Tizennégy

 

 

Raven nevetése olyan volt, mint a muzsika. A férfi betakarta a keblét, tenyerében méregette a súlyát, majd lehajtotta a fejét a felajánlkozóhoz. Mikhail szája forró, nedves és vágyakozó volt, a foga előre és hátra siklott az érzékeny bőrön. A haja, mint lángnyelv legyezte a lány bordáit. Raven átölelte, ahogy hátradőlt a fejtámlához. Mikhail kinyújtózott az ágyon, feje az életpárja ölében.

– Fel fogod forgatni az én jól elrendezett világomat, ugye?

A lány beletúrt a férfi hajába, élvezve csípője és combja csupasz bőrén a selymes cirógatást.

– Bizonyára, megpróbálok mindent kihozni magamból, ami tőlem telik. Te pedig Mikhail, keresztúton vagy. Muszáj átlendülnöd ebbe a századba.

A férfi érezte, ahogy a teste megnyugszik, béke lopódzik bele, oldva a szörnyű feszültséget. A lány lelkének szépsége átmosta őt. Hogyan tudta hibáztatni a lány azért, mert szükségét érzi, hogy segítsen annak, aki fájdalmat él át, amikor a könyörületessége ragadta ki a sötét árnyak közül, és hozta át az öröm és a fény világába? Lehet, hogy fájdalmat és dühöt érzett, de legalább képes érezni. Erős érzelmeket. Örömöt. Nemi vágyat. Szexuális éhséget. Szerelmet.

– Te vagy az életem, kicsim. Meg fogjuk kérni Hummer atyát, hogy adjon össze bennünket a te néped módján – villantotta fehér fogait a lányra, sötét szeme párás volt az elégedettségtől. – Elfogadom a házasságot, mint összekötésünket, te pedig törlöd a válás szót és az összes hozzátartozó jelentést a fejedből. Boldoggá tennél vele. – Rávigyorgott, férfias derültségével bosszantva a lányt.

Raven ujjbegyei gyengéden simították végig az állán levő kemény árkot.

– Hogyan tudsz mindent az előnyödre fordítani?

A férfi keze rásimult a szaténsimaságú bőrre a combján. – Nem tudom erre a választ, kicsim. Talán puszta tehetség. – Elfordította a fejét és beletúrta orrát az ing elejébe, odafúrva magát hozzá.

Mély hang tört fel Raven torkának a mélyéről, ahogy a férfi nyelve hozzáért. Előzékenyen úgy mozdította a lábát, hogy helyet adjon a férfinak. Ujjait a kávébarna fürtöket babrálták.

Mikhail lenyúlt kettejük közé, remegő gyönyörbe űzve a lányt. Érezte, ahogy a lángok szétterjednek a vérében, felemelő, vad izgalom, öröm énekelt az ereiben. Karja Raven csípőjére fonódott, közelebb húzta magához, és még mélyebbre ereszkedett. Elegendő időt akart szánni rá, hogy igazi gyönyört adhasson neki. Az ő asszonya volt, az életpárja, senki más nem képes neki olyan fajta eksztázist adni, mint ő. Belemerült fantasztikus ízébe, kiélvezte minden borzongó remegését, hallgatta apró sóhajainak, kiáltásainak muzsikáját.

Raven hallgatta saját ziháló légvételeit, elhalványult körülötte a világ, a ház falai feloldódtak, már csak színek szikráztak a szemei előtt, nem volt más, csak színtiszta érzések. Mikhail iszonyú éhséget élesztett fel benne, táplálta iránta érzett vágyát, soha nem kaphatna eleget abból, ahogy a szája felfalja, elrepíti egy másik világba. Egy halk sikoly tört ki az ajkai közül, miközben megpróbálta tartani magát rohamai alatt.

Rá kellett néznie a férfira. Szeretett vonásai most a vágyra koncentráltak, éjfekete szemeiben mélységes sóvárgás ült. Nyelve keresztülsiklott szeméremajkain, és ő beleremegett az érzésbe, felkiáltott, megvonaglott alatta. Hallotta őt felsóhajtani, és amikor megérintette az elméjét, tudta, hogy ezt a hangot ő csalta ki belőle. A férfi színtiszta örömöt érzett, hogy úgy nyalogathatja, mint egy hatalmas farkas a vacsoráját. Felfalta, a nyelvét és a fogait is használta, míg Raven csípője már irányíthatatlanul vonaglott, és könyörögni kezdett neki, hogy töltse ki végre.

Mikhail szeme vad volt, felvillantak a fogai, amikor felemelkedett és a csípőjénél fogva magához húzta. Félnie kellett volna, de vad tekintete ellenére kezei gyengédek voltak, még akkor is, amikor két ujja mélyre süllyedt benne. A lány szinte kétségbeesetten nyúlt súlyos, kemény merevedése után, hogy magába húzza.

Felkiáltott, úgy érezte, villámcsapás sistereg át a testén és a combján, amikor a férfi elkezdett beléje nyomulni, hogy teljesen kitöltse. Mikhail egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, összekötötte magukat, megállíthatatlanul nyomult előre, olyan perzselő forróságot ébresztve Ravenben, ami ellopta a lélegzetét.

Egy újabb lökés, és az érzések keresztülszáguldott a lány testén, a fejét dobálta a párnán, felemelte a csípőjét, hogy elébe menjen a férfi erőteljes mozdulatainak. Az izmai összeszorultak körülötte, megragadták, tovább növelve a tüzes súrlódást. A lélegzet úgy tört ki belőle egy halk kiáltással, mint a zokogás, ahogy Mikhail még tovább építette benne a feszültséget, a színtiszta érzések máglyájára vetve őt.

Belevájta körmeit a hátába, hogy megkísérelje lehorgonyozni magát. Mikhail nem állt meg, nem hagyta, hogy lélegzethez jusson, magasabbra emelte, mint valaha. Érezte, hogy megmoccan az elméjében, olyan tisztán érezte az örömét, mint ha egy bőrön osztoztak volna, minden idegvégződése élettel telt meg, szinte sistergett. Szaggatottan felkiáltott, a teste ismét felhullámzott, úgy szorította a férfit, akár egy satu.

Mikhail rekedt kiáltása egybeolvadt az övével, együtt szárnyaltak, szorosan ölelve egymást, és együtt ereszkedtek vissza a földre. Raven felnézett, magába itta az erőteljes vonásokat, a férfi úgy nézett rá, ami talán az imádathoz állt legközelebb, a mosolya gyönyörű volt. – Azt hiszem, sikerült valami bűbájt tenned rám.

– Ha én voltam – suttogta válaszképpen –, akkor sikerült magamat is elvarázsolnom.

Hosszú ideig csak feküdtek egymás mellett. Mikhail végigkövette a hasán előbb az ujjaival, majd a szájával is a sebhelyeket. – Már halványodnak. A Kárpátiakon csak nagyon ritkán maradnak hegek, bár ezek halálos sebek voltak, ami nagyban befolyásolja a gyógyulásukat.

Raven a férfi sűrű, sötét fürtjeit simogatta. – El sem hiszem, hogy életben vagyok, arról már nem is beszélve, hogy a hegek is elhalványulnak hamarosan.

– Ha tovább tarthattalak volna a földben, kétlem, hogy egyáltalán láthattad volna őket.

Összerezzent. – Hallani sem akarok erről. Az élve eltemetés gondolata rettegéssel tölt el.

Mikhail felfelé csókolta magát a testén, amíg rá nem talált a szájára. Birtokba vette, hosszú szédítő csókkal, ami minden félelmetes gondolatot kisöpört a fejéből. Amikor végül felemelte a fejét, elégedetten mérte végig kipirult arcát, elhomályosodott szemeit. – Itt alszunk a hálószobánkban, ahol biztonságban vagyunk. Egy élet áll előttünk, hogy legyőzzük a félelmeidet.

Raven rámosolygott, átölelte, közelebb húzódott a mellkasához, és lehunyta a szemét. Mikhail átkarolta, megvárta, míg elalszik, hogy még mélyebb álomba küldje. Csak aztán követte ő maga is.

 

 

A hálókamra a föld alatt helyezkedett el, és olyan sötét és csendes volt, mint egy sírbolt. Mikhail és Raven együtt feküdtek a hatalmas ágyon, testük egymásba fonódva. Mikhail lába a lány combján, hatalmas teste védelmezőn ölelte a lányét. Tökéletes csend uralkodott a szobában, még a lélegzésük sem hallatszott. Akárha élettelenek lennének.

A ház is szunnyadni látszott, csendes volt, mintha visszatartaná a lélegzetét, és az éjszakára várna. Napsugár tört be az ablakokon és világította meg az évszázados műkincseket és a bőrkötésű könyveket. A mozaikcsempék ragyogtak a padlón, a fény a keményfa szőkés árnyalatát emelte ki.

Minden előjel nélkül, Mikhail légzése lassan megindult, hosszú, sziszegéssel, mint egy összetekeredett mérges kígyó, amikor harcra készül. Sötét szeme felnyílt, kivillant a ragadozó indulatos éhsége, egy csapdába esett farkas dühe. A teste lomha volt, hatalmas erejének még szüksége lett volna a mély alvásra. A nappal és éjszaka ritmusára hangolódva tudta, hogy kint dél van, és a kíméletlen, könyörtelen nap halálos delelőjén jár.

Valami nincs rendben. Valami áthatolt az alvásrétegeken, és felébresztette. Ujjai begörbültek, körmei belevájtak a matracba. Még messze volt a naplemente. Körülnézett, alaposan feltérképezve a környezetét. A ház vibrált a hirtelen feszültségtől, a levegő felkavarodott a nyugtalanságtól. Az egész ház alapjaiban tűnt megrázkódni a láthatatlan veszélytől.

Odakinn, a kovácsoltvas kerítésen kívül Rudy Romanov járkált fel alá, szívében és elméjében fekete haraggal. Minden negyedik lépésnél csalódott dühében hatalmasat ütött a vastag, csavart vasrudakra baseball ütőjével. – Ördög! Élőholt! – dobálta a szavakat a ház felé.

Mikhail halkan felmordult, a testét csapdában tartotta a magasan lévő nap, de ragadozóösztönei teljesen felébredtek. Az ajkai vicsorgásra húzódtak, felfedték agyarait, szemei mélyén vad izzás lobbant. Egy hosszú, lassú sziszegés szakadt ki belőle.

A vádak Rudy haragjával szinte verték a fejét. – Megtaláltam apám bizonyítékait! Mindent! Az egész itt van! – kiabált Rudy és ütőjével verni kezdte a kaput. – A szolgáid listája, éveket töltött az összeállításával! Gonosz vagy, szörnyetegek ura! Gyilkos! Tisztátalan! Perverz rabszolgáddá változtattad azt a gyönyörű nőt! Arra használtad volna, hogy engem is hozzáadhass a névsorodhoz!

A bánat és a düh őrülete keveredett benne a fanatikus bosszúvággyal. Rudy Romanov elhitte apja bizonyítékait, és most eljött, hogy megölje a vámpírok vezetőjét. Mikhail felismerte a veszélyt; tapintható volt a levegőben. Ravent szólította, megérintette elméjét, szeretetteljes, gyengéd cirógatással. – „Ébredj, szerelmem. Veszélyben vagyunk.”

Raven lélegezni kezdett, de nagyon lassan. A férfi figyelmeztetése kitöltötte gondolatait, automatikusan körülnézett a szobában. A teste gyenge és élettelen volt, alvásra lett volna még szüksége. Az agya lomha volt, irányíthatatlan.

„Romanov itt van a falakon kívül.”

Raven pislogott, próbálta oszlatni a ködöt. – „Hans Romanov meghalt.”

„A fia él. Kint van, érzem a dühét és a gyűlöletét. Veszélyes ránk. A nap fenn van; gyengék vagyunk. Nem tud bejönni, de mi sem tudunk kimenni, míg a nap le nem megy.”

Nagy koncentrációt és hatalmas erőfeszítést igényelt a lánytól, hogy eltolja az arcába hulló összegubancolódott hajat. Próbaképpen megköszörülte a torkát.

– Kinyitom az ajtót, hogy megnézzem, mit akar. Azt mondom neki, hogy dolgozol. Ostobának érzi majd magát és elmegy.

A férfi magához szorította. A lány emberi fogalmakban gondolkodott, figyelmen kívül hagyva a halhatatlanság óriási árát. „Még olyan kába vagy, hogy nem hallod őt. Nagyon veszélyes elmeállapotban van. Ő veszélyes elmeállapotban van, te pedig még napszemüveggel sem tudnád elviselni a napfény hatásait a szemeden és a bőrödön. Meglehet, hogy ilyen közel az átváltozáshoz még nem szenvednél végzetes károkat, de azért megsérülnél. Súlyos égési sebeid lennének. Arról nem is szólva, hogy mindehhez először az ajtóig kellene eljutnod. És Romanov már messze túl van azon az állapoton, ahol még meggyőzhetnéd észérvekkel.

Mikhail egy pillanatra lehunyta a szemét. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy milyen árat fizetett azért, hogy őt szereti. A nap azonnal tönkretenné, ha egyáltalán képes lenne felkelni.

Raven körülfonta, mint egy macska, hihetetlenül szüksége volt még az alvásra.

„Hallgass rám, kicsim. Muszáj ébren maradnunk!” – A parancs erős volt. Mikhail szerelmesen átölelte a lányt, arra vágyva, hogy meg tudja védeni.

Raven felébresztette magát annyira, hogy megvizsgálja a környezetét. Rudy Romanov dühének feketesége halált ígért. Erős ütései a fejében visszhangzottak.

„Ez megőrült, Mikhail.” – Felemelte a kezét, lassan, megpróbálta eltolni hosszú hajzuhatagát. A levegő sűrű volt, vagy ő volt nagyon gyenge; ez az egyszerű mozdulat is erőt igényelt. – „Múlt éjjel olyan édes volt, ahogy az édesanyját gyászolta. Most pedig meg van győződve, hogy az ellenségei vagyunk. Én hoztam veszélyt ránk? Talán mondtam valamit, ami felkeltette a gyanúját?” – Raven lelkét bűntudat árnyékolta.

A férfi megdörzsölte állával a lány feje búbját. – „Nem, talált valamit az apja papírjai közt. A múlt éjjel nem gyanakodott. Valami meggyőzte, hogy az apja vádjai megalapozottak voltak. Vámpíroknak vél bennünket. Van egy listája azokról, akik szerinte a szolgáim. Látnom kell azokat a bizonyítékokat. Ha ez valamiféle lista, meg kell semmisíteni.”

„Nem hiszem, hogy bárki is hinni fog neki, még ha megmutatja is nekik a bizonyítékait, vagy legalábbis amit annak tart. Azt fogják hinni, hogy sokkot kapott.” – Féltette Rudy biztonságát, ahogy a magukét is.

Mikhail gyengéden megcirógatta az arcát. Ez annyira jellemző volt a lányra, hogy könyörületet érez valaki iránt, aki arra készül, hogy megölje őket.

Hirtelen a férfi teste keményen megrándult. A ház megrázkódott. Mikhail felkiáltott, a másodperc ezredrészével hamarabb, mint ahogy az első robbanás visszaverődött. Felettük, az első emeleten ablakok, antik bútorok törtek szilánkokra. Egy szívdobbanás, két szívdobbanás. Újabb robbanás rázta meg a házat, az északi fal kettévált.

Mikhail kivillantotta agyarát a sötétben, a föld alatt, ahol az alvókamrájuk volt; sziszegő lélegzetvétele a könyörtelen megtorlás ígérete volt. Keserű, sűrű füst szivárgott be a mennyezeten keresztül a hálószobába, örvénylett, és szemet szúró, csípős felhővé gyűlt össze. Fejük felett lángok csaptak fel, mohón nyaldosták a könyveket és a festményeket, Mikhail múltját és jelenét. Narancs és vörös nyelvük buzgón fogyasztotta Mikhail értékeit, melyeket sok évszázados élete során összegyűjtött. Rudy mindezt le akarta rombolni, keveset tudva arról, hogy Mikhailnak sok háza és nagy vagyona van még.

„Mikhail!” – A lány érzékelte a férfi afölötti gyötrelmét, hogy kedvenc háza tűzben pusztul el. Gyűlölet orrfacsaró szaga keveredett félelemmel és füsttel.

„Muszáj lejjebb mennünk. A ház össze fog dőlni.” – A lány elméjében azonnal érezte az éles ellenállást.

Raven megpróbált felülni, mozdulatai fájdalmasan lomhák voltak. „Ki kell mennünk a házból. Ha lejjebb megyünk, csak csapdába esünk a föld és a lángok között.”

„A nap túl magasan jár. Muszáj a föld alatt maradnunk.” – Karja védelmezőn a lány köré fonódott, mintha bátorságot tudna neki adni, hogy szembenézzen azzal, amit meg kell tenniük. – „Nincs más választásunk.”

„Menj, Mikhail,” – mondta a lány. Félelem markolta. Tehetetlen volt mostani állapotában. Még ha sikerülne is eljutnia a pincébe, sosem tudna a talajba merülni, élve eltemetni magát. Beleőrülne, amikorra visszatérhetnének a felszínre. Semmiképpen nem tudná rászánni magát ilyesmire, de muszáj Mikhailt buzdítania, hogy tegye meg. Ő fontos, ő az, akire a népének szüksége van.

„Együtt megyünk, szerelmem.” – Erőt préselt a hangjába, erőt, amit férfias teste nem igazolt. Végtagjai mintha ólomból lettek volna. Rettenetes erőfeszítést igényelt, hogy leszálljon az ágyról, teste tompán puffant a padlón. – „Gyerünk, képesek vagyunk rá.”

A füst még sűrűbb volt, a szoba kezdett felforrósodni, mint egy sütő. A mennyezet baljóslatúan feketedni látszott. A füst csípte a szemüket, égetően szúrt.

„Raven.” – Sürgető parancs.

A lány legurult az ágyról, tehetetlenségében koppanva esett le róla. – „Túl gyorsan terjed.” – Vészcsengők szólaltak meg a fejében. Hatalmas volt a füst, a ház nagyokat nyögött.

Raven feltornászta magát, apránként követte Mikhail fájdalmasan lassú mozdulatait a padlón. Még csak mászni sem tudtak, annyira gyengék voltak, hogy lehetetlen volt a kezüket és a térdüket használniuk. Teljes hosszukban csúsztak hason, a kezüket használva az előrehaladáshoz, míg eljutottak a pince rejtett bejáratához. Raven bármit megtett volna, hogy Mikhailt biztonságos menedékben tudja. A forróság elszívta a levegőt a szobákból, így a testük izzadságban fürdött, tüdejük égett és szenvedett.

Még kettejük összeadódó erejével is lehetetlennek tűnt, hogy felemeljék csapóajtót. –„Koncentrálj” – utasította Mikhail. – „Az akaratoddal emeld.”

A lány minden egyebet kirekesztett, a félelmét, a füstöt, a tüzet, Mikhail szenvedését és dühét pusztuló otthona miatt, az ébredő vadállatot benne. Gondolatait a nehéz ajtóra szűkítette. Az ajtó végtelen lassúsággal megmozdult, a fa sóhajtó reccsenésével és a fém tiltakozó csattanásával kelletlenül engedelmeskedett. Mikhail saját erejével táplálta a lányét. Amikor az ajtó nyitva állt előttük, és az ásító szakadék alattuk várt, kimerülten egymásra estek, a szívük kalapált, a tüdejük égett a köröttük kavargó füsttől.

Törmelék zuhant le a fejük felett. A tűz morgott, mint egy gigantikus szörnyeteg, hangos és félelmetes tűzvész volt. Raven Mikhail köré fonta a karját. – „A tetőnek vége, hamarosan a mennyezet is megadja magát.”

„Menj, Mikhail. Én itt várok, amíg tudok.” – A lyuk előtte ugyanolyan ijesztő volt, mint a tűz.

„Együtt megyünk” – rendelkezett Mikhail. Raven érzékelte benne a változást. Többé meg sem próbált ember lenni, Kárpáti volt, a vadállat várt és erőt gyűjtött benne. Az ellenség lerombolta az otthonát, az értékeit, párjának életét fenyegette. Lassú, halálos sziszegés szakadt ki belőle. Hangjától félrevert a lány szíve. Ravennel mindig kedves és gyengéd, szeretetteljes és szerelmes volt. Ez itt most egy elszabadult ragadozó.

Raven visszanyelte félelmét, behunyta a szemét, és kitisztította az elméjét. Mikhailért meg kell találnia magában az erőt, hogy képes legyen lemenni a sötét földbe a pince alatt. Mikhail benne örvénylett, erősebben, mint valaha. – „Meg tudod tenni, szerelmem. Könnyű vagy, mint egy pihe, olyan könnyű, hogy lebegsz” – erősítette a férfi az elhatározást a lányban. Raven teste anyagtalannak tűnt, olyan könnyű volt, mint a levegő. Csukva tartotta a szemét, amikor érezte, hogy a levegő megmozdul körülötte, és a bőrét hűsíti. Érezte Mikhailt a gondolataiban, mégis, a testük nem volt több, mint egy múlandó szalmacsutak, egymásba gubancolódva.

A sötétség beborította őket, cirógatott, a termékeny talajra vitte. Raven kinyitotta a szemét, döbbenten és örömmel vette észre, hogy a pincében vannak. Leért, mint egy lebegő pihe. Felvillanyozó volt. Egy pillanatra elfelejtkezett a tűztől való félelméről is. Egy nehéz tárgyat képes volt megmozdítani az akaratával, utána pedig a levegőn át lelebegett, mint maga a szellő. Szinte repülés volt. Raven Mikhailhoz hajolt kimerülten. – „Alig hiszem el, hogy megcsináltuk. Tényleg csak lebegtünk.” – Egy pillanatra nem gondolt rá, micsoda csapás érte őket, és örült a csodának, hogy mivé vált.

Mikhail válaszként közelebb húzta magához, karcsú alakját beborította, védelmezte a maga hatalmas testével. Az öröm elhalványult. Raven annyira volt a férfiban, amennyire az őbenne, és érezte a keserűség jéghidegét, a könyörtelen elhatározást. Ez semmi volt fekete dühének fehér forróságához képest, az sokkal, de sokkal rosszabb volt. Ez a Mikhail mindenestül Kárpáti harcos volt, veszélyes és halálos, mint a mitikus vámpírok. Az érzelmek tökéletes hiánya, a vasakarat és az elszántság ijesztő volt. A megtorlás irgalmatlan és gyors lesz. Nincs középút. Romanov az ellensége lett, és ezért pusztulnia kell.

„Mikhail.” – A könyörület és gyengéd nyugalom kitöltötte a férfi elméjét. – Ilyen módon elveszíteni az otthonodat, azokat a dolgokat, amik körülvettek és kényelmet adtak hosszú ideig, olyan lehet, mint önmagad egy részét veszíteni el.” – Arcát a férfi mellkasához dörzsölte. – „Szeretlek, Mikhail. Építünk majd együtt egy új otthont. Kettőnknek. Ez egy rettenetes pillanata az életünknek, de még erősebben fogunk kikerülni belőle, mint valaha.”

A férfi álla a lány feje búbján pihent, elméje szerelem és melegség hullámait küldte. De belül a tökéletes hidegség mozdulatlanul megmaradt, a lány szavai ellenére. Csak Raven iránt tudott gyengéd lenni, a maradék világ gyilkos vagy gyilkolni való maradt.

Raven újra próbálta. – „A bánat különös dolgokat tud kihozni az emberekből. Rudy Romanov elveszítette a szüleit. Az édesanyját a saját apja gyilkolta meg brutálisan. Bármit is talált, arra késztette, hogy téged hibáztasson. Valószínűleg bűntudatot érzett, hogy az apját őrültnek tartotta. Amit tett, rettenetes dolog, de nem rosszabb, mint amit te tettél azokkal, akik meggyilkolták a húgodat.”

„Nem gondoltam a húgomra, amikor lecsaptam az orgyilkosokra.” – Ádáz düh volt Mikhail gondolataiban. – „A két dolog nem összehasonlítható. Az orgyilkosok támadtak meg bennünket először. Békén hagytam volna őket, ha nem jönnek az enyéimre. Egyszer majdnem cserbenhagytalak. Ma nem fogok kudarcot vallani abban, hogy megvédjelek. Itt biztonságban vagyunk. Az emberek a faluból majd idejönnek, és eloltják a tüzet. Valószínűleg kórházba viszik Rudyt, vagy börtönbe. Azt fogják gondolni, hogy megőrült. És ne aggódj, hogy azt hiszik, megégtünk a tűzben. Nem fogják megtalálni a holttestünket. Azt mondhatjuk, hogy Ericet és Celeste-et látogattuk meg, hogy az esküvőnket tervezzük.”

Raven nem értette, és a férfinak nem volt szíve megmondani neki. Nem voltak biztonságban. A tűz felettük tombolt, megeszi az alsó szintet is ugyanolyan gyorsan, ahogy a felsőt. Rövid időn belül a föld védelmét kell keresniük. És egyáltalán nem volt benne biztos, hogy kettejük egyesített ereje is elegendő lesz-e ahhoz, hogy megnyissák a talajt. És ha sikerül is, tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy álomba küldje az életpárját. Kimerült, minden ereje elszállt a napnak ebben a szakaszában.

Együtt fognak élni vagy meghalni. Arra fognak kényszerülni, hogy a föld alá menjenek, Ravennek el kell viselnie, hogy élve a földbe legyen temetve naplementéig, és addig még sok idő van hátra. Rudy Romanov meg akarja gyilkolni Ravent. Mikhail ismerte a lány legnagyobb félelmét: rettegett, hogy megfullad. Ajkát újabb morgás hagyta el. Otthonának pusztulása, bármennyire kedves volt is, még megbocsátható lenne, de tehetetlenül feküdni, mialatt Raven agóniában szenved, ez túl volt minden megbocsáthatón.

Raven gondolatai Mikhail körül forogtak. Könyörületet érzett Romanov iránt is, azon aggódott, hogy a fiú bizonyítéka másokat is veszélybe sodorhat. Ha Mikhailnak lett volna hozzá ereje, megcsókolta volna. Ehelyett, az elméjével tette meg. Minden szerelmével a könyörületessége, feltétlen szerelme és önzetlensége megbecsüléseként, az egészet egy gondolati csókba gyűjtötte.

A lány szeme kikerekedett, ibolyaszínűvé sötétedett, majd elszenderedett, mintha a férfi csókja bódító lett volna. Mikhail keze beletúrt a hajába. Oly sok selyem, olyan sok szerelem. Egy pillanatra lezárta a szemét, attól, amilyen érzéseket Raven keltett benne. Olyat, amit addig sosem érzett a hosszú évszázadok alatt, és örült, hogy kitartott, hogy megtapasztalhassa, milyen az, ha igazi életpárja van.

Fönt a tűz hangja tovább tombolt. Egy gerenda lezuhant, összetörve felettük a mennyezetet, szikrák záporoztak a nyitott pinceajtón, füstöt és a halál bűzét ontva. Otthona halála. – „Nincs más választásunk, szerelmem.” – Mikhail gyengéd volt. – „Muszáj a föld alá mennünk.”

Raven behunyta a szemét, pánik söpört át rajta. – „Mikhail, szeretlek.” – Bánat és beletörődés volt a szavaiban. Nem a föld védelme miatt, hanem az elkerülhetetlen halállal szemben. Mindent meg akart tenni, amire a férfi vágyott, de ez az egyetlen meghaladta teherbíró képességét. A föld nem nyelheti el élve.

Mikhail nem pazarolhatta az időt vitára. – „Tápláld a parancsomat a megmaradt erőddel. Hagyd, hogy átfolyjon belém belőled, vagy nem leszek képes megnyitni a földet.”

Raven mindent megtett volna, hogy megmentse. Ha ez azt jelenti, hogy adja át az utolsó morzsányi erejét is, akkor azt. Fenntartás nélkül, teljes szerelmével és nagylelkűségével szolgálta a férfit.

Mikhail mellett megnyílt a föld, kettévált. A sír nyitottan, frissen és hidegen várta őket, gyógyító talajként integetve Mikhailnak és a sötétség homályának rettenetét, csupasz borzalmat közvetítve Raven felé.

A lány próbált bátor lenni és nyugodtnak mutatni az elméjét. „Menj elsőnek.” – Tudta, hogy nem fogja tudni követni a férfit. Azt is tudta, szükségszerű, hogy a férfi azt higgye, utánamegy, különben nem lenne módja megmenteni.

Egy szívdobbanásnyi időt kivárva Mikhail gurulni kezdett, magához ölelve Ravent, mindkettejüket a rájuk váró föld ölelésébe röpítve. A férfi érezte a lány sikolyát visszhangozni a fejében. Bezárta szívét az erőszakos félelem elől, amit a lány sugárzott, és utolsó erőfeszítésével bezárta a földet fölöttük. Árnyékot érezve a lány elméjében, könnyű volt a szándékaiban olvasnia. Tudta, hogy sosem ment volna vele magától.

Raven sikoltozott és sikoltozott, a hang a férfi fejében vad volt és gyötrő. Puszta, primitív rettenet. Kért, könyörgött a férfinak. Mikhail csak szorosan tartotta, felszíva a félelem újabb és újabb hullámait. A lány elméje a káosz és pánik útvesztőjében bolyongott. A férfi kimerült volt, utolsó energiamorzsáit arra használta fel, hogy biztonságba helyezze magukat.

Eddigi életében, évszázadok alatt, sosem tanulta meg, milyen érzés a gyűlölet. Ott, tehetetlenül fekve, a rettegésbe küldve a lányt, égő otthonával a feje fölött és Ravennel, aki az őrület szélén járt, megtanulta. Újra az életet választotta mindkettejük számára, és ezzel a lányt rettenetes szenvedésre kárhoztatta. Ha segíteni akar neki, össze kell szednie az erejét. Ezt csak úgy teheti meg, ha elvágja magát a lánytól, és visszanyeri az erejét halálszerű alvásukban, hagyva, hogy a talaj feltöltse újra energiával. A gyűlölet újabb hulláma borította el.

„Raven.” – Még erős mentális kötésük ellenére is nehéz volt összekapcsolódniuk. – „Kicsim, lassítsd le a szívverésed, és kösd össze az enyémmel. Nincs szükség levegőre. Ne akarj lélegezni.”

A lány nem hallotta, kétségbeesetten küzdött a levegőért ott, ahol nem volt. Hisztérikus félelme mellett még a férfi árulását is érezte, hogy rákényszerítette az akaratát.

Mikhail visszautasította az alvás hívogatását, ébren maradt, keze Raven hajában, teste elnyugodott, felszívta a talaj erejének gyógyító gazdagságát. Nem hagyhatta, hogy a párja egyedül nézzen szembe azzal, amit eltemetésnek gondolt. Mialatt a lány szenvedett, a férfi elhatározta, hogy megosztja vele ezt a rettenetes terhet. Raven elméjében a káosz folytatódott, és úgy tűnt egy örökkévalóságig tart. Amikor a teste teljesen kimerült az értelmetlen sikoltozástól, fulladozni kezdett, borzasztó hörgéssel.

„Raven.” – A férfi hangja éles volt, parancsoló. A lány félelme túlságosan nagy volt az ő erejéhez képest, ami most csak testetlen árnyéka volt önmagának. Mikhail úgy érezte, mintha a sajátja lett volna, ahogy lány torka bezárult, hallotta a rettenetes halálhörgést.

A férfi egy pillanatra lezárta elméjét, és átadta magát a föld nyugtató, gyógyító vigaszának. Az lágy suttogással altatódalt énekelt neki. Elnyelte a testét, hogy felfrissítse, és energiát adjon. A föld megadta a szükséges nyugalmat ahhoz, hogy szembenézzen a lány gyötrelmével. – „Érezz engem, kicsim, érezz engem.” – A lány gondolatai kaotikusak maradtak, haláltusája folytatódott. – „Érezz Raven, kapcsolódj rám.” – A férfi türelmes, csendes, nyugodt volt a vihar közepében is. – „Raven, nem vagy egyedül. Érezz engem az elmédben. Nyugodj meg és érezz engem, csak egy pillanatra. Zárj ki mindent, kivéve engem.”

Megérezte az első ideges érintést, a lány próbálkozását. A föld énekelt rajta keresztül, kitöltve a sejtjeit, addig, amíg olyanok voltak, mint vitorlák a hullámzó szélben. – „Érezz engem, Raven. Magadban, körülötted, melletted. Érezz engem.”

„Mikhail.” – A lány tombolt, őrlődött, darabokra hullott. – „Nem bírom ki; segíts rajtam. Igazán nem tudom elviselni, még érted sem.”

„Add át magad nekem.” – Úgy értette, hogy a talaj gyógyító gazdagságának, de nem hivatkozhatott arra, hogy hol vannak. Hagyta, hogy a lány érezze az erőt, ahogy beléárad, a nyugalom és a segítségnyújtás ígéretét. Elméjében csak melegséget és szerelmet mutatott. Ravennek szüksége volt arra, hogy higgyen a férfiban, szüksége volt az egyesülésükre, hogy érezhesse a föld erejét, ahogyan ő.

Raven tudta, hogy az őrület határán van. Mindig is rettenetesen félt attól, hogy egy bezárt helyen legyen. Nem számított, hogy Mikhail azt mondta, nincsen szüksége levegőre, ő tudta, hogy igen. Tett néhány kísérletet, és önfegyelme minden morzsáját arra irányította, hogy kizárja félelmét, a rettegést, a tudatot, hogy a föld mélyében fekszik eltemetve. Belekapaszkodott Mikhail elméjébe, hogy elmeneküljön annak valóságától, mivé vált, és mit kell tennie azért, hogy élni tudjon.

Mikhail győzelme kétes volt. Raven könnyű volt, testetlen az elméjében. Meg sem mozdult, nem volt képes elfogadni a föld erejét, de már harcolni sem a helyzete ellen. Nem válaszolt gyengéd tudakozódására. A férfi csak mint összekuporodott kis lényt érzékelte az elméje sarkában.

Némi időt vett igénybe, mire tudatára ébredt, hogy emelkedik mellette egy erő, egy másik tudat fodrozódásának az érzete, olyan volt, mintha egy kereső kristály, egy megnyíló szem lenne mellettük a földben. Nem voltak egyedül. A lény megérintette őt, összekapcsolta vele az elméjét. Férfi. Erőteljes. Gregori. – „Jól vagy, barátom.” – Volt valami hideg veszély az elméjében. Olyan jól ismerték egymást, az együtt töltött évszázadok alatt, míg harcoltak a szembeszegülőkkel.

Gregori ezt nem kérdezte, hanem kijelentette, és Mikhailt megdöbbentette, igazán megdöbbentette, hogyan tudott vele kapcsolatba kerülni. Raven és ő mélyen a föld belsejében voltak. A nap a zeniten járt, ilyenkor az összes Kárpáti gyenge. Hogyan volt erre képes Gregori? Ez hihetetlen, még a múlt legendáiban és mítoszaiban is ismeretlen.

„Az asszonyodnak alvásra van szüksége, Mikhail. Engedd meg, hogy segítsek.”

Gregori nagyon messze volt tőlük, Mikhail ezt észlelte, ám a közöttük levő kapcsolat erős volt. Az, hogy Gregori Ravent aludni küldi, hatalmat ad neki a lány felett, míg fel nem kelti. Dilemma. Megbízhat Gregoriban? Az ereje minden képzeletet felülmúló. Képes lenne olyasvalamit megtenni Mikhail életpárjáért, amit egyetlen Kárpáti sem gondolt volna lehetségesnek?

„Engedd meg öreg barátom. Nem fogja túlélni ezt a napot, Mikhail. Még ha össze van is veled zárva, emberi korlátai felülkerekednek a vágyán, hogy segítsen neked.”

„És te meg tudod csinálni? A távolság ellenére is? Biztonságosan el tudod altatni? Elvenni a gyötrelmét? Nem lesz semmi hiba?” Mikhail kezdett hinni a dologban. Gregori valóban elég erős még ehhez is. Ő a gyógyítójuk. Ha ő azt mondja, hogy Raven képtelen megmaradni a föld alá temetve, ezzel csak megerősíti az ő gyanúját.

„Igen, rajtad keresztül. Te vagy az egyetlen személy a bolygón, akinek a hűségemet adtam. A lojalitásom mindig veled lesz. Te vagy a családom és a barátom egyben. Amíg az asszonyod, vagy valaki más nem ad nekem életpárt, addig te vagy az egyetlen, aki köztem és a sötétség között áll.”

Gregori sosem vallott volna be ilyesmit, ha nem tartotta volna tényleg nagyon veszélyesnek a helyzetet. Az egyetlen okot mondta, ami biztosította Mikhailt, hogy megbízhat benne.

Ragaszkodás és sajnálat áradt szét benne és keveredett össze. – „Köszönöm, Gregori, adósod vagyok.”

„Úgy tekintek rád, mint az életpárom apjára.” – Valami olyannak a nyoma volt a hangjában, mintha Gregori már tudná, hogy a vágya teljesülni fog.

„Van egy olyan érzésem, hogy Raven lánya több lesz, mint nehezen kezelhető.” – Mikhail próbára tette a megérzését.

„Nincs kétségem, hogy valóságos kihívás lesz.” Gregori válasza szándékosan homályos volt. – „Az életpárodat népünk alvásába küldöm, hogy ne szenvedjen tovább emberi korlátai miatt.

Gregori parancsa elől lehetetlen volt kitérni. Raven lélegzete halk sóhajjal elhagyta a testét. A szíve lelassult, kihagyott egy dobbanást, megállt. Elméje bezárult a tátongó rettenet elől, teste átadta magát a gazdag talaj gyógyító erejének,

„Aludj te is, Mikhail, Tudni fogom, ha zavarni akar valaki.”

„Nem kell őrködnöd felettem, Gregori. Már eleget tettél a népünkért, olyanokat is, amikről soha nem is fognak tudni. Sosem fogom tudni visszafizetni az adósságomat.”

„Nem tudok mást tenni Mikhail, még ha akarnék sem.” – Gregori visszavonult.

Mikhail megengedte magának is az alvás nagyszerűségét, átadta magát a földnek, hogy lehetősége legyen visszanyerni tökéletes és hatalmas erejét. Szüksége volt erőre a megtorláshoz, és ezt csak a talaj adhatta meg. Szorosabban magához vonta Ravent, amint ő is leállította lélegzését, megbizonyosodva, hogy a közvetlen veszély elmúlt fölülük.

Az órák lassan múltak, minden másodperc egy évszázadnak tűnt. A föld helyreállította Mikhail erejét, megtöltötte hatalommal, enyhítő, gyógyító éneket suttogott neki. Hagyta magát aludni, esélyt adva a földnek, hogy visszaadhassa teljes erejét.

A nap sokára tűnt el az égről. Az égbolt színe vérvörös volt, naranccsal és rózsaszínnel sávozva. Amint a hold felkelt, a felhők, mint könnyű fátyol, eltakarták. Egy gyűrű jelent meg a hold körül, intő jelként. Az erdő sötét volt, hátborzongatóan csendes. Ködpamacsok kavarogtak alacsonyan föld felett a fatörzsek és bokrok körül. A könnyű szél lustán eltolta a felhőket, meghajlította az ágakat, és hiábavalóan próbálta eloszlatni a füstöt. A szél megtapogatta a fekete hamut, az elszenesedett gerendákat és megfeketedett köveket, mindazt, ami Mikhail Dubrinsky egykori házából megmaradt. Két farkas szagolgatta a maradványokat, égnek emelték az orrukat és gyászosan üvöltöttek. Az erdőből a többi farkas válaszolt, bánatukat énekelték ki magukból. Pár percen belül elhalt az üvöltés. A két farkas körözött az elszenesedett romok körül, majd kiszimatolták a két homályos alakot, akik vigyázón készültségben álltak a kovácsoltvas kapu mellett.

Az állatok eloldalogtak, valami fenyegetőt érezvén a két halálos figurában. Visszatrappoltak a sötétedő erdő mélyébe. A csend újra betakarta az fákat, mint egy halotti lepel. Az erdő teremtményei összekuporodtak vackukon, nem akarván szembesülni a pusztulással. Annak az otthona semmisült meg, aki sokat jelentett nekik.

A föld alatt két test feküdt mozdulatlanul, élettelenül. Majd a csendben egyetlen szívverés dobbant. Erős, biztos. Vér áramlott, hömpölygött. Egy hosszú, mély szisszenés jelezte, hogy a tüdő működni kezdett. Sötét szem pattant fel, és Mikhail szétnézett maga körül. Jóval elmúlt már éjfél. A tüzet eloltották, tűzoltók, nyomozók és kíváncsiskodók már rég hazatértek.

Érzékelte, hogy Gregori és Jacques a föld fölött vannak. Senki más, emberi lény, vagy Kárpáti nem volt a környéken. Mikhail Raven felé fordult. Hatalmas volt a kísértés, hogy megparancsolja Gregorinak, hogy ébressze fel, de ez önző és nem a lány érdekét legjobban figyelembe vevő megoldás lenne. Addig, amíg teljesen ki nem kerül a föld alól, biztonságba, és míg ő Romanovval, és a vámpírok bizonyítékaival foglalkozik, Ravennek az volt a legjobb, ha alszik. Nem volt rá szüksége, hogy rettenetes megpróbáltatására emlékeztessék. A férfi magához szorította mozdulatlan, hideg testét, egy hosszú pillanatig a szíve közelében tartotta.

Aztán kitört a föld alól, s miközben kiemelkedett az éjszakai levegőbe, kis bizonytalanságot tapasztalt. Egy pillanattal később, amikor képes volt, kilőtte magát az égbe, hogy jobban meg tudja Ravent védeni, ha szükséges. Levegő nyomult a tüdejébe, átszellőztette a testét. Tollak csillámlottak meg rajta a hold fényében, szárnyai szétterültek jó méteres szélességben, és suhant, felemelve a hatalmas baglyot az égbe, amely a sötét erdő felett körözött, ellenség után kutatva, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy fenyegesse.

Mikhailnak szüksége volt a repülés szabadságára, hogy elhomályosítsa Raven rettenetének hangját, ami még mindig a fejében csengett. Lebukott a föld fölé, olyan alacsonyra zuhant, amennyire csak mert, mielőtt feloszlott a ködben. A páracseppek lefolytak a fákon és összegyűltek, míg egy hatalmas farkast formáztak. Mikhail megerőltetés nélkül futott, hihetetlen sebességgel, aztán a bozótnál elkanyarodott, a fáknál átügetett a réten, majd felemelkedett újra, mintha nyílpuskából lőtték volna ki.

Amikor az elméje már tiszta és nyugodt volt, visszatrappolt a megfeketedett romokhoz, felöltötte megszokott férfi formáját, tökéletesen felöltözve, és fivérei felé indult. Tökéletesen tudatában volt, hogy a természetben, aminek ő is része volt, minden érzi jéghideg dühét. A felszín alatt kavargott, megzavarva az erdő és a levegő harmóniáját. Ellenségei nem menekülhetnek.

Jacques lassan kiegyenesedett, mint aki már órák óta vár. Kezét a tarkójához emelte, és megdörzsölte. A fivérek egymásra néztek, mindkettőjük szemében mély bánat ült. Jacques odalépett Mikhailhoz, ragaszkodását próbálta kifejezni. Ölelésük rövid és kemény volt, két tölgyfa ölelte meg egymást. Mikhail tudta, hogy Raven kinevetné őket.

Gregori guggolt, méretei egy vastag fa törzsével vetekedtek. Tökéletesen mozdulatlan volt, árnyékos arca kifejezéstelen. A szeme ezüst hasíték arca gránitmaszkjában. Majd lassan felemelkedett, maga volt a folyékony erő, a nyers fenyegetés.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Mikhail egyszerűen. Gregori. A legöregebb barátja. A jobbkeze. Legnagyszerűbb gyógyítójuk, a nyughatatlan élőhalott vadász.

– Romanovot kórházba vitték és nyugtatózzák – számolt be halkan Jacques. – Azt mondtam a városiaknak, hogy te és Raven távol voltatok néhány napig. Nagyon népszerű vagy a falusiak körében, mindannyian felháborodtak a történteken.

– Tudjuk semlegesíteni az embereinket fenyegető veszélyt? – kérdezte Mikhail.

– Csak minimalizálhatjuk – válaszolta az igazsághoz híven Gregori. – Romanov már szétküldött valami átkozott bizonyítékot, amit talált, köztük számos tudósnak, professzoroknak különböző országokba. Muszáj felkészíteni magunkat az ostromra. Örökre meg fog változni az életünk. – Gregori megvonta széles vállát.

– Bizonyítékai?

– Ujjlenyomatok, fotók. Mindent elküldött, amit az apja hosszú évek alatt gyűjtögetett, annyi embernek, amennyinek csak tudta. Már drogok hatása alatt állt, Mikhail. Az orvosok azt hiszik, hogy őrült, ön- és közveszélyes. A képek, amiket kiszedtem az elméjéből zavarosak voltak. A szülei szerepelnek rajtuk, különösen az anyja. Nyilvánvalóan ő fedezte fel a holttestét. A házad. Bűntudat. Tűz. – Gregori megvizsgálta fölöttük az eget óvatos, fakó ezüst pillantásával. Sziklaszilárd alakja mozdulatlan maradt.

Veszély áradt Gregoriból. Egész teste, viselkedése erőről és fenyegetésről beszélt. Habár az arckifejezése üres volt, Mikhail érzékelte benne a szörnyet, vad és zabolátlan, a felszín alatt örvénylik, küzd a szabadulásáért. Tekintetük a reménytelen felismerést tükrözve találkozott. Újabb háború. Még több gyilkosság. Minél gyakrabban gyilkol egy férfi, annál hangosabb, veszélyesebb a hatalom suttogása, ami csalogatja, hogy vámpírrá forduljon. A táplálkozás közbeni gyilkolás volt az egyetlen dolog, ami hagyta, hogy sok évszázados férfi néhány rövid pillanatig érezzen. Ez önmagában rettenetes hajtóerő volt egy sötét, reménytelen világban.

Gregori félrenézett, nem akarván látni Mikhail arcán a szánalmat. – Át kell néznünk Romanov elméjét, hogy pontosan tudjuk, mivel állunk szemben, és nincs más választásunk, mint őrült hírét kelteni. Kétségessé kell tennünk az úgynevezett bizonyítékait.

Jacques nyugtalanul megmoccant. – Az az ember megjárta a poklot.

Gregori ezüstszín szemei végigfutottak Jacques-on, hideg borzongást, jégcsapok érzetét hagyva maguk mögött a hasában. – Az az ember majdnem megölte a hercegedet. – A hangja egy halálos sziszegés volt, a brutális bosszú ígérete volt.

– Jacques – mondta Mikhail szelíden. – Benned még erősek az érzelmek emlékei, de kétszáz év múlva már tudni fogod, miért kell ennyire védeni az asszonyainkat. Romanov elpusztíthat minket. Máris veszélybe sodort bennünket, és minden bizonnyal örökre megváltoztatja a jövőnket.

Gregori megcsóválta a fejét. – Van róla bármi fogalmad, hogy egy gátlástalan tudós mit művelhetne, ha a keze közé tudna kaparintani egyet népünk tagjai közül? Felboncolná valami laboratóriumban. Romanov épelméjűsége nagyon csekély ár azért, hogy a népünk fennmaradhasson.

Jacques vetett egy gyors pillantást Mikhailra. Nem látott irgalmat a sötét vonásokon. Vett egy mély lélegzetet. – Szóval? Mit csinálunk?

– Mielőtt bármit tennénk, Ravent biztonságba kell helyeznünk és őriznünk, míg megoldjuk a problémát – mondta Mikhail hirtelen.

– Asszonyod nagyon törékeny – figyelmeztetett Gregori halkan. – Hozd a felszínre, öltöztesd fel, mielőtt felébresztem.

Mikhail bólintott, Gregori tisztán olvasott szándékaiban. Semmiképpen nem ébreszthetik fel a földben, az hideg sírnak tűnne a lánynak. Jacques és Gregori az erdő felé húzódtak, hogy magára hagyják Mikhailt. Miután Raven biztonságban a karjaiban volt, Mikhail arra gondolt, hogy amerikai emberi ruhákat ad rá. Természetes anyagból készültek, így könnyű volt egy magafajtának előállítania. Kék farmert és hosszú ujjú pólót materializált neki és felöltöztette. – „Gregori, most már felébresztheted.”