Draka harcos volt. Egészen mostanáig mindig ott harcolt az oldalán annak az orknak, aki a párja volt, a törzsfőnöke és a legjobb barátja. De az, hogy a gyermekük megszületett ezen a termékeny, de ellenséges világon, mindent megváltoztatott. A csecsemő nem csak az övé volt, és nem csak a törzsfőnök fia, hanem a klán gyermeke is. A Dérfarkas klánban régóta nem született gyermek, és a fiúcskát a nyugtalanító színezete ellenére is mindenki imádta. Ezenfelül itt, Azeroth-ban kevés olyan ork akadt, akinek nem kellett harcolnia szinte nap mint nap.
Draka ugyanazt érezte Gul’dannal, a zöld mágiával és az emberek elleni háborúval kapcsolatban, mint a párja. De minden pillanat, amit ő és Durotan külön töltöttek, felért egy megpróbáltatással. Egy dolog volt együtt csatába menni abban a tudatban, hogy a halál bármikor lesújthat rájuk. De egészen más volt a táborban maradni, csak várni, és nem tudni semmiről.
A fiú mintha megérezte volna az anyja nyugtalanságát, kapálózni kezdett a kosarában, kinyitotta különlegesen kék, gyönyörű szemét, és felfelé nyújtotta apró kezét. Draka óvatosan megfogta és megcsókolta mindkettőt.
– Ez a kéz fogja majd elhajítani az apád lándzsáját, Mennykövet – mormolt halkan. – Vagy inkább Csonkolót választod, a pompás fejszét?
A csecsemő gagyogott és mosolygott, mintha mindegy lett volna neki, hogy melyik fegyvert fogja forgatni a jövőben, és Draka valamivel jobb kedvre derült.
– Én drága kis harcosom – suttogta –, vérbeli ork vagy, akármilyen színű a bőröd! Ezt is meg fogjuk tanítani neked.
A gyermek éppen elaludt, amikor az ajtóként szolgáló, felfüggesztett bőr félrelebbent. Durotan lépett be a sátorba. Dőlt róla a verejték, lihegett, és az arckifejezése, illetve a testtartása arról árulkodott, hogy minden széthullott.
Pár pillanatra magához szorította az asszonyát, majd gyorsan elmondta neki, hogy mi történt. Draka hallgatott, de folyamatosan csóválta a fejét. Nem, az nem lehet. Orgrim nem tehette… nem létezik, hogy elárulta őket. De megtette.
– Neked és a fiunknak el kell mennetek – mondta végül Durotan. A gyermekért nyúlt, és még ebben a válságos pillanatban is rendkívül óvatosan emelte ki a kosárból. – Most, azonnal! – tette hozzá komoran.
Sötét alak jelent meg a bejáratban. Feketekéz érkezett. Tetőtől talpig vér borította, de nem volt nála fegyver. Többé nem volt szüksége fegyverre. Az ujjai helyére nőtt karmok tökéletesen megfeleltek a célnak. Nyakon ragadta Durotant, és hátrarántotta. A gyermek, akit az apja a markában tartott, éles hangon felsírt.
– Áruló vagy, Durotan! – bömbölte Feketekéz.
Drakát minden ösztöne arra biztatta, hogy támadjon, de uralkodott magán, és Durotant figyelte. A párja nem kezdett harcolni, legalábbis fegyverrel nem, és Draka követni akarta a példáját.
– Nem – felelte Durotan higgadtan és mélységes meggyőződéssel. – Az vagyok, aki nagyra tartja azt, akik valaha voltunk. Ahogyan régebben te magad is.
– Annak az időnek vége! – válaszolta haragosan Feketekéz. Majd valamivel higgadtabban folytatta: – Most már csak táplálék vagyunk a felnek! – Különös módon az arcáról eltűntek a gyűlölet és a düh jelei, csak valami mélabú látszott rajta.
Draka lépett egyet előre, és magát is meglepve beszélni kezdett:
– Ennél többek vagyunk. Te is több vagy ennél. Van még remény, Feketekéz. Nem kell tovább mennünk ezen az úton!
Feketekéz a szemét résnyire vonva ránézett, aztán Durotanra. Egy hosszúnak tűnő, feszült pillanatig mindhárman csak álltak, míg a gyermek tovább sírt. Aztán Feketekéz mordult egyet, és ellökte magától Durotant. A törzsfőnök azonnal a párjához lépett, és átadta neki a gyermeküket. Draka magához ölelte a kicsit. Feketekéz ismét megszólalt, és bár a hangjából ezúttal sem érződött harag, Draka szíve sajogni kezdett a komor szavak hallatán.
– Ne kényszeríts rá, ifjú törzsfőnök, hogy még több ártatlant megfosszak az életétől!
Draka szorosan ölelte magához a gyermekét, és felváltva hol Feketekézt figyelte, hol a párját. Durotan kihúzta magát, és beszélni kezdett:
– Ha alávetem magam…
Draka odakapott, megmarkolta a párja karját, és a húsába vájta a körmeit. Durotan a hadfőnökön tartotta a szemét, és folytatta:
– … életben hagyod a népemet?
Feketekéz nem válaszolt. Draka tudta, hogy Feketekéz nem teheti meg. A Horda hadfőnöke volt, de Gul’dan neki is parancsolt. Feketekéz is tudta. Csak felhajtotta az ajtóként szolgáló állatbőrt, és várt.
Egy törzsfőnöknek mindig azt kell tennie, ami a legjobb a klánjának – idézte magában Draka a párja szavait. Nem volt hajlandó sírni, hogy hangot adjon annak, amitől majd megszakadt a szíve. Bátornak akarta mutatni magát a párja előtt. – Emellett – gondolta dacosan – nem hagyom, hogy ez legyen a vége.
Amikor Durotan felé fordult, gondoskodott róla, hogy a párja csak elszántságot és szeretetet lásson a szemében. Ő és Durotan Dérfarkasok voltak. Szerették egymást. Nem mutathattak gyengeségre utaló jeleket Feketekéz előtt.
Történjék bármi…
Kitaláltam egy nevet – mondta nemrégiben a párjának.
Én fogom kiválasztani a nevet, amikor majd találkozom a gyermekkel.
És a nagy Durotan hogyan fog nevet adni a fiának, ha én nem utazok vele?
– Mi legyen a fiad neve? – kérdezte Draka, és bosszús lett ugyan, mert elcsuklott a hangja, de nem szégyellte.
Durotan lenézett a fiára, és az önuralma egy pillanatra elhagyta, mialatt gyengéden megsimogatta az apró fejet.
– Go’el – felelte, és a hangja arról árulkodott, hogy nem hiszi, hogy visszatér. Aztán a mutatóujjával végigsimított Draka állán. Végül Feketekéz felé fordult, kiment a sátorból, és kivonult Draka életéből. De a szívéből nem.
Feketekéz néhány pillanatig az arcán megfejthetetlen kifejezéssel fürkészte Drakát, majd követte Durotant. Mennykő, a csodás lándzsa, ami Durotané volt, előtte pedig Garadé és Durkoshé, lefordult onnan, ahová a Dérfarkasok törzsfőnöke tette, és a keményre döngölt földre esett.
* * *
Medivh lassan kinyitotta a szemét, és pislogott. Eszébe jutott a csata. Az, amelyikben Lothar és Llane oldalán harcolt, mint már oly sokszor, a régi szép időkben. Eszébe jutottak az orkok és a villámokból szőtt védőfal.
De volt egy másik csata is, egy olyan, amelyikben a barátai nem harcolhattak. Mielőtt segíthetett volna nekik, meg kellett küzdenie a fején csuklyát viselő alakkal, aki a látszat szerint a viharfelhőkből alakult ki. Egy alakkal, akinek a szeme zöld fénnyel izzott.
Kisöpörte a tudatából a képet. Nem adta meg magát. Kiállt a barátai mellett. Rájött, hogy ismét Karazhanban van, de nem emlékezett rá, hogyan került ide. Elfordította a fejét, és meglátta a lányt.
– Te… – suttogta elhaló hangon.
Melegség áradt szét benne, és rámosolygott Garonára. A lány sóhajtott egyet, megkönnyebbült attól, hogy ébren látja őt. Medivh csodálattal bámulta az orkot. Oly erős… Oly gyönyörű, oly büszke, mindazok ellenére, amiket látott, mindazok ellenére, amiket műveltek vele.
– Elöl van az öreg? – kérdezte az Őrző.
– Megkért, hogy vigyázzak rád – felelte Garona.
– Tényleg? – mormolta csodálkozva Medivh. Köszönöm, Moroes! Az öröme némiképp alábbhagyott. Aztán félt ugyan a választól, de feltette a kérdést: – És a király?
– Életben van – biztosította Garona.
Hála a Fénynek!
– Lothar fia meghalt – tette hozzá a lány, és az Őrzőből azonnal elszállt minden öröm.
Callan… ő nem… nem lehet…
Medivh lehunyta a szemét, és gyötrődve sóhajtott egyet. Nem ismerte jól a fiút. Lothar mindig távol tartotta magától a fiát, de másoktól is. Nem ő, hanem Taria kerített egy helyet Callannak a királyi testőrségben.
– Nem hiszem, hogy Durotan tudott a csapdáról – mondta szenvedélyesen Garona.
– Egyetértek – dörmögte Medivh, és azon töprengett, hogy merre tart ez a beszélgetés.
– Én kértem a találkozót – folytatta Garona, és sötét szeméből mérhetetlen bánat sugárzott. – Lothar meg fog gyűlölni.
Ahogyan azt Medivh nagyon jól tudta, hat év alatt az emberek sokat változhattak. Így aztán nem tudhatta, hogy Lothar meg fogja-e utálni az ork lányt, ezért nem is tiltakozott az állítás ellen. Inkább így felelt:
– És ez elkeserít téged.
– Lothar nagy harcos – mondta Garona, és az arcbőre sötétebb árnyalatra váltott. – Jól védi a népét.
Á… Anduin! – gondolta Medivh. – Így már sok minden érthető.
Megvizsgálta a saját érzéseit, és rövid töprengés után meghozta a döntést.
– Jó társ lenne egy orknak – mondta halkan.
Garona a szemét résnyire vonva sandított rá, és a fejét rázva kijelentette:
– Én nem vagyok ork. És ember sem. Átkozott vagyok. Garona vagyok.
A hangjából érződő önutálat és reménytelenség hallatán Medivhnek összeszorult a szíve. Rövid ideig némán fürkészte a lányt, majd döntésre jutott.
– Amikor fiatalabb voltam – kezdte, és ezúttal nem válogatta meg a szavait; úgy mondta ki őket, ahogyan a nyelvére jöttek –, éreztem, hogy különbözöm a fajtámtól.
A Kirin Torhoz tartozott, de nem igazán. A neveltjük volt, a házi kedvencük. Elválasztották a vér szerinti családjától, teremtettek számára egy „családot” két idegen alakból. És a kalandjaik következményei…
– Sokat utaztam, a bölcsességet keresve. És hogy kapcsolatot teremtsek azokkal, akiket majd védelmezni fogok.
Garona szinte az egész testével hallgatta őt. A szemét nagyra nyitotta, és az orrlyuka is kitágult, mialatt mélyeket lélegzett.
Így összpontosítanak az orkok – állapította meg magában az Őrző, és évek óta nem tapasztalt, édesbús fájdalom jelentkezett a szívében.
– Az utazásaim során találkoztam erős és nemes emberekkel. Köztük egy nővel is, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam. Aki szeretett engem.
A lelke mélyén nem akarta folytatni. Ez volt az ő terhe, a legnagyobb öröme és a legnagyobb titka. Csakis az övé volt. De nem az volt. Nem lehetett az, nem szabadott annak lennie. Rövid szünetet tartott, majd a lány szemébe nézve folytatta:
– Én nem arra a sorsra ítéltettem, de megtanított valamire. Ha a szerelem az, amire szükséged van, el kell menned a világ végére is, hogy rátalálj. Vagy akár azon túlra is.
Garona különféle érzésekkel vívódva nézett le az Őrzőre, és megkérdezte:
– Elhagytad a párodat?
– Menj, és keresd meg Lothart! – felelte éles hangon Medivh, és elfordította a tekintetét. Ezt még Garonával sem tudta megosztani. Sok mindent szeretett volna elmondani neki, de nem volt rá ideje. Talán majd a jövőben – gondolta. – Ha lesz még jövő…
– Itt kell maradnom, hogy vigyázzak rád – válaszolta Garona.
Becsület… hűség… – sorolta magában Medivh. – Jellemvonások, amiket annyira szerettem benne…
– Az Moroes dolga – mondta, és megszorította a lány vállát.
Az Őrző még ekkor is gyenge volt, de elég erős ahhoz, hogy megtegye, amit meg kellett tennie. Felkelt az ágyról, és a kezét gyorsan, könnyedén mozgatva megidézett egy kört a lánynak. Nem esett nehezére kitalálni, hogy Lothar hol van ezekben a percekben. Az energiája egy része természetesen a mágikus forrásból származott. De egy része a saját akaratából. A választásaiból. Hogy eldöntötte, annyi tévedés és katasztrófa és az ezekből eredő megannyi halál és szenvedés után végre tesz valamit, ami jó. Valamit, ami helyes. Valamit, ami igaz és méltó ahhoz, akit annak idején szeretett. Szeretett, elveszített, de sosem felejtett el, egy napra, egy órára, egy pillanatra sem.
Tudta, hogy nagy árat fog fizetni azért, amit csinál. De így volt rendben. Néhány dologért megérte nagy árat fizetni.
Ezt érted teszem, szerelmem!
Garona a szemét kimeresztve bámulta a mind erősebb fényt árasztó kört. Medivh kinyúlt, a kezébe gyűjtött egy kevés mágikus energiát, és megteremtett belőle egy apró, tökéletes virágot. Tapintható anyaggá változott fényből volt, az árnyalatai folyton változtak, akár egy kéken izzó parázsdarabé. Garona látta már varázsolni az Őrzőt, ám akkor veszedelmes varázslatot idézett meg, amit arra szánt, hogy ártson vele. Ez viszont a gyógyulásnak szólt. A reménynek. Garona megértette ezt, és elámulva fürkészte a csodát.
– Lépj be a körbe! – utasította az Őrző.
Garona a férfira pillantott, aztán a körre, majd lassan, megigézve engedelmeskedett.
– Ez az ajándékom neked – tette hozzá szenvedélytől rekedtes hangon Medivh, és átadta a fénylő virágot. Adott magának egy kis időt, hogy élvezze a pillanatot, és semmivel sem árulta el a lánynak, hogy milyen árat fizet ezért. Garona átvette a virágot, óvatosan rázárta zöld ujjait, aztán előbb lepillantott rá, majd ismét az Őrzőre nézett.
Medivh ritkán tapasztalt békességet érzett, és tett egy lépést hátra. A körből fehér fény sugárzott felfelé, ami gömbbé alakult, egyfajta burokká, ami teljesen körülzárta Garonát. A fény egyre erősödött, mígnem szinte vakítóan ragyogott, aztán hirtelen eltűnt – a lánnyal együtt.
Medivh összeroskadt.
* * *
Azeroth Oroszlánja részegre itta magát.
A kezét-lábát szétvetve feküdt az Oroszlán Büszkesége fogadó pultján, üres palackok álltak és hevertek körülötte. Az ujjai között egy szintén üres korsó lógott. A szemét lehunyva tartotta, emiatt Garona nem tudta megítélni, hogy a férfi magánál van-e.
Tett egy lépést felé, és igyekezett csendesen mozogni, de Lothar még így is meghallotta, és kinyitotta a szemét. Nem őrá nézett, hanem a mennyezetre szegezte a tekintetét.
Garona azon töprengett, hogy talán nem kellett volna eljönnie. Medivh talán tévedett. Talán ostobaságot csinált, amikor azt hitte, hogy egy embert érdekelhet egy ork, különösen egy olyan, akit könnyen hibáztathat az egyetlen gyermeke kegyetlen meggyilkolásáért.
De aztán az Őrző szavaira gondolt. És most itt állt. Beszélhetett. Legalább mondhatta magának, hogy megpróbálta.
– Sajnálom – mondta halkan.
Lothar nem válaszolt, és Garona már majdnem megfordult, hogy elmenjen, amikor a férfi megszólalt:
– Callan anyja belehalt a szülésbe. A fiamat hibáztattam érte. Éveken át. Téged nem foglak hibáztatni.
Sokkal tisztábban beszélt, mint Garona várta, és nyilvánvalónak tűnt, hogy beszélgetni akar, csendesen és békésen. De Garona, aki oly sok fájdalmat élt már át, felismerte a férfi hangjában az éles, keserű felhangokat.
És a szavai hallatán nagyon meglepődött. Ekkora terhet hordoz… Megint elindult felé. Lothar felült, lecsúszott a pultról, és hátrálni kezdett. Garona megállt. Lothar majdnem olyan iszonyúan nézett ki, mint Medivh. Az arca sápadt volt, de az orra környéke kivörösödött az ital miatt. Véreres szeme jócskán kidülledt, a keze láthatóan remegett. Hirtelen megfordult, és a falhoz vágta a korsót. A szilánkok kellemes csilingeléssel szóródtak szét a padlón.
Lothar egy olyan helyen járt, amit Garona jól ismert. Egy olyan helyen, ahol a harag, a gyász és a bűntudat gyalázatos szövetséget alkotva pokoli kínokat okozott. Lothar, a katona most nem viselt páncélt, védtelenül, gyötrődve állt ott, és képtelen volt elrejteni az érzéseit. Garona ismét lépett egyet, és előrenyúlt, hogy megérintse a férfi arcát. Szeretett volna tenni valamit, amivel enyhíti Lothar fájdalmát, ami szemmel láthatóan szétmarcangolta a bensőjét.
– Annyira fiatal volt! – suttogta Lothar. A szeme vérben úszott. Garona felé hajolt, lassan végighúzta az ajkát a férfi szakállas arcán, óvatosan, nehogy az agyaraival felsértse a bőrét, aztán elhúzódott, és várt. – Egész életemben – folytatta rekedtes hangon Lothar – még sosem éreztem olyan fájdalmat, mint most… – Pár pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Többet akarok…
Garona azonnal megértette. Ő, az átkozott, egész életében szenvedett. Sosem a testi fájdalmak – a törött csontok, a felhasított bőr fájdalma – okozták a legnagyobb gyötrelmet. Hanem azok, amelyeket nem csillapíthattak sem kötések, sem kenőcsök, sem gyógyitalok: a lélek, a szív fájdalmai.
Ám a teste fájdalmai többször segítettek már neki, mert lekötötték a figyelmét, és lehetővé tették, hogy a lelke valahogyan, a maga módján megtalálja a gyógyulást. Olykor nem vált be, de néha igen.
Lothar felemelte a fejét, és Garonára nézett, s ha Garonának voltak is kétségei afelől, hogy szereti-e a férfi, és hogy ide tartozik-e, ebben a pillanatban úgy eloszlottak, mint a hajnali köd foszlányai a kelő nap sugaraiban.
A férfi felé nyúlt, és óvatosan megérintette az arcát. Lothar lehunyta a szemét, és a szorosan lezárt szemhéjai alól forró könnyek bújtak ki. És Garona ekkor – készen arra, hogy abbahagyja, ha a férfi mégsem kívánja ezt – lassan elkezdte belenyomni a körmét Lothar arcába.
Lothar hirtelen felnyitotta a szemét, és Garona a vágyat látta abban a kéklő mélységben. Lothar elkapta, magához rántotta, és a szájára szorította a száját.
És ekkor minden fájdalom egy csapásra elmúlt.