Tizenhárom

 

 

 

 

Mikhail két hosszú órája elment. Raven körbejárt a házban, ismerkedett a szobákkal. Kedvelte a magányt, és ez nagyszerű lehetőség volt, hogy logikusan elrendezze magában a dolgokat. Bármilyen keményen próbálta, nem tudta helyretenni, mivé is vált ő a valóságban. Csak Mikhail volt megfogható számára. Folyamatosan ott volt az elméjében, birtokolta az agyát, kiűzött minden józan gondolatot, amíg csak ő maradt ott egyedül.

Az ő vére csorgott az ereiben, az illatát érezte a testén, a bélyege ott volt a torkán és a mellén. Birtoklásának az érzése ott volt minden lépésben, testének minden mozdulatában. Raven összébb húzta magán az ingét. Tudta, hogy a férfi él és jól van, gyakran megérintette az elméjét és biztató melegséget küldött neki. Raven alig várta simogató érintését, sóvárgott érte, tudatában volt, hogy a férfi ugyanazt a mély szükségét érzi annak, hogy az elméjük gyakran összekapcsolódjon.

A lány kis sóhajjal burkolta bele magát a férfi meleg, hosszú köpenyébe. Egyszerre a ház fojtogató lett, börtön inkább, mint otthon. Egy hosszú, körbekanyarodó tornác hívogatta, mintha az éjszaka szólította volna meg. Megfogta az ajtónyitó gombot, elfordította. Bár a gomb elfordult, az ajtó zárva maradt, mintha kívülről betámasztották volna. Egy pillanatra pánik öntötte el. Csapdába esettnek érezte magát.

„Raven?” Szükséged van rám?”

Mikhail azonnal ott volt a fejében, a hangja gyengéd és szerelem teli volt. Ez önmagában is megnyugtatta. – „Bezártál?”

„Nem igazán. Mindenki mást zártam ki, hogy megvédjelek.”

„Azonnal nyisd ki az ajtót.”

„Hamarosan hazamegyek.”

Raven felrántotta a fejében a pajzsokat, majd nekilátott átgondolni a lehetőségeit. Mikhail hangjában arrogancia volt, önelégülten beszélt, ami azt sugallta a lánynak, hogy míg a férfi nem csak hogy egy nagyhatalmú fajhoz tartozik, hanem ráadásul herceg is, addig ő csak egy ember. Nem tud szembeszállni vele. Dobolni kezdett az ujjaival az asztalon. Ideje, hogy a férfi egy kis leckét kapjon a jó öreg emberi találékonyságból.

Letapogatta elméjével az ajtót, tesztelte a biztosítékok erejét. Egyértelműen arra tervezték, hogy tartsa kívül a betolakodókat, de arra nem volt felkészítve, hogy ellenálljon egy belülről történő támadásnak.

„Raven, mire készülsz?” – nyúlt ki érte Mikhail gyanakodva.

A lány a könyvtár hatalmas polcaira koncentrált. – „Olvasnivalót keresek.”

Kinyitott egy ablakot, hogy beengedje a hűvös éjszakát a hatalmas, gyönyörű, ódon kőházba. Tényleg tetszett neki Mikhail háza, de ennél most sokkal fontosabb volt, hogy megmutassa a férfinak, hogy nem lesz báb, akit dróton rángathat. Olyan nagyon biztos benne, hogy egy egyszerű nő, egy ex-ember nem járhat túl Mikhail Dubrinsky eszén. Nem mintha bárhová is el akart volna menni, csak sétálni akart odakinn, hiszen nem ostoba. Ha még mindig vannak gyilkosok a környéken, nem akart összefutni velük. Hosszan turkált a fürdőszobai fiókokban, a mosdók alatt, ráakadt egy hintőporos dobozra. Elcsodálkozott rajta, milyen alapos gondossággal ügyel rá Mikhail, hogy emberinek tűnjön. Ha azért szaglászna nála, hogy bizonyítékot találjon arra, hogy egy más fajhoz tartozik, a ház teljesen meggyőzné, hogy egy gazdag üzletember otthona.

Bepúderezte a tenyereit és összeütötte őket a nyitott ablaknál. Finom porfelhő emelkedett fel. A láthatatlan erőtér szilárd tömbökre oszlott. Volt közöttük két kis hézag, és néhány keskeny sáv. Raven habozás nélkül felkapaszkodott az ablakpárkányra, és belepréselte magát a legnagyobba. Nagy erővel kellett előrefurakodnia, hogy begyömöszölje testét a szűk nyílásba. Most örült igazán apró termetének. Nehéz volt, de sikerült.

Diadalmámor söpört végig rajta. Szüksége volt győzelmekre. Éreznie kellett, hogy van ereje, nem gyenge, nem tehetetlen. Egy ismeretlen világban volt, és kétségbeesetten vágyott az érzésre, hogy van némi irányítása a saját élete felett.

Mikhail hatalmának mértékét mutatta, hogy a védőfalon kívül még mindig ott volt egy sáv, ahol csak nagy nehézségek árán tudott lélegezni, de átjutott rajta, visszaszerezve önbizalmát, amire olyan nagy szüksége volt.

Raven az épület közelében maradva megkerülte a házat, hogy felmenjen a hátsó terasz lépcsőin. Az éjszakai szellő azonnal végigsimogatott rajta, hidegen, lenyűgöző illatokkal telten. Végigment a teraszon, nekidőlt az egyik hatalmas oszlopnak, és mélyen beszívta a tüdejébe az éjszaka illatát.

Eddig soha nem figyelte meg, milyen gyönyörű is az éjszaka igazából, hogy csillagok ragyognak a feje felett, szél szalad a fák közt, átfordítva a leveleket, amik megcsillantják ezüstös fonákjukat. Az éjszaka suttogott neki, énekelt, az erdő mélye felé csalogatta.

Gondolkodás nélkül lelépdelt a teraszról és elindult az ösvényen.

Egy bagoly szelte át hangtalanul az eget, három szarvas óvatosan kimerészkedett a takarásból, hogy a patak hideg vizébe merítsék bársonyos orrukat. Raven érezte örömüket, mindennapos küzdelmeiknek elfogadását. Hallotta, ahogy a fákban apad és árad az életnedv, mint apály és dagály. Csupasz lába lágynak érezte a talajt, könnyedén elkerülte az ágakat, tüskéket, szúrós köveket. A víz surranása, a szél hangja, a föld minden szívverése őt szólította.

Még szorosabbra vonta magán Mikhail hosszú, fekete köpenyét, céltalanul, elragadtatottan sétált, hosszú haja, mint éjfekete zuhatag hullott alá a csípőjére. Tündérinek tűnt, sápadt bőre szinte átlátszó volt a holdfényben, hatalmas szeme olyan sötétkék, hogy lilának látszott. A köpeny időnként szétvált, felfedve csupasz, formás lábának csábító látványát. Ebből semmit sem vett észre, nem látott mást, csak az éjszaka szépségét és békéjét, ami eltöltötte az elméjét. Megmártotta a kezét egy kicsiny érben, ahol a víz a sziklákról futott alá, mint egy ezüst szalag. Megérintette egy bokor bársonyos levelét, hallgatta, ahogy egy egér átrohan a veszélyes, nyílt területen, majd eltűnik egy bogyókkal rakott bokor gyökerei között. Valahogyan minden káprázatosabbnak, élénkebbnek tűnt. Olyan dolgokra lett figyelmes, amiket azelőtt soha nem vett észre. A föld beszélt hozzá, hangok valóságos szimfóniájával, a zenét a fák között futó szél szolgáltatta. Úgy érezte, mintha csak most nyílt volna ki ténylegesen a szeme a természet valódi szépségére.

Valami megfogta az elméjét, megzavarva az éjszaka békés szépségét. Bánat. Könnyek. Raven megállt, pislogott, próbálta felmérni környezetét. Eddig úgy sétált, mintha egy gyönyörű álomban lenne. Most az erős érzelmek irányába fordult. Lába önkéntelenül abba az irányba vitte. Agya automatikusan értékelte az információkat.

Emberi lény, férfi. A húszas évei elején. Őszinte, mély a bánata. Mérges volt az apjára, és megdöbbenést, bűntudatot érzett, amiért túl későn érkezett. Túláradó érzelmeiben valami mélyen megérintette Ravent. A fiú egy széles fa törzsénél kuporgott, lent, a fasor szélénél. Térdét felhúzta, arcát kezébe temette.

Raven szándékosan zajt keltett, ahogy megközelítette. A fiú felemelte könnyáztatta arcát, szeme kitágult a döbbenettől, ahogy észrevette. Próbált feltápászkodni.

– Kérem, ne álljon fel – nyugtatta Raven, hangja olyan lágy, mint az éjszaka. Együttérzése előtört, megjelent a szemeiben is. – Nem akarom zavarni. Nem tudtam aludni, és kijöttem sétálni. Szeretné, ha elmennék?

Rudy Romanov félelemmel vegyes csodálattal bámulta, ahogy a ködből egy álomalak megelevenedett. A nő semmi eddig látotthoz nem volt hasonlatos, olyan misztikus volt, mint az erdő maga. Kimondatlan szavak kaparták a torkát. Bánata idézte volna meg a nőt? Majdnem elhitte a nevetséges, babonás meséket, amiket az apja mesélt. Egész életében mást sem hallott tőle, mint ezeket a rémtörténeteket. A mesék vámpírokról és a sötétség asszonyairól szóltak, szirénekről, akik a végzetbe csábítják a férfiakat.

Raven elfordult. A fiatalember úgy nézett rá, mintha szellemet látna. – Sajnálom – mormolta halkan.

– Ne! Ne menjen el! – A fiú angol szavai erős akcentussal hangzottak. – Egy pillanatra, ahogy előjött a ködből, alig tűnt valóságosnak.

Felfigyelve rá, hogy milyen kicsi a hosszú köpeny alatt, Raven szorosabbra vonta magán. – Jól van? Hívjak ide valakit? A papot esetleg? A családját?

– Senkim sincs, most már senkim. Rudy Romanov vagyok. Hallania kellett a hírt a szüleim felől.

Egy szörnyű kép jelent meg a lány fejében. Látta a farkasokat kitörni az erdőből, vörös szemük vadul csillog, egy hatalmas fekete farkas vezeti a csapatot, egyenesen Hans Romanov felé tartanak.

Az édesanyjáról szóló emlékképeket a fiatalember fejéből szedte össze, aki az ágyban feküdt, férje keze szorosan a torka körül. Egy szörnyű pillanatig nem tud lélegezni. Mit kell ennek a fiúnak elszenvednie!

Mindkét szülőjét elveszítette pár óra alatt. Fanatikus apja megölte az édesanyját.

– Beteg voltam; ez az első nap, hogy kijöttem a házból. – A lány közelebb ment hozzá az összehajló faágak alatt. Nem mondhatta el neki az igazságot, hogy ő is benne volt ebben a borzasztó történetben.

Rudy egy gyönyörű angyalnak látta, akit vigasztalásképpen küldtek neki. Rudy odavolt érte, hogy megérinthesse a bőrét, hogy megnézze, valóban olyan lágy-e, mint amilyennek a holdfényben tűnt. A lány gyengéden suttogó hangja olyan szexi, simogató volt, elérte a lelkét, hogy megnyugtassa és gyógyítsa. Megköszörülte a torkát.

– Az apám megölte az anyámat néhány nappal ezelőtt. Bárcsak hamarabb hazajöttem volna! Anyám hívott, valami lehetetlenséget mesélt egy meggyilkolt asszonyról. Apámnak az volt a kényszerképzete, hogy a faluban vámpírok embereket gyilkolnak. Apám mindig is babonás volt, bár én sosem hittem, hogy tényleg beleőrül ebbe. Anyám mondta, hogy apám és egy csoport fanatikus vámpírokra vadásztak, és kijelöltek néhány jól ismert embert a közösségből, hogy őket is megölik. Azt hittem, hogy csak nagyokat tódított neki, ahogy mindig is tette.

Raven visszafojtotta sóhaját, és megcsóválta a fejét.

– Rudy lenézett a kezére. – Hallgatnom kellett volna anyámra, de bevallotta, hogy vélhetően senki más nem tud a gyilkosságról. Azt feltételeztem, hogy apám csak hazudott az asszony meggyilkolásáról, hogy valójában nem is volt igaz. Az ördögbe, talán nem, és apám őrült volt. Meggyilkolta az anyámat. Ő pedig meghalt a rózsafüzérével a kezében.

Rudy remegő ujjaival megtörölte a szemét. Valahogyan, nem tudta hogyan, a misztikus hölgy benn volt a fejében, megértést és melegséget nyújtott neki. Mintha átölelte volna. Az illúzió olyan valóságos volt, hogy teste felélénkült, és felfigyelt arra, milyen egyedül vannak kint az erdőben. Önkéntelenül felötlött benne a gondolat, hogy senki sem tudná, hogy a nő itt volt vele. A gondolat felkavaróan izgalmas volt, még bánatának ködén át is. Megpróbálta kitörölni a fejéből ezeket a gondolatokat, mint máskor is, ha ennyire összezavarodott. Mindig is félt attól, hogy olyan, mint az apja, aki elképesztő dolgokban hitt, és ugyanezekkel az elképesztő dolgokkal traktálta őt is.

– Egy nappal tovább maradtam az egyetemen, hogy megírjak egy tesztet, amiről azt gondoltam, hogy nagyon fontos. Nem igazán hittem, hogy apám megölt valakit, legkevésbé egy asszonyt. Anyám bába volt. Annyi életet segített a világra, annyi embernek segített. Mondtam neki, hogy hazafelé tartok és elrendezem a dolgokat. El akart menni a paphoz, de lebeszéltem.

– Bárcsak ismertem volna – mondta Raven őszintén.

– Kedvelte volna, mindenki szerette, csak apám nem. Ő ostobának tartotta. – Felnézett a lányra. – Engem is ostobának tartott, még akkor is, amikor már egyetemre jártam. Anyám valószínűleg megpróbálta megállítani apámat. A vihar éjszakáján kiment azzal a csoport turistával. Akkor ölte meg anyámat, azelőtt, hogy elhagyta a házat. Valószínűleg biztos akart lenni benne, hogy nem fogja elmondani senkinek, és nem próbálja megállítani valahogyan. Egy fa alatt találták meg, amibe villám csapott. Ő és a többiek a felismerhetetlenségig megégtek.

– Milyen borzalmas lehet ez önnek – túrt a hajába Raven; ujjainak lassú mozdulatával hátratolta arcából a selyem hajtömeget.

Rudynak a torkán akadt a lélegzet a látványtól. A nő szexis volt. Ártatlan. Hatásos kombináció. Megtehetné. Senki sem tudná meg. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a ragacsos, sötét, titkos gondolatoktól.

Köd áramlott keresztül az erdőn a sziklák alatt rejtőző házig. Átszivárgott a vaskapun, és beömlött az udvarra. A köd vastag, magas oszloppá állt össze, felcsillámlott, összegyűlt, amíg Mikhail szilárd testet öltve ott állt az ajtó előtt. Felemelte a kezét, halk parancsot mormolt, hatástalanítva a védelmezést, és belépett. Azonnal tudta, hogy a lány elment.

Szeme fekete jégként sötétlett. Fehér foga kivillant. Mély, elfojtott morgás dörgött fel a mellkasából. Az első gondolata az volt, hogy valaki elvitte a lányt, hogy veszélyben van. Hívást küldött az őrszemeknek, a farkasoknak, segítségüket kérte, hogy megkeressék. Majd mély, csillapító lélegzetet vett, kinyitotta elméjét, hogy megkeresse, rátaláljon a helyre, ahol van. Nem volt nehéz követni a nyomát. A lány nem volt egyedül. Egy emberi lény. Egy férfi.

Mikhailnak valami összeszorította a torkát. A szíve szinte megállt. Keze ökölbe szorult. Mellette a lámpa felrobbant, darabokra tört. Kívül szél támadt, kis tornádóként örvénylett a fák közt. Mikhail kilépett és felrugaszkodott az égbe, kiterjesztette hatalmas szárnyait és suhant a levegőben. Messze alatta farkasok üvöltöttek egymásnak, futni kezdtek szoros közelségben.

Mikhail csendesen egy Raven fölötti erős ágra ereszkedett. A lány éppen eltolta a haját az arcából, azzal a különlegesen szexi, nagyon nőies mozdulattal. A férfi érezte benne a könyörületet, igényét a vigasztalásra. Azt is érezte, hogy milyen hideg és kimerült. Az emberi lény bánat sújtott volt kétségtelenül. De Mikhail szagolta izgalmát is, hallotta, ahogy a szíve nagyokat dobban, ahogy vére zubog. Könnyedén olvasta a fiú gondolatait is, és nem voltak ártatlanok egyáltalán.

Dühösen, jobban, mint ahogyan a lány iránti aggodalom indokolta, Mikhail fellendítette magát a levegőbe, és pár méterrel távolabb tőlük, a látókörükön kívül leereszkedett. Majd megindult feléjük, a magas, erőteljes alak hirtelen tűnt fel az éjszakában, kibukkanva a fák közül. Felderengett előttük, fenyegető, félelmetes, kemény angyal, arca szigorú és könyörtelen. Fekete szemében valami sötét és halálos csillogott. A holdfény visszatükrözte a hátborzongató vörös ragyogást, merev pillantását.

Rudy négykézlábra állt, próbálta megragadni misztikus hölgyét, azzal a tétova ötlettel, hogy megvédelmezze. Habár Mikhail jó néhány lépéssel távolabb állt Raventől, mint Rudy, olyan sebességgel nyúlt ki a lány után, hogy alakja elmosódott, és ő volt az első, aki átfogta a törékeny derekat, és maga mögé rántotta Ravent, elzárva a fiú elől.

– Jó estét, Mr. Romanov – mondta nyájasan, hangszíne olyan mély és selymes, hogy Rudy és Raven mindketten reszkettek tőle. – Talán lenne olyan kedves és elmondaná nekem, hogy mit csinál ezen az éji órán itt, az erdőben egyedül az asszonyommal. – Ahogy az utolsó szavakat kiejtette, valahonnan a közelből egy farkas üvöltött fel, a hosszú, elnyújtott figyelmeztetés visszhangzott az éjszakai szellőben.

Raven megmoccant, de Mikhail szorítása azzal fenyegette, hogy összeroppantja a csontjait.

„Maradj csendben, kicsim. Ha szeretnéd, hogy ez az emberi lény meglássa a hajnalt, a csudába, engedelmeskedj! Ő Hans Romanov fia. Az van a fejében, amit az apja éveken keresztül beletáplált.”

A lány láthatóan elsápadt. – „Mikhail a szülei...”

„Az önuralmam egy hajszálon függ. Ne tépd el.” – Mikhail még mindig új, túláradó érzéseivel küzdött, és közben emlékeztette rá magát, hogy Raven nem olvasta Romanov elméjét, fogalma sincs torz gondolatairól.

– Mr. Dubrinsky – ismerte fel Rudy a szülőfalujából ismerős erőteljes alakot; kérlelhetetlen ellenség, vagy értékes barát. Mikhail hangja nyugodtnak tűnt, sőt higgadtnak, mégis látszott, hogy gyilkolásra kész.

– Nem terveztük előre. Azért jöttem ide... – hangja elcsuklott. Megesküdött volna, hogy a fák alatt settenkedő farkasokat lát, szemük ugyanazzal a vad tűzzel csillog, ahogy az előtte álló férfié. Ahogy könyörtelen arccal ránézett, Rudy lemondott minden büszkeségéről. – Gyászolok. A hölgy kisétált és meghallott engem.

A farkasok árnyéka közelebb suhant. Mikhail érzékelte mohóságukat, vér utáni sóvárgásukat. Ez átmosta őt is, és elkeveredett féltékenységével. A falka suttogott és őt hívta, a testvérüket. A vadállat felemelte benne a fejét, a szabadulásért üvöltött. Az ember férfi ártatlannak vallotta magát, de könnyű volt olvasnia testi vágyában, szexuális gerjedelme szagában. Könnyű volt Mikhailnak olvasni a fiúban a beteges gondolatokat, amit az apja ültetett el benne.

Mikhail sötét szeme átsöpört Raven kicsi alakján. A lány képes volt megállítani a szívét, elvette a lélegzetét. Soha nem nézett az emberek elméjének felszíne alá; és edzette is magát, hogy ne tegye. Mikhail olvasta benne a könyörületet, szomorúságot és valami egyebet is. Valamivel megsértette. Ez volt ott hatalmas szeme mélyén. És az őszinte félelem is. A lány tudta, hogy a farkasok ott vannak, hallotta a hangjukat, a férfit sürgették, hogy védje meg a párját. Ez alattomos csapás volt számára, felismerni, hogy milyen gyanakvó és valójában primitív volt a logikájuk, látni, hogy mennyire hatalmas a férfiban levő állati vonás. A férfi karja azonnal körülötte volt, magához ragadta, közel a melegéhez. Néma parancsot küldött a farkasoknak, érezte az ellenkezésüket, kelletlen engedelmességüket. Érezték az ellentmondást a férfiban levő emberi és a vért követelő állati része között, a vágyat, hogy legyőzze az ellenséget, amely párjának biztonságát fenyegeti.

– Hallottam a veszteségéről – kényszerítette magát Mikhail, hogy kimondja a szavakat, közben karja védelmezőn Raven köré fonódott. – Az édesanyja nagyszerű asszony volt, halála hatalmas tragédia közösségünknek. Még hosszú évekig érezni fogjuk a veszteséget. Az édesapja és közöttem voltak nézeteltérések, de bárcsak szebb lett volna a halála.

Raven reszketett a hidegtől és a tudattól, hogy Mikhail ilyen intenzív gyűlöletet képes érezni bárki iránt. A lány volt a fény a sötétségében, és képtelen volt annak a megértésére, hogy a Mikhail elsősorban ragadozó. A férfi gyengéden simogatta a karját, hogy megnyugtathassa. Megerősítette parancsát a farkasok felé.

– Jobban teszi, ha hazamegy, Rudy. Muszáj aludnia, és ezek az erdők nem mindig biztonságosak. A vihar ingerültté teszi az állatokat.

– Köszönöm a kedvességét – fordult Rudy Ravenhez, kelletlenül hagyva ott őt egy férfival, aki rendkívül erőszakosnak tűnt számára.

Mikhail figyelte, ahogy visszavonul a falu biztonságába.

– Lehűltél, kicsim – mondta nagyon gyengéden.

Raven visszapislogta a könnyeit, kényszerítette remegő lábát a sétára, egyik lépést a másik után. Nem tudott a férfira nézni, nem mert. Ő csak egyszerűen élvezte az erdő szépségét. Aztán meghallotta Romanovot. A természete azt diktálta, hogy segítsen, ha képes rá. És most kirobbantott valami sötétet és halálosat Mikhailban, valamit, ami mélyen nyugtalanította.

Mikhail mellette sétált, figyelte elforduló arcát.

– Rossz irányba mégy, Raven. – Kezét kicsi hátára téve vezette. Raven megmerevedett, aztán elfordult a férfitól. – Talán nem akarok visszamenni, Mikhail. Igazán nem tudom, hogy ki is vagy te valójában.

Több sértettség, mint düh volt a lány hangjában. Mikhail nagyot sóhajtott, majd kinyúlt a lányért, fogása kemény, mint a vas.

– Bemegyünk a házunk melegébe és kényelmébe, nem maradunk kint, ahol jéghidegre hűltél. – Anélkül, hogy a lány beleegyezésére várt volna, könnyedén felemelte, és a robbanás sebességével haladt vele. Raven belekapaszkodott, arcát vállába temette, karcsú teste rázkódott a hidegtől, és a kicsinél egy kicsit jobban a férfi miatti félelmétől, a jövőtől, attól, hogy ő maga is mivé változott.

Mikhail közvetlenül a hálókamrába vitte, keze egy mozdulatával felélesztette a tüzet, és az ágyra tette a lányt.

– Legalább cipőt kellett volna húznod.

Raven szorosabbra vonta magán a köpenyt, és felnézett a férfira hosszú szempillája alól. – Miért? És nem a cipőről beszélek.

A férfi gyertyákat gyújtott, és elmorzsolt többféle gyógynövényt, hogy nyugtató, gyógyító illatuk betöltse a szobát.

– Én egy Kárpáti férfi vagyok. A föld vére folyik az ereimben. Évszázadokon át vártam az életpáromra. A Kárpáti hímek nem kedvelik, ha más férfiak vannak asszonyaik közelében. Ismeretlen érzelmekkel harcolok, Raven. Nem könnyű őket kordában tartanom. Te nem úgy viselkedsz, ahogy egy Kárpáti asszony tenné. – Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Mikhail lustán a falnak dőlt. – Nem azt vártam, hogy arra jövök haza, te elmentél. Veszélybe sodortad magad, Raven, ez olyan valami, amit a mi fajunk férfijai nem engednének meg. És aztán egy emberi lénnyel talállak. Egy férfival.

– Nagyon szomorú volt – mondta csendesen a lány.

Mikhail felbosszantva felelt. – Akart téged.

A lány szempillája verdesett, kék szeme találkozott a férfiéval, megdöbbenve, elbizonytalanodva. – De... nem, Mikhail, bizonyára tévedsz. Csak meg akartam nyugtatni. Elveszítette a szüleit. – A lány közel volt a síráshoz.

A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – És te is vágytál a társaságára. Nem szexuálisan, de mégis, az emberi társaságra, ne tagadd. Éreztem a vágyat benned.

A lány idegesen nyalta meg a száját. Nem tudta tagadni. Nem volt tudatos a részéről, de most, hogy a férfi kimondta, a lány tudta, hogy igaza van. Szükségét érezte az emberi társaságnak. Mikhail olyan erőteljes, az ő világa olyan ismeretlen a lány számára. Raven utálta, hogy megbántja vele a férfit, utálta, hogy ő az, aki miatt elveszíti az önfegyelmét.

– Sajnálom, nem szándékoztam tenni semmi egyebet, csak egy kicsit sétálni. Amikor meghallottam, azt éreztem, hogy muszáj megtudnom, jól van-e. Nem tudtam, Mikhail, hogy valamilyen emberi társaságot kerestem.

– Nem kárhoztatlak, kicsim, sosem tenném. – A férfi hangja olyan gyengéd volt, hogy attól bukfencet vetett a lány szíve. – Könnyen tudok olvasni az emlékeidben. Ismerem a szándékaidat. És sosem kárhoztatnám a te könyörületes természetedet.

– Mindkettőnknek vannak nehézségei, amikkel meg kell birkóznunk – felelte a lány halkan. – Én nem tudok az lenni, aki szeretnéd, hogy legyek, Mikhail. Úgy használod azt a szót, hogy emberi, mintha szitokszó lenne, valami kevesebb, mint ami te vagy. Eszedbe jutott valaha, hogy előítéletes vagy az én fajommal szemben? Kárpáti vér folyik az ereimben, de a szívemben és az elmémben ember vagyok. Nem határoztam el semmi olyat, hogy eláruljalak. Kimentem sétálni. Ez minden. Sajnálom, Mikhail, de egész életemben szabad voltam. A vércsere nem jelenti azt, hogy az is megváltozott, ki vagyok.

A férfi járkálni kezdett a szobában, folyékony energia, tökéletes erő és koordináció.

– Nem vagyok előítéletes – tagadta.

– Természetesen az vagy. A fajomról alkotott képed tele van lenézéssel. Boldog lennél, ha táplálkoztam volna Romanov véréből. Az elfogadható lenne? Csak a véréért használni, de nem méltatni néhány barátságos szóra?

– Nem tetszik az a kép, amit itt lefestesz, Raven. – Mikhail átszelte a szobát, hogy elvegye tőle a köpenyt. A hálószoba meleg volt, a természet, fa és rét illatozott benne.

Raven kelletlenül csúsztatta le válláról a köpenyt. Mikhail felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy alatta csak az ő ropogós ingét viseli. Habár az eleje majdnem térdig ért, a hátulja takarta a fenekét, mégis combjának egy jókora része szabadon maradt, egészen a csípőjéig. Az összkép hihetetlenül szexi volt, a rengeteg hosszú hajával, ami az ágyig hullámzott, bekeretezve karcsú testét.

– O köd belso! (A sötétség vigye el!) – Mikhail halkan káromkodott, majd megtoldotta még néhány válogatott kifejezéssel anyanyelvén. Hálát adott az égnek, hogy eddig nem vette észre, hogy a lány az ingen kívül semmit sem viselt a köpeny alatt. Valószínűleg Romanov torkának esett volna. Annak a gondolata, hogy Raven feltűnik a fiatalember előtt, csábító szirénszemmel, rámosolyog, lehajtja fejét a torkához, hozzáér a szájával, a nyelvével, a fogával... Zsigerei teljes ellenkezéssel facsarodtak össze a felvázolt képre.

Beletúrt a hajába, felakasztotta a gardróbba a köpenyt, és egy régimódi kancsóból meleg vizet töltött a mosdótálba. Miután képzelgéseit szigorú kontroll alá helyezte, már képes volt a szokásos gyengédséggel válaszolni.

– Nem, kicsim, most, hogy mondod, nem hiszem, hogy boldog lettem volna, ha táplálkozol belőle.

– Nem ez, amit vársz tőlem? Egy Kárpáti asszony gyanútlan emberi lényeket ejt zsákmányul. – A lány hangja kitörni készülő sírást sejtetett.

Mikhail odavitte a vizet az ágyhoz, és letérdelt Raven előtt.

– Próbálom megérteni az érzéseimet, Raven, de még nincs sok értelmük. – Nagyon gyengéden mosni kezdte a lány lábát. – Jobban kívánom, mint bármit, hogy boldog légy. De annak a szükségét is érzem, hogy megvédjelek. – A keze gyengéd volt, érintése szeretetteljes, ahogy minden egyes földpiszkot lemosott róla.

Raven lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát.

– Tudom, Mikhail és azt is megértem, hogy ezt kell tenned. Csak az a baj, hogy én mindig ilyen leszek. Ösztönösen teszek dolgokat. Elhatározom, hogy reptetni akarok egy papírsárkányt, és a következő pillanatban már csinálom is.

Mikhail lehajtotta a fejét, de aztán megcsóválta. – Miért nem maradtál bent? Többször kértelek, mivel rettenetesen aggódom miattad. – A férfi hangja olyan hihetetlenül kedves volt, hogy könnyeket csalt a lány szemébe. – Miért nem tudtál várni egy kicsit, hogy visszatérjek?

Raven megérintette a férfi kávébarna haját, összeszorult a torka.

– Ki akartam menni a tornácra friss levegőt szívni. Semmi más gondolatom nem volt, aztán az éjszaka megszólított. Most egyáltalán nem vagyok biztos magamban, Mikhail. Nem várom el tőled, olyasvalakitől, aki mindig annyira magabiztosan cselekszik, hogy megértsd, de muszáj volt valamiféle irányítást szereznem a dolgok felett.

Mikhail felnézett rá, sötét szeme az iránta érzett melegséggel tele.

– Az én hibám volt, láttam a szükségleteidet, fel kellett volna készülnöm rá. Amikor magadra hagytalak, nagyobb védelmet kellett volna hátrahagynom.

– Mikhail, én képes vagyok gondoskodni magamról. – A lány kék szeme egészen határozott volt, alátámasztandó szavait. A férfinak igazán nincs miért aggódnia.

Mikhail mindent megtett, hogy elrejtse mosolygását. A lány túl jó, mindig mindenkiről a legjobbat feltételezi. Ujjai a vádliján köröztek.

– Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, Raven. Nincs egyetlen zsugori porcikád sem, igaz?

A lány méltatlankodva nézett. – Természetesen van. Ne mosolyogj így, Mikhail! Igazán van! Tudok annyira anyagias lenni, amennyire szükséges. De egyáltalán hogy jön ez ahhoz, amiről most beszélgetünk?

A férfi keze felsiklott a bordáihoz a vékony ing alatt. – Arról beszéltünk, hogy nekem szükségem van rá, hogy megvédjelek, mint az egyetlent, aki igazán számít nekem, aki csak a jót képes látni mindenkiben.

– De ez nem igaz – ellenkezett a lány, megdöbbenve, hogy a férfi így gondolja. – Tudtam, hogy Margaret Summers fanatikus volt.

A férfi keze lágy keble alá siklott, majd beborította a tenyerével. Szeme elfeketedett és elmélyült az érzésektől. – Védelmezted, ha jól emlékszem.

Elakasztotta a lány lélegzetét, ahogy a keze szórakozottan, mintegy mellékesen felfedezőúton járt a testén. Több volt, mint testi érintés, érezte, hogy benne van, csodálja őt, még akkor is, ha kényszeríteni akarja, hogy elfogadja az akaratát. Érezte a férfit a testében, elméjét cirógatta, simogatta a szívét. Érzékelte, hogy az, amit iránta érez, egyre nő, amíg teljesen felfalja a férfit.

Mikhail felsóhajtott. – Sosem jutok veled semmire, ugye? Mindig megtalálod a módját, hogy lefegyverezz. Én vagyok a népem vezetője, Raven. Nem engedhetem ezt meg. Nincs más választásom, mint rendelkezésekhez folyamodni. Azt mégsem hagyhatom, hogy a saját asszonyom ellenem szegüljön.

A lány szemöldöke felszaladt. – Rendelkezések? – Ismételte. – Úgy érted, hogy parancsolgatni fogsz nekem?

– Teljes mértékben. Ez az egyetlen eszköz, ami megvéd attól, hogy nevetség tárgya legyek a vadászaim közt. Hacsak, természetesen, nincs jobb ötleted. – Nevetés bujkált a szeme mélyén.

– Válás?

– Sajnálom, kicsim – felelte a férfi nyájasan. – Nem értem ezt a szót. Az én nyelvemen, kérlek.

– Nagyon is jól tudsz angolul, messze jobban, mint én a te nyelveden – replikázott a lány. – Hogyan szakítanak egymással az életpárok? Különélés. Elválás. Nem folytatják tovább együtt.

A humor csírája tökéletes derültséggé mélyült a férfi szemében.

– Nem létezik ilyesmi, és ha lenne is, Raven – közel hajolt a lányhoz, lélegzete az arcát legyezte –, akkor sem engednélek el soha.

Raven ártatlan, tágra nyílt szemmel nézte. A férfi keze a keblén, hüvelykujja a mellbimbóját simogatta, hogy alig tudott tőle levegőt venni.

– Csak segíteni próbálok neked. Nem javaslom, hogy kiáltsd ki magad királynak, abban szűkösek a lehetőségek mostanság. Aggódnod kellene, hogy mit gondol a köznép. Bízhatsz bennem, segíteni fogok töprengeni ezen a témán.

Mikhail halkan, férfiasan felnevetett. – Azt hiszem, hálásnak kellene lennem, hogy ilyen okos életpárom adatott. – Ujjai kinyitották a felső gombot az ingen. Csak egyet, hogy nagyobb rést biztosítson a lány melle felé a lusta felfedezőúthoz.

Ravennek összeszorult a torka. A férfi nem tett semmit valójában, csak egyszerűen megérintette, érintése olyan gyengéd és rajongó, hogy elolvadt tőle.

– Igazán próbálom megérteni a ti életeteket, Mikhail, de nem hiszem, hogy a szívem képes elfogadni. – Próbált őszinte lenni. – Nem tudok semmit a törvényeitekről, a szokásaitokról. Sőt azt sem tudom pontosan, hogy ki vagy, és én ki lettem. Emberi lényként gondolok magamra. Mi Isten és az emberek színe előtt még nem vagyunk házasok.

Ekkor Mikhail hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. – Azt hiszed, hogy egy egyszerű emberi házasságkötés mélyebb, mint egy igaz Kárpáti szertartás? Sokat kell még tanulnod rólunk.

A lány beleharapott az alsó ajkába.

– El tudod képzelni, hogy én esetleg nem érzem megkötöttnek a ti törvényetek és szertartásotok szerint? Egy kicsit tekintettel lehetnél arra, ami számomra fontos és szent.

– Raven! – A férfi megdöbbent, és látszott is rajta. – Ezt gondolod? Nem vagyok tekintettel a hitedre? Ez nem így van.

A lány előrehajtotta a fejét, így selyem haja eltakarta az arcát, elrejtve arckifejezését.

– Olyan keveset tudunk egymásról. Szinte semmit sem tudok arról, hogy kivé váltam. Hogyan tudnám teljesíteni a vágyaidat, vagy te az enyémeket, ha még azt sem tudom, mi vagy, és én ki vagyok?

A férfi elcsendesedett, sötét, feneketlen szeme csak nézte a lány szomorú arcát, a bánatot szemében.

– Talán van valami igazság a szavaidban, kicsim. – Kezét végighúzta a lány kontúrján, a szűk bordákon, keskeny derekán, majd felfutott az arcára.

– Rád nézek, és tudom, milyen csoda vagy. A bőröd lágy és csábító, mozgásod, ahogy a víz folyik. Rengeteg hajad, mint a selyem, tested, ahogy körülvesz engem, kiegészít, erőt ad, amire szükségem van, hogy folytatni tudjam a feladatot, ami reménytelennek tűnik, mégis végig kell csinálni. Rád nézek, a szépségedet látom, a tested tökéletes, és az enyémnek készült.

Raven nyugtalanul megmozdult, de a férfi keze bilincsként fogta, úgy billentve az állát, hogy nem volt más választása, mint belenézni fekete szemébe. – De nemcsak a tested tartozik hozzám, Raven, nemcsak hibátlan bőröd és testünk tökéletes illeszkedése az, amiért mi találkoztunk. Amikor egyesültem veled, és láttam ki is vagy valójában, felismertem, milyen is az igazi csoda. Te vagy a könyörület. A gyengédség. Az asszony, aki olyan bátor, hogy kész kockára tenni az életét teljesen idegenek miatt. Az asszony, aki kész használni az adottságát, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz neki, azért, hogy másoknak segítsen vele. Nincs habozás benned, ha adni kell; ez vagy te. Fény van benned, ez ragyog át a szemeden, sugárzik át a bőrödön, hogy mindenki könnyedén láthassa a jóságodat.

Raven csak tehetetlenül nézte, elveszett hipnotikus erejű szemében. Mikhail kezébe vette a kezét, és pontosan a tenyere közepére nyomott egy csókot, majd az inge alá húzta, és kitartóan dobogó szíve fölé helyezte.

– Nézz a bőröm alá, Raven. Nézz a szívembe és a lelkembe. Egyesítsd az elméd az enyémmel; nézd meg, miért élek én. Tudd meg, hogy kiért vagyok.

Mikhail csendesen várt. Egy szívdobbanás. Kettő. Látta a lány hirtelen elhatározását, hogy megtudja, kivel kötötte össze magát, megtudni, ki az, akivel szövetséget alkot. Először az összekapcsolódása kísérleti volt, érintése olyan könnyű és finom, mint egy pillangó szárnyának verdesése. A lány óvatos volt, úgy mozgott az emlékek között, mintha attól tartana, hogy felfedez valamit, amivel megsérti a férfit.

Érezte, hogy kihagy a lélegzete, amikor látta a benne összegyűlt sötétséget. A szörnyet, aki benne élt. A szégyenfoltot a lelkén. Halált és csatákat, amikért felelős volt. Létezésének rútságát, mielőtt ő az életébe lépett. A magányosságot, ami felfalta, és fajtájuk minden férfi tagját fenyegette, az űrt, amelytől évszázadokon keresztül szenvedtek. Látta elhatározását, hogy sosem veszítheti el őt. Birtoklási vágyát, állati ösztöneit. Mindent, ami volt, ott feküdt előtte kiterítve. Semmit sem rejtett el előle – a gyilkosságokat sem, amiket elkövetett, vagy amiket elrendelt, sem tökéletes meggyőződését, hogy senki sem veheti el tőle a lányt úgy, hogy túlélje.

Raven kilépett a férfi elméjéből, állhatatosan nézett a szemébe. Mikhail érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Nem volt elutasítás a lányban, csak szilárd nyugalom.

– Szóval most láttad a vadállatot, akivel össze vagy kötve egy örökkévalóságra. Mi először is ragadozók vagyunk, kicsim, és a sötétségünket csak asszonyaink fénye tudja ellensúlyozni.

A lány karja a nyaka köré fonódott gyengéden, szeretettel.

– Milyen rettenetes, ahogy meg kell küzdenetek mindannyiótoknak, és neked még inkább, mint a többieknek. Olyan sokszor kell élet-halál kérdésben döntened, pusztulásra ítélni barátokat, családtagokat nagy teher lehet a hiteden. Te erős vagy, Mikhail, és a népednek igaza van, ha hisz benned. A szörny, amivel naponta csatázol, a te részed szintén. Lehet, hogy épp az a rész, ami képessé tesz, hogy olyan erős és határozott legyél. Te ezt az oldaladat ördöginek látod, de valójában ez adja a hatalmadat, a képességet és erőt ahhoz, hogy megtedd, amit meg kell tenned a tieidért.

Mikhail lehajtotta a fejét, nem akarván, hogy a lány láthassa arckifejezését, hogy szavai mennyit jelentenek neki.

Gombóc volt a torkában és azzal fenyegette, hogy megfullad tőle. Nem érdemelte meg ezt a lányt és soha nem is fogja. Önzetlen vele, miközben ő mindent elvett tőle, bebörtönözte, és arra kényszeríti, hogy vele éljen, az ő törvényei szerint.

– Mikhail. – A lány hangja lágy volt, szája lágyan megérintette a férfi állát. – Egyedül voltam, amíg te be nem léptél az életembe. – Ajka a férfi szája sarkát érintette. – Senki sem ismert, azt sem, hogy ki vagyok, ráadásul az emberek tartottak tőlem, mert tudtam a dolgaikat, és ők sosem ismertek meg engem. – Karjával körülfogta a férfit, megnyugtatva, mintha gyerek volna. – Valóban olyan rossz dolog volt, hogy akartál engem, tudva, hogy ettől vége lesz borzasztó magányosságodnak? Igazán azt hiszed, hogy kárhoztatnod kell magad? Szeretlek. Tudom, hogy mindenestül szeretlek, feltételek nélkül. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

A férfi beletúrt a hajába. – Nem tudom kontrollálni az érzéseimet mostanában, Raven. Nem veszíthetlek el. El sem tudod képzelni, milyen volt, fény, nevetés nélkül a tökéletes magányosság évszázadaiban. Tudom, hogy egy szörny él bennem. Minél hosszabban, annál hatalmasabbá válik. Féltem Gregorit. Csak huszonöt évvel fiatalabb nálam, és évszázadok óta vadássza az élőhalottakat, és ennek a súlya rettenetesen nyomja. Elszigeteli magát még az övéitől is. Néha nem látjuk, nem hallunk felőle fél évszázadig. Ereje hatalmas, és a sötétség egyre nő benne. Ez egy hideg, sivár létezés, rideg és könyörtelen, és a szörny belül mindig szabadulni próbál. Te a megmenekülés vagy számomra. Most még minden olyan új nekem, és az attól való félelem, hogy elveszíthetlek, még nagyon eleven. Nem tudom, mit tennék, ha bárki megpróbálna elvenni tőlem.

A lány ujjai összekulcsolódtak az övével.

– Noelle-nek fia született. Eleanornak is. Nincsenek nők, akik enyhíthetnék a férfiakban levő rettenetes fekete űrt. Gregori szenved a legjobban. Kóborol a világban, titkokat tanulva, és a közben nyert tapasztalatait egyikünk sem merészelné túl mélyen vizsgálgatni. Még senkinek sem mondtam ezt el, de több tudása és ereje van, mint nekem. Eddig még nem volt okunk konfliktusra, mindig csak sürgős esetben, mint végső segítség érkezik, de félek az eltávolodásától. – Mikhail fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Mit tegyek? Előbb utóbb meghozza a döntését. Akár így, akár úgy, elveszíthetjük őt.

– Nem értem.

– Rettenetes erő van abban, ha életét vesszük annak, akiből táplálkozunk, és olyan könnyű magunkhoz ragadni áldozatainkat. Senki sem tudja túlélni évezredeken keresztül a sötétséget és a kétségbeesést. Gregori a keresztes háborúk óta megélte azt, hogy ember sétál a Holdon, eközben végig a benne levő szörnnyel harcolt. Az egyetlen remény a megmenekülésre, ha életpárunk lesz. És ha Gregori nem találja meg az életpárját hamarosan, a hajnalt fogja keresni, vagy átfordul. A legrosszabbtól tartok.

– Mi az az átfordulás?

– A gyilkolás gyönyöre, vámpírrá válni, ahogy az emberek ezt a szót ismerik. Asszonyokat használni a táplálkozás előtt, rabszolgává kényszeríteni őket, zombikat csinálni a férfiakból, bábokként irányítani őket – válaszolt Mikhail kemény hangon. Ő és Gregori gyakran vadásztak a saját fajtájukra, pontosan tudták, mennyire romlott tud lenni egy vámpírrá fordult Kárpáti.

– Meg tudnád állítani Gregorit? – A félelem, mint egy lángnyelv csapott fel a lányban. Kezdte megérteni Mikhail összetett életét. – Azt mondtad, erősebb, mint te.

– Kétségtelenül. Mozgási szabadsága van és sokkal tapasztaltabb a vadászatban és az élőhalottak nyomkövetésében. Rengeteget tanult, sok minden megtapasztalt, mialatt a világban kószált. Hatalmas ereje csak nőtt a keserű elszigeteltségben. Gregori inkább testvérem, mint barátom. A kezdetek óta együtt vagyunk. Sem elveszíteni, sem vadászni rá, sem pedig megkísérelni, hogy összemérjem vele az erőmet, egyikre sem vágyom. Számtalan csatában harcolt értem, velem. A vérünket osztottuk meg, gyógyítottuk egymást és védelmeztük, amikor szükség volt rá. Mi együtt... – Elhúzódott a lánytól. – Gregorira pontosan akkora szüksége van a népünknek, mint rám, bár ezt nagyon sokan nem értik.

– Mi van Jacques-kal?

A lány rokonszenvet érzett a férfi iránt, aki olyan hasonló volt Mikhailhoz.

Mikhail felállt, fáradtan kiöntötte a vizet. – Az öcsém kétszáz évvel fiatalabb nálam. Erős és bölcs, és nagyon veszélyes tud lenni adott körülmények között. Az ősök erős vére áramlik az ereiben. Utazik, tanul, kész átvenni a felelősséget a népünkért, ha ez szükségessé válik.

– Válladon hurcolod az egész fajod terhét. – A lány hangja nagyon lágyan szólt. Megsimította a kávébarna fürtöket.

Mikhail óvatosan leült, megfáradt szemekkel nézett a lányra.

– Mi egy kihaló faj vagyunk, kicsim. Attól félek, csupán lassítani tudom az elkerülhetetlent. Kettő az orgyilkosok közül elmenekült. Két másik gyanúsított, Anton Fabrezo és Dieter Hodkins, a többiekkel együtt szálltak le a vonatról. Szétkürtöltem a hegyekben a hírt, de eltűntek. Hallottam a szóbeszédet, hogy vámpírvadászok egy szervezett csoportja jelent meg mostanában. Ha ezek az emberek igazi tudósokat is bevonnak, még veszélyesebbek lehetnek.

– Tudom, hogy ti a földből valók vagytok, oda mentek gyógyulni, és onnan kapjátok természetes erőtöket. De Mikhail, talán az emberi lények iránti előítéleted miatt elkerüli a figyelmedet, hogy ennek előnyei is vannak.

– Ragaszkodsz ahhoz, hogy előítéleteim vannak. Nagyon sok emberi lényt kedvelek. – Mikhail azon kapta magát, hogy nem tudja elvonni a tekintetét a fehér ing alól kilátszó csupasz test látványától. Valahol mélyen benne, egy primitív vágy arra késztette, hogy odanézzen, bizonyítván, hogy megteheti bármikor, amikor csak akarja.

A lány rámosolygott, hátrasöpörte a haját, azzal a különös szexi mozdulattal. Nagyobb lett a rés az ingen, így a lány csupasz bőre kivillant, telt keble csábítóan hívogatta, aztán eltűnt az ében selyemfelhőben, és a látványtól elállt a lélegzete.

– Ide figyelj, szerelmem. Az, hogy van néhány barátod és kedvelsz bizonyos személyekhez az emberek közül, még nem törli az előítéletedet. Olyan régóta élsz együtt a képességeiddel, hogy természetesnek veszed. Mivel tudod kontrollálni az emberi lények gondolatait, és úgy használod őket, mint a marhákat...

A férfi levegő után kapkodott, megdöbbent, hogy a lány ilyesmit gondol. Átfogta a bokáját.

– Sosem bántam az emberekkel marhákként. Sokukat barátomnak tartom, habár Gregori és közülünk mások is őrültségnek tartják. Figyeltem az emberek felnövekedését és azt kívántam, bárcsak érezhetném azt, amit ők éreznek. Nem, kicsim, nem hiszem, hogy marha módjára bánnék velük.

A lány felemelte az állát, hatalmas zafír szemével kitartóan nézett Mikhail szemébe.

– Talán nem marha módján, de érzékelem, amit érzel Mikhail. Magad elől elrejtheted, de én tisztán látom. – Mosolygott, hogy enyhítsen a szavai élén. – Tudom, nem akarsz alsóbbrendűként gondolni ránk, de olyan könnyű neked uralni bennünket.

A férfi felhorkant, így fejezvén ki ellenkezését. – Minden alkalommal alulmaradtam, amikor téged akartalak irányítani. Elképzelésed sincs, hányszor akartalak engedelmességre kényszeríteni, amikor veszélybe sodortad magad. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, de nem, hagytam, hogy visszamenj a fogadóba.

– Az irántam érzett szerelmed miatt gondoltad meg magad. – A lány kinyúlt, hogy megérintse a férfi haját. – Nem így kellene történnie két ember között? Ha igazán szeretsz, olyannak, amilyen vagyok, és azt akarod, hogy boldog legyek, akkor tudod, hogy azt kell tennem, ami természetesen jön belőlem, amit helyesnek érzek.

A férfi megsimította a lány torkát, majd a mély völgyet a két melle között, amitől hirtelen forróság remegett végig a lányon.

– Ez igaz, kicsim, de ez vonatkozik az én szükségleteimre is. Neked is fontos, hogy boldoggá tégy engem. Az én boldogságom pedig teljes egészében attól függ, hogy biztonságban vagy-e vagy sem.

Raven nem tudott nem mosolyogni. – Valahogyan azt hiszem, hogy a csavaros észjárásod mutatkozik meg ebben. Nagyon bízol a képességeidben, Mikhail, de emberként másként kell megoldanunk a dolgokat. Két világot hozunk össze. Ha mi eldöntjük, hogy gyereket akarunk...

A férfi nyugtalanul megmoccant, sötét szeme felcsillant.

A lány felfogta a zsarnoki elrendelést, mielőtt a férfi elzárhatta volna. – „Muszáj.”

– Ha mi úgy döntünk valamikor, hogy gyerekünk lesz – folytatta a lány, figyelmen kívül hagyva a férfi gondolatát –, és kisfiú lesz, két világban fog nevelkedni. És ha kislány lesz, akkor is szabad akarattal fog felnőni. Így gondolom, Mikhail. Soha nem fogok világra hozni egy gyereket azért, hogy tenyészkancája legyen ezek közül a férfiak közül valamelyiknek. Ismerni fogja a saját erejét, és ő fog dönteni az életével kapcsolatban.

– Az asszonyaink maguk hozzák meg a döntéseiket – szólt közbe a férfi csendesen.

– Biztos vagyok benne, hogy vannak szertartások, amik biztosítják, hogy a helyes férfit akarja választani – feltételezte Raven. – A szavadat kell adnod, hogy egyetértesz a feltételeimmel, különben nem fogok gyereket vállalni.

A férfi kivételes gyöngédséggel simította meg az arcát.

– Bárminél fontosabb nekem a boldogságod. És a gyermekeimet is boldognak akarom tudni. Sok évünk van, hogy döntést hozzunk, emberöltők, de igen, amikor mi megtanultuk, hogyan egyensúlyozzunk a két világ között, és elérkezettnek érezzük az időt, egyetértek a feltételeiddel.

– Tudod, hogy ragaszkodni fogok hozzá – figyelmeztette a lány.

A férfi halkan felnevetett, tenyerébe fogta a lány arcát.

– Ahogy telnek majd az évek, a hatalmad és erőd növekedni fog. Már most megijesztesz, Raven. Nem tudom, hogy a szívem képes lesz-e kibírni a következő éveket.