A folyó lassan, nyugodtan folyt. Az áramlatai sok mindent sodortak már magukkal az idők folyamán. Virágszirmokat, amiket ifjú szerelmesek szórtak a vízbe. Leveleket, amiket a búcsúzó nyarat gyászoló fák hullattak el. Gallyakat, ruhákat, vért és holttesteket. A folyó mindezeket szenvtelenül szállította.
És ezen a napon, ebben az órában, ebben a percben egy kosarat vitt. Hordozott már kosarat máskor is, de olyat még soha, amiben az volt, mint ebben.
A szél sóhajtva segített hajtani a különös, kicsi hajót, és suttogott valamit, bár, hogy mit, azt senki sem érthette.
Messzire utazol, kicsi Go’el – súgta a szél, vagy talán nem is a szél. – Az én világom elveszett, de neked most már ez a világod. Vedd el tőle azt, amire szükséged van! Teremts otthont az orkoknak, és ne hagyd, hogy bárki az utadba álljon! Durotan és Draka fia vagy… törzsfőnökök hosszú sorából származol. És a népednek vezérre van szüksége… nagyobb szüksége van rá, mint valaha.
A kék és fehér szövetbe burkolt gyermek mocorogni kezdett. Nem létezett hozzá fogható teremtmény ezen a világon. Sem másik világokon. Kicsi volt, törékeny és magatehetetlen, mint minden csecsemő. A szükségleteit és az igényeit a folyó, ami olyan óvatosan hordozta őt, nem elégíthette ki.
Így aztán a folyó az ígéretéhez híven kisebb csodával szolgált. Az áramlat horgászzsinórok sora felé sodorta a kosarat, és amikor beleakadt az egyikbe, kellemes csilingelés hallatszott. Rögtön ezután léptek dobbantak, majd csizmatalp csikordult a parti köveken.
– Parancsnok! – kiáltotta valaki. – Ezt látnia kell!
Valaki felemelte a kosarat, és kíváncsian belenézett. A gyermek nem tudta, mi történik vele. Nem ismerte ezt az arcot, még csak nem is hasonlított azokhoz, amiket eddig látott. Így aztán azt tette, ami olyan természetes volt számára, mint a levegővétel.
Résnyire vonta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és éles hangú, kihívó bömbölést hallatott.