Kulcscsomó csörgését hallottuk. Erre az ajtóhoz rohantam, és rátoltam a reteszt. Kívülről kulcs mélyedt a zárba. A nő hamar rájöhetett, hogy az ajtót nem tudja kinyitni, mert még sipítóbb hangon ismét kiabálni kezdett:

– Gazember, vén disznó, rátoltad a reteszt! És én még bedőltem a halandzsádnak! Jól befúroltál a házassági dumáddal! Hát a lóvémmal mi lesz, mikor adod meg a gubámat?

Nagyokat nyögve lármázott, majd sivítva fenyegetőzött:

– Megöllek, megöllek!

A folyosón kinyílt egy ajtó. Férfihang kiáltott ki:

– Most aztán elég legyen! Máshol rendezzen féltékenységi jelenetet! Nem tudunk aludni!

A nő – szerintem Madeleine lehetett – szidalmazni kezdte a szomszédot, és ráordított, hogy törődjék a saját dolgaival. Félelmem ellenére sem tudtam megállni, hogy ne képedjek el szókincse gazdagságán. A férfi szavába vágott, és ráförmedt:

– Ha nem hagyja abba, kihívom a rendőrséget. Feljelentem éjszakai csendháborításért. És azt is elmondom, hogy életveszélyes fenyegetést tett.

Hallottuk, hogy becsapják az ajtót. Az álmából felvert ember visszament lakásába. Madeleine még mindig toporzékolt a folyosón. Újabb szidalmakat zúdított Rollainre, de most már kevésbé éles hangon. Észrevehetőleg nem nagy kedve volt szemtől szembe kerülni a rendőrséggel. Végre lecsillapodott. Még néhány fájó szemrehányást tett annak, aki a gyapjúpokrócba becsavarva már örök álmát aludta. S aztán elment.

Ezt valóban szerencsésen úsztuk meg. Éjfél lett. Gyorsan kellett cselekednünk. Kinyitottam a szűk mellékutcácskára nyíló ablakot, és a bőrönddel kezemben kiugrottam. Zaj nélkül kerültem a földre. Odasiettem a kocsihoz. Némi nehézséggel beindítottam a motort, amely köhögött, akárcsak Rollain. Amikor végre elindult, alaposan össze kellett szedni az eszemet, nehogy valamit eltévesszek a sebességváltó kapcsolása közben. Arra a helyre állítottam az autót, ahol a kis utca beletorkollott a sugárútba. Egy pillanat alatt visszamásztam az ablakon, és ismét a szobában voltam.

Vállamra emeltem a hullát. Istentelenül nehéz volt, és majd összeroskadtam alatta. Kidobtam rakományomat az utcára. A holttest tompa zajjal esett rá a járda kövezetére, olyanszerű zajjal, mint amilyent egy krumpliszsák kelt. Beszóltam Ursulának, hogy csukja be mögöttem az ablakot, és jöjjön ki rendesen a kapun keresztül. Ismét kiugrottam a kis utcára, és a kocsihoz cipeltem a hullát. A sugárút teljesen üres volt.

Letettem Hollaint a hátsó ülésre. Eléggé bonyolult feladat volt, mert végtagjai már megmerevedtek. De végül is sikerült többé-kevésbé kényelmesen, keresztben elhelyezve lefektetnem. Feje és törzse az autó padlóján hevert, míg ágyéka és lábszárai az ülés fölött. Ursula előreült, mellém. Azt mondta, elfelejtettem elzárni a szobában a központi fűtést, és hogy neki is csak utolsó pillanatban jutott eszébe, mielőtt elindult.

Abban a pillanatban, amikor megnyomtam az indítót, megláttam, hogy a kis utcában egy kapu nyílik. Téglalap alakú, halvány fény esett az úttestre. Néhány ember kedélyeskedett Rollain ablaka alatt. Na, mormogtam fogaim közt, nekünk befűtöttek. Beindítottam, és a bayonne-i országútra tértem. Igyekeztem nem túl gyorsan hajtani. Kiértünk a városból. Vaksötét éjszaka volt. Egyetlen csillag sem jelent meg az égen. Ursula meg sem mukkant.

A hulla még csendesebb volt. Olyan benyomásom támadt, hogy teljesen megtölti a kocsit, és éppen annyi helyünk marad csak tőle, hogy szuszoghassunk. Az a szag, amelyet a szobába lépve éreztünk, a túl nagy hőségben lassanként oszlásnak induló férfi kellemetlen szaga, a lompos agglegény bűze megtöltötte a vacak kis kocsit, és folytonosan azt juttatta eszünkbe, hogy a holttest él és izzad.

Kezdtem komolyan félni. Mindeddig – kivéve talán azt a negyedórát, mialatt Madeleine megrémített – valamiféle öntudatlan állapotban cselekedtem, pontosan abban az állapotban, amely megkönnyíti a gyors cselekvést. Most, az elhagyott országúton, a sötét éjszakában, mögöttem a gyászos rakománnyal, szorongó érzés kezdett bennem felülkerekedni. Vezetés közben eszembe jutottak azok a kísértethistóriák, amikről könyvekben olvastam.

Vakító reflektorfény rajzolódott ki a visszapillantó tükörben. Lassítottam, az út legszélére hajtottam, és közben az útmenti árkot szegélyező füvet súroltam. Egy teherautó suhant el nagy szitkozódva mellettünk. Volt annyi időm, hogy megnézzem a benne ülőt, egy micisapkás férfit, aki furcsán kíváncsi tekintetet vetett ránk. Nem tudtam, miért. Egy gyors pillantás hátra, a hullára, és rögtön rájöttem az okára.

Ugyanakkor jeges rémület rázott meg. Fékeztem, és megálltam az út szélén. Hátrafordultam.

A pokróc lecsúszott Rollainról, és meztelen féllába és lábaszára ott meredezett a hátsó lámpa fényében. A teherautó fényszórói ezt a különös látványt világították meg. Ursula kimászott, kinyitotta a kocsi ajtaját, és újra becsomagolta a pokrócba a holttestet. Miután végzett a munkával, visszaült mellém, és megsimogatta arcomat. Megborzongtam, arra gondolva, hogy ugyanezzel a kézzel ért a halott borzalmas testéhez.

Megpróbáltam indítani. A motor befulladt. Ötször is nekifogtam. Nem gyulladt be. Kedvem támadt otthagyni a kocsit, és futva menekülni a mezőkön át. A végén rájöttem, hogy elfelejtettem elfordítani a slusszkulcsot. Fejemet a kormánykerékre helyeztem, és így vártam be, míg bolondul verő szívem kissé lecsendesedik. Ursula, aki megőrizte hidegvérét, édes hangján biztató szavakkal bátorított. Nem kell félni, mondta. Minden rendben van. A teherautó vezetője biztos tréfának fogta fel a meztelen lábat. Vagy pedig olyan valakinek tarthatta, aki hátul elbóbiskolt.

Hirtelen elszégyelltem magam, amiért ilyen gyengének mutatkoztam Ursula előtt. Indítottam. Balfelől megláttam az utat. Arra kormányoztam. Harmadrendű keskeny úton haladtunk, amelyen nagyokat zötyögött a kocsi. Tíz perc múlva meghallottuk az óceán morajlását, és a tengerpartra értünk. Néhány pillanatig továbbgördültem a homokon, majd leállítottam a járművet. Leoltottam a fényszórókat. Ki akartam szállni, hogy kiszemeljem Rollain leendő sírjának helyét, amikor motorzúgást hallottam. Mozdulatlanul megálltam, hátrapillantottam; kocsi jött az úton. Átöleltem Ursulát, és magamhoz szorítottam, hadd higgyék, hogy szerelmespárt látnak. Halálos rettegés fogott el.

A kocsi utasai azonban nem törődtek velünk, és vagy száz méternyire álltak meg tőlünk. Egy férfi és egy nő szállt ki a kocsiból. A hold áttört a fellegeken, és a háborgó hullámokra, a parti homokra, a fenyőkre vetette fehéres fényét. Az emberpár levetkőzött, és vízbe vetette magát. Sikoltoztak a gyönyörűségtől. Nem tudtam, mitévő legyek. Várjuk meg, amíg elmennek, vagy lássunk most mindjárt a dolgunkhoz? Az utóbbi megoldás mellett döntöttem, és kétméteres árkot kezdtem ásni a kiskocsi mellett. Ez mintegy spanyolfalul szolgált, és eltakart a fürdőzők tekintete elől. Lecsavartam egyik kerékről a küllővédőt, és azt használtam ásónak.

Negyedóra alatt eléggé nagy és mély árkot ástam ahhoz, hogy befogadja annak porhüvelyét, akit magamban változatlanul „a sálas ember”-nek neveztem. Kinyitottam a kocsiajtót, és kivonszoltam a hullát. Már-már belöktem az árokba, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy nem távolítottam el a takaróból a címkét. Kitapogattam, hogy hol van, megtaláltam, letéptem, és zsebembe süllyesztettem. Reszketett a kezem. Kénytelen voltam hozzáérni a holttest meztelen bőréhez, hideg, szőrös, puha bőréhez, hüllő-bőréhez. Lábamat nekitámasztottam, és begörgettem homoksírjába. A mozdulattól lecsúszott róla a pokróc, és a holdfényben felbukkant a halott arca. Szája nyitva volt, és mintha valami szörnyű üzenetet akart volna velem közölni.

Letérdeltem, és még egyszer, utoljára szemügyre vettem a nyaksálas embert. Valóban megölte három családtagomat? Nem voltam róla meggyőződve. Nemigen hittem a saját számlájára gyilkoló magándetektív gondolatában. Amikor követtem, egyszerűen középszerű ember benyomását keltette bennem, közönséges lényét, de nem olyanét, aki bűnöző. Fogtam egy marék homokot, és az arcára szórtam. A homok egy része nyitott szájába hullott. Halk hangon elmormoltam a halotti imát. Majd tervszerűen, gondosan elegyengettem a sírt.

Temetés közben a fürdő nő elragadtatott sikoltását hallottam. A férfi nyomon követte a hullámok között, a nő pedig szünet nélkül azt hangoztatta, hogy milyen jó érzés a tenger hullámaiban hűsölni. Gérard Rollain eltávozott, és távozását a föld színéről egy boldog és kellemes izgalmat érző nő himnusza kísérte.

Ursula végképp kimerülten a kocsiban maradt. Odamentem hozzá. Fénytelen tekintet vetett rám, majd megszólalt: Muszáj… muszáj valamit tennem. Kiszállt a kocsiból, és az óceán partjáig ment. Láttam, amint kigombolja hosszú ruháját, és vállai fölött lehúzza magáról. A holdfény gyönyörűen megvilágította. A hullámokhoz lépett. Tajtékfelhő vette körül. Lehajolt, vizet merített a markába, benedvesítette vele testét, és dörzsölni kezdte a mellét. Az lepett meg, hogy úgy hatott, mint aki valami letörölhetetlen szennytől akar megszabadulni. Olyan hevesen dörzsölte le magát, amilyen hevesen nemrégiben a Rollain szobájának padlóját súrolta. Szenvedélyes dühvel, hideg elszántsággal. Jó ideig mosakodott így. Majd visszajött hozzám, ruhájával takarva el mellét. Leszárogatta magát, és ismét felöltözött.

Távoznunk kellett. Amikor el akartam indulni, észrevettem, hogy a kerékabroncsok egy helyben forognak a homokon, és semmit sem haladunk. Hiába nyomkodtam a gázpedált. Kiszálltam, és meg akartam tolni a kocsit. Nem ment. Ekkor megláttam, hogy a fürdőző pár felénk közeledik. Közben felöltözködtek. A férfi, egy széles vállú, viccelődős képű, erőteljes fickó megszólalt:

– Nem megy, cimbora? Várj, majd segítek. Tudom, mi az, mikor belesüpped az ember kocsija a homokba. A Szaharában szolgáltam.

Letérdepelt a hátsó kerekek mellé, és hozzáfűzte:

– Mindenekelőtt az első szabály: akármiféle gallyacskát vagy ágat tenni az abroncsok alá. Utána: megtolni.

Éppen Rollain holtteste fölött állt. Az rémített még, hogy a sírgödörből homokot markolt ki, és azzal támasztotta alá a kerekeket.

– Így kell ezt csinálni, cimborára. Most menj, keríts valahonnét faágakat.

A fenyves széléig rohantam, és jókora halom száraz ággal tértem vissza. Még mindig egyre homokot szórt az abroncsok alá. Ha még egy ideig így folytatja, keze beleakad a pokrócba. A száraz ágak, szerencsére, felvillanyozták.

– Jó fej vagy, cimborám. Nem vagy te olyan buta, amilyennek látszol. Most ülj a volán mellé. Meglátod, úgy megy, mint a karikacsapás.

Első sebességre kapcsoltam, majd jól megnyomtam a gázpedált. És valóban, a kocsi előreszökkent, és kigördült az útig. Köszönetet intettem a segítségért, és elindultam az országút felé.

– Mit csinálunk most? – kérdezte meglehetősen komor hangon Ursula.

– Begurítjuk a kocsit a tengerbe, ez magától értetődik. Nem vihetjük vissza a városba. Ha Rollain elutazott, a tragacsán indult útnak.

A várostól három kilométerre érve, jobbra tértem. Vagy száz méterrel odább lefékeztem. Előttem meredek ereszkedő terült el. Kiengedtem a kéziféket, és rátoltam a kocsit a lejtőre. Láttuk, hogy egyre gyorsabban gördül, azután a parti sziklafal szélére ér, és a mélységbe zuhan.

Gyalogszerrel érkeztünk haza. Teljesen kimerülten. Mégis nehezen tudtam elaludni. Rollain arcát láttam magam előtt. És száját, amelyet teleszórtam homokkal, hogy ne tudjon beszélni.

Hallgatagon ették sajtjukat. Concepcion vastag lábán sürgött-forgott, csak úgy remegett alatta a kőburkolat. Megint eltelt egy nap. Robert két markával tömte szájába a rokfort. Teljesen összekente vele az ábrázatát. Senki se törődött vele, pedig még a szempilláját is ellepte.

Madame Berger egyszer csak felpattant, és kirohant az előcsarnokba, nagy kínai vázájához. Hallatszott, hogy fülsértő hangon felnevet, kacagása éppen úgy csikorgott, mint mikor kést húznak végig a tányéron.

– Azt hiszem, büszke lehetek a művemre – kiáltott. – Látták a dáliáimat? Istenien kinyíltak! Majdnem másfél méteresek! És a jancsivirágaim! gaillardiáim! És a Rudbeckiáim! És az erdei arany vesszőim! És az achilleáim! Juj, de büszke vagyok! És ez a pompás váza! Juj, de boldog vagyok!

És ugyanezen a hangon még sokáig áradozott. Senki sem válaszolt. Jacques Berger túlharsogta:

– A múltkor azt kérdezte tőlem, Ursula, mit szeretek úgy az egyiptomiakon. Most megmondom! Ekhnatont. Barátom lett. 1949-ben, El-Amama közelében, azt hiszem, az ő múmiáját fedeztem fel. Azért nem vagyok benne teljesen bizonyos, mert a balzsamozók, sajnos, rosszul végezték munkájukat, és a holttest eléggé felismerhetetlenné vált. De a méretekből és a sírbarlang falán talált bizonyos feliratokból ítélve egyáltalán nem valószínűtlen, hogy ő az. Tudja, rendkívüli férfiú volt. Szenvedélyesen szembe helyezkedett az oligarchiával. Az oligarchák ezt sohasem bocsátották meg neki. Papjaik gyűlölete még halála után is üldözte.

– Hogyan? – kérdezte a német lány.

– Úgy, hogy kalapácsütésekkel dühödten szétrombolták a szobrait és az őt ábrázoló domborműveket. Képmásain álltak bosszút. Akárcsak…

– Akárcsak Kari zászlóson – vetette közbe hevesen Ursula.

– Kari zászlós? – A név valami távoli húrt rezegtetett meg Jacques Berger-ben.

– Igen – folytatta a lány –, egyik ősöm volt. A napóleoni hadsereg soraiban harcolt. Családom ezt sohasem bocsátotta meg neki. Árulónak tekintik. Arcképét megfordították, mintha lábánál fogva akasztották volna fel.

Jacques Berger elsápadt. Olyan krétaszínűvé vált az arca, mint a tányérján lévő juhsajt, melyet tízezer darabra morzsolt szét.

– Őrültje vagyok ezeknek a dáliáknak, teljesen megőrjítenek – kiáltott fel madame Berger az előcsarnokban. És újból kitört belőle a förtelmes, eszelős kacagás.

Madame Berger még ugyanaznap este kopogtatás nélkül berontott fia szobájába. Ez becsukta könyvét, és unottan nézett anyjára.

– Jean-Claude, muszáj már valamit tenned ezekkel az öregekkel. Oda kell menned, és beszélned kell velük. Apád hallani sem akar a dologról. Könyörgök, menj le hozzájuk. Fenyegesd meg őket.

– De hiszen semmit sem tettek ellened. Hagyd őket békében. Egyszerű vénemberek és semmi több. Itt nyaralnak. És minthogy nehezükre esik a járás, sokáig elüldögélnek a sétányon. Ennyi az egész. Mit képzelődsz?

– Hidd el nekem, Jean-Claude, valami rosszban törik a fejüket. Ha tudnád, milyen pillantásokat vetnek a házra és a virágaimra. Attól tartok, hogy a dáliáim nincsenek biztonságban. Észrevettem, hogy fülbemászóbogarak lepték el a kertet. Azon töprengek, vajon nem ezek a förtelmes vénemberek…

– Anyám! Hogyan, gondolhatsz ilyeneket. Nem is törődnek a virágaiddal. Vagy ha igen, akkor gyönyörködnek bennük. Talán éppen azért telepedtek ide, a ház elé, hogy megcsodálják őket. A vének imádják a virágokat.

– És az éjszaka beállta után is imádják? Gyere, nézd meg. – Az asszony odalépett az ablakhoz, és kinyitotta. Jean-Claude felkelt. Valóban ott látta a félhomályban a tíz szürke, mozdulatlan és elmozdíthatatlan alak körvonalait.

– Na és aztán? – mondotta. – Egyszerűen kijöttek friss levegőt szívni. Nagyon természetes. Ezt aztán igazán nem lehet kifogásolni. Egész nap melegük volt. Tehát most friss levegőt szívnak.

– Te javíthatatlanul együgyű vagy. Én azonban figyelem őket. Minden reggel, mialatt a virágaimat öntözöm. Minden rossz szokásukat ismerem. Egyikük például, az a zsirardikalapos, örökké nyitva tartja a száját. Sőt, még azt is megfigyeltem, hogy elöl egyetlenegy foga van csak. Egy másik viszont szünet nélkül tubákot szív. Van közöttük egy öregasszony, aki minden öt percben toppant egyet a lábával. Telve vannak gyűlölettel és gonoszsággal. Szüntelenül ezt ismétlem apádnak. De ő olyan, mint te. Nem akarja meglátni az igazságot. Apád egyébként – folytatta elmélázó hangon –, apád…

– Mi van apámmal?

Madame Berger nagy szemeket meresztve nézett fiára, és érdes hangon így szólt:

– Hogyhogy? Hát te nem veszed észre, hogy az őrület küszöbén áll? Azt hiszem, beszélnünk kell róla Comolli doktorral. Állandóan a fáraói járnak az eszében. Mintha nem volna más érdekesség ezen a földkerekségen! Például a virágaim. Csodálatosak! Nem állíthatod az ellenkezőjét. Nahát! Mintha nem léteznének. A váza sem érdekli, amelyet az előcsarnokban helyeztem el… Minden áldott nap ott megy el előtte. Biztos vagyok benne, hogy még egyetlen pillantásra sem méltatta. Ez már kezd kétségbeejtő lenni. És azután itt az a német nő!

– Nagyon szeretem Ursulát, mama.

– Apád is… de én, én nem szeretem. Összetörte a vázámat, és ellopta egy fényképemet.

– Nem lopta el. Kölcsönvette. És, sajnos, elvesztette.

Madame Berger összecsapta kezét, és égnek emelte szemét. Néhány kivehetetlen panaszszó tört ki belőle, és elhagyta a szobát.

Ekkor láttam utoljára az anyámat, főfelügyelő úr. Másnap már nem foglalta el megszokott helyét reggeli terítéke előtt. A tejeskávé kihűlt csészéjében. Minthogy nem láttam lejönni, felsiettem szobájába. Szörnyű előérzet szorongatta szívemet. Reszkettem, miközben kinyitottam ajtaját. Szobája üres volt. Szét sem volt bontva az ágya. Az volt a benyomásom, hogy a virágok a vázákban aggódva néznek rám. Mindenütt kerestem. Kinyitottam a szekrényeket. Minden zugot átkutattam. Hasra feküdtem, hogy az ágy alá is benézzek. A teraszt is megnéztem. Sehol sem volt.

Lementem a kertbe. Végigfürkésztem. Sehol semmi. Végül is szóltam apámnak. Amikor megmondtam néki, hogy anyám eltűnt, tökéletesen közönyös mozdulattal egyszerűen vállat vont. Majd addig unszoltam, míg rászánta magát, és kegyeskedett felkelni. Kissé gorombán beszéltem vele. Egészen különös, de már egyáltalán nem féltem tőle. Szerinte anyám valószínűleg elment hazulról. Erre figyelmeztettem, hogy retikülje, minden kulcsával a szobájában maradt, és nem nyithatta ki a kertkaput. A pincétől a padlásig átkutattuk a házat. Ursula segített feladatunkban. Ő is teljesen fejvesztettnek látszott, mintha ugyanaz az előérzet gyötörné, ami engem.

Hamarosan nem maradt a villában egyetlen négyzetméternyi hely sem, amit figyelmesen meg ne vizsgáltunk volna. Anyám mintha elpárolgott volna. Minthogy sem bent a házban, sem a kertben nem akadtunk a nyomára, szükségképpen kint kellett valahol lennie. Márpedig nehezen tudtam elképzelni, hogy átmászott a kerítésen. Erős ízületi bántalmakban szenvedett, olyannyira, hogy a kínok kínját állta ki, mialatt virágágyaiból a gyomot kitépdeste. Vagy egy lehetőség: éjszaka kinyitotta a kaput, és mielőtt elment hazulról, visszavitte szobájába a kulcsot. De mi lehetett az oka? Ebben az esetben azt kell feltételezni, hogy valaki bezárta mögötte a kaput. Ez teljesen érthetetlen lett volna! Ruhatárát átvizsgálva (folyton Gérard Rollainra gondoltam) megállapítottam, hogy egyetlen ruhája sem hiányzik. Eléggé jól ismertem a ruháit ahhoz, hogy ezt állítsam. Ruhatára egyébként, ezt be kell vallanom, nem volt valami gazdag. Csupa viseltes, régi holmi. Ha elment hazulról, könnyű pongyolában és hálóingben mehetett csak el. Erre a végső következtetésre jutottunk. Apám szerint az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy várjunk. Benne a legcsekélyebb kétség sem merült fel: felesége még aznap este hazajön. Azt állította, hogy valami hóbortjáról lehet szó, „ártalmatlan bolondériáinak” újabb megnyilvánulásáról. Eddig a világai, az öregek voltak a rögeszméi, most valami újabb dolog. Emiatt ne főjön a fejünk. És délután bement szobájába, és tovább tanulmányozta az egyiptomijait.

Részemről tovább szaglásztam ide-oda a házban. Az első nyomot az ebédlőasztal alatt fedeztem fel. Kis virágmintás, vékony szövetöv volt. Anyám pongyolájának az öve. A második nyomra az előcsarnokban levő pohárszék alatt akadtam; egy papucsra. Plisszírozott anyagból készült rózsaszerű dísz volt rátűzve. Tulajdonosa felől nem lehetett kétség.

Anyám sem aznap este, sem másnap nem jött haza. Később sem. Soha többé. Főfelügyelő úr elődjéhez fordultunk. Szerinte megszökött otthonról. Apám egyébként csatlakozott nézetéhez. Hangsúlyozta, hogy anyámon egy idő óta határozottan a zavarodottság jelei mutatkoztak. Nagyon egyszerű a magyarázat: a gyermekei halála által meggyötört anya elszökik hazulról. Tehát az elmebaj egyszerű esete. Ami a bezárt kapu problémáját illeti, a rendőrség ezt úgy magyarázta meg, hogy anyámnak bizonyára volt egy másik kulcsa is. A papucs, az öv és a ruhatár egyáltalán nem befolyásolták a rendőrség nézetét.

Körözést bocsátottak ki. Eredménytelenül.

Anyámat élve soha többé nem láttuk.

Mint az előrelátható volt, az újságok rávetették magukat az ügyre. Ostobaságok özönét zúdították az olvasókra. Felelevenítették természetesen „a fáraó átkát”, hogy ezzel próbálják magyarázni a két hónap alatt egymás után bekövetkezett négy haláleset és eltűnés különös jellegét. Amenophis-Ekhnaton bosszút állt azon, aki – noha évekkel azelőtt – feldúlta utolsó menedékét. Szívós kitartással, lassanként felmorzsolta a kutató családját. Aztán az újságírók, akik természetüknél fogva állhatatlan emberek, nem törődtek többé esetünkkel, és újból csend vett körül bennünket.

Főfelügyelő úr elődje többször is ellátogatott hozzánk, és nyomozást folytatott anyám eltűnése után. Detektívek forgatták fel újból és újból a házat, az utolsó sarokig. De semmit sem találtak. Anyámnak nem akadtak nyomára. Állandóan ez gyötört. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem hagyhatta él a villát, hogy valahol a villán belül kell lennie. Visszaemlékezve rá, hogy mit műveltem Gérard Rollain holttestével, az egész kertet átkutattam, hátha rátalálok. Sikertelenül. Éjszaka nehezen aludtam el. Biztos voltam felőle, hogy földi maradványai nem lehetnek tőlem nagyon messze, és hogy talán nap nap után elmegyek mellette, anélkül hogy tudnék róla.

Apám ismét közömbösségébe menekült, saját szféráiba, ahol állandóan Felső-Egyiptom homokos szelei fújnak. Onnan csak azért szállt alá, hogy Ursulával beszéljen, akihez mind hevesebben és betegesebben vonzódott. Egyébként egyre nevetségesebbé tette magát, és az a buzgó udvarlás, amelyet kifejtett körülötte, botrányosan dohos ízű volt. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam a lány viselkedése miatt. Azt hittem, hogy szerencsétlen kalandunk Gérard Rollainnel jobban összeköt majd bennünket. Az ellenkezője következett be, eltávolította tőlem. Menekült előlem, mint akit jelenlétem valami elviselhetetlen múltbeli eseményre emlékeztet. Nemrégiben, mialatt a többiek a házban, délután lepihentek, elkísért a kertbe, és engedte, hogy a kezét fogjam, és olykor megcsókoljam. Ennek szükségét éreztem. Szükségét éreztem, hogy élhessek, hogy el bírjam viselni családom látványát, és hogy ne gondoljak túl sokat húgom és öcséim halálára. Amióta szándékosan elkerült, visszazuhantam magányomba.

Az éjszaka beálltával nap mint nap szorongó félelem fogott el. Megpróbáltam dolgozni, de nem sikerült. Amint besötétedett, és szobámba vonultam vissza, rettentő látomások kerítettek hatalmukba, és a halál sötét tornácai felé sodortak. Rollain vérző holttestét láttam, a sebet, elvágott torka ugyanarra a szörnyű mosolyra torzult, amelyet akkor pillantottam meg, amidőn hátára fordítottam. Azután pedig Juliette-et, Raymond-t és Antoine-t láttam magam előtt olyannak, amilyennek végső perceikben elképzeltem őket. Ekkor azon töprengtem, hogy nem én leszek-e a legközelebbi áldozat. Féltem. Előszedtem matracom alá rejtett revolveremet, és rendbe szedtem. Bezsíroztam: működőképes lett.

Az volt a borzalmas, hogy tudtam: egyikük sem halt meg természetes halállal vagy baleset következtében, de nem tudtam, merről jöttek a csapások. Ursulát gyanúsítottam, mert az a történet, amelyet Gérard Rollainnel kapcsolatosan elmesélt, nem győzött meg. De eszembe jutott, hogy abban az időpontban, amikor az ikreket meggyilkolták, ő velem együtt Robert ágyánál tartózkodott. Egyszóval, teljes homályban leledztem. És ezért féltem. Ha egy veszedelmes határozott arculatot ölt, védekezni lehet ellene. De ez a ködös fenyegetés…

Robert is rémültnek látszott. Általában csendben és nyugodtan, szinte bárgyún viselkedett. Ő, aki nemrég szünet nélkül zajongott és mozgolódott, meg sem moccant, és a száját sem nyitotta ki. Ki nem mozdult többé. Megpróbáltam kituszkolni az előcsarnokba, az ajtóig. De akkora üvöltözést csapott, oly makacsul ellenkezett, hogy lemondtam az egészről. Éppígy, következetesen nem volt hajlandó belépni Ursula szobájába, sem, mintha attól tartana, hogy újból meglátja azt a valamit, amitől oly rettenetesen megrémült. Piszkos lett, lompos. Ursula szerint alapos fürdőre volna szüksége. Azt hiszem, Robert is alig aludt valamit. Reggelenként szörnyen karikás volt a szeme. Egyik éjjel hallottam, hogy nagyon kiabál. A sötét folyosón át szobájához siettem. Az ajtón keresztül hallottam szuszogását, és visszafeküdtem ágyamba.

Éjszakánként a villában megmagyarázhatatlan zajokat lehetett hallani. Recsegtek a lépcsők. Suttogások hangzottak a folyosókon. Ajtók nyíltak ki nyikorogva. Nem mertem kimenni, hogy meggyőződjem, mi lehet az, és bebújtam a takaróm alá, közben pedig időnként megtapogattam revolveremet, ily módon növelve önbizalmamat.

A házban és a kertben hervadni kezdtek a virágok. Senki sem foglalkozott velük. Csupán az előcsarnokban elhelyezett kínai váza maradt meg olyannak, amilyen anyám eltűnése előtt volt. A dáliák különös módon tovább virágoztak. A többi vázában a virágok lehorgasztották fejüket, elvesztették színüket, és meggörnyedtek, mint az aggastyánok. Úgyszólván mindenfelé lehullott szirmok hevertek a padlón. A nagy mű, amire anyám oly büszke volt, szétesett. A villában elszáradt és rothadó virágok szaga terjengett. Többször elhatároztam, hogy kihajítom a szemétbe az egészet, és mindig másnapra halasztottam ezt az elkerülhetetlen feladatot. Valahogy úgy éreztem, hogy a virágok eltávolításával végleg száműzöm árnyaimat is.

Az asztalnál étkezés közben csak unalmas mondatokat váltottunk, azt is ritkán. A kínos feszültséget állandóan ébren tartotta az, hogy Concepcion megrögzött szórakozottságában egy vagy két személlyel mindig többre terített, mintha megfeledkezett volna a történtekről. Sőt, egyszer pontosan úgy, mintha egy hónappal azelőtt terítene, vagyis Juliette halála előtt. Kínos légkört teremtett. Sóhajtva felálltam, és betettem a pohárszékbe a fölösleges tányérokat és evőeszközöket.

Szemben ültem Ursulával, és folyvást csak őt néztem. Ő azonban kikerülte tekintetemet. Odáig merészkedtem, hogy lábammal megpróbáltam az asztal alatt a lábához érni. Sebtében behúzta a lábát a széke alá. Egyik reggel sikerült útját állnom a folyosón. Megkérdeztem, mi van vele, miért bánik velem oly hidegen. Láttam, hogy néhány pillanatig révetegen maga elé néz. Már-már azt hittem, hogy ismét nyakamba borul. De nem, megmerevedett, és kijelentette, hogy nem tartozik nekem számot adni. Dühös lettem. Jól megráztam, és megfenyegettem, ha továbbra is így viselkedik, a rendőrségre megyék, és őszintén elmondom, hogy ő ölte meg Gérard Rollaint.

Fenyegetésemnek szemmel láthatólag semmi hatása sem volt rá. Gorombán azt válaszolta, hogy tétovázás nélkül engem vádol majd meg a gyilkossággal. Beszéd közben teljesen elváltozott az arca. Megdermedt, olyan lett, mint a színtelen kő. Állkapcsának vonala keményebb, szegletesebb lett. Tekintete annyira kimeredt, hogy szemhéjai majdnem teljesen eltűntek. Elengedtem karját, és egy lépéssel hátráltam. Kihasználta az alkalmat, gyorsan szobájába futott, és kétszer ráfordította belülről a kulcsot.

Hosszú ideig álltam kábultan, kiszáradt ajakkal, remegő nyakszirttel. Valóban ő lett volna, aki így beszélt? Valóban övé lett volna az a haragtól eltorzult, kegyetlen, gyűlölködően vicsorgó arckifejezés? Pedig határozottan éreztem, hogy fenyegetését képes beváltani. Azt mondta, hogy senki sem látta őt Rollainhoz bemenni. Engem viszont látott az az öregasszony, aki a folyosón szatyrával belém ütközött. Meg az a férfi a tengerparton, aki a Szaharában szolgált, és a száraz ágakat tanácsolta. Ez nem látta Ursula arcát, tehát fel sem ismerhetné. De engem jól megnézett. Tanúskodhatna ellenem. Teljesen ki voltam szolgáltatva a német lánynak.

Ha most visszagondolok rá, főfelügyelő úr, úgy érzem, hogy ez az egész időszak valami megnevezhetetlen, rossz álom volt. Semmi sem volt azonban ahhoz képest, ami még ezután következett, azokhoz a borzalmakhoz képest. Majd azt is elmesélem. Térjünk azonban vissza a borzalmak elszabadulása előtti napokra. Akkoriban egyre idegesebb lettem. Odáig jutottam, hogy a körmömet rágtam. Valahányszor egyedül maradtam, és töprengtem, képtelen voltam ellenállni, ujjaimat szájamhoz emeltem, és a végüket ropogtattam, de olyan erővel, hogy néha kicsordult harapásomtól a vér.

Megpróbáltam ésszerűen gondolkozni, megpróbáltam magamat meggyőzni, hogy nem kell félnem, és mennél jobban félek, annál gyengébb és kiszolgáltatottabb leszek. De mindezek az okoskodások semmit sem használtak. A rémület már túlságosan belém fészkelte magát. Többször előfordult, hogy már-már elmentem, szinte elmenekültem abból a házból, ahol az őrület és a bűn adtak találkát egymásnak. Ami mégis visszatartott, az Ursula nevet viselte, amelyet a napnak minden percében hajtogattam magamban. Szerelmes voltam bele, főfelügyelő úr. Abban reménykedtem, hogy visszahódítom. Tehát helyemen maradtam. Higgye el, hogy hősiesség kellett hozzá. Hősiesség volt. Vagy talán elvakultság. Mert az után a nevezetes este után, amikor mind a négyen az asztalnál ültünk, és meghallottuk a…

– Egyszer mégiscsak ki kell már dobni ezeket a virágokat – mondotta Jacques Berger. És hozzáfűzte: Értelmetlenség itt őrizgetni őket. Az egész ház bűzlik a rothadó virágcsokroktól.

– De ha mama visszajönne, nem örülne neki – mondta Jean-Claude. – Hagyjuk még meg őket néhány napig. Látták különben az előcsarnokban a dáliákat? Nem szabad hozzájuk nyúlni. Mintha ma reggel szedték volna őket. Rendkívül szívósak.

– Az már igaz – kiáltott fel Ursula. – Még nagyon szépek. A múltkor a főfelügyelő úr is nagyban lelkesedett értük. Hagyjuk még meg őket a vázában.

– Az lep meg – vetette közbe Jean-Claude –, hogy nem hervadtak el. Hiszen egy hete már, hogy a mama… elment. És még mindig ugyanolyan pompásak. Azok a dáliák, amik fenn vannak a folyosón, teljesen elhervadtak. Jó ideje széthullottak. Concepcion egyébként összeseperhetne egy kicsit. Csupa lehullott szirommal van tele a plüss-szőnyeg.

– Úgy van, Concepcion napról napra lustább – helyeselt Jacques Berger. – De nem fontos.

Megint csend lett. Jean-Claude befejezte vacsoráját. Karba fonta kezét, és Ursulát nézte. Divatjamúlt, hosszú, fehér ruhát viselt, kissé megsárgult csipkegallérral. Szőke haja vállára hullott. A német lány feje egy idő óta idegesen meg-megrándult. Gépiesen dörzsölte egymáshoz kezeit, tekintete közben folyton a messzeségbe révedt. Robert barackot evett. Jobban mondva zabált. A baracklé állára és ingnyílásába csurgott. Jacques Berger szivarját harapdálta idegesen. Concepcion otromba facipőivel a konyhát rótta.

Ekkor hangzott fel a muzsika. Eleinte csak néhány tétovázó hang, úgy hallatszott, mintha ellensúlyozni akarná a csendet. Majd kellemes harmóniában egymás után csendültek fel, és dallammá álltak össze. Jean-Claude halálra rémülten ismerte fel a Les Barricades mystérieuses melódiáját.

– Hallgassák csak! – kiáltott fel – hallgassák! Mama zongoráján játszik valaki!

Jacques Berger elengedte szivarját, s az tányérjába esett. Érthetetlen szavakat mormogott. Olyan volt, mint az űzött vad. Körülnézett, mint aki a vészkijáratot keresi. Ursula tekintete elhomályosult. Kinyújtotta mutatóujját, és gépiesen ütötte a taktust.

– Csodálatos – szólt –, hallgassák, milyen gyönyörű. Francois Couperintől van…

Robert abbahagyta a barackmajszolást. Baracklével összevisszakent száját kitátva hallgatta a zenét. Még Concepcion is megjelent a konyha küszöbén, lábassal a kezében. Kövér arcán látszott, hogy meghatotta a muzsika. Távoli muzsika volt és mégis hihetetlenül közeli. Diadalmas és sóvárgó. Álom, romantikus álom a nyári holdfényben. Majd lassan szertefoszlott, mintha beleolvadt volna a légbe. Néhány bizonytalan hang még megkapaszkodott valahol a messzeségben, és azután ez is eltűnt.

– Jean-Claude, menj, nézd meg, mi az – szólalt meg idegességtől remegő hangon Jacques Berger.

Jean-Claude felállt, majd minden sietség nélkül a lépcsők felé indult, és felment a szobájába, hogy magához vegye a revolvert. Azután visszament a folyosóra. Mozdulatlanul megállt anyja szobája előtt. Az ajtó félig nyitva állt. Benyomta. Az éjjelilámpa égett a szobában. Tele volt hervadt virággal. A zongorához lépett. A komor billentyűkre hanyagul ledobva meglátott valamit. Érezte, hogy koponyáján égnek mered a haja. Egy kéz, levágott kéz volt! Arca teljesen eltorzult. Zihált.

Azután jobban megnézte azt a valamit. Kesztyű volt, női kesztyű. Felemelte. Az a fajta patentgombos kesztyű, amit harminc-negyven évvel ezelőtt viseltek a nők, réssel a belső oldalán, amelyen át kilátszott a tenyér. Orrlyukához emelte, és megszagolta. Száraz por szaga, dohos szag. Azoknak az ósdi szekrényeknek illatát juttatta eszébe, amelyeket évtizedekig zárva tartottak és – egyszer csak hirtelen kinyitnak. A kesztyű belsejére varrva a készítő címkéje: „Benzing. – Handschuhmacher. – Trossingen.” Eloltotta a lámpát, és visszament az ebédlőbe. Átnyújtotta Ursulának a kesztyűt.

– Tessék – mondta. – A magáé. Ott felejtette mama szobájában.

– Dehogyis! Ez nem az eny… Ja! de, az enyém. Köszönöm.

És gombóccá gyűrve tenyerébe szorította.

Jacques Berger szobájában egy Ekhnaton-szobormásolat előtt ábrándozott. Képtelennek érezte most magát arra, hogy ésszerűen gondolkozzék, dolgozzék. Mindazt, ami eddig úgy érdekelte, az egyiptológiát, a civilizációk történetét jelenleg érdektelennek, színtelennek látta. Reggel, miután felkelt, megpróbált néhány sort leírni. De fennakadt olyan szavakon, amelyeknek nem volt többé biztos az értelmében, és kiesett kezéből a töltőtoll. Hosszú órákon át ült mozdulatlanul, miközben elméjét ködös képek torlaszolták el. Öntudatának felszínére ekkor szavak, dolgok, arcok bukkantak, olyanok voltak, mint az emlékek, amelyeket azonban mégsem ismert fel. Hol hallotta? Hol látta őket? Nem tudott választ adni.

Annyit tudott, hogy ezek a szavak, ezek a dolgok, ezek az arcok hosszú idő óta benne lappangtak, és egy elfelejtett múltból, valamilyen homályos rétegből kerültek felszínre, mintegy valamelyik előző életéből. Egy áldott állapotban levő asszony a zongoránál ül, egy nagy park nyáron, kis tó, melyet vérbe borít az alkonyi napsugár. Meg azután: egy kesztyűs kis kéz a kezében, szőke hajfürtök a vállán, négy férfi, palackzöld színű, vízhatlan köpenyben, pisztolylövésektől visszhangzó erdő. Hiába igyekezett ezeknek a képeknek rejtett valóságát kivenni, értelmük elenyészett. Olykor az a benyomása támadt, hogy a nagy felfedezés partjaira érkezett, és néhány lépést kell tennie csupán ahhoz, hogy felismerje azt, ami kiesett emlékezetéből.

Ekkor azonban újra beállt a sötétség, és elszakadt a fonál, amely az összefüggéstelen látomásokat egymáshoz kötötte, úgy valahogy, hogy egy belsejében levő valami hátraarcot vezényelt neki, éppen abban a pillanatban, amikor félszemmel már-már megpillantotta a magyarázatot, mintha ez a magyarázat olyannyira ijesztő lenne, hogy helyesebb, ha homályban marad.

De állandóan egy másik rögeszme gyötörte: Ursula. A német lány annyira foglalkoztatta, hogy ezen ő maga csodálkozott legjobban. Azt hitte, hogy már réges-rég kinőtt az ilyen ifjúi érzelmi viharokból. És most meglett korára őrülten szerelmes ebbe a majdhogynem süldőlányba, aki maga mondta egyszer, hogy a lánya lehetne. Igen bizony, szerette, és ami még rosszabb, megkívánta.

A múlt napon nyilvánvalóan sekélyes kifogással jött be szobájába a lány: megdicsérte az előcsarnokban álló dáliák szépségét. Közvetlenül zuhanyozás után jött; és mindössze egy frottírvászon fürdőköpeny volt rajta. Valósággal ingerelte. A kissé még nedves bőr, az egészségtől duzzadó test és húsának könnyen elképzelhető keménysége, az enyhén gúnyos kihívás, amelyet tekintetéből kiolvasott, mindez őszintén zavarba hozta. Merész lett, igen, meg merte simogatni a vállát. A lány egyáltalában nem tiltakozott. Azt kellett hinnie; hogy jólesik neki a simogatás. Olyan mosollyal nézett rá, amely azt jelentette: nyugodtan folytathatod, egészen a tied vagyok. Jacques Berger nem ment tovább. Kissé félt. Hogy mitől, maga sem tudta. Elhúzódott az ágyán ülő lánytól, és idegességében karba tett kézzel megállt a szoba közepén. És megmondta neki, hogy szerinte jobb, ha kimegy a szobájából, különben képtelen magáért felelni. Ursula sóhajtott (sóhaja valószínűleg csalódását fejezte ki), és távozott.

Így tehát ellenállt, de nagyon jól tudta, hogy előbb vagy utóbb enged a kísértésnek, és leszakítja ezt a frissen kinyílt virágot. Miközben gondolatban kimondta ezeket a szavakat, elmosolyodott, és felesége jutott eszébe, amint öntözőkannával kezében a virágok között tipeg-topog. Hol lehet jelenleg? Ehh! Bánja is ő. Tökéletesen kiesett érdeklődési köréből. Ezentúl nem törődik vele. De vajon ki zongorázott akkor este?...

Ki zongorázhatott akkor este? Szünet nélkül ez a kérdés járt az eszemben, főfelügyelő úr. Anyám?! Ő pocsékul zongorázott. Azután meg biztos voltam benne, hogy nincs már az élők sorában, és hogy meggyilkolták. Tehát? Feltétlenül azt kellett hinnem tehát, hogy egy ismeretlen személy van jelen házunkban. Eszembe jutott az a látomás, mely annyira felkavarta apámat a nyár elején, az eltorzult arc, amelyről beszélt. A villa tágas volt, és ez a… ez az… izé könnyen elrejtőzködhetett benne. Az éjszaka leszállta után is behatolhatott a házba. Persze kulcsa kellett legyen, mert a kerítésajtót állandóan zárva tartották, de közben elbújhatott a padláson vagy a pincében. Az éjszaka hallott különös zajokra, recsegésekre gondoltam. Meg arra is, ami Robert-t úgy megijesztette.

És azután egy éjszaka, igen, egy éjszaka megláttam azt a… azt a valamit. Kitört a vihar. Dörgött az ég. Mintha irtózatos háború folyt volna odafent. Ömlött az eső. A hatalmas felhőszakadás tönkreverhette a szegény virágokat, amelyek a kertben megpróbáltak még továbbélni. Szeretem az esőt, szeretem a vihart, főfelügyelő úr. Ilyenkor elememben érzem magam. Szeretek például a szakadó esőben sétálni, és érezni, amint arcomra csordogál a víz, vöröses anyajegyemre, az ábrázatomat elcsúfító, piros virágra. Egyszóval, akkor este rákönyököltem az ablakdeszkára, és gyönyörködtem a látványban, a lángba boruló felhőkben, a kíméletlen, fehér fényben, amelybe a villámlás borította a földet. Házunk mellett egy fészerféle áll, ebben tartotta anyám a kertészszerszámait. Az égből lezúduló zápor ördögi zenebonát csapott a szerszámkamra bádogtetején. Kellemesnek éreztem ezt a zajt. Gyermekkorom álmaiba ringatott. Egykori álmaimra, reményeimre emlékeztetett. Eszembe jutottak első szomorúságaim is, amikor sírva jöttem haza az iskolából, mert kigúnyolták az anyajegyeimet.

Egyszóval itt bolyongtak gondolataim, amidőn egy fehér alakot láttam meg, ahogy a kerten apró léptekkel áthaladt. A villámok csupán időnként világítottak rá, hosszabb-rövidebb félbeszakításokkal. De rögtön megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy az a… az az… izé, az a személy az. Hátulról láttam durva, szürkés, csapzott hajzatát. Görnyedten járt, mint… mint egy vénasszony. Kinyitotta a kerítéskaput. Mielőtt kiment, hátrafordult.

Ebben a pillanatban villám hasított át az égen, és megláttam az arcát. Ijesztő volt. A gyűlölettől teljesen eltorzult, ráncos. Szörnyű látomás! Homlokát keresztül-kasul redők barázdálták. Sovány és mégis püffedt arc. A szemüregekben mélyen ülő szempár. Tekintetét, melyet eltűnése előtt a ház homlokzatára vetett, szinte magamon éreztem, égő sebnek, mellembe döfött tőrnek. Egészen biztos, hogy észrevett. Emlékszem, hogy hátraugrottam, és közben megbotlottam a zeneszekrényemben. Elestem.

Amikor káromkodva felkeltem, és újból kinéztem a kertre, senki sem volt már ott. A kerítéskaput ismét becsukták. Mennydörgött. Ijesztően cikáztak a villámok. Egy pillanatra megjárta az eszemet, vajon nem hallucináció volt-e az egész. De nem az volt, nagyon is valóságos személyt láttam, erről meg voltam győződve.

Mindenesetre hallgattam a dologról, senkinek sem szóltam. Egyébként el kell mondanom, hogy olyan hallgatag lettem, mint a sír. Úgyszólván állandóan bezárkóztam a szobámba. Éppen csak az étkezésekhez jártam le. Olykor-olykor kicsentem valami harapnivalót a konyhai hűtőszekrényből, és ezzel magamra vontam Concepcion néma haragját. Ursulát elkerültem. Azt hiszem, utolsó találkozásunk sebezett meg oly mélyen, hogy a hatása alatt maradtam. Kétségtelen, hogy még akkor is szerelmes voltam belé, de amolyan sóvárgó és távoli szerelemmel, amelynek nincs szüksége arra, hogy szemtől szembe álljon érzelme tárgyával. Hogy úgy fejezzem ki, plátói szerelem volt.

Megszereztem azt a gyorsfényképet, amelyet a jugoszláv utcai fotográfus vett fel. Rémült Ursulát ábrázolt. Ezt az Ursulát szerettem, mert vágyat ébresztett, hogy segítségére siessek, hogy megvédjem, hogy karomba zárjam. De nem szerettem legutóbbi találkozásunk ingerült Ursuláját, sem az ebédlőből, az egyhangú étkezések elől menekülő Ursulát. Az a kacér Ursula pedig, aki apám előtt oly érthetetlen komédiát játszott, valósággal visszataszított. Kedvem lett volna felpofozni, és jó gorombán leszidni. Inkább elkerültem. De, furcsa jelenség, minél inkább elkerültem, ő láthatólag annál inkább fel akarta újítani kapcsolatainkat.

Hát úgy látszik, ilyenek a nők, főfelügyelő úr: ha mi hajszoljuk őket, futnak előlünk, ha futunk előlük, ők vetik magukat utánunk. Amikor egyszer a konyhában egyedül ülve, bayonne-i sonkát ettem – mert tele van a pincénk bayonne-i sonkával –, hirtelen ott termett, és úgy tett, mintha valami dolga akadt volna.

Különben általában kezet mosni járt le a konyhai mosdóhoz. Szótlanul néztem. Oly igyekezettel, oly feszült figyelemmel mosott kezet, hogy az már bosszantott. Mintha gépet vagy hasonló valamit kezelt volna. Mintha ujjai közé ragadt kulimásztól akart volna megszabadulni. Egyszerűen ijesztő volt az a düh, amivel a kezét mosta. A csap alatt egymáshoz dörzsölte, agyonsúrolta őket a fehérneműmosáshoz használt marseille-i szappannal, hatalmas sugárban csurgatta rájuk a vizet. Nem tudom, miért, de a látvány ingerelt és undorított, szomorú és mégis bosszantó érzést keltett bennem. Poncius Pilátus jutott eszembe. Meg azok az ápolónők, akik véres műtétek meg mindenféle egyéb ténykedések után mosnak kezet…

Elfordítottam tekintetemet. Erre megtörölközött, és elkezdett körülöttem sürgölődni, úgy tett, mintha a szekrénypolcokat rendezgetné, mintha valami rendkívül fontos, késedelmet nem tűrő feladatot teljesítene az asztalfiókban. Higgye el, főfelügyelő úr, átláttam a módszerén. Egyetlen szót sem intéztem hozzá. Úgy ettem tovább, mintha ott sem volna. Nem akar még egy kis sonkát? Hozhatok fel a pincéből, ajánlotta fel. Nem válaszoltam, és tovább játszottam előtte a közömbösség komédiáját. Rájöttem, hogy csakis ily módon hódíthatom vissza. Furcsa pillantásokat vetett rám, szelídséget és könyörgést sugárzott tekintete. Szinte… égetett. Nagy lelki erő kellett hozzá, hogy ellenálljak a vágynak, és ne csókoljam meg. De az előző héten tanúsított viselkedésére és apámmal folytatott kacérkodására gondoltam, így sikerült. Felálltam, és kimentem a konyhából, közben pedig úgy tettem, mintha észre sem venném. Hallottam, hogy még utánam szólt: Jean-Claude, kérem… Nem fordultam meg, és felmenekültem szobámba.

Egy reggel azután képtelen voltam tovább ellenállni. Ablakomon kikönyökölve ábrándoztam, és egy olyan Ursula káprázatába ringattam magam, aki teljesen hozzám tartozik. Lepillantva láttam, hogy ott áll a kertben, és reám néz. Gyönyörű volt, ráadásul még valami volt benne, amit eddig nem vettem észre; árnyalatnyi törékenység. Így szólt hozzám: Jean-Claude, kérem, nagyon kérem, jöjjön le. Beszélnem kell magával. Nagyon fontosat. És miközben ezt mondta, szeméből annyi lesújtottságot, oly kétségbeesettséget olvastam ki, hogy képtelen voltam tovább ellenállni.

Négyesével véve a lépcsőket, lerohantam. De az előcsarnokba érve úgy döntöttem magamban, hogy nem szabad elárulnom előtte, milyen fontos és sietős a vele való találkozás. Jó percig álldogáltam a kínai váza mellett, és a teljesen kivirágzott piros dáliákban gyönyörködtem. Minthogyha ezek a virágok szerződést kötöttek volna az örökkévalósággal. Kezdtem megszeretni őket, kezdtem ragaszkodni hozzájuk. Ugyanakkor elszomorított a kert pompás gladióluszainak látványa: teljesen elfonnyadtak. Odamentem Ursulához. A lépcsőfeljáró alján várt rám, letört arckifejezéssel, kezét tördelve.

– Csakhogy itt van! – fogadta a fiút Ursula, s közben levert arckifejezéssel kezét tördelte. – Miért fut előlem?

– Miket beszél! Nem futok én maga elől. Ez már aztán túlzás! Hiszen legutóbb maga adta tudtomra, hogy legjobb, ha békén hagyom.

– Hagyjuk abba a veszekedést. Jean-Claude. Rosszul tettem, hogy utoljára olyanokat mondtam magának. Egyébként megvolt rá az okom. De maga, maga teljesen érzéketlen. Szeretném tudni, hogy elfelejtette-e, mi volt közöttünk.

– Nem, nem felejtettem el. Én… sőt, gyakran gondolok rá, higgye el. De néha határozottan megrémít. Miért mossa például örökösen a kezét?

– Azért, mert a ház nagyon piszkos. Concepcion nem végzi rendesen a munkáját. Minden poros. Azért csak nem tesz szemrehányást, amiért tiszta vagyok?!

– Dehogy teszek. Egyébként biztos voltam benne, hogy ezt fogja válaszolni.

Jean-Claude a kavicsos sétányon Ursula előtt lépkedett. Elgondolkodó hangon így folytatta:

– Ursula, mondja meg az igazat. Biztos, hogy olyasmiről tud, amikről én nem tudok, olyan dolgokat, amik még magát is megrémítik. Például mondja meg, ki zongorázott a múltkor este.

– Tudom, de nem mondom meg. Mert… mert nem mondhatom meg.

– Miért hallgat? Mennyivel egyszerűbb volna, ha rám bízná magát. Hát azt hiszi, nem veszem észre, hogy boldogtalan?

– Igaza van, boldogtalan vagyok. De nem mondom meg, hogy miért. Két hónappal ezelőtt talán megmondhattam volna, de most már lehetetlen.

– Tudja, Ursula, valamelyik este azon gondolkoztam, hogy nem maga áll-e a családomra zúdult minden tragédia forrásánál…

A lány odalépett hozzá, és halk, fojtott hangon így szólt:

– Bármit is tudna meg később, Jean-Claude, higgye el, hogy én nem vagyok vétkes. Mindez túlnő magán és rajtam.

– Ursula, mi van magával, miért sír? Ne sírjon. Rám számíthat. Segíteni akarok magán.

– Nem, rajtam nem segíthet. És most hallgasson rám: muszáj innen elmennie, hagyja el ezt a házat. Mert még nincs vége a borzalmaknak. Fusson, meneküljön innen minél messzebbre…

– Nem, nem megyek el. Tudja nagyon jól, hogy nem hagynám el magát.

– Ó! Könyörgök, Jean-Claude! Meneküljön innen, meneküljön, különben… ha nem… meghal.

– Miattam ne izguljon. Meg tudom én magamat védeni. Nem vagyok bárány, amelyet csak úgy le lehet mészárolni.

– Jean Claude… Jean-Claude…

Kezébe temette arcát, és zokogásban tört ki. Le kellett ülnie egy padra. Remegett a háta. Aztán lecsillapodott, zsebkendőt vett elő, és letörölte könnyeit.

És ekkor hirtelen, minden átmenet nélkül, anélkül hogy bármi jelezte volna a változást, a leány arca megkeményedett, konokságot fejezett ki. Orcájának és állának finom vonalát egyszerre csak megtörte kiugró állkapcsa. Tekintete jegessé vált. Szeme kitágult. Az előbb még a legtisztább megindultságtól remegő hangja ércessé vált.

– Rendben van – mondta –, maga akarta így. Később azonban ne panaszkodjék. Igaz ugyan, hogy valószínűleg nem lesz fizikai lehetősége a panaszkodásra.

Kellemetlenül felkacagott, kissé eszelős kacajjal, Jean-Claude megborzongott tőle. A lány a lépcsőfeljáróhoz sietett, és eltűnt az előcsarnokban.

Egy nappal beszélgetésünk után fedeztem fel szegény Robert holttestét, főfelügyelő úr. Elmeséltem, hogy szerencsétlen kis életének utolsó napjaiban mennyire megváltozott a viselkedése. Ő, aki örökké lármázott és mozgolódott, csendessé és fásulttá vált. Sokat gondoltam arra, hogy megsejthette, mi történik vele, és valamiképpen beletörődött sorsába. Igen, állandóan levert volt. Szomorú volt a tekintete. Nem akart kimenni a kertbe, mert ahhoz, hogy ki lehessen jutni az épületből, feltétlenül át kellett haladni az előcsarnokon, tehát el kellett haladni a kínai váza előtt is. Tehát inkább a villában maradt, ahol úgy bolyongott, mint a hazajáró lélek.

Sokszor gondolkoztam rajta, hogy vajon az a… az az… izé, amelyet a vihar alatt a kertben láttam, nem hatol-e be éjjel a szobájába, hogy rémítgesse. Megmagyarázom, hogy miért merült fel bennem ez a feltevés. Többször hallottam, különösen az utóbbi időben, Robert üvöltését. Egy alkalommal éjszaka, mindjárt azután, hogy az első kiáltást hallottam, tétovázás nélkül, bátran berontottam a szobájába. Meggyújtottam a villanyt.

Robert összezsugorodva feküdt ágyán. Szemében valami szavakkal kifejezhetetlen rémület. Vadul reszketett. A teraszra nyíló ablak félig nyitva volt. Ami pedig a fő dolog, a szobában egészen sajátságos szag terjengett, az a bizonyos szag, amelyet a zongora billentyűin talált kesztyű redőin éreztem. Nem tudom, érezte-e már főfelügyelő úr a vidéki múzeumok régi falikárpitjából áradó szagot? Nos, pontosan ugyanaz: dohos, poros szag, öreg bútorokban elhelyezett, régi könyvek szaga, tudja, olyan könyveké, amelyekben bepréselve néha szegény, elszáradt, öreg virágokat találni, szomorú módon elfelejtett, szegény, öreg virágokat…

Na, de elkalandoztam. Térjünk vissza az ágyában reszkető Robert-hez. Odamentem hozzá. Arcomat föléje hajtottam. Hevesen megragadta karomat. Mondani akart valamit. Persze nem tudott. És ekkor ugyanúgy vonított, mint aznap, amikor a két iker meghalt. A megriasztott állat üvöltésével. Hirtelen úgy éreztem, hogy leírhatatlan rémület fog el. Kezemet szájára tettem, hogy elhallgattassam, hogy ne tudjon tovább üvölteni. Teljesen nedves, lettem tajtékzó nyálától. Felálltam, hogy kimenjek, de olyan irtózatosan üvöltözött, hogy nem mertem magára hagyni. Fogtam az egyik takarót, és lefeküdtem a szőnyegre. Lassan-lassan, de nagyon lassan elcsendesedett, és végül elaludt. Álma azonban nem lehetett valami nagyon nyugodt, mert folyton úgy hánykolódott, hogy nyikorogtak a sodronymatrac rugói. És időnként nyögdécselt.

Ami engem illet, aznap éjjel nem aludtam. Azt képzeltem, hogy az az… izé még a szobában van. Szemben velem egy nagy, tömör szekrény állt. Nem tudom, miért, de egyre az járt az eszemben, hogy benne rejtőzködik, és egyszer csak nagyot üvöltve felbukkan, görcsösen rángatódzó arcával, szemüregeiben, mint két katlan mélyén ülő, a kút fenekén poshadó, fekete vízhez hasonlatos, gyűlöletet lövellő két szemével. Egész éjjel félelemtől remegő gyomorral hevertem a szőnyegen. Másnap reggel összetört, elcsigázott voltam.

Mindez azonban semmiség ahhoz a délutánhoz képest, amikor felfedeztem öcsém holttestét. Emlékszem, hogy meleg volt, szörnyű meleg. Mintha a nyár, mielőtt elbúcsúzik, még egyszer, utoljára be akarná bizonyítani hatalmát. A kertben szegény halódó virágok fölött remegett, hullámzott a levegő. Szomjas voltam. A konyhai hűtőszekrényben nem találtam semmiféle innivalót. Az már igaz, hogy Concepcion nem sokat törődött a háztartás dolgaival. Örökösen álmodozott, és rózsafüzérjét morzsolgatta.

Ezért lementem a pincébe, tudtam, hogy ott sörösüvegeket tartunk. Először át kellett haladnom a mosókonyhán, mely tele volt vödrökkel meg régi felmosórongyokkal, és ahol kezdett túlságosan felhalmozódni a szennyes fehérnemű. Azután abba a helyiségbe léptem, amelyben a konzervdobozok és az üvegek állnak. Ebben a helyiségben vagy harminc sonka lógott le a mennyezetről. Ez is egyike volt anyám bolondériáinak. Egyszerre rendelte az egész tömeg sonkát egy bayonne-i hentestől. Azt hitte, hogy így teljesen leegyszerűsödik élelmezésünk problémája, és annál nagyobb figyelemmel szentelheti magát kertjének. Tessék elhinni, nem vetek rá követ. Szüksége volt a kertjére, hogy valami elfoglalja. De minden áldott nap sonkát enni; hát ez már kissé kegyetlenség… És azért függesztette fel őket, hogy a patkányok ne férjenek hozzá, és ne falják fel. Mintha sötét combok erdejében járna az ember.

Ahogy beléptem, rögtön megláttam a cementpadlón fekvő, felborított zsámolyt. Törtem rajta a fejem, vajon ez mit jelenthet. Néztem a sonkákat, a zsámolyt, a zsámolyt, a sonkákat. És ekkor rájöttem. Hirtelen dermesztő rémület fogott el. A füstölt húsok sorfala mögül két cipő kandikált ki. Meg két zokni és két meztelen lábikra. Térdre hulltam, és kiabáltam, kiabáltam, amíg kifogyott a lélegzetem. Robert volt, felakasztva. A cementre hánytam. Concepcion jött le, és ő is rettenetesen ordítozott, de úgy, hogy még sokáig visszhangzott a ház.

Másnap reggelig olyan voltam, mint akit agyonütöttek. Comolli doktor be akart szállíttatni a kórházba. De sikerült magamon erőt vennem. Jó ideje már, hogy bekövetkeztek ezek az események, főfelügyelő úr, de valahányszor emlékezetemben újra átélem ezt a jelenetet, ugyanaz a borzadály fut végig rajtam, ugyanaz a borzadály…

– Jean-Claude – mondotta Ursula, miután kopogtatás nélkül belépett a fiatalember szobájába –, muszáj egy kicsit elmennie hazulról. Nem ülhet itt örökösen bezárkózva. Tudom, hogy amióta Robert öngyilkos lett, maga…

– Öngyilkos lett! Hát ezt meg ki találta ki? Talán azt akarta mondani, hogy meggyilkolták. Akárcsak Juliette-et, akárcsak Raymond-t, akárcsak Antoine-t és valószínűleg anyámat is.

– Megőrült? Ha meggyilkolták volna, tudnák. Meg azután mindenki azt állítja, hogy öngyilkos lett. Comolli doktor alaposan megvizsgálta. Semmiféle erőszak nyomai sem látszottak a testén. Maga sem állíthatja az ellenkezőjét. A doktor egyébként elmondta apjának, hogy hallott teljesen hasonló esetről. Úgy van, egy másik, mongolizmusban szenvedő gyerekről, aki rohama közben véget vetett életének. Ilyen dolgok megtörténnek. Különben, bizonyára észrevette, hogy egy idő óta furcsán megváltozott a viselkedése…

– Igaz, de nagyon jól tudja, hogy miért. Éppen olyan jól tudja, mint én, hogy mit látott akkor éjjel…

Ursula lesütötte szemét, és egy nylonzsineggel kezdett babrálni, amelyet zsebéből húzott ki. Minden egyes szónál habozva, így szólt:

– Nem… én… nem tudom…

– Ugyan, Ursula, hazudik. Nagyon jól tudja, hogy minden éjjel egy ismeretlen valaki járkál a házban. Apám biztosan őt látta. Emlékezzék csak vissza arra a látomásra, amelyről magának is szólt. De, úgy látszik, végül is azt hitte, hogy hallucinált. Ettől valószínűleg megnyugodott. A magam részéről mindenesetre tisztán láttam azt az… izét. Láttam, életnagyságban, a kertben.

– Szólt róla a főfelügyelőnek?

– Nem szóltam, de helytelenül tettem. Azt hiszem, most már szólok.

– Nem tanácsolom. Megbánhatja. Jó, hogy eszembe jut, tudja-e, hogy megtalálták Gérard Rollain hulláját? Olvastam az újságban. Bizony… Egy kisfiú akadt rá, aki a homokban játszadozott. Nem temette elég mélyre. Hibát követett el.

– Ez igaz, Ursula? – Jean-Claude rémültnek látszott. Majd hangját lehalkítva, hozzátette:

– Akkor elvesztünk.

– Na, na, nem kell a dolgot olyan tragikusan felfogni. Még nem állapították meg a személyazonosságát. Ebbe pedig jó idő beletelik. Meg azután, abban az esetben, ha sikerül megállapítani, hogy kié a hulla, ott van az a nő, aki az ajtón át azzal fenyegette, hogy megöli. Emlékszik? Biztos, hogy ráhárul majd a gyanú. Sőt, tanú is van. Tehát kár megijedni. Kivéve természetesen azt az esetet, ha valaki értesíti a rendőrséget.

– Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Ki értesíthetné a rendőrséget?

– Azt már nem tudom. Tegyük fel, hogy maga megmondja a főfelügyelőnek, mit látott azon a viharos éjszakán, akkor a főfelügyelő még ugyanaznap megtud egyet s mást a Rollain-üggyel kapcsolatban.

Jean-Claude felpattant.

– Úgy, tehát zsarolás? Nagyon helyes. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy felvilágosított valódi természetéről.

Közelebb lépett a lányhoz, míg majdnem hozzáért, és hozzáfűzte:

– Különben, honnan tudja, Ursula, hogy viharos éjszakán történt?

– De hiszen… éppen maga mondta.

– Hazugság, undorító hazugság. Most aztán elárulta magát. Így tehát maga beszélgetni szokott azzal az… izével. Nagyon érdekes. Hagyja abba a játszadozást azzal a zsineggel, és nézzen a szemembe. Nem ijedek meg a Gérard Rollain halálára vonatkozó fenyegetéseitől. Azon egyszerű okból nem félek, mert maga ölte meg. És ezt igen jól tudja. Különben pedig bevallom, hogy nem bíztam magában. Ezért megőriztem annak megcáfolhatatlan bizonyítékát, hogy maga volt a gyilkos.

Ursulán látszott, hogy halálosan megrémült. Elvesztette magabiztosságát.

– Miféle bizonyítékot? Mondja meg, Jean-Claude, máskülönben… Nagyon kérem, mondja meg…

– Nem, nem mondom meg. És hagyja el a szobámat. Nem adtam rá engedélyt, hogy bejöjjön. Hagyjon engem békében.

– Jean-Claude, kérem, mondja meg, mi az a bizonyíték, amit megtartott. Mondja meg. Maga nem tudja, hogy én milyen vagyok… Ó! Meg azután biztos vagyok benne, hogy hazudik, és csak kiagyalta, hogy ilyen bizonyíték létezik.

– Tőlem azt hiheti, amit akar. Most pedig komolyan kérem, hagyjon békében. Inkább apámhoz menjen be, nagyon fogékony a maga bájai iránt.

És Jean-Claude, hátat fordítva Ursulának, íróasztalához ült. Úgy tett, mintha teljesen belemerülne egy differenciálszámítással foglalkozó könyvbe. A német lány leült az ágyra. A fiú hallotta háta mögött lihegését. Majd semmit sem hallott többé. Valami mozgást érzett hirtelen a tarkója mögött, olyanszerűt, mint a szél suhogása. Zsineg tekeredett a nyaka köré. Éppen csak annyi ideje volt, hogy egyik ujját a zsineg és bőre közé dugja. A hurok már húsába vésődött. Minden erejéből húzni kezdte. Mögötte azonban ugyanakkora erővel meghúzták a hurokkötést. Nyilalló fájdalmat kezdett érezni halántéka körül. A szék egyszer csak felborult, és a fiú térdre zuhant az ágy mellett. Úgy érezte, hogy elveszíti eszméletét. Egy árnyékot látott maga előtt mozgolódni. Derekán egy láb nyomását érezte.

Jean-Claude a matrac alá dugta kezét, és megragadta a revolvert. A hurkot azon nyomban elengedték. A fiatalember felegyenesedett. Ursula mély megdöbbenéssel nézett a revolverre.

– Most megölöm, Ursula – kiáltott rá rekedten a fiú.

A lány az ajtóig hátrált. Amikor hátával az ajtószárnyhoz ért, két kezét nevetségesén ható védekező mozdulattal keresztbe tette melle előtt. Szája szöglete idegesen rángatózott. Haja a rövid dulakodás alatt rendetlen lett. Egy szőke hajtincse kibomlott, és szemébe hullott. Hangosan zihált.

– Ne, ne, Jean-Claude, ne lőjön! Nem akartam megölni, egyszerűen csak meg akartam ijeszteni. Higgyen nekem, higgyen nekem! Szeretem! Nem akartam megölni…

A leány arca egyszerre megenyhült, vonásai ellankadtak. Kezét leengedte maga mellett. Szempillái végén két könnycsepp rezzent meg, és arcára pergett.

– Öljön meg – mondotta elfulladó hangon. – Öljön meg. Jobb lesz így.

Jean-Claude fölemelte fegyverét. Alsó karjának izmai, mint a szobrokon, megfeszültek. Mélyet lélegzett, és mutatóujjával meghúzta a pisztoly ravaszát…

Jacques Berger folyton fészkelődött. Amint felébredt, rögtön meglátta az ajtaja alá csúsztatott borítékot. Azt hitte, hogy valami kellemetlen üzenetet tartalmaz. Nem merte mindjárt felemelni. A boríték ott hevert fehéren, sugárzó fehéren a sötét színű parkettapadlón. Óvatosan közelebb ment, mint ahogyan a tűzszerész közeledik egy időzített bombához. Végül aztán heves mozdulattal megkaparintotta, és kibontotta.

Az az illat ütötte meg orrát, amelyre rögtön ráismert: Ursula parfümje. A levél rövid volt, és izgalomtól remegve olvasta. Valóságos szerelmi vallomás. Azt írta benne a német lány, hogy rövidesen végleg visszatér hazájába, és elutazása előtt feltétlenül szeretkezni akar vele (nem ilyen durván fejezte ki magát, de félreérthetetlenül erre célzott). Ezért arra kérte, jöjjön be hozzá még aznap este, este tizenegy óra és éjfél között várja a szobájában, de vigyázzon, ne keltsen zajt, hogy ne hívja fel Jean-Claude figyelmét.

Ez volt tehát az oka, hogy egész nap izgett-mozgott. Elindult hazulról, és hosszú sétát tett, egészen az Oroszlánszikláig. Nehéz, szürke, haragtól duzzadó felhők vonultak át az égen. A fenyőerdők odalent, a völgy kanyarulatánál, menekülő hadseregre emlékeztettek. A szirtfokra érve, Jacques Berger-nek eszébe sem jutott Juliette. Gondolatait kizárólag Ursula és az elkövetkezendő éjszaka foglalkoztatta. Kívánta a német lányt, mint ahogyan ritkán kívánt még nőt, de rettenetesen félt attól, hogy gyönge lesz, hogy kudarcot vall.

Jó néhány éve már, hogy utoljára akadt kalandja nővel. Archeológusnő volt az illető, egyébként meglehetősen fonnyadt teremtés, keveset mond, ha egy méter nyolcvanöt centiméterre becsüli. Párizsban találkozott vele egy egyiptológiai kongresszuson. Oly sovány volt, hogy amikor levetkőzött, Jacques Berger-nek az a benyomása támadt, mintha egy múmia tekerné le magáról pólyáit. Egyszóval, nem valami ragyogó kalandba bocsátkozott.

Azóta teljes szélcsend. Hosszú ideje nem nyúlt feleségéhez. És attól a naptól kezdve, hogy megszakította vele a házastársi kapcsolatot, valami különös, kárpótlásra törekvő folyamat következményeként, felesége szinte észrevétlenül a virágkultuszra vetette magát.

Így járkált egész nap Ursulára gondolva, és közben attól tartott, hogy képtelen lesz majd kielégíteni. Néhány éjszaka ugyanazt a nyilvánvalóan szexualitást jelképező álmot látta. Zöldellő, hepehupás mezőn állt. Előtte egy bizonytalan arcú asszony. Tudta, hogy okvetlenül meg kell ölnie. A nő különben úgy viselkedett, mint aki tudja, mi vár rá, és egyáltalán nem próbált menekülni. Fegyverét a nőnek szegezte. Puskát tartott a kezében, és ekkor rémülten vette észre, hogy a puska kicsi, nagyon kicsi, igazán nevetségesen kisméretű, teljesen alkalmatlan feladatának végrehajtására. Az asszony türelmetlenül várta, hogy megöljék. Ekkor többször rásütötte a puskát. De a golyók oly könnyűek voltak, hogy egy röpke kis szellő messzire eltérítette őket céljuktól.

Azután egy vendéglőben, első látásra amolyan önkiszolgálófélében tartózkodott. Joghurtot vett, és leült vele egyik asztalhoz. Levette a joghurtos üveg fedelét, és mohó étvággyal nézte az üveg tartalmát. Abban a pillanatban, amidőn kanalát bele akarta mártani, észrevette, hogy az üveg mikroszkopikusan, nevetségesen parányi. És kénytelen volt fájdalmas szívvel lemondani kedvenc csemegéjéről.

Lelkében tompa szorongással ébredt fel ezekből az álmokból. Egész nap ingadozott, azon töprengve, nem helyesebb-e kitérni egy megalázó kudarc elől. Másfelől maga elé képzelte Ursula testét, fejlett mellét, két hosszú combját, a pompás női húst, amit úgy megcsodált a tengerparton. És eldöntötte magában, hogy nagy ostobaság volna ki nem használni az alkalmat.

Régen leszállt az éj, mire hazaért. A rácsos kapu nyitva állt. Nem is törődött vele, és szobájába sietett. Rendkívül izgatott volt.

Nem volt bátorságom megölni, főfelügyelő úr. Azért húztam meg a ravaszt, hogy megijesszem. A revolver biztonsági zárja előre volt tolva, tehát nem volt mitől tartani. Amit tekintetéből abban a pillanatban kiolvastam, határtalan megnyugvás volt. Beletörődött halálába. Még csak meg sem kísérelt lázadni ellene. Tetszik tudni, az volt a benyomásom, hogy alapjában véve nem ragaszkodik az életéhez, szinte örül, hogy megszabadul tőle. Karját leengedve állt előttem. És sírt.

Ekkor eszembe jutott az a megjegyzése, amelyet Robert halála előtt egy nappal tett. Azt mondta, bármit is tudnék meg később, higgyem el, hogy ő nem vétkes, és hogy mindez túlnő rajta és rajtam. Nem, nem volt bátorságom megölni. Leengedtem a revolveremet, és leszegtem a fejemet. Ő kihasználta az alkalmat, kinyitotta az ajtót – és eltűnt.

Távozása után sokáig a szobában maradtam. Végképp kimerülten ültem ágyamon. Nyakam még mindig fájt, és állandóan arra emlékeztetett, hogy Ursula meg akar gyilkolni. Képtelen voltam elhinni. Mintha mindez az őrület birodalmába tartoznék. Amikor megcsókolt, őszintének éreztem, megéreztem, hogy szeret. Ráadásul szelíd természetű. Hogyan lehet képes…?

Addig forgattam ezt a kérdést fejemben, míg arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy Ursulát irányítják, és egy sokkal nyugtalanítóbb alak körvonalai rajzolódnak ki mögötte. Átélt tragédiánk hátterében valami gonosz akarat bújt meg, ez határozhatta el az egészet. És ez az akarat nem Ursula akarata, ezt biztosan éreztem. A német lány csupán eszköz, majdnem áldozat. Ellenállhatatlan kedvem támadt arra, hogy magam bogozzam ki a cselszövényt, hogy rájöjjek mindennek a jelentésére, és megszabadítsam Ursulát az őt mozgató ördögi befolyástól.

Közben felálltam, és az ablakhoz mentem. Elgondolkozva néztem az elhagyott kertet, szegény öreg, fonnyadt virágokat s a szürke és szomorú égboltot. A kibontakozó képből oly szívfacsaró búskomorság áradt, hogy szinte zokogásra késztetett. Ebben a pillanatban meghallottam, hogy becsapódik az előcsarnok ajtaja, majd léptek zaját hallottam a kavicson. Odanéztem: Ursula tartott a kerítéskapu felé. Gesztenyebarna ruhája volt rajta, kezében nagy bőrkoffer. Hosszú, szőke haja lobogott a szélben. A fasorba kiérve eltűnt látóteremből.

Elment, elhagyott. Magamra hagyott ebben a halottasházban. Itthagyott. És én most is szerettem. Egy jó óra hosszat álltam ott elgondolkozva. Végül elhatározásra jutottam. Nem maradhatok itt tovább.

Fogtam egy bőröndöt, és mindazt beleraktam, ami hirtelenében a kezem ügyébe esett. Amikor elkészültem a csomagolással, bementem anyám szobájába. Tudtam, hogy ott rejtegette valahol megtakarított pénzecskéjét. Mindenfelé keresgélni kezdtem. A szekrényben, egy fehérneműhalmaz alatt egy régi krokodilbőrtáskát találtam. Ötezer frank volt benne, ötszázas bankjegyekben. Még sohasem láttam ennyi pénzt. Hátsó zsebembe csúsztattam a tárcát. Majd magamhoz vettem bőröndömet, és lementem a lépcsőkön. Közben arra gondoltam, hogy ha anyám elszökött volna hazulról, mint apám állította, bizonyára magával vitte volna pénzét. Áthaladtam az előcsarnokon, és kinyitottam az ajtót. Már-már kiléptem, amikor különös gondolatom támadt.

Visszamentem, és a kínai váza elé, a virágzó dáliák elé álltam. És ekkor… olyan volt, mint egy váratlan robbanás, mintha szörnyű erővel a föld méhéből tört volna ki. A borzadály örvénylő, morajló tömege úgy zúdult rám, mint a feldühödött bögölyraj. Elengedtem bőröndömet, s ez a földre esett.

A virágszárak, porzószálak, szirmok, párták mögött anyám arcát pillantottam meg. Feje, vörös hajával, kiemelkedett a vízből, és elvegyült a virágzó, piros dáliák között. Tehát nem hagyta el a házat. Itt gyilkolták meg, és a vázába rejtették holttestét, a virágok közé, amelyekhez külsőre úgy hasonlított. Mindennap ott mentünk el előtte, és nem vettük észre. De nem vettük észre a rothadás szörnyű szagát sem, amely az oszló hullából áradt. Azt hittük, hogy az elhervadt virágok szaga.

Felkaptam bőröndömet, és kirohantam a kapun. Leszállt az éj. Rohantam, futottam lélekszakadva a fasoron át. Az emberek félrehúzódtak előlem. Mellettem tompán zúgott az óceán.

Jacques Berger órájára nézett. Huszonhárom óra harminc perc. Itt az ideje bemenni hozzá. Könnyű selyem háziköntöst ölt magára, amelyet annak idején Egyiptomban vásárolt. A fürdőszobában kölnivízzel nedvesíti be arcát és nyakát. Ritkás, szürke haját átfésüli. Nézegeti a tükörben sovány arcát, kissé zavaros tekintetű szemét. Kilép a folyosóra. Mezítláb van, és igyekszik a lehető legkisebb zajt ütni. A ház csendes, és úgyszólván megszállta az éjszaka, Jean-Claude bizonyára alszik, és alszik Robert is… Á, dehogy! Robert meghalt. Annyira fel van zaklatva, hogy erről teljesen megfeledkezett.

Képzelete szabadjára engedve csapong. Ursula, Ursula. Az övé lesz. Olyan régen nem öleli már nőt, sikerülni fog-e? Főleg a lány szeméremérzetét nem szabad megbántani. Például nem kell arra kérni, hogy hagyja égve a villanyt. Általában, legalábbis úgy hiszi, fiatal lányok ezt nem szeretik. Meg azután legyünk őszinték: a sötétségnek legalább az az előnye, hogy elrejti Ursula elől kivénhedt szeretőjének sovány vállát, kiálló bordáit, ráncos bőrét.

Lehet, hogy hibát követett el, amikor teljesen levetkőzött, és úgy érkezik a lányhoz, hogy minden öltözete ez a selyem háziköntös, mintha már százszázalékos volna az ügy. De a levélre gondol, amelynek teljesen egyértelmű a tartalma. Minden tévedés kizárva.

Most már ajtaja elé ért. Úgy remeg minden ízében, mint egy… kamaszkölyök. Tétovázik. Még visszafordulhat szobájába. Holnap azután kimentheti magát, és ürügyül kegyetlen fejfájását vagy Ursula zsenge életkorát hozhatja fel. Nem, nem kell habozni, és nem kell gyávának lenni. A kilincsre teszi kezét, és halkan kinyitja az ajtót.

A szobában sötét van. Miután becsukta maga mögött az ajtót, mozdulatlanul megáll. Rettenetesen ver a szíve, gerincoszlopa mentén ideges rángásokat érez. Szuszogást hall, nem a sajátját. Tehát itt van. Tekintete fürkész az éjszakában. Lassan-lassan a fehér lepedőn végignyúló test alakját veszi ki. Nyilvánvalóan nincs rajta takaró.

Halkan megszólítja: Ursula? Ez visszaszól: Igen, jöjjön. Néhány lépést tesz a sötétben, és oldalát beleveri a komód sarkába. Egy állólámpa felborul. Ursula rászól: Pszt! Jacques Berger azt gondolja magában: jól kezdődik! Megfájdult az oldala, ahogyan beleverte a bútordarabba. De azért egyre jobban felgerjed. Micsoda képtelenség is volt félnie.

Leveti háziköntösét, s egy székre teszi, amelynek helyét inkább sejti, mint látja. Eszébe jut, hogy cigarettatárcája zsebében maradt. Kiveszi, és az éjjeliszekrényre helyezi, közben arra gondolva, hogy milyen kellemes lesz majd elszívni egyet, utána… Ezalatt hallja, hogy Ursula hangosan lélegzik. Tudni szeretné, vajon ő is éppen olyan izgatott-e…

Hát itt van az ágy. A lány mellé fekszik. A sodronymatrac kissé nyikorog, Bosszantó. Reméli, hogy Jean-Claude jó mélyen alszik, különben, amennyire ismeri, képes lesz féltékenységében… Két kar öleli át a vállát. Két kéz simogatja hátul a nyakát. Egy száj nedves csókot nyom ajkára. Jacques Berger magához szorítja az annyira megkívánt női testet. Furcsa, érdesen ropogó anyagból készült hálóing van a lányon, kemény csipkegallérral.

Az is furcsa, hogy olyan idegen az illata. Orrlyukaival nyakához érve olyan… száraz… olyan poros, dohos illatot érez, amilyent a vitrinekben felejtett, régi nippek árasztanak. Különös, ez is különös.

De még különösebb, hogy az a női hús, amelyet most tétovázó kézzel becézget, nem olyan tömör, mint ahogyan elképzelte. Mondjuk ki: határozottan petyhüdt és megereszkedett. Jacques Berger keze furcsán érdes hajzatba téved. Olyan, mint a közönséges kóc. Hirtelen elhúzódik a nő mellől, kiugrik az ágyból, három lépéssel az ajtó mellett levő villanykapcsolónál terem.

Váratlan fény árasztja el a szobát. Egy szörnyen eltorzult arcú vénasszony fekszik előtte, egy ráncos, gyűlöletet lövellő, sötét tekintetű, elfintorított szájú vénasszony. Kimondhatatlan irtózat veszi tűz alá. Felkiált. Valami összeroppan benne. Üvöltözni kezd.

Ekkor, mintha elborzadt lelkéről felemelkedne a sírfedőkő, elfelejtett emlékek egész özöne, egy egész elpusztult világ fakad fel benne.

Ezerkilencszáznegyvennégy július huszonegyedikén hajnalban gróf Klaus von Herrental főhadnagy, mint a szélvész rontott be barátja, Linstow szobájába, aki úgy aludt, mint a bunda. Hevesen rázni kezdte, és miután az végre kinyitotta szemét, megszólalt:

– A terv kudarcot vallott. A fenevad él. A bomba csak karcolásokat ejtett rajta. Most hallottam rádión.

– Mi van Berlinben? – kérdezte Linstow.

– Witzlebent és Becket letartóztatták, valamint Stauffenberget is. Minden összeomlott.

– Menekülnünk kell. Figyelj ide: tudok egy lehetőséget. Megfelelő intézkedéseket tettem, mielőtt Franciaországból idejöttem. Megbízhatsz bennem. Elég, ha a La Roche-Guyon-i csapattesthez vonulunk be. Hatvan kilométernyire van Párizstól. Ott van a B. hadsereg főhadiszállása. Ha sikerül odáig eljutnunk, meg vagyunk mentve.

– De hogyan jutunk odáig? Két katonatiszt egy autóban a merénylet után egy nappal elkerülhetetlenül magára tereli a figyelmet. Biztos, hogy szemmel tartják az országutakat. Meg azután át kell lépnünk a határon. Ellenőrzik az iratainkat.

– Igazad van, teljesen igazad van – hagyta rá Herrental. – Nem is gépkocsin kell utazni, hanem vonaton, mégpedig egy ezreddel,

– Melyik ezreddel?

– Figyelj ide: Tuttlingenben, innen húsz kilométerre állomásozik egy ezred, amely ma este indul a normandiai frontra. Két kitűnő barátom van a tisztek között. Velük utazunk. A csapatban elvegyülve nem vesznek majd észre.

– Elsőrendű ötlet, de ki biztosít róla, hogy barátaid hajlandóak belemenni a játékba?

– Ők is Hitler-ellenesek. Még ma reggel meglátogatom őket, és közlöm velük tervünket.

– És a feleséged? Itt tudod hagyni? Hiszen azt mondtad, másállapotban van.

– Várj, amíg megismered – válaszolta Herrental. – És majd megérted, miért hagyom itt szívesen,

A két férfi egy óra múlva a hatalmas földszinti teremben volt. Az üvegajtón át nagy, zöldellő fás parkra lehetett kilátni. A terem végében hosszú zongora állt. A baloldali falon családi arcképek egész sora. Az egyik kép fejjel lefelé fordítva.

– Ki ez? – kérdezte Linstow homlokát ráncolva.

– Egyik ősöm, Kari zászlós. Napóleon császárt szolgálta. A feleségem akasztotta fel a képet fejjel lefelé. Mint hazaárulóét. Ez is egyike a bolondériáinak…

– Mondd, Klaus, lebonyolíthatnék nálad egy bizalmas telefont? Nem elővigyázatlanság?

– Szerintem nem jár veszéllyel. Az biztos, hogy nem figyelik a vonalamat. De most hallgass, mert jön a feleségem.

Brunhilde von Herrental királynői léptekkel jött le a lépcsőn. Linstow figyelmesen megnézte. Szőke haja vállára omlott. Arca szép volt, noha szigorú tekintetű, sötét szeme gonoszságot fejezett ki. Homlokán néhány ránc jelent már meg, és erről Linstownak eszébe jutott, amit hallott, hogy Herrentalné sokkal idősebb, mint a férje. Hosszú, gesztenyeszínű ruhát viselt, gyöngyház gombokkal.

– Drága Hildém – szólt Herrental könnyed hangon –, megengeded, hogy bemutassam régi-régi barátomat, von Linstow kapitányt. Tegnap késő este érkezett Trossingenbe. Ma este együtt utazunk el…

– Te is? De hiszen úgy volt, hogy sokkal hosszabb ideig maradhatsz!

– Igen, de von Linstow kapitány rossz híreket hozott. A vezérkari tisztek összes szabadságolásait visszavonták. Vissza kell térnem Párizsba. A front helyzete határozottan aggodalomra ad okot.

– Nos, megengedem; a hadászati kényszerűségek előtt fejet kell hajtanom. Ennek ellenére nem hinném, hogy a helyzet annyira súlyos. Válogatott hadosztályaink hamarosan a tengerbe kergetik az ellenséget. Ugye tudják, hogy merényletet követtek el a Führer ellen? Szerencsére, csak könnyebben sebesült meg. A hazaárulókat letartóztatták. Katonatisztek voltak…

Herrentalné Linstow-ra nézett. Ez kissé zavarba jött, és elfordította fejét. Majd az asszony tovább folytatta:

– …Ostoba, hiú, lelkiismeretlen tisztek, gonosztevők. Valóságos hátbadöfés, ugyanolyan alattomban követték el, mint 1918-ban. Remélem, hogy rövidesen akasztófa alá állítják őket.

Együtt reggeliztek; reggelijük pótkávéból, kukoricakenyérből és margarinból állt. Mialatt ették, Brunhilde szünet nélkül a háborúról és a Wehrmacht offenzívájáról fecsegett, amely, szerinte, most már minden pillanatban megindulhat. Linstow némi kételyét fejezte ki. Herrentalné lesújtó pillantást vetett rá, és tovább zengte dicshimnuszait.

Linstow arra gondolt, hogy ritkán látott ennyire össze nem illő házaspárt. Klaus arca finom vonású, valami gyerekes makacssággal, határozottan vonzó. De feleségén meglátszik, hogy gonosz. Vékony ajkai például kegyetlen természetre vallottak. Linstow a tübingai egyetemen ismerkedett meg Klaus von Herrentallal, aki szenvedélyes archeológus volt. A XVIII. egyiptomi dinasztiával foglalkozó doktori értekezése tudományos hírnevet szerzett neki. A nőket azonban a lehető legszerencsétlenebbül választotta ki. Mindig a legcsúnyábbaknak és legvisszataszítóbbaknak udvarolt. Teljesen érthetetlen módon, halálosan beleszeretett egy lányba, akinek annyira pattanásos volt az arca, hogy „bibircsóknak” nevezték el. Máskor hosszú viszonyt folytatott egy sánta nővel. Végül feleségül vette ezt a Brunhildét, akinek egyéniségében még keresve sem lehet a legkisebb bájt sem felfedezni, és aki határozottan rosszindulatú.

Miután befejezték reggelijüket, Herrental elillant. Linstow barátja szobájába ment, és felvette a telefonkagylót, kapcsolást kért. Körülbelül tíz percet kellett várnia, s ez idő közben alaposan szemügyre vette a szobát. Mindenütt kissé rendetlenül elhelyezett egyiptomi műtárgyak díszítették.

Jelentkezett a hívott szám. A Wehrmacht egyik ezredesével beszélt, egy beavatottal. Linstow utasításokat kért tőle. Virágnyelven azt a választ kapta, hogy „az üzlet nem jött létre”, tehát egyetlen teendője: menekülni – vagy pedig belenyugodni abba, hogy elkerülhetetlenül letartóztatják. Az ezredes a maga részéről belenyugodott. Minden pillanatban várja, hogy „meglátogatják”. Miután az összeesküvés szálait hamarosan kibogozzák, Linstow visszanyerte cselekvési szabadságát. Tegyen legjobb belátása szerint. Elgondolkozva letette a kagylót.

Ugyane pillanatban szobájában, ágyán végignyúlva, Brunhilde is letette halkan a kagylót. Az egész beszélgetést kihallgatta. Nagyon gyanúsnak találta. Tehát igaza van, hogy nem bízik Linstow-ban. Egy percig elgondolkozott, majd ismét felvette a hallgatót, és arra kérte a telefonközpontot, kapcsolja a tuttlingeni Gestapót.

Linstow két levelet írt, egyiket feleségének, a másikat apjának. Gondosan lepecsételte őket. Majd grófi koronával díszített bőrkötésű könyvet vett fel az asztalról. Hölderlin költeményeit. Szétáradtak benne a szavak. „Mi késztet rá, hogy ifjúságod teljében aludj és álmodj…” Linstow úgy érezte, hogy hirtelen rendkívüli sóvárgás fogja el, vágy gyermekkora ködös reggelei, a nyírfaerdők lombjai, a Mazuri-tavak vidéke után.

Ajtócsapkodást hallott. Kinézett az ablakon. Fekete Mercedes állt meg a kastély előtt. Négy zöld esőköpenyes férfi indult a kapu felé. Rögtön megértett mindent. Kivette pisztolytáskájából revolverét, az asztalhoz ült, és a fegyver csövét halántékához nyomta. Léptek közeledték a lépcsőház felől. Egy pillanatig Herrentalra gondolt. Ő meg fogja érteni. Meg fogja érteni, hogy jobb így, mint élve a Gestapo karmai közé kerülni. Senki sem állja ki a kínzásokat.

Nyílik az ajtó. Kövér alak körvonalai jelennek meg az ajtónyílásban. A két szempár, szembenéz egymással. A másik felhördül: Teufel! Nein! Linstow elmosolyodik, a mosolya azt jelenti: Nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom, intézze csak el nélkülem! Megnyomja a ravaszt. Olyan a hangja, mint a mennykőcsapás. Feje a nyitott könyvre hull, vére elönti Hölderlin verssorait. A másik férfi odalép, és ezt olvassa a vérrel befröcskölt lap tetején:

Elég volt abból hogy gyermekként vagy rabként

Örökkön örökké tipegnem kelljen, ahogy parancsolják,

Elég volt, nem tűröm tovább!

Hajánál fogva felemeli Linstow fejét, és becsukja a könyvet.

Klaus vidáman tartott hazafelé, mert jó hírt közölhet Linstow-val. Ma este utaznak. Ahogy remélte, két barátja semmiféle nehézséget nem támasztott. Este hét órakor találkoznak a tuttlingeni állomásépület előtt. A kastély rácsos kapujához érve hirtelen fékeznie kellett. Egy fekete Mercedes száguldott teljes sebességgel a középső fasor felől. Vezetője éles kanyart véve robogott el mellette. Herrentalnak csak annyi ideje maradt, hogy megfigyelje: négy palackzöld esőkabátos, rosszarcú férfi ült az autóban. Kínos érzése támadt. Bevitte kocsiját a garázsba, majd négyesével ugorva a lépcsőket, a földszinti nagyterembe rohant.

Felesége a zongora előtt ült, és szomorkás, kellemes darabot játszott. Közben átöltözött. Most hosszú, fehér ruha volt rajta, amelyből kilátszott szép meztelen válla. Klaus odament hozzá, és azt gondolta, semmi sem történt, minden a legnagyobb rendben van, és gyönyörű ez a muzsika. Elfeledkezett a reá váró veszélyekről, a kemény időkről, a háborúról. Brunhildére nézett, nézte az asszony most már alaposan kidomborodó hasát. Felhőtlen boldogságot érzett. Az asszony abbahagyta a játékot, és mosolyogva nézett fel férjére.

– Mi a címe? Gyönyörű – mondta Klaus.

– Les Barricades mystérieuses. Frangois Couperin a szerzője, egy francia, aki megérdemelte volna, hogy németnek szülessen.

– Ki volt az a négy férfi, akivel az előbb szembetalálkoztam?

– Ja, igaz! Na, mit gondolsz? A Gestapo!

– Tessék? A Gestapo? És eddig egy szót sem szóltál! Mit kerestek itten?

– Linstow-t jöttek letartóztatni – felelte ártatlan képpel Herrentalné. – De az a hazaáruló, az a hülye inkább öngyilkos lett.

Klaus jóideig sóbálvánnyá meredten állt. Majd sarkon fordult, és barátja szobájába ment. A világosszínű faasztalon nagy, vöröses foltot pillantott meg. Elszorult a torka. Senki sem tudott róla, hogy Linstow Trossingenben van, senki, Brunhildén és saját magán kívül. Eszébe jutott a felesége szobájában elhelyezett második telefonkészülék. Tehát kihallgatta a beszélgetést, és feljelentette. Erre gondolnia kellett volna! Pedig észrevette, hogy reggeli közben Brunhilde gyanakvó pillantásokat vet Linstow-ra. Az asszony lent tovább zongorázott. A szomorkás dallam felhallatszott az emeletre.

Herrental hat óra felé hagyta el a kastélyt. A bejárat előtt feleségével találkozott.

– Elmégy? – kérdezte az.

– Megmondtam már. Miért jelentetted fel Linstow-t?

– Mert hazaáruló volt.

– De a barátom. Nem lett volna szabad ilyet tenned. Egyébként vedd tudomásul, hogy…

Az asszony elsápadt. Sötét tekintete remegett. Sebtében megkérdezte:

– Visszajössz, Klaus?

A férfi nem válaszolt, a kapu felé indult. Felesége kiabálni kezdett mögötte:

– Ne felejtsd el, hogy gyermeket várok! Klaus, hallod? Ne hagyd el a gyermekedet!

Herrental a garázsba ment, bőröndjét a csomagtartóba tette, és indított. A lépcsőfeljárat előtt elhaladva látta, hogy felesége ott áll a lépcsőkön. Fehér ruhája lebegett a szélben. Valamit kiáltott, de ő nem értette. Beletaposott a gázpedálba. A kocsi teljes sebességgel haladt. A visszapillantó tükörben utoljára látta meg Brunhilde alakjának körvonalait. Aztán már nem látta, és arra gondolt, soha többé nem fogja látni. Véglegesen eltűnt életéből.

Elhaladt a kis tó csendes, sötét vize mellett, kirobogott a rácsos kapun, és végigszáguldott a fákkal szegélyezett kis úton. Életének most új szakasza kezdődött. Nyár volt. A leeresztett üvegek fölött frissen kaszált széna és a termékeny természet kellemes illata áradt be. Dudorászott. Majdnem elfelejtette Linstow-t. Halvány remény élt benne. Azt remélte, hogy Jacques Berger még mindig él, hogy nem végezték ki, mert ettől függ a jövője.

A tuttlingeni állomás előtt megállította kocsiját. Két barátja már várt rá, és fülkéjükbe kísérték. Jó óra hosszáig kellett várakozniuk, amíg a vonat elindult. Megkezdődött a hosszas utazás. Éjszaka jutottak át a határon, és Klaus iratait meg sem vizsgálták. Egész nap Mulhouse-ban rostokoltak. Az ellenállók felrobbantották a síneket. A vonatot kénytelenek voltak Belfort és Besançon felé irányítani. Július huszonharmadikán hajnalban, közvetlenül Dijonba érkezésük előtt angol vadászgépek támadták meg őket. Egy Spitfire-repülőraj zuhanórepülésből vette tűz alá oszlopukat. Egy lőszeres vagon felrobbant. A vonat indulását ez újból késleltette, és így Klaus von Herrental csak július 25-én reggel érkezett meg Párizsba. Elbúcsúzott két barátjától, akik sok szerencsét kívántak neki. Tiszteletre méltó diszkrécióval viselkedtek. Egyetlenegyszer sem kérdezősködtek tervei felől.

Párizs szomorú volt egy német tiszt számára. Klaus az állomás étkezőjében felhajtott egy pohár ízetlen sört, és gyalog indult el a Raphael-palotába; itt székelt ugyanis Von Stülpnagel tábornok vezérkara, amelyhez tartozott. Teljes zűrzavarral találta magát szemben. Egy századostól azt a tanácsot kapta, hogy minél gyorsabban tűnjön el. A július huszadiki puccskísérlet kudarca után nagyarányú letartóztatási hullámra kell felkészülni. Stülpnagelt biztosan leváltják. Herrental áthelyezési parancsot állíttatott ki, amely von Kluge tábornagy La Roche-Guyonban székelő vezérkarát jelölte meg új beosztási helyéül. Azonnal elutazott.

Délután érkezett meg új állomáshelyére. A távolból ágyúdörgés hallatszott. Nagy magasságban bombavetőkötelékek vonultak az ég alatt. Közölték vele, hogy az amerikaiak Avranches-nál támadnak, és biztos, hogy rövidesen áttörik a frontot. A La Rochefoucauld-k ősi kastélyában, amelyben Kluge felütötte vezérkarának tanyáját, Klausnak sikerült Remer orvoshadnaggyal találkoznia.

– Halló! – szólította meg belekarolva.

Remer megállt. Mosolyogva nézett rá.

– Örülök, hogy életben van – mondotta. – Amilyen időket élünk, ez csodának számít. – Félrevonta a helyiség egyik sarkába, és hozzáfűzte: A Gestapo errefelé is szaglászik. Már több letartóztatás történt. Azt mondják, hogy a tábornagyot sem fogják kímélni. Állítólag tudott az összeesküvésről, és nem jelentette Berlinnek. Model tábornok lesz az utóda. És magával mi van? Kitart a terve mellett?

– Természetesen. Milyen más megoldás maradhat számomra? A legcsekélyebb kedvem sincs ahhoz, hogy felakasszanak.

– Bölcs ember maga, főhadnagy. És elővigyázatos is: mindennel előre számolt.

– Ragaszkodom az élethez. Szembe kellett nézni a kudarc lehetőségével. Mi van Jacques Berger-vel?

– Kegyetlenül elbántak vele. Majdnem agyonverték. Pillanatnyilag azonban nincsen nagyon rosszul. Akarja látni?

– Szeretném, éspedig minél előbb. Tulajdonképpen már holnap odább akarok állni.

– Tehát holnap reggel kell az egészet lebonyolítani – közölte Remer. – Maga eléggé gyors ember.

– A Gestapo is. Átkísérhetne a börtönbe most rögtön?

Remer karórájára nézett, és fejét csóválta.

– Megtehetem – szólt néhány pillanatnyi gondolkozás után –, igen, átkísérem. Remélem, nem találják majd feltűnőnek a látogatását.

– Tehát most is, mint legutóbb, a katonai parancsnokság megbízásából tartok szemlét. Nem kell semmitől sem tartani. Szerencsére az SS-ek fajankók. Nem vette észre?

– Nekem mondja! Naponként van velük dolgom. Nem kerülte el figyelmemet ez az apróság.

Jacques Berger silány fekhelyen hevert zárkájában, mely nem volt nagyobb négyszer négy méternél. Halvány fény világított be egy kis rácsos nyíláson át. Egyik sarokban lavór állt, mely egyaránt szolgált vécéül és mosdóul, ahogyan azt a szükség diktálta. A végsőkig kimerültnek érezte magát. Tizenöt nap alatt tízszer ment át kihallgatásnak nevezett „kezelésen”. Egész teste annyira fájt, mintha egyetlen óriási seb volna. Jobb keze mutatóujját eltörték. Egyik körmét kitépték, és három fogát kiütötték.

Heverőjén elnyújtózva, érdeklődéssel figyelt egy pókot, mely pontosan a feje fölött szőtte hálóját. Az volt a benyomása, az állat reá mereszti gömböcskeszerű két szemét, és arra vár, hogy elaludjék, és azután koponyájára vesse magát, és felfalja. Eszébe jutott a véreb két szeme, és megborzongott. Kezét vállához emelte, arra a helyre, ahol összemarta. A kötést leszedték, és a seb behegedt. Fájdalma azonban csak szunnyadhatott, mert ujjai érintésére ismét belenyilallt. Eddig véres, összemarcangolt húsa alatt lapult meg. Lesben áll, mint a pók a hálójában. Most rárontott. Újból végigélte az egész jelenetet.

Öten vártak egy tisztáson arra, hogy ejtőernyővel ledobják számukra azt a ládát. Ott volt közöttük José, a sötétbőrű kis spanyol fiú, aki szünet nélkül egyik amerikai cigarettáról a másikra gyújtott, és szabályos időközökben érthetetlen káromkodásokban tört ki. Ott volt azután Kermadec és Mingam, két hallgatag és szomorú bretagne-i parasztlegény. Meg Bérard, egy marxista diák, aki vastag szarukeretes szemüveget viselt, és lelkendezve tartott előadásokat a forradalomról és a tömegek szerepéről. És végül ő, Jacques Berger gimnáziumi tanár, az ellenállási mozgalom helyi szervezetének vezetője. Mind ott ültek a sötét erdő tisztásának gyepén.

Bérard egyszer csak felpattant. Halljátok? A távolból repülőgépzúgást hallottak. Kermadec és Mingam azon nyomban elrohantak, és meggyújtották a jelző görögtüzeket. A repülőgép a fák koronáját súrolva eresztette le az ejtőernyőt, amely majdnem pontosain a cél kellős közepén ért földet. Gondosan összehajtogatták a szárnyszerkezetet, aztán kibontották a ládát, amely egy adóállomást és néhány fegyvert tartalmazott.

Ebben a percben bukkantak fel a németek. Fényszórók gyulladtak ki. Gépfegyvertűz és éles torokhangú kiáltozás szakította meg a csendet. Kermadecet és Mingamot mindjárt az elején agyonlőtték. Bérard kénytelen volt megadni magát. Ő maga, Jacques Berger, Joséval együtt szerencsésen eljutott az erdőbe. Lélekszakadva futottak egy keskeny ösvényen. A faágak összekarmolták arcukat. Hamarosan kifogyott belőlük a szusz, és képtelenek voltak továbbmenni. Egy erdei gödörféle fenekére gurultak.

Mire magukhoz tértek, hajnalodott. Szürke fény szüremlett át a fák között. Nem tudtak tájékozódni. Nem tudták, merre menjenek. Végül is keletnek indultak, abban a reményben, hogy sikerül valamelyik kis faluba eljutniuk, ahol menedéket találnak. Ekkor éles és heves kutyaugatást hallottak. A vérebek, állapította meg José, miután egy cifrát káromkodott.

Szorosan egymás mellett ismét futni kezdtek. Az ugatások veszélyesen közeledtek. A vérebek nem lehettek mögöttük messzebb száz méternél. José grimaszokat vágott, és átkozta az eget. Egy szűk kis mezei ösvényre értek. Ebben a pillanatban hatalmas, fekete szelindek ugrott ki a sűrűből, és a spanyolra rontott. Berger nyögések, üvöltés és fogcsattogtatás szörnyű hangorkánját hallotta.

Fejvesztetten, teljes erejéből rohant az ösvényen. Rémítő hangot hallott maga mögött, és azt hitte, hogy elérkezett utolsó órája: állati körmök csattogtak a köves úton. Megállt, és hátrafordult. Egy tajtékzó dog futott kilógó nyelvvel egyenest feléje. Amikor már csak néhány méter választotta el tőle, a kutya hirtelen megtorpant és leült. Jacques Berger, akinek úgy vert a szíve, hogy majd kiugrott, megpillantotta a rémítő, vörös torkot és a csillogó szempárt. Kivette zsebéből nyomorult kis cserkészkését, és a háta mögé dugta. A kutya felállt, és gerincét meggörbítve, hosszú, lelógó fülekkel közeledett hozzá.

Aztán egyetlen ugrással rárontott. A lökéstől Jacques Berger elveszítette egyensúlyát, és hanyatt vágódott. Metsző fájdalmat érzett vállában, ott, ahová a nagy dög metszőfogai bemélyedtek. Minden erejéből az állat hasába döfte kését; a kutya felágaskodott, néhányat vonaglott, majd egy ugrással kikerült a keze ügyéből. Hallotta, hogy hörög. Még mindig a kavicsos földön fekve meglátta, hogy a félhomályban egy csomó fekete csizma rohan feléje, és körülkerítik. Hangos kiáltozást hallott, majd elvesztette eszméletét.

Aztán ebben a zárkában ébredt fel, és jó néhány percig gondolkoznia kellett, amíg vissza tudott emlékezni, hogy mi történt vele. Durván bántalmazták. Úgy érezte magát, mint akit összeroncsoltak, és darabokra szaggattak. Néha olyan rettenetes fájdalmat érzett, hogy kénytelen volt ajkába harapni, nehogy felordítson.

Első este egy rozoga íróasztallal bebútorozott, piszkos helyiségbe vitték. Nagy darab, szőke, henteslegényforma német hallgatta ki. Többször felpofozta. De olyan nyomorúságos állapotban volt, hogy csak a nevét tudta elrebegni. Azután megint elájult. Visszavitték cellájába.

Másnap (másnap volt-e? Ezt sem tudta biztosan) kiabálást hallott a folyosón. Megismerte Bérard hangját. Ezt ordította: Nem, ne! Nem akarok meghalni! Hagyjanak élni! Úgy üvöltött, mintha az ördög szállta volna meg. Ütlegelések zaja következett. Bérard feljajdult: Leesett a szemüvegem. Adják ide a szemüvegemet! Nem akarok a szemüvegem nélkül meghalni! Berger puskatussal mért csapások jellegzetes hangját, utána tompa visszhangját hallotta. Bérard-t a szó szórós értelmében odavonszolták a kivégzőoszlophoz. Valamivel később sortűz dördült el az udvaron. Az első napokban, valahányszor léptek közeledtek zárkájához Jacques Berger mindannyiszor összerezzent. A kivégzések sortüze eléggé gyakori volt. Különös dolog: szabályos időközökben követték egymást. Mintha egy vészjósló óraszerkezet szabályozná az élet és a halál ütemét.

Egy reggel, nem sokkal azután, hogy elfogták, hirtelen kinyílt az ajtó, és egy csapat egyenruhás rontott be hozzá. Berger azt hitte, hogy a halál jött el érte. De hamarosan megnyugodott. Csupán szemlét tartottak. Egyik tiszt – egy főhadnagy – leült priccsére, és kérdéseket intézett hozzá. Kitűnően beszélt franciául. Berger érezte, hogy ez a férfi más, mint a többi. Volt benne valami egyenesség. Kikérdezte polgári foglalkozásáról is.

Egy másik tiszt elhúzódott a csoporttól, és néhány szót mormogott a főhadnagy fülébe. Erre ez figyelmesen megnézte Berger-t és elmosolyodott. Felállt, és odament hozzá. Azt mondta a másik tisztnek, aki – Berger később megtudta – orvos volt: Igazán úgy találja, hogy hasonlít hozzám? Társa bólintott. Valóban hasonlítottak: ugyanaz a termet, ugyanaz a hajzat, ugyanaz a szem, ugyanaz az arcforma. Mintha testvérek volnának. Később a csoport az ajtó felé indult. Mielőtt kimentek, a főhadnagy visszafordult, és barátságos pillantással nézett Jacques Berger-re, aki egészen felvidult ettől.

Délután visszajött, de most csak az orvos társaságában. Ezúttal családjáról, fivéreiről vagy nővéreiről faggatta. Senkije sincs, egyke volt. Szüleit bomba pusztította el. Valójában egyes-egyedül állt a nagyvilágban. Azelőtt külföldön tanárkodott, Afrikában és Dél-Amerikában. Tehát csak a tengerentúl volt néhány barátja. A főhadnagy mindezt komoly ábrázattal hallgatta. Mielőtt elment, egy óvatlan pillanatban, mikor az orvos nem nézett oda, cédulát csúsztatott a kezébe. Mihelyt bezárult mögöttük a súlyos zárkaajtó, Jacques Berger mohón elolvasta: Tartson ki. Bízzék. Ezt írta a főhadnagy. Ki fog tartani. A gondoskodás őszintén meghatotta, felvillanyozta. De egyúttal meglepte. Mit akar tőle ez az ember? Nem értette. Majd vállat vont, és arra gondolt, mégiscsak jó, ha ebben a pokolban van az embernek egy jóakarója.

Sötét napok következtek. A kihallgatások egyre gyakoribbá váltak. Mindent elmondott a henteslegénynek, amit tudott. Ezt annál könnyebben megtehette, mert nem tudott túl sokat. Meg azután teljesen megsemmisítették ellenállási csoportját. Mindenki meghalt, aki hozzá volt beosztva.

Hóhéra azonban konokul továbbra is abban a hitben leledzett, hogy Jacques Berger-vel valami nagy halat fogott. A francia sejteni kezdte, hogy valakivel összetévesztik. Különös kérdéseket intéztek hozzá Londonról és az angol kémszervezetről. Eleinte üvöltözve tiltakozott, kijelentette, hogy tévednek, hogy ő egyszerű ellenálló, és sohasem járt Angliában. De azután rájött, ha a németek megbizonyosodnak, hogy csupán apróhalat fogtak, azon nyomban főbe lövik, Úgy bánnak el vele, mint ahogyan Bérard-ral elbántak. Erre tehát változtatni kezdett viselkedésén. Teljesen képzeletszülte, szaggatott részleteket mondott el olykor-olykor, ál-vallomásokat tett, éspedig úgy, minthogyha kínzással csikarták volna ki belőle. Embertelenül szenvedett, de tudta, csupán komédiázásának köszönheti, hogy még életben van. A németek rendíthetetlenül meg voltak róla győződve, hogy hallatlanul fontos személlyel állnak szemben.

Mindazonáltal egy délután azt hitte, kiderült, hogy csak színházat játszott. Katonák rontottak be cellájába, és kivonszolták az udvarra a kivégzőoszlopig. Odakötözték. Felsorakozott előtte a kivégző osztag. Bekötötték a szemét. A henteslegény ismét faggatni kezdte, ő azonban mélységes hallgatással válaszolt. Végül visszavonták a kivégzési parancsot. Eloldozták kötelékeit, és visszavitték cellájába. Egy jó órára volt szüksége, hogy megszűnjön a reszketése, amely egész testét rázta.

Újabb kihallgatások és kínzások következtek. De tartotta magát. Maga is csodálkozott, hogy még épelméjű. Ám azért tudta, hogy előbb vagy utóbb összeroppan, a végtelenségig nem bírja ezt a bánásmódot. Máris úgy érezte, hogy lelkében parányi repedések keletkeznek, s ezek lassacskán széles hasadékká nőnek. Hosszabb vagy rövidebb időn belül végrehajtják rajta a halálos ítéletet. Az utóbbi napokban nem jelentkezett a főhadnagy, és ez nagyon nyugtalanította. Benne volt egyetlen reménysége, ő tartotta kezében sorsát.

Aznap tehát, priccsén elnyújtózva, gyászos és szomorú gondolatokat forgatott a fejében, mialatt feje fölött a pók szövögette hálóját. A távolból tompa ágyúdörgést hallott. Nem sok öröme tellett benne. Ha a Szövetségesek túlságosan megközelítik a börtönét, biztosra veheti, hogy agyonlövik. Vagy pedig, és ez sem jobb. Németországba deportálják. Egyszerre meghallotta, hogy kulcs csikordul a zárban. Behunyta szemét. Már megint kihallgatás, már megint…

Kinyitotta szemét. A főhadnagy állt előtte. Mögötte az ajtóban az orvos.

– Hallgasson nagyon figyelmesen rám, Berger – mondotta különös barátja. – Meg akarom magát szöktetni. Holnap, amint megvirradt, nyelje le ezt a tablettát. Tessék. Nagyon heves gyomorfájdalmai lesznek tőle. Azt hiszik majd, hogy megmérgezte magát, és átviszik a betegszobába. Ott közbelépünk.

Jacques Berger átvette a tablettát, és tenyerébe szorította. Egész egyszerűen sóbálvánnyá meredt. Jóformán észre sem vette amikor a két német tiszt elhagyta zárkáját. Azután furcsa gondolata támadt. És ha ez a tabletta valóban méreg? Lenyelné, és azonnal meghalna. De végül is, fűzte tovább gondolatait, ha meg akarnának szabadulni tőlem, egyszerűen főbe lőnének. Tehát? Tehát ez a tabletta képviseli legutolsó lehetőségét. Vakon bíznia kell ebben az emberben, vakon követnie kell, engedelmeskednie kell neki, noha rejtélyesek azok az indítékok, amelyek arra késztették, hogy segítségére siessen.

Lázas reménykedés tölti el. Szabad lesz! Szabad! Újra napsütésben fog sétálni! Párizsban van egy kis nő, újból felkeresheti! Hosszú ideig nézegette a tenyerén fekvő fehér tablettát. Hirtelen belédöbbent az az eshetőség, hogy kikutatják. A vécéül szolgáló edény mellett repedést vett észre a falon. Oda dugta be a pirulát. Majd visszafeküdt a priccsére.

Aznap éjjel alig egy-két órát aludt. Türelmetlenül várta a pirkadást. Amint az első derengő fény beszűrődött cellájába, kivette rejtekhelyéről az orvosságot, és lenyelte. Annyira összeszorult a torka, hogy hosszú időbe telt, amíg lecsúszott. Csak egy óra múlva kezdte érezni a hatást. Fájt a gyomra, és felfúvódott. Később úgy érezte, mintha késsel hasogatnák a belsejét. Rövidesen fájdalmában vacogó hústömeggé vált. Az ajkáról feltörő jajkiáltásokat képtelen volt magába fojtani. Közben egyre ugyanaz a gondolat motoszkált benne: hátha valóban megmérgezte magát. Borzalmas tréfa volna! Hányt. Jajveszékelése végül is felverte az őröket. Káromkodások, ide-oda futkosás. Durván átcipelték az udvaron, egy magányosan álló barakkba: a betegszobába. Az őrök az ajtóban maradtak.

Felfektetik egy hideg asztalra, az orvos sürög-forog körülötte. Feltámasztja a fejét, rettenetesen keserű folyadékot diktál belé. A jéghideg folyadék beléje szűrődik, minden belső sebét égeti, elárasztja. Azután lassan-lassan minden elcsendesedik, megnyugszik, ismét normálisan érzi magát. Egy férfi hajol föléje. A főhadnagy.

– Öltözzék fel. Gyorsan. Húzza fel ezt az egyenruhát. – És ezzel ruhacsomagot nyújt át neki.

Gépiesen felöltözik. A betegszoba sarkában az orvos fekszik megkötözve, felpeckelt szájjal. Tekintetében azonban vidámság bujkál. Berger elkészült. Kabátujján paszomány, őrmesteri rangjelzés. A főhadnagy kinyitja a matt üvegajtót. Majd újabb ajtó következik és a kapu mögött a napsütötte udvar. Szürke oldalkocsis motorkerékpár áll készenlétben. Berger beleül. A főhadnagy a vezetőülésen foglal helyet, egyetlen mozdulattal beindítja a motort. Egy pillanat, és már áthaladtak a nagy kapun. Két katona fegyverével gépiesen tiszteleg. A motor csendes, fáradt arcokra emlékeztető házakkal szegélyezett utcán robog.

És azután a mező és a szabadság siet elébük!

Erdei kunyhó, favágó vagy vadorzó kunyhója, rosszul ácsolt deszkákból és ócska ládákból tákolták össze, utóbbiakon még most is kibetűzhetők mindenféle reklámfelírások. Elrejtett kunyhó az erdő alján. A két férfi két napja tartózkodott benne, szundikáltak, beszélgettek és várakoztak. Különös barátság fejlődött ki közöttük. Jacques Berger megérezte Klaus von Herrentalban a feszültséget, a növekvő rémületet. Mi sem természetesebb, gondolta magában. Megszökött a katonaságtól, és megadja magát az ellenségnek. Megrázó elhatározás. Ettől olyan ideges.

Idegessége azonban nem akadályozta meg abban, hogy fáradhatatlanul faggassa Jacques Berger-t a múltjáról. Szinte azt mondaná az ember, hogy a világon mindent, tudni akar róla. Még a legmeghökkentőbb részletekre is kíváncsi volt. Dátumokra, például arra, hogy milyen ruhákat hordott civilben, vagy szeretőinek nevére. Az Ellenállási Mozgalomban kifejtett tevékenységének apróbb adatai is nagyon érdekelték.

Berger-nek semmi oka sem volt arra, hogy eltitkoljon olyasmit, amit a henteslegénynek bevallott. Tehát mindent elmondott, leírta, milyen volt Kermadec és Mingam, José és Bérard, minden akcióról beszámolt, amiben csoportja részt vett. Felvázolta egész életének képét, főképp a legutóbbi két esztendőét, amióta belépett az ellenállási szervezetbe. Herrental feszülten figyelt mindenre, mintha életbevágóan lényeges dolgokról volna szó. Olyan benyomást keltett, hogy legszívesebbén jegyzeteket készítene, ha papiros és ceruza állna rendelkezésére, és ha nem tartana attól, hogy barátját ezzel megzavarhatja.

Egyébként Berger sem szűkölködött a kérdésekkel. Tudni akarta, miért segített neki megszökni. Herrental azt felelte, hogy már régóta aktív náciellenes, és már a háború kezdete óta vár a megfelelő alkalomra, hogy megszökhessen. Csakhogy nem akart üres kézzel érkezni az ellenfél táborába. Ezért jutott eszébe akkor, amikor megpillantotta zárkájában, hogy őt is magával viszi. Emellett valami rokonszenvfélét érzett iránta. Tudta, hogy elkerülhetetlenül ki fogják végezni. Így rakta össze elméjében a nagy tervet, és hát, istenem, valljuk be, Jacques Berger nem járt rosszul.

A kunyhó előtt beszélgettek, hátukkal a falnak támaszkodva. Olykor elhallgattak, és a háború hangjait figyelték. A robbanások egyre közeledtek. A front legfeljebb húsz kilométerre lehetett. Az ég feketéllett a repülőrajoktól. Sőt, tanúi lehettek egy légi ütközetnek is, amely a német gép lezuhanásával végződött.

Rejtekhelyüktől vagy száz méterrel lejjebb fehéres út húzódott. Másnap reggel fülsiketítő motorzúgást hallottak az út felől. Nagy elővigyázatosan behúzódtak egy földrakás mögé, ahonnan kiláttak, anélkül hogy őket látni lehetett volna. Egy német gépkocsioszlop robogott el. A front felől érkezett. A tehergépkocsik tele voltak sebesültekkel és elcsigázott arcú katonákkal. Megvert, halálra fáradt katonák arckifejezése volt. Majd tankok özönlöttek vissza a frontról. Az ágyúdörgés még közelebbről hallatszott… Visszatértek kunyhójukba. Herrental leült, és késével egy karó végét kezdte faricskálni.

– Mi lenne, ha felülnénk a motorra, és az amerikaiak elé mennénk? – szólalt meg hirtelen Jacques Berger.

– Nem, az túlságosan veszélyes volna. Megkockáztatjuk, hogy német járőrbe ütközünk. Azt hiszem, legjobb, ha itt várunk.

– Hogyhogy ilyen kitűnően tud franciául?

– Ó! Ez a véleménye? Hogy őszinte legyek, talán azért, mert nagyon nagy kedvvel tanultam. Mindig vonzódtam Franciaországhoz. És a hivatásomhoz is szükségem volt a nyelvükre.

– Mi a foglalkozása? Nem katonatiszt?

– Dehogyis. Isten őrizzen meg a katonáktól. Archeológus vagyok. Az egyiptológia a szakterületem. Nagyon békés mesterség.

Herrental felállt, és néhány lépést tett az avaron, amelyből hulló falevelek és rothadó gombák szaga áradt. Majd visszament Jacques Berger-hez, és azt mondta neki:

– Hagyjon magamra, Jacques. Menjen. Higgye el, jobb lesz magának. És nekem is.

Berger azt hitte, nem jól hall. Hebegni kezdett:

– De… de hát miért? Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy…

Egyszere teljes erővel megkondultak a harangok. Diadalmas harangzúgás csendült föl.

– A közeli faluból szól. Most szabadultak fel. Most már egészen közel járhatnak hozzánk az amerikaiak. Szabadok lettünk, Klaus!

Ugrándozni, táncolni kezdett a kunyhó előtt. Nem vette észre Herrental mozdulatát, aki lassan kivette tokjából revolverét. Tovább ugrándozott. Felszedte a földre hullott lombokat, amelyek múlt év ősze óta hevertek ott. Feje fölött a levegőbe szórta őket. Újból lehajolt, és megint elkezdte. A falevelek libegtek-lobogtak a levegőben, körülvették. Boldog pillantást vetett Herrentalra. És ekkor meglátta a rászegzett fegyvert. Arca elváltozott. A revolver kétszer egymás után eldördült a főhadnagy kezében. Jacques Berger átlőtt mellel hanyatt vágódott. Hempergett egyet a földön. Az utolsó lomb csendesen arcára szállt.

Klaus von Herrental egy pillanatig állva maradt, majd beszaladt a kunyhóba, és kis bőrkofferrel tért vissza, amelyből civil ruhát vett ki. Ledobta egyenruháját, és felöltötte a polgári öltönyt. Majd levetkőztette a holttestet, és saját tiszti egyenruháját húzta fel rá. A zubbonyt nyitva hagyta, úgyhogy Berger meztelen melle kilátszott. Meggyőződött arról, hogy minden irata a halott zsebeiben van. Aztán összeszedte Berger holmiját, mintegy száz méterrel odább két kezével gödröt ásott, és belehelyezte az őrmesteri egyenruhát, amelyet Jacques Berger hordott. Gondosan betömte, és elegyengette a gödröt, és lesétált az útra. Leült a töltésre, és nyugodtan várta az amerikaiakat.

Nem, nem, téved, főfelügyelő úr, nem a bűntudat gátolt meg, hogy bekopogtassak önhöz, és mindent elmondjak. Meg azután, nagyon kérem, ne szakítson félbe, mert attól félek, hogy elakadok, és nem jutok tovább. Ígérje meg, hogy csendben marad, és figyelmesen végighallgat. Tegyen úgy, mint azok a gladióluszok, amelyek a polcon díszelegnek.

Hogyan? A felesége ajándéka? Mondja meg neki, hogy gratulálok az ízléséhez. Remekül összeválogatta őket. Nézze, milyen szépen kinyíltak. Csodálja meg szirmaik finom színeit. Tessék? Azt óhajtja, hogy folytassam a vallomásomat? Engedje meg, hogy lélegzetet vegyek. Úgy érzem magam, mint aki órák óta beszél egyfolytában. Kiszáradt a torkom, nagyon kiszáradt. Olyan vagyok, mint egy virág, amelynek vízre van szüksége. Megengedi, hogy ajkamat megmártsam abban a pohárban, amelyet az előbb behoztak? Köszönöm szépen.

Hol tartottam? No, igen! Mentem a fasoron át, bőrönddel a kezemben. Borzalom töltött el.

Anyám arcát láttam magam előtt, ahogy a vízből kibukkan, láttam a váza szélén nyugvó nyakszirtjét, láttam vörös haját virulni, mint a dáliákat. Különös gondolat foglalkoztatta elmémet. Azon gondolkoztam, hogy már az eltűnés után következő napon tudtam, ott van, nem lehet máshol. És több napon át ebben a meggyőződésben éltem, amely félig tudatos volt, és amelynek helyességét nem mertem ellenőrizni.

Visszaemlékeztem arra a kellemetlen érzésre, amely olyankor töltött el, amikor a nagy hallban és az ebédlőben beszívtam a rothadás szörnyű szagát. Eszembe jut, szinte borsódzott a hátam attól az elhatározástól, hogy minden virágot a szemétbe dobjak. Eszembe jut, mekkora hévvel védtem a nagy hall dáliáit, magasztaltam színüket, mindezt pedig azért, hogy ne nyúljanak hozzájuk. És eszembe jutott Ursula. Ő is tudta, ő is meg akarta óvni a dáliákat. Rá kell találnom. Hol lehet? Biztosan visszautazott Németországba.

Elindultam az állomás felé. Útközben észrevettem, hogy az emberek furcsán néznek rám. És rájöttem, hogy hangosan beszélek magamban, mint a részegek. A párizsi vonat akkor hagyta el a peront, amikor kiérkeztem az állomásra. Kikérdeztem a jegykezelőt, aki ismert látásból. Megkérdeztem tőle, vajon nem látott-e egy gesztenyeszínű, hosszú, gyöngyházgombos ruhát viselő, szép szőke lányt. Azt válaszolta, csakugyan felszállt a vonatra, de arra már nem emlékszik, hová szólt a jegye. Az a tisztviselő sem tudott többet mondani, aki a jegyet kiadta.

Érdekes dolog, minden félénkségem elmúlt. Ezelőtt, mint a dögvésztől, úgy féltem, hogy valakit megszólítsak, és lám, most az emberek szemébe mertem nézni, és ismeretlenül meg mertem őket szólítani. Az átélt borzalmak, mondhatni, végül is megérleltek. Ahelyett hogy elcsüggesztettek volna, szinte vakmerővé váltam. Elhatároztam valamit, s ez a valami megingathatatlan célom lett: rátalálni Ursulára, és megismerni mindannak mélyen fekvő okát, ami családommal történt. Felfedezni a gyilkos indítékait.

Poggyászomat a pályaudvari ruhatárban hagytam. Csak másnap reggel indult vonat Párizsba. Előttem volt az egész éjszaka. Mit tegyek? Semmi kedvem sem volt hazamenni. Bolyongtam a városban. Észre sem vettem, hogy a kikötőt körülvevő városnegyedbe kerültem. Sötét kis utcáin járkáltam. Esni kezdett. A neoncégtáblák élénk fényt vetettek a nedves járdára. Végül egy piros ajtó elé értem. A Szivárványbár ajtaja volt, azé a báré, amelybe Gérard Rollaint láttam betérni.

Csengettem. A kukucskáló kinyílt, és egy szempár szemügyre vett. Mit akar? kérdezték. Valamit inni, feleltem. Ez zártkörű klub. Van tagsági igazolványa? Nem volt, és erre hevesen becsapták a kukucskálót. Újra becsengettem, és meglobogtattam egy százfrankost. Úgy hatott, mint a „Szézám, nyílj meg!” varázsige.

Néhány pillanat múlva egy bárszéken ültem. Viszkit rendeltem. A pincérnő testes, festett, szőke hajú nő volt. Mialatt a poharamba töltött, előrehajolt, azt hittem, kiesik a melle a ruhájából. Ahogy néztem, nem tudtam nem gondolni tehéntőgyekre. A szó szoros értelmében kedvet támasztott az emberben, hogy megfejje. Észrevette, mennyire bámulom, és ahelyett hogy zokon vette volna, rám mosolygott. Szüntelenül előttem sürgölődött, kivágását mutogatta, és időnként olyan mozdulattal húzta végig kezét a bőrén, mintha láthatatlan porszemeket akarna letörölni. Végül is belefáradtam, és elfordítottam tekintetemet.

Körülnéztem a teremben. Néhány vendég – csupa nyárspolgár, aki kicsípte magát – üldögélt bent, feltűnően öltözött nők társaságában. Egy wurlitzer megszakítás nélkül émelygősen szirupos zenét harsogott. Minden egyes asztalra vázát helyeztek, tarka virágokkal. Észrevettem, hogy művirágok. Undorítottak.

Kiürült a poharam. Újabb viszkit rendeltem. Majd még egyet és később megint egyet. Mindez egyáltalán nem adta vissza életkedvemet. Ellenkezőleg. Gyászos látomások dúltak fel. Láttam a sonkák között a felakasztott Robert-t, láttam Juliette halovány kis holttestét. Láttam anyámat, holtan a dáliái között. Hogy elűzzem ezeket a képeket, tovább ittam. Nehéz lett a fejem, mintha felhők nehezedtek volna rá.

Éreztem, hogy valaki meglöki a könyökömet. Odafordultam. Furcsa perszóna ült mellettem.

Jó negyvenéves lehetett. A ruhája karácsonyfához hasonlított. Sovány volt. A haja fekete, de azonnal észre lehetett venni, hogy festett. Arca viaszfehér. Két szeme sarkában meg-megrezzentek a szarkalábak. Hívj meg egy pohárra, szivikém, szólított meg. Fejemmel intettem, hogy rendben van. Hozzám simult, és közben hol szétvetette, hol újra keresztberakta a combját. Egyébként valóban még a combja volt a legjobb rajta. Olyan unalmas dolgokat fecsegett, hogy kis idő múlva oda se figyeltem, ismét gondolataimba mélyedtem. Elég homályos, elég elmosódott gondolataimba. Részeg voltam. Fejemet karomra hajtva, kis híján elaludtam. Fél füllel hallottam, hogy a nő így szól hozzám: Gyere velem. Fáradt vagy. Gyere, magammal viszlek.

Fizettem, és odakint csatlakoztam hozzá. Jó erősen karon fogott, mintha attól tartana, megszököm előle. Néhány perccel később ócska, piszkos ház elé érkeztünk. Itt lakom, közölte. Megindultunk a csigalépcsőn, amely kanyargott, egyre kanyargott. Azt hittem, sosem ér véget. Több ízben megálltam, és olyan képet vágtam, mint aki vissza akar fordulni. Ilyenkor megragadta könyökömet, és továbbvonszolt.

Szobája a legfelső emeleten volt Mihelyt beértem, lerogytam az ágyra. Részeg voltam, főfelügyelő úr. Nem tudtam, mit csinálok, Mintha mindez tízezer kilométerre történne. Gondolataim továbbra is Robert-nek a sötét sonkacombok közül kikandikáló eltorzult arca és anyámnak a vázában, a virágok között zsugorodó holtteste körül keringtek. Végül elvesztettem öntudatomat, és elaludtam.

Pitymallatkor felébredtem. A mosdóhoz mentem, és belehánytam. Visszamentem az ágyhoz, és a nőt szemlélgettem. Halálsápadt volt. Mint egy halott. Szuszogott. Fütyülésszerű légzéssel, kellemetlen volt hallgatni. Nyaka virág szárára emlékeztetett… Olyan szárra, amelyet durván elnyestek, és fehéres folyadék szivárog belőle. Egyszer csak rettenetes kedvem támadt megölni, két kezemet a nyaka köré szorítani, addig szorítani, amíg elszáll belőle a lélek. Reszkettem… A szó szoros értelmében rárontottam ruháimra, és nagy sietve felöltözködtem.

Abban a pillanatban, amikor kiléptem a szobából, észrevettem, hogy felébredt. Rekedt hangján nagyot kiáltott. Gyors iramban lerohantam a lépcsőn. Már a földszintre értem, és még mindig hallottam a kiabálását az ötödik emeletről: Nem adtál pénzt! Nem adtál pénzt! Kiáltozása az utcán is üldözött. Elinaltam. Akkor hagytam csak abba a futást, amikor jó száz méterre eltávolodtam a háztól.

A délelőtt szépnek ígérkezett. A felkelő nap sugarai felfrissítették a villák takaros színeit, és fényükben még jobban érvényesült a virágok pompája. Ünneplőbe öltözött a világ. Rám azonban kellemetlen nyomás nehezedett. Olyan mocskosnak éreztem magam, mintha pöcegödörbe estem volna. Ursulára, a tiszta, a szép Ursulára gondoltam, és végtelenül dühös voltam magamra, amiért felmentem ahhoz a nőszemélyhez, dühös voltam, amiért engedtem neki. Kimentem a sétatérre, a tengerpartra. Kék volt, hihetetlenül kék az óceán. Egész nyáron nem volt ilyen gyönyörű idő.

A távolban megpillantottam házunkat, amely fehéren meredezett a kert közepén. Szomorú benyomást keltett, és nyomban rájöttem, hogy miért. Valahányszor meghalt vagy eltűnt nálunk valaki. Concepcion becsukta az elhunyt, vagy eltűnt szobájának ablaktábláit, és ilyenkor mindig becsukódott a ház egyik szeme. Ma valamennyi spaletta zárva volt, és bonyolult oszlopai és rácsai mögött házunk nagyon szerencsétlen képet mutatott. Elérkeztem a rácsos kerítés elé, és a fasorban a tíz üres székbe ütköztem. A vének már nem voltak ott. Ők is megfutamodtak. Akárcsak Ursula, akárcsak én. A kerítéshez támaszkodtam, és néztem a kertet.

És a kertben, főfelügyelő úr, olyan látvány ötlött a szemembe, ami megborzongatott. Apám háziköntösben, meztelen lábszárral anyám locsolókannájával nagyban öntözte a virágokat. Virágágyról virágágyra, bokorról bokorra haladt. Arca elégedettnek látszott. Végül letette a locsolót, gyomkapát fogott a kezébe, és gyomlálni kezdett. Mindezt oly aprólékos gonddal, ami megdermesztett. Mozdulataiból szenvedélyes lelkesedést lehetett kiolvasni. Olykor megállt, odament valamelyik virághoz, és percekig gyönyörködött benne. Szeme kissé kimeredt, keze reszketett. Érthetetlen mondatokat mormogott.

Arra gondoltam, milyen boldog lenne szegény mama, ha így látná, ha volna még szeme, hogy lássa. De múlt az idő. Távoznom kellett. Még kevésbé sajnáltam elhagyni otthonunkat: a kert nem marad elhagyatott. Apám ezután nem hagyja kipusztulni a virágokat.

Az állomásra mentem, kiváltottam bőröndömet a ruhatárból, és másodosztályú vasúti jegyet vettem Párizsba, ahová este érkeztem meg. Az éjszakát egy zugszállodában töltöttem. Jól emlékszem, hogy szobám virágmintás tapétapapírral volt bevonva, amely siralmasan összeszakadozva lógott le a mosdó fölött. Még arra is emlékszem, hogy megpróbáltam visszaragasztani. De akármit csináltam, nem tapadt oda, erre lemondtam az egészről. Valószínűleg a nyirkosság miatt nem ment a dolog. Másnap reggel kimentem a Gare de l’Estre, és Heidelbergbe váltottam jegyet. Ursula gyakran emlegette ezt a várost. Valószínűleg jól ismerte. Lehet, hogy ott lakik.

Mihelyt megérkeztem, megkapott a hely szépsége. A város úgy illett Ursulához, mint egy jól szabott kesztyű. Romantikus volt, mint ő. Egy régi szállodában vettem ki szobát, a Bölcsek utcájának végén. Ablakomból a Neckart és a föléje emelkedő régi kastélyt láttam.

Sokáig kerestem Ursulát. Egész ősszel és egész télen át. Néha már-már azt hittem, őt látom. Odasiettem, odarohantam a szőke hajak mögé, megszólítottam viselőiket: sajnos! sohasem ő volt az. Állandóan lesben álltam. Előfordult, hogy egész délutánokon át álldogáltam egy helyben az utcán, azt remélve, hogy arra halad el, és megrezzentem, valahányszor messziről egy szőke, fiatal lányt láttam felbukkanni.

Kis vagyonkám veszedelmesen apadni kezdett, noha egyáltalában nem költekeztem. Azután elérkezett az a nap, amikor a következő dilemmával álltam szemben: vagy visszatérek Franciaországba, vagy itt maradok, és munkába állok, hogy pénzt keressek. Elhatároztam, hogy Heidelbergben maradok. Valamicskét gagyogtam németül. Beiratkoztam egy idegenek számára szervezett német tanfolyamra. Gyorsan haladtam tanulmányaimban, és kezdtem tűrhetően beszélni németül.

Egy virágkertésznél sikerült állást szereznem. Húsz márkát kaptam tőle naponta. Három, virágokkal zsúfolt melegházzal kellett foglalkoznom. Munkám aránylag egyszerű volt: vigyázni a hőmérsékletre, öntözni, karban tartani a fűtőberendezést, kiszedni a gazt, s a többi… Mondhatom, hogy elememben éreztem magam, és főnököm nagyon gyakran adott kifejezést megelégedésének. Napokon át üldögéltem egy karosszékben, a pompás virágkölteményektől körülvéve. Mozdulatlanul gyönyörködtem a szirmokban és pártákban, és jól éreztem magam. Majdnem boldog voltam. Összebarátkoztunk főnököm fiával, aki akárcsak én, matematikahallgató volt. Gyakran jártunk el együtt hazulról. Sört ittunk, és közben differenciál- és integrálszámításról beszélgettünk, és Gauss és Bourbaki műveiről vitatkoztunk.

Egy este elvitt egy „Tokelkeller” nevű lokálba. Közvetlenül a kis színpad előtt ültünk, amelyen egyensúlyozó artisták, álfakírok és táncosnők léptek fel. Hatalmas kupából kortyolgattam a sört. Ekkor következett a műsor fénypontja. Egy csupasz mellű lány harmonikázott. A lány egyik melle hangszerén nyugodott, közben vidáman pötyögtette a billentyűket. Néztem a lányt, és néztem a harmonikáját, amely pompás darab volt, tetszik tudni, sok-sok aranyozással és nikkellel. Rajta nagybetűs felírással a gyártó cég neve: „HOHNER–TROSSINGEN”. Motoszkált bennem a szó: Trossingen, Trossingen…

Emlékezetemben ekkor hirtelen felötlött a többi hiányzó szó: „Benzing, Handschuhmacher, Trossingen.” Ezt a felírást olvastam a zongoránkon felejtett kesztyűn, azon a kesztyűn, amelyet néhány pillanatra levágott kéznek véltem, azon a kesztyűn, amely valami dohos… porszagot árasztott, régi könyvszekrényekben heverő, régi könyvek szagát. Megkérdeztem barátomtól, hol van Trossingen. Azt felelte, az a városka, ahol a Hohner-harmonikákat és akkordeonokat gyártják, a Hohner-márka nagyon jó nevű és híres. A város Württembergben fekszik, Stuttgart és a Bodeni-tó között. Könnyen megtalálom a térképen.

Két nap múlva Trossingenben voltam. Sokáig mászkáltam a visszhangos utcákon, a gyárfalak mellett, kifelé, egészen a város végéig, ahol fenyvesek és rétek vidéke kezdődik. Szippantottam az éltető levegőt. Lelkem pattanásig megtelt homályos vágyakkal. Mintha minden újjászületett volna bennem. Ő itt van. Bizonyos voltam benne. Itt van, valahol a magas dombok közt.

Ursula! Annyiszor ejtettem ki nevét téli magányomban, hogy valahogyan fogalommá, elvont képzetté, anyagtalan és valószerűtlen eszménnyé vált számomra. Különös jelenség! Arcát már képtelen voltam rekonstruálni. Láttam magam előtt mandulavágású két szép szemét, kékes, porfelhőszerű tekintetét, állát, ajkait, tiszta homlokát, és nem sikerült összeállítanom ennek a türelemjátéknak a kockáit. De azért megmakacsoltam magam! Folytonosan turkáltam emlékezetemben, újabb elemeket bányásztam ki, sorba raktam, rendezgettem őket; mégsem sikerült többet kihoznom belőlük, mint egy ködbe vesző, szertefoszló, áttetsző alak körvonalait. Elmosódó álomképet!

Egész nap kerestem, kutattam. Betértem a kávéházakba és a sivár Gasthausokba, amelyekben kerek asztal mellett ülve egykori frontharcosok idézgették fel háborús fiatalságuk emlékeit. Ellátogattam a protestáns székesegyházba, szomorú és csupasz templom volt, amelynek minden dísze egy feszület a fehér falon és nagy fakeretben a legközelebbi istentiszteletre előre kijelölt zsoltárok számai.

Leszállt az est. Nyugaton arany- és bíborszínű lett az égbolt. Tágas parkba jutottam, amelyet a tavasz az ég izzó színeivel összhangzó piros, vérpiros virágokkal hintett tele. Egy padra roskadtam. Valaki orgonán játszott a székesegyházban, és a muzsika foszlányai eljutottak hozzám

Az egész világ morajlott, zsongott. Mellettem, körülöttem, fölöttem egyre azt susogták a hangok: Ursula, Ursula. Fájt a fejem. Lüktetett a halántékom. Úgy éreztem, hogy egy kis fekete szörny kuporog a mellemben, és időnként kinyújtja belőlem fogódzó mancsát, álkulccsal kinyitja agyam zárkáit, és ostorral veri agyvelőmet. Sötét folyót láttam magam előtt, amelynek hullámain fehér hullák hömpölyögnek. Röpködésük közben vészjóslóan károgó hollókat láttam, ezt károgták: halál, halál, halál! Ez az ezernyi hóhér rebesgette szó siklott végig a föld felszínén, súrolta a fák koronáját, átröpült az eszeveszetten menekülő falvak fölött, fekete madarak fellegét űzve a látóhatáron túlra.

Térdre estem. Majd szétrobbant az agyam. Csontjaim szinte szétrepedeztek, széthasadtak, hogy belsejükből vörös gőzt lövelljenek ki. Egy virágágyban fetrengtem. Rosszullétem lassanként múlni kezdett, mintha a szelíd porzószálak visszaverték volna az alvilág hadait. Arcom nedves volt: sírtam! Visszaültem padomra, és azon törtem a fejem, mit kellene tennem.

Mellettem egy újság hevert. Gépiesen felvettem, és kinyitottam és ekkor Ursula fényképe szökött a szemembe. Oly váratlanul jött, hogy egy teljes percig úgy maradtam elképedten, mozdulatlanul, dermedten. Űjra becsuktam az újságot, és megpróbáltam elolvasni a vezércikket az első oldalon. Németország külpolitikájának bizonyos megfontolandó érdekeiről szóló elmefuttatást tartalmazott. Szemem előtt elmosódtak a szavak. Megint kinyitottam az újságot, és megint Ursula képét láttam. Hosszú, fehér ruhát viselt, amelyet olyan jól ismertem, és amelyből kilátszott meztelen válla és pompás melle. Arckifejezése kissé riadt volt, és azt a másik fényképet idézte fel bennem, amelyet annak idején a jugoszláv vett fel, és amelyet kincsként őriztem tárcámban. Elolvastam a felvétel mellett álló szöveget: „Trossingen, április 15. Örömmel jelentjük polgártársainknak Ursula von Herrental grófnő eljegyzését Kari von Leibewitz gróffal. Az eljegyzési ünnepséget ma este tartják az ősi családi kastélyban.” Ma van április tizenötödike. Ma este jegyzi el magát Ursula.

Gépiesen felkeltem, kimentem a virágos parkból, és elindultam a városka főutcáján. Egyik járókelőtől megkérdeztem, merre kell mennem, majd, a külvárosba érve, egy másiktól érdeklődtem. Fákkal szegélyezett, kis kavicsos útra mutatott. Miközben tovább és tovább haladtam, a tájra leszállt az este. Többször is be kellett húzódnom az útmenti árokba, hogy kitérjek az arra robogó autók elől. Mire a kastélyhoz érkeztem, teljesen besötétedett. De azért ki tudtam venni a kastélynak az égbolt hátteréből kiemelkedő homályos tömegét.

A rácsos kerítés kapuja tárva-nyitva állt. Habozás nélkül bementem a parkba. A földszinten fényesen kivilágított ablakok hosszú sora. Az ablaküvegek mögött alakok körvonalait láttam forgolódni. Halk zene hangjai szivárogtak ki. Közelebb léptem. Óvatosan lépkedtem, mert lépteim csikorogtak a kavicsokon. Felmásztam a monumentális nagy lépcsőfeljáró lépcsőfokain, és egy teraszra jutottam. Egyik ablakhoz lopakodtam, és benéztem.

Nagy tömeg volt bent. Katonai kitüntetésekkel felcicomázott frakkos férfiak táncoltak, hosszú estélyi ruhás nőkkel. Egy emelvényen ősz hajú, öreg zenészekből álló zenekar régi dallamokat játszott. Számos férfivendégnek borotvált koponyája volt, és monoklit viseltek. Megpillantottam Ursulát, és megremegtem. A büfé mellett állt, és egy rendkívül magas, szomorúan komoly képű fiatalemberrel beszélgetett. Nem látszott boldognak. Szinte úgy látszott, rettenetesen unja az ünnepséget. Olykor lopva órájára pillantott. Vagy pedig eltűnődve dörzsölte egymáshoz kezeit.

Figyelmemet olyan látvány vonta magára, amely megborzongatott. A fal mellett, amelyen ősök képei függtek, tíz aggastyán ücsörgött. Arcuknak színe, mint a régi pergamen. Néha egymáshoz hajoltak, és locsogtak. Egyikük örökösen nyitva tartotta a száját, mintha állandósult ásításban szenvedne. Egy másik tubákot szippantott fel az orrába. Végül megláttam közöttük egy talpig feketébe öltözött öregasszonyt, aki szabályos időközökben lábával a padlón toppantott. Felismertem! Az a baljóslatú látomás volt, amely az éjszaka beálltával villánkat kísértette. Szörnyű arc. Szemgödrei mélyén sötét szempár lobogott. Szája ferde, és még olyankor is gyűlölködő vicsorra torzult, amikor mosolygott. Arcvonásainak minden rezdülése, a legkisebb is, szörnyű grimasz volt. Gyermekkorom meséinek boszorkáit juttatta eszembe. Egyszer csak odaintette magához Ursulát. Megragadta csuklóját, és arra kényszerítette, hogy hajoljon le hozzá. Valamit súgott a fülébe, és a magas, szomorú fiatalemberre mutatott. Ursula visszament a fiatalemberhez, és úgy tett, mintha érdekelné a beszélgetésük.

Jó óra hosszat maradtam az ablak előtt, miközben mindezt megfigyeltem. Aztán egy ötletem támadt. Otthagytam a teraszt, és lementem a parkba. Körüljártam a tágas épületet. A garázs mellett mintegy negyven sötétszínű kocsi várakozott. Libériás sofőrök a pázsit egyik részén tüzet raktak. Láttam, amint kinyújtják kezüket a lángok fölött. Azon kaptam magam, hogy mereven nézem a tüzet, a lobogó lángokat. Néhány pillanatra megálltam, hogy nézegessem. Majd tovább folytattam utamat.

A kastély mögött megtaláltam, amit kerestem. Az egyik pinceablak védőrácsát rosszul tették fel. Felemeltem. Az egyik vastag üveglapot betörtem a sarkammal. A cementpadlóra hulló üvegszilánkok rettenetes csörömpölést csaptak. Villámgyorsan elbújtam egy bokor mögé. Hasra fekve vártam a gyepen. Minthogy semmi különös nem történt, visszamentem a pinceablakhoz, kezemet a résen át bedugva, kinyitottam, és egy ugrással bent termettem. Egy szénrakáson értem földet. Tapogatózva keresni kezdtem az ajtót. Gyufát gyújtottam, és felfedeztem: az ajtó mögött lépcsőfeljáróban végződő folyosó húzódott. A lépcsőfokok után újabb ajtó következett. Fülemet a kilincshez tapasztottam. Semmi zaj. Egy másik helyiségbe jutottam, cselédszoba lehetett. Újabb, egyenes lépcsősor vezetett az emeletekre. Felmásztam, igyekezve, hogy a legkisebb neszt se okozzam. Csillárokkal bevilágított, széles folyosón találtam magam. Vastag szőnyeg itta fel lépteim zaját.

Egyszer csak hangos beszédet hallottam, majd szapora léptek kopogását a főlépcsőházban. Egy ajtónyílás mögé bújtam, de azért megkockáztattam, hogy kinézzek a folyosóra. Ursulát láttam. Hangosan szipogva sírt. Bement az egyik szobába. Legalább negyedóra hosszat maradt bent, majd ismét kijött. Mintha lecsillapodott volna. Visszatért az ünneplők közé. A zenekar keringőket játszott.

Besurrantam abba a szobába, amelyből Ursula az imént kijött. Kétségtelenül az ő szobája volt. Felismertem ruháit, könyveit, apróbb tárgyait. Éreztem a levegőben fiatalságának, pompás, életerős testének illatát. Tökéletes rend uralkodott a szobában. Ursulának túlzott érzéke volt a rendhez. Csak meg kellett nézni szekrénye belsejét: kifogástalan rendet tartott! Nyugodtan vártam az estély végét. A muzsika hangjai felhallatszottak hozzám. Hallottam a táncolók ugrándozásának lármáját, és egyszer-egyszer vaskos germán röhögések gurguláztak.

Elhalkult, majd elhallgatott a zene. A kertben kocsiajtókat csapkodtak, begyújtották a motorokat. A teraszon beszélgettek. Eloltottam a villanyt, és besurrantam a fürdőszobába. Leültem a fürdőkád peremére. Nem kellett sokáig várnom. Az estélynek vége szakadt. A fekete gépkocsik egymás után elrobogtak. A pázsiton izzó parázs helyén csak néhány megüszkösödött fatuskó maradt. A folyosóról hangfoszlányok szűrődtek be. Majd kinyílt a szoba ajtaja. Könnyed lépések alatt kissé megreccsent a parkett. Ursula dudorászott. Egy cipő… két cipő hullott a padlóra. Azután: levetett női ruha jellegzetes suhogása. És a szekrényhez ütődő ruhaakasztók. Hát még? Bennem végsőkig fokozódott az izgalom, csak úgy kalimpált a szívem.

Végre kinyílt a fürdőszobaajtó. Egy ujj felkattantotta a kapcsolót. Ott állt előttem Ursula, meztelenül!

Ursula ott állt meztelenül Jean-Claude előtt. Ott állt előtte mozdulatlanul, kővé meredten. Arcán azzal a kifejezéssel, amely azt jelenti: nem hiszek a szememnek. Majd végigsimította kezével a haját. Jean-Claude megragadta a karját.

– Ursula – szólalt meg halkan. – Megtaláltalak. Hónapokig kerestelek. Úgy örülök.

Azt hitte, hogy a lány visszahúzódik érintése elől. Egyáltalában nem. Kezét nyújtotta a fiúnak. Jean-Claude felkelt a kád pereméről, és magához vonta. Karjába szorította a remegő, meleg női testet. Ursula vállára támasztotta fejét. Jean-Claude beszélni akart. A lány szájára tette ujját.

– Ne szólj – kérlelte Ursula. – Nem akarom tudni, hogyan találtál meg. A fő, hogy itt vagy. Én is örülök, gyere.

Jean-Claude követte a lányt szobájába. Ez gyorsan bebújt az ágyba, és eloltotta az éjjeliszekrényen levő lámpát. A fiú sebtében levetkőzött, és ruháit egy csomóban a földre dobálva, csatlakozott hozzá. Ursula hevesen belekapaszkodott. Jean-Claude ölelés közben érezte, hogy a lánynak nedves az arca: sírt. Megsimogatta. A gyönyör tetőfokának pillanataiban Jean-Claude azt hitte, most hal meg. Görcsösen Ursulába csimpaszkodott. Majd úgy érezte, hogy egy kút sötét torkába zuhant. A kút mélyén a fekete vízből nagy kínnal fel-felmerülő fejjel, anyja hívta. Lassanként magához tért. Ursula pihent. Hangja egyszer csak megtörte a csendet:

– Vigyél magaddal, Jean-Claude – szólalt meg. – Bárhová, ahová akarod, csak innen menjünk el. Ugye tudod, hogy vártalak? Biztos voltam, hogy jönni fogsz.

– Ursula, azért jöttem, hogy megtudjam, mi…

– Ne félj semmitől, mindent elmondok.

– Most mondd el.

– Akkor simulj szorosan hozzám. Bátorságot kell merítenem ahhoz, hogy mindent elmeséljek. Gyere még közelebb. Így, most olyan jó! Először is azt kell megtudnod, hogy apám – aki a te apád is – valamikor itt élt. Valódi neve nem Jacques Berger, hanem Klaus von Herrental. Születésem előtt néhány hónappal megszökött ebből a házból és anyámtól. Egy francia ellenálló nevét bitorolta (a háború alatt történt), hogy megszabaduljon anyámtól, akit utált. Én itt születtem, és attól a pillanattól kezdve, hogy megértettem a felnőttek beszédét, ernyedetlenül, hogy úgy mondjam, nap mint nap, bosszúterveket véstek elmémbe.

Egészen kislány voltam. Anyám a karjába vett, és úgy ringatott el, hogy közben apám árulásáról beszélt. Sohasem hagyta el szobáját. Teljes visszavonultságban élt. Mindig ugyanaz a fehér ruha volt rajta, amelyet apám eltűnésének napján viselt. Széles csipkegallérral díszített ruha. Egyesegyedül nagybátyáim és nagynénéim látogatását fogadta, csupa vén bolondét. Különben ismered őket. Az a kilenc aggastyán, akiktől madame Berger úgy rettegett. A tizedik anyám volt. Megfogadták egymásnak, hogy apám nyomára akadnak.

Apám elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy személyazonosságának megváltoztatása után is makacsul kitartott egyiptológusi szenvedélye mellett. Anyám, aki jól ismerte, tudta, hogy a világon mindenről lemondana, csak erről nem. Minden megjelent szaktanulmányt figyeltek. Egy szép napon azután birtokába jutottunk egy bizonyos Jacques Berger neve alatt közzétett és a XVIII. dinasztiáról szóló könyvnek. A mű egyes részletei apám olyan szövegének szó szerinti fordításai voltak, amelyet még sohasem közöltek, és amely itt maradt a fiókba zárva.

Másfelől Ottó nagybátyám, anyám bátyja folytatott nyomozást. Ráakadt arra a Wehrmacht vezérkari tisztre, aki július végén áthelyezési parancsot állított ki apám nevére. Ennek alapján egyszerű volt egy bizonyos Remer nevű volt orvoshadnagyig eljutni, aki annak idején segített apámnak nevet cserélni, abban a meggyőződésben leledzve, hogy csupán a Gestapo karmaiból való menekülés forog kockán. Amikor megtudta, hogy apám sohasem tért vissza Németországba, habozás nélkül, őszintén elmondott mindent. Apám megszökött, és magával vitt egy francia ellenállót. Ezt az ellenállót Jacques Berger-nek hívták…

Rövidesen semmi kétség sem maradt: Klaus von Herrental és Jacques Berger, az egyiptológus egy és ugyanaz a személy. Anyám bosszúvágya nem lankadt, és nekem kellett a bosszútervet végrehajtanom. Két évvel ezelőtt Ottó nagybátyám Franciaországba utazott, hogy tudakozódjék a Berger-család életmódjáról és szokásairól. Megtudtuk, hogy minden nyáron odavesznek teljes ellátásra egy külföldi fiatal lányt. Írtam apámnak, és ajánlkoztam az állásra.

Így történt, hogy egy szép nyári napon megérkeztem hozzátok. Anyám, nagybátyáim és nagynénéim a, legapróbb részletekig kidolgozták végrehajtásra váró feladatomat. Haditörvényszékfélévé alakultak, és kimondták a Berger-családra a halálos ítéletet. Apám életét megkímélték volna, hogy lehetősége nyíljék a vezeklésre. Csakhogy a vezeklés lehetetlenné vált, mert apánk az őrületbe menekült, és most tudtuk meg, hogy kénytelenek voltak elmegyógyintézetbe zárni. Hogyhogy? Meg vagy döbbenve? Nem tudtad?

De hagyd, hogy folytassam. Azt akarom, hogy mindent megtudj. Miután megérkeztem hozzátok, első dolgom volt a kapukulcsról másolatot szerezni. Anyám minden éjjel behatolt a kertbe, és a teraszon át bejött hozzám a szobámba. Egyébként egyszer, hiszen emlékszel, szinte rajtakaptál bennünket.

Juliette lett az első áldozat, akit akkor taszítottam le a szikla tetejéről, amikor te és a két öcséd bújócskát játszottatok. Ezután – úgy tervezték – a két ikernek kell eltűnnie. Meghívattam volna magam a csónakjukra. Amikor már elég messze kerülünk a parttól, a vízbe dobtam volna őket, és balesetnek álcáztam volna az egészet. Kitűnően úszom, és a leghosszabb táv sem okoz nekem nehézséget, tehát én magam úszva menekültem volna ki a partra. A mesébe illő véletlen azonban úgy hozta magával, hogy haláluk valóban baleset következménye volt és nem bűntetté, ahogyan gondoltad. A tíz öreget ez kissé lehangolta.

Eközben jelent meg Gérard Rollain, egy magándetektív, akit anyád, aki nagyon féltékeny volt, kizárólag azért fogadott fel, hogy engem megfigyeljen. Anyád abban a hitben élt, hogy férje és közöttem bűnös viszony folyik. Gérard Rollain állandóan a nyomomban járt. Rajtakapott, amikor a postafióknál éppen poste restante-levelem után érdeklődtem (a vőlegényemtől vártam levelet), és a tisztviselő indiszkréciója folytán rájött, hogy nem Fischer, hanem Herrental a nevem. Vállalkozásunkat lesújtó vég fenyegette. Rollain felhívott telefonon, elárulta, hogy mit tudott meg, és találkozót csikart ki tőlem. Beleegyeztem. Így akadtam vele össze. Megígérte, hogy semmit sem mond el madame Berger-nek. Ellenszolgáltatásképpen kijelentettem, hogy hajlandó vagyok a lakásán meglátogatni. Csak ily módon tudtam tőle megszabadulni. A legjobb pillanatban érkeztél, hogy megoldjuk a hulla eltüntetésének kérdését,

A következő áldozat madame Berger volt, akit a nagy hallban öltem meg azzal a zsineggel, amelyet ismersz. Amikor zajt hallottam a házban, sebtében a vázába rejtettem el a holttestét. Másnap jöttem rá, hogy nem is olyan rossz rejtekhely. Azután Robert-re került a sor. Rávettem, hogy jöjjön le velem a pincébe, mert valami új játékra tanítom meg. Teljesen gyanútlanul ő maga dugta bele fejét a hurokba…

Anyám éjszakáról éjszakára konokul kitartott amellett, hogy neked is el kell tűnnöd. Megtagadtam, mert bármily különös is, megszerettelek. Meg azután megundorodtam attól, amit elkövettem. Lassacskán rájöttem, hogy csak eszköz vagyok anyám kezében, eszköz, amelynek révén kielégíti bosszúvágyát. Belsőmben lázongani kezdtem, lázadoztam anyám ellen, de csak úgy-ahogy.

Ne felejtsd el, hogy egész gyermekkoromban, egész ifjúságom idején anyám elnyomása alatt gyötrődtem. Még azt is megtiltotta, hogy velem egykorú fiúkkal és lányokkal találkozzam, vagy meglátogassam őket. Sohasem járattak iskolába, kollégiumba vagy egyetemre. Mint valamikor régen szokásban volt, egy öreg házitanító tanított meg arra, amit tudnom kellett. Így nőttem fel tehát, ennek a gyűlölettől izzó asszonynak az árnyékában, aki szünet nélkül rögeszmévé vált megaláztatását hajtogatta. Azt hiszem, az ő gondolatvilágában amolyan saját második megtestesülése lehettem. Odáig ment, hogy azokba a ruhákba öltöztetett, amelyeket akkoriban viselt, amikor apánk még vele volt.

Mindezt azért mondtam el, hogy megértsd, milyen leküzdhetetlenül nehéz volt még tavaly fellázadnom a befolyása ellen. Most már könnyebb lesz, hiszen mellettem vagy, és az, ami közöttünk történt, egymáshoz köt bennünket. Ugye, segítesz megszabadulni? De térjünk vissza arra a bizonyos napra, amikor kis híján megöltelek, de csak kis híján, mert őszintén szólva nem húztam meg valami erősen a hurkot. Tulajdonképpen csak meg akartalak ijeszteni. Ne felejtsd el, azzal fenyegettél meg, hogy elmész a főfelügyelőhöz, és mindent elmondasz neki. És ugyanezen az éjszakán sikerült anyámnak, valamilyen fondorlattal, apánkat maga mellé csalogatni az ágyba, és ekkor tört ki apánkon a téboly…

Megvirradt, de én képtelen voltam a szememet lehunyni, főfelügyelő úr. A függönyön keresztül belopakodtak az első napsugarak, és Ursula vállát cirógatták, aki kimerülten elaludt. Akkor kiszálltam az ágyból, és a legnagyobb csendben felöltözködtem. Lementem a nagy hallba. Észrevettem, hogy a családi arcképek egyike, az én családom arcképeinek egyike, fejjel lefelé van felakasztva. Visszafordítottam ősömet a helyére. A teremben a lezajlott ünnepség illatai terjengtek, kialudt szivar és elolvadt viaszgyertyák illata. A nagy tálalóasztal körül néhány légy keringett.

Kinyitottam az egyik szekrényt, amelyet régi papírokkal zsúfoltak tele roskadásig. Kivettem a zsebemből gyufaskatulyámat, és lángra lobbantottam. Hátrább léptem. A bútordarab fölött lógó, nagy kárpitokba egykettőre belekapott a tűz, és villámgyorsan tovább terjedt. Kirohantam a házból, és leültem a pázsitra, egy sötét vizű kis tó mellett, amelynek fenekét elborították a lehullott falevelek. Alig telt bele egy perc, a tűz elérte az első emeletet, és hatalmas lángra lobbantotta. A homlokzat felőli ablakok egymás után kinyíltak. Minden ablakban egy-egy aggastyán jelent meg, kezüket tördelték, és jajveszékeltek, hangjuk azonban nem ért el hozzám. A füst és a lángok körülvették őket. A kastély csakhamar egyetlen hatalmas, lobogó máglyává vált, melynek pirosló fénye a napéval vetekedett. Kiáltásokat hallottam, majd a kiáltozás lassacskán megszűnt, az emberi hangokat nyilván elfojtotta a tűzvész óriási robaja.

A teraszon hirtelen egy fehér ruhás alak körvonalai bontakoztak ki. Tűzbe borult. Lángok sziszegtek körülötte. Lángokból szövődött halotti leple. Mielőtt összerogyott, ráismertem a visszataszító arcra, a szemüregekbe mélyedő szempárra, az eltorzult, fintorgó szájra. Megfordultam, és futva a mezőre menekültem.

Visszatértem Franciaországba, és ön azonnal nyakon csípett, főfelügyelő úr. Most, hogy mindent elmeséltem, egy kegyet kérek öntől. Adja nekem az egyik gladióluszt. Szeretném magammal vinni a börtönbe.

– Nem – válaszolta a főfelügyelő. És felsóhajtott.

Aznap este, amikor hazaért, Fontanel főfelügyelő a fürdőszobatükör előtt találta feleségét, Dorothée-t. Az asszony hatalmas, vörös rózsát tűzött fekete hajába. Fontanel mögötte termett, és heves mozdulattal kitépte felesége hajából a virágot. Nem tudott elfojtani egy halk jajkiáltást Kinyitotta kezét. Mutatóujjából vércsepp csordult ki. A padlóra dobta a rózsát, és sarkával dühösen összetaposta. Majd magához ölelte Dorothée-t, és azt suttogta:

– Addig, ameddig szeretjük egymást…

Felesége feléje fordította szép kis arcát. Fontanel újrakezdte:

– Addig, ameddig szeretjük egymást, egyetlen szál virágot sem akarok látni a házban.

Még jobban magához szorította, és megcsókolta. Dorothée hátrahajlott, mint egy virágszár.