Harmadik felvonás
Az első felvonás díszlete. A bútorok azonban mások. Egyszerű, de igen ízléses régi holmi. Nagy tisztaság. Fehér függönyök, az asztalon virág. A szobában csak egy ágy van. A szoba közepén kerek asztal, rajta könyvek, tinta, toll.
VARGÁNÉ
(vasúti kalauz neje,
törölget a szobában. Termetes szőke nő, fekete szűk szoknyában,
rövid ujjú világos, piszkos blúzban, a haja kétoldalt
csigafrizurába van csavarva, ami sehogy sem illik hozzá. Az
asztalon meglátja Horvát tanári könyvecskéjét. Fölveszi, nézegeti,
lapoz benne): Egyes,
négyes, négyes, hármas, kettes, keltes, kettes, egyes...
POSTÁS
(hangja kívül):
Jó napot!
VARGÁNÉ
(kiált):
Itt vagyok! (Kifelé indul.)
POSTÁS
(belép):
Itt tetszik lenni? Egy levél van
ide címezve. Horvát Kálmán tanár úrnak. Itt lakik?
VARGÁNÉ
Igenis, tegnap óta itt lakik.
POSTÁS
És egy másik levél Horvát Kálmánné
úrnőnek.
VARGÁNÉ
Az nem lakik itt, hanem a házában, a Bercsényi
utcában. Külön élnek.
POSTÁS
Igen. Ezt nem tudtam.
VARGÁNÉ
Még nincsenek egészen szétválasztva, de már
nem sokáig.
POSTÁS
Ejnye, ejnye. Osztán miért?
VARGÁNÉ
Hát mert az asszony rossz volt. Tudja, a
tisztekkel...
POSTÁS
Ejnye, ejnye. Pedig olyan szép, derék ember a
Horvát tanár úr.
VARGÁNÉ
Hát ismeri?
POSTÁS
Hogyne ismerném, amikor a fiamat három évig
tanította. Egyszer bementem hozzá kérdezősködni a gyerekről. Nagyon
finoman beszélt velem. Nagyon finom ember.
VARGÁNÉ
Hja, hja!
POSTÁS
No már ilyet! Az isten áldja meg.
Vargáné tovább törölget, dúdol, aztán újra felveszi a tanári noteszt és nézegeti.
ISKOLASZOLGA
Jó
napot kívánok!
VARGÁNÉ
Jó napot!
ISKOLASZOLGA
A
tanár úr itthon feledte a noteszét. Elküldött érte.
VARGÁNÉ
Itt van, tessék.
ISKOLASZOLGA
(körülnéz):
Visszajött ide lakni, ahol azelőtt
volt!?
VARGÁNÉ
De ugye akkor a másik szoba és a konyha is az
övéké volt?
ISKOLASZOLGA
Igen.
Itthon főztek.
VARGÁNÉ
Igaz, hogy nagyon sok adósságuk
volt?
ISKOLASZOLGA
Az
igaz.
VARGÁNÉ
Aztán meg, hogy sokat örököltek?
ISKOLASZOLGA
Az
is igaz.
VARGÁNÉ
Nem tudja, mennyit?
ISKOLASZOLGA
Nagyon
sokat. Talán százezer forintot.
VARGÁNÉ
De mondják, hogy elköltötték az
egészet.
ISKOLASZOLGA
Azt
már nem tudom.
VARGÁNÉ
Mondja csak, mikor mentek szét? Mennyi ideje
lehet?
ISKOLASZOLGA
Várjon
csak! Egy éve volt nyáron. Igen, egy éve. Jövő nyáron lesz második
éve.
VARGÁNÉ
És mondja, hallottam, hogy ideig nem
tanított.
ISKOLASZOLGA
Igen.
Mikor örökölt, akkor lemondott, és nem tanított, de azt hallottam a
tanári szobában, hogy már a múlt őszkor vissza akart jönni,
csakhogy akkor nem volt hely.
VARGÁNÉ
No de ilyet!
ISKOLASZOLGA
De
isten áldja meg, sietek a notesszal. (El.)
JULIETTE
(belép):
Jó napot kívánok!
VARGÁNÉ
Jó napot!
JULIETTE
Horvát tanár úr itt lakik, kérem?
VARGÁNÉ
Igen.
JULIETTE
A nagyságos asszony küldött, hogy mondjam meg:
a nagyságos úr régi íróasztalát még délelőtt el fogja
küldeni.
VARGÁNÉ
Igen, mondta a tanár úr, hogy egy íróasztalt
hoznak.
JULIETTE
Mikor jön ma haza a nagyságos úr?
VARGÁNÉ
Azt mondta, hogy tizenegy óra után itthon
lesz.
JULIETTE
A nagyságos asszony el akar jönni.
Beszélnivalója van a nagyságos úrral.
VARGÁNÉ
Ugyan mi beszélnivalója lehet?
JULIETTE
Azt nem tudom.
VARGÁNÉ
Hát mondja, mikor veszi el őt az a
kapitány?
JULIETTE
Azt én nem tudom.
VARGÁNÉ
De jár oda magukhoz!?
JULIETTE
Mostanában nem nagyon jön. Jobb is szeretem,
ha nem jön.
VARGÁNÉ
Mért?
JULIETTE
Nagyon smucig ember. (Sóhajt.)
Tudja, hogy a nagyságos asszonynak
nincs pénze, és mégse ad neki.
VARGÁNÉ
Ne mondja! Nem ad neki pénzt?
JULIETTE
Én már négy hónapja egy krajcárt se kaptam a
béremből. El is megyek. Október elsején felmondok.
HORVÁT
(megjelenik. Filozofikus
nyugalom jellemzi mozdulatait és beszédét. A szobalánnyal bizonyos
erőltetett, de ízléses kedélyességgel beszél): No mi az, Juli?
Vargáné kimegy.
JULIETTE
Kezét csókolom, nagyságos úr! Eljöttem
megmondani, hogy az íróasztalt, ami végett írni tetszett, a
nagyságos asszony még ma délelőtt elküldi, és ő maga is eljön, mert
szeretne beszélni a nagyságos úrral.
HORVÁT
Beszélni velem? (Kicsit meg van döbbenve,
de azért továbbra is tréfás.)
JULIETTE
Igenis.
HORVÁT
Mondja meg neki, hogy délután kettőig itthon
vagyok.
JULIETTE
Igenis. Kezeit csókolom. (El.)
HORVÁT
(leteszi a kabátját. A
szekrényből előveszi a régi munkakabátot, felhúzza, majd egy vastag
könyvet kezd fölvágni. Látszik, hogy mindezt jó érzéssel,
céltudatossággal és megelégedettséggel teszi. Ha nem is boldog, de
egyensúlyban van. Kopogás): Szabad!
BADICS
(belép. Hóna alatt
dolgozatok. Mélyen meghajlik.) Alázatos szolgája!
HORVÁT
Jó napot, Badics! Tegye ide, kérem.
(Az asztalon
helyet mutat.)
Badics odateszi.
HORVÁT
Köszönöm, hogy elhozta.
BADICS
Kérem alássan.
HORVÁT
Foglaljon helyet.
BADICS
Köszönöm szépen. (Mereven ül.)
HORVÁT
Ez a második dolgozat egy kicsit nehezebb
tárgy volt, ugye?
BADICS
Igen. Mindenesetre.
HORVÁT
Mennyit írt róla?
BADICS
Tizenhat oldalt.
HORVÁT
Remélem, olyan jó lesz, mint amilyen az első
dolgozata volt.
BADICS
Igyekeztem.
HORVÁT
Látom, hogy önállóan tud gondolkodni. Ezt
nagyon becsülöm.
Badics boldogan feszeng a széken.
HORVÁT
A legtöbb ember nem képes erre. Még felnőttek
sem. Van eszük, de nem használják, hanem egyszerűen úgy
cselekszenek, mint mások. Például módjukban volna meggondolni, ha
valamit tenni akarnak, és mégsem gondolják meg. A gondolkodás
önállósága olyan valami, ami megvédi és megvédheti az embert minden
kellemetlenségtől. Ezt ön még nem érti. Majd később, az életben
lesz alkalma arra, hogy megértse.
BADICS
Igen.
Szünet.
HORVÁT
Mához egy esztendőre már az egyetemre
iratkozik. Ott már kezdeni fogja az életet megismerni. Ott már
igen. Még nem választott pályát?
BADICS
Még nem, azaz körülbelül. Talán orvos
leszek.
HORVÁT
Orvos? Nagyon szép pálya. Azaz tulajdonképpen
minden pálya szép, csak boldoguljon rajta az ember. De még ez se
fontos. Az a fontos, hogy az ember meg legyen elégedve
magával.
BADICS
Igen.
HORVÁT
Ez pedig csak úgy érhető el, ha mindent, amit
tenni akar, jól meggondol, szóval ha önállóan gondolkodik, akkor
aztán soha sincs oka megbánni, amit tett.
BADICS
Igen.
HORVÁT
Mert az emberi ész olyan valami, hogy rájön
minden igazságra magától. Amint a kutya a szimat után megtalálja a
vadat, éppúgy az emberi ész mindig ráakad az igazságra, ha meg nem
kötik.
BADICS
Igen.
HORVÁT
Az emberek ugyanis megkötik az eszüket
(nevet), nem akarnak tovább nézni az orruknál, mert
tudják, hogy akkor meglátnák az igazságot, és az igazság sokszor,
igen sokszor kellemetlen. Ezért aztán végképp leszoknak róla, hogy
gondolkozzanak. Érti? (Nevet.)
Pedig ez nagy ostobaság. Mert ha
csak nem valami különös kegyeltjei a sorsnak, egyszer csak mégis el
kell jutniok az igazsághoz. No és akkor nem tudnak mit csinálni.
Akkor kétségbeesnek, tönkremennek, elvesztik a fejüket,
elégedetlenek önmagukkal, pedig a megelégedettség a legfontosabb
dolog. Ilyenkor aztán nagyon nehéz visszanyerni azt. De szert
lehet rá tenni. Mert az a másik megelégedettség, ami onnan eredt,
hogy nem nézték meg az igazságot, hazug, erkölcstelen és nevetséges
megelégedettség volt, míg az a másik megelégedettség, amelyet az ad
meg, hogy lenyeljük az igazság keserű piruláját, és megnézzük az
igazságot, és meglássuk az igazságot, és a végére járunk az
eszünkkel az igazságnak, mert a mi emberi eszünk olyan nagyszerűen
képes erre, ez a megelégedettség aztán az igazi, mert ezt nem
változtatja meg semmi, ez biztos talaj, amelyen keményen
megállhatunk, és nem kell soha félni, hogy egy napon beomlik a
lábunk alatt. (A végén kissé kedélyesen,
nevetve az asztalra csap.)
BADICS
Igen.
VARGÁNÉ
(belép):
Kérem, tanár úr, egy hölgy óhajt
beszélni a tanár úrral.
Badics feláll.
HORVÁT
Rögtön. (Vargáné el.)
No, sokat meséltem most magának.
Gondolkozzék rajta, mert érdemes, de önállóan gondolkozzék rajta,
ne higgye el nekem, hogy így van, hanem saját maga kezdje el újra a
gondolatmenetet, és vizsgálja meg, hogy ugyanoda lyukad-e ki, ahová
én. És csak akkor fogadja el, ha ugyanoda jut. (Kezet nyújt.)
BADICS
Igenis.
HORVÁT
Isten áldja meg!
BADICS
(még egyszer mélyen
meghajlik): Alázatos
szolgája.
HORVÁT
Tessék!
HORVÁTNÉ
(kockás, sötét színű
kendőben, fekete ruhában belép): Ó, Istenem, Kálmán! (Sírni kezd.
Ráborul.)
HORVÁT
No, ne sírj. (Nem taszítja el, de nem
nyúl hozzá. Megfogja a kezét, odavezeti az asztalhoz).
Ülj le!
Horvátné az asztalra borulva tovább sír.
HORVÁT
No, ne sírj. Beszélj, kérlek. Mit akarsz, mért
jöttél?
HORVÁTNÉ
Mért jöttem? Ó, milyen kegyetlen vagy, hogy
ezt kérdezed!
HORVÁT
No, ez még talán nem kegyetlenség.
HORVÁTNÉ
(megtörli a
szemét): Azért jöttem,
Kálmán, hogy bocsánatot kérjek tőled. (Sír.) Megkérjelek, fogadj vissza, mert így nem tudok
élni. Nem tudok...
HORVÁT
Kérlek, ne beszélj tovább. Nem akarlak
megalázni azzal, hogy mindezt végighallgassam és aztán nemet
mondjak. Megmondom hát most mindjárt, hogy ez
lehetetlenség.
HORVÁTNÉ
Ó, Istenem, ha elmondhatnám, hogy mennyit
szenvedtem, hogy mennyire megbántam, amit tettem, hogy milyen
csúnya, utolsó dolognak tartom az egészet, akkor meggyőződnél róla,
hogy csak szerencsétlen vagyok és nem gonosz. Nem vagyok gonosz.
Nem vagyok rossz. Szerencsétlen vagyok, mert szeretlek, Kálmán.
Jobban szeretlek, mint valaha.
HORVÁT
Szeretsz? (Mosolyog.)
HORVÁTNÉ
Igen, szeretlek. Esküszöm neked, téged
szeretlek, csak téged, s ez az utolsó esztendő olyan számomra, mint
egy rossz álom.
HORVÁT
Várj csak, kedves Piri. Várjál. Most hadd
beszélek én. Be fogod látni, hogy nem vagyok igazságtalan irántad.
Te arra kérsz engem, hogy bocsássak meg neked. Megbocsátok. Nem
haragszom rád többé. Kívánom, hogy élj boldogan. Nem volt ez mindig
így. Tavaly nyáron, amikor kikergettél a házadból, akkor
gyűlöltelek, nagyon gyűlöltelek, és arra gondoltam, hogy megöllek.
Nagyon nehéz volt lemondanom erről a tervről. Nemegyszer zsebembe
dugtam már a revolvert, hogy elmegyek hozzád és lelőlek. Aztán
mégis inkább a kocsmába mentem. Bizonyára hallottad, hogy ittam.
Nem mulattam. Leültem és ittam. Ittam, hogy ne érezzem a fájdalmat,
hogy ne kelljen rád gondolnom. Hogy ne kelljen arra gondolnom,
milyen ostobán elhibáztam az életemet, milyen ostobán szétszórtam
nyolcvanezer forintot, amellyel magamat is, téged is egész életre
boldoggá tehettelek volna. Mert rájöttem ám, hogy magam voltam
mindennek az oka.
HORVÁTNÉ
Látod, látod, ugye! (Kezéhez kap.)
HORVÁT
(lassan kihúzza a
kezét): Igen, magam voltam
mindennek az oka. Bevallom előtted is. Volt időm gondolkozni.
Mindennek rájöhettem a nyitjára. Egy egész esztendeig ezen
gondolkoztam. Könnyelmű embernek születtem. Nem tudtam a pénzzel
bánni. A vágyaim elragadtak, és úrrá lettek felettem. Vakon
engedelmeskedtem nekik. Minden vágyamat teljesítettem.
Megvásároltam mindenfélét, ami megtetszett. És nem voltam képes
arra, hogy egyetlen kívánságodat ne teljesítsem. Ezt gazságnak
tartottam volna akkor. Én, akit azelőtt a sors arra kárhoztatott,
hogy a vágyaimat úgyszólván sohasem teljesíthettem, úgy éreztem,
hogy most elégtételt kell vennem a nehéz esztendők szenvedéseiért,
rögtön, most egymás után meg kell valósítanom minden óhajomat. Nem
mertem és nem akartam arra gondolni, hogy erre az örökség nem lesz
elég, hogy az hamar, nagyon hamar elfogy. Egyszerű polgári
családból származtam. A gyámapám közönséges paraszt volt. Nem volt
megfelelő társaságom. A tanárokat, a kollégáimat nem szerettem.
Mást akartam. Az előkelőség és az elegancia tetszett nekem. Ezért,
mint a gyerek, egyenesen azok megszemélyesítőihez, a
katonatisztekhez fordultam. Volt pénzem, megszerezhettem magamnak
ezt a társaságot. Teljesíthettem ezt a vágyamat is. Úrnak és
nagylelkűnek születtem. Az vagyok ma is. Nesztek, itt van! Szeretek
másoknak örömet okozni. Gyönyörködtem abban, hogy ha elém tettek
egy váltót, azt meg sem néztem és aláírtam. Ezt valami szép és
lélekemelő dolognak éreztem. Mert valóban az is. Amikor hozták a
barátaim kifizetetlen váltóit, kinyitottam a tárcámat, és könnyű
szívvel leszámoltam a pénzt. Mennyi kell? Ezer korona? Itt van.
Vagy ötezer? Nem tesz semmit: itt van. Úgy éltem és gondolkoztam,
mintha tenger pénznek volnék az ura. Ha ma milliárdos lennék, újra
így tennék. Ha azonban még egyszer nyolcvanezer forintot adnának a
kezembe, akkor egészen másképp rendezném a dolgokat. De akkor
gyerek voltam. Tetszett, hogy úgy élek, mint az előkelő urak.
Vadásztam, célba lőttem és lovagolni tanultam. Miután
Magyarországon a gazdag emberek így élnek, a szegény emberek abban
a hagyományban nőnek fel, hogy ez a legszebb élet. Nincsenek
tekintettel arra, hogy a gazdag emberek csak azért élnek így, mert
nem értenek semmihez, és miután egész nap nincs semmi dolguk, egész
nap szórakoznak, és olyan szórakozást választanak, amihez semmilyen
különös tudomány nem kell. Mondhatnám, hogy az egész mód, ahogyan
elvertem a sok pénzt, elrontottam az életemet és a tiédet is, ezen
a begyöpösödött és merőben magyar felfogáson alapult, amelyet
nálunk a polgárság az előkelő életet illetőleg a dologtalan
gazdagoktól tanul. Értesz engem?
HORVÁTNÉ
Igen.
HORVÁT
Figyelj kérlek, jól rám. Ebből fogod
megítélni, hogy mennyire nem vagyok igazságtalan irántad. Azóta,
hogy elváltunk, sokat gondolkoztam és tanultam. Nem könyvből. Úgy
tanultam, hogy mindenről pontosan és részletesen gondolkoztam. Azt
mondhatnám, hogy ez alatt a másfél év alatt fejlődtem igazán
férfivá. Mikor az örökségünkhöz hozzájutottunk, akkor közös
megegyezéssel - e szerint a polgári fölfogás szerint, amely a
legfőbb jónak és legszebbnek a dzsentri életet tekinti, játszani
kezdtük a dzsentri házaspárt. Te jukkerasszony lettél, én pedig egy
kaszinói úr. Tetszelegtünk magunknak a szerepünkben, és nem
fáradtunk bele a játékba, mert mulatságos volt. Bámultak bennünket,
irigyeltek bennünket, mi pedig bámultuk saját magunkat. Én szeretőt
tartottam, te pedig udvaroltattál magadnak. Nem voltál rám
féltékeny, vagy pedig nem mutattad. Én azonban nagyon féltékeny
voltam rád, de szintén nem mutattam. Akinek rendben van az
erszénye, annak ez nem olyan nehéz, mint egy szegény embernek.
Amint fogyott a pénzünk, s én néha aggódva gondoltam arra, hogy
nemsokára végképp elfogy, úgy nőtt a féltékenységem. De akkor már
nem tudtam változtatni semmin, meg aztán meg is voltam győződve
róla, hogy nem fogsz megcsalni. Többször akartam említeni neked,
hogy ezt elvárom tőled, de aztán azt gondoltam, hogy egy kaszinói
úr ilyen dolgokról soha, semmilyen körülmények között nem beszél a
feleségével. És akkor egy idegen ember részegen megmondta nekem,
hogy már elkéstem, már hiába szólnék. Ami azután történt, az csak
megerősítette bennem a gyanút, hogy a dolog nem lehet üres
szóbeszéd.
HORVÁTNÉ
De hiszen akkor még nem csaltalak
meg.
HORVÁT
De igen. Ezt utóbb teljes bizonyossággal
megtudtam. Már akkor csaltál, amikor még szó se volt a válásról.
Belátom, hogy ennek inkább én voltam az oka, mint te. Én kezdtem
ezt a játékot, te csak velem jöttél, és stílszerűen folytattad. Nem
is vagy hibás.
HORVÁTNÉ
No látod?! Édes Kálmánom!
HORVÁT
Azonban én most nagy nehezen talpra álltam.
Nehéz, nagy munka volt. Háromnegyed évig ittam. Folyton ittam.
Mindennap holtrészegen feküdtem le, és reggel, fölébredéskor már
ott volt a konyakosüveg az asztalon. Három hónap óta azonban nem
iszom. Egyszerre csodálatos erő szállt meg. Vágy, hogy még egyszer
éljek, dolgozni tudjak, örülni tudjak és egészséges álommal
aludjak. Hogyan sikerült ez nekem, ma sem értem, ettől a naptól
kezdve nem ittam semmit. Csodálatos érzéseket éltem át. Hallatlan
örömöket, amelyek olyan boldoggá tettek, hogy megbocsátottam
mindenkinek, és nem bántam semmit, semmit. Örültem, hogy élek, és
hogy az életet ilyen gyönyörű szépnek találom. Úgy éreztem magamat,
mint a lábadozó beteg. Az ételekben csodálatos ízeket fedeztem föl.
A levegőben új illatokat. A hideg víz, amelyben reggel mosdottam,
az örömnek, a nyugalomnak és a megelégedettségnek érzésével töltött
el. Kezdtem olvasni újságokat, könyveket, érdekelt minden. Ha
asszonyok, lányok jöttek szembe velem az utcán, nem néztem többé
félre, nem néztem el a fejük fölött, hanem a szemük közé, és
megfordultam utánuk. Úgy éreztem, hogy semmilyen igazságtalanság
nem történt velem, egy kis baleset mindössze, amit szépen
kihevertem és újra egész ember vagyok. Eközben sokszor sajnáltalak
tégedet, mert tisztában voltam vele, hogy számodra a csalódások
csak ezután fognak következni. És ha jól sejtem, most következtek
el.
HORVÁTNÉ
Ó, már régen, Kálmán, régen, mindjárt
azután. (Sír:)
HORVÁT
Ne sírj. Figyelj rám! Szóval én talpra álltam.
Nincs pénzem. A fizetésem egy része is le van tiltva a kezességi
kötelezettségek révén. Havi hatvan forintból kell megélnem. De meg
fogok élni. Sőt, jól fogok élni. Mindennap adok egy-két magánórát.
És mától kezdve esténként írni fogok. Folytatni fogom a geológiai
könyvemet. Az akadémia újra kihirdette a pályázatot, és én most már
meg akarom nyerni. De nem akarok dicsekedni neked. Térjünk át a te
dolgodra. Tehát azt akarod, hogy visszavegyelek?
HORVÁTNÉ
Igen, Kálmán. (Sír:) Igen.
HORVÁT
Miért? Mayer elhagyott? Nem akar
elvenni?
HORVÁTNÉ
Nem szeretem őt! Utálom!
HORVÁT
Azt kérdeztem, el akar-e venni vagy
nem.
HORVÁTNÉ
Nem tudom. Nem törődöm vele. Téged szeretlek.
Ölj meg, vagy verj agyon, de bocsáss meg, és szeress újra egy
kicsit.
HORVÁT
Nem öllek meg, mert már nem vagyok beléd
szerelmes. Agyon nem verlek, mert szeretlek és
sajnállak.
HORVÁTNÉ
Milyen jó vagy! Ó, Kálmán, ha tudnád, mit
érzek! Engedd meg hogy itt maradjak, itt, ebben a szobában, ahol
annyi boldog szép esztendőt töltöttünk el. Istenem
(föláll,
körülnéz), milyen boldogok
voltunk itten!
HORVÁT
Ez igaz, boldogok voltunk, de még egyszer itt,
együtt boldogok sohase lehetnénk. De hát a jövőd miatt még nem kell
aggódnod. Megvan a házad. Remélem, nincs rajta teher.
HORVÁTNÉ
Nincs.
HORVÁT
Abból megélhetsz. A házból két lakást lehet
csinálni. Kiadod, kapsz érte ezer forintot. Magad meg ellakhatsz az
udvari két kis szobában. A berendezést pedig eladhatod. Kaphatsz
érte négy-ötezer forintot.
HORVÁTNÉ
Azt már részben eladtam.
HORVÁT
Mennyiért?
HORVÁTNÉ
Ezerkétszázért.
Horvát vállat von.
HORVÁTNÉ
Nem, Kálmán. Én így gondoltam: eladom a házat,
és a pénzt visszaadom neked. Vissza kell fogadnod.
(Horvát rázza
a fejét.) Nem akarom tőled
többé ezt az ajándékot. Vedd vissza. Ha engem nem akarsz
visszafogadni, elmegyek innen, dolgozni fogok, cseléd
leszek. (Sírni kezd.)
Nem fogok zülleni. Az a remény
tartja majd bennem az erőt, hogy talán valamikor újra teljes
szívvel tudsz szeretni engem. Erről nem mondok le: Ó, istenem,
mennyit sírtam, hány éjszaka nem aludtam! Akkor gondoltam el
mindezt. Igazán nincs mit tennem. Az édesapám meghalt. Ha az anyám
élne, elmennék hozzá, mellette maradnék. Ő nem kergetne el.
(Sír:)
De nincs senkim, senkim, csak te
vagy. És neked sincs senkid, csak én. Ezt be kell látnod. Nincs
senkid.
HORVÁT
Nincs senkim. Magam vagyok. De a magányom
nyugalmát nem ajándékozhatom oda neked. Nehezen szereztem meg.
Nagyon nehezen. Nehéz munkával. Bele is őszültem ebbe a munkába egy
kicsit. Nézd! (A haját mutatja,
szelíden.) Ennek a munkának
a sikerét nem kockáztathatom többé. Nem tehetem többé valakitől
függővé, például tőled. Ha ezt nem nézném, visszavennélek. Hogy itt
élj velem. Vigasztalnálak, beszélgetnék veled. Talán egy-két év
múlva örömet kezdenék találni benne, ha megcsókolnálak, de mindez
kétes, bizonytalan. Így lenne-e? Nem bánnám-e meg? Nem rontanám-e
el azt a hűvös boldogságot, amelyet a magány ad meg és az, hogy ki
tudtam békülni a sorsommal. Nem, ezt nem szabad kockáztatnom. Önzés
ez tőlem, de nem csúnya önzés. (Szünet.)
Nem ajánlhatok neked mást, mint
amit mondtam. A ház jövedelméből megélhetsz. Élj úgy, mint egy
özvegyasszony.
HORVÁTNÉ
Kálmán, borzasztókat beszélsz. Én fiatal
vagyok.
HORVÁT
Én is fiatal vagyok. (Szünet.)
Később, talán évek múlva még
összekerülhetünk. Ha sokat, nagyon sokat szenvedtél már. Mert egy
asszony szenvedése sokkal kisebb értékű, mint egy férfié. Neked
sokkal hosszabb ideig kell szenvedned miattam, mint amennyit én
szenvedtem miattad, hogy közelebb kerüljek hozzád. Most még messze
vagyunk egymástól. Én egy egész esztendeig a legnagyobb
nyomorúságban voltam. Nálad csak most kezdődik, hiszen még két
héttel ezelőtt láttalak az utcán Mayerrel.
HORVÁTNÉ
(elhaló hangon):
Ó, már hónapok óta borzasztó
állapotban vagyok.
HORVÁT
Azt látom, hogy megkomolyodtál. Gondolkozni
kezdesz a dolgokról. Még többet kell gondolkoznod. Sokat. Neked is
talpra kell állnod. Egyedül. Segítség nélkül. Akkor talán még szó
lehet arról, hogy együtt menjünk tovább. Akkor már nem lesz rám
szükséged, nem lesz rám föltétlenül szükséged, és akkor talán nem
is lesz rám nézve többé áldozat, ha magamhoz veszlek. Most főképp
az eldobott szeretőt látom benned. Ha engedném, hogy ide jöjj
lakni, ez nagy-nagy áldozat volna részemről. Ezt magad se tartod
kívánatosnak, ugye?
HORVÁTNÉ
Nem.
HORVÁT
De ha évek múlva, mondom, évek múlva azt
látnám, hogy van erőd legyőzni a szerencsétlenségedet, mint ahogy
nekem volt erőm hozzá, s neked ez könnyebb lehet, mint nekem, mert
engem csak az élet vágya segített, téged pedig a szerelem fog
segíteni, ha csakugyan szeretsz engem, mondom, ha lesz ehhez erőd,
akkor talán egy magamhoz méltó asszonyt fogok benned majd látni, és
nem szánalomból, nem könyörületből vagy a régi szerelem emlékei
miatt, hanem egy új szerelem hatása alatt nyújtom feléd a kezemet.
Ez egészen más volna. Egészen más. Érted?
HORVÁTNÉ
Igen. (Szemét
töröli.)
Vargáné kopog.
HORVÁT
(kinéz)
Mi az?
VARGÁNÉ
Egy íróasztalt hoztak.
HORVÁT
Hozzák csak be. (Kitárja az ajtót.)
Ide tegyék. (A régi helyre mutat. Két
mezítlábas napszámos behozza az asztalt.)
HORVÁTNÉ
Milyen rendetlenek ezek a cselédek, le se
törölték. (A zsebkendőjével
törölgeti.)
HORVÁT
Vargáné asszony, legyen szíves, törölje csak
le az asztalt.
VARGÁNÉ
(bejön):
Igenis. (Törölget.)
Horvát pénzt ad az embereknek. A napszámosok száján látni, hogy ezt mondják: “Köszönöm alászolgája”, de nem hallani. Horvátné felveszi a kendőt, és szomorúan nézi, hogy a férje fürgén kulcsokat vesz elő egy kis dobozból.
HORVÁT
Megvan! (Az íróasztalhoz lép, és
kinyitja a fiókját.) Horvátné a tintát és a tollat a középső
asztalról az íróasztalra teszi.
HORVÁT
(széket hoz, leül, és a
legalsó fiókból kikeresi könyvének a kéziratát):
Itt van. Százhuszonhét
oldal. (Nézegeti. Nem néz
föl.) Hogy voltam képes ezt
félretenni? Látod, ez volt a bűnöm, és bűnhődtem is
érte.
HORVÁTNÉ
(az ajtó felé oson,
megáll): Isten veled,
Kálmán! Dolgozzál sokat. Jó munkát kívánok neked.
(Elcsuklik a
hangja.)
HORVÁT
(hirtelen, meglepetten
föláll. Látszik, hogy szeretne odamenni, szeretné megsimogatni a
síró asszonyt, aztán mégis úgy marad állva az asztalnál):
Isten veled!
HORVÁTNÉ
Úgy fogok tenni, ahogy mondtad.
(El.)
HORVÁT
(egy pillanatig mereven
néz maga elé, aztán leül, félreteszi a teleirt papírokat, tiszta
papirost vesz elő, bemártja a tollat, megnézi a régi kéziratot, és
írni kezd. Mintegy magát biztatva): Tehát a harmadkor...
Függöny
A SOROZATBORÍTÓT A MERCURIUS KFT. TERVEZTE
A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT BOOK ANTIQUA ÉS TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN
E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU
ISBN 978-963-364-427-0 PDF
ISBN 978-963-364-428-7 EPUB