Első fejezet

Már el­múlt egy hó­nap­ja, hogy el­fog­lal­tam új ál­lá­so­mat a ly­o­ni kör­ze­ti bűn­ügyi rend­őr­sé­gen, ke­rü­le­ti biz­to­si be­osz­tás­ban. Na­gyon bol­dog vol­tam, mert ami­óta tag­ja let­tem a rend­őr­ség­nek, egyéb­ről sem ál­mo­doz­tam, mint ar­ról, hogy egy na­pon majd a szü­lő­vá­ro­som­ba he­lyez­te­tem ma­ga­mat, és föl­di­je­im kö­zött fe­jez­he­tem be a pá­lya­fu­tá­so­mat. Nem va­gyok ugyan ly­o­ni, ha­nem sa­int-éti­enne-i, de a szü­lő­vá­ro­som­nak saj­nos nincs kör­ze­ti rend­őri hi­va­ta­la, ezért be kel­lett ér­nem Ly­on­nal.

Vég­re, har­minc­két éves ko­rom­ban, mi­után si­ker­rel tet­tem le a rend­őr­tisz­ti fel­vé­te­li vizs­gát, és tíz évet már le­szol­gál­tam a de­tek­tív­kar­ban, majd el­vé­gez­tem Sa­int-Cyr-au-Mont-d’Or­ban a bűn­ügyi rend­őr­tisz­ti is­ko­lát, s utá­na még két évig gya­kor­no­kos­kod­tam a bor­deaux-i kör­ze­ti ka­pi­tány­sá­gon, hi­va­ta­lo­san is rend­őr­biz­tos lett be­lő­lem. Szép­nek ígér­ke­zett az éle­tem.

Bár min­dig mély­sé­ges ra­gasz­ko­dás élt ben­nem Sa­int-Éti­enne iránt, még egy­szer sem tér­tem vissza szü­lő­vá­ro­som­ba az­óta, hogy ti­zen­öt esz­ten­dős ko­rom­ban odat­e­met­tük anyá­mat nagy­szü­le­im mel­lé, a Crêt de Roch-i te­me­tő­be. Gyá­mom jó­vol­tá­ból, akit jó­for­mán nem is is­mer­tem, kol­lé­gi­um­ból kol­lé­gi­um­ba ve­tőd­tem, így vesz­te­get­tem el az idő­met nagy­ko­rú­sá­go­mig, ami­kor ér­te­sül­tem róla, hogy szin­te egy árva sou sem ma­radt ab­ból a kis összeg­ből, ame­lyet anyám ha­gyott rám a vég­ren­de­le­té­ben. Mi­vel anya­gi esz­kö­ze­im nem en­ged­ték meg, hogy könnyel­mű éle­tet foly­tas­sak, ka­to­nai szol­gá­la­tom ide­jén kény­sze­rű­ség­ből a ta­nu­lás­ban ke­res­tem szó­ra­ko­zást, és föl­ké­szül­tem a fel­vé­te­li vizs­gá­ra.

Egy jó hó­nap­ba tel­lett, mire ala­po­san meg­is­mer­ked­tem a ly­o­ni rend­őr­ség kö­ré­ben dívó szo­ká­sok­kal. Ez­u­tán úgy érez­tem, meg­ér­dem­lek né­hány nap pi­he­nést, no meg va­ló­ság­gal gyö­tört már a vágy, hogy ha­za­lá­to­gas­sak Sa­int-Éti­enne-be, és ki­de­rül­jön, va­jon meg­is­mer­jük-e még egy­mást szü­lő­vá­ro­som­mal. Óha­jo­mat kö­zöl­tem köz­vet­len hi­va­ta­li fő­nö­köm­mel, a ke­rü­le­ti fő­biz­tos úr­ral, aki to­váb­bí­tot­ta ké­ré­se­met a kör­ze­ti fő­ka­pi­tány­hoz.

Rit­kán ta­lál­ko­zik össze egy hi­va­tal­ban két olyan em­ber, aki annyi­ra el­len­té­te egy­más­nak, mint Joseph Ar­gilly kör­ze­ti fő­ka­pi­tány és a hi­va­tal­fő­nö­köm, Éti­enne Ré­ton­val fő­biz­tos. Ar­gilly fő­ka­pi­tány úr ne­héz­kes moz­gá­sú, pu­fók arcú em­ber volt, bi­zal­mat kel­tő po­cak­kal s olyan áb­rá­zat­tal, mint­ha fé­lig alud­na. De ez csu­pán csa­ló­ka lát­szat volt, amely­nek nem dől­tek be a be­osz­tott­jai; a hi­va­tal­ban ugyan­is min­den­ki tisz­tá­ban volt vele, hogy fé­lig le­hunyt szem­pil­lái mö­gül a kör­ze­ti fő­ka­pi­tány min­dent lát, és min­dent meg­je­gyez, amit lát­ni és meg­je­gyez­ni ér­de­mes. Ré­ton­val ke­rü­le­ti fő­biz­tos úr hom­lok­egye­nest az el­len­té­te volt: ép­pen olyan fö­lé­nyes és nagy­ké­pű, ami­lyen nyílt és őszin­te a fő­nö­ke. Jó­val idő­sebb volt nála; ma­gas, so­vány em­ber, az arca el­árul­ta, hogy nincs rend­ben az ep­éje, csak úgy áradt be­lő­le az örö­kös rossz­kedv. Mi­után szé­pen vé­gig­ment a rang­lét­rán, most már a vé­gé­hez kö­ze­le­dett a kar­ri­er­je. Kí­no­san ügyelt min­den elő­írás­ra, a kis­uj­já­ban volt min­den, amit az em­ber el­sa­já­tít­hat a rend­őr­tu­do­mány­ból. Ösztö­nö­sen ide­gen­ke­dett min­den újí­tás­tól, s azt kí­ván­ta, hogy a be­osz­tott­jai, ha csak egy mód van rá, szi­go­rú­an ra­gasz­kod­ja­nak a jól be­vált gya­kor­lat­hoz. Az iga­zat meg­vall­va, nem na­gyon ro­kon­szen­vez­tem a fő­nö­köm­mel. Az­zal gya­nú­sí­tot­tam, hogy elv­ből el­len­sé­ge a nála fi­a­ta­labb tiszt­vi­se­lők­nek, mert tör­te­tő­nek tart­ja őket. En­nek el­le­né­re, ami­kor meg­ér­kez­tem, ked­ve­sen fo­ga­dott, lát­ha­tó­an tet­szett neki, hogy ide­va­ló­si va­gyok. Sze­rin­te ugyan­is a mi mes­ter­sé­günk­ben az a leg­ne­he­zebb, hogy meg­ért­sük azok­nak a lel­két, akik kö­zött él­nünk, és ha sor ke­rül rá, ter­mé­sze­te­sen a hi­va­tá­sun­kat is gya­ko­rol­nunk kell.

No de akár va­ló­ban örült ne­kem, akár csak úgy mu­tat­ta, a vé­gén meg­kap­tam az egy­he­ti sza­bad­sá­go­mat. Pil­la­nat­nyi­lag egye­bet nem is kí­ván­tam. Még az­nap dél­után két óra tájt el­in­dul­tam a Mu­la­tiè­re-hí­don át Vi­en­ne felé, vagy­is a hosszab­bik úton, hogy al­kal­mam le­gyen egy ki­csit el­szó­ra­koz­nom köz­ben.

Ha­mar el­ju­tot­tam a ró­mai lé­gi­ók ide­jé­ből szár­ma­zó gall vá­ros­ba, de alig haj­tot­tam át a Rhô­ne jobb part­já­ra, le­las­sí­tot­tam a ko­csi­mat, mert on­nan kezd­ve min­den egyes for­du­ló, a te­rep­nek min­den hal­ma és völ­gye a gyer­mek­ko­rom­ról re­gélt, rég­óta fe­le­dés­be me­rült em­lé­ke­ket idé­zett fel ben­nem. Cond­ri­eu, Cha­va­nay, Sa­int-Pi­erre-de-Bo­euf, Ser­riè­res: csu­pa olyan hely, ahol an­nak ide­jén a nagy­szü­le­im va­ká­ci­óz-tat­ták az ő kis Char­les-ju­kat.

Ser­riè­res után jobb­ra for­dul­tam, és ne­ki­vág­tam az An­no­nay-ba ve­ze­tő hosszú emel­ke­dő­nek. An­no­nay-ban a Fe­ren­ce­sek te­rén fel­haj­tot­tam egy po­hár sört, és köz­ben meg­pró­bál­tam em­lé­ke­ze­tem­ben újra fel­idéz­ni, mi­lyen is volt gyer­mek­ko­rom­ban ez az ar­deche-i vá­ros­ka, ame­lyi­ken túl az én föl­di­e­im szá­má­ra va­la­ha már Dél-Fran­cia­or­szág kez­dő­dött. A föld­raj­zi is­me­re­te­ket ak­ko­ri­ban mi­fe­lénk a kép­ze­lő­e­rő he­lyet­te­sí­tet­te.

Így az­tán ele­in­te nem is fi­gyel­tem föl arra az asszony­ra, aki a mel­let­tem levő asz­tal­nál fog­lalt he­lyet. De az a mód, aho­gyan a ren­de­lés fe­lől ér­dek­lő­dő pin­cér­nek vá­la­szolt:

– Nem is tu­dom … Jaj, is­te­nem! Mit is ren­del­jek? … – még­is arra kész­te­tett, hogy fe­lé­je for­dul­jak.

Né­hány esz­ten­dő­vel bi­zonnyal túl járt már a negy­ve­nen, de még min­dig igen gusz­tu­sos, sző­ke asszony volt. Szem­mel lát­ha­tó­an fel volt dúl­va. Mi­vel a pin­cér már-már tü­rel­met­len­ked­ni kez­dett ennyi ha­tá­ro­zat­lan­ság lát­tán, a se­gít­sé­gé­re si­et­tem:

– Bo­csás­son meg, asszo­nyom, ha köz­be­szó­lok, de ta­lán va­la­mi baja van?

Az­zal az esze­lős te­kin­tet­tel né­zett rám, ami­lyet már volt al­kal­mam egy­szer lát­ni, ami­kor va­la­kit a sze­mem lát­tá­ra fé­lig meg­fúl­va, az utol­só pil­la­nat­ban húz­tak ki a Gi­ron­de-ból.

– Va­la­mi ba­jom? De­hogy­is… Mi ba­jom is len­ne? Nem, nem, csak… csak le­kés­tem az utol­só sa­int-éti­enne-i au­tó­busz­ról… A sze­gény fér­jem majd nyug­ta­lan­kod­ni fog mi­at­tam … Nincs te­le­fo­nunk… Nem tu­dom, ho­gyan ér­te­sít­sem.

Olyan gyá­mol­ta­lan, olyan ször­nyen ta­nács­ta­lan volt, hogy azon­nal el­fe­led­kez­tem róla, mennyi örö­met ígért ez a kis au­tó­ká­zás a Pi­lá­tus-hegy ol­da­lán, mi­előtt ha­za­ér­kez­nék, és így szól­tam hoz­zá:

– Asszo­nyom, én ép­pen Sa­int-Éti­enne-be me­gyek. Föl­ajánl­ha­tok egy he­lyet a ko­csim­ban?

– Iga­zán, olyan ked­ves, uram… Hát va­ló­ban el­vin­ne ma­gá­val?… Jaj, nem is tu­dom, ho­gyan kö­szön­jem meg … Most. .. azon­nal in­dul is?

– Ak­kor in­du­lunk, asszo­nyom, ami­kor ön óhajt­ja.

El­gyö­tört ar­cá­ra az if­jú­ság fé­nyét va­rá­zsol­ta aján­la­tom.

– Mi­cso­da sze­ren­cse, hogy ép­pen ide ül­tem, erre a te­rasz­ra! Maga nél­kül, nem is tu­dom, mi lett vol­na ve­lem …

Ag­go­dal­mát kis­sé túl­zott­nak ta­lál­tam. Az a ho­má­lyos be­nyo­má­som tá­madt, hogy az asszony mély­sé­ges fel­in­du­lá­sá­nak va­la­mi más ma­gya­rá­za­ta is le­het, nem­csak az, hogy el­sza­lasz­tot­ta az utol­só au­tó­buszt, amellyel ha­za­me­he­tett vol­na Sa­int-Éti­enne-be. A fog­lal­ko­zá­som­nál fog­va haj­la­mos va­gyok rá, hogy min­dig azt ku­tas­sam, mi ját­szó­dik le az ar­cok mö­gött, ezért ér­de­kelt az is­me­ret­len nő.

 

*

 

An­no­nay-ból ki­ér­ve el­ha­lad­tunk egy sze­rel­me­sen egy­más­ba ka­ro­ló pár mel­lett. Amint el­hagy­tuk őket, úti­társ­nőm meg­je­gyez­te:

– Ezek még … ezek még hisz­nek ben­ne … Nem is sej­tik, hogy a sze­re­lem leg­több­ször csak sí­rás meg bá­nat… És meg­bá­nás …

– Mi az, mi az, ki va­gyunk áb­rán­dul­va?

Eről­te­tet­ten fel­ka­ca­gott.

– Ki­áb­rán­dul­va, én! Ó, de­hogy­is! El­len­ke­zőleg, na­gyon is bol­dog asszony va­gyok… Még olyan so­kat vá­rok a jö­vő­től. És maga, uram, ta­lán nem min­dent a jö­vő­től vár?

– Asszo­nyom, én hoz­zá­szok­tat­tam ma­ga­mat, hogy so­ha­se gon­dol­jak a hol­nap­ra, elég ne­kem a ma is.

– Mi­lyen iga­za van! A ma, igen, csak a ma a fon­tos . . .

Ide­ge­sen gyű­rö­get­te a zseb­ken­dő­jét, ame­lyet időn­ként a szá­já­hoz emelt. Ahogy Sa­int-Mar­cel-les-An­no­nay szél­ső há­za­i­hoz ér­kez­tünk, meg­kér­dez­te tő­lem:

– Sa­int-Éti­enne-ben la­kik?

– Nem, asszo­nyom.

Nem kí­ván­csis­ko­dott to­vább. Lop­va rá­te­kin­tet­tem, és ész­re­vet­tem, hogy az aj­kát ha­rap­dál­ja, és min­den nyil­ván­va­ló ok nél­kül, szün­te­le­nül fel-le hú­zo­gat­ja bal kar­ján az arany­kar­kö­tő­jét. Sze­lí­den így szól­tam:

– Csil­la­pod­jék, asszo­nyom .. .

– Igen, per­sze, igen … le kell csil­la­pod­nom … Hi­szen sem­mi okom sin­csen …

Ami­kor be­ér­tünk Bourg-Ar­gen­tal­ba, vá­rat­la­nul ki­je­len­tet­te:

– Van ne­kem egy ba­rát­nőm, Isa­bel­le-nek hív­ják… Isa­bel­le, ugye, szép név?

– Va­ló­ban, na­gyon szép név.

– Isa­bel­le-nek sú­lyos prob­lé­mái van­nak, és én úgy ag­gó­dom érte.

– Igen ké­nyes do­log az, ha az em­ber be­le­avat­ko­zik má­sok prob­lé­má­i­ba.

– Tu­dom … per­sze… csak­hogy én na­gyon-na­gyon sze­re­tem Isa­bel­le-t, és fé­lek, hogy va­la­mi os­to­ba­sá­got ta­lál el­kö­vet­ni…

– Mi­fé­le os­to­ba­sá­got?

– Olyat, amit má­sod­szor már nem kö­vet­het el az em­ber. Rend­kí­vül ko­moly el­ha­tá­ro­zás­ra kell jut­nia… és én at­tól tar­tok, hogy már el is ha­tá­roz­ta ma­gát…

Nem vá­la­szol­tam, be­ér­tem az­zal, hogy él­vez­tem a tá­jat, ame­lyet oly bol­do­gan fe­dez­tem fel újra. A le­eresz­tett ko­csi­ab­la­kon ke­resz­tül ar­com­ba sü­ví­tő szél­ben mint­ha a meg­fi­a­ta­lo­dás le­ve­gő­jét szív­tam vol­na be. A Köz­tár­sa­ság ne­vét vi­se­lő há­gón va­ló­ság­gal szé­dü­let fo­gott el, amely még erő­sebb lett, ahogy rá­gör­dül­tünk a Sa­int-Éti­enne-be ve­ze­tő hosszú, lej­tős útra.

Úti­társ­nőm tör­te meg a csen­det. Egy­szer­re úgy meg­eredt a nyel­ve, mint­ha a be­széd­del akar­ta vol­na el­űz­ni más­faj­ta gon­do­la­ta­it, mint­ha a szó­ára­dat­ban ke­re­sett vol­na me­ne­dé­ket a li­dérc­nyo­más el­len, amely ta­lál­ko­zá­sunk óta szün­te­le­nül gyö­tör­te.

– A fér­jem­mel a Kö­rönd mel­lett la­kunk, egy szép, kis ker­tes ház­ban. A fér­jem az­zal az ürüggyel, hogy né­hány esz­ten­dő­vel idő­sebb ná­lam, úgy ké­nyez­tet, mint va­la­mi gye­re­ket. Kép­zel­je csak, most is, a szü­le­tés­na­pom­ra, egy le­hajt­ha­tó te­te­jű kis­au­tó­val le­pett meg! Mi­cso­da őrült gon­do­lat! Már úgy­is van két ko­csink. Az igaz, hogy na­gyon jól ke­res a fér­jem. Sa­int-Éti­enne egyik leg­gaz­da­gabb em­be­ré­nek szá­mit.

Is­mét fe­lém for­dí­tot­ta esze­lős te­kin­te­tét:

– De hát bol­dog­sá­got ad­hat-e a pénz? Isa­bel­le, úgy lát­szik, más vé­le­mé­nyen van …

– És maga, asszo­nyom?

– Én? Ne­kem nincs vé­le­mé­nyem… Ne­kem soha sincs vé­le­mé­nyem.

El­hagy­tuk Plan­foy-t.

– El kell hoz­zánk jön­nie, uram, ugye, el­jön? Fel­tét­le­nül ra­gasz­ko­dom hoz­zá, hogy a fér­jem meg­kö­szön­hes­se ma­gá­nak, amit ér­tem tett.

– A leg­na­gyobb öröm­mel, asszo­nyom.

Ar­ról szé­pen el­fe­led­ke­zett, hogy sem a ne­vét, sem a cí­mét nem mond­ta meg. Mi­kor be­ér­kez­tünk Sa­int-Éti­enne-be, azt kér­te, hogy áll­jak meg a Bel­le­vue té­ren. Cso­dál­ko­zást szín­lel­tem:

– Nem akar­ja, hogy ha­zá­ig vi­gyem?

– Nem, nem, in­kább itt szál­lok ki. Ta­lál­ko­zóm van va­la­ki­vel, és nem aka­rom, nincs is jo­gom el­mu­lasz­ta­ni ezt a ta­lál­ko­zót, mert sok min­den függ­het tőle.

Nem áll­hat­tam meg, hogy go­nosz­ká­san meg ne je­gyez­zem:

– Nem fél, asszo­nyom… hogy a fér­je majd nyug­ta­lan­ko­dik a ké­sé­se mi­att?

– A fér­jem? Rög­tön te­le­fo­ná­lok neki.

– Igen? Ha jól ér­tet­tem az előbb, nincs is ott­hon te­le­fon­juk… Vi­szont­lá­tás­ra, asszo­nyom.

Le­fé­kez­tem, ki­száll­tam, és meg­ke­rül­tem a ko­csit, hogy ki­nyis­sam neki az aj­tót, az­tán még egy­szer kö­szön­tem, és vissza­ül­tem a vo­lán mel­lé. Mint akit oda­cö­ve­kel­tek, úgy állt ott a jár­da szé­lén. Azt le­he­tett vol­na hin­ni, hogy kép­te­len el­dön­te­ni, mit csi­nál­jon. Oda­ha­jolt hoz­zám:

– Azt hi­szem, az előbb nem be­szél­tem elég vi­lá­go­san, ami­kor a te­le­fon­ról volt szó …

– Ó, nem fon­tos, asszo­nyom. A vi­szont­lá­tás­ra!

Az­zal el­sö­pör­tem.

Már a Pa­szo­mány­ké­szí­tők ut­cá­já­ban gör­dült a ko­csim, de még min­dig ezen a kü­lö­nös asszo­nyon járt az eszem, aki egy­foly­tá­ban csak ha­zu­dott, és ta­lán hellyel-köz­zel iga­zat is mon­dott. De hát pszi­chi­á­ter le­gyen a tal­pán, aki ki tud­ta vol­na bo­goz­ni, hol kez­dő­dött el­be­szé­lé­sé­ben a ha­zug­ság. Va­jon lé­te­zik-e va­ló­ban ez az Isa­bel­le, aki mi­att annyi gon­dot csi­nált ma­gá­nak, vagy őt is a me­sék vi­lá­gá­ba kell-e so­rol­nunk, oda, aho­va a fér­je nagy va­gyo­na, a szép, ker­tes ház, meg a – ki tud­ja, ta­lán csak a kép­ze­le­té­ben lé­te­ző,– ga­rázs és az au­tók is tar­toz­nak?

Ösz­tö­nö­sen úgy köz­le­ked­tem Sa­int-Éti­enne-ben, mint­ha soha ki nem tet­tem vol­na be­lő­le a lá­ba­mat. Mi­kor erre rá­esz­mél­tem, egy ki­csi­két büsz­ké­nek érez­tem ma­gam. A Val­be­no­i­te ut­cán, a G. Na­da­ud és a Sa­u­zéa sé­tá­nyon, majd a Fel­sza­ba­du­lás su­gár­úton vé­gig­ha­lad­va, el­ju­tot­tam a F. Gil­let ut­cá­ba, ahol szo­bát fog­lal­tat­tam ma­gam­nak a Fe­ke­te ló-hoz cím­zett szál­lo­dá­ban.

Le­rak­tam a cso­mag­ja­i­mat, he­lyet ke­res­tem a ko­csim szá­má­ra, és már in­dul­tam is a kö­ze­li fiú­gim­ná­zi­um felé. Ez az in­té­zet volt egy­ko­ri ta­nul­má­nya­im szín­he­lye, he­lye­seb­ben ott kezd­tem el kö­zép­is­ko­lai pá­lya­fu­tá­so­mat. Sem­mit sem vál­to­zott az­óta. Meg­ma­gya­ráz­tam az al­tiszt­nek, mi­lyen ér­zel­mi okok kész­tet­tek arra, hogy vissza­jöj­jek haj­da­ni, ked­ves su­lim­ba. A jó­em­ber sem­mi ne­héz­sé­get sem tá­masz­tott, ked­vem­re bo­lyong­hat­tam az ud­va­ro­kon és a fo­lyó­so­kon, noha már ké­ső­re járt az idő. Szin­te érin­tet­le­nül ta­lál­tam ifjú éve­im egy­ko­ri szín­he­lyét Az öreg fa­lak lát­tá­ra lel­ki sze­me­im előtt újra meg­je­lent a sok egy­ko­ri kis­gye­rek arca, akik az­óta már rég fel­nőt­tek, s aki­ket bi­zo­nyá­ra meg sem is­mer­nék. Meg­áll­tam a dí­szud­var kö­ze­pén, és újra íz­lel­get­tem azt a le­ve­gőt, amely­től va­la­ha olyan har­ci láz­ban ég­tünk. Mi­kor ki­lép­tem az is­ko­la­épü­let­ből, úgy érez­tem, újra meg­ta­lál­tam az if­jú­sá­go­mat.

A gim­ná­zi­um­ból fel­men­tem a Four­ney­ron tér­re. Csak ott döb­ben­tem rá, hogy a Crêt de Roch ne­gyed ha­tá­rán ál­lok, ahol va­la­ha a gyer­mek­éve­i­met töl­töt­tem. Men­tem vagy húsz-harminc mé­tert a Frè­res Chap­pe ut­cán, on­nan jobb­ra le­vág­tam a Phi­lip­pe Blanc ut­cán át a Paul Pain­le­vé tér­re. Va­la­mi foj­tott iz­ga­lom áradt el raj­tam. Most vol­tam, iga­zán csak most, „ott­hon”. A Paul Pain­le­vé tér­ről be­for­dul­tam az Örök­ké­va­ló­ság­ról el­ne­ve­zett ut­cá­ba. Az örök­ké­va­ló­ság ut­cá­ja az én ut­cám. Ott szü­let­tem. Ott halt meg az anyám meg a nagy­szü­le­im is. Le­las­sí­tot­tam a lép­te­i­met, ügyel­tem rá, hogy min­dent ala­po­san meg­néz­zek, és köz­ben ész­re se vet­tem, kik men­nek el mel­let­tem. Mert a te­kin­te­tem a múlt­ra sze­ge­ző­dött, és va­la­mi – csak a szív tud­ná meg­mon­da­ni, mi­fé­le – cso­da kö­vet­kez­té­ben foly­ton a fü­lem­be zúg­tak-csat­tog­tak a már ré­gen le­sze­relt, ócs­ka­vas­sá vált pa­szo­mány­kö­tő gé­pek. Úgy érez­tem, megint kis­gyer­mek let­tem. Em­lé­ke­im­be alá­buk­va hagy­tam, hogy el­árad­jon raj­tam az al­ko­nyat sely­mes szür­ke­sé­ge, ész­re­vét­le­nül be­lém lo­póddzék, ha­tal­má­ba ejt­sen az egész vá­ros. Álom­ban, de még­is éb­ren, lép­te­im­mel ver­tem ki a kö­ve­ze­ten a pa­szo­mány­kö­tő gé­pek rit­mi­kus za­ját, ame­lyet, ért­he­tő okok­ból, ter­mé­sze­te­sen csak én hal­lot­tam. Az­tán meg­áll­tam ,,a házunk” előtt, és für­ké­sző te­kin­tet­tel ku­tat­tam az első eme­le­ti ab­la­ko­kat, ké­szen rá, hogy – mint haj­da­nán, ami­kor va­la­mi vá­sár­lás­ból ér­kez­tem haza – fel­ki­ált­sak anyám­nak. De a „házunk” ab­lak­táb­lái be vol­tak zár­va, mö­göt­tük a múlt­tal, amely so­ha­sem fog már fel­tá­mad­ni. Csak sé­tál­tam, csak sé­tál­tam, va­la­hol az idők ha­tá­rán. Ahol az Örök­ké­va­ló­ság ut­cá­ja össze­ta­lál­ko­zik az Al­vi­lá­gi Ré­vész ut­cá­já­val, majd­nem össze­üt­köz­tem egy öreg­asszony­nyal. Ép­pen csak annyi időm volt, hogy el­kap­jam a kar­ját, más­képp el­esett vol­na. Meg­áll­tunk egy kony­ha ab­la­ká­nak ránk ve­tő­dő fé­nyé­ben, amely­nek el­fe­lej­tet­ték be­zár­ni a táb­lá­it. Mi­köz­ben men­te­ge­tőz­tem, a rán­cos arcú, de csil­lo­gó sze­mű né­ni­ke ki­tar­tó­an ku­ta­tott az ar­com­ban. Már ké­szül­tem to­vább­men­ni, de vissza­hú­zott a ka­rom­nál fog­va:

– Jó ég! Csak nem maga Char­les La­ver­di­nes?

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban olyan iz­ga­lom fo­gott el, hogy fe­lel­ni sem bír­tam. A né­ni­ke fel­hasz­nál­ta a né­ma­sá­go­mat, és még egy­szer meg­fo­gal­maz­ta, de most már pon­to­sab­ban, a kér­dést:

– A La­ver­di­nes-ék ki­su­no­ká­ja, a pa­szo­mány­kö­tő La­ver­di­nes-éké, az Örök­ké­va­ló­ság ut­cá­já­ból?

In­kább csak da­dog­tam, mert vá­lasz­nak nem­igen volt ne­vez­he­tő, amit ki­nyög­tem:

– De… hát ki maga?

– Jaj, is­te­nem!… Per­sze hogy te vagy az! Is­te­nem, is­te­nem! Mennyi­re meg­vál­toz­tál! Én va­gyok a Lé­onie! Nem em­lék­szel a Lé­onie Chat­i­gnac­ra?

Hogy­ne em­lé­kez­tem vol­na Lé­onie Chat­i­gnac-ra! Per­sze hogy em­lé­kez­tem nagy­szü­le­im leg­idő­sebb mun­kás­nő­jé­re.

– Lé­onie .. .

Át­ölel­tem az öreg­asszony vál­lát, és meg­csó­kol­tam két­fe­lől az ar­cát.

Sze­gény­kém­nek könny szö­kött a sze­mé­be.

– Édes kis Char­les-om… Is­te­nem, hát le­het­sé­ges, hogy te vagy az? Már azt hit­tem, hogy so­ha­se fog­lak vi­szont­lát­ni… Mert én se va­gyok ám már ti­zen­nyolc esz­ten­dős, nem igaz? Jaj, is­te­nem, mik vol­tunk, és mi lett be­lő­lünk! Nézz csak rám, egé­szen össze va­gyok tö­pö­röd­ve, és úgy já­rok, mint aki­nek ki­fi­ca­mo­dott a csí­pe­je.

– Még min­dig eb­ben a fer­tály­ban laksz, Lé­onie?

– Egy­pár mé­ter­rel lej­jebb. Ép­pen ki­jöt­tem egy ki­csit le­ve­gőz­ni… és az­tán, tes­sék, össze­üt­kö­zöm ve­led, de úgy, hogy majd­nem fel­buk­fen­cez­tem mi­at­tad. Hát te, ki­csi­nyem? Mi van ve­led?

– Nem­rég he­lyez­tek át Ly­on­ba, de sze­ret­nék ki­bé­rel­ni ma­gam­nak egy kis zu­got itt is, Sa­int-Éti­enne-ben, va­la­hol er­re­fe­lé.

– Van fe­le­sé­ged?

– Nincs.

– No, ak­kor ta­lán se­gít­he­tek a ba­jo­don. Teg­nap­előtt, mi­sé­ről ki­jö­vet, Su­san­ne Ones­se azt mond­ta, hogy sze­ret­né ki­ad­ni va­la­ki­nek az egyik szo­bá­ját. Hát­ha meg­fe­lel­ne ne­ked?

– Mer­re­fe­lé la­kik?

– Az Örök­ké­va­ló­ság ut­cá­já­nak az ele­jén, majd­nem a Pain­le­vé té­ren.

– Mondd, Lé­onie, mi len­ne, ha most rög­tön el­men­nénk hoz­zá?

Kart kar­ba ölt­ve azon­nal el is in­dul­tunk, út­köz­ben hall­gat­tam Lé­onie szó­ára­da­tát. Csu­pa olyan szót hasz­nált, ame­lyek úgy pat­tog­tak-lob­ban­tak az em­lé­ke­ze­tem­ben, akár­csak a gyer­mek­ko­runk­ban rob­ban­tott pe­tár­dák.

– Su­san­ne va­ló­sá­gos ke­rep­lő, de ne tö­rődj vele. Ha egy­szer rá­kez­di, nem tud­ja ab­ba­hagy­ni. Fura egy te­rem­tés. De ilyen­kor te csak küldd el a fe­né­be, és meg­lá­tod, rög­tön bé­kén hagy. Kis Char­les-om, jó­for­mán meg se néz­te­lek még! De úgy lá­tom, hogy ép­pen olyan vagy, mint sze­gény édes­anyád volt… ha ta­lán nem in­kább a sze­gény papád. De hát, is­ten nyu­gosz­tal­ja, jobb, ha nem be­szé­lünk róla…

 

*

 

– Ne gon­dol­ja ám, ked­ves uram, hogy én rend­sze­re­sen ki szok­tam adni a szo­bá­mat. De tet­szik tud­ni, a sze­gény meg­bol­do­gult fér­jem egy sou nél­kül ha­gyott itt, ami­kor meg­halt. Pe­dig dol­gos em­ber volt ám, csak nagy szok­nya­va­dász volt a drá­gám… Tisz­tes­ség ne es­sék szól­ván, nem fért meg a fe­ne­kén. Olyan iga­zi „ki-ha-ő-nem” em­ber volt. Így az­tán most kény­te­len va­gyok öreg­sé­gem­re bér­be adni az egyik szo­bát. Szo­mo­rú do­log ez, ké­rem, az én ko­rom­ban. De maga, ked­ve­sem, ren­des em­ber­nek lát­szik. Meg az­tán az is na­gyon meg­fe­lel ne­kem, hogy csak időn­ként lesz itt. Mi a fog­lal­ko­zá­sa, ha sza­bad kér­dez­nem?

– Ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos va­gyok Ly­on­ban, asszo­nyom.

– Rend­őr! Na­hát, ez nagy­sze­rű, a rend­őrök mind ko­moly em­be­rek. Hát nem?

– Több­nyi­re.

– En­gem fő­leg az za­vart, ami­kor la­kót ke­res­tem, és maga, aki rend­őr, ezt meg is érti, hogy fél­tem, hát­ha va­la­mi tisz­tes­ség­te­len alak­ra ta­lá­lok, va­la­mi rongy­em­ber­re, aki majd foly­ton ki­ma­ra­doz, so­ha­se jön haza ide­jé­ben. Mert ne­kem is szük­sé­gem van ám a pi­he­nés­re. Most leg­alább biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ma­gá­val nem lesz ba­jom. Kö­szö­nöm, drá­ga Lé­onie-m, hogy rám gon­dol­tál.

Mi­kor megint kint vol­tunk az ut­cán, el­ha­tá­roz­tam:

– Na, Lé­onie, én most ha­za­kí­sér­lek.

– Ha­za­kí­sérsz! De mondd, ugye, nem uta­sí­tod vissza, ha meg­kí­nál­lak egy fa­lat en­ni­va­ló­val?

– Nem sze­ret­né­lek za­var­ni, Lé­onie.

– Ugyan, hogy is za­var­nál, mi­kor leg­alább ti­zen­öt esz­ten­de­je nem lát­ta­lak…

 

*

 

A ta­ka­ros kis kony­há­ban ül­dö­gél­ve rég el­fe­lej­tett ízek­re lel­tem. Meg il­la­tok­ra is. Meg­et­tem Lé­onie krump­lis pa­la­csin­tá­ját, és úgy érez­tem, hogy is­mét sa­int-éti­enne-i let­tem. Mi­alatt a jó­asszony a hur­kát sü­töt­te, el­né­ze­get­tem ezt az egy­sze­rű he­lyi­sé­get, amely­ben most még­is olyan kel­le­mes­nek ta­lál­tam az éle­tet. A kony­há­ban, ahogy il­lik, az ön­tött­vas ta­ka­rék­tűz­hely fog­lal­ta el a fő­he­lyet. A víz­me­le­gí­tőn ott állt a nagy ká­vés­kan­na.

– Még min­dig annyi ká­vét iszol, Lé­onie?

Ne­vet­ve for­dí­tot­ta fe­lém az ar­cát.

– Ez az öreg ká­vé­ágyú meg én sose hagy­juk már el egy­mást. Ez az én leg­jobb ba­rát­ném. Kávé nél­kül nem is tu­dom, ho­gyan él­nék. Te még ak­kor na­gyon ki­csi­ke vol­tál, azért nem is em­lé­kez­hetsz rá, hogy mennyit szen­ved­tem a há­bo­rú alatt. Mi­cso­da bor­zal­mas löttyö­ket itat­tak meg ve­lem, az­zal, hogy ha­son­lít a ká­vé­hoz!

Nem hi­szem, hogy akár a leg­jobb ven­dég­lő­ben is jobb hur­kát kap­hat­tam vol­na, mint amit Lé­onie szol­gált föl ne­kem. Ala­po­san meg­rak­ta vele a tá­nyé­ro­mat. Ne­ki­lát­tam hát, vi­té­zül for­gat­tam a vil­lá­mat, ő pe­dig csak me­sél­te, me­sél­te egy­han­gú éle­tét, amely­ből itt-ott út­jel­ző kö­vek­ként ün­ne­pek, gyá­szok, szü­le­té­sek és néha-néha, na­gyon rit­kán, es­kü­vők buk­kan­tak elő, mert azok az asszo­nyok, akik vele egy­idő­sek vol­tak, már majd­nem mind meg­hal­tak, sőt a lá­nya­ik is nagy­anyák­ká let­tek, a gye­re­ke­ik pe­dig azt se tud­ták már, ki az a Lé­onie Chat­i­gnac. Ke­se­rű­en je­gyez­te meg:

– Lá­tod, Char­les, nem len­ne sza­bad túl­él­nünk a ve­lünk egy­ívá­sú­a­kat. Hát te­be­lő­led mi lett ez­alatt a hosszú idő alatt?

Most az­tán raj­tam volt a me­sé­lés sora.

Ti­zen­egyet ütött az óra, ami­kor el­bú­csúz­tam öreg ba­rát­nőm­től, az­zal az ígé­ret­tel, hogy mi­helyt te­he­tem, újra el­lá­to­ga­tok hoz­zá.

 

*

 

Oda­kint lan­gyos volt az éj­sza­ka, de mi­vel a Crêt de Roch-on jár­tam, még­is­csak fúj­do­gált egy kis csí­pős szel­lő a hegy fe­lől. Le­sé­tál­tam az Al­vi­lá­gi Ré­vész ut­cá­ján, az­tán be­for­dul­tam bal­ra a Royet ut­cá­ba. Alig te­het­tem pár lé­pést, ami­kor fi­gyel­me­met egy cso­por­to­su­lás von­ta ma­gá­ra. Az egyik ház előtt au­tók áll­tak, s az egyik­ről azon­nal meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy rend­őr­sé­gi. Fél­re­tol­tam a kí­ván­csis­ko­dó­kat, akik a rend­őr­től vé­del­me­zett be­já­rat előtt bá­mész­kod­tak, és meg­kér­dez­tem a tör­vény őré­től:

– Mond­ja, mi tör­té­nik oda­bent?

Mér­ge­sen rám mor­dult:

– Mi­ért ér­dek­li az ma­gát? Men­jen haza, fe­küd­jön le!

– La­ver­di­nes ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos va­gyok, a bűn­ügyi rend­őr­ség­től.

A rend őre vé­dő­ál­lást vál­toz­ta­tott.

– Ó, bo­csá­nat, biz­tos úr, de nem sejt­het­tem … Tet­szik tud­ni… Egy há­zas­pár, oda­bent …

– Mi tör­tént vele?

– Ön­gyil­kos lett.

Máig sem tu­dom, mi­ért ütöt­tem bele az or­ro­mat ebbe a his­tó­ri­á­ba, amely­hez az ég­vi­lá­gon sem­mi kö­zöm se volt, és mi­ért nem hagy­tam fa­kép­nél ezt a zsém­bes rend­őrt, és nem men­tem haza le­fe­küd­ni. Azt kell hin­nem, hogy ta­lán még­sem va­gyunk tel­jes mér­ték­ben urai a sor­sunk­nak.

– Hol van­nak?

– Az első eme­le­ten.

A lép­cső­for­du­lón pi­zsa­más szom­szé­dok tár­gyal­ták iz­ga­tot­tan az ese­ményt. Sza­ka­dat­lan fe­cse­gé­sük­be csön­det ha­sí­tott a meg­je­le­né­sem. Fel­mu­tat­tam az iga­zol­vá­nyo­mat, mire az ajtó előtt áll­do­gá­ló rend­őr be­en­ge­dett. Az or­vost vár­ták. Elő­ször azt hit­ték, én va­gyok az, s ami­kor ki­de­rült, hogy té­ved­tek, az első ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos kol­lé­gám, aki a vizs­gá­la­tot ve­zet­te, csöp­pet se lep­lez­te a csa­ló­dá­sát.

– Ó! Azt hit­tem, hogy a dok­tor jön… De ki­cso­da maga, uram?

– La­ver­di­nes rend­őr­biz­tos va­gyok, a ly­o­ni kör­ze­ti bűn­ügyi rend­őr­ség­től.

Neki is el­me­sél­tem, ho­gyan és mi­ért jöt­tem át Sa­int-Éti­enne-be, és hogy ép­pen sé­tál­tam egyet újra meg­lelt szü­lő­vá­ro­som­ban… A kol­lé­gán volt a be­mu­tat­ko­zás sora:

– Jean Pre­utin ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos va­gyok, ez meg itt a tit­ká­rom, Al­bert La­donz­el­le.

Az­zal rá­mu­ta­tott egy szem­mel lát­ha­tó­an nyílt eszű, pá­pa­sze­mes fi­a­tal­em­ber­re.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem, de nem na­gyon ér­tem, mi hoz­ta ide.

– Be­val­lom, ked­ves kol­lé­gám, hogy csu­pán a kí­ván­csi­ság. Lát­tam a ház előtt ezt a cso­por­to­su­lást, és meg­ra­gad­tam az al­kal­mat, hogy kap­cso­lat­ba ke­rül­hes­sek az önök hi­va­ta­lá­val, s ez nagy örö­möm­re szol­gál.

– Rend­kí­vül ked­ves, de ha va­la­mi szen­zá­ci­ó­ra szá­mí­tott, ak­kor csa­lód­ni fog. Ket­tős ön­gyil­kos­ság, ami­lyet már annyi­szor lát­tunk. A férj meg­öli a fe­le­sé­gét, az­tán ma­gá­val vé­gez. Füg­göny, vége. Na­már­most, hogy mi­ért tet­te? Azt nem tu­dom.

Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­nyílt az ajtó, és egy ke­dé­lyes em­ber­ke vi­har­zott be a he­lyi­ség­be.

– Mi esett ma­gá­ba, Pre­utin, hogy ilyen késő éj­sza­ka hí­vat? Hát már azt se tud­ja el­vi­sel­ni, hogy al­szom?

– Ha azt kép­ze­li a dok­tor úr, hogy jó­ked­vem­ből va­gyok itt, ahe­lyett hogy ott­hon len­nék, a szo­bám­ban … La­ver­di­nes fel­ügye­lő úr, a ly­o­ni kör­ze­ti bűn­ügyi rend­őr­ség­től, csak ér­dek­lőd­ni jött… Comb­ra­il­les dok­tor úr, aki al­ka­lom­ad­tán szí­ves­ség­ből el­vál­lal­ja a rend­őr­or­vos sze­re­pét.

A szo­ká­sos üd­vöz­lé­sek után a dok­tor, aki, úgy lát­szik, na­gyon si­e­tett, azon­nal ér­dek­lőd­ni kez­dett:

– Hát ak­kor lás­suk, mi­ről is van szó!

– Egy gyil­kos­ság meg egy ön­gyil­kos­ság, ha nem té­ve­dek.

– Hol van­nak?

– A szom­széd he­lyi­ség­ben, az iro­dá­ban.

– Gye­rünk, men­jünk be.

Elő­ször a férj holt­tes­tét pil­lan­tot­tam meg. A fo­tel­ban ült, fel­ső­tes­té­vel az író­asz­tal­ra ros­kad­va. On­nan, ahol áll­tam, jól lát­szott a szé­les vér­csík – ahogy a ha­lán­té­ká­ból le­csor­gott, olyan volt, mint­ha az arc egy ré­szét mí­ni­um­mal ken­ték vol­na be. A dok­tor a holt­test fölé ha­jolt, de szin­te azon­nal fel is egye­ne­se­dett.

– Így, első lá­tás­ra nin­csen sem­mi prob­lé­ma. Csak a rend ked­vé­ért fo­gom fel­bon­col­ni. Lő­por­nyo­mok a seb­száj kö­rül meg egy kis hor­zso­lás, bi­zonnyal ott, ahol a fegy­ver csö­ve meg­tá­masz­ko­dott. A fegy­ver egyéb­ként itt van.

En­ge­délyt kér­tem, hogy meg­vizs­gál­has­sam. Ott he­vert az asz­ta­lon, aho­va a ha­lott ej­tet­te, ami­kor össze­ro­gyott. Ná­lunk elég rit­kán hasz­nált pisz­toly­faj­ta volt, azon­nal fel­is­mer­tem, hogy 7,62-es, ki­lenc­lö­ve­tű To­kar­ev.

Mi­után vég­zett a férj­jel, a dok­tor a dí­vány lá­bá­nál fek­vő asszony­hoz lé­pett. Csak a há­tát le­he­tett lát­ni, ahogy össze­ku­po­rod­va he­vert a sző­nye­gen. Comb­ra­il­les dok­tor kö­zénk és a holt­test közé tér­del­ve meg­fog­ta a vál­lát, és meg­for­dí­tot­ta.

– A mel­lén érte a lö­vés. Még­pe­dig va­ló­szí­nű­leg két go­lyó, így, első lá­tás­ra, a ha­lál kö­rül­be­lül két órá­val ez­előtt áll­ha­tott be, mond­juk, fél ki­lenc és ki­lenc kö­zött…

Az­zal fel­állt.

– Most pe­dig meg­bo­csá­ta­nak, ugye, az urak, de si­e­tek, mert vár az ágyam. Szál­lít­tas­sa el a holt­tes­te­ket, Pre­utin, hol­nap reg­gel majd to­vább fog­lal­ko­zom ve­lük. Ad­dig is jó éj­sza­kát, ura­im!

Ahogy odébb ment az or­vos, vég­re meg­pil­lant­hat­tam a nő ar­cát is.

– … a fö­löt­te la­kók sem­mit sem hal­lot­tak, mert a te­le­ví­zi­ó­ban ép­pen va­la­mi vad­nyu­ga­ti fil­met ját­szot­tak. Itt is lö­völ­döz­tek, ott is lö­völ­döz­tek … A lép­cső­ház má­sik ol­da­lán lakó öz­vegy Belvè­ze-né fe­dez­te fel a tra­gé­di­át, nem egé­szen fél órá­val ez­előtt… Be­ko­pog­ta­tott Har­de­court-ék­hoz, va­la­mit, a jó ég tud­ja, mit, akart tő­lük kér­ni… La­donz­el­le, pe­csé­tel­je le a la­kást. Ked­ves kol­lé­gám, szak­mai szem­pont­ból iga­zán saj­ná­lom, hogy ilyen ba­ná­lis ügy­ről van szó! Hát nem, biz­tos úr?

Fel­ocsúd­tam tom­pult­sá­gom­ból, és szó­ra­ko­zot­tan vá­la­szol­tam:

– Igen, hogy­ne, hát per­sze, ked­ves kol­lé­gám, per­sze.

Pre­utin ke­rü­le­ti biz­tos úr fur­csán né­zett rám. Bi­zo­nyá­ra sze­ret­te vol­na tud­ni, mi tör­tént ve­lem. De nem mer­te fel­ten­ni a kér­dést, pe­dig ott égett a nyel­ve he­gyén. Jól is tet­te, úgy­se vá­la­szol­tam vol­na neki. Csak­ugyan, mit ért vol­na, ha el­mon­dom neki, hogy a ha­lott asszony­ban azt a he­lyes, kis­sé her­vadt, sző­ke nőt is­mer­tem fel, akit An­no­nay-ból au­tón hoz­tam haza dél­után Sa­int-Éti­enne-be? 

 

*

 

Új­ból egye­dül, a Ro­yet ut­cá­ban, kö­rü­löt­tem tel­jes nyu­ga­lom. Kép­te­len vol­tam gon­do­lat­ban el­sza­kad­ni az imént lá­tott je­le­net­től. Sze­gény asszony, mennyi­re ag­gó­dott Isa­bel­le nevű ba­rát­nő­je mi­att, aki­nek olyan sú­lyos prob­lé­mái van­nak… Most már szem­re­há­nyást tet­tem ma­gam­nak, mi­ért vol­tam vele olyan tar­tóz­ko­dó. Ho­má­lyo­san úgy rém­lett, va­la­mi sür­gős ta­lál­ká­ról be­szélt, és ezért kért meg, hogy áll­jak meg a Bel­levue té­ren. Va­jon ez a ta­lál­ko­zó okoz­ta vol­na a ha­lá­lát? De ha az el­hunyt asszony­nak sze­rel­mi ta­lál­ká­ja volt a Bel­le­vue-nél, ak­kor va­jon ki­nél jár­ha­tott elő­ző­leg An­no­nay-ban? Isa­bel­le-nél?

Ép­pen a Crêt de Roch-hoz fel­ve­ze­tő lép­csők­nél jár­tam, ami­kor hir­te­len eszem­be ju­tott va­la­mi fur­csa­ság. Ak­kor ta­lán nem is tűnt fel, de most vissza­to­la­ko­dott a gon­do­la­ta­im­ba. Ha el­fo­gad­juk a ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos fel­te­vé­sét, a férj ab­ban a pil­la­nat­ban lőt­te le a fe­le­sé­gét, ami­kor az ha­za­ért. Eb­ben az eset­ben ter­mé­sze­tes, hogy még raj­ta volt a ka­lap és a kesz­tyű. Igen ám, de va­jon a férj mi­ért volt úgy öl­töz­ve, mint aki ép­pen tá­voz­ni ké­szül ha­zul­ról? Gon­do­lat­ban ismét ott lát­tam író­asz­ta­lán a fel­haj­tott szé­lű szür­ke ka­la­pot. Az em­be­rek rit­kán kö­vet­nek el ön­gyil­kos­sá­got ka­lap­pal a fe­jü­kön. Sar­kon for­dul­tam, és vissza­men­tem. Ho­má­lyo­san úgy érez­tem, hogy nincs jo­gom sor­sá­ra hagy­ni ezt a nőt, aki ugyan össze­vissza ha­zu­do­zott min­den­fé­lét, de azért még­is­csak a bi­zal­má­ba fo­ga­dott, és fel­tár­ta előt­tem a gond­ja­it. Úgy kép­zel­tem, hogy eb­ből va­la­mi kö­te­le­zett­ség há­rul rám.

Mint­hogy az, ami­re most ké­szül­tem, tö­ké­le­te­sen tör­vény­te­len volt, az­zal csil­la­pí­tot­tam hi­va­tal­no­ki lel­ki­is­me­re­te­met, hogy az ál­do­zat irán­ti ba­rát­ság­ból cse­lek­szem.

A ház, a tra­gé­dia szín­he­lye, már álom­ba süllyedt. Nem volt könnyű meg­ta­lál­nom a lép­cső­há­zi pil­la­nat­vi­lá­gí­tás kap­cso­ló­ját. Har­de­court-ék – így hív­ták a sze­ren­csét­le­ne­ket – la­ká­sá­val szem­ben, a lép­cső­ház má­sik ol­da­lán, réz­táb­la dí­szel­gett az aj­tón. Ki­be­tűz­tem: öz­vegy A. Belvè­ze-né. Olyan hal­kan ko­pog­tam, aho­gyan csak tud­tam. Belvè­ze-né, akit nyil­ván tel­je­sen ki­hoz­tak a sod­rá­ból az ese­mé­nyek, nem alud­ha­tott, mert tüs­tént aj­tót nyi­tott, és meg­je­lent előt­tem szil­va­szí­nű pon­gyo­lá­já­ban.

– Mi az? Ki az?

– Rend­őr­ség…

– Ó?…

Első pil­lan­tás­ra tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy el van bű­völ­ve lá­to­ga­tá­som­tól.

– Szí­ves­ked­jék bel­jebb fá­rad­ni.

Be­men­tem utá­na a kis sza­lon­ba. Öz­vegy Belvè­ze-né apró, göm­böly­ded asszony­ka volt, arca olyan pi­ros, mint az alma. Bár nyil­ván le­he­tett már vagy hat­van­esz­ten­dős, még­is in­kább tor­kos bak­fis­nak, mint öreg­asszony­nak lát­szott.

– La­ver­di­nes ke­rü­le­ti rend­őr­biz­tos va­gyok.

– Ked­ves biz­tos úr, azt hi­szem, már min­dent el­mond­tam, amit tu­dok a do­log­ról. Saj­nos, nern sok az egész!…

Lát­szott raj­ta, hogy ez a „saj­nos” tö­ké­le­te­sen őszin­te. Én azon­nal fe­dez­tem ma­ga­mat.

– Asszo­nyom, nem hi­va­tal­ból va­gyok itt. A vé­let­len úgy hoz­ta, hogy né­hány órá­val ez­előtt meg­is­mer­ked­tem Har­de­court-né­val. Be­val­lom, rend­kí­vül meg­döb­ben­tett a ha­lá­la.

– Ó, biz­tos úr, ná­lam job­ban nem döb­bent­het­te meg!

– Rég­óta is­mer­te Har­de­court-ékat?

– Gon­dol­hat­ja! Leg­alább tíz esz­ten­de­je …

– Len­ne szí­ves né­hány szót mon­da­ni ró­luk?

– Hát, so­kat nem tu­dok mon­da­ni… Hen­ri úr, a férj, köz­tisz­te­let­nek ör­ven­dett itt a kör­nyé­ken. Min­den­ki na­gyon sok­ra tar­tot­ta. Az ügy­fe­lei hű­sé­ge­sen ra­gasz­kod­tak hoz­zá. És ez a ra­gasz­ko­dás apá­ról fi­ú­ra szállt.

– Ügy­fe­le­ket tet­szett mon­da­ni?

– In­gat­lan­ügy­nök volt. De tet­szik tud­ni, nem tar­to­zott azok közé, akik le akar­ják hen­ge­rel­ni az em­be­re­ket, csak szo­lid, igen tisz­tes­sé­ges üz­le­tek­kel fog­lal­ko­zott.

– Nem hal­lott olyas­mit, hogy eset­leg anya­gi ne­héz­sé­gei let­tek vol­na?

– Tet­szik tud­ni, az em­ber so­ha­sem tud­hat­ja, mi van a má­sik­nak a zse­bé­ben. Hát nem? De őszin­tén meg­vall­va, azt hi­szem, hogy nem vol­tak. El­len­ke­ző­leg. Har­de­court-ék­nak szem­mel lát­ha­tó­lag jól ment a so­ruk. Kü­lön­ben is, ha ne­héz anya­gi hely­zet­ben let­tek vol­na, nem úgy tar­tot­ták vol­na a lá­nyu­kat, mint ahogy tar­tot­ták. Hát nem igaz?

– Van lá­nyuk is?

– Van. Mi­chelle. Szép, ma­gas, hu­szon­négy-hu­szon­hat esz­ten­dős lány. Gyógy­sze­ré­sze­tet ta­nul Ly­on­ban. Nem volt hoz­zá sem­mi ked­ve, hogy idő­vel majd át­ve­gye az apja üz­le­tét. Mi­cso­da ször­nyű meg­ráz­kód­ta­tás lesz sze­gény­ké­nek, ha meg­tud­ja!

– És Har­de­court-né asszony?

– Őt csak a jó­té­kony­ko­dás ér­de­kel­te. Nem is­mer­tem nála jobb szí­vű te­rem­tést. Mi­helyt ér­te­sült róla, hogy va­la­ki baj­ban van itt a kör­nyé­ken, azon­nal meg­ke­res­te a mód­ját, ho­gyan le­het­ne a se­gít­sé­gé­re.

En­nek hal­la­tán tű­nőd­ni kezd­tem, va­jon öz­vegy Belvè­ze-né va­ló­ban olyan jól is­mer­te-e Har­de­court-ékat, mint ahogy kép­zel­te.

– Mi­kor meg­is­mer­ked­tem vele, úgy érez­tem, hogy Har­de­court-né sze­re­ti az éle­tet. Na­gyon ele­gán­san öl­töz­kö­dött. Ma­gá­nak nem az a vé­le­mé­nye?

Értő mo­soly reb­bent át Belvè­ze-né ar­cán.

– Hát igaz, ami azt il­le­ti, Har­de­court-né na­gyon adott ma­gá­ra. Gon­do­san ügyelt rá, hogy mél­tó le­gyen a fér­jé­hez. No, de ezt csak nem le­het a sze­mé­re vet­ni?

– De­hogy le­het! De még­is, ho­gyan ma­gya­ráz­za ezt a ket­tős ön­gyil­kos­sá­got, he­lye­seb­ben ezt az ön­gyil­kos­ság­gal kí­sért gyil­kos­sá­got, ked­ves Belvè­ze-né?

Az öz­vegy szét­tár­ta a kar­ját, je­lez­ve, hogy nem érti.

– Még most sem bí­rom el­hin­ni! Hi­szen Har­de­court úr va­ló­ság­gal imád­ta a fe­le­sé­gét! Ó, tu­dom, hogy a fér­fi­ak ér­te­nek a ko­mé­di­á­zás­hoz, de soha, érti, soha el nem tud­nám hin­ni, hogy meg­öl­te a fe­le­sé­gét! Nem! Ez le­he­tet­len!

– Pe­dig …

– Ez olyas­mi, amit az em­ber kép­te­len fel­fog­ni, egy­sze­rű­en kép­te­len. Kép­zel­he­ti, hogy én, aki a szom­széd­juk vol­tam, néha csak hal­lot­tam vol­na, ha ve­szek­sze­nek. Hát nem? Na­hát, so­ha­se, ve­sze­ked­tek! So­ha­se hal­lot­tam még csak egy han­go­sabb szót se! Az­tán most azt mond­ják, hogy Hen­ri úr agyon­lőt­te a fe­le­sé­gét, és utá­na maga is ön­gyil­kos lett! Ké­rem, biz­tos úr, én erre csak azt fe­lel­he­tem, hogy ez le­he­tet­len. Mit kép­zel! Olyan em­be­rek vol­tak ezek, ké­rem, hogy min­den va­sár­nap temp­lom­ba men­tek, sőt, néha még hét­köz­nap is! Ugyan ké­rem, hagy­ja­nak már, ne akar­ja­nak ve­lem el­hi­tet­ni min­den os­to­ba­sá­got!

Hal­kan meg­je­gyez­tem:

– Már­pe­dig, ked­ves Belvè­ze-né, most mind a ket­tő ha­lott.

– Drá­ga Szű­z­anyám! Hát per­sze hogy ha­lot­tak! Csak az a kér­dés, biz­tos úr, ho­gyan hal­tak meg. Mert ez az, amit sen­ki sem ért, ha kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re!

Ez volt az én vé­le­mé­nyem is, de nem tar­tot­tam szük­sé­ges­nek, hogy kö­zöl­jem vele.

– Mond­ja, asszo­nyom, ma este sem­mi olyas­mit nem vett ész­re a szom­szé­da­i­nál, ami elő­re je­lez­te vol­na a ké­szü­lő tra­gé­di­át?

– Nem, sem­mit. Amint már el­me­sél­tem a má­sik rend­őr­tiszt úr­nak, ép­pen egy fil­met néz­tem a te­le­ví­zi­ó­ban, egy cow­boy­fil­met. Csak úgy dur­rog­tak a pisz­to­lyok. Le­het, ké­rem, hogy hal­lot­tam lö­vést Har­de­court-ék fe­lől is, de nem is sej­tet­tem, hogy on­nan jö­het a hang. Kü­lön­ben kép­zel­he­ti, hogy azon­nal oda­ro­han­tam vol­na … Meg az­tán, biz­tos úr, be kell ma­gá­nak val­la­nom, hogy ami­kor itt ül­dö­gé­lek a ké­nyel­mes ka­ros­szé­kem­ben, időn­ként el­ha­gyom ma­ga­mat egy ki­csi­két, az­tán… ilyen­kor min­den ösz­sze­za­va­ro­dik előt­tem… Tet­szik ér­te­ni, ugye? Nem mint­ha el­alud­nék, nem… de ho­gyan is ma­gya­ráz­zam meg ma­gá­nak? Csak úgy el­bó­bis­ko­lok, igen, úgy van, el­bó­bis­ko­lok egy ki­csit… Utá­na alig tu­dok vissza­zök­ken­ni…

– Mi­ért ment át ilyen ké­sőn Har­de­court-ék-hoz, ked­ves asszo­nyom?

– Azért, ké­rem, mert disz­nó­saj­tot et­tem.

– Hogy tet­szik mon­da­ni?

– Disz­nó­saj­tot, biz­tos úr. Saj­nos, nem tu­dom meg­emész­te­ni, de bor­zasz­tó­an sze­re­tem… ezért az­tán időn­ként meg­resz­kí­ro­zom… Szó­val, mi­kor vége lett a piff-puff­nak, és már ké­szül­tem le­fe­küd­ni, ér­zem ám, hogy nyom­ja a gyom­ro­mat. Ilyen­kor egy kis gyo­mor­ke­se­rűt szok­tam be­ven­ni, cu­kor­ra csö­pög­tet­ve, az az­tán rend­be hoz. De ahogy be akar­tam búj­ni az ágyam­ba, ész­re­vet­tem, hogy el­fo­gyott a gyo­mor­ke­se­rű. Har­de­court-ék jó szom­szé­dok vol­tak, bár­mi­kor kér­het­tem tő­lük akár­mit. Ki volt vi­lá­gít­va az egész la­kás, így az­tán nem volt sem­mi lel­ki­is­me­ret­fur­da­lá­som, hogy eset­leg za­va­rom őket. Ko­pog­tat­tam az aj­tón. Sem­mi vá­lasz. Erre csön­get­tem. Megint sem­mi vá­lasz. Egy ki­csit cso­dál­koz­tam, le­nyom­tam a ki­lin­cset, az ajtó ki­nyílt. Be­men­tem. Az első szo­bá­ban sen­kit sem ta­lál­tam, gon­dol­tam, to­vább­me­gyek, hát­ha ta­lán az iro­dá­ban van­nak. Megint ko­pog­tat­tam, és mi­vel megint csak nem fe­lelt sen­ki, ki­nyi­tot­tam az aj­tót. Jaj, szent­sé­ges Szű­z­anyám, hogy ott mit lát­tam! Higgye el, biz­tos úr, csak az erős ter­mé­sze­tem­nek kö­szön­he­tem, hogy nem ájul­tam el azon nyom­ban, és nem én let­tem a har­ma­dik ha­lott! Mennyi vér! Ször­nyű­ség! Kép­zel­he­ti, hogy nem gon­dol­tam töb­bet a gyo­mor­ke­se­rűm­re! A disz­nó­sajt­ról is úgy meg­fe­led­kez­tem, mint­ha so­ha­se et­tem vol­na! Csak ki­ro­han­tam, mint egy őrült, és si­kol­toz­ni kezd­tem: „Se­gít­ség, se­gít­ség!”

– Ak­kor már tud­ta, hogy meg­hal­tak?

– Tud­tam, és még­se tud­tam. Az ilyes­mit nem tud­ja, ha­nem érzi az em­ber, biz­tos úr. Hát nem? Gran­c­het úr, tiszt­vi­se­lő a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ban, hív­ta te­le­fo­non a rend­őr­sé­get. Arra gon­do­lok, ha nincs szük­sé­gem arra a gyo­mor­ke­se­rű­re, ak­kor sen­ki se sej­tet­te vol­na, hogy mi tör­tént, és csak reg­gel, iro­dá­ba jö­vet, fe­dez­te vol­na fel ezt a ször­nyű­sé­get a Jean úr. Sze­gény, hogy meg­ré­mült vol­na! An­nál is in­kább, mert nem­csak na­gyon fi­nom lel­kű em­ber, ha­nem ál­lí­tó­lag a szí­ve sin­csen egé­szen rend­ben.

– Ki­fé­le, mi­fé­le ez a Jean?

– A Har­de­court úr al­kal­ma­zott­ja. Jean Pontcey a neve. Agg­le­gény. Ami­óta él, itt dol­go­zik az iro­dá­ban.

– Meg­ér­tet­ték egy­mást Har­de­court úr­ral?

– Va­ló­sá­gos csa­lá­di bú­tor­da­rab volt ná­luk, ugye, tet­szik ér­te­ni, biz­tos úr, mit aka­rok ez­zel mon­da­ni? Már szin­te ész­re se vet­ték, hogy itt van, annyi­ra meg­szok­ták. Mint­ha Hen­ri úr ár­nyé­ka lett vol­na. Az ügy­fe­lek is úgy be­szél­tek vele, mint a gaz­dá­já­val.

– Hát Har­de­court-né­val? Vele is jól ki­jött?

– Ó, a nők nem na­gyon ér­dek­lik Jean urat. Meg az­tán az ő sze­mé­ben Har­de­court-né nem is asszony volt, ha­nem a gaz­dá­já­nak a fe­le­sé­ge! De kí­ván­csi va­gyok rá, mi­hez kezd most a sze­gény. Mert va­gyont az­tán iga­zán nem gyűjt­he­tett ma­gá­nak!

– Tud­ja, hol la­kik ez a Pont­cey?

– A Ta­ver­ni­er ut­cá­ban, a 147-es szám alatt. Ha nem té­ve­dek.

– És a Ta­ver­ni­er utca mer­re van?

– Le tet­szik men­ni az Örök­ké­va­ló­ság ut­cá­ján a Pain­le­vé tér felé, az­tán bal­ra be­for­dul, a Nyu­ga­lom ut­cá­já­ba, és már ott is van a Ta­ver­ni­er ut­cá­ban.

 

*

 

Az öz­veggyel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sem után az a meg­győ­ző­dés kez­dett ben­nem ki­ala­kul­ni, hogy Har­de­court-ék tra­gé­di­á­ja nem egy­sze­rű, gyil­kos­sá­got kö­ve­tő ön­gyil­kos­ság. Be kell val­la­nom, kez­det­től fog­va tisz­ta szív­ből azt is kí­ván­tam, hogy ne ön­gyil­kos­ság, ha­nem va­la­mi más le­gyen. Hogy mi­ért? Kép­te­len len­nék meg­ma­gya­ráz­ni. A lel­kem mé­lyén va­la­mi ho­má­lyos és kis­sé ne­vet­sé­ges ér­zés dol­go­zott, azt súg­ta: Hélè­ne Har­de­court szá­mít rám, azt vár­ja tő­lem, hogy én ma­gya­ráz­zam meg az em­be­rek­nek, ho­gyan halt meg. Most az­tán már csak egy lé­pés vá­lasz­tott el at­tól a meg­győ­ző­dés­től, hogy szá­mít arra is, hogy bosszút ál­lok érte. Ezért ha­tá­roz­tam el, hogy bár már na­gyon ké­ső­re jár, még­is el­me­gyek, és fel­ve­rem éj­sza­kai nyu­go­dal­má­ból Jean Pont­cey-t.

Jean Pont­cey egy kis­sé meg­roggyant, két má­sik, na­gyobb épü­let tűz­fa­lá­nak tá­masz­ko­dó ház­ban la­kott. Belvè­ze-né út­mu­ta­tá­sa alap­ján könnyen oda­ta­lál­tam. Az utca fe­lől a föld­szin­tet egy ga­rázs­nak is hasz­nált rak­tár­he­lyi­ség fog­lal­ta el, efö­lött még egy eme­let volt, amely va­ló­ság­gal össze­csuk­lott a szem­mel lát­ha­tó­an túl­sá­go­san nagy­ra sza­bott, fer­de tető alatt. Tö­ké­le­te­sen meg­fe­le­lő bar­lang an­nak az öreg agg­le­gény­nek, akit Belvè­ze-né az imént seb­té­ben le­írt. Aki bi­zo­nyá­ra sze­ret fél­re­hú­zód­va élni. Mint­hogy ő volt en­nek a csá­kány­ra rég meg­érett vis­kó­nak az egyet­len la­kó­ja, egy pil­la­natig sem ag­gá­lyos­kod­tam, ha­nem jó erő­sen dö­röm­böl­ni kezd­tem az aj­tón. De több­ször is meg kel­lett is­mé­tel­nem ezt a mű­ve­le­tet, mi­előtt az éj­sza­ka csend­jé­ben vég­re si­ke­rült meg­hal­la­nom a pad­lón cso­szo­gó pa­pu­csok ne­szét. Az ajtó mö­gül aszt­más li­he­gés szű­rő­dött ki, majd meg­szó­lalt egy zsém­bes, dör­mö­gő hang:

– Ki az?

– Nyis­sa ki! Rend­őr­ség.

– Rend­őr­ség?!

A fel­ki­ál­tást ért­he­tet­len in­du­lat­szók kö­vet­ték. Vég­re Pont­cey úr el­szán­ta ma­gát, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót. A seb­té­ben fel­ka­pott nad­rág­ja fö­lött bi­zony­ta­lan tisz­ta­sá­gú há­ló­ing le­be­gett. Bor­zas, ősz üs­tö­ke alól a szem­üve­gen át rám sze­ge­ző­dő te­kin­te­te nem volt ép­pen nyá­jas­nak mond­ha­tó.

– Mit akar tő­lem a rend­őr­ség?

– Ön Jean Pont­cey úr? Har­de­court-ék iro­dai al­kal­ma­zott­ja?

– Az va­gyok. Mit akar tő­lem?

– Be­szél­ni sze­ret­nék ma­gá­val.

– Ép­pen most, éj­sza­ka?

– Most. Éj­sza­ka.

Meg­va­kar­ta a hón­al­ját, egy ide­ig ha­bo­zott, majd így szólt:

– Na jó, hát ak­kor jöj­jön be!… Pont­cey be­ve­ze­tett egy he­lyi­ség­be, ame­lyet eny­he nagy­zo­lás­sal dol­go­zó­szo­bá­nak ne­ve­zett. A va­ló­ság­ban apró kis lyuk volt, te­lis-tele töm­ve min­den­fé­le el­kép­zel­he­tet­len va­cak­kal. Le­ül­tem egy ka­ros­szék­be, amely­ből min­de­nün­nen csün­gött a ló­szőr.

– Na, tes­sék, mit akar tő­lem?

– Maga még nem tud­ja, mi tör­tént ma este?

– Hogy mi tör­tént? Hol?

– A gaz­dá­já­nál, Har­de­court úr­nál. Meg­vál­to­zott az arc­ki­fe­je­zé­se; a hang­ját is nyug­ta­la­nabb­nak érez­tem.

– Har­de­court úr­nál?

– Most jö­vök öz­vegy Belvè­ze-né­től. Tőle tud­tam meg, hogy maga amo­lyan jobb keze Har­de­court úr­nak.

A foga kö­zött dünnyög­te:

– Na, ez a fe­hér­nép is ak­kor hagy­ja csak abba a má­sok dol­ga­i­ban való kur­ká­szást, majd ha fagy!

– Min­den­eset­re neki kö­szön­he­ti, hogy el­jöt­tem ér­te­sí­te­ni ma­gát.

– Ér­te­sí­te­ni? En­gem? Mi­ről, az is­te­nért?

– Har­de­court úr ha­lá­lá­ról.

– Har­de­court úr ha… Ugye, nem igaz?

– De igaz. Ma este halt meg, 9 és 10 óra kö­zött.

– Na­hát, ez le­he­tet­len!

Már nem volt olyan fö­lé­nyes Jean Pont­cey úr. Le­ros­kadt a szé­ké­re, va­ló­ság­gal össze­om­lott.

– Nem értem … nem ér­tem … Ami­kor el­jöt­tem tőle, még egy­ál­ta­lán nem lát­szott be­teg­nek… Sőt, úgy lát­szott, hogy re­me­kül érzi ma­gát… So­ha­se hal­lot­tam pa­nasz­kod­ni az egész­sé­gé­re…

Egy­szer­re azon­ban mint­ha meg­ér­tet­te vol­na, mi­ről van szó. Hir­te­len fel­kap­ta a fe­jét, és meg­kér­dez­te :

– De mi­ért egy rend­őr­biz­tos jön ak­kor hoz­zám?…

– Mert Har­de­court úr ön­gyil­kos lett.

– Mi­cso­da?!

– Go­lyót eresz­tett a fe­jé­be. Meg­ta­lál­ták a fegy­vert is, egy orosz gyárt­má­nyú To­kar­evet.

– Még ilyet! Hi­he­tet­len!

– Tu­dott róla, hogy Har­de­court-nak ilyen pisz­to­lya van?

– Per­sze… El­len­ál­lá­si em­lék volt… De tes­sék vár­ni, in­nom kell egy kor­tyot, mert ha nem, azt hi­szem, rög­tön rosszul le­szek.

Nagy ne­he­zen fel­tá­pász­ko­dott, oda­ván­szor­gott egy fe­hér szek­rény­hez, amely va­la­ha be le­he­tett fest­ve, ki­nyi­tot­ta az aj­ta­ját, elő­vett be­lő­le egy üve­get, a szá­já­hoz emel­te, és jól meg­húz­ta.

Na­gyot csuk­lott.

– Bo­csás­son meg, de a fel­in­du­lás­tól van. Na, most már egy ki­csit job­ban ér­zem ma­ga­mat… De még min­dig kép­te­len va­gyok fel­fog­ni… Hogy a sze­gény Hen­ri úr… Fel­tét­le­nül el kell men­nem hoz­zá­juk, mert a nagy­sá­gos asszony bi­zo­nyá­ra ször­nyen oda­van…

– Csak­ugyan oda­van, Har­de­court úr, mi­előtt ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett vol­na el, előbb vég­zett a fe­le­sé­gé­vel. Két go­lyót eresz­tett a szí­vé­be.

– Nem! Szent is­ten, ez le­he­tet­len! Maga meg van bo­lon­dul­va! Ma­guk egy­től egyig meg van­nak bo­lon­dul­va!

Az­tán egy ki­csit ma­gá­hoz tért, és így foly­tat­ta:

– Bo­csás­son meg… Szó­val, ezek sze­rint mind a ket­ten meg­hal­tak?

– Úgy van, mind a ket­ten.

Vá­rat­la­nul, anél­kül hogy elő­re szá­mít­hat­tam vol­na rá, könnyek­re fa­kadt. Iga­zi könnye­ket sírt, az ilyet nem le­het szín­lel­ni. Két csuk­lás kö­zött fél­mon­da­to­kat sut­to­gott:

– Hen­ri úr… A ked­ves Hélè­ne asszony… Most az­tán a sze­gény Mi­chelle… meg én is! Igen, most mi­hez kezd­jek?… Sze­gény Hen­ri úr… Mind a ket­ten!…

Fel­áll­tam, és gyen­gé­den meg­fog­tam a vál­lát.

– Bá­tor­ság, öreg­úr, szed­je össze ma­gát! Sej­tem, hogy ne­héz az ilyes­mit csak úgy le­nyel­ni, de még­is, pró­bál­jon jó­za­nul gon­dol­koz­ni.

He­ve­sen a hom­lo­ká­ra csa­pott.

– Mint­ha min­den meg­állt vol­na ide­benn! Érti? Meg­állt a ma­si­na. Tu­dom, hogy maga ne­kem iga­zat mond, de még­sem va­gyok ké­pes el­hin­ni! Nem, nem tu­dom el­hin­ni, mert ez egy­sze­rű­en hi-he-tet-len! Hi­szen Hen­ri úr va­ló­ság­gal imád­ta a fe­le­sé­gét. Érti? Imád­ta! És maga most azt akar­ja ve­lem el­hi­tet­ni, hogy meg­öl­te? Mi­ért ölte vol­na meg?

– Hi­szen én is ép­pen ezt kér­de­zem ma­gá­tól.

– Tő­lem?

– Per­sze, hisz maga is­mer­te őket a leg­job­ban, és hoz­zá rég­óta.

– Ez igaz… Hu­szon­két esz­ten­de­je, hogy Hen­ri úr mel­lett dol­go­zom…

– Pont­cey, maga az előbb azt ál­lí­tot­ta, hogy Har­de­court úr imád­ta a fe­le­sé­gét. De a fe­le­sé­ge is imád­ta őt?

– Ez na­gyon va­ló­szí­nű! De tet­szik tud­ni, én nem ér­tek a nők­höz, mert kü­lön­ben, ha ér­tet­tem vol­na va­la­mit hoz­zá­juk, rég meg­há­za­sod­tam vol­na.

– Még­is, az előbb azt mond­ta, hogy már hu­szon­két esz­ten­de­je is­me­ri Hélè­ne Har­de­court.

– Nem, nem hu­szon­két, ha­nem csak ti­zen­öt esz­ten­de­je. Har­de­court úr ti­zen­öt év­vel ez­előtt újra nő­sült.

– Aha! Az más… így hát a lány, Mi­chelle…

– Az első há­zas­sá­gá­ból szár­ma­zik. Mi­kor Hen­ri úr má­sod­szor nő­sült, Mi­chelle már le­he­tett vagy tíz­esz­ten­dős.

– És jól ki­jött a mos­to­ha­any­já­val?

– Hogy­ne, na­gyon jól.

– Egy­szó­val, úgy lát­szik, Har­de­court úr tö­ké­le­tes egyet­ér­tés­ben élt a fe­le­sé­gé­vel.

– Ha azt akar­ja tud­ni, hogy szok­tak-e ve­sze­ked­ni egy­más­sal, csak azt vá­la­szol­ha­tom, hogy nem. Min­dig, min­den­ben egyet­ér­tet­tek. Hélè­ne asszony igen gon­dos fe­le­ség volt. Hen­ri úr pe­dig azt se tud­ta, ho­gyan ké­nyez­tes­se.

– Har­de­court-né so­ha­se ment el hosszabb idő­re ha­zul­ról?

– Soha, csak ked­den, ami­kor An­no­nay-ba ment.

– Mi­ért járt An­no­nay-ba?

– Mert a Szent Krisz­ti­na-ren­di apá­cák va­la­mi men­hely­fé­lét tar­ta­nak ott fenn ma­ga­te­he­tet­len öre­gek szá­má­ra. Har­de­court-né sze­re­tett má­so­kon se­gí­te­ni, az éle­tét má­sok­nak ál­doz­ni.

– Mi­chelle kis­asszony gyak­ran jár haza lá­to­ga­tó­ba a szü­le­i­hez?

– Min­den hé­ten. Rend­sze­rint pén­tek este ér­ke­zik, és va­sár­nap este uta­zik vissza, hogy még ide­jé­ben vissza­ér­kez­zék a hét­fői elő­adá­sok­ra.

– Tud­ja a ly­o­ni cí­mét?

– Igen. A Vol­lon té­ren la­kik, egy bi­zo­nyos Le­sor­te­ur nevű, ma­gá­nyos hölgy­nél.

– Pont­cey úr, én nem hi­va­ta­los mi­nő­sé­gem­ben ke­res­tem fel ma­gát. A sa­ját szak­ál­lam­ra jöt­tem, hogy fel­vi­lá­go­sí­tást kér­jek Har­de­court-ék­ról.

– Hogy­hogy! Ta­lán is­mer­te őket?

Új­ból el­me­sél­tem Hélè­ne Har­de­court-ral való ta­lál­ko­zá­som tör­té­ne­tét.

– Nem is sej­ti, ki le­he­tett az a sze­mély, aki­vel ta­lál­koz­nia kel­lett a Bel­le­vue té­ren?

– Ha azt tet­szik gon­dol­ni, hogy a nagy­sá­gos asszony en­gem be­ava­tott az ő bel­ső ügye­i­be, ak­kor… Meg az­tán, nem is na­gyon ér­de­kel­tek az ügyei.

– Az az ér­zé­sem, Pont­cey úr, hogy maga nem na­gyon ro­kon­szen­ve­zett Har­de­court-né­val.

– Én ál­ta­lá­ban nem na­gyon ro­kon­szen­ve­zek a nők­kel, biz­tos úr.

Ki­kí­sért az aj­tó­ig. Mi­előtt ki­lép­tem vol­na, vele is meg­pró­bál­tam a meg­le­pe­tés­sze­rű raj­ta­ütést:

– Majd­nem el­fe­lej­tet­tem: is­me­ri Isa­bel­le-t?

Egy szem­pil­lan­tás­sal ké­sőbb vá­la­szolt, mint kel­lett vol­na.

– Mi­fé­le Isa­bel­le-t?

– Ma­gam se tu­dom. Va­la­mi ro­ko­na vagy ba­rát­nő­je le­he­tett Har­de­court-né­nak.

– Sza­vam­ra nem. So­ha­se hal­lot­tam sem­mi­fé­le Isa­bel­le-ről.

Mi­köz­ben be­zár­ta mö­göt­tem a lép­cső­ház­ra nyí­ló aj­tót, az a meg­győ­ző­dés ala­kult ki ben­nem, hogy ez­út­tal nem mon­dott iga­zat Pont­cey úr. De va­jon mi­ért?

 

*

 

Így te­hát Jean Pont­cey úr, akár­csak öz­vegy Belvè­ze-né, el­uta­sí­tot­ta az ön­gyil­kos­ság fel­te­vé­sét. Már­pe­dig ők ket­ten min­den­ki­nél job­ban tud­hat­ták, mi­ről be­szél­nek. Ám rend­őri ta­pasz­ta­la­ta­im azt súg­ták, nem sza­bad meg­fe­led­kez­nem róla, hogy az em­be­rek ál­ta­lá­ban nem is­me­rik, ami a má­sok lel­ké­ben ját­szó­dik le.

Lé­onie Chat­i­gnac azt haj­to­gat­ta, hogy ke­ve­set al­szik, így az­tán min­den lel­ki­is­me­ret­fur­da­lás nél­kül el­in­dul­tam hoz­zá. Vé­gig­si­et­tem az örök­ké­va­ló­ság ut­cá­ján, ahol mind­össze né­hány élel­met ku­ta­tó kó­bor macs­ká­val ta­lál­koz­tam, be­for­dul­tam az Al­vi­lá­gi Ré­vész ut­cá­já­ba, és óva­to­san fel­lo­pa­kod­tam az öreg ba­rát­nőm la­ká­sá­hoz ve­ze­tő kes­keny kő­lép­csőn. Hal­kan meg­ko­pog­tat­tam az aj­ta­ját. Lé­onie csak­ugyan nem ha­zu­dott, azon­nal fel­hang­zott a kér­dé­se:

– Van oda­kint va­la­ki?

– Igen, én va­gyok, Char­les…

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Te? Nem szá­mí­tot­tam rá, hogy ilyen ha­mar vi­szont­lát­lak. Sö­tét­ben jöt­tél fel? Nem is gyúj­tot­tál vi­lá­gos­sá­got a lép­csőn?

– Nem ta­lál­tam meg a kap­cso­lót

– Jó­sá­gos ég! Be­ver­het­ted vol­na az or­ro­dat, mi­alatt ott va­kos­kod­tál. Na, gye­re be gyor­san!

Új­ból el­he­lyez­ked­tem a kony­há­ban, az­tán be­szá­mol­tam Lé­onie-nak Har­de­court-né ha­lá­lá­ról és a fér­je ön­gyil­kos­sá­gá­ról. Ő sem akart hin­ni a fü­lé­nek.

– Is­mer­ted Har­de­court-ékat, Lé­onie?

– Hogy is­mer­tem-e őket? Meg­hi­szem azt. Nem messze lak­nak in­nen, de kü­lön­ben is, min­den­ki is­me­ri őket eb­ben a fer­tály­ban. Egy idő­ben dol­goz­tam is ná­luk, mos­tam rá­juk, ha­ris­nyát stop­pol­tam, fol­toz­tam, mert ez a fi­a­ta­lab­bik Har­de­court-né nem na­gyon ér­tett az ilyes­mi­hez.

– Hány éves volt Hélè­ne Har­de­court?

– Úgy negy­ven, negy­ven­ket­tő le­he­tett. Ti­zen­öt év­vel ez­előtt ment férj­hez. Ott vol­tam az es­kü­vő­jü­kön. Ak­ko­ri­ban hu­szon­nyolc, hu­szon­ki­lenc esz­ten­dős le­he­tett. Kü­lön­ben egy­sze­rű a do­log, mert az es­kü­vő­kor a kis Mi­chelle a ti­ze­dik évé­ben járt, most hu­szon­öt éves, eb­ből könnyen ki­szá­mít­ha­tod.

– Mi volt a vé­le­mé­nyed Har­de­court-ék­ról?

– Jó hír­ben álló né­pek vol­tak, Char­les, ne­kem el­hi­he­ted. Ha én mon­dom, hogy jó hír­ben ál­lot­tak, ak­kor az úgy is igaz.

– Har­de­court úr öz­vegy volt?

– Igen, az első fe­le­sé­ge, Gisè­le, nyisz­lett kis te­rem­tés volt.. . már nem is em­lék­szem rá, mi­ben halt meg. Azt me­sél­ték, hogy mell­ba­jos volt.

– Mi­lyen lány az a Mi­chelle?

– Szép, nagy lány. Meg okos is rá­adá­sul. Érett­sé­gi­je van neki!… Most Ly­on­ban la­kik, gyógy­sze­ré­sze­tet ta­nul. Nő­nek való, szép fog­lal­ko­zás a gyógy­sze­rész­ség, meg az­tán so­kat is le­het vele ke­res­ni. Csak messze kell men­ni a ház­tól a ta­nu­lás mi­att. Más­kü­lön­ben, ami­lyen szép te­rem­tés, már ré­gen férj­hez ment vol­na; fő­leg az­zal a kis ho­zo­mánnyal, amit az ap­já­tól fog kap­ni. Már per­sze, ahogy kap­ni fog a sze­gény­ke, hi­szen ér­ted, ugye? Meg­jegy­zem, Har­de­court úr­nak nem volt túl­sá­go­san az ínyé­re, hogy a lá­nya gyógy­sze­rész­nő akar len­ni. Job­ban sze­ret­te vol­na, ha át­ve­szi tőle az üz­le­tet, mert az az­tán biz­tos, hogy el tud­ta vol­na ve­zet­ni. De ta­lán majd a veje át­ve­he­ti az iro­dát. An­nál is in­kább, mi­vel az apja is eb­ben a szak­má­ban dol­go­zik.

– Az apja? Ki­nek az apja?

– Hát a Mi­chelle vő­le­gé­nyéé.

– Ezek sze­rint Mi­chelle el van je­gyez­ked­ve?

– Min­dig is el volt.

– Mi­ket me­sélsz itt, Lé­onie!

– Majd mind­járt meg­ma­gya­rá­zom. Mi­kor a szü­le­id meg­hal­tak, Char­les, egy ki­csit el vol­tam vesz­ve, enni meg még­is­csak kel­lett, hát nem? De mit csi­nál­hat az em­ber az én ko­rom­ban? Ne fe­lejtsd el, hogy ak­kor én már jól ben­ne jár­tam a het­ven­ben. Szó­val, ak­kor vál­lal­tam el azt a kis ál­lást a Har­de­court-ék­nál. Ép­pen ak­kor ke­rül­tem hoz­zá­juk, ami­kor Hen­ri úr a má­so­dik há­zas­sá­gá­ra ké­szült. Két vagy há­rom esz­ten­de­ig dol­goz­hat­tam ná­luk, már nem is na­gyon em­lék­szem rá. Har­de­court úr nagy ba­rát­ság­ban volt egy Val­liè­res nevű fa­mí­li­á­val. Ju­les Val­liè­res fi­a­ta­labb volt ugyan nála, de na­gyon jó­ban volt vele, mert ő is ugyan­ab­ban a brancs­ban dol­go­zik. Az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy Val­liè­res úr sok­kal na­gyobb üz­le­tek­kel fog­lal­ko­zik. Sül­ve-fől­ve együtt vol­tak. Azt is el kell még mon­da­nom ne­ked, hogy Val­liè­res-né, a Ger­ma­i­ne, va­la­ha a te szü­lé­id­nél dol­go­zott. Nagy­da­rab, so­vány lány volt, de na­gyon tud­ta, hogy mit akar. Mi­kor újra vi­szont­lát­tam, alig tér­tem ma­gam­hoz a cso­dál­ko­zás­tól, hogy idő­köz­ben Val­liè­res-né lett be­lő­le. Meg­csi­nál­ta a sze­ren­csé­jét a drá­gám, mert neki az­tán iga­zán nem volt sem­mi ho­zo­má­nya. Az apja egy­sze­rű fegy­ver­gyá­ri mun­kás volt. Csak­hogy a Val­liè­res úr amo­lyan aka­rat nél­kü­li báb volt. Úgy kép­ze­lem, hogy fel­járt a Ger­ma­i­ne-hez, csak úgy szó­ra­ko­zás­ból, az meg mi­helyt egy­szer rá­tet­te a ke­zét, töb­bet el se eresz­tet­te, ha­nem fog­ta és el­ci­pel­te az anya­könyv­ve­ze­tő­höz meg a plé­bá­nos úr­hoz. No­hát, ezek­nek a Val­liè­res-ék­nek van egy Pi­erre nevű fiú­gye­re­kük, aki négy vagy öt esz­ten­dő­vel le­het idő­sebb, mint Mi­chelle. Igen szép gye­rek, va­ló­sá­gos film­szí­nész. Kö­lyök­ko­ruk­ban foly­ton együtt ját­szot­tak, Mi­chelle meg ő. Már ak­kor ki le­he­tett ta­lál­ni, hogy ezek ket­ten előbb-utóbb össze­há­za­sod­nak. Csak­hogy a Mi­chelle kis­asszony nem olyan lány ám, aki­nek egy­könnyen el le­het csa­var­ni a fe­jét. Más­részt ez a Pi­erre ked­ves gye­rek ugyan, de amúgy nem so­kat ér. Sza­kasz­tott az édes­ap­ja. Szó­val, a Mi­chelle kis­asszony azt gon­dol­ta, hogy az ilyen férj­hez jó lesz előbb va­la­mi biz­tos fog­lal­ko­zást sze­rez­ni ma­gá­nak. Hát ezért ment el Ly­on­ba, ki­ta­nul­ni a pa­ti­kus­sá­got. A Val­liè­res-ék per­sze azt sze­ret­ték vol­na, ha rög­tön meg­tart­ják az es­kü­vőt, de Mi­chelle kis­asszony hal­la­ni sem akart róla. Ki­je­len­tet­te: „Ha Pi­erre iga­zán sze­ret, ak­kor meg­vár. Ha pe­dig nem vár meg, ak­kor nem is sze­ret iga­zán.” Meg­jegy­zem, eb­ben az apja is tá­mo­gat­ta, mert nem na­gyon tet­szett neki, hogy a lá­nya egy ilyen nyim­nyám Jan­kó fe­le­sé­ge le­gyen,

– És mi­től lett ez a Pi­erre ilyen tedd ide, tedd oda fic­kó?

– Sze­rin­tem az any­ja hi­bá­já­ból. Ger­ma­i­ne olyan ha­tal­mas­ko­dó ter­mé­szet, hogy sen­ki se tud meg­áll­ni előt­te. Le­gyen az a fér­je vagy a fia, min­den­ki­nek meg kell ha­jol­nia az aka­ra­ta előtt. Amúgy jó asszony, csak ép­pen nem tűri el, hogy a ház­ban más di­ri­gál­jon, ne ő.

– No de még­is, mit csi­nál ez a szép fiú?

– Se­gít az ap­já­nak, ő ku­tat­ja fel az el­adó in­gat­la­no­kat, tár­gyal az ügy­fe­lek­kel.

– Na, ked­ves Lé­onie, most már itt­hagy­lak, le­fek­hetsz nyu­god­tan. Én meg ha­za­me­gyek a szál­lo­dám­ba, mert itt az ide­je, hogy én is alud­jam egyet

– Azok után, ami­ket most hal­lot­tam tő­led, gyer­me­kem, nem hi­szem, hogy el tud­nék alud­ni. Ezek a sze­gény Har­de­court-ék, na­hát… És mondd, csak­ugyan biz­tos vagy ben­ne, hogy Hen­ri úr meg­öl­te a fe­le­sé­gét?

– Min­den jel sze­rint igen.

– Én még­is kép­te­len va­gyok el­hin­ni. Mi­köz­ben a Fe­ke­te ló felé igye­kez­tem, azt haj­to­gat­tam ma­gam­ban, le­he­tet­len, hogy ezek hár­man egy­for­mán té­ved­je­nek, hi­szen nem is is­me­rik egy­mást, nem be­szél­het­tek össze, vi­szont mind a hár­man jól is­mer­ték a Har­de­court csa­lá­dot.