább valamicskét szeretnénk megtudni a válaszról. Kíváncsiak vagyunk a tudatosság eredetére, az élet születésére bolygónkon, a Föld és a Nap kialakulására, arra, hogy lehetséges-e értelmes élet valahol odafönn, a csillagos ég mélyén. Végül a kérdések kérdése: mit mondhatunk a Világegyetem születéséről, természetéről és végső sorsáról? Az emberi történelem legutolsó pillanataitól eltekintve e kérdések mindig a filozófusok, a költők, a varázslók és a teológusok felségterületeinek számítottak. A sokszor egymásnak kölcsönösen ellentmondó válaszok sokasága arra engedett következtetni, hogy a feleletek közül csak kevés lehet helytálló. A természetből körültekintően gondolkodó, megfigyelő és kísérletező generációk által kicsikart ismeretek eredményeképpen ma már a küszöbén állunk annak, hogy egy pillantást vethessünk a kérdések némelyikére adott, legalább előzetes válaszokra.
Több téma hullámzása építi fel ezt a könyvet. Feltűnnek az elején, azután néhány fejezetre eltűnnek, hogy később más összefüggésben bukkanjanak fel ismét. Ezen visszatérő témák közé tartoznak a tudományos erőfeszítések öröme és társadalmi következményei, a természettudomány határterületei és az áltudományok, a vallási tanok ezzel rokon kérdései, a bolygók kutatása és a Földön kívüli értelem keresése, továbbá Albert Einstein, aki száz évvel e könyv első megjelenése előtt született. A legtöbb fejezet önállóan is olvasható, de a gondolatokat a kötetben tudatosan felépített sorrendben mutatjuk be. Amint azt korábbi könyveimben is tettem, most sem haboztam társadalmi, politikai vagy történelmi megjegyzéseket tenni, ha azokat helyénvalónak éreztem. Az okkult tudományoknak szentelt figyelmet az olvasó esetleg furcsállhatja. Az okkult tudományok művelőit valaha garabonciásoknak nevezték. Ezzel a furcsa, régies szóval azokat illették, akik bonyolult és nem alátámasztott magyarázatokat találtak ki olyan jelenségekre, amelyeket a természettudományok sokkal egyszerűbb fogalmakkal meglehetősen jól értelmezni tudnak. Napjainkban elárasztanak bennünket a modern garabonciások, a tudományok hamis prófétái. A tudósok leggyakoribb reakciója, hogy ügyet sem vetnek rájuk, bízva abban, hogy majd csak eltűnnek. Véleményem szerint hasznos – de legalábbis érdekes – lenne kicsit alaposabban megvizsgálni korunk néhány garabonciásának állításait és képzelődéseit. Nézeteiket összekapcsolhatjuk, vagy szembeállíthatjuk tanításaikat néhány más hitrendszerrel, legyenek azok tudományosak vagy vallásiak.
Az okkult tudományok és sok vallás indítéka egyaránt a Világegyetem természete és az ember Világegyetemben játszott szerepe fölötti aggodalom, ennélfogva érdemesek a figyelmünkre. Ezenkívül azt hiszem, az is elképzelhető, hogy sok vallás központi elemeként tartalmaz valamiféle próbálkozást arra vonatkozóan, hogy megbirkózzunk egyéni élettörténetünk mély rejtelmeivel, amint arról az utolsó fejezetben szó lesz. Ám az okkult tudományokban és a szervezett vallásokban sok megtévesztő vagy veszélyes elem rejtőzik. Miközben az ilyesféle tanok hirdetői gyakorta azt óhajtják, hogy ne érje tevékenységüket olyan bírálat, amelyre tőlük választ várnak, valójában a kételkedő alaposság a természettudományban és a vallásban egyaránt az a módszer, amelynek segítségével a mély tartalmú meglátások elválaszthatók a teljes képtelenségektől. Remélem, hogy az e könyv lapjain tett kritikus észrevételeimet építő szándékúaknak fogják tartani. Az a jóhiszemű állítás, amely szerint minden ötlet egyforma elbírálásra jogosult, szerintem kissé különbözik attól a rosszindulatú kijelentéstől, miszerint egyetlen ötletnek sincs a legcsekélyebb érdeme sem.
Ez a könyv tehát a Világegyetem és saját magunk kutatásáról szól, vagyis a természettudományokról. A tárgyalt témák valóban sokfélék – egy sókristálytól a Világegyetem szerkezetéig, mítoszok és legendák, születés és halál, robotok és az éghajlat, a bolygók felderítése, az intelligencia természete, a Földön kívüli élet keresése. De reményeim szerint kiviláglik majd a kötetből, hogy mindezek a kérdéskörök összefüggnek egymással, mert a világ is összefüggő rendszert alkot. Az emberi lények pedig mind egymáséhoz hasonló érzékszervekkel és aggyal fogják fel a világ dolgait, és hasonló tapasztalatokat szereznek, amelyek azonban nem szükségszerűen tükrözik teljes hűséggel a külső valóságot.
A Broca agya minden egyes fejezete a laikus nagyközönség számára íródott. Egyes fejezetekben – mint például „A Vénusz és dr. Velikovsky”, a „Norman Bloom, Isten hírnöke”, a „Kísérletek a világűrben” és „Az amerikai csillagászat múltja és jövője” címűekben – helyenként nem kerülhettem el bizonyos szakmai részleteket, ám ezek esetleges meg nem értése vagy kihagyása nem érinti a gondolatmenet követését és a mondanivaló egészének megértését.
Az 1. és 25. fejezetekben bemutatott gondolatok egy részét először az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1978 májusában Atlantában (Georgia) tartott William Menninger emlékülésén mondtam el. A 16. fejezet a Nemzeti Űrklub 1977 áprilisában, Washingtonban rendezett gyűlésének bankettjén tartott előadásom szövegén alapul. A 18. fejezet alapja az az előadás, amelyet 1976 márciusában, Washingtonban a Smithsonian Intézetben az első folyékony hajtóanyagú rakéta repülésének emlékére rendezett szimpóziumon mondtam el. A 23. fejezet alapja a Cornell Egyetemen Sage kápolnájában 1977 novemberében tartott szertartás. A 7. fejezet az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság 1974. februári éves gyűlésén mondott beszédemre épül.
Ez a könyv valamivel – hitem szerint néhány évvel vagy évtizeddel – korábban íródott, mint ahogy majd megismerjük a választ a Világegyetem keletkezésére és sorsára vonatkozó, nyugtalanító és megindítóan fenséges kérdésekre. Ha nem pusztítjuk el önmagunkat, akkor legtöbbünk már eljuthat a válaszok közelébe. Ha ötven évvel korábban születtünk volna, akkor elámulhattunk, eltűnődhettünk vagy spekulálhattunk volna ezeken a kérdéseken, ám tenni semmit nem tudtunk volna a megválaszolásuk érdekében. Ha ötven évvel később születtünk volna, akkor – azt hiszem – készen kaptuk volna az összes választ. Gyermekeink hamarabb megtanulják ezekre a kérdésekre a választ, mielőtt legtöbbjükben maga a kérdés egyáltalán megfogalmazódna. Messze a legizgalmasabb, legmegnyugtatóbb és legfelvillanyozóbb kor, amikor élni érdemes, az a kor, amelyben átlépjük a tudatlanság és a tudás határát ezekben a fontos kérdésekben, az a kor, amelyik kíváncsiskodással kezdődik és a megértéssel végződik. A földi élet egész, négymilliárd éves története során, az ember családjának egész, négymillió éves története során egyetlen nemzedéknek jutott osztályrészül az a kiváltságos helyzet, hogy megérhette ezt a páratlan átmenetet: a mi generációnknak.

Ithaca, New York
1978. október

I. A természettudomány és az ember

1. Broca agya

„Tegnap még csak majmok voltak. Adj nekik időt!”
„Csak egy majom – mindig csak egy majom”...
„Hagyd, lesz ez majd másként is... Gyere vissza jóval később, és majd meglátod...”

H. G. WELLS: THE MAN WHO COULD WORK MIRACLES (1936)
Az istenek beszélgetése a Földről, a regény filmváltozatában

Olyan volt ez a múzeum is, mint a többi. A Musée de l'Homme, vagyis Az Ember Múzeuma egy hangulatos kis dombon épült, a mögötte lévő étterem kerthelyiségéből pompás kilátással az Eiffel-toronyra. Itt volt megbeszélésünk Yves Coppens-nel, a kiváló paleoantropológussal, a múzeum igazgatóhelyettesével. Coppens az emberiség elődeit tanulmányozta, amelyek maradványai Kenyában, Tanzániában és Etiópiában az Olduvai-árok és a Turkana-tó környékén találhatók. Kétmillió évvel ezelőtt Kelet-Afrikában a Homo habilis nevű, egy méter húsz centi magas teremtmények éltek. Kőszerszámokat pattintottak és talán egyszerű lakóhelyet is építettek maguknak. Agyuk látványos mértékben fejlődött, nagy sokára egészen a mai emberig – hozzánk.
Az efféle intézményeknek mindig van egy a nagyközönség számára nyitva tartott és egy zárt része. A nyilvános részben helyezik el a néprajzi vagyis kulturális antropológiai gyűjteményeket, bemutatandó mondjuk a mongolok öltözködési szokásait, az amerikai őslakos indiánok által festett, fakéregből készített asztalterítőket, amelyek közül egyes darabok bizonyára kifejezetten eladásra készültek, az utazók és a vállalkozó szellemű francia antropológusok számára. A belső helyiségekben azonban másfajta érdekességekre is bukkanhatunk: a kiállításokat készítő emberekre, a témája vagy pusztán helyszűke miatt a nyilvános kiállításon be nem mutatott tárgyakat tartalmazó raktárakra, és a kutatómunka helyszínére. Zsúfolt és dohos, szögletes és kerek kis szobák sokaságán vezettek keresztül bennünket. A kutatási anyagok a folyosókra is kitolultak. Ott rekonstruálták egy paleolit kori barlang belsejét, az evés után szanaszét szórt antilopcsontokkal. Másutt Melanéziából származó, priapuszi faszobrokat láttunk, nagy műgonddal festett, étkezésre szolgáló edényeket, groteszk szertartási álarcokat, lándzsaszerű hajítófegyvereket Óceániából, egy elzsírosodott farú afrikai nő rongyos képét. Az egyik sötét és barátságtalan raktárhelyiség zsúfolásig tele volt tökből készült fúvós hangszerekkel, bőrdobokkal, nádsípokkal és a zenélés iránti fékezhetetlen emberi vágy számtalan további tárgyi bizonyítékával.
Itt-ott néhány ember a kutatómunkájába merült, jellegtelen és alázatos magatartásuk éles ellentétben állt Coppens harsogó, kétnyelvű műveltségével. A szobák legtöbbjét antropológiai tárgyak raktározására használták, amelyeket az elmúlt évtizedekben, sőt némelyeket száz évnél is régebben gyűjtöttek. Olyan érzésem volt, mintha egy másodrangú múzeumban járnék, amelyben nem annyira az érdeklődésre számot tartó, hanem sokkal inkább a valaha érdekesnek bizonyult tárgyakat tárolják. Szinte éreztük egy frakkos, XIX. századi múzeumigazgató jelenlétét, aki szögmérőjével és koponyámérő műszerével a kezében lázasan összegyűjt és megmér mindent, abban reménykedve, hogy a puszta mennyiség hozzásegíthet a megértéshez.
Távolabb azonban volt a múzeumnak egy másik szárnya, az aktív kutatómunka és a látszólag elhagyott szobák és polcok furcsa keveréke. Egy orangután rekonstruált és egésszé összeillesztett csontváza. Egy hatalmas asztal, telis-tele precízen megszámozott és lajstromozott emberi koponyákkal. Egy rendetlenül egymásra hányt combcsontokkal teli fiókos szekrény, mintha egy iskolai pedellus radírkollekcióját látnánk. A Neander-völgyi leleteknek szentelt külön kis birodalom, ahol láthattam, sőt óvatosan a kezembe is vehettem a Marcellin Boule által rekonstruált, első Neander-völgyi koponyát. Pihekönnyű és törékeny volt, a jól látható varratokkal. Talán ez az első meggyőző bizonyíték arra, hogy egykor létezhetett egy ránk hasonlító, de már kihalt faj, egyben finom célzás arra, hogy hozzájuk hasonlóan a mi fajunk sem marad fenn örökké. Egy tálca a hominidák fogaival, többek között a Homo habilis kortársának tekinthető Australopithecus robustus hatalmas, diótörő zápfogaival. A crô-magnoni koponya-előfordulások gyűjteménye, a fehérre súrolt és jó állapotban lévő koponyák magasba tornyosuló halmai. Mindezen tárgyak előfordulása helyénvalónak látszott, sőt bizonyos mértékig számítani is lehetett rájuk, mint az őseink és a velük együtt élő rokonaik történelmének rekonstruálásához elengedhetetlenül szükséges bizonyítéktöredékekre.
A szoba távolabbi zugaiban hátborzongatóbb és izgatóbb darabokat tartottak. Egy üvegszekrényben nyugvó, két összezsugorodott fej, arcukon gúnyos grimasszal. Bőrös ajkuk lefittyedt, láthatóvá téve az éles, apró fogsorokat. Egyik palackban a másik után bágyadt fehér embriók és emberi magzatok úsztak valamilyen zavaros, zöldes folyadékban, de minden üvegcse gondosan fel volt címkézve. A legtöbb minta normális volt, de néha egy-egy, a fejlődési rendellenességeket bemutató anomáliára esett a tekintetünk – mondjuk a szegycsontjuknál összenőtt sziámi ikrekre vagy a négy szemét szorosan lehunyó, kétfejű magzatra.
És ez még nem minden. Nagy, henger alakú üvegekben – legnagyobb megdöbbenésemre – tökéletesen konzervált emberi fejeket tartottak. Az egyik, húszas éveinek elején járó, rőt bajuszú férfi a címke tanúsága szerint valaha Új-Kaledóniában élt. Talán matróz lehetett, aki valahol a trópusokon megszökött a hajójáról, de elfogták és kivégezték, hogy feje, szándéka ellenére, a tudomány szolgálatába álljon. Igaz, hogy sohasem vizsgálták meg, csak ügyet sem vetve rá, elraktározták a számtalan többi fejjel együtt. Egy tündérien finom arcú, négy év körüli kislány rózsaszín korall fülbevalókkal és nyaklánccal díszített feje szintén tökéletesen ép volt. Három gyermekfej – bizonyára takarékossági megfontolásból – egyazon üvegen osztozott. Férfiak, nők és gyermekek, mindkét nem és számos faj lefejezett képviselői, akiknek a fejét csak azért szállították Franciaországba, hogy ott – talán egy gyors vizsgálatot követően – Az Ember Múzeumában porladjon el. Kíváncsi lennék, milyen lehetett, amikor hajóra rakták az üvegbe tett fejeket tartalmazó ládákat. Eltöprengtek-e a hajó tisztjei kávéjuk mellett azon, mi is van odalent a hajófenéken? Törődtek-e egyáltalán a matrózok azzal, hogy a fejek nem hozzájuk hasonló, fehér, európai emberek fejei? Vajon viccelődtek-e a rakomány mibenlétén, hogy ezzel is kifejezzék érzelmi távolságtartásukat a saját lelküket mardosó félelemtől? Amikor a gyűjtemények megérkeztek Párizsba, a címzett tudósok felvillanyozott kereskedőkként osztogatták pattogó parancsaikat a fuvarosoknak, hová szállítsák a hallgatag fejeket? Türelmetlenek voltak-e, hogy minél hamarabb kibonthassák az üvegeket és mérőkörzőikkel máris birtokba vehessék azok tartalmát? Akárki is volt a gyűjtemény gyarapításának a felelőse, vajon felhőtlen büszkeséggel és gyönyörűséggel tekintett művére?
Másutt, a múzeum e szárnyának egy még távolabbi szegletében szürke, tekervényes felépítésű, a bomlás megakadályozása érdekében formalinban tárolt objektumok – emberi agyak – sorakoztak a polcokon. Kellett lennie valakinek, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy pontosan vegyen méretet minden elhunyt, kiemelkedő személyiség fejéről és tudományos célokra vegye ki az agyukat. Emitt egy európai értelmiségi agya volt látható, aki átmenetileg közismert volt, mielőtt a porosodó polc ismeretlenségének homályába süllyedt. Amott egy elítélt gyilkos agyát őrizték. A régebbi korok tudósai minden kétséget kizáróan abban reménykedtek, hogy a gyilkosok agyának felépítésében valamilyen árulkodó jelre lehet bukkanni. Talán abban bíztak, hogy a gyilkosságra való hajlam örökletes, nem pedig a társadalmi hatások következménye. A frenológia a tudomány XIX. századi dicstelen holtvágánya volt. Hallottam, amint barátom, Ann Druyan felidézi: „Azok az emberek, akiket éheztetünk és megkínzunk, aszociális hajlamot mutatnak a lopásra és a gyilkosságra. Úgy gondoljuk, ennek az az oka, hogy összeér a szemöldökük.” A gyilkosok és a tudósok agya – Albert Einstein sápadt agya Wichitában lebeg egy üvegben – azonban megkülönböztethetetlen. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a társadalom, nem pedig az öröklődés felelős a bűnözésért.
Miközben ilyen kérdéseken töprengve körbepillantottam a gyűjteményen, a szemem megakadt a sok, alacsony, henger alakú tartály egyikére ragasztott címkén. Levettem a tartályt a polcról, és tüzetesebben szemügyre vettem. A címkén csak ez állt: P. Broca. A kezemben tartottam Broca agyát.
Paul Broca sebész, neurológus és antropológus volt,^[1] a XIX. század közepén az orvostudomány és az antropológia fejlődésének egyaránt jelentős személyisége. Kiemelkedő munkát végzett a rák patológiája és az ütőértágulatok (aneurizma) kezelése területén, továbbá mérföldkőnek tekinthető eredményeket ért el az afáziának nevezett beszédzavar – a gondolatok kifejezésére való képtelenség – megértésében. Broca briliáns és jószívű ember volt. Orvosi ellátást nyújtott a szegények számára. Az éj leple alatt, saját életét kockára téve, egy lovas kocsin, útitáskákba gyömöszölve és krumpli alá rejtve sikeresen kicsempészett Párizsból 73 millió frankot, a Közsegély pénztárát, amit – nem megalapozatlan véleménye szerint – ezáltal megmentett a fosztogatók elől. Ő volt a modern agysebészet megalapítója. Tanulmányozta a csecsemőhalandóságot. Pályafutása végén a Felsőház tagjává választották.
Egyik életrajzírója szerint mindenekelőtt a higgadtságot és a türelmet becsülte nagyra. 1848-ban megalapította a „szabadgondolkodók” társaságát. A francia tudósok közül szinte egyetlenként szimpatizált Charles Darwinnak a természetes kiválasztódás útján történő evolúcióról vallott elképzeléseivel. T. H. Huxley, „Darwin buldogja” megjegyezte, hogy Broca nevének puszta említése a hála érzését ébresztette benne. Brocától viszont azt a mondását szokták idézni, miszerint „Inkább vagyok átalakult majom, mintsem Ádám elfajzott utóda.” Ezen és hasonló nézetei miatt nyilvánosan materializmussal, és Szókratészhez hasonlóan, az ifjúság megrontásával vádolták. Mindennek ellenére szenátor lett belőle.
Korábban Broca nagy nehézségekbe ütközött, amikor létre akarta hozni Franciaországban az antropológiai társaságot. A közoktatásügyi miniszter és a rendőrfőnök egyaránt ügy vélekedett, hogy az antropológia, mint az emberekkel való szabad foglalkozás tudománya, eleve csakis felforgató jellegű lehet az államra nézve. Amikor végül hosszas vonakodás után megadták az engedélyt Brocának, hogy tizennyolc kollégájával a tudományról beszélgessen, a rendőrfőnök személyesen Brocát tette felelőssé mindazért, ami az üléseiken esetleg „a társadalom, a vallás és a kormány ellen” elhangozhat. Az emberi lények tanulmányozását még így is annyira veszélyesnek tartották, hogy egy civil ruhába öltözött rendőrspiclit rendeltek ki minden ülésre, érzékeltetve, hogy az összejövetelekre adott engedélyt nyomban visszavonják, ha a megbízottjuk kifogást emel bármi ellen, ami ott elhangzik. Ilyen körülmények között tartotta Párizs Antropológiai Társasága az első összejövetelét 1859. május 19-én, A fajok eredete megjelenésének évében. Az ezt követő üléseken rengeteg mindenről szó esett – régészetről, mitológiáról, élettanról, anatómiáról, orvostudományról, lélektanról, nyelvészetről és történelemről – így aztán nem nehéz elképzelni, hogy a rendőrség besúgója gyakran elbóbiskolt az egyik sarokban. Egyik alkalommal a kém magánjellegű sétára akart menni, ezért elkéredzkedett Brocától, de meg akarta ígértetni vele, hogy távollétében nem hangzik el semmi, ami az államrendet veszélyeztetné. „Szó sem lehet róla, barátom”, válaszolt Broca. „Ön nem mehet el sétálni: üljön csak le és dolgozzon meg a fizetéséért!” Nemcsak a rendőrség, hanem az egyház is ellenérzéssel figyelte az antropológia fejlődését Franciaországban. A római katolikus politikai párt 1876-ban kampányt indított, hogy a tant ne oktathassák Párizs Broca által alapított Antropológiai Intézetében.
Paul Broca 1880-ban hunyt el, talán éppen abban az aneurizmában, amelynek kezelésében oly ragyogó eredményeket ért el. Halála pillanatában is az agy anatómiáját feldolgozó, összefoglaló tanulmányon dolgozott. Ő alapította Franciaországban a modern antropológia területén az első tudományos társaságot, kutatóintézetet és tudományos folyóiratot. A laboratóriumában összegyűjtött mintákat sokáig a Broca Múzeumnak nevezett intézményben őrizték. Később ez a múzeum beleolvadt Az Ember Múzeumába, és annak részévé vált.
Éppen Broca – akinek az agyát a kezemben tartottam – volt az, aki megalapította azt a hátborzongató gyűjteményt, amelyet meglátogattam. Embriókat és majmokat éppúgy tanulmányozott, mint a legkülönfélébb rasszokhoz tartozó embereket, megszállottként végezve méréseit, azért, hogy megértse az ember természetét. A gyűjtemény mostani látványa és gyanakvásom ellenére Broca – legalábbis kora mércéje szerint – nem volt különösebben soviniszta vagy rasszista. Semmiképpen nem volt az a rideg, másokkal nem foglalkozó, szenvedély nélküli tudós, aki nem törődik tevékenysége emberi következményeivel. Broca igenis törődött.
A Revue d'Anthropologie 1880-as évfolyamában közölte Broca írásainak teljes bibliográfiáját. A címeket végigolvasva később bepillantást nyerhettem az általam meglátogatott gyűjtemény eredetébe. A hosszú listában efféle címeket találtam: „A Lemaire nevű gyilkos koponyája és agya”, „Egy kifejlett hím gorilla agyának bemutatása”, „A Prévost nevű gyilkos agyáról”, „A véletlenszerű jellemvonások feltételezett öröklődéséről”, „Az állatok intelligenciája és az emberre vonatkozó szabályok”, „A főemlősök rendje: anatómiai párhuzamok a majom és az ember között”, „A tűzgyújtás művészetének eredete”, „A kettős szörnyekről”, „A kisfejűség tárgyalása”, „Koponyalékelés a történelem előtti korokban”, „Két példa számfeletti ujjak felnőttkori kifejlődésére”, „Két új-kaledóniai őslakos fejéről”, és „Dante Alighieri koponyájáról”. Nem tudom, hol található most az Isteni színjáték szerzőjének koponyája, de az bizonyos, hogy az agyak, koponyák és fejek engem körülvevő hatalmas gyűjteménye nyilvánvalóan Broca munkásságáig vezethető vissza.
Broca az agy kiváló anatómusa volt és fontos vizsgálatokat végzett a limbikus rendszerrel (régebbi nevén az orraggyal vagy „szaglóaggyal”) kapcsolatban, amely mai tudásunk szerint az emberi érzelmek központját is magában foglalja. Broca azonban napjainkban talán arról a legismertebb, hogy ő fedezte fel az agykéreg bal oldali homloklebenyének harmadik tekervényében azt a kis régiót, amely ma Broca-terület néven ismert. A bizonyítékok töredékeiből Broca arra a következtetésre jutott, amit ma már bizonyosan tudunk, hogy az artikulált beszéd képessége és annak irányítása jelentős mértékben a Broca-területre összpontosul. Ez volt az első arra utaló felfedezés, hogy a jobb és a bal agyfélteke között jelentős munkamegosztás megy végbe. Ami azonban még ennél is fontosabb, ez volt az első jele annak, hogy meghatározott agyi tevékenységek az agy bizonyos, lokalizálható részeiben mennek végbe, valamint hogy kapcsolat áll fenn az agy anatómiája és a „gondolkodásként” leírt működési folyamata között.
Ralph Holloway a Columbia Egyetem fizikai antropológusa. Laboratóriuma, elképzelésem szerint, némileg emlékeztethet arra, amilyen egykor Brocáé lehetett. Holloway az ember, valamint jelenlegi és múltban élt rokonai koponyáit kaucsuktejjel önti ki, ennek segítségével a koponyaüreg belsejének látványa alapján próbálja meg rekonstruálni, milyen lehetett az illető élőlény agya. Holloway úgy gondolja, hogy egy teremtmény koponyaüregének alakjából meg tudja mondani, jelen volt-e már a fajnál az agyban a Broca-terület. Módszerével bizonyítékokat talált arra vonatkozóan, hogy a Broca-terület a Homo habilis agyában, mintegy kétmillió évvel ezelőtt kezdett kifejlődni, vagyis nagyjából akkor, amikor az első építmények és szerszámok születtek. Bizonyos értelemben ez a látásfunkció agyba helyeződésével áll kapcsolatban. Magától értetődő, hogy az emberi gondolkodás és munka kéz a kézben fejlődött az artikulált beszéd kialakulásával. Ezért a Broca-terület a szó nagyon valóságos értelmében tényleges emberi mivoltunk egyik székhelye, amelynek segítségével emellett nyomon tudjunk követni, milyen kapcsolatban állunk az emberré válás hosszú útján előttünk élt őseinkkel.
És Broca agya itt lebegett előttem, formalinban konzerválva, darabokban. Határozottan felismertem a limbikus rendszert, amelyet Broca mások agyán oly sokat tanulmányozott. Láttam az agykéregtekervényeit. Még a szürkésfehér homloklebenyt is felismertem, amelyen belül Broca saját Broca-területe elhelyezkedik, bomlófélben és észrevétlenül, mindezt annak a gyűjteménynek az egyik sötét sarkában, amelyet maga Broca kezdett összeszedni.
Nehéz volt Broca agyát úgy a kezemben tartani, hogy közben ne arra gondoltam volna, hogy valamilyen értelemben Broca még mindig ott volt benne – ott volt szellemessége, kételkedő arckifejezése, hirtelen taglejtései beszéd közben, nyugodt és érzelmes pillanatai. Vajon megőrződhetett-e a neuronok előttem lévő konfigurációjában azoknak a diadalmas pillanatoknak az összessége, amikor az orvosi karok összejövetelén (és büszkeséggel teli apja szeme láttára) az afázia eredetéről tartott előadást? A barátja, Victor Hugo társaságában elfogyasztott vacsora emléke? A séta egy holdfényes őszi estén a csinos kis ernyőt a kezében tartó feleségével a Quai Voltaire-en és a Pont Royalon? Hová jutunk, amikor meghalunk? Paul Broca még mindig itt van ebben a formalinnal teli üvegben? Talán az emléknyomok már szertefoszlottak, bár a modern agykutatás komoly bizonyítékokat sorakoztatott föl amellett, hogy egy adott emlék az agy különböző részein egyidejűleg, redundánsan elraktározódik. Lehetővé válik-e majd valamikor a jövőben, amikor a neurofiziológia jelentős előrehaladást ér el, egy rég elhunyt ember agyából a gondolatainak és érzéseinek a rekonstruálása? De vajon jó dolog lenne-e ez? Ez a magánélet szentségének legsúlyosabb megsértését jelentené. Ugyanakkor azonban egyfajta halhatatlanságot jelentene, mert különösen olyan emberek esetében, mint amilyen Broca volt, gondolataink nyilvánvalóan személyiségünk meghatározó részét alkotják.
Az Ember Múzeuma eme elhanyagolt raktárának a jellegéből kiindulva a kollekció összegyűjtőit – korábban nem is tudtam, hogy ezt a munkát maga Broca kezdte el – érzékelhetően szexistának, rasszistának és sovinisztának tartottam, és megéreztem határozott szembenállásukat az emberi lények és a más főemlősök közötti rokonság elképzelésével szemben. És ez részben igaz is volt. Broca XIX. századi humanista volt, aki azonban képtelen volt levetkőzni kora előítéleteit, és nem tudott megszabadulni az emberi társadalom akkori betegségeitől. Úgy gondolta, hogy a férfiak felsőbbrendűek a nőknél, a fehérek pedig a feketéknél. Az a következtetése, amely szerint a franciák agya nem különbözik lényegesen a németekétől, annak a germán vélekedésnek a cáfolata, miszerint a gallok alsóbbrendűek. Ugyanakkor viszont arra a következtetésre jutott, hogy lényegi kapcsolat van az ember és a gorilla agyának fiziológiája között. Broca, aki fiatal korában megalakította a szabadgondolkodók társaságát, hitt az akadályoktól mentes vizsgálódás jelentőségében, és életét e célnak szentelve élte le. Nem sikerült azonban ezeket az eszméket maradéktalanul valóra váltani, ami azt mutatja, hogy a járványos és tekintélyes bigottság még a tudás szabad megszerzésének olyan megrögzött híveit is eltérítheti, mint amilyen Broca volt. A társadalom még legjobbjainkat is megrontja. Tudom, kissé igazságtalan valakit azért bírálni, mert nem volt olyan felvilágosodott, mint a sokkal későbbi korok embere, mégis mélyen elszomorító, hogy ezek az előítéletek ilyen mélyrehatóak voltak. A kérdés viszont gyötrő kétségeket ébreszt bennünk azt illetően, hogy vajon korunk elfogadott igazságai közül melyeket fog majd a kései utókor megbocsáthatatlan bigottságnak tartani. Egyetlen módon tudunk csak igazságot szolgáltatni Paul Brocának abban a leckében, amelyet önkéntelenül is feladott nekünk, úgy, hogy nagyon mélyen és komolyan felülvizsgáljuk még a legszilárdabb igazságoknak tartott hiteinket is.
Ezeket a feledésbe merült üvegeket és szörnyű tartalmukat legalább részben humanista céllal gyűjtötték, és talán valamikor a jövőben az agykutatás számára ismét hasznossá válhatnak. Engem azonban inkább a vörös bajuszú ember sorsa érdekelne valamivel bővebben, aki csak részben tért vissza Új-Kaledóniából Franciaországba.
A környezet, a borzalmak szobája, azonban más, akaratlanul előtörő, nyugtalanító gondolatokat ébreszt az emberben. A legkevesebb a szívszaggató együttérzés, elsősorban azok iránt, akik fiatalon vagy szenvedések közepette haltak meg, és akiknek ilyen aligha helyénvaló módon állítottak emléket. Új-Guinea északnyugati részén a kannibálok egymás tetejére rakott koponyákat használnak ajtófélfaként, sőt néha szemöldökfaként is. Lehet, hogy arrafelé ez a legkényelmesebben megszerezhető építőanyag, az építőmesterek azonban valószínűleg nincsenek teljesen tisztában azzal, milyen rémületet kelt ez a látvány a gyanútlan arrajárókban. Koponyákat használtak jelképként a Hitler-féle SS-ben, a Halál Angyalai, a sámánok, a kalózok, de még azok is, akik halálos méregként akarták megjelölni a jódot tartalmazó üvegeket, tudatosan azzal a szándékkal, hogy megelőzzék a rémületet. Ez a jelkép a tökéletesen megfelelő hatást éri el. Ha egy koponyákkal teli szobában találom magamat, akkor valószínűnek tartom, hogy van valaki a közelben, akinek a fő foglalatossága vagy a hobbija a koponyák gyűjtése, talán egy falka hiéna, esetleg valamilyen komor és elszánt hóhér. Az ilyen fickókat csaknem bizonyosan el kell kerülni, vagy ha lehet, meg kell ölni. Feláll a szőr a hátamon, gyorsabban, szinte a torkomban dobog a szívem, összeszorul a torkom. Ezek a reakciók az evolúció során azért alakultak ki, hogy harcba szálljak vagy elmeneküljek. Akik elkerülik a lefejezést, több utódot hozhatnak a világra. A félelem érzése ezekben az esetekben evolúciós előnyt jelent. Amikor viszont egy emberi agyakkal teli szobában találjuk magunkat, az még a koponyák látványánál is rémisztőbb, olyan, mintha valamilyen, rettenetes kardokkal és kaparókanalakkal felfegyverzett, megnevezhetetlen szörnyszerű lény csoszogna és szörcsögne valahol Az Ember Múzeuma padlásán.
Véleményem szerint azonban minden a gyűjtés céljától függ. Ha a kutatás a cél, ha a tudomány érdekében szerezzük meg a már meghalt emberek testrészeit – különösen ha ezt a testrészek tulajdonosainak haláluk előtti beleegyezésével tesszük –, akkor az ügy nem olyan veszélyes, sőt hosszú távon még jelentős előnyt is nyújthat az emberiség számára. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy a kutatók a lelkük mélyén egy cseppet sem érzik magukhoz közelinek annak az új-guineai kannibálnak a gondolatait, aki talán így vélekedik: „Együtt élek ezekkel a fejekkel nap mint nap. Nem zavarnak. Akkor maga meg mit finnyáskodik itt?”

Leonardo és Vesalius csak megvesztegetés és lopás árán hajthatták végre Európában az emberi lények első szisztematikus felboncolását, bár már az ókori Görögországban is virágzó és hozzáértő anatómiai iskola működött. A Kr. e. 300 körül tevékenykedő kalkedóni Herophilosz volt az első, aki neuroanatómiai ismeretei alapján az emberi értelem székhelyének a fejet tekintette. Elsőként tett különbséget az idegrendszer szenzoros és motoros része között. Olyan alaposan tanulmányozta az agy anatómiáját, ahogyan utána a reneszánsz korig senki más. Kétségtelenül voltak olyanok, akik ellenezték a vonzódást az efféle hátborzongató kísérletekhez. Létezett egy a Faust-legendában nyíltan is kifejeződő, titkos félelem, miszerint bizonyos dolgok tudása „nem nekünk van szánva”, ezért bizonyos vizsgálatok túlságosan veszélyesek ahhoz, hogy emberi lény elvégezhesse azokat. Ha szerencsétlenek vagy ügyetlenek vagyunk, akkor korunkban a nukleáris fegyverekről derülhet ki, hogy pontosan ugyanebbe a kategóriába sorolhatók. Az agy kísérleti vizsgálata esetében azonban félelmeink nem annyira értelmünkből erednek. Sokkal mélyebben leledzenek a gyökereik, valahol evolúciós múltunk rég elmúlt szakaszában. Felidéződik a vadkanok és az útonállók képe, akik már az ókori Görögországban is erőszakos megcsonkítással vagy más kegyetlenkedéssel háborgatták az utazókat és a falvak lakosságát, mindaddig, amíg valamilyen hős – Thészeusz vagy Herkules – különösebb erőfeszítés nélkül gyorsan el nem intézte volna őket. Ezeknek a félelmeknek a múltban nagyon hasznos funkciójuk volt, mert segítették a környezethez való alkalmazkodást. Azt hiszem, jelen korunkban már sokkal inkább érzelmi terhet jelentenek. Engem, mint tudóst, aki korábban már írt az agyról, komolyan érdekelt, meg tudom-e találni a bennem rejtőző ilyen visszatetszést keltő érzelmeket, amelyek akkor jöhettek elő, amikor Broca gyűjteményében szemlélődtem. Ezen félelmek ellen valóban érdemes felvenni a harcot.
Minden kutatás magában hordoz bizonyos mértékű kockázatot. Semmilyen garanciánk sincs arra, hogy a Világegyetem megfelel az eleve meglévő hajlamainknak. Nem tudom, hogyan foglalkozhatnánk azonban a Világegyetemmel – a külsővel éppúgy, mint saját, belső világunkkal – anélkül, hogy tanulmányoznánk. A helytelen alkalmazások elkerülésének az a legcélszerűbb módja, ha a népesség általánosságban és egészében természettudományosan művelt, és ennek köszönhetően megérti az ilyen vizsgálatok jelentőségét. Ha a tudományt zárt birodalomnak tekintjük, amely túlságosan elvont és bonyolult ahhoz, hogy az átlagember megérthesse, akkor a helytelen alkalmazás veszélyei nagyobbak. Ha viszont a széles közvélemény érdeklődik a tudományok iránt és törődik az eredményekkel – ha a természettudomány szépségét és társadalmi következményeit is sokkal gyakrabban tárgyaljuk az iskolákban éppúgy, mint a médiában vagy éppen az ebédlőasztalnál –, akkor sokkal kedvezőbbek lesznek az esélyeink, hogy megtudjuk, milyen valójában a világunk. Ezzel együtt a siker reményében próbálkozhatunk, hogy a magunk javára jobbá tegyük. Néha úgy képzelem, ez lehet az a gondolat, amely ott lakozik Broca formalintól csöpögő agya mélyén.

2. Megismerhető-e a világ?
Gondolatok egy sókristályról

Semmi sem oly gazdag, minta természet kimeríthetetlen bősége. Csak a felületét engedi látni, de tudjuk, hogy mélysége sok millió öl.

RALPH WALDO EMERSON

A természettudomány sokkal inkább gondolkodásmód, mintsem ismeretek tömkelege. Célja annak megfejtése, miként működik a világ, milyen szabályszerűségek lelhetők fel benne, és hogy behatoljunk a dolgok közötti kapcsolatba – a minden anyagot felépítő elemi részecskéktől egészen az élő szervezetekig, az emberek társadalmáig és ennélfogva a világmindenségig, mint egészig. Megérzésünk azonban semmiképpen nem lehet csalhatatlan kalauzunk. Még érzékelésünket is eltorzíthatja az egyoldalú begyakorlottság és az előítéletek, vagy pusztán érzékszerveink fizikai korlátai. Érzékszerveink ugyan közvetlenül szereznek információt, de természetszerűleg a világ jelenségeinek csupán csekély töredékéről. Arisztotelésztől kezdve a Galileit megelőző gondolkodók csaknem mindegyike helytelen választ adott arra a kérdésre, hogy vajon közegellenállás hiányában egy font ólom gyorsabban esik-e le, mint egy gramm tollpehely. A természettudomány a kísérletekre épül, valamint a régi dogmák kihívásának készségére és a valóságos világra tekintés nyitottságára. Ennek megfelelően a természettudomány műveléséhez néha merészségre van szükség – legalább a hagyományos bölcsességek megkérdőjelezésének a merészségére.
Ezen túlmenően van még egy trükk a természettudományban, az, hogy mindig valóban gondoljunk valamire, például a felhők alakjára és arra, hogy néha mindenütt az égen ugyanabban a magasságban látjuk a határozott vonalú aljukat; egy harmatcsepp kialakulására a levélen; egy név – esetleg „Shakespeare” – vagy egy szó – „filantróp” – eredetére; vagy az emberi társadalmi szabályok – talán a vérfertőzés tilalma – okára. Mindig konkrét kérdéseket fogalmazzunk meg, mondjuk miért lehet napsütésben üveglencsével meggyújtani egy darab papírt; hogy tud egy sétapálca olyannak látszani, mint egy görbe faág; miért látszik úgy, mintha a Hold követne bennünket séta közben; miért nem tudunk leásni a Föld középpontjáig; hogyan határozzuk meg a „lefelé” fogalmát a gömb alakú Földön; hogyan képes a testünk a tegnapi ebédet mai izomerővé átalakítani; egészen odáig, hogy örökké létezik-e a Világegyetem, és ha nem, akkor mi van „odaát”? A felsorolt kérdések némelyike meglehetősen egyszerű. Másokra viszont, főként az utolsóra, még ma sem tudja senki a választ. Ezek a kérdések azonban magától értetődően választ igényelnek. Minden kultúra feltett ehhez hasonló kérdéseket ilyen vagy olyan formában. A válaszok csaknem mindig „pontosan így és így történt” típusúak voltak, vagyis a felvetett magyarázat elszakadt a kísérlettől, sőt még a gondos összehasonlító megfigyelésektől is.
A természettudományos észjárás mindig kritikusan szemléli a világot, mintha legalábbis számos alternatív világ létezne, és mintha olyan dolgok is itt lennének, amelyek valójában mégsincsenek itt. Ezután azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért éppen az van itt, amit látunk, miért nem valami más. Miért gömb alakú a Nap, a Hold és a bolygók? Miért nem gúlák, kockák vagy dodekaéderek? Miért nem szabálytalanok vagy perec alakúak? Miért ilyen szabályos gömbök? Ha elkezdünk hipotéziseket kiagyalni, azután ellenőrizzük, van-e értelmük, megfelelnek-e egyéb ismereteinknek, és kigondolunk olyan ellenőrzési módszereket, amelyekkel feltevésünk bebizonyítható vagy cáfolható, akkor azon kapjuk magunkat, hogy műveljük a természettudományt. Minél többet gyakoroljuk ezt a gondolkodásmódot, annál sikeresebben haladunk előre. Ha be akarunk hatolni valaminek a mélyébe – legyen az akármilyen aprócska dolog, mondjuk Walt Whitman szavaival egy vékonyka fűszál –, akkor úgy fellelkesülhetünk, ahogyan az bolygónkon csakis az emberi lényeknek adatik meg. Intelligens faj vagyunk, és ha értelmünket megfelelően használjuk, az örömöt okoz. Ilyen vonatkozásban az agyunk olyan, mint az izmok. Ha jól gondolkozunk, jól érezzük magunkat. A megértés a gyönyör egyik formája.
De vajon milyen mélységig vagyunk képesek valóban megismerni a minket körülvevő világot? Néha olyanok teszik fel ezt a kérdést, akik negatív válaszban reménykednek, akik rettegnek egy olyan világtól, ahol egy napon majd mindenről mindent tudni fogunk. Máskor viszont egyes fdósok magabiztosan kijelentik, hogy nemsokára már mindent tudni fogunk – vagy már tudjuk is –, amit egyáltalán tudni érdemes. Olyan dionüszoszi vagy polinéziai kor képét festik le, amelyekben elsorvad a szellemi felfedezés öröme, és átveszi a helyét a szelíd egykedvűség: a lótuszevők erjesztett kókusztejet isznak vagy más, enyhe hallucinogén anyagokat fogyasztanak. A polinézek egykor vakmerő felfedezők voltak, de rövid pihenőjük a paradicsomban sajnálatosan véget ért. Amellett, hogy helytelenítjük a polinézek életvitelét és elvetjük a hallucinogének által kínált szellemi felfedezéseket, határozottan ki kell jelenteni, hogy ez a nézet egyértelműen hibásnak bizonyult.
Próbálkozzunk egy sokkal szerényebb kérdéssel! Ne firtassuk, hogy megismerhetjük-e a Világegyetemet, a Tejútrendszert, vagy egy csillagát vagy csupán egy bolygót. Megismerhetünk-e – véglegesen és minden részletében – egyetlen sószemcsét. Vizsgáljunk meg egy mikrogramm asztali sót, egy akkora szemcsét, amelyet egy jó szemű ember éppen hogy megpillanthat szabad szemmel, mikroszkóp használata nélkül. Ebben a sószemcsében mintegy 10¹⁶ nátrium- és klóratom található. Ez a szám akkora, hogy az 1-est 16 nulla követi, más szavakkal 10 milliószor milliárd atomról beszélünk. Ha meg szeretnénk ismerni a sószemcsét, akkor legalábbis minden egyes atom térbeli helyzetét ismernünk kellene. (Valójában ennél sokkal több mindent kellene tudnunk – például az atomok között ható erők természetét – egyelőre azonban csak szerény becslést akarunk végezni.) Nos, kisebb vagy nagyobb ez a szám annál, mint ahány dolgot az agyunk tudni képes?
Mennyi mindent képes az agy tudni? Az agy talán 10¹¹ neuronból áll, ezek azok az áramköri elemek és kapcsolók, amelyek elektromos és kémiai aktivitása jelenti az elménk működését. Egy átlagos agyi neuronból mintegy ezer parányi „huzal” indul ki, az úgynevezett dendritek, amelyek a neuront összekapcsolják társaival. Ha az agyban elraktározott minden egyes bit információ e kapcsolódások egyikének felel meg – amint az valószínűnek látszik –, akkor az agy által tudható dolgok száma nem lehet több 10¹⁴-nél, azaz százbilliónál. Ez a szám azonban csupán egy százaléka a sószemcsét alkotó atomok számának.
Ilyen értelemben tehát a Világegyetem kezelhetetlen, megdöbbentő mértékben ellenáll bárminemű, a megismerésére irányuló emberi próbálkozásnak. Ilyen szinten még egy sószemcsét sem vagyunk képesek megismerni, nemhogy a Világegyetemet.
Vegyük azonban kicsit alaposabban szemügyre a mikrogrammnyi sószemcsénket! A só történetesen kristály, amelyben a kristályrács szerkezetének hibáitól eltekintve minden egyes nátrium- és klóratom előre meghatározott helyen tartózkodik. Ha össze tudnánk zsugorodni oly parányira, hogy behatolhatnánk ebbe a kristályvilágba, akkor sorról sorra ugyanazt a rendezettséget tapasztalnánk, az egyes atomok mindenütt szabályosan váltakozó rendben követik egymást – nátrium, klór, nátrium, klór, kifeszítve azt az atomokból álló síkot, amelyen állunk és az alatta, illetve fölötte elhelyezkedő összes többi síkot. Egy tökéletesen tiszta sókristályban az összes atom helyzete mintegy 10 bit információ segítségével megadható.^[2] Ez már egyáltalán nem terheli meg agyunk információtároló képességét.
Ha a Világegyetem viselkedését meghatározó természeti törvények is ugyanolyan fokú szabályszerűségeket tartalmaznának, mint amilyenek a sókristály szabályosságát leírják, akkor természetesen a Világegyetem is megismerhető lenne. Még ha sok ilyen törvény is lenne, amelyek mindegyike meglehetősen bonyolultnak bizonyulna, az emberi lények akkor is képesek lennének mindegyikük megértésére. Még ha a szükséges ismeretek mennyisége meghaladná agyunk információtároló képességét, akkor is megtehetnénk, hogy az információ egy részét a testünkön kívül raktározzuk el – például könyvekben vagy számítógépeink memóriájában – akkor bizonyos értelemben még mindig képesek lennénk megismerni a világot.
Az emberi lények tehát – magától értetődően – erős késztetést éreznek arra, hogy minél több ilyen szabályszerűséget találjanak: a természeti törvényeket. A hatalmas és összetett Világegyetem megismerésére csakis a szabályok keresése az egyetlen célravezető módszer. Ez a természettudomány. A Világegyetem arra kényszeríti a benne élőket, hogy ismerjék meg. Azok a teremtmények, amelyek nap mint nap az események zavaros, kusza halmazát látják, a szabályszerűségek felismerése és az előrejelzés lehetősége nélkül, azok súlyos veszélyben vannak. A Világegyetem azoké a lényeké, akik legalább bizonyos mértékig tájékozódni tudnak benne.
Megdöbbentő tény, hogy egyáltalán léteznek természeti törvények, olyan szabályok, amelyek nemcsak minőségileg, hanem mennyiségileg is leírják, miként működik a világ. Elképzelhetünk egy olyan univerzumot is, amelyben nincsenek ilyen törvények, amelyben egy a miénkhez hasonló világegyetemet felépítő mintegy 10⁸⁰ elemi részecske a legteljesebb mértékben és hajthatatlanul a szabályoknak fittyet hányva viselkedik. Egy ilyen világegyetem megértéséhez legalább akkora agyra volna szükség, mint amekkora maga a világegyetem. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy ekkora univerzumban előfordulna az élet és az értelem, mert az élőlények és az agyak bizonyos fokú belső stabilitást és rendezettséget igényelnek. Ám még ha egy ilyen roppant véletlenszerű világban esetleg élnének is nálunk sokkal értelmesebb lények, aligha lehet túlságosan sok ismeretük, szenvedélyük és örömük.
Szerencsénkre mi olyan Világegyetemben élünk, amelynek fontos részei megismerhetőek. Józan ítélőképességünk és evolúciós fejlődésünk felkészített arra, hogy valamit megértsünk világunk hétköznapi jelenségeiből. Amikor azonban más birodalmakba kalandozunk, a józan ész és a szokásos megérzések megbízhatatlan kalauznak tűnnek. Meghökkentő, hogy ha megközelítjük a fény sebességét, akkor tömegünk minden határon túl nő, a mozgás irányában mért kiterjedésünk nulla közelébe zsugorodik, és az idő múlása tetszés szerinti mértékben lelassul, szinte megáll. Sok ember mindezt ostobaságnak véli, amint azt úgy egy-két hetenként valaki elpanaszolja nekem írott levelében. Mindez azonban gyakorlatilag természetes következménye Albert Einstein térről és időről kidolgozott briliáns elemzésének, az úgynevezett speciális relativitáselméletnek. Nem számít, hogy ezek a jelenségek számunkra ésszerűtlennek látszanak. Nem szokásunk ugyanis a fényéhez közeli sebességekkel száguldozni. Nagy sebességek esetén józan ítélőképességünk megbízhatósága joggal kétségbevonható.
Vegyünk ezután szemügyre egy magányosan álló, kétatomos molekulát, amely apró súlyzóra hasonlít – mondjuk egy sómolekulát. Az ilyen molekulák a két atomot összekötő tengely körül forognak. A kvantummechanika birodalmában, vagyis a nagyon parányi objektumok világában a súlyzó alakú molekula nem minden térbeli helyzete megengedett. Lehetséges például, hogy a molekula vízszintes és erre merőleges, függőleges helyzetben állhat ugyan, de a köztes helyzetek közül sokban nem. Bizonyos forgási helyzetek nem megengedettek. De ki tiltja meg ezeket a helyzeteket? Nos, a természet törvényei. A Világegyetem oly módon épül fel, hogy korlátozza, úgymond kvantálja a forgást. A mindennapi életben nincsenek erre vonatkozó közvetlen tapasztalataink. Furcsának, sőt mi több felettébb szokatlannak tartanánk, ha tornagyakorlatokat végezve azt éreznénk, hogy oldalra és magastartásba ki tudjuk nyúltani a kezünket, sok köztes irányba azonban nem. Mi viszont nem a parányok, a 10^-12 centiméteres méretek világában élünk, ahol a tizedesvessző után előbb tizenkét nulla következik, és csak utána az egyes. Józan eszünk alapján születő megérzéseink nem számítanak. Csak egyvalami számít, a kísérletek, ebben az esetben a molekulák távoli infravörösben felvett színképe. Ezek a spektrumok azt tanúsítják, hogy a molekulák rotációja kvantált.
Kiábrándítónak tűnik, hogy a világ korlátokat állít az elé, amit az emberek megtehetnek. Miért ne állíthatnánk be köztes tengelyforgási irányokat? Miért ne lehetnénk képesek a fény sebességénél gyorsabban utazni? Egyelőre azonban úgy tudjuk, hogy a Világegyetemünk ilyenre van megalkotva. Ezek a korlátozások azonban nemcsak bizonyos fokú alázatra késztetnek bennünket, hanem egyúttal megismerhetőbbé is teszik a világot. Minden egyes korlátozás egy természeti törvénynek, a Világegyetem egy-egy szabályszerűségének felel meg. Minél több korlátja van annak, amit az anyag és az energia megtehet, annál több tudásra tehet szert az ember. Az, hogy a Világegyetem bizonyos értelemben megismerhető-e, nemcsak attól függ, hány természeti törvény létezik, amelyek egymástól gyökeresen eltérő jelenségeket kísérnek, hanem attól is, hogy megvan-e bennünk a kellő nyitottság és intellektuális képesség, ezen törvények megértéséhez. Ahogyan megfogalmazzuk a természet szabályszerűségeit, az jelentősen függ agyunk felépítésétől, de emellett számottevő mértékben magának a Világegyetemnek a szerkezetétől is. A magam részéről olyan Világegyetemről álmodom, amelyben sok az ismeretlen, de ugyanakkor sok minden megismerhető. Az a világegyetem, ahol minden ismert, sztatikus és unalmas lenne, legalább olyan unalmas, mint néhány gyengeelméjű teológus mennyországa. Ezzel szemben a megismerhetetlen világegyetem nem alkalmas hely egy gondolkodó lény számára. A számunkra ideális világegyetem nagyon hasonlít arra, amilyenben éppen élünk. És én azt hiszem, ez nem pusztán a véletlen műve.

3. A szabadulásként ható világ

Mert nem tiszteltem a tekintélyeket, a Sors azzal büntetett, hogy engem is tekintéllyé tett.

EINSTEIN

Albert Einstein több mint egy évszázaddal ezelőtt, 1879-ben a németországi Ulmban született. Egyike minden korok azon nagyon kevés emberének, akik különleges adottságuknál fogva átalakították a világot. Tehetsége volt ahhoz, hogy a régi dolgokat új módon szemlélje és alapjaiban kérdőjelezze meg a hagyományos bölcsességeket. Ez a jámbor ember sok évtizeden keresztül köztiszteletben állt, ő az egyetlen tudós, akit az átlagember név szerint meg tud nevezni. Ezt részben tudományos teljesítményének köszönheti, részben a társadalmi kérdésekben tanúsított bátor kiállásának, részben pedig jóságos személyiségének. Einsteint az egész világon mindenütt csodálták és nagyra becsülték. A bevándorló szülők természettudományokhoz vonzódó gyermekei vagy a nyomorúságos körülmények között felnövekvők számára, mint amilyen én is voltam, az Einsteint övező tisztelet azt bizonyította, hogy élnek közöttünk tudósok, és a tudományos életpálya nem teljesen reménytelen ábránd. Nem lehet eléggé hangsúlyozni vele kapcsolatban, hogy akaratlanul is mintaként szolgált a tudós szerepéhez. Ha nem lett volna Einstein, akkor azok közül a fiatal emberek közül, akik 1920 után váltak kutatókká, sokan sohasem hallottak volna a tudományos kutatás nagy kalandjáról. Einstein speciális relativitáselmélete, ha csak a mögötte álló logikai tartalmat nézzük, már akár egy évszázaddal korábban is felfedezhető lett volna. Jóllehet volt az elméletnek néhány előfutára, a tényleges kidolgozás azonban Einsteinre várt. A speciális relativitáselmélet alapvető fizikai tartalma nagyon egyszerű, az eredmények legtöbbje középiskolás matematika segítségével levezethető, kísérleti eszközként sem kell nagyon más, mint egy csónak, amellyel hol ár ellenében, hol pedig a sodrás irányában evezünk. Einstein élete bővelkedett a zsenialitásban és az iróniában, szenvedélyesen érdeklődött kora fontos kérdései iránt, belekóstolt az oktatásba, kapcsolatot teremtett a tudomány és a politika között, valamint bebizonyította, hogy végső soron egyének is képesek megváltoztatni a világot.
Gyermekként Einstein aligha adta tanújelét annak, ki lesz belőle. „Szüleim”, emlékezik vissza később, „aggódtak, mert viszonylag későn kezdtem beszélni, emiatt már orvoshoz is fordultak... Abban az időben... természetesen már elmúltam hároméves.” Az általános iskolában szürke pont volt, elmondása szerint az ottani tanárok kiképző őrmesterekre emlékeztették őt. Einstein ifjúkorában az európai oktatási rendszert a hangzatos nacionalista szólamok és az intellektuális merevség jellemezte. Einstein azonban fellázadt a tanítás unalmas, mechanikus módszerei ellen. „Inkább elviseltem bármilyen büntetést, csak ne kelljen szó szerint bemagolnom a leckét.” Einstein mindig megvetette a szigorú fegyelem híveit, az oktatásban, a tudományban és a politikában egyaránt.
Ötéves korában az iránytű rejtelmei ejtették rabul a fantáziáját. Később, mint írja, „12 éves koromban egészen másfajta csodát éltem át: elolvastam egy könyvecskét a sík euklideszi geometriájáról... Ebben olyan állítások voltak, például, hogy a háromszög három magasságvonala egy pontban metszi egymást, amelyeket – noha önmagukban véve egyáltalán nem voltak magától értetődők – olyan biztonsággal lehetett bebizonyítani, hogy a kétely kizártnak látszott. Ez a világosság és biztosság leírhatatlan hatással volt rám.”^[3] A formális iskolai oktatás nem jelentett többet, mint az efféle szárnyaló gondolatok unalmas megzavarását. Önképzésére Einstein így emlékezik vissza: „12-16 éves koromban megismerkedtem a matematika elemeivel, beleértve a differenciál- és integrálszámítás alapelveit is. Az volt a szerencsém, hogy olyan könyvek kerültek a kezembe, amelyek logikailag nem voltak ugyan túlságosan precízek, de a fő gondolatokat világosan kifejtették... Külön szerencsém volt, hogy a természettudományok összességének minden lényeges eredményét és módszerét megtaláltam egyetlen kitűnő népszerű műben, amely szinte kizárólag a dolgok kvalitatív leírására szorítkozott... s amelyet lélegzetvisszafojtva olvastam végig.”^[4] A mai tudományos ismeretterjesztőket jóleső érzés töltheti el e szavak olvastán.
Úgy tűnik, egyetlen tanára sem ismerte fel tehetségét. A müncheni Gimnáziumban, a város legrangosabb középiskolájában egyik tanára e szavakkal teremtette le: „Einstein, magából sohasem lesz semmi!” Tizenöt éves korában melegen ajánlották neki, hogy jobb lenne, ha abbahagyná tanulmányait. A tanár megjegyezte: „A maga puszta jelenléte csorbítja az osztály irántam érzett tiszteletét.” A tanácsot örömmel megfogadta, és több hónapot töltött Észak-Olaszországban barangolva. Nem csoda hát, hogy az 1890-es években lemorzsolódott a középiskolából. Egész életében többre becsülte a kötöttségektől mentes öltözködést és viselkedést. Ha nem az 1890-es, hanem az 1960-as vagy 70-es években lett volna tizenéves, akkor a maradi emberek minden bizonnyal hippinek nevezték volna.
A fizika iránti kíváncsisága és a természeti világ fölött érzett csodálata hamar legyőzték a szervezett oktatással szembeni ellenérzéseit. Így aztán hamarosan azon kapta magát, hogy Svájcban a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolára jelentkezik, bár a középiskolai érettségit még nem szerezte meg. Felvételi vizsgája sikertelen volt, ezért beiratkozott egy svájci középiskolába, hogy a hiányosságait pótolja. A következő évben azután már beiratkozhatott a Szövetségi Műszaki Főiskolára. Itt is csak a közepes tanulók közé tartozott. Neheztelt az előírt tantervre, elkerülte az előadótermeket és megpróbálta saját érdeklődését kielégíteni. Később erre így emlékezett vissza: „Persze az volt a bökkenő, hogy a vizsgákra mindezt a szemetet magamba kellett tömnöm, akár akartam, akár nem.”^[5]
A diplomáját is csak azért sikerült megszereznie, mert jó barátja, Marcel Grossmann szorgalmasan bejárt az előadásokra és jegyzeteit megosztotta Einsteinnel. Sok évvel később, Grossmann halálakor Einstein így írt róla: „Visszaemlékszem diákkorunkra. Ő volt a mintadiák, én pedig a szertelen álmodozó. Ő jó kapcsolatban volt a tanárokkal és mindent értett; én viszont számkivetettként, kapcsolatok nélkül éltem, de még csak nem is szerettek... Azután a tanulmányaink befejeztével – hirtelen mindenki otthagyott, ott álltam egymagam az élet küszöbén.” Grossmann jegyzeteit böngészve sikeresen megszerezte diplomáját. De önéletrajza tanúsága szerint a záróvizsgák által jelentett „kényszer annyira taszítólag hatott rám, hogy... egy egész álló éven át képtelen voltam tudományos kérdéseken gondolkodni. ...Tulajdonképpen csoda, hogy a modern oktatóüzemek még nem fojtották meg egészen a szent kutató kíváncsiságot, hiszen ennek a kényes növénykének a támogatáson kívül főként szabadságra van szüksége; enélkül feltétlenül tönkremegy... Azt hiszem, hogy még egy egészséges ragadozónak is elmenne az étvágya, ha sikerülne korbáccsal állandóan falásra ösztökélni olyankor is, amikor nem éhes...”^[6] Megjegyzései remélhetőleg kijózanítólag hatnak mindannyiunkra, akik a felsőoktatásban természettudományokat tanítunk. Kíváncsi lennék, hány potenciális Einsteinnek megy el évről évre az egésztől a kedve a versenyszerű vizsgák és a tanterv által előírt tananyag kényszerű elsajátítása miatt.
Egy ideig alkalmi munkákból tartotta fenn magát, miközben jó néhány kívánatosnak látszó állás egyikét sem sikerült megszereznie. Végül Einstein elfogadta a berni Szövetségi Szabadalmi Hivatalban felkínált ügyvivői állást, ahol a benyújtott találmányokat kellett előzetesen véleményeznie. Az állást egyébként Marcel Grossmann apjának közbenjárására kapta meg. Nagyjából ugyanebben az időben lemondott német állampolgárságáról és megszerezte a svájcit. Három évvel később, 1903-ban feleségül vette főiskolai szerelmét. Szinte semmit sem tudunk arról, milyen találmányokat utasított el és milyeneket fogadott el Einstein a hivatalában. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon volt-e a szabadalmi kérelmek között olyan, amelyik a fizika további tanulmányozására ösztönözte.
Egyik életrajzírója, Banesh Hoffman azt írja, hogy a szabadalmi hivatalban Einstein „hamar megtanulta hatékonyan elvégezni a mindennapi munkáját, úgyhogy értékes percei szabadultak fel saját, titokban végzett számításaihoz, amelyeket bűntudatosan egy fiókba rejtett, ha lépéseket hallott közeledni.” Ilyen volt a helyzet tehát a nagyszerű relativitáselmélet megszületésekor. Mindamellett Einstein később nosztalgikusan emlékezett vissza a szabadalmi hivatalra, mint „az a világi kolostor, ahol ki tudtam költeni a legszebb ötleteimet.”
Kollégái előtt sokszor kifejtette, hogy egy tudós számára a világítótorony-őri állás volna a legmegfelelőbb, hiszen a munka viszonylag egyszerű, így bőven maradna idő a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen elmélyedésre. „Einstein számára”, tartotta munkatársa, Leopold Infeld, „a magányosság, a világítótoronybeli élet lenne a legösztönzőbb, mert megszabadítaná őt számtalan, gyűlölt kötelességétől. Valójában számára ez lenne az ideális életforma. Ám a tudósok legtöbbje éppen az ellenkezőjét gondolja. Az én életemnek például éppen az volt a legfőbb átka, hogy hosszú időn keresztül nélkülöznöm kellett a tudományos légkört, nem volt kivel fizikáról beszélgetnem.”
Einstein úgy vélte, hogy bizonyos értelemben dehonesztáló a fizika tanításával pénzt keresni. Nézetei szerint sokkal jobb, ha egy fizikus valamilyen egyszerű, de tisztességes munkából él, és csak szabadidejében foglalkozik fizikával. Amikor évekkel később Amerikában hasonló értelemben nyilatkozott, azt is hozzátette, hogy ő a maga részéről szívesen lett volna például vízvezeték-szerelő, mire a vízvezeték-szerelők egyesülete rögvest tiszteletbeli tagjává választotta.
Einstein 1905-ben négy tudományos dolgozatot publikált a kor vezető fizikai folyóiratában, az Annalen der Physik-ben. A négy dolgozat mindegyike a Szövetségi Szabadalmi Hivatalban betöltött állása mellett, szabadidejében készült. Az elsőben kimutatta, hogy a fénynek a részecske- és a hullámtermészete egyaránt megmutatkozik. A korábban meghökkentőnek tartott fotoelektromos jelenséget azzal magyarázta, hogy a beeső fény hatására egyes szilárd anyagok elektronokat bocsátanak ki. A második cikkben a molekulák viselkedésével foglalkozott, és magyarázatot adott a folyadékokban lebegő, apró szilárd szemcsék véletlenszerű, úgynevezett „Brown-mozgására”. A harmadikban és a negyedikben kifejtette a speciális relativitáselméletet és első ízben írta fel a híres E = mc² egyenletet, amelyet oly sokan idéznek és oly kevesen értenek.
Az egyenlet az anyag és az energia kölcsönös egymásba alakíthatóságát fejezi ki. Az energiamegmaradás törvényét a tömegre is kiterjeszti. A tömeg és az energia együttes megmaradásának törvénye kimondja, hogy energia és tömeg nem keletkezhet és nem veszhet el – bár az anyag vagy energia egyik formája átalakulhat a másikba. Az egyenletben E az m tömeggel egyenértékű energiát jelöli. Az m tömegből ideális körülmények között kivonható energiamennyiség mc², ahol c a fény sebességét jelöli: c=300 000 kilométer másodpercenként. (A fény sebességét a fizikában mindig kis c betűvel jelöljük, sohasem nagybetűvel.) Ha m-et kilogrammban, c-t pedig méter/másodpercben mérjük, akkor E-t a joule nevű mértékegységben kapjuk meg. Ezek szerint 1 gramm tömeg maradéktalan energiává történő átalakítása során 10^-3 × (3×10⁸)² = 9×10¹³ joule energia szabadul fel, ami nagyjából ezer tonna TNT felrobbanásakor felszabaduló energiának felel meg. Ez az iszonyúan nagy mennyiségű energia az anyag minden egyes grammjában jelen van, csupán arra kell rájönnünk, hogyan tudjuk onnan előbányászni. A nukleáris fegyverek és az atomerőművek a legismertebb, bár elgondolkodtató és erkölcsileg kétes értékű földi példák annak az energiának a kinyerésére, amelynek jelenlétét az anyag bármely formájában Einstein mutatta ki. A termonukleáris fegyver, vagy más néven a hidrogénbomba még borzalmasabb pusztítóerőt rejt – ám csupán az m tömegű hidrogénben rejlő mc² energia alig egy százalékát képes kinyerni.
Einstein 1905-ben megjelent négy cikke egy teljes munkaidőben fizikával foglalkozó kutató teljes életműveként is elismerésre méltó teljesítmény lett volna. Egy csupán szabadidejében fizikával foglalkozó, huszonhat éves svájci szabadalmi ügyvivőtől egyetlen év leforgása alatt viszont egyszerűen megdöbbentő eredmény. Sok tudománytörténész 1905-öt Annus Mirabilis-nek, azaz a csodák évének nevezi. Korábban egyetlen ilyen, rejtelmesen hasonló év akadt a tudomány történetében: 1666, amikor Isaac Newton huszonnégy éves korában, kényszerű (a pusztító pestisjárvány miatti) vidéki magányában magyarázatot adott a napfény spektrális természetére, felfedezte a differenciál- és integrálszámítást, és kidolgozta az általános tömegvonzás elméletét. Az 1915-ben végső formába öntött általános relativitáselmélettel együtt ez a négy, 1905-ös cikk alkotja Einstein tudományos életművének gerincét.
Einstein előtt a fizikusok körében általánosan elfogadott nézet volt, hogy léteznek kitüntetett vonatkoztatási rendszerek, vagyis valamiféle abszolút tér és abszolút idő. Einstein annak feltételezéséből indult ki, hogy minden vonatkoztatási rendszer – tehát minden megfigyelő, függetlenül a helyétől, sebességétől és gyorsulásától – ugyanolyannak érzékeli a természet alapvető törvényeit. Valószínűnek tűnik, hogy Einstein vonatkoztatási rendszerekkel kapcsolatos nézeteit erősen befolyásolta társadalmi és politikai meggyőződése, valamint a XIX. század végi Németországban tapasztalható harsány sovinizmussal szembeni ellenérzése. Ebben az értelemben a relativitás ötlete közhellyé degradálódott, a társadalomtudósok pedig elfogadták a kulturális relativizmus gondolatát: e szerint rengeteg különböző társadalmi összefüggés és világnézet létezik, a különböző emberi társadalmak különféle erkölcsi és vallási előírásokat fogadnak el, amelyek legtöbbje egyaránt igaz.
A speciális relativitáselméletet eleinte egyáltalán nem fogadták el széles körben. Ismételten megpróbálkozván a tudományos karrierrel, Einstein – példaként korábbi munkásságára – benyújtotta a Berni Egyetemre előzőleg már megjelent, a relativitáselméletre vonatkozó cikkét. Az abban foglaltakat természetesen jelentős kutatási eredménynek tartotta. A dolgozatot azonban érthetetlennek minősítették és elutasították, így Einstein egészen 1909-ig a szabadalmi hivatalban maradt. Már megjelent cikkei azonban nem merültek feledésbe, aminek köszönhetően Európa néhány vezető fizikusa lassacskán kezdett ráébredni, hogy talán Einstein minden idők egyik legjelentősebb tudósa. Mindamellett, a relativitáselmélettel kapcsolatos munkásságának meglehetősen ellentmondásos volt a fogadtatása. Jellemző, hogy amikor Einstein állásért folyamodott a Berlini Egyetemhez, akkor az egyik tekintélyes német fizikus ajánlólevelében azt írta, hogy a relativitáselmélet csupán a hipotézisek világába tett szellemi kalandnak tekinthető, ám Einstein ennek ellenére mégiscsak kiváló gondolkodó. (A Nobel-díjat, amelynek neki ítéléséről 1921-ben tett Távol-Keleti utazása közben értesült, a fényelektromos hatásról írt cikkéért és az elméleti fizika fejlődésében elért „egyéb hozzájárulásaiért” kapta. A relativitáselméletet még akkor is túlságosan ellentmondásosnak tartották ahhoz, hogy nevén nevezzék.)
Einstein vallásról és politikáról vallott nézetei szorosan összefüggtek. Szülei zsidó származásúak voltak, ám nem gyakorolták vallásukat. Mindamellett Einstein vallásos nevelést kapott, „amelyet a hagyományos nevelőoktató gépezet”, az állam és az iskola, „minden gyermekbe beleplántált.” Tizenkét éves korában azonban ennek hirtelen vége szakadt: „A népszerű tudományos művek olvasása során hamarosan meggyőződtem arról, hogy a bibliai történetek jó része nem lehet igaz. Ennek következményeként szinte fanatikus szabadgondolkodóvá váltam, amihez az az érzés társult, hogy az állam szánt szándékkal hazudik az ifjúságnak; ez lesújtó hatású volt. Ennek az élménynek lett a következménye, hogy bizalmatlanná váltam minden tekintéllyel szemben, szkeptikussá lettem a mindenkori társadalmi környezetben élő meggyőződésekkel szemben – ez a beállítottságom később sem szűnt meg, noha az ok-okozati összefüggésekbe való jobb bepillantásom következtében veszített eredeti élességéből.”^[7]
Közvetlenül az I. világháború kitörését megelőzően Einstein elfogadott egy professzori állást a híres, berlini Vilmos Császár Intézetben. Az elméleti fizika fellegvárában végzendő munka csábítása erősebb volt, mint a német militarizmussal szembeni ellenérzése. Az I. világháború kitörése miatt Einstein felesége és két gyermeke Svájcban rekedt, nem tudták követni őt Németországba. Néhány évvel később ez a kényszerű különélés váláshoz vezetett, de amikor Einstein 1921-ben megkapta a Nobel-díjat, az azzal járó 30 000 dollárt volt feleségének és gyermekeinek adta. Idősebb fia később az építőmérnöki tudományok jeles személyiségévé vált, és mint ilyen, a California Egyetem professzora volt. Második fia azonban, aki bálványozásig szerette apját, évekkel később, Einstein legnagyobb szívfájdalmára, azzal vádolta őt, hogy fiatal korában elhanyagolta őt.
A saját magát szocialistaként jellemző Einsteinnek meggyőződésévé vált, hogy az I. világháború legnagyobbrészt „az uralkodó osztályok” ármánykodása és alkalmatlansága miatt robbant ki, amely következtetéssel sok kortárs történész is egyetértett. Einstein pacifistává vált. Miközben más német tudósok lelkesen támogatták hazájuk katonai vállalkozásait, addig Einstein a háborút a nyilvánosság előtt is „járványos téveszmeként” bélyegezte meg. Kizárólag svájci állampolgárságának köszönhette, hogy elkerülte a börtönbüntetést, miközben ugyanez – hasonló okok miatt – Angliában élő barátjának, Bertrand Russell filozófusnak nem sikerült. Einstein háborúról vallott nézetei aligha fokozták németországi népszerűségét.
A háború azonban közvetve hozzájárult ahhoz, hogy Einstein neve beivódjék a köztudatba. Általános relativitáselméletében közreadta elképzelését – ezt az egyszerűsége, szépsége és teljesítőképessége miatt még ma is meghökkentő ötletet –, miszerint a bármely két tömeg között fellépő gravitációs vonzóerőt az okozza, hogy a tömegek eltorzítják környezetükben a közönséges euklideszi tér szerkezetét. A kvantitatív elmélet – a kísérleti ellenőrzés lehetőségének pontosságával – visszaadta Newton általános tömegvonzási törvényét. A következő tizedesjegyben azonban az általános relativitáselmélet már számottevő eltérést mutatott a newtoni kép alapján számított adatoktól. A természettudományos kutatásban megszokott gyakorlat, amikor az új elméletek magukban foglalják a régiek elfogadott eredményeit, azonban olyan új előrejelzéseket tesznek, amelyek alkalmasak arra, hogy egyértelműen megkülönböztessük egymástól a két szemléletmódot.
Einstein az általános relativitáselmélet három lehetséges kísérleti ellenőrzését írta le: a Merkúr pályájának elfordulásában mutatkozó anomáliát, a nagy tömegű csillagok által kisugárzott fény vöröseltolódását és a fénysugár elgörbülését a Nap mellett. Még mielőtt 1919-ben aláírták a fegyverszüneti egyezményt, brit expedíciók indultak Brazíliába és a Nyugat-Afrika partjai mentén fekvő Principe-szigetre, hogy egy teljes napfogyatkozás idején próbálják megfigyelni, hogy a fénysugár elgörbülése összhangban van-e az általános relativitáselmélet előrejelzésével. Nos, összhangban volt. Einstein nézeteit sikerült igazolni, emellett a jobb érzésű embereket megragadta az expedíció végrehajtásának jelképes tartalma: brit kutatók igazolták egy német tudós elméletét, jóllehet abban az időben a két ország még hadban állt egymással.
Ugyanebben az időben azonban Németországban vastagon pénzelt, nyilvános kampány indult Einstein ellen. Antiszemita felhangú tömeggyűléseket rendeztek Berlinben és más városokban, hogy lejárassák a relativitáselméletet. Einstein kollégáit megrázták a történtek, ám legtöbbjük túlságosan félszegnek bizonyult a politikai szerepvállaláshoz, így aztán nem tudtak semmit tenni ellene. A nácipárt 1920-as és 1930-as évekbeli felemelkedésével egy időben Einstein rádöbbent, hogy az elmélyült szemlélődés irányában érzett vonzódása ellenére egyre gyakrabban és egyre merészebben szólal fel. Német bíróságokon tanúskodott olyan akadémikusok mellett, akiket politikai nézeteik miatt perbe fogtak. Amnesztiáért folyamodott a politikai okokból Németországban és külföldön elítéltek érdekében (többek közt az Egyesült Államokban Sacco és Vanzetti, valamint a Scottsboro „fiúk” érdekében). Amikor 1933-ban Hitler lett a kancellár, Einstein második feleségével együtt elmenekült Németországból.
A nácik nyilvános máglyákon égették el Einstein tudományos munkáit, más, antifasiszta szerzők műveivel együtt. Mindenre kiterjedő támadás indult Einstein ellen. A támadást Lénárd Fülöp^[8], Nobel-díjas fizikus vezette, aki leleplezte „Einstein matematikailag csak összetákolt elméletét”, és az úgynevezett „ázsiai szellemet a tudományban”. Lénárd így folytatta: „Führerünk már kiküszöbölte ezt a szellemet a politikából és a nemzetgazdaságból, ahol az marxizmus néven terjedt el. A természettudományokban azonban, Einstein művének a túlzott hangsúlyozásával, ez a szellem még mindig jelen van. Fel kell ismernünk, nem várhatjuk el egyetlen némettől sem, hogy egy zsidó szellemi követője legyen. A természet tudománya, amit helyesen neveznek így, teljes egészében árja eredetű. ...Heil Hitler!”
Sok más náci tudós is óva intett Einstein „zsidó” és „bolsevik” fizikájától. A sors fintora, hogy nagyjából ugyanebben az időben a Szovjetunióban a vezető sztálinista értelmiségiek „burzsoá fizikaként” bélyegezték meg Einstein nézeteit. Arról azonban sohasem esett szó ezekben a vitákban, hogy a megtámadott elmélet tartalma igaz-e vagy sem.
Bár lelke mélyén idegenkedett a hagyományos vallásoktól, Einstein mégis zsidónak vallotta magát, ami nyilvánvalóan az antiszemitizmus 1920-as évekbeli németországi fellángolásának a visszahatása volt. Ugyanezen okból kifolyólag cionistává lett. Életrajzírója, Philipp Frank szerint azonban nem minden cionista csoport üdvözölte őt, mert azt követelte, hogy a zsidók tegyenek erőfeszítéseket az arabokkal való megbékélés érdekében, és próbálják megérteni azok életvitelét – márpedig a kulturális relativizmus ilyen fokú megnyilvánulásának hatását csak fokozták volna az érintett kérdésekkel összefüggő, mélyen gyökeredző indulatok. Ő azonban továbbra is támogatta a cionizmust, különösen amikor az 1930-as évek végén ismertté vált az európai zsidók egyre fokozódó kétségbeesése. (1948-ban felajánlották neki Izrael Állam államfői székét, amit azonban udvariasan elhárított. Érdekes elgondolkodni azon, mennyiben alakult volna másképp – ha egyáltalán másképp alakult volna – a Közel-Kelet történelme, ha Albert Einstein lett volna Izrael köztársasági elnöke.)
Miután elhagyta Németországot, Einstein megtudta, hogy a nácik 20 000 márkás vérdíjat tűztek ki a fejére. („Nem is tudtam, hogy ilyen sokat érek!”) Elfogadta a New Jersey-i Princeton Egyetemen az újonnan alapított Institute for Advanced Study tanárává történt kinevezést, élete hátralévő részében ott dolgozott. Amikor megkérdezték, milyen fizetést érezne méltányosnak, 3000 dollárt mondott. Ám az intézet képviselőjének arcán a meghökkenés jeleit vélte felfedezni, amiből arra következtetett, hogy kissé elvetette a sulykot, ezért megemlített egy szerényebb összeget. Végül nem hallgattak rá, és 16 000 dollárban állapították meg a fizetését, ami az 1930-as években szép summa volt.
Einstein olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy más európai emigráns fizikusok^[9] 1939-ben szinte magától értetődően hozzá fordultak, és arra kérték, írjon levelet Franklin D. Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének, sürgetve az atombomba kifejlesztését, hogy megelőzzék a németeket, akik feltételezhetően szintén erőfeszítéseket tettek a nukleáris fegyverek megszerzése érdekében. Bár Einstein sohasem foglalkozott magfizikával és később a Manhattan-tervben sem játszott szerepet, mégis megírta azt az első levelet, amely végső soron a Manhattan-terv megindítását eredményezte. Valószínűnek látszik azonban, hogy az Egyesült Államok Einstein közbenjárása nélkül is kifejlesztette volna az atombombát. A radioaktivitás Antoine Becquerel által történt felfedezése, valamint Ernest Rutherfordnak az atommaggal kapcsolatos kutatásai – amelyek Einstein működésétől teljesen független eredmények voltak – valószínűleg még az E = mc² összefüggés nélkül is elvezettek volna a nukleáris fegyverek kifejlesztéséhez. Einsteint rettegése a náci Németországtól már régen arra kényszerítette, hogy súlyos lelki gyötrelmek árán ugyan, de felhagyjon pacifista nézeteivel. Amikor azonban később kiderült, hogy a nácik képtelenek lettek volna saját nukleáris fegyverük kifejlesztésére, akkor Einstein lelkiismeret-furdalást érzett: „Bárcsak tudtam volna, hogy a németeknek nem fog sikerülni az atombombát előállítani, akkor az égvilágon semmit sem tettem volna a bombával kapcsolatban.”
Einstein 1945-ben sürgette, hogy az Egyesült Államok szakítsa meg kapcsolatait Franco Spanyolországával, amely a II. világháborúban a nácik oldalán állt. John Rankin, Mississippi állam konzervatív képviselője a Képviselőházban mondott beszédében nekitámadt Einsteinnek, mondván: „ez a külföldi születésű agitátor belerángatna minket egy újabb háborúba, csak azért, hogy a kommunizmus tovább terjedhessen a világban... Legfőbb ideje hogy az amerikai nép kiismerje Einsteint.”
Einstein a polgári szabadságjogok erőteljes védelmezője volt az Egyesült Államokban az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején, a McCarthy-korszak legsötétebb éveiben. A hisztéria egyre magasabbra csapó hullámait látva, az a zavaró érzés keríthette hatalmába, mintha valami hasonlónak lett volna szenvedő alanya az 1930-as évek Németországában. Arra ösztönözte védenceit, hogy tagadják meg a vallomást az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok előtt, mert mindenkinek „késznek kell lennie arra, hogy börtönbe zárják vagy gazdaságilag tönkretegyék... hogy feláldozza személyes jólétét a hazája érdekében.” Azt tartotta, hogy az állampolgárnak „kötelessége megtagadni az együttműködést minden olyan esetben, amikor az az alkotmányos szabadságjogokat sértené. Fokozottan érvényes ez az állampolgárok magánéletére és politikai beállítottságára vonatkozó vizsgálatok esetében...” Nézeteiért Einsteint rendszeresen támadta a korabeli sajtó. Joseph McCarthy szenátor pedig 1953-ban kijelentette, hogy bárki, aki ilyen tanácsokat osztogat, „maga is Amerika ellensége.” Évekkel később bizonyos körökben divattá vált Einstein tudományos géniuszának elismerését összekapcsolni „naivnak” minősített politikai nézetei leereszkedő elutasításával. Az idők azonban változnak. Kíváncsi vagyok, nem lehetne-e éppen ezzel ellentétes irányban érvelni: egy olyan tudományterületen, mint a fizika, ahol az ötletek mennyiségi formába önthetők és ennélfogva nagy pontossággal ellenőrizhetők, Einstein elképzeléseinek nincs riválisa. Megdöbbenve tapasztaljuk, milyen tisztán kiemelkedve áll előttünk ez a szellemi építmény, miközben más elméletek elvesznek a háttér zűrzavarában. Nem tételezhetnénk fel teljes joggal, hogy a politika sokkal zűrzavarosabb mezején Einstein elgondolásai ugyanilyen alapvető igazságokat fejeznek ki?
Princetoni éveiben is az maradt Einstein legkedvesebb szenvedélye, ami mindig is volt, a szellemi élet. Sokat és keményen dolgozott az egységes térelméleten, amely egyetlen egységgé kapcsolta volna össze a gravitációt, az elektromosságot és a mágnességét, ám ez irányú próbálkozásait egyöntetűen sikertelennek tartották. Azt viszont még megérte, hogy általános relativitáselmélete a Világegyetem nagy léptékű szerkezete és fejlődése megismerésének alapvető eszközévé vált. Nagy örömmel töltötte volna el, ha megérhette volna az általános relativitáselmélet gyümölcsöző alkalmazását napjainkban számos asztrofizikai probléma megoldására. Sohasem volt képes megérteni az őt körülvevő roppant tiszteletet, és valóban sokat panaszkodott arra, hogy kollégái és a princetoni végzős hallgatók nem mernek bejelentkezés nélkül beugrani hozzá, nehogy megzavarják.
Mindamellett így fogalmazott: „A társadalmi igazság és a társadalmi felelősség iránti szenvedélyes érdeklődésem mindig is szöges ellentétben állt az egyes emberekkel való közvetlen kapcsolatteremtés iránti vágyam határozott hiányával. Egyes fogatba való ló vagyok, nem tudok párban vagy csapatban dolgozni. Sohasem tartoztam teljes szívemmel egyetlen országhoz vagy államhoz, de még a baráti körömhöz, sőt a családomhoz sem. Ezek a kötelékek mindig meghatározhatatlanok és közömbösek voltak számomra, az önmagamba való visszavonulás iránti vágyam az évek múlásával egyre erősödött. Az efféle elszigetelődés néha keserűséget okoz, én azonban nem bánom, ha nélkülöznöm kell más emberek megértését és szimpátiáját. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ezáltal elveszítek valamit, ám ezért bőségesen kárpótol az a tudat, hogy függetlennek tarthatom magamat mások szokásaitól, véleményétől és előítéleteitől, és nem esem kísértésbe, hogy lelki nyugalmamat ilyen változékony alapokra helyezzem át.”
Egész életében a hegedülés és a vitorlázás jelentette számára a legkellemesebb kikapcsolódást. Ebben az időszakban Einstein úgy nézett ki, mint egy öregedő hippi, de bizonyos értelemben valóban az is volt. Fehér haját hosszúra növesztette, szívesebben hordott pulóvert és bőrdzsekit, mint öltönyt és nyakkendőt, még akkor is, ha neves vendégeket fogadott. Sohasem színlelt, nem affektált, amit azzal magyarázott, hogy „mindenkivel egyformán beszélek, legyen az akár a szemetesember vagy az egyetem rektora.” Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, néha megpróbált középiskolás diákoknak segíteni, a geometria-házifeladat megoldásában, bár ez nem mindig sikerült neki. A természettudomány legjobb hagyományai szellemében nyitott volt az új ötletek felé, de megkövetelte, hogy azok megfeleljenek a bizonyíthatóság legszigorúbb követelményének. Mentes volt az előítéletektől, de kételkedéssel fogadta a földtörténeti közelmúltban bekövetkezett planetáris katasztrófák gondolatát. Hasonlóképpen kételkedett az állítólagos, érzékszerveken kívüli érzékelésre vonatkozó kísérletekben is. Ezzel kapcsolatos fenntartásai elsősorban onnan eredtek, hogy a beszámolók szerint a telepatikus képességek működése nem csökkent, ha az adó és a fogadó fél között nőtt a távolság.
Vallási kérdésekről Einstein sokkal mélyebben gondolkodott, mint sokan mások, ugyanakkor rendszeresen félreértették őt. Amikor Einstein először látogatott Amerikába, O'Connell, Boston érseke arra figyelmeztette, hogy a relativitáselmélet „az ateizmus visszataszító kísértetét rejti magában”. Ez megrémített egy New York-i rabbit, aki azonnal sürgönyt küldött Einsteinnek: „Hisz Ön Istenben?” Einstein ugyancsak táviratban válaszolt: „Spinoza Istenében hiszek, aki minden lény harmóniájaként nyilatkozott meg, nem abban az Istenben, aki az emberek sorsával és cselekedeteivel foglalkozik.” Ezt a sokkal összetettebb vallásos felfogást napjainkban sok teológus is elfogadja. Einstein vallásos hite zseniális volt. Az 1920-as és 30-as években mély kétségeinek adott hangot a kvantummechanika alapfelfogását illetően, amely szerint az anyag létezésének legalapvetőbb szintjén a részecskék előre jelezhetetlen módon viselkednek, amint azt a Heisenberg-féle határozatlansági reláció kifejezi. Einstein erről azt tartotta, hogy „Isten nem játszik kockajátékot a kozmosszal.” Egy másik alkalommal viszont kijelentette, hogy „Isten bonyolult, de nem rosszindulatú.” Einstein annyira szerette az ilyen aforizmákat, hogy egy alkalommal Niels Bohr dán fizikus odafordult hozzá és kissé bosszankodva így szólt: „Kérem, ne mondja már meg folyton Istennek, mit csináljon.” Sok fizikus azonban úgy érezte, hogy ha volt valaki, aki ismerte Isten szándékait, akkor az Einstein volt.
A speciális relativitáselmélet egyik alapja az az állítás, amely szerint semmilyen anyagi test nem mozoghat olyan gyorsan, mint a fény. A fénysebesség határsebesség jellege mindazokat zavarja, akik azt szeretnék, ha az emberi lények cselekedeteinek végső soron semmi sem állhatná útját. A határsebesség azonban lehetővé teszi, hogy egyszerű és elegáns módon megértsük a világ számos, korábban misztikusnak tűnő részét. Miközben azonban Einstein egyik kezével elvesz, a másikkal ad. A speciális relativitáselméletnek számos, a józan ésszel és a mindennapi tapasztalattal ellentétben álló következménye van, de ezek csak a fényéhez közeli sebességek esetén válnak kimutathatóvá – márpedig ebben a sebességtartományban aligha vannak mindennapi tapasztalataink. Az egyik ilyen következmény értelmében a fénysebességhez elegendően közeli száguldás esetén az idő múlása lelassul, de nemcsak karóránk és atomóráink járnak lassabban, hanem a belső, biológiai óránk is, vagyis lassabban öregszünk. Így tehát a fényét nagyon megközelítő sebességgel haladó űrhajó elfogadhatóan rövid idő alatt meg tudja tenni a két, egymástól akármilyen nagy távolságban fekvő pont közötti távolságot. Természetesen ez csak az űreszköz fedélzetén mért időre vonatkozik, nem pedig az űrhajót útnak indító bolygó idejére. Ezt kihasználva egyszer űrhajóinkkal akár a Tejútrendszer középpontjába is eljuthatunk és onnan visszatérhetünk a Földre – mindezt néhány évtized leforgása alatt. Eközben azonban itt a Földön úgy hatvanezer év telik el, ezért nem valószínű, hogy az útnak induláskor elbúcsúztató barátaink fogadnak, amikor visszaérkezünk. Ez az idődilatációnak nevezett jelenség körvonalazódott a Harmadik típusú találkozások című filmben, bár ott bedobták azt a megalapozatlan ötletet, miszerint Einstein valószínűleg Földön kívüli. Einstein meglátásai kétségtelenül meghökkentőek voltak, ám ő maga nagyon is emberi volt. Élete példaként szolgál arra, mi mindenre képes az ember, ha elég tehetséges és merész.

Einstein utolsó nyilvános szerepléseként Bertrand Russellhez és sok további tudóstársukhoz csatlakozva megpróbálta elérni a nukleáris fegyverek betiltatását. Azzal érvelt, hogy a nukleáris fegyverek mindent megváltoztattak, kivéve a gondolkodásmódunkat. Az egymással ellenséges viszonyban lévő államokra szabdalt világban a nukleáris energiát látta az emberi faj fennmaradását fenyegető legnagyobb veszélynek. „Választanunk kell”, mondta, „vagy törvényen kívül helyezzük az atomfegyvereket, vagy szembenézünk a megsemmisüléssel... A nacionalizmus gyermekbetegség, az emberiség kanyarója... Tankönyveink dicsőítik a háborút, de hallgatnak a borzalmairól. Gyűlölködésre nevelik a gyermekeinket. Jobb lenne a békét tanítani a háború helyett. A szeretetre kellene nevelni, nem a gyűlöletre.”
Hatvanhét éves korában, kilenc évvel 1955-ben bekövetkezett halála előtt Einstein így fogalmazta meg azt a kérdést, amely egész életében foglalkoztatta: „Ekkor ott állt előttem a tőlünk függetlenül létező külső világ, amely nagy és örök rejtély ugyan számunkra, de legalább részben hozzáférhető szemléletünk és gondolkodásunk számára. Szemlélése szabadulásként hatott rám... Az e paradicsomba vezető út nem volt olyan kényelmes és csábító, mint a vallási paradicsomba vivő; de megbízhatónak bizonyult, s sohasem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.”^[10]

4. A tudomány és a technika dicsérete

A műveltség a lélek tápláléka.

MARCUS TULLIUS CICERO
De Finibus Bonorum et Malorum
(Kr. e. 45-44)

Egyesek számára a tudomány fennkölt istennő; mások számára vajat adó fejőstehén.

FRIEDRICH VON SCHILLER
Xenien (1796)

A XIX. század közepén a legnagyobbrészt autodidakta brit fizikust, Michael Faraday-t meglátogatta uralkodója, Viktória királynő. Faraday ünnepelt felfedezései közül nem egy nyilvánvaló és közvetlen gyakorlati haszonnal kecsegtetett, de akadtak olyan misztikus találmányok az elektromosság és a mágnesség területén, amelyek akkoriban aligha jelenthettek többet laboratóriumi kuriózumnál. Az államok és a laboratóriumok vezetői között szokásos, formális beszélgetés közben a királynő megkérdezte Faraday-től, mire jók ezek a kutatások. A fizikus állítólag így felelt: „Felség, mire jó egy csecsemő?” Faraday úgy gondolta, eljön majd az a kor, amikor az elektromosságnak és a mágnességnek valamiféle gyakorlati haszna is lehet.
Ugyanebben az időben James Clerk Maxwell skót fizikus Faraday és kísérletező elődei munkásságára alapozva felírt négy egyenletet, amelyek kapcsolatot teremtettek az elektromos töltések, az elektromos áramok, az elektromos mező és a mágneses mező között. Az egyenletek furcsa módon nem voltak szimmetrikusak, ami bántotta Maxwellt. Az egyenletek akkori formájukban nem voltak elég esztétikusak. Maxwell felvetette, hogy fokozni lehetne az egyenletek szimmetriáját, ha az egyikhez hozzáadnánk egy további tagot, amelyet eltolódási áramnak nevezett el. Javaslata kizárólag elméleti spekuláción alapult, természetesen semmiféle kísérleti bizonyíték nem támasztotta alá egy ilyen áram létezését. Maxwell ötletének elkápráztató következményei lettek. Az így korrigált Maxwell-egyenletekből levezethető volt, hogy léteznek az úgynevezett elektromágneses sugárzások, úgymint a gamma-sugárzás, a röntgensugárzás, az ibolyántúli fény, a látható fény, az infravörös sugárzás és a rádióhullámok. Ezek az egyenletek ösztönözték Einsteint a speciális relativitáselmélet megalkotására. Faraday és Maxwell kísérleti, illetve elméleti munkássága együttesen egy évszázaddal később technológiai forradalmat indított el a Föld nevű bolygón. A villanyvilágítás, a telefon, a fonográf, a rádió, a televízió, a friss élelmiszereket a farmoktól nagy távolságra elszállító hűtőkocsik, a szívritmus-szabályozók, a vízi erőművek, az automatikus tűzjelző és tűzoltó berendezések, az elektromos targoncák és a földalatti vasút, valamint a számítógép csupán néhány, azon eszközök és berendezések közül, amelyek megvalósulása közvetlenül a Faraday laboratóriumában folytatott misztikus elektromos és mágneses kísérletekből, emellett a néhány furcsa matematikai jelet papírra vető Maxwell szépérzékéből származtatható. A tudomány eredményeinek számtalan gyakorlati alkalmazása közül nagyon sok ilyen váratlan és előre jelezhetetlen módon született. A kor minden kincse sem lett volna elég ahhoz, hogy Viktória korának legtekintélyesebb brit tudósai egyszerűen csak üljenek neki és találják fel mondjuk a televíziót. Aligha hihetnénk, hogy az efféle erőfeszítések végeredményben kedvező kimenetelűek lehettek volna. Megjegyzem, hogy sok fiatal, aki – gyakran alapos okkal – mélységesen kiábrándult a nyugati technikai civilizációból, ennek ellenére szenvedélyesen ragaszkodik eme csúcstechnológia bizonyos termékeihez, például a hifi minőségű zenei rendszerekhez.
A felsorolt találmányok közül jó néhány alapvetően megváltoztatta globális társadalmunk jellegét. A kommunikáció könnyebbé válása a világ sok részét deprovincializálta, egyúttal azonban csökkent a kulturális sokszínűség is. E találmányok gyakorlati jelentőségét szinte minden társadalom felfogja; figyelemre méltó például, milyen ritkán aggódnak a fejlődő országok a fejlett technológia káros hatásai (mondjuk a környezetszennyezés) miatt. Egyértelműen kijelentik, hogy az előnyök nagyobbak a kockázatnál. Lenin egyik aforizmája szerint a szovjet hatalom plusz villamosítás egyenlő a kommunizmussal. Azokban az országokban azonban nem volt olyan erőteljes és eredményes az új technológiák követése, mint Nyugaton. Ennek következtében Nyugaton a fejlődés olyan sebes volt, hogy sokan csak nehezen tudtunk vele lépést tartani. Sokan élnek közöttünk, akik még az első repülőgép magasba emelkedése előtt születtek, de megérték a Viking űrszondák leszállását a Marson és azt, hogy a Pioneer-10, az első csillagközivé váló űrszonda elindult kifelé a Naprendszerből. Sokunkat a nemi erkölcs viktoriánus szigorúságú elvei szerint neveltek, ám megértük, hogy a széles körben hozzáférhető, hatásos fogamzásgátló szerek elterjedése következtében általánossá vált a szexuális szabadság. A változás sebessége sokakat elbizonytalanít, ezért könnyű megérteni egy korábbi, és egyszerűbb létezés utáni nosztalgikus vágyakozást.
A Viktória-korabeli Angliában azonban a lakosság nagy tömegeinek az életszínvonala és munkakörülményei napjaink ipari társadalmaihoz viszonyítva megalázóak és demoralizálóak voltak, amihez a várható élettartamra és a csecsemőhalandóságra vonatkozó, ijesztő statisztikai adatok társultak. A tudomány és a technológia napjaink sok problémájáért részben felelőssé tehető, de jobbára azért, mert a közfelfogás szánalmasan hiányos (a technológia eszköz, nem pedig univerzális csodaszer), és azért, mert nem tettünk elég hatékony intézkedéseket annak érdekében, hogy társadalmunk képes legyen befogadni az új technológiákat. Mindent összevetve, figyelemre méltónak tartom, hogy bizonyos sikereket mégis elértünk. A gépromboló alternatíva nem old meg semmit. Egymilliárd ember a korszerű mezőgazdasági technológiáknak köszönhetően tudja átlépni az éhezés és a megfelelő táplálkozás közötti határt. Valószínűleg ugyanennyien mondhatják el, hogy a korszerű orvostudományi módszereknek köszönhetik, hogy életben maradtak, elkerülték az eltorzulást, a megnyomorodást, vagy a halálos kimenetelű fertőző betegségeket. Ha elutasítanánk a fejlett technológiát, akkor elutasítanánk mindezen emberek életlehetőségét. Lehet, hogy a tudomány és a technológia valóban okoz bizonyos problémákat, azonban egyúttal ugyanezen problémák belátható időn belül történő megoldásának alapvető összetevője – mind nemzeti szinten, mind világméretekben.
Nem hiszem, hogy a tudományt és a műszaki fejlesztést elég hatékonyan műveljük, hogy kellő figyelmet fordítunk az emberiség végső céljainak eléréséhez való hozzájárulásukra és eredményeiknek a széles közvéleményben történő tudatosítására, holott valamivel nagyobb erőfeszítések árán mindezt könnyűszerrel megtehetnénk. Fokozatosan ráébredtünk például, hogy az emberi tevékenységnek káros hatása lehet nemcsak a helyi, hanem a globális környezetre is. Egyes, légköri kémiával foglalkozó kutatócsoportok véletlenül felfedezték, hogy az aeroszolok szórópalackjainak halogénezett szénhidrogén hajtógázai nagyon hosszú időn keresztül megmaradnak a légkörben, feljutnak a sztratoszférába, ahol károsítják az ózonréteget. Emiatt a Nap ibolyántúli sugárzása leszivárog a földfelszínig, aminek legtöbbet hangoztatott következménye a bőrrák gyakoribb előfordulása a fehér emberek körében (a fekete bőrűek eredendően alkalmazkodtak az ibolyántúli sugárzáshoz). Sokkal kisebb publicitást kapott azonban az a sokkal súlyosabb lehetőség, hogy az erősödő ibolyántúli sugárzás elpusztíthatja azokat a mikroorganizmusokat, amelyek annak a bonyolult táplálkozási piramisnak az alapját alkotják, amelynek csúcsán viszont a Homo sapiens helyezkedik el. Végül történt néhány bizonytalan lépés a halogénezett szénhidrogének szórópalackokban történő alkalmazásának betiltása érdekében, aminek eredményeképpen a közvetlen veszély csökkent (miközben senki sem törődik ugyanezen molekulák használatával a hűtőszekrényekben). Az egész ügyben azt tartom a legaggasztóbbnak, mennyire a véletlenen múlt, hogy egyáltalán fölfedeztük a jelenséget. Az egyik kutatócsoport azért találta magát szembe ezzel a problémával, mert elkészítették a megfelelő számítógépprogramot, jóllehet egész más céllal: őket ugyanis mindenekelőtt a Vénusz bolygó hidroklór- és hidrofluor-savakat tartalmazó légkörének a sorsa érdekelte. Életben maradásunkhoz nyilvánvalóan szükség van arra, hogy a legkülönfélébb kutatócsoportok a legváltozatosabb alaptudományi kutatásokon dolgozzanak. De vajon milyen más, esetleg még súlyosabb problémák léteznek, amelyekről még tudomást sem szereztünk, mert eddig még egyetlen kutatócsoport sem botlott véletlenül bele? Talán minden egyes véletlenül felfedezett problémára, mint amilyen a halogénezett szénhidrogének hatása az ózonrétegre, egy tucatnyi további probléma jut, amelyek itt leselkednek az ismeretlenség homályában? Éppen ezért megdöbbentő, hogy sem a szövetségi kormányban, sem a jelentős egyetemek valamelyikén, sem pedig a magánkézben lévő kutatóközpontokban nem működik olyan kiemelkedő szakértelmű, széles körű felhatalmazással rendelkező és megfelelően finanszírozott kutatócsoport, amelynek fő feladata az új technológiák kifejlesztésével együtt járó veszélyforrások felderítése lenne.
Egy ilyen, a környezetvédelmi kihatásokat felbecsülő kutatócsoport létesítéséhez – ha egyáltalán azt akarjuk, hogy hatékonyan működjék –, nem kevés politikai bátorság kell. A technológiai társadalmakban az ipari ökológiát a szoros kölcsönhatások és a gazdasági érdekek egymással sokszorosan összefüggő hálózata jellemzi. Nagyon nehéz a hálózaton belül megjelenő egyik fenyegetést úgy kivédeni, hogy ellenlépéseink ne bolygassák meg az egész rendszert. Bármely ítélet, amely szerint valamely technológia veszélyt jelent az emberiség számára, egyúttal valahol a profit csökkenését okozza. A halogénezett szénhidrogén hajtógázok legfőbb gyártója, a DuPont Company például a nyilvános vitákban azt a felettébb furcsállható álláspontot hangoztatta, miszerint a halokarbonok ózonrétegre gyakorolt hatására vonatkozó következtetések csak „elméletiek”. Ezért azt a megoldást ajánlották fel, hogy felkészülnek a halokarbonok gyártásának beszüntetésére, de ezt a lépést csak akkor teszik meg, ha kísérletileg sikerül igazolni az ózonra vonatkozó állításokat – vagyis amikor az ózonréteg már megsérült. Gondot okoz, ha csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésünkre; mert ha egyszer már bekövetkezik a katasztrófa, akkor túl késő lesz a megelőzésével foglalkozni.
Hasonlóképpen, az új Energiaügyi Minisztérium csak akkor működhet majd hatékonyan, ha távol tudja tartani magát a kereskedelmi érdekektől, ha szabadon alkalmazhat új technológiákat még abban az esetben is, ha ez bizonyos iparágakban profitvesztést okoz. Ugyanez áll a gyógyszerkutatásra, a belső égésű motorokat kiváltó alternatív megoldások keresésére, és a technológiai kutatás élvonalának számos további területére. Nem hiszem, hogy az új technológiák kifejlesztésének felügyeletét a régi technológiák képviselőire szabadna rábízni, hiszen ebben az esetben túlságosan nagy lenne a kísértés a versenytárs elnyomására. Ha mi, amerikaiak valóban a vállalkozás szabadságát biztosító társadalomban élünk, akkor szeretnénk látni a teljesen független vállalkozásokat mindazokon a területeken, amelyektől esetleg a jövőnk függ. Ha a műszaki fejlesztésre és annak elfogadtatására létrehozott szervezetek nem jelentenek kihívást legalább néhány nagy hatalmú csoport számára (vagy nem kerülnek akár összetűzésbe is azokkal), akkor nem teljesítik hivatásukat.
Sok olyan gyakorlati műszaki fejlesztésről tudunk, amelyet állami támogatás hiányában nem hajtanak végre. Például bármily gyötrelmes betegség is a rák, nem állítanám, hogy civilizációnk egészét fenyegeti. Ha teljes mértékben gyógyíthatóvá válna a rák, a várható átlagos élettartam csupán néhány évvel növekedne, mert valamilyen más betegség, amely most a rákban elhunytak esetében ki sem fejlődik, átvenné a helyét. Nyilvánvaló ezzel szemben, hogy a termékenység megfelelő szabályozásának a hiánya alapvető fenyegetést jelent egész civilizációnk számára. A népességszám exponenciális növekedése agyonnyom minden aritmetikai ütemű növekedést, a műszaki fejlődés érdekében tett erőfeszítéseket éppúgy, mint a rendelkezésre álló élelem- és ásványkincsforrásokat, amint azt Malthus már nagyon régen felismerte. Miközben egyes ipari országok már megközelítették a nulla népességnövekedést, a világ egészét tekintve távolról sem ez a helyzet.
Csekély éghajlat-ingadozások egész populációkat kipusztíthatnak, ha azok gazdasága gyenge. Sok társadalomban, ahol a technológia fejletlen és a felnőttkor elérésére kevés a remény, csak a sok gyermek világra hozása lehet megfelelő ellenlépés a reménytelen és bizonytalan jövővel szemben. Az alapvető szükségletek hiányának szorításában vergődő társadalomnak nincs sok vesztenivalója. Egy olyan korban, amikor lelkifurdalás nélkül termelik a nukleáris fegyvereket, amikor az atombomba háziipari termékké vált, a kiterjedt nélkülözés és a rohamos gazdagodás ellentéte súlyos veszély forrása a fejlett és a fejlődő világra nézve egyaránt. Az ilyen problémák megoldásához természetesen magasabb szintű oktatásra, legalább bizonyos fokú technológiai önállóságra és mindenekelőtt a világ természeti erőforrásainak igazságos elosztására lenne szükség. Elengedhetetlenül szükség lenne azonban a minden szempontból megfelelő fogamzásgátlásra – hosszú ideig ható, biztonságos tablettákra, férfiak és nők részére egyaránt, amelyeket elég havonta egyszer, vagy még ritkábban bevenni. Egy ilyen előrelépés nagyon hasznos lenne, nemcsak külföldön, hanem idehaza is, ahol számos aggodalom fogalmazódott meg a hagyományos, ösztrogéntartalmú, szájon át szedhető fogamzásgátlók mellékhatásait illetően. Miért nem történnek ebben az irányban valóban komoly erőfeszítések?
Sok egyéb olyan műszaki fejlesztési javaslat merült már föl, amelyeket nagyon komolyan meg kellene vizsgálni. Ezek skálája a legolcsóbbaktól a roppant drágákig igen széles. A skála egyik végét a lágy technológiák képviselik, például algákat, rákokat és halakat tartalmazó, zárt ökológiai rendszerek kifejlesztése, amelyek falusi tavakban is fenntarthatóak, ily módon roppant tápláló és nagyon olcsó táplálékkiegészítőkkel láthatják el a lakosságot. A másik szélsőséget a Princeton Egyetemen dolgozó Gerard O'Neill javaslata jelenti, aki szerint a Hold és a kisbolygók ásványi kincseit felhasználva hatalmas, a Föld körül keringő városokat kellene építeni. Ezek egy idő után önfenntartóvá válnának, vagyis az egyik város lakossága Földön kívüli erőforrásokból meg tudná építeni a következő várost, és így tovább. Az ilyen, Föld körüli pályán keringő városok felhasználhatók lennének arra is, hogy a napsugárzást mikrohullámokká alakítsák, és az így nyert energiát lesugározzák a Földre. A világűrben megépítendő független városok ötlete vonzónak tűnik. Talán az egyes városokat különböző társadalmi, gazdasági vagy politikai indíttatásból építenék, esetleg különbözőek lennének a lakosok etnikai gyökerei. Egyúttal kiváló lehetőséget kínálnának azoknak, akik végérvényesen kiábrándultak a földi civilizációból, hogy a saját erejükből valahol másutt belefogjanak valamibe. Korábbi történelme során Amerika kínált hasonló lehetőséget a nyughatatlan, nagyra törő és kalandvágyó embereknek. Az űrvárosok valamiféle égi Amerikát jelentenének. Emellett jelentős mértékben megnövelnék az emberi faj túlélésének az esélyeit. A terv végrehajtása azonban roppant költséges, legalább annyiba kerülne, mint a vietnami háború (legalábbis pénzben, semmiképpen nem az emberéleteket tekintve). Emellett az elképzelésnek kétségtelenül van egy olyan aggasztó felhangja, miszerint problémáinkat egyszerűen itthagyjuk a Földön – ahol viszont ugyancsak lehetne ilyen önfenntartó, úttörő közösségeket létrehozni, méghozzá sokkal kisebb költséggel.
Nyilvánvalóan több műszaki projekt képzelhető el, mint amennyit ténylegesen képesek vagyunk végrehajtani. Egyesek ezek közül felettébb költséghatékonyak, viszont olyan hatalmas indulótőkére van szükség végrehajtásukhoz, hogy nem érdemes belefogni. Mások megindításához oly merész nagyságrendű beruházásra lenne szükség, hogy az jó szándékú ellenállást váltana ki a társadalomban. Az ilyen lehetőségeket rendkívüli elővigyázatossággal kell kezelni. A legbölcsebb stratégia a kis kockázatú, közepes hozamú, valamint a közepes kockázatú, nagy hozamú tevékenységek kombinációja lehet.
Az ilyen műszaki vállalkozások megértéséhez és támogatásához elengedhetetlen a tudományos a technika eredményeinek minél szélesebb körű megértetése. Gondolkodó lények vagyunk. Elménk különbözteti meg fajunkat más fajoktól. Sem erősebbek, sem pedig gyorsabbak nem vagyunk bolygónk sok más, velünk együtt élő élőlényénél. Mi csupán okosabbak vagyunk. A tudományosan művelt közvélemény létének roppant gyakorlati jelentőségén túlmenően, a tudomány és a technika területén való jártasság lehetővé teszi számunkra szellemi képességeink végső határig történő hasznosítását. A tudomány annak a bonyolult, kifinomult és bámulatba ejtő Világegyetemnek a kifürkészése, amelyben élünk. Akik ezzel foglalkoznak, legalább alkalmanként átélik azt a felszabadult örömet, amelyet Szókratész a legteljesebb emberi élménynek nevezett. Ez az élmény átadható másoknak is. Ha azt akarjuk, hogy a jól tájékozott közvélemény részt vegyen a műszaki jellegű döntéshozatalban, hogy csökkenjen a sok polgártársunkban meglévő ellenérzés technológiai társadalmunkkal szemben, és ha éreztetni akarjuk az alapos és mély megismerésben gyökerező örömet, akkor jobb természettudományos oktatásra van szükségünk, miközben felső fokon kell közvetítenünk a tudomány hatóerejét és szépségét. Első lépésként legegyszerűbb ha megállítjuk a szövetségi oktatói és kutatói ösztöndíjak önpusztító csökkentését, az egyetemeken, a doktori képzésben és a posztdoktori kutatásban egyaránt.
A tudományt a leghatékonyabban a televízió, a filmek és az újságok tudják közvetíteni, ahol viszont a tudományos kínálat sokszor sivár, pontatlan, nehézkes, erőteljesen kifigurázott (amint az sok kereskedelmi televízió szombat reggeli gyerekműsorában tapasztalható) és ellenséges a tudománnyal szemben. Megdöbbentő új felfedezések születtek a bolygókutatásban, más területeken pedig felfedezték az agy fehérjéinek a szerepét érzelmi életünk irányításában, a kontinensek összeütközését, az emberi faj evolúcióját (és azt, hogy múltunk milyen mértékben képes előrevetíteni a jövőt), az anyag végső szerkezetét (beleértve azt, hogy léteznek-e elemi részecskék vagy az alkotórészek méretei a végtelenségig csökkennek), megpróbáltunk kapcsolatba lépni más csillagok bolygóin élő civilizációkkal, megfejtettük a genetikai kód természetét (ami meghatározza öröklődésünket és ami távoli rokonunkká tesz minden, a Földön élő növényt és állatot) és foglalkoztunk az élet, a bolygók és az egész Világegyetem eredetének, fejlődésének és sorsának végső kérdésével. Az e területeken született legújabb felfedezéseket csak a művelt emberek képesek megérteni. Miért olyan ritkán bukkannak csak fel ezek az eredmények a médiában, az iskolákban és mindennapi beszélgetéseinkben?
A civilizációkat jól jellemzi, hogyan közelítik meg az efféle kérdéseket, miként táplálják a szellemet, valamint a testet. Amikor a modern tudomány választ akar adni ezekre a kérdésekre, akkor tulajdonképpen arra keressük a széles körben elfogadott választ, hol a helyünk a világmindenségben. Ehhez nyitott kreativitásra, szigorúan következetes kételkedésre és a kielégíthetetlen kíváncsiság érzésére van szükség. Ezek a kérdések nem olyanok, mint a könyvünkben korábban tárgyalt gyakorlati ügyek, de elválaszthatatlanok azoktól, amint azt Faraday és Maxwell példáján láttuk. Az alapkutatás ösztönzése lehet a lehető legbiztosabb garancia arra nézve, hogy rendelkezni fogunk azokkal a szellemi és technikai erőforrásokkal, amelyek segítségével sikerrel birkózhatunk meg az előttünk tornyosuló problémákkal.
A legtehetségesebb fiatalok csupán kis százaléka lép tudományos pályára. Gyakran meglepődöm rajta, hogy mennyivel lelkesebbek az általános iskolás gyerekek, mint az egyetemisták, ha a természettudományok kerülnek szóba. Valami történik velük iskolai éveik alatt (és elsősorban nem a serdülés), ami elveszi az érdeklődésüket. Meg kell értenünk és meg kell akadályoznunk ezt a veszélyes elkedvetlenedést. Senki sem tudja megmondani, kik közül kerülnek ki a tudomány jövendő irányítói. Nyilvánvaló, hogy Albert Einstein iskolai tanulmányai ellenére, nem pedig azoknak köszönhetően lett tudóssá (lásd a 3. fejezetben). Önéletrajzában Malcolm X beszámol egy tiltott lottójátékot űző emberről, aki sohasem írta le a fogadásokat, hanem minden egyes tétet halálpontosan a fejében tartott. Mi mindent adhatott volna a társadalom javára egy ilyen ember, ha megfelelő képzésben részesül és kellő ösztönzést kap? A legtehetségesebb fiatalok a nemzet és az egész világ erőforrásai. Ezért különleges törődést és gondoskodást igényelnek.
Az előttünk álló problémák legtöbbje megoldható, de csak ha készen állunk magunkévá tenni a briliáns, merész és összetett megoldásokat. Az ilyen megoldásokhoz viszont briliáns, merész és összetett emberekre van szükség. Hiszem, hogy sokkal több ilyen él a környezetünkben – minden országban és minden etnikai csoportban –, mint ahányat észreveszünk közülük. A kiemelkedően tehetséges fiatalok oktatásának természetesen nem szabad csupán a tudományokra és a technikára korlátozódnia. Éppen ellenkezőleg, az új technológiák együttérző alkalmazása az emberi problémák megoldására az emberi természet és kultúra mély megértését igényli, vagyis a szó legszélesebb értelmében vett általános képzést.
Az emberi történelem útján elágazáshoz érkeztünk. Eddig még sohasem éltünk át olyan pillanatot, amely egyidejűleg ennyire kockázatos, de ugyanakkor ígéretes is lett volna. Mi vagyunk az első faj, amely kezébe vette saját sorsa irányítását. Első ízben rendelkezünk önmagunk szándékos vagy véletlen elpusztításának a képességével. Hiszem, hogy tudjuk a módját, miként kell túljutni a technológiai serdülőkor állapotán és elérni a fajunk minden egyedének javát szolgáló, hosszú életű, gazdag és beteljesedő felnőttkort. Nincs azonban sok időnk annak eldöntésére, melyik útra lépünk gyermekeink és jövőnk érdekében.

II. Garabonciások (Hamis próféták?)

5. Alvajárók és rémhírterjesztők:
értelem és ostobaság
a természettudomány határmezsgyéjén

A növények szívverése sokkolta a tudósokat az oxfordi gyűlésen.
A hindu tudós további szenzációja: bemutatta, miként folyik a virágok „vére”.

A hallgatóság feszült érdeklődése.
Feszülten figyelték, amint az előadó haláltusára késztette a tátikát.

THE NEW YORK TIMES
1926. augusztus 7., 1. oldal

William James rendszerint „a hit akarásáról” prédikált. Ami engem illet, én „a kételkedés akarásáról” szeretnék prédikálni...
Nem a hit akarását kívánjuk, hanem szeretnénk kitalálni, melyik a pontos ellentét.

BERTRAND RUSSELL
Szkeptikus esszék (1928)

Görögországban, a Kr. u. II. évszázadban, Marcus Aurelius római császár uralkodása idején élt egy Abonuticai Alexander nevű, nagystílű szélhámos. A jóképű, okos és abszolút gátlástalan fickó egyik kortársa elbeszélése szerint „arra tette fel az életét, hogy az okkult tudományokon élősködjék”. Leghíresebb szélhámossága elkövetésekor „szinte anyaszült meztelen, csupán egy aranysávokkal ékesített ágyékkötőt viselve kirohant a piactérre, handzsárján kívül semmit sem vitt magával, hosszú, vállára omló haját a Cibele nevében adományokat gyűjtő fanatikusok módjára rázta, felmászott egy magaslatra és szónoklatot tartott”, amelyben egy új és csalhatatlan isten eljövetelét hirdette. Alexander ezután odarohant, ahol egy templom épült, a tömeg pedig utánatódult. Ott „rátalált” egy általa elásott lúdtojásra, amelynek a belsejébe előzőleg egy újszülött kígyót rejtett. Alexander feltörte a tojást és fennhangon bejelentette, hogy a kígyócska nem más, mint a megjövendölt istenség. Ezután néhány napra visszahúzódott a házába, ahol egy a testére fonódott hatalmas kígyóval jelent meg, és közölte az őt lélegzetvisszafojtva figyelő tömeggel, hogy a kígyó időközben rohamosan növekedett.
A kígyó valójában egy nagyra növő és jól idomítható fajta egyede volt, amelyet korábban kifejezetten erre a célra Makedóniában szerzett és amelynek egy vászonból készített fejjel némileg emberi külsőt kölcsönzött. A szobában csak halovány fény derengett. A tömeg nyomása miatt senkinek nem volt lehetősége hosszasan ott időzni vagy alaposabban szemügyre venni a kígyót. A sokadalom határozott véleménye szerint a látnok valóban egy istent hozott el közéjük.
Alexander ezután bejelentette, hogy az isten hajlandó az írásban feltett és lezárt borítékban továbbított kérdésekre válaszolni. Amikor egyedül maradt, felnyitotta vagy lemásolta a pecsétet, elolvasta az üzenetet, visszazárta a borítékot és csatolta a választ. Az emberek az egész Birodalomból odatódultak, hogy lássák a csodát, az emberfejű, jövendőmondó kígyót. Azokban az esetekben, amikor a jóslat nem egyszerűen kétértelmű volt, hanem nyilvánvalóan hibásnak bizonyult, Alexander egyszerű megoldáshoz folyamodott: megmásította az általa adott válaszról készített feljegyzését. Ha viszont egy gazdag ember vagy asszony kérdéséből valamilyen gyenge pontjára vagy bűnös titkára derült fény, Alexander nem riadt vissza a zsarolástól sem. Mindennek eredményeként akkora jövedelemre tett szert, ami mai pénzben kifejezve évi sok százezer dollárnak felel meg, miközben olyan híressé vált, mint csak igen kevés kortársa.
Megmosolyoghatjuk a Jövendőmondó Alexandert. Természetesen mindannyian szeretnénk a jövőbe látni és kapcsolatot teremteni istenekkel. Manapság azonban nem dőlnénk be egy ilyen trükknek. Vagy talán mégis? M. Lamar Keene tizenhárom éven keresztül volt spiritiszta médium. Tampában a New Age gyülekezeti egyház lelkipásztora, az Egyetemes Spiritiszta Szövetség igazgatósági tagja, és sok éven keresztül az amerikai spiritiszta mozgalom egyik vezető személyisége volt. Mindemellett önvallomást tett csaló, aki – első kézből származó ismeretei alapján – meggyőződéssel hiszi, hogy minden spiritiszta olvasmány, szeánsz és a halottaktól jövő, médiumok által közvetített üzenet tudatos csalás, amelynek egy célja van, az elhunyt barátok és rokonok iránt érzett szomorúság és vágyódás megvámolása. Keene, akárcsak Alexander, lezárt borítékokban feltett kérdésekre válaszolt, ám ő nem magánlevélben, hanem a nyilvánosság előtt. A levelek tartalmát egy elrejtett erős lámpával átvilágítva olvasta el, vagy bekente a borítékot valamilyen színtelen folyadékkal és úgy tette átmenetileg átlátszóvá. Képes volt elveszett tárgyakat megtalálni, az embereket a magánéletükre vonatkozó olyan részletek kinyilatkoztatásával döbbentette meg, amelyekről „senki sem tudhatott”, a szeánsz sötétségében pedig szellemekkel és materializálódott ökoplazmával beszélgetett. Mindezek a lehető legegyszerűbb trükkökön alapultak, de szükség volt hozzá megingathatatlan önbizalomra és mindenekelőtt a hívek és az ügyfelek részéről az elképesztő mértékű hiszékenységre és a kételkedés tökéletes hiányára. Keene azt vallja, akárcsak egykor Harry Houdini, hogy nemcsak az efféle csalások terjedtek el a spiritiszták körében, hanem emellett rendkívül jól szervezetten, eredményesen cserélik ki egymás között a potenciális ügyfelekre vonatkozó adatokat, hogy ezáltal fokozzák a szeánszokon elhangzó kinyilatkoztatások keltette megdöbbenést. Akárcsak Alexander kígyójának bemutatása, a szeánszok is sötét szobákban zajlanak le, mert világosban a trükkök túlságosan könnyen lelepleződhetnének. Legsikeresebb éveiben Keene mai pénzben ugyanannyit keresett, mint annak idején Alexander.
Alexander korától napjainkig – sőt valószínűleg inkább mióta ember él a Földön – az emberek minden korban rájöttek, hogy a misztikus vagy okkult tudás látszatát keltve pénzhez juthatnak. Egy bájos és sok mindenre fényt derítő beszámoló olvasható ezekről az átverésekről Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds című, 1852-ben Londonban megjelent, figyelemre méltó könyvében. Bemard Baruch állítása szerint ez a könyv dollármilliókat takarított meg a számára, feltehetően azáltal, hogy rávilágított azokra az ostobaságokra, amelyekbe nem szabad pénzt fektetni. Mackay bemutatja az alkímiát, a próféciák hirdetését és a szuggesztióval végzett gyógyítást éppúgy, mint a kísértetjárta házakat, a keresztes hadjáratokat, továbbá „a politika és a vallás hajra és szakállra gyakorolt befolyását”. A könyv fő erénye, akárcsak Jövendőmondó Alexander történetéé, hogy a leírt csalások és megtévesztések a múlt ködébe vesznek. A legtöbb szélhámosságnak nincs meg a mai környezete és csak halványan emlékeztetnek mai szenvedélyeinkre: nyilvánvalóvá válik viszont, miként vezették félre az elmúlt korok emberét. Sok ilyen esetet elolvasva azonban kíváncsiakká válunk, mik lehetnek a régi esetek mai megfelelői. Az emberi érzések éppoly erősek, mint a múltban mindig, a kételkedés pedig legalább annyira nem divat ma sem, mint annak idején. Ennélfogva ma is bővelkednünk kellene rászedésekben, becsapásokban, átverésekben, szélhámosságokban. És ez így is van.
Alexander korában, akárcsak Mackay évszázadában a vallás volt a szellemi éleslátás és a legszélesebb körben elfogadott világkép forrása. Azok, akik félre akarták vezetni az embereket, gyakran a vallási nyelvezet köntösébe bújtatva próbálkoztak. Ez természetesen mind a mai napig előfordul, amint arról a bűnbánó spiritiszták vallomásai és az utólagos, leleplező hírek részletesen tanúskodnak. Az elmúlt száz évben azonban – akár tetszik, akár nem –, a tudomány egyre fontosabb helyet kapott az emberek tudatában, mint a Világegyetem megismerésének legfőbb eszköze. Ezért joggal számíthatunk arra, hogy napjaink átveréseinek jó részét tudományos körítéssel tálalják. És valóban, így történik.
Az elmúlt mintegy egy évszázadban sok különféle kijelentés hangzott el a természettudományok határterületein. Olyan állítások, amelyek közérdeklődésre tartanak számot, és amelyek – ha igaznak bizonyulnának – tudományos szempontból óriási jelentőségűek lennének. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be egy csokorravalót. Az állítások korántsem szokványosak, szakítást jelentenek az egyhangúan unalmas mindennapi világgal és néha valamilyen reményteli következménnyel járnak: például hatalmas kiaknázatlan erőforrások állnak a rendelkezésünkre, vagy láthatatlan erők még saját magunktól is megvédenek bennünket, vagy létezik a Világegyetemben egy eddig még fel nem ismert rendezettség és összhang. Nos, időnként a természettudomány oldaláról is elhangoznak efféle kijelentések, például az, hogy generációról generációra örökített információkat egyetlen hosszú, DNS-nek nevezett molekula rejti, de ezek közé tartozik az egyetemes tömegvonzás vagy a kontinensvándorlás felismerése, a nukleáris energia szolgálatunkba állítása, az élet eredetének vagy a Világegyetem történetének a kutatása. Ha ezek mellett felmerül egy újabb állítás – például az, hogy különleges erőfeszítés és segítség nélkül is lehet a levegőben lebegni –, akkor miben különbözik ez az előzőektől? Semmiben. Kivéve a bizonyítékok ügyét. Akik azt állítják, hogy a tárgyak lebegni képesek, kötelesek a jelenséget ellenőrzött körülmények között bemutatni a kételkedőknek. A bizonyítás kényszere mindenképpen őket terheli, nem pedig azokat, akik esetleg kétségbe vonják az állítás hitelét. Az efféle állítások túlságosan fontosak ahhoz, hogy könnyelműen véleményt mondjunk róluk. A nehéz tárgyak lebegésére, az úgynevezett levitációra vonatkozó kijelentések legtöbbje az elmúlt száz évben hangzott el, ennek ellenére eddig még sohasem sikerült a csalás lehetőségét kizáró filmfelvételt készíteni egy olyan jól megvilágított személyről, aki képes külső segítség igénybevétele nélkül öt méter magasra fölemelkedni a levegőbe. Ha a levitáció lehetséges lenne, annak nemcsak tudományos, hanem sokkal általánosabb értelemben vett emberi következményei is óriásiak lennének. Akik kritikátlanul végzik a megfigyeléseket vagy csalárd kijelentéseket tesznek, félrevezetnek bennünket és elvonják figyelmünket az emberiség legfontosabb céljától, világunk működésének megértésétől. Ennek okán az igazsággal folytatott kettős játék nagyon súlyos vétség.

Asztrális projekció

Vegyük szemügyre a néha asztrális projekciónak nevezett jelenséget. Vallásos extázisban vagy hipnotikus álomban, esetleg hallucinogének hatása alatt egyesek arról számolnak be, hogy kiléptek saját testükből, teljesen elhagyták azt, és erőlködés nélkül a szoba egy másik helyén lebegtek (rendszerint a mennyezet közelében). Az élmény akkor ér véget, amikor ismét egyesülnek saját testükkel. Ha ilyesmi valóban megtörténhet, akkor annak igen nagy a jelentősége, elsősorban az emberi személyiség természetére és a „halál utáni élet” lehetőségére vonatkozóan. Sokan, akik halálközeli élményre tettek szert, vagy akiket sikerült a klinikai halálból visszahozni, hasonló tapasztalatokról számolnak be. Önmagában az a tény, hogy valaki beszámol egy tapasztalásáról, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az pontosan az elhangzottak szerint történt meg. Lehetséges például valamilyen közös tapasztalat vagy az emberi neuronok valamilyen azonos, anatómiailag hibás kapcsolódása, ami bizonyos körülmények közt az asztrális projekció mindenkiben hasonló élményét idézi elő (lásd a 25. fejezetben).
Létezik egy egyszerű módszer az asztrális projekció valóságosságának ellenőrzésére. Kérjük meg egy barátunkat, hogy távollétünkben tegyen egy könyvet címoldalával fölfelé könyvtárunk egy hozzáférhetetlen polcára. Ha ezután asztrális projekció élményében van részünk, lebegjünk oda a könyv közelébe és olvassuk el a címét. Ha újra tudatunkra ébredve pontosan tudjuk, mi a könyv címe, akkor sikerült bizonyítékot szolgáltatnunk az asztrális projekció fizikai realitása mellett. Természetesen ki kell zárni bármilyen egyéb lehetőséget arra, hogy elolvassuk a könyv címét, például leselkedünk, amikor senki sincs a közelben, vagy a könyvet elrejtő barátunk elfecsegi valakinek a címet, aki azután visszamondja nekünk. Az utóbbi lehetőséget úgy kerülhetjük el, ha a kísérletet „kétszeresen vakon” végezzük. Ez azt jelenti, hogy egy számunkra teljességgel ismeretlen személyt – akinek még csak a létezésünkről sincs tudomása – kérünk meg a könyv kiválasztására és elhelyezésére. Ugyanennek a személynek kell azután megítélnie, hogy helyes választ adtunk-e. Legjobb tudomásom szerint soha senki nem számolt be még az asztrális projekció ilyen, ellenőrzött körülmények között, kételkedők jelenlétében történt ellenőrzéséről. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy bár az asztrális projekció létezése nem zárható ki teljesen, azonban kevés érv szól amellett, hogy hihetünk benne. Másrészt viszont Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátere egy sor bizonyítékot gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy Indiában és a Közel-Keleten sok fiatal gyerek részletesen beszámolt előző életükről, amelyet egy nem túl távoli helyen éltek le, ahol viszont mostani életükben még sohasem jártak, sőt a további vizsgálatok azt bizonyították, hogy a gyerekek leírása meglehetősen jól ráillik egy nem sokkal korábban elhunyt személy tapasztalataira. Mindez azonban nem egy ellenőrzött körülmények közepette végzett kísérlet eredménye volt, és legalábbis előfordulhatott, hogy a gyerekek véletlenül meghallottak vagy elmondtak nekik olyan információkat, amelyekről a vizsgálatot végző kutatónak nem volt tudomása. Stevenson munkája valószínűleg a legérdekesebb az „érzékszerveken túli érzékelés” körében végzett kortárs kutatások közül.

A kopogó szellemek

New York állam északi részén 1848-ban élt két fiatal lány, Margaret és Kate Fox, akikről különös történetek terjedtek el. A jelenlétükben furcsa, kopogó hangokat lehetett hallani, amit később a szellemvilágból érkező kódolt üzenetekként értelmeztek. Kérdezz bármit a szellemtől: egy koppantás azt jelenti, nem, a két koppantás az igen. A Fox nővéreknek csodájára jártak, idősebb nővérük szervezésében beutazták az egész országot, és még Európában is felfigyeltek rájuk a művelt emberek és irodalmárok, mint például Elizabeth Barrett Browning. A Fox nővérek „megnyilatkozása” lett a modern spiritualizmus alapja, amely szerint néhány tehetséges ember különleges akarati erőfeszítés árán képes a halottak szellemével kommunikálni. Elsősorban Keene társasága érezte magát a Fox nővérek lekötelezettjének.
Negyven évvel az első „megnyilatkozás” után – lelkiismeret-furdalástól gyötörve – Margaret Fox aláírásával hitelesített beismerő vallomást tett. A kopogó hangot álló testhelyzetben, a mozgás legcsekélyebb jele és erőfeszítés nélkül a nagy lábujj- és könyökízülete ropogtatásával váltotta ki, hasonlóan ahhoz, ahogyan nagyon sok ember képes a csuklóízületét megropogtatni. „Így kezdődött az egész. Először csak egyszerű trükknek látszott, anyánk megijesztésére. Később, amikor olyan sok ember volt kíváncsi ránk, gyerekekre, akkor mi magunk is megrettentünk, de akkor már nem lehetett kiszállni. Senki sem gyanakodott trükkre, mert olyan kis gyerekek voltunk. A nővérem tudatosan, anyánk pedig önkéntelenül vezetett erre az útra.” A legidősebb nővér, aki az utazásokat szervezte, úgy tűnik, teljes mértékben tisztában volt a csalás tényével. Őt a pénzszerzés vágya motiválta.
A Fox-ügynek nem az a legérdekesebb tanulsága, hogy milyen sok embert lóvá lehetett tenni, hanem az, hogy a rászedettek közül sokan még a beismerő vallomás után sem voltak hajlandók elhinni a csalás tényét, jóllehet Margaret Fox egy New York-i színházban a nyilvánosság előtt is bemutatta „természetfölötti nagy lábujját”. Úgy tettek, mintha Margaretet csak valamilyen racionalista ítélőszék kényszerítette volna a beismerő vallomásra. Az emberek csak ritkán hálásak hiszékenységük leleplezéséért.

Prev Next