Negyedik fejezet

Est­ou­ches-nak uta­sí­tást ad­tam, hogy ve­gyül­jön el a Har­de­court há­zas­pár te­me­té­sé­re össze­gyűlt kö­zön­ség so­ra­i­ba. Én ma­gam a Crêt de Roch-i te­me­tő­ben szán­dé­koz­tam csat­la­koz­ni a gyász­me­net­hez. El­ha­tá­roz­tam ugyan­is, hogy nem ha­lasz­tom to­vább, el­né­zek vég­re a Jean-Plo­ton tér­re, Val­liè­res-ék­hez is.

A férj nyi­tott aj­tót. Azon­nal lát­tam, hogy csak ő le­het, ho­má­lyo­san fel­fe­dez­tem raj­ta a fia vo­ná­sa­it. Ugyan­az az erély­te­len, gyá­mol­ta­lan arc­ki­fe­je­zés, mint a drá­ga cse­me­té­jéé. Most már tud­tam, ki­től örö­köl­te Pi­erre a gyá­va­sá­got, ami­ért tu­laj­don­kép­pen nem is le­he­tett rá ne­hez­tel­ni, annyi­ra a lé­nyé­ből fa­kadt. Pu­hány arca, szín­te­len te­kin­te­te, fé­lénk moz­du­la­tai nem vol­tak al­kal­ma­sak arra, hogy ro­kon­szen­vet éb­ressze­nek Ju­les Val­liè­res iránt.

– Val­liè­res úr­hoz van sze­ren­csém?

– Igen.

– La­ver­di­nes rend­őr­biz­tos va­gyok. A bűn­ügyi rend­őr­ség­től jöt­tem.

– Á?!

– Meg­en­ge­di, hogy né­hány pil­la­nat­ra el­ra­bol­jam az ide­jét?

– Az idő­met?

Ijedt arc­cal, se­gít­sé­get ké­rőn né­zett kö­rül, de a se­gít­ség csak nem jött. Az­tán még­is el­ha­tá­roz­ta ma­gát, mint­ha hir­te­len ma­gá­hoz tér­ne.

– Hogy­ne, hogy­ne, tes­sék, fá­rad­jon bel­jebb. Az iro­dá­ba ve­ze­tett be, amely­nek a bú­tor­za­ta, a mi­nő­sé­ge nem azt az össz­be­nyo­mást kel­tet­te, mint­ha a tu­laj­do­no­sok fel­tét­le­nül jó­mód­ban él­né­nek. Egy­más­sal szem­ben fog­lal­tunk he­lyet. Val­liè­res úr meg­kér­dez­te tő­lem:

– Mi­ben áll­ha­tok a ren­del­ke­zé­sé­re, uram?

– Al­kal­mam nyílt ta­lál­koz­ni a fi­á­val, Pi­erre-rel…

– … gon­do­lom, Har­de­court kis­asszony­nál?

– Igen. Úgy lát­szik, rég­óta el van­nak je­gyez­ked­ve.

El­há­rí­tó moz­du­la­tot tett.

– Ó!… El­je­gyez­ked­ve? Az eny­he túl­zás… Hm… igaz, hogy évek óta is­me­rik egy­mást. Gye­rek­ko­ruk óta. De eb­ből töb­bé-ke­vés­bé re­á­lis ter­ve­ket sző­ni, úgy gon­do­lom… egy­szó­val, azt hi­szem, meg­ért en­gem?

– At­tól tar­tok, nem na­gyon, Val­liè­res úr.

– Na­hát, az igaz, hogy Har­de­court úr­ral – aki ba­rá­tom volt, jó ba­rá­tom – csak­ugyan azt ter­vez­get­tük, hogy össze­há­za­sít­juk a gye­re­ke­in­ket, de hát ez már olyan ré­gen volt! És az­tán, a leg­utób­bi ese­mé­nyek…

Rend­kí­vül sze­ren­csét­len ké­pet vá­gott.

– Lás­sa be, hogy min­den okuk meg­van a gon­dol­ko­zás­ra az olyan szü­lők­nek, akik mind­ed­dig tisz­tán meg tud­ták őriz­ni a ne­vü­ket.

– Nem hin­ném, Val­liè­res úr, hogy Har­de­court kis­asszony bár­mi­ben fe­le­lős le­het­ne ezért a tá­vol­lé­te alatt be­kö­vet­ke­zett tra­gé­di­á­ért.

– Nem ál­lí­tom az el­len­ke­ző­jét, uram, egy­ál­ta­lán nem! De hát bi­zo­nyá­ra maga is tud­ja, mi­lyen go­no­szak az em­be­rek… és hogy mi mindent fe­cseg­het­né­nek össze­vissza… Azt hi­szem, he­lye­sebb, ha vá­runk egy ki­csit, ha egy­ál­ta­lán meg akar­juk va­ló­sí­ta­ni a régi ter­vün­ket…

– Gon­dol­ja, hogy ez majd se­gít Har­de­court kis­asszony­nak, hogy hely­re­áll­jon a lel­ki egyen­sú­lya?

Uj­já­val be­nyúlt a gal­lér­ja alá, mint­ha ne­he­zen kap­na le­ve­gőt.

– Uram, jól tu­dom, mennyi­re em­ber­te­len­nek ta­lál­hat­ja a dön­té­se­met… De aki az üz­le­ti élet­ben dol­go­zik, az kény­te­len fi­gye­lem­be ven­ni az üz­let­fe­lek vé­le­mé­nyét. Már­pe­dig ezek nem ér­te­nék meg, leg­alább­is pil­la­nat­nyi­lag nem, hogy olyas­va­la­kit fo­gad­junk be a csa­lá­dunk­ba, aki­nek a szü­lei… ilyen… fur­csa mó­don vi­sel­ked­tek. És rá­adá­sul itt van még ez az el­tűnt húsz­mil­lió is, már­pe­dig húsz­mil­lió régi frank­ban szá­mol­va is csi­nos kis összeg.

– De hát sen­ki se kí­ván­ja, hogy maga fi­zes­se vissza, Val­liè­res úr!

– Per­sze, per­sze… De azért egy fi­a­tal há­zas­pár, ame­lyik ilyen adós­ság­gal kez­de­né az éle­tét… ma­nap­ság, ami­kor úgy­is olyan ne­héz az élet…

Nem volt időm, hogy vá­la­szol­jak neki, és meg­ma­gya­ráz­zam: Har­de­court kis­asszony­nak egy­ál­ta­lán nem okoz ne­héz­sé­get vissza­fi­zet­nie Tri­gance-né­nak az ap­já­nál le­tét­be he­lye­zett húsz­mil­li­ót, mert hir­te­len fel­pat­tant az ajtó, és meg­je­lent egy so­vány, szi­kár, szú­rós te­kin­te­tű asszony. Ju­les Val­liè­res meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, ahogy meg­pil­lan­tot­ta. Vég­re! Meg­ér­ke­zett az eped­ve várt se­gít­ség!

– Ger­ma­i­ne, a fe­le­sé­gem… La­ver­di­nes rend­őr­biz­tos úr, a bűn­ügyi rend­őr­ség­től.

Az asszony vé­gig­mért.

– Hi­va­ta­los vizs­gá­lat?

– Nem, asszo­nyom, csu­pán egy kis fel­vi­lá­go­sí­tá­sért jöt­tem.

– És mire vo­nat­ko­zó­lag? A mi üz­le­ti ügye­ink, úgy gon­do­lom, rend­ben van­nak, és azt sem té­te­lez­ném fel, hogy bár­ki, bár­mi mi­att pa­naszt emel­he­tett vol­na a fér­jem el­len.

– Har­de­court-ék­ról van szó, asszo­nyom.

– Ne­künk sem­mi kö­zünk azok­hoz az em­be­rek­hez.

– Pe­dig úgy va­gyok ér­te­sül­ve, hogy önök szo­ros kap­cso­lat­ban ál­lot­tak Har­de­court-ék­kal.

– Ré­geb­ben ta­lán, de most!…

– Vagy­is most, hogy már meg­hal­tak?

– Igen, most, hogy már meg­hal­tak, még­hoz­zá mi­lyen bot­rá­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött; hi­szen ezt maga is tud­ja.

Sem­mi­kép­pen sem volt sza­bad el­árul­nom, mit gon­do­lok mind­er­ről.

– Mi­vel ön is meg a fér­je is jól is­mer­ték Har­de­court-ékat, sze­ret­ném, ha né­hány apró út­ba­iga­zí­tás­sal szol­gál­ná­nak ró­luk. Nem na­gyon ért­jük ugyan­is, mi tör­tént ve­lük. Úgy gon­do­lom, ha si­ke­rül­ne va­la­mi­lyen mó­don pon­to­sabb fo­gal­mat al­kot­nunk ma­gunk­nak róla, hogy mi­lyen em­be­rek vol­tak, ak­kor ta­lán fel­fed­het­nénk tet­tük mé­lyebb ru­gó­it is, ame­lyek, pil­la­nat­nyi­lag, még ért­he­tet­le­nek a szá­munk­ra.

Ju­les Val­liè­res vá­la­szolt.

– Meg kell ön­nek mon­da­nom, uram, hogy én, az iga­zat meg­vall­va, na­gyon sze­ret­tem Hen­ri Har­de­court-t. Több mint húsz esz­ten­de­je is­mer­tük egy­mást, ízig-vé­rig tisz­tes­sé­ges em­ber­nek tar­tot­tam.

– Tök­fil­kó volt, nem tisz­tes­sé­ges – szólt köz­be szin­te sut­tog­va a fe­le­sé­ge.

– Hát… két­ség­te­len, hogy nem min­dig ta­nú­sí­tot­ta a szük­sé­ges jel­lem­szi­lárd­sá­got… Ó, nem úgy ér­tem, hogy a mun­ká­já­ban, ha­nem, leg­alább­is, az ott­ho­ná­ban.

– Hogy érti ezt, uram?

Val­liè­res-né megint át­vet­te a sta­fé­ta­bo­tot.

– Úgy érti a fér­jem, hogy Hen­ri Har­de­court má­sod­szor­ra egy mi­hasz­na nő­sze­mélyt vett el.

Ér­dek­lő­dést szín­lel­tem.

– Mi­hasz­na nő­sze­mélyt?

– Egy csá­bí­tó szi­rént, mert ez a nő az volt! Az or­rá­nál fog­va ve­zet­te a fér­jét.

Na, ez jól állt en­nek a nagy da­rab, csúf fe­hér­nép­nek! Azért hi­báz­tat­ta Hélè­ne Har­de­court, mert ural­ko­dott a fér­jén!

– Egy­sze­rű a do­log, a fér­je nem tu­dott sem­mit se meg­ta­gad­ni tőle. Az asszony a vi­lág min­den pén­zét el­köl­töt­te vol­na. Kü­lön­ben is, ahogy a tör­tén­tek bi­zo­nyít­ják, tönk­re is tet­te.

– A tör­tén­tek, asszo­nyom?

– Iga­zán fe­les­le­ges azt ke­res­nie, ki pa­za­rol­ta el az el­tűnt húsz­mil­li­ót, vagy hogy kire pa­za­rol­ták rá! Ez a nő úgy öl­töz­kö­dött, mint va­la­mi… iga­zán, ki se me­rem mon­da­ni! Hát nem szé­gyel­le­ni­va­ló, hogy egy ilyen korú asszony­nak sem­mi sem volt elég szép! Se ruha, se bun­da, se ék­szer! A szé­gyen­te­len! Érti, uram, hogy mi­lyen szé­gyen­le­tes do­log ez?

– Ahogy önt hal­lom, asszo­nyom, iga­zán cso­dál­ko­zom, ho­gyan sző­he­tett ezek után még há­zas­sá­gi ter­ve­ket Har­de­court kis­asszony és a fia kö­zött.

– Ugyan, ké­rem, én so­ha­sem egyez­tem bele. De ez a két tök­fil­kó, a fér­jem meg a fiam, hagy­ta, hogy be­há­lóz­zák. Csak­hogy en­gem, ve­gye tu­do­má­sul uram, azért most még egy­szer el­is­mét­lem, en­gem nem fon­nak be ilyen mód­sze­rek­kel! Az az igaz­ság, hogy Mi­chelle Har­decourt ki­ve­tet­te a há­ló­ját Pi­erre-re. Ez a nagy mam­Lasz meg kép­te­len bár­mit is vissza­uta­sí­ta­ni. Hí­zel­gett neki, hogy ta­nult fe­le­sé­ge lesz.

– Is­mer­jük el, asszo­nyom, az ilyes­mi nem is olyan meg­ve­ten­dő do­log!

– Le­het, hogy nem meg­ve­ten­dő do­log, de én még­is több­re be­csü­lök egy tisz­tes­sé­ges lányt.

– A maga vé­le­mé­nye sze­rint te­hát Har­de­court kis­asszony nem fe­lel meg a tisz­tes­ség kri­té­ri­u­má­nak?

– Mi­chelle! Ugyan, ne ne­vet­tes­se ki ma­gát! Egy lány, aki egye­dül él Ly­on­ban? Hát il­lik ez maga sze­rint?

– Úgy tu­dom, ta­nul. Vagy nem?

– Ha kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re, a ta­nu­lás­ra min­dent rá le­het ken­ni!

Val­liè­res úr meg­pró­bál­ta le­csil­la­pí­ta­ni a fe­le­sé­ge ha­rag­ját.

– Nem gon­do­lod, Ger­ma­i­ne, hogy egy ki­csit el­ve­ted a suly­kot?

– Te meg csak hall­gass! Ha én nem vol­nék itt, hogy meg­aka­dá­lyoz­zam az os­to­ba­sá­ga­i­to­kat, hol len­nénk most? Néz­ze, uram, én nem mon­dom, hogy örü­lök an­nak, ami tör­tént, de bi­zo­nyos ér­te­lem­ben azért még­is meg­könnyeb­bül­tem tőle. Most leg­alább nem esik töb­bé szó Mi­chelle és a fiam há­zas­sá­gá­ról. Mert mi, Val­liè­res-ek, adunk a be­csü­le­tünk­re, és ha a fér­jem meg a fiam meg fe­led­ke­zik is róla, azért va­gyok itt, hogy az eszük­be jut­tas­sam.

Nem le­he­tett kel­le­mes Ger­ma­i­ne Val­liè­res-rel egy ház­ban élni. Ka­ros­szé­ke mé­lyé­be hú­zód­va olyan volt a fér­je, mint egy part­ra ve­tett, nagy me­dú­za, ame­lyik­nek nin­csen elég ere­je hoz­zá, hogy vissza­más­szék a ten­ger­be.

– A ked­ves fia is egyet­ért ez­zel, asszo­nyom?

– Egyet­ért? Mi­vel?

– Hát az­zal, hogy fel­bont­ják az el­jegy­zé­sét Har­de­court kis­asszonnyal.

– Még csak az kel­le­ne, hogy ne ért­sen vele egyet! Ak­kor vá­laszt­hat­na köz­te és köz­tünk. Amíg én élek, az én há­zam­ba ugyan be nem te­szi a lá­bát egy ön­gyil­kos, egy tol­vaj, egy gyil­kos lá­nya!

Szán­dé­ko­san vár­tam né­hány pil­la­na­tig.

– Asszo­nyom… – szó­lal­tam meg vég­re —, még so­ha­se ju­tott eszé­be, hogy Har­de­court úr és fe­le­sé­ge ha­lá­lát eset­leg ket­tős gyil­kos­ság­nak tu­laj­do­nít­sa?

– Ket­tős gyil­kos­ság­nak?

– Vég­ered­mény­ben mi­ért ne té­te­lez­het­nők fel, hogy va­la­ki, aki el­lop­ta a húsz­mil­li­ót, utá­na agyon­lőt­te a fér­jet is meg a fe­le­sé­get is, hogy el­te­gye láb alól a ta­nú­kat.

Val­liè­res-né egy pil­la­na­tig mint­ha za­var­ba jött vol­na:

– Hát ez meg mi­cso­da fura öt­let? Azt hi­szem, maga túl­sá­go­san bo­nyo­lult­nak lát­ja azt, ami pe­dig a nap­nál is vi­lá­go­sabb. Meg az­tán, te­gyük fel, hogy va­ló­ban gyil­kos­ság­ról van szó, ne­kem ak­kor is tö­ké­le­te­sen mind­egy. A mi csa­lá­dunk­ban nem szok­ták ma­gu­kat meg­gyil­kol­tat­ni az em­be­rek.

Nem is mél­tat­tam vá­lasz­ra, in­kább Val­liè­res úr­hoz for­dul­tam.

– Ön ugyan­ab­ban a szak­má­ban dol­go­zik, mint Har­de­court úr, igaz?

– Igen, én is in­gat­lan­ügy­le­tek­kel fog­lal­ko­zom. Csak ép­pen na­gyobb ügyek­kel, mint a sze­gény Hen­ri.

– És hogy megy az üz­let, Val­liè­res úr?

Ger­ma­i­ne Val­liè­res köz­be­ki­ál­tott:

– Mi­ért ér­dek­li ez ma­gát? Ki­nek az ügyé­ben nyo­moz maga tu­laj­don­kép­pen, a Har­de­court-éké­ban vagy a mi­enk­ben?

– Pil­la­nat­nyi­lag Har­de­court-ék  ügyé­ben, asszo­nyom.

– Ak­kor vége a be­szél­ge­tés­nek. Ké­rem, tá­voz­zék!

– A leg­na­gyobb öröm­mel, asszo­nyom.

Mi­köz­ben ki­kí­sért az aj­tó­ig, Val­liè­res úr szé­gyen­lő­sen, mint egy tor­kos­ko­dá­son ért nagy gye­rek, sut­tog­va mond­ta:

– Uram, Ger­ma­i­ne-nek az ide­gei föl­mond­ták a szol­gá­la­tot. Más­kor sok­kal ked­ve­sebb szo­kott len­ni… De nem tu­dom, mi­ért, mos­ta­ná­ban rosszabb, mint va­la­ha.

Fé­lén­ken ke­zet nyúj­tott.

 

*

 

Ahogy be­for­dul­tam az Ar­co­le ut­cá­ba, meg­hal­lot­tam, hogy va­la­ki sza­lad utá­nam. Vissza­for­dul­tam. Eb­ben a pil­la­nat­ban ért utol Pi­erre Val­liè­res.

– Uram, az imént, mi­kor a szü­le­im­nél járt, nem mu­tat­koz­tam, de min­dent hal­lot­tam.

– És nem lé­pett köz­be?

Le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Ne­vet­sé­ges do­log, de be kell val­la­nom, fé­lek az anyám­tól. Ami­óta csak élek, fé­lek tőle, so­ha­se tud­tam ki­gyó­gyul­ni eb­ből a fé­le­lem­ből. Eh­hez előbb meg kel­le­ne há­za­sod­nom, és el­men­nem eb­ből a vá­ros­ból. Saj­nos, az apám in­gat­lan­iro­dá­já­ban dol­go­zom, ez az egyet­len meg­él­he­té­si for­rá­som.

– Így az­tán ejti Mi­chelle Har­de­court-t, hogy en­ge­del­mes­ked­jék az édes­any­já­nak?

– De ha az édes­anyá­in hal­la­ni sem akar töb­bet a há­zas­ság­ról!

– És maga?

– Én sze­re­tem Mi­chelle-t, és to­vább­ra is fel­tett szán­dé­kom, hogy fe­le­sé­gül ve­szem.

– Mi­kor?

– Ami­kor majd meg­te­he­tem.

– Más szó­val, ami­kor majd meg­en­ge­di a ma­má­ja!

Annyi meg­ve­tés volt a han­gom­ban, hogy a haja tö­vé­ig el­vö­rö­sö­dött.

– Ké­rem, ne le­gyen ilyen ke­gyet­len hoz­zám. És ha ta­lál­ko­zik Mi­chelle-lel, kér­je meg, hogy le­gyen tü­re­lem­mel… Előbb-utóbb majd csak rend­be jön min­den… Azt is mond­ja meg neki, hogy bíz­zék ben­nem.

– Nem gon­dol­ja, hogy egy ki­csit so­kat kí­ván tőle?

– Mi­chelle is­mer en­gem… Tud­ja jól, hogy az anyám­mal szem­ben nin­csen aka­ra­tom. De egy na­pon, ér­zem, még­is lesz majd elég bá­tor­sá­gom, és ak­kor el­me­gyek in­nen. Tu­dom, hogy így lesz.

– Nem megy el a Har­de­court-ék te­me­té­sé­re?

– A szü­le­im úgy vé­lik, hogy ez­zel komp­ro­mit­tál­nánk ma­gun­kat.

Nem is vá­la­szol­tam neki. Rám emel­te a te­kin­te­tét, de amit a sze­mem­ből ol­va­sott ki, at­tól megint el­vö­rö­sö­dött.

– Ma­gá­nak… iga­za van!… – mo­tyog­ta. – Tör­tén­jen, ami­nek tör­tén­nie kell, de ott le­szek!

Az­zal oda­in­tett egy üre­sen vá­ra­ko­zó ta­xit.

 

*

 

Mi­köz­ben fel­fe­lé ha­lad­tam az Örök­ké­va­ló­ság ut­cá­já­hoz ve­ze­tő hosszú, me­re­dek lép­csőn, foly­ton csak ezen a kü­lö­nös Val­liè­res csa­lá­don járt az eszem, amely­ben egy erő­sza­kos bo­szor­kány ter­ro­ri­zál két fér­fit. Ger­ma­i­ne Val­liè­res-ről gon­do­la­ta­im vissza­sik­lot­tak Hélè­ne Har­de­court-ra, aki vi­szont olyan ki­csi­ke, olyan tö­ré­keny, olyan gyen­géd és – ta­lán – olyan ha­zu­dós volt, s aki ti­tok­ban re­gé­nye­ket íro­ga­tott, va­ló­szí­nű­leg azért, hogy egy má­sik vi­lá­got te­remt­sen ma­gá­nak… A kéz­ira­tot egyéb­ként még ki se nyi­tot­tam. Az első né­hány ol­dal, ame­lyet át­fu­tot­tam, nem ha­tott va­la­mi ösz­tön­ző­en ol­va­só­ked­vem­re. A stí­lu­sa gyer­mek­ded volt, az első fe­je­zet­ben fel­buk­ka­nó né­hány öt­le­tet le­han­go­ló­an el­csé­pelt­nek ta­lál­tam. Fur­csa egy asszony: a ha­lá­la va­ló­szí­nű­leg rend­kí­vü­libb volt az egész éle­té­nél, sőt, annyi­ra rend­kí­vü­li, hogy szin­te nem is volt vele arány­ban. Gon­do­lat­ban fel­idéz­tem a ké­pét, amint ott ül mel­let­tem az au­tó­ban, játssza az ag­gó­dó asszonyt, igyek­szik utá­noz­ni a film­szi­nész­nő­ket, aki­ket bi­zo­nyá­ra cso­dált, és min­den­áron va­la­mi ti­tok­za­tos, szo­ron­ga­tó lég­kört akart maga kö­rül te­rem­te­ni. Sze­gény, sze­ren­csét­len Hélè­ne Har­de­court… Mi­lyen igye­ke­zet­tel adta a ré­mül­tet, de köz­ben sej­tel­me sem volt róla, hogy va­ló­ban oka van az ije­de­lem­re.

Köz­vet­le­nül a te­me­té­si me­net után ér­kez­tem ki Crêt de Roch-ba. Har­de­court-ék csa­lá­di sír­bolt­ja a régi te­me­tő­ben volt, nem messze egy ha­tal­mas sír­em­lék­től, ame­lyen egy ülő Mó­zes me­reng az örök­ké­va­ló­sá­gon. Ol­dalt le­tér­tem a fő­út­ról, óva­to­san, sír­tól sí­rig lép­ked­ve, igye­kez­tem egy vo­nal­ba ke­rül­ni a sír­gö­dör­rel, amely már ké­szen állt a két ko­por­só be­fo­ga­dá­sá­ra. Azon­nal meg­pil­lan­tot­tam Mi­chelle-t. Két hölgy – a szom­szé­dai le­het­tek – kar­já­ra tá­masz­ko­dott. A mö­göt­tük ál­lók ru­há­za­ta arra val­lott, hogy nagy­részt ők is eb­ből a vá­ros­ne­gyed­ből va­lók, amely oly so­kat meg­őr­zött egy­ko­ri fa­lu­si jel­le­gé­ből. Csu­pa kis­em­ber, az ar­cu­kon őszin­te szo­mo­rú­ság. A gyász­ru­hás Har­de­court kis­asszony mö­gött Pont­cey úr ha­ladt le­haj­tott fej­jel. A gyá­szo­ló gyü­le­ke­zet so­ra­i­ban fel­fe­dez­tem Est­ou­ches-t – igye­ke­zett a szo­mo­rú al­ka­lom­hoz illő ké­pet vág­ni —, majd vé­gül Pi­erre Val­liè­res-t is. Annyi bá­tor­sá­ga még csak volt, hogy el­jöj­jön, de arra már nem fu­tot­ta, hogy ki­lép­jen a tö­meg­ből. Va­jon meg­bo­csát­ja ezt neki va­la­ha Mi­chelle? Mi­köz­ben a szer­tar­tást vég­ző pap a ha­lot­ti imá­kat mond­ta, fi­gyel­me­met Pont­cey úr von­ta ma­gá­ra. Ahe­lyett, hogy őt is a szo­mo­rú lát­vány kö­töt­te vol­na le, amely min­den te­kin­te­tet ma­gá­ra vont, me­re­ven bá­mult va­la­mit, tő­lem jobb­ra, de nem si­ke­rült fel­is­mer­nem, mi le­het. Igye­kez­tem kö­vet­ni a te­kin­te­tét, és kény­te­len vol­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy egy nem­rég rend­be ho­zott sír­kő köti le a fi­gyel­mét. Nem tö­rőd­tem a fá­rad­ság­gal, nagy ív­ben meg­ke­rül­tem az egész gyá­szo­ló kö­zön­sé­get, amely el­kí­sér­te utol­só út­já­ra a Har­de­court-há­zas­párt, míg vé­gül si­ke­rült át­ver­gőd­nöm a szem­köz­ti ol­dal­ra. Új meg­fi­gye­lő­ál­lá­som­ból jól lát­hat­tam Pont­cey úr ar­cát; va­ló­ság­gal meg­döb­ben­tett a ki­fe­je­zé­se. Va­la­mi fon­tos do­log­ra bá­mult vagy gon­dolt.

A szer­tar­tás vé­gez­té­vel még meg­vár­tam, amíg las­san el­szál­lin­gó­zik a kö­zön­ség a te­me­tő­ből, az­tán vissza­for­dul­tam, és oda­men­tem ah­hoz a sír­hoz, ame­lyik szem­mel lát­ha­tó­an oly na­gyon ér­de­kel­te Pont­cey urat.

A sí­ron tu­laj­don­kép­pen nem volt sem­mi rend­kí­vü­li, de az­tán hir­te­len egy női név­re sik­lott a te­kin­te­tem: Isa­bel­le!… Mint­ha csak ül­dö­zött vol­na ez a há­rom dal­la­mos szó­tag! Isa­bel­le, Isa­bel­le, Isa­bel­le!… Mint va­la­mi csen­gő, úgy csi­lin­gelt az em­lé­ke­ze­tem­ben, ta­lán, hogy óv­jon va­la­mi­től, vagy je­lez­ze, mer­re kell ha­lad­nom. Va­jon hol le­het Isa­bel­le, az iga­zi, az, akit ke­re­sek? Azo­nos le­het az is­me­ret­len ha­lot­tal, aki en­nek a sír­bolt­nak a mé­lyén alussza örök ál­mát? Ez a ha­lott lett vol­na az a bol­dog­ta­lan asszony, aki­ről Hélè­ne Har­de­court be­szélt ne­kem? S aki­nek a lé­te­zé­sé­ben nem is vol­tam olyan na­gyon biz­tos? Vagy­is ki­ta­lált sze­mély vol­na csu­pán, egy kö­zép­sze­rű re­gény hős­nő­je? Min­den­eset­re nem le­het vé­let­len, hogy Pont­cey úr oly me­re­ven bá­mul­ta az imént ezt a sírt!

 

*

 

Pont­cey úr na­gyon fel le­he­tett in­dul­va, mert még a kul­csot is ben­ne fe­lej­tet­te a ka­pu­aj­tó zár­já­ban. Nesz­te­le­nül el­for­dí­tot­tam, és be­lép­tem a la­kás­ba. Pont­cey hát­tal ült ne­kem a kony­há­ban, és ép­pen evett.

– Jó ét­vá­gyat!

Ri­ad­tan meg­for­dult, és szin­te ki­ált­va mond­ta:

– Maga!

– A kulcs ben­ne volt a zár­ban, Pont­cey úr, én pe­dig nem akar­tam za­var­ni ma­gát az aj­tó­nyi­tás­sal.

– Mit akar már megint tő­lem?

– Még min­dig ugyan­azt, Pont­cey úr! Hogy be­szél­jen ne­kem Isa­bel­le-ről.

– Na de ez már a csö­kö­nyös­ség ne­to­vább­ja, uram! Ül­dö­zé­si má­nia! Ha egy­szer mon­dom ma­gá­nak, hogy sem­mi­fé­le Isa­bel­le-t nem is­me­rek!

– Én meg újra csak azt mond­ha­tom, hogy maga ha­zu­dik, Pont­cey úr!

Meg­pró­bál­ta meg­ját­sza­ni a mél­tat­lan­ko­dót.

– Meg­til­tom ön­nek, hogy…

– Na, elég! Ül­jön le!

Az en­ge­del­mes­ség­ben el­töl­tött évek meg­tet­ték a ha­tá­su­kat, meg­ad­ta ma­gát. Én is le­ül­tem lo­vag­ló­ülés­ben az egyik szék­re, és be­le­fog­tam a mon­dó­kám­ba:

– Vége a kis­ded já­té­kok­nak, Pont­cey úr! Ott vol­tam a Har­de­court-ék te­me­té­sén. Ma­gát fi­gyel­tem az egész szer­tar­tás alatt.

Ér­tet­le­nül né­zett rám.

– Na és?

– Na és, Pont­cey úr, maga nem volt túl­sá­go­san óva­tos a szer­tar­tás alatt. Foly­ton egy sír­kö­vet bá­mult, egy sír­kö­vet, ame­lyi­ken kü­lö­nös vé­let­len foly­tán az Isa­bel­le név dí­sze­leg.

Do­hog­va vá­la­szolt:

– Én nem is­me­rek sem­mi­fé­le nőt, se ele­vent, se hol­tat, akit Isa­bel­le-nek hív­nak.

– Ak­kor meg mi­ért ér­de­kel­te ma­gát annyi­ra ez a sír­kő, Pont­cey úr?

Vál­lat vont.

– Hát, csak oda néz­tem, épp­úgy más­ho­va is néz­het­tem vol­na. Nem is lát­tam, mit né­zek.

– Pont­cey úr, én rend­őr­tiszt va­gyok. Ez azt je­len­ti, hogy volt már dol­gom, nem is egy­szer, csö­kö­nyös em­be­rek­kel, de a vé­gén mind­egyi­ket si­ke­rült szó­ra bír­nom. Fi­gyel­mez­te­tem, hogy azt is ki­de­rí­tem, mit je­lent a maga szá­má­ra ez az Isa­bel­le. Ad­dig nem ha­gyom nyug­ton. De hogy el ne fe­lejt­sem: el­ol­vas­tat­ta ma­gá­val Har­de­court-né azt a re­gényt, ame­lyet írt?

– Re­gényt? A Hélè­ne nagy­sá­gos asszony? Tré­fál­ni tet­szik?

– Eszem ágá­ban sincs tré­fál­ni. Har­de­court-né írt egy re­gényt. És tud­ja, mi a címe an­nak a re­gény­nek?

– Nem.

– „Fi­zet­ni kell, Isa­bel­le!” Fura, nem?

– Nem ér­de­kel­nek a re­gé­nyek.

– De Isa­bel­le, az ér­dek­li! Vál­lat vont, és dü­hö­sen dör­mög­te:

– Ez már rög­esz­me!

Fel­áll­tam, és úgy tet­tem, mint­ha in­dul­ni akar­nék.

– Maga ki­hoz a sod­rom­ból a ma­kacs­sá­gá­val, Pont­cey úr, és még­is ro­kon­szen­ves ne­kem . . . Ezért tá­rom fel ma­gá­nak a gon­do­la­to­mat. Va­la­ki­nek, aki az Isa­bel­le név­re hall­gat, kö­ze­lebb­ről vagy tá­vo­labb­ról köze van a Har­de­court há­zas­pár ha­lá­lá­hoz, és va­ló­szí­nű­leg a húsz­mil­lió frank el­lo­pá­sá­hoz is. Na­már­most maga, Pont­cey úr, tud­ja, hogy ki ez az Isa­bel­le. Nem ál­lí­tom, hogy azt is tud­ja, mi volt a sze­re­pe a lo­pás­ban és a gyil­kos­ság­ban, csak azt mon­dom, hogy maga is­me­ri Isa­bel­le-t.

Pont­cey gú­nyos ka­caj­ra fa­kadt.

– Csak­hogy ezt be is kel­le­ne ám bi­zo­nyí­ta­ni, uram!

Me­re­ven a sze­mé­be néz­tem, az­tán – a re­gény cí­mé­nek a ha­tá­sa alatt – hir­te­len át­vil­lant az agya­mon egy öt­let.

– Pont­cey úr, mond­ja, nem ké­szül maga va­la­mi ször­nyű nagy os­to­ba­ság­ra?

A te­kin­te­te megint el­ke­rül­te az enyé­met.

– Nem… nem ér­tem, mi­vel pró­bál gya­nú­sí­ta­ni…

– Pont­cey úr, maga most ál­lás nél­kül van, és nincs sem­mi va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy Har­de­court kis­asszony fenn akar­ná tar­ta­ni az apja iro­dá­ját. Maga te­hát ki­csöp­pent az ál­lá­sá­ból az ut­cá­ra, még­hoz­zá, úgy kép­ze­lem, elég so­vány­ka kis élet­já­ra­dék­kal. Szó­val, azon töp­ren­gek, nem vet­te-e eset­leg a fe­jé­be, hogy meg­zsa­rol­ja Isa­bel­le-t, hát­ha így ki­ke­re­kít­het­né a bank­ban levő pén­zecs­ké­jét.

– Tö­rőd­jön a maga dol­gá­val, en­gem meg hagy­jon bé­kén!

– A zsa­ro­lá­si ügyek is az én dol­ga­im közé tar­toz­nak, Pont­cey úr. Le­het, hogy maga most igen ve­szé­lyes já­ték­ra ké­szül. Ne fe­lejt­se hát el, hogy Har­de­court úr és a fe­le­sé­ge már ha­lott! A kö­ze­li vi­szont­lá­tás­ra, Pont­cey úr!

 

*

 

Lé­onie Chat­i­gnac ép­pen nagy él­ve­zet­tel fo­gyasz­tot­ta a sült kol­bászt és hoz­zá a jó ma­dár­sa­lá­tát.

– De fur­csa az ar­cod, ki­csi­kém, ta­lán va­la­mi ba­jod van?

– Lé­onie, pró­báld meg­eről­tet­ni egy ki­csit az em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge­det. Nem is­mersz va­la­mi Isa­bel­le nevű nő­sze­mélyt?

Lát­szott raj­ta, hogy erő­sen gon­dol­ko­zik.

– Isa­bel­le?… Nem na­gyon hasz­nál­ják mi­fe­lénk ezt a ne­vet. Pe­dig egé­szen jól hang­zik… Mint­ha va­la­hol hal­lot­tam vol­na… Tu­dod, gye­re­kem, ne­kem már kí­mél­nem kell ám a fe­je­met… Szép las­san gon­dol­koz­nom… kü­lön­ben min­den össze­za­va­ro­dik az agyam­ban. Meg az­tán ez a ren­ge­teg esz­ten­dő, már ki se iga­zo­dom köz­tük. Hagyj hát gon­dol­koz­nom egy ki­csit. Ha eszem­be jut, rög­tön szó­lok. Le­het, hogy a vé­gén meg­ta­lá­lom, amit ke­re­sel.

– Ha eszed­be ju­tott, Lé­onie, azon­nal ér­te­síts. Jó?

 

*

 

Az iro­dá­ban ott ta­lál­tam Da­ro­is-t, aki már vissza is ér­ke­zett Ly­on­ból. Nem ho­zott ma­gá­val sem­mi ér­dem­le­ge­set. A gyógy­sze­ré­sze­ti kar ren­ge­teg di­ák­ja kö­zül sen­ki sem em­lé­ke­zett rá, ott volt-e azon a bi­zo­nyos na­pon Mi­chelle, vagy sem. A há­zi­asszo­nya sem em­lé­ke­zett sem­mi­re. Csak egyet ál­lí­tott bi­zo­nyos­ság­gal, még­pe­dig azt, hogy a jel­zett nap utá­ni reg­ge­len lát­ta, amint a lány a szo­kott idő­ben ki­lép a szo­bá­já­ból.

Ha a fő­nö­köm hall­ja ezt, min­den bi­zonnyal azt mond­ta vol­na, hogy Har­de­court kis­asszony­nak a fel­té­te­le­zett bűn­tény el­kö­ve­té­se után bő­sé­ge­sen volt rá ide­je, hogy vissza­tér­jen Ly­on­ba, és nyu­god­tan el­fog­lal­ja újra a szo­bá­ját.

Csa­ló­dot­tan tér­tem vissza sa­int-éti­enne-i ta­nyám­ra. Túl­sá­go­san fel vol­tam zak­lat­va ah­hoz, hogy az ebéd­re gon­dol­jak. Ones­se-né, aki alig vár­ta már a vissza­té­ré­se­met, hogy el­te­re­fe­rél­jünk egy ki­csit, meg­le­he­tő­sen ko­misz fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sült. Nem is lep­lez­te efö­löt­ti rossz ked­vét. Be­vág­ta maga után az aj­tót, és be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba. De ne­kem egyéb gon­dom is volt, mint hogy a há­zi­asszo­nyom ér­zé­keny­sé­gét kí­mél­jem.

A bűn­ügyi nyo­mo­zás­ban igen ne­héz el­ke­rül­ni, hogy va­la­me­lyik rész­let­szem­pont el ne ural­kod­jék az em­be­ren. Ilyen­kor rend­sze­rint az tör­té­nik, hogy a nyo­mo­zó min­dent erre az egy rész­let­re ve­zet vissza, túl­zott je­len­tő­sé­get tu­laj­do­nít neki. Va­jon nem ép­pen ezt csi­nál­tam-e én is most ez­zel az Isa­bel­le-lel? Ele­in­te kí­ván­csi­ság­ból, az­tán in­kább csak kö­te­les­ség­ből gon­do­san vé­gig­ol­vas­tam az első sor­tól az utol­só­ig a sze­gény Hélè­ne Har­de­court kéz­ira­tát. Po­ko­li­an könny­fa­csa­ró tör­té­net volt! Az író­nő szá­má­ra a hős­nő, Isa­bel­le, egy rend­kí­vül be­fo­lyá­sos gaz­dag pá­ri­zsi ban­kár meg nem ér­tett, kis­sé el­ha­nya­golt fe­le­sé­ge volt. A hős­nő ter­mé­sze­te­sen ren­del­ke­zett a leg­szebb em­be­ri tu­laj­don­sá­gok­kal: szép­ség, ele­gan­cia, csil­lo­gó ér­te­lem, rá­adá­sul gaz­dag lel­ki­vi­lág. De ez az esz­mé­nyi nő­alak unat­ko­zott, mert nem volt gyer­me­ke, a fér­jét pe­dig nem ér­de­kel­te egyéb, csak a pénz. Így az­tán, ma­gá­ra utal­va, Isa­bel­le az­zal töl­töt­te az ide­jét, hogy sé­tál­ga­tott a Szaj­na bal par­ti ne­gye­de­i­ben, a Qu­ar­ti­er La­tin­ben, és fel­aj­zott ér­zé­keny­ség­gel, együtt­ér­zőn fi­gyel­te a fi­a­tal sze­rel­mes­pá­ro­kat. A jól ne­velt, okos Isa­bel­le a Furs­tem­berg té­ren is­mer­ke­dett meg Louis-val. Louis el­mond­ta neki, hogy mű­vész, és hogy sen­ki sem érti meg. A do­log sem­mit­mon­dó be­szél­ge­tés­sel kez­dő­dött, az­tán, újra ta­lál­koz­tak egy­más­sal, ter­mé­sze­te­sen min­dig a mű­vé­szet, a kö­zös mű­vé­szi ér­dek­lő­dés je­gyé­ben… és így to­vább… Szó­val, hogy ne sza­po­rít­suk a szót, egy dél­után a jól ne­velt, okos Isa­bel­le el­fe­led­ke­zett a jól­ne­velt­ség­ről, és Louis sze­re­tő­je lett. De ami­kor Louis meg­tud­ta, me­lyik tár­sa­dal­mi osz­tály­hoz tar­to­zik a sze­re­tő­je, ci­ni­ku­san fel­tár­ta a kár­tyá­it, és pénzt kö­ve­telt tőle hall­ga­tá­sa fe­jé­ben. Isa­bel­le hó­na­po­kon át kény­te­len volt pénzt adni azért, hogy ez a för­tel­mes Louis ne fed­je fel a ban­kár előtt hit­ve­se fél­re­lé­pé­sét. Egy este az­tán, ami­kor Louis a dél­utá­ni ta­lál­ko­zón még a szo­kott­nál is al­ja­sab­bul vi­sel­ke­dett, a fi­a­tal asszony a fér­je lá­bá­hoz ve­tet­te ma­gát, és be­val­lot­ta a bű­nét. A ban­kár rá­döb­bent, hogy rész­ben ő is fe­le­lős hit­ve­se el­té­ve­lye­dé­sé­ért, ezért meg­bo­csá­tott neki, és he­lyet­te ő ment el a Louis-val meg­be­szélt ta­lál­ká­ra. A ne­mes szí­vű ban­kár ala­po­san meg­mond­ta a vé­le­mé­nyét a becs­te­len csi­bész­nek. A két fér­fi vé­gül is ölre ment, és Isa­bel­le fér­je meg­öl­te a sze­re­tőt. A gyil­kos­ság­ról csak ők ket­ten tud­tak, s a kö­zös ti­tok ki­bé­kí­tet­te őket, a férj és a fe­le­ség is­mét vissza­nyer­te az élet­ked­vét. Né­hány heti ko­mor bán­kó­dás után Isa­bel­le megint bol­do­gan élt és da­lolt, úgy, mint ré­gen.

Nagy­anyá­ink nyil­ván ájul­doz­tak vol­na a gyö­nyö­rű­ség­től a re­gény ol­vas­tán… 1910 kö­rül. Sze­gény Hélè­ne Har­de­court… Isa­bel­le ki­ta­lált alak­ján ke­resz­tül élte ki ma­gát. Annyi­ra hitt a fan­tá­zi­á­já­ban élő ala­kok­ban, hogy ha vé­let­le­nül tü­rel­mes hall­ga­tó­ra akadt, kép­te­len volt vissza­tar­ta­ni ma­gát, be­szél­ni kez­dett Isa­bel­le-ról.

Le­tet­tem a kéz­ira­tot az éj­je­li­szek­ré­nyem­re, s ek­kor hir­te­len újra eszem­be ju­tott Pont­cey úr. Va­ló­szí­nűt­len­nek lát­szott, hogy Har­de­court-né el­ol­vas­tat­ta vol­na vele a mű­vét. De va­jon mi­ért ér­de­kel­te ak­kor ennyi­re az Isa­bel­le név? Lé­te­zett ta­lán egy má­sik Isa­bel­le is a re­gény hős­nő­jén kí­vül? Va­la­me­lyik is­me­rő­sé­től vet­te vol­na köl­csön ezt a ne­vet Har­de­court-né?

Az iro­dám­ba vissza­tér­ve fel­hív­tam te­le­fo­non a fő­nö­kö­met, és be­szá­mol­tam neki a Val­liè­res-ék-nél tett lá­to­ga­tá­som és a te­me­té­si szer­tar­tás al­kal­má­val szer­zett be­nyo­má­sa­im­ról. Az­tán el­mond­tam neki Pont­cey-vel foly­ta­tott be­szél­ge­té­se­met, és vé­gül azt is, hogy el­ol­vas­tam Hélè­ne Har­de­court re­gé­nyé­nek a kéz­ira­tát. Ami­kor vé­gez­tem a be­szá­mo­lóm­mal, Ré­ton­val ki­je­len­tet­te:         •

– Nem két­lem, La­ver­di­nes, hogy amit maga most itt ne­kem el­mon­dott, az mind igaz és tö­ké­le­te­sen helyt­ál­ló. Meg va­gyok róla győ­ződ­ve, hogy Val­liè­res-né csak­ugyan az a fér­fi­as fe­hér­nép, ami­nek maga le­fes­tet­te, hogy a két Val­liè­res, az apa és a fia, nyim­nyám alak, hogy az a Pont­cey va­la­mit rej­te­get elő­lünk, és vé­gül, hogy az el­hunyt Hélè­ne Har­de­court amo­lyan kis úri­asszony­ka volt, aki­nek nincs a fe­jé­ben sem­mi; és ezért azt hi­szi ma­gá­ról, hogy sen­ki sem érti meg. En­nek el­le­né­re, úgy ér­zem, a maga íté­le­te nem men­tes min­den be­fo­lyás­tól.

– Hogy nem men­tes min­den be­fo­lyás­tól, fő­nök úr?

– Úgy van, nem men­tes, mert túl­sá­go­san so­kat fog­lal­ko­zik a tra­gé­dia egyik sze­rep­lő­jé­vel, még­hoz­zá olyan együtt­ér­zés­sel, amely al­kal­mas rá, hogy ha­mis kö­vet­kez­te­té­sek­re ve­zes­se.

– Fő­nök úr, nem fo­gom fel egé­szen pon­to­san a sza­va­i­nak az ér­tel­mét.

Na­gyot ka­ca­gott.

– Én ép­pen az el­len­ke­ző­jé­ről va­gyok meg­győ­ződ­ve, La­ver­di­nes. Maga tö­ké­le­te­sen érti, mit aka­rok mon­da­ni! Bi­zo­nyos ben­ne, hogy ha Mi­chelle Har­de­court nem olyan… ami­lyen… hogy maga ak­kor is ab­ban az irány­ban foly­tat­ná a nyo­mo­zást, mint most?

– Le­het­sé­ges, hogy nem …

– Min­dig ré­sen kell áll­nunk ösz­tö­nös szim­pá­ti­á­ink­kal szem­ben! A szép arc nem fel­tét­le­nül tisz­ta lé­lek­nek a tük­re. A leg­jobb mód arra, hogy ne csa­lat­kozzunk, az, ha min­den­ki gya­nús, aki él. Én már ki­nőt­tem ab­ból a kor­ból, ami­kor az ilyen Mi­chelle-ek még meg tud­ták lá­gyí­ta­ni a szí­ve­met. De ta­lán ép­pen ezért is gon­do­lom, hogy vi­lá­go­sab­ban lá­tok, mint maga. Ugye, nem ha­rag­szik rám, hogy min­den­áron le aka­rom rom­bol­ni az il­lú­zi­ó­it?

– De­hogy­is, ó, de­hogy­is, fő­nök úr.

– De igen, La­ver­di­nes, de igen. A maga ko­rá­ban és a rna­ga he­lyé­ben én is ugyan­így vi­sel­ked­nék. Ál­lít­sa hát rá Est­ou­ches-t vagy Da­ro­is-t erre a Pont­cey-re. Az­tán majd meg­lát­juk, van-e va­la­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­ja a jó­em­ber­nek, csi­nál-e va­la­mi olyas­mit, amit tit­kol­nia kell előt­tünk? Ha jól ér­tet­tem, maga az­zal gya­nú­sít­ja, hogy meg akar zsa­rol­ni va­la­kit, je­len eset­ben ezt az Isa­bel­le-t.

– Hogy egé­szen pon­tos le­gyek, nem tu­dom, fő­nök úr, mert sem­mi bi­zo­nyí­té­kom sin­csen rá, hogy lé­te­zik-e va­ló­ban Isa­bel­le.

 

*

 

Egy hely­ben to­pog­tunk eb­ben a ho­má­lyos ügy­ben. Sem­mi­vel sem ju­tot­tam előbb­re, mint ahol azon az első es­tén tar­tot­tam, ami­kor fel­fe­dez­ték Har­de­court-ék holt­tes­tét. Mi­nél töb­bet tör­tem a fe­je­met ezen a tra­gé­di­án, an­nál ha­tá­ro­zot­tab­ban ala­kult ki ben­nem az a meg­győ­ző­dés, hogy a tet­test a csa­lád és a ba­rá­tok kö­ré­ben kell ke­res­nünk. De okos­ko­dá­som­ban idá­ig jut­va, min­den jó szán­dé­kom el­le­né­re sem mer­tem to­vább­men­ni, mert szin­te azon­nal Mi­chelle Harde­court-ba üt­köz­tem, aki­be egy­re job­ban sze­rel­mes let­tem. Ki­lép­tem az iro­dám­ból, hogy el­men­jek a Ro­yet ut­cá­ba. Elő­ző­leg azon­ban még uta­sí­tást ad­tam Est­ou­ches-nak, hogy más­nap­tól fog­va egy ta­pod­tat se tá­gít­son Pont­cey nyo­má­ból.

Mi­chelle sá­padt, fel­dúlt arc­cal nyi­tott aj­tót.

– Egye­dül van?

– Mos­ta­ná­ban min­dig egye­dül va­gyok.

Tá­madt egy öt­le­tem. Nem tö­rőd­tem a le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nyek­kel, azon­nal hoz­zá­lát­tam a meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz.

– Fi­gyel­jen csak ide, Mi­chelle kis­asszony. Na­gyon szép idő van. Mi­ért ma­rad­na itt­hon, csak azért, hogy sír­do­gál­jon? Öl­töz­köd­jék fel gyor­san, az­tán ta­lál­kozzunk a fiú­gim­ná­zi­um előtt. Én köz­ben el­ho­zom a ko­csi­mat, az­tán együtt fel­me­gyünk a Pi­lá­tus-hegy­re.

– Néz­ze, jó­for­mán még el se te­met­tük a szü­le­i­met. Nincs va­la­mi nagy ked­vem a szó­ra­ko­zás­hoz.

De az­tán még­is­csak si­ke­rült rá­be­szél­nem. Né­hány perc­cel ké­sőbb olyan bol­do­gan tá­voz­tam tőle, ami­lyen már rég­óta nem vol­tam. Tö­ké­le­te­sen meg­fe­led­kez­tem róla, hogy nyo­mo­zást ve­ze­tő rend­őr­tiszt va­gyok.

 

*

 

Csen­de­sen gör­dült a ko­csi. Él­vez­tük a pil­la­nat si­mo­ga­tó lágy­sá­gát, a le­ve­gő és az ég át­tet­sző tisz­ta­sá­gát, jó­for­mán csak sem­mit­mon­dó sza­va­kat vál­tot­tunk. Ép­pen az Es­ser­tin­es nevű emel­ke­dő­nek vág­tunk neki, ami­kor azt kér­dez­te úti­társ­nőm:

– Sze­ret­nék meg­bi­zo­nyo­sod­ni va­la­mi­ről. Nem­csak azért ho­zott el sé­ta­ko­csi­ká­zás­ra, hogy ki­fag­gas­son?

Meg­nyug­tat­tam, hogy nem. Et­től lát­ha­tó­an meg­könnyeb­bült. El­ha­lad­tunk a Cha­u­bou­ret-ke­reszt mel­lett, bal­ra be­for­dul­tunk az egy­ko­ri te­hén­farm­ról – Jas­se­rie-ről – el­ne­ve­zett nyá­ri ven­dég­lő felé, és az út mel­lett, egy kis tisz­tá­son, meg­ál­lí­tot­tam a ko­csit. Ki­száll­tunk, az­zal az ürüggyel, hogy egy ki­csit meg­moz­gas­suk el­zsib­badt lá­bun­kat. Nem na­gyon gon­dol­tam meg, hogy mit te­szek, csak meg­fog­tam Mi­chelle ke­zét, és be­vit­tem a fák alá. Szép kis sé­tát tet­tünk a feny­ves­ben; a lány szin­te át­vál­to­zott, én meg köz­ben el­ra­gad­ta­tás­sal bá­mul­tam az ar­cát. Már ma­gam sem tu­dom, mi­lyen al­ka­lom­mal, egy­szer még ne­ve­tett is. A gyógy­mó­dom te­hát si­ke­res­nek bi­zo­nyult. Az­tán le­ül­tünk a mo­ha­sző­nyeg­re, és hagy­tuk, hogy szét­árad­jon ben­nünk az erdő csend­je. Mi­chelle szó­lalt meg vég­re:

– Most úgy ér­zem, mint­ha va­la­hol na­gyon messze vol­na a vi­lág… Eszem­be se jut, hogy megint vissza­tér­jek az em­be­rek közé.

– Pe­dig va­la­ki vár ám ma­gá­ra. Meg­le­pet­ten for­dult fe­lém.

– Pi­erre-ről be­szél?

– Hát nem a vő­le­gé­nye?

Szo­mo­rú­an in­gat­ta a fe­jét.

– Min­den jó­zan meg­gon­do­lás el­le­né­re il­lú­zi­ó­kat táp­lál­tam vele kap­cso­lat­ban. Azt hit­tem, hogy sze­re­tet­tel si­ke­rül majd meg­ad­ni neki azt az er­köl­csi szi­lárd­sá­got, amely hi­ány­zik be­lő­le. De at­tól tar­tok, hi­á­ba­va­ló volt min­den erő­fe­szí­té­sem. Soha töb­bé nem tu­dom neki meg­bo­csá­ta­ni, hogy ma­gam­ra ha­gyott eb­ben a ször­nyű hely­zet­ben. Mit ér az olyan sze­re­lem, amely meg­tor­pan az első aka­dály előtt?

Sza­vai tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel­tek szán­dé­ka­im­nak, s ezért eszem ágá­ba se ju­tott, hogy el­len­kez­zem vele. Mi­chelle pe­dig foly­tat­ta:

– Kis­lány ko­rom óta azon áb­rán­doz­tam, hogy fe­le­sé­gül me­gyek Pi­erre-hez, és Val­liè­res-né lesz be­lő­lem. Hogy mi­ért? Mert el sem bír­tam vol­na kép­zel­ni, hogy va­la­ki más­hoz is hoz­zá­me­het­nék. Szü­le­im tra­gi­kus ha­lá­lá­ra volt szük­ség, hogy vég­re meg­lás­sam a ri­deg va­ló­sá­got.

– Nem gon­dol­ja, hogy mind­nyá­jan töb­bé-ke­vés­bé ki va­gyunk téve az ilyes­faj­ta il­lú­zi­ók­nak? Pél­dá­ul a maga mos­to­ha­any­ja is …

– Hélè­ne? De hi­szen ő bol­dog volt az apám­mal!

– Én azt hi­szem, hogy unat­ko­zott.

– Unat­ko­zott?

– Igen, kü­lön­ben nem írta vol­na azt a re­gényt…

– Arra a kéz­irat­ra gon­dol, ame­lyet át­ad­tam ma­gá­nak?

– Igen. Köz­he­lyek­ből össze­szer­kesz­tett ál­mo­do­zás. De maga az a tény, hogy úgy érez­te, meg kell ír­nia, mint­ha azt bi­zo­nyí­ta­ná, hogy a mos­to­ha­any­ja még­sem volt olyan tö­ké­le­te­sen bol­dog az édes­ap­ja mel­lett, vagy he­lye­seb­ben: nem volt tö­ké­le­te­sen elé­ge­dett a hely­ze­té­vel.

– Sze­gény anyu… A vé­let­len két vi­lág met­sző­pont­já­ba lök­te, ha sza­bad így ki­fe­jez­nem ma­ga­mat. A ko­rá­nál fog­va egy már ha­tá­ro­zot­tan túl­ha­la­dott nem­ze­dék­hez szá­mí­tott, haj­la­ma­i­nál fog­va vi­szont sze­re­tett vol­na a mai nem­ze­dék­hez tar­toz­ni. Két­ség­te­len, hogy eb­ben volt va­la­mi el­len­tét, ami­től va­ló­ban bol­dog­ta­lan­nak érez­het­te ma­gát. De gon­dol­jon róla bár­mit, én még­is azt hi­szem, hogy a mos­to­ha­anyám­ból hi­ány­zott min­den komp­le­xus. Le­het, hogy időn­ként el­áb­rán­do­zott… de két­lem, hogy va­la­ha is to­vább ment vol­na en­nél.

Bol­dog vol­tam, hogy Mi­chelle a bi­zal­má­ba fo­ga­dott, és fel­tár­ta előt­tem a vé­le­mé­nyét volt vő­le­gé­nyé­ről. Uj­jon­gó szív­vel vit­tem el a Jas­se­rie-be, ahol a nagy pa­raszt­szo­ba ha­tal­mas nyi­tott tűz­he­lye előtt ki­tű­nő­en el­ké­szí­tett pa­rasz­ti éte­le­ket fo­gyasz­tot­tunk. Most már egy szó sem esett köz­tünk Har­de­court-ék szo­mo­rú vé­gé­ről. Mi­chelle el­me­sél­te, mi­lyen volt a sor­sa, ho­gyan élte a szor­gal­mas egye­te­mis­ta meg­le­he­tő­sen ese­mény­te­len éle­tét, aki­nek egyéb­ként sem­mi anya­gi gond­ja sin­csen. Az­tán én is el­me­sél­tem neki, mi­lyen volt a gyer­mek­ko­rom a Crêt de Roch ne­gyed­ben. Cso­dá­la­tos es­tét töl­töt­tünk együtt. Hol vol­tak a fő­nö­köm in­tel­mei, ami­kor úti­társ­nőm meg­en­ged­te, hogy Mi­chelle-nek ne­vez­zem, és vi­szon­zás­ként meg­ígér­te, hogy ő meg Char­les-nak fog szó­lí­ta­ni ezen­túl! Este fél tíz táj­ban in­dul­tunk a Jas­se­rie-ből. Szép las­san haj­tot­tam vissza Sa­int-Éti­enne-be, saj­nál­va, hogy vé­get ér­tek az imént át­élt bol­dog órák. El akar­tam ke­rül­ni min­den plety­kát, ezért ott tet­tem le Mi­chelle Har­de­court-t, ahol ta­lál­koz­tam vele, a fiú­gim­ná­zi­um előtt.

Lel­ki­is­me­re­tem meg­nyug­ta­tá­sá­ra, meg azért is, mert tu­laj­don­kép­pen fur­dalt a lel­ki­is­me­ret, hogy egész dél­után el­ha­nya­gol­tam a kö­te­les­sé­ge­met, be­néz­tem a hi­va­ta­lom­ba. Da­ro­is-t és Est­ou­ches-t a késő idő­pont el­le­né­re is ott ta­lál­tam. Da­ro­is-n azon­nal lát­tam, hogy nyo­ma sincs raj­ta a szo­kott nyu­gal­má­nak.

– Le­gyen szí­ves, azon­nal te­le­fo­nál­jon a fő­nök­nek. Nagy új­ság van, még­hoz­zá igen kel­le­met­len!

Da­ro­is még be­szélt, mi­köz­ben a kol­lé­gá­ja már hív­ta is Ly­ont.

– De még­is, mi tör­tént, Da­ro­is?

Nem volt ide­je a vá­lasz­ra, mert Est­ou­ches át­ad­ta a kagy­lót, ezek­kel a sza­vak­kal:

– A fő­nök van a te­le­fon­nál, uram.

Nyug­ta­la­nul mor­mol­tam:

– Jó es­tét, fő­nök úr.

– Ej­nye, La­ver­di­nes, nem na­gyon si­e­tett a hí­vás­sal! Hova a csu­dá­ba tűnt el? Min­dent tűvé te­tet­tem ma­gá­ért!

– Egy kis le­ve­gő­zés­re szottyant ked­vem, fő­nök úr. Azt hit­tem, meg­en­ged­he­tek ma­gam­nak ennyit… egy kis sé­tát tet­tem a Pi­lá­tus lej­tő­in.

– Na tes­sék! Egy kis le­ve­gő­zés­re szottyant ked­ve! Mond­ja csak: egye­dül le­ve­gő­zött maga?

Nem volt ér­de­mes ha­zud­ni, hát­ha min­den­ről ér­te­sült már.

– Nem, fő­nök úr, Mi­chelle Har­de­court-ral.

– Szó­val hi­á­ba be­szél­tem annyit ma­gá­nak? Fur­csa egy rend­őr maga, La­ver­di­nes. Nem ár­ta­na, ha előbb meg­vár­ná a nyo­mo­zás vé­gét, és csak az­tán kez­de­ne tur­bé­kol­ni. Min­den­eset­re sze­ret­ném hang­sú­lyoz­ni, hogy ku­tya sze­ren­csé­je van an­nak a Har­de­court kis­asszony­nak is meg ma­gá­nak is.

– Nem ér­tem, fő­nök úr.

– Nagy sze­ren­csé­je Har­de­court kis­asszony­nak, hogy ma­gá­val töl­töt­te ezt a dél­utánt, La­ver­di­nes, mert így leg­alább sem­mi gya­nú sem me­rül­het fel el­le­ne az új tra­gé­di­á­ban, ami a Har­de­court-üggyel kap­cso­lat­ban most kö­vet­ke­zett be, és ma­gá­nak is sze­ren­csé­je van, mert haj­lan­dó va­gyok úgy ér­tel­mez­ni a dol­got, hogy Mi­chelle Har­de­court-nak a tett szín­he­lyé­ről való el­tá­vo­lí­tá­sá­val hoz­zá­já­rult az ügy tisz­tá­zá­sá­hoz, hi­szen ilyen mó­don el­esik az egyik gya­nú­sí­tott.

– Mond­ja már ki vég­re, fő­nök úr, hogy mi tör­tént?

– Az tör­tént, ked­ves kol­lé­ga úr, hogy amíg maga a Pi­lá­tus-hegy ár­nyas lej­tő­in enyel­gett, va­la­ki meg­gyil­kol­ta Pont­cey-t!