– Tetszik tudni, főfelügyelő úr, én nőre sohasem vetettem szemet, soha. Azt hiszem, az én koromban ez meglehetősen szokatlan. Azt hiszem, tizennyolc éves korban az a természetes, ha efféle dolgok foglalkoztatják az embert; úgy értem, olyasmik, mint a csókolódzás, titkon, a sétatér platánfái alatt, egy padon. Én, őszintén szólva, jottányit sem törődtem az ilyesmivel. Örökösen a könyveimet bújtam. Fejembe vettem, hogy műszaki akadémiára megyek. Számomra ez volt a fontos, tetszik tudni. Láttam magam egyenruhában, kis karddal az oldalamon, kétsarkú kalappal a fejemen. Olykor összetákoltam magamnak egyet, olyat, amilyet Napóleon is hordott. Persze papirosból. Belenéztem a tükörbe. Szépnek láttam magamat. Persze a fejfedő nem tüntette el a vöröses anyajegyemet, de valamicskét eltakarta. Ha a szememre húztam, az anyajegynek csak a fele látszott. Tessék például elképzelni: tegyük fel, hogy műszaki akadémiás vagyok, és hogy július tizennegyedikén, a felvonulás után díszegyenruhában sétálok a nagy bulváron. Mit mondanának az emberek, főfelügyelő úr, akik látnának elhaladni? Azt mondanák: nini, egy műszaki akadémiás. Nem azt, hogy: nini, annak a fiúnak nagy, vörös anyajegy van az arcán.

De látom, főfelügyelő úr nem szereti, hogy eltérek a tárgytól. De, de! Éppen úgy ráncolja a szemöldökét, mint a matekprofom, amikor rosszul vezetek le egy matematikapéldát. Igen, tudom, azt akarja, hogy róla beszéljek. Pedig mindezt azért mesélem el, főfelügyelő úr, hogy megértse belőle, mennyire felkavart, amikor Ursula felbukkant az életemben. Addig senki sem törődött velem. Vagy, ha észrevették, hogy én is ott vagyok, rendszerint durván kitoltak velem. A gimnáziumban afféle pofozóbábu voltam. Olyankor, amikor rosszul mentek a dolgok, például, ha a többinek nem sikerült a dolgozata, a végén mindig úgy alakult, hogy rajtam verték el a port, vagy tintát öntöttek a füzeteimre. Otthon sem számítottam, elhanyagolható személynek kezeltek. Hallott a szüleimről. Bizonyára rájött, hogy kissé hóbortosak voltak. Anyám a virágaival, apám az egyiptológiájával. Cseppet sem törődtek drágalátos ivadékukkal. Amíg éltek, fivéreimmel és nővéreimmel sem nagyon értettük meg egymást. Csak Robert-rel… De neki sohasem sikerült megszólalnia.

Visszatérek Ursulához. El kell mondanom, hogy szüleim a szünidőre minden évben odavettek egy fiatal lányt, hogy lakásért és ellátásért a gyerekekkel foglalkozzék. Legtöbbször angol diáklányokat. Ismeri azt a csupacsont gebetípust, amelyiknek örökké izzadságszaga van, és ápolatlan a haja. Nem valami nagyon szerettük őket. És nem csupán azért nem, mert szobájukban elutazásuk után a bútorok mögött ócska, piszkos fésűket és elgörbült hajtűket találtunk. Nem, nem, főképpen azért nem, mert nyilvánvalóan fütyültek ránk. Meg azután valahányszor rám néztek, éreztem, hogy tekintetüket az anyajegyemre szegezik, ami kellemetlen volt nekem. Irtózom tőle, ha szemügyre vesznek. Ilyenkor elpirulok, és elfordítom a fejem, főfelügyelő úr.

Azonnal láttam, hogy Ursulával másképp áll a dolog. Például, ahogyan rám nézett. Normálisan nézett rám. Mintha észre sem venné, hogy el vagyok csúfítva. Emberi lénynek tekintett. Beszélt hozzám, nevetett, meghallgatott. Amikor sétáltunk, néha megfogta a kezemet. Egyszóval, érdeklődött irántam. Meg azután ott volt a szépsége is. Meg az is, főfelügyelő úr, hogy én még sohasem láttam olyan szép lányt. Életben legalábbis soha. Egyszer megnéztem egy filmet. Az volt a címe: Látogatók az éjszakában. Elfelejtettem a szereplők nevét. Egyébként régi film. A középkorban játszódott, egy kastélyban. Eléggé meseszerű volt, az ördöggel, aki hatalmasakat kacag, lovagi tornákkal és megelevenített sakkfigurákkal. Mindenesetre játszott benne egy színésznő, aki úgy hasonlított Ursulára, mint egyik tojás a másikra. A várúr lánya volt, vagy valami hasonló. Emlékszem például egy jelenetre, amikor a szobájában találkozik a szeretőjével, mialatt a többiek mindnyájan odalent esznek. Na, de megint belegabalyodom, és ez idegesíti főfelügyelő urat.

Azért meséltem el, főfelügyelő úr, hogy tudja, milyen szép volt Ursula. Annyira más, mint azok a lányok, akik durrogtatják a segédmotorjaikat, mutogatják a combjukat és még a bugyijukat is. Olyan volt, mint aki nem is ebben a korban él. Olyan… romantikus. Egyébként mindig olyan ruhákat viselt, amilyeneket a régi családi fényképeken látni. Tetszik tudni, amilyen ruhákba 1930-1940 körül öltöztek a nők. Egyszer egy régi képes folyóiratban lapozgattam (ha jól emlékszem, L’Illustration volt a címe), és a windsori hercegnő fényképére akadtam. Nos hát, pontosan ugyanolyan ruhát viselt, mint Ursula, olyankor, amikor esténként lejött vacsorázni.

Nevetni fog, főfelügyelő úr, de egészen pontosan emlékszem minden öltözetére. Aznap például, amikor megérkezett a villába, vagy két hónappal azelőtt, hogy ezek a szörnyű dolgok történtek, eléggé divatjamúlt, bohókás kis női sapka volt a szőke haján. Tetszik tudni, főfelügyelő úr, nem dicsekedni akarok vele, de úgy emlékszem a megérkezésére, mintha öt perccel ezelőtt történt volna. Anyám és én felkísértük a szobájába. Ursula letette az ágyra a bőröndjét. Majd anyám kitárta az ablaktáblákat…

Madame Berger kitárta az ablaktáblákat, a ház falához ütődtek. Fény és meleg áradt a szobába. Kiment a teraszra, a színekben pompázó kert felé vezető lépcsőkig. Rákönyökölt a párkányra. Piszkos, vörös hajával, ráncoktól elcsúfított arcával olyan benyomást keltett, mint egy őrült. Fejét megrázva, felnyögött:

– Még mindig ott vannak! Ezt már igazán nem tűrhetem tovább.

Ursula Fischer átnézett az asszony feje fölött. Virágok és cserjék őserdejét látta, majd, távolabb, az óceánt. A rácsos kerítés túlsó oldalán, a sétány mentén vagy tíz öreg üldögélt, a nap felé nyújtották ráncos arcukat és kidudorodó ereiket.

– Minket figyelnek az élettelen, szörnyű szemükkel… Egy szép napon odamegyek hozzájuk, és megmondom a véleményemet…

– De mama – kiáltott fel az ajtó mellett mozdulatlanul álló Jean-Claude –, képzelődsz. Éppen olyan öregek, mint a többi. Sütkéreznek a napon, ennyi az egész.

– Jean-Claude! Kérlek, ne feleselj anyáddal. Mondom neked, hogy összeesküvők, és ezzel kész! Valami gaztettet forgatnak a fejükben a virágaim ellen, a kertem ellen. Biztos vagyok benne.

Öklét rázta feléjük, majd hátrafordult, és görcsösen mosolyogva így folytatta:

– Na, remélem jól érzi majd itt magát, Ursula. Nem hiszem, hogy a gyerekek túlterhelik munkával. Antoine és Raymond néha talán kissé ostobán viselkedik. Ez már a korukkal jár. Juliette nagyon csendes. Őt csak a kagylói érdeklik. Ami pedig Jean-Claude-ot illeti, őt ritkán fogja látni: örökösen a matematikakönyveit bújja. Hogy őszinte legyek, csak Robert miatt vannak gondjaim.

Ursula arra a bamba képű, nyilvánvalóan gyengeelméjű gyermekre gondolt, akit éppen az előbb pillantott meg a lépcsőfeljárón. Nehézkesen ment lefelé, s olykor megállt, hogy lábával toppantson. Amikor meglátta Ursulát, visszataszító, rekedt kiáltás szaladt ki a torkán. Majd, folytonos ordítozás közben, elment előtte, és eltűnt a kertben.

Madame Berger a kezében tartott szegfűt morzsolgatta. Mélyet sóhajtott, és fáradt hangon újból megszólalt:

– Beszéltem róla Comolli doktorral. Azt állítja, hogy a kegyetlenkedése szokásos tünet. Úgy látszik, mindig így alakul, amikor a mongol-idióták a pubertáskorba érnek. Törnek-zúznak, és semmit sem szeretnek úgy, mint bogarakat ölni. A minap rajtakaptam, amint egy madarat szedett szét ízekre. Kilopta az ollómat a varrókosaramból… Felpofoztam. De, azt hiszem, semmit sem használt. Újrakezdi majd.

Megragadta Ursula csuklóját. A lány megborzongott a száraz bőr érintésétől.

– Ugye, vigyáz majd rá? Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogja magát.

Váratlanul más tárgyra tért:

– Látta a virágaimat. Csodálatosak, ugye?

Meg kell mondanom, hogy különösen a bougainviliáimra vagyok büszke. Sehol a környéken nem látni hasonlót. Ugyebár maguknál Németországban nincs belőlük?

És diadalittasan rövid, csikorgó nevetésben tört ki.

– Tulajdonképpen milyen városból való?

– Heidelbergi vagyok, madame.

– Egyetemre jár?

– Igen. Francia szakra.

– Jó… Nagyon jó… Nagyszerű.

Gépiesen tette fel a kérdéseket, és látszott, hogy nem nagyon figyel a válaszokra. Amikor az asszony fiával elhagyta a szobát, Ursula kinyitotta útitáskáját. Aztán gondosan átvizsgálta a szekrénypolcokat. Egyik sarokban hatalmas svábbogár szundított. A lány megfogta, kezébe vette. A rovar vergődött, hosszú csápjaival, szőrös lábaival kapálózott. Mit sem használt. A lány agyonnyomta tenyerében, majd lehajította a teraszról. Kinyitotta a vízcsapot, és gondosan kezet mosott. Benedvesített egy törülközőt, és alaposan végigdörzsölte vele a deszkapolcokat. Amikor ezzel a munkával elkészült, szép rendben elrakta a holmiját. Majd hátrább lépett, és szemügyre vette az eredményt.

A fehérneműt, blúzokat, alsóruhákat szigorúan egyenlő, magas halmokban rakta egymásra. Az egyik rakást, amelyet nem talált tökéletesen egyenesnek, fürge mozdulattal kiigazította. Végre elégedettnek látszott művével, és elmosolyodott, oly tiszta mosollyal, hogy ez arcának valahogyan fájdalmas szépséget kölcsönzött, amilyent akkor látni, ha valami mulandó. Közelebb ment az ablakhoz. Amikor meglátta az öregeket, még jobban elmosolyodott. Azok egymáshoz hajolva locsogtak. Nevetésük az ócska autódudák hangjára emlékeztetett.

Különös, gondolja az olvasólámpa gyenge fényével bevilágított csendes szobában Jacques Berger, hogy milyen szorongást éreztem ma este az előtt a német lány előtt. Szép? Úgy van, szép, ő azonban ötvenöt éves. A háta kezd meggörnyedni, és ritkul a haja. Nem tudna száz métert futni, anélkül hogy kifulladjon. Alkalmatlan már a… De nem erről van szó. Olykor felbukkan előttünk egy arc, és utána nem tudni, miért, furcsa érzések támadnak bennünk. Mintha emlékek akarnának maguknak utat törni egészen a tudatunkig, de nem jutnak el odáig, és visszahullanak az éjszakába.

Az éjszaka. Tulajdonképpen nem idegenkedik a nehéz álma előtti magányos óráktól. Elmélkedik a sötétben, vagy pedig olvas. Mindenesetre megszabadul lármás csemetéitől és feleségétől. Le fog mondani az altatóról, amit Comolli doktor adott neki. Ma este például jól érzi magát. Majdnem boldog. Látja Ursula arcát a lámpa alatt, látja szembogarának kékes villanását, mozdulatát, amellyel átnyújtotta neki a kenyeret. A bőre fehér, áttetsző. A csuklóján, ott, ahol az ütőér ver, azúrkék kis patakocskákat képeznek az erei, pontosan ugyanúgy, mint…

Mint kinek? Egy név cikázott át, nem tud rájönni, hogy melyik, kissé gutturális hangzású, elillanó név, rögtön el is tűnt. Mint kinek? Semmi sem jut eszébe. Megmagyarázhatatlan. Aprókat üt párnájára, hogy más legyen a formája, hogy jobban bele tudja fúrni a fejét. Szobáját nézegeti. Igazi agglegényszoba. A komódon felhalmozva könyvek. Korhadt, félig leégett tavalyi tűzifatuskók hevernek a kandallóban. Felesége ritkán hatol be a birodalmába, és valahányszor belép, égnek emeli a karját. Örökké siránkozó hitvestárs! Utálja, már évek óta. Vannak napok, amikor borzasztó nagy kedve volna elmenni, becsapni maga mögött a kastély kerítéskapuját. Dehogyis, a villáét. Miért gondolt kastélyt? Nevetséges botlás.

Aminthogy az imént, vacsora közben is nagyon nyugtalanító eset fordult elő. A felesége, Françoise, a holdfényről beszélt, arról, hogy milyen csodálatos az évnek ebben a szakában, ő pedig, aki alig gagyog valamit németül, aki csupán egy-egy szót ért ezen a nyelven, érezte, hogy különös mondatok törnek fel benne. Az ajka mozogni kezdett. Megszólalt: „der Mond ist aufgegangen, die goldenen Sternlein sprangen…” Ursula elképedt pillantást vetett rá, és ő így folytatta: „Am Himmel hell und klar. Der Wald steht schwarz und schweiget und aus den Wiesen steiget der weisse Nebel wunderbar.” Ezek a verssorok ellenállhatatlanul törtek ki belőle. Ott lapultak emlékezete mélyén, vajon hogyan kerültek oda? Hogyan? Hol? Nem tudja. Nem emlékszik. És a legmeghökkentőbb az, hogy Ursula kitűnőnek tartotta a német kiejtését. Kitűnő? Egyszer megpróbált néhány szót szólni egy német turistához, de az egy mukkot sem értett belőle, és hangosan nevetni kezdett. Ejnye, jobban tenné, ha nem gondolna ezekre a dolgokra, az agyveleje feltáratlan rekeszeiben, tiltott területén felhalmozott árnyakra, és megpróbálna elaludni.

Igen, látni kellene a baszk tengerpart szomorú reggeleit, amikor forró köd ült mozdulatlanul az óceán fölött. Ursula felkelt, és lement a konyhába, ahol már ott sürgölődött Concepcion, a spanyol szolgáló. Azután madame Berger jött le, aki, mielőtt bármi máshoz hozzáfogott volna, már elvégezte kertjében reggeli szemléjét. Ott termettek a gyerekek, a révetegen elábrándozó Jean-Claude, a valószerűtlenségig sápadt, messzeségbe veszőnek tetsző Juliette, a nyugtalanító bőgéseket hallató Robert és végül a két iker, Raymond és Antoine, akik hangos nevetéssel kezdték a napot.

Ekkor tört ki madame Berger első haragja. Általában Antoine idézte elő, akinek különös öröme telt abban, hogy hosszú negyedórákra bezárkózott a klozett nyirkosságába, és több ízben meghúzta a vécé leeresztőjét. Anyja felpattant, kezével a toalettajtót verdeste, és úgyszólván belegabalyodott saját panaszkodó szemrehányásainak özönébe, választ azonban nem kapott rájuk. Ursula nyugodtabb volt. Kedvesen megkérdezte Antoine-tól, elvégezte-e a dolgát, és megkérte, hogy jöjjön ki. Vagy azt javasolta ilyenkor, sétáljanak egyet a kertben. Ami Jacques Berger-t illeti, ő csak jóval később jelent meg, és akkor is rövid percekre. Őszintén szólva, nem nagyon vett részt a családi életben, s megelégedett azzal, hogy szinte szótlanul végigülje az étkezéseket.

Ezért keltett élénk meglepetést aznap reggel, amikor ott termett a reggeli ideje előtt. Françoise Berger éppen valami bonyolult mondat kellős közepén tartott.

– Tudod, Raymond – mondotta –, az egy-egy virágcsoportot körülvevő toklászok és fedőlevelek együttvéve alkotják a gallért. Légy szíves idefigyelni, ahelyett hogy a plafont nézegeted. Magától értetődik, hogy az ernyős virágú növényeknél a gallér az összetett levelek levélkéinek a fő gallérja, mely az ernyős virágzat ágainak tövében helyezkedik el, és a gallérka… – Hirtelen elhallgatott.

Férje rémült arccal, borzasan jelent meg.

– Valaki bejött hozzám ma éjjel – szólalt meg rögtön. És, miután körbejáratta tekintetét az ottlevőkön, hozzátette: – Ki volt az?

Mindenki reggelizőcsészéjére horgasztotta fejét. Robert kotkodácsolásszerűen vihogott. Françoise Berger összezsugorodott székén.

– Valaki bejött, és odalépett az ágyam mellé. Fölém hajolt az illető, azután kiment. – Françoise-hoz fordult. – Te voltál?

– Nem… biztosítalak, hogy nem én. Tizenegy órakor elaludtam, és azután egyhuzamban aludtam.

– Biztos vagyok benne, hogy te voltál az. Valld be!

– Nem, nem én.

– Te szerencsétlen őrült! Torkig vagyok az öregekről szóló históriáiddal és az átkozott botanikáddal.

Juliette Ursula karjaiba menekült. Ezzel magára vonta Robert féltékeny tekintetét, aki kibírhatatlan hangon kezdett vonítani. Jacques Berger bedugta a két fülét, és kiment. Néhány pillanat múlva Robert lerohant a lépcsőn és eltűnt. Madame Berger hosszú siránkozásba kezdett, és eltűnődő, halk hangon, mintha magában beszélne, így jajveszékelt:

– Ezek miatt az öregek miatt van minden, ez biztos. Ördögien ocsmány lények. Ott ülnek sorjában, mint a madárijesztők, pocsolyaszínű arcukkal, háttal a tengernek. Ki nem állhatom őket. Ma reggel mind feketébe öltöztek, mintha temetésre készülnének. Nem, nem, nem szeretem őket. Alig merek odamenni, hogy megöntözzem a rács mellett az akantuszaimat, pedig szegény kék virágaim már nagyon szomjasak.

Hosszasan panaszkodott. Ursula felment öltözködni. Amikor kijött a fürdőszobából, sírást hallott. Juliette szobája szőnyegére vetve magát zokogott, darabokra zúzott kagylói között.

– Robert… Robert – szólalt meg szipogva. – Összetörte az összes nyakláncomat. Nem tudom, miért, hiszen én nem csináltam neki semmit…

Ursula úgy-ahogy megpróbálta vigasztalni. Juliette valami különös, szenvedélyes kedvteléssel csüngött kagylóhéjáin. Idejének legnagyobb részét azzal töltötte a strandon, hogy a tengerparti homokban kotorászva, kagylók után kutatott. Azután nyakláncokat fűzött belőlük, amelyekre mérhetetlenül büszke volt, és szobája falára aggatta őket. Esténként, mielőtt elaludt, hosszasan gyönyörködött bennük, és ide-oda rakosgatta. Éjszaka néha felébredt. Ilyenkor mintha a ház csendjében ugyanazt a rejtelmes suhogást hallaná, mely olyankor bűvöli el, amikor fülét kedvelt kagylóira szorítja.

Forró, fülledt reggel volt. Ursula elkísérte a gyermekeket a strandra. Jean-Claude félénken lépdelt mellette. A lány megkérdezte tőle, szereti-e a klasszikus zenét. A fiúnak felderült az arca.

– Igen, imádom – felelte. – Jobban, mint a dzsesszt, és mint minden modern dolgot.

– Én is. Bach a kedvenc zeneszerzőm. – Felé fordította nyugodt szépségű tekintetét, és hozzátette: – Tudja, zongorázom.

– Ó! Hogy szeretném hallani! Én sohasem tudtam megtanulni zongorázni. Anyám szobájában van egy zongora. Ő sohasem játszik rajta. Lehozhatnánk az ebédlőbe.

– Nem, nem érdemes. Túl nehéz, és tönkremehet közben. Ha akarja, bemegyek zongorázni a szobájába, persze úgy, hogy ne tudja meg, olyankor, amikor nincs itthon. Majd maga velem jön.

Jean-Claude el volt ragadtatva az ötlettől, főképpen pedig a kivitelével járó cinkosságtól. És egyedül lehet majd Ursulával anyja szobájában! Vérhullám öntötte el arcát. Vöröses anyajegye így elhalványult. Megérkeztek a tengerpartra. Ursula levetette ruháját, és fürdődresszben bukkant föl. „Ragyogó!” állapította meg magában Jean-Claude, miközben titkon végigmustrálta.

Kellemes izgalmát Raymond kiáltozása zavarta meg. A gyerek, szokása szerint, teljesen meztelenre vetkőzött. Tizenkét éves korához képest agyafúrtan gonosz örömét lelte abban, hogy mindenki előtt meztelenül mutogassa magát. Otthon szegény Concepciont, a szolgálót rémítgette azzal, hogy mintha a földből pattanna elő, odaállott eléje, kisfiús fütyülőjét csupaszon hagyva. Jean-Claude és Ursula rávették, hogy bújjék bele fecskéjébe.

Juliette egy sziklán állt, és kagylókat keresett. Robert, mint egy őrült, mögéje került, és durván hátba támadta. A kislány elesett, és felsebezte magát. Ahelyett hogy sírva fakadt volna, szomorkásan elmosolyodott, és tovább folytatta fáradhatatlan kutatásait. Amikor hátrafordult, Ursula madame Berger-t pillantotta meg, amint a sétány egyik fája mögé bújva leste őket. A német lány kezével intett neki. Az asszony nem viszonozta, és gyorsan eltűnt.

– Miért tett úgy az anyja, mintha nem látna minket? – kérdezte a lány Jean-Claude-tól.

– Ó! tudja, anyám kissé furcsa természetű. Észrevette már, ugye?

– Észerevettem… Azt hiszem, a virágai miatt… Nagy szolgálatot tennének neki, ha kipusztítanák őket.

– Nem, az borzasztó lenne számara. Akkor aztán csakugyan megbolondulna. Ez az egyetlen dolog, ami érdekli az életben.

– Úgy látom, nem nagyon szereti az anyját.

– Sajnálom. De tudja, nem volt mindig ilyen. Azt hiszem, Robert miatt vált ilyenné.

– Hogyhogy? Magyarázza meg.

– Robert, amikor megszületett, teljesen normálisnak látszott. Csak két-három évvel később vették észre, hogy idióta. Comolli doktor mesélte el nekem, hogy ez rettenetes megrázkódtatást jelentett anyám számára… Képzelje el: fia születik, türelmetlenül várja, hogy kimondja első szavait, és nem szólal meg, azon egyszerű okból, hogy nem tud beszélni, nem képes artikulált hangot kiadni. Csak üvölteni vagy vonítani bír, mint az állatok. Meg tudja érteni? Nini, apám.

Csakugyan egy kis motorcsónak kötött ki a parton. Jacques Berger vezette. Berger kiszállt, és hangtalanul Ursula mellé ült, komor és gondterhes arckifejezéssel. Hirtelen a lány felé fordult, és minden bevezetés nélkül így szólt:

– Semmit sem hallott ma éjjel, úgy hajnali három óra körül?

– Nem, uram, a világon semmit. Igaz, hogy úgy aludtam, mint a bunda.

– És te, Jean-Claude?

– Nem, semmit sem hallottam, papa. Pedig fenn voltam háromkor. A matekkönyveimet lapozgattam. Tulajdonképpen mit hallott?

A férfi nem válaszolt. Mereven a közeledő Antoine-t nézte, aki kezében fekete plasztikrevolvert tartott, olyat, amelyik a megszólalásig hasonlít az igazi revolverhez. Ursulára szögezte fegyverét, és egyenesen feléje tartott, miközben folyton durrogtatott.

Jacques Berger egyetlen mozdulattal felpattant, és kiragadta fia kezéből a játékpisztolyt. – Megtiltom, hogy… – kiáltott rá, majd ostoba képet vágva, elhallgatott. Mit tilt meg és miért? Mert a revolver felidézte múltjának egy távoli jelenetét? Mert újból hallotta az erdőben tompán hangzó lövéseket? Mert az volt a benyomása, hogy érzi, amint megrezzen kezében a fegyver, és latja, amint annak a másik énjének meggörnyed a teste, hátrazuhan, és a földön gurul? Mert ismét az erdő avarának és nyirkos gombáinak illatát szívta magába?

Ostobaság. Ezerszer jobban tenné, ha az a förtelmes arc nyugtalanítaná, amelyet éjjel ágya fölé hajolva látni vélt, de nemigen tudta megállapítani, vajon gyötrelmes lázálom volt-e vagy rettentő valóság. Elengedte a szerencsétlen plasztikpisztolyt, mely a homokba esett, és nagy léptekkel visszament motorcsónakjához.

– Ne csodálkozzék, főfelügyelő úr, ha kérdésére nem tudok választ adni. Kétségtelen, hogy az orvosok többé vagy kevésbé mind pszichológusok, ezzel azt akarom mondani, hogy jártasak az emberi kapcsolatok tudományában, és képesek első látásra megállapítani, hogy egy ember őszinte-e vagy nem: Jacques Berger-t azonban (mert hiszen róla van szó) nehezen lehetett ilyen körülhatárolásfélébe beskatulyázni.

Fontanel főfelügyelő figyelmesen hallgatta. A magas, karcsú férfi fel s alá járkált a helyiségben. Végül leült fémből készült íróasztalának sarkára. Rendkívül elegáns volt. Fiatal felesége, Dorothée azt mondogatta neki, hogy ő Franciaország legjobb képű rendőrtisztviselője. A város asszonyai majd meghaltak a vágytól, hogy valami bűntényt kövessenek el, pusztán azért, hogy ő hallgassa ki őket, hogy őelőtte reszkethessenek, hogy ő gorombáskodjék velük. Három hónappal ezelőtt érkezett ide, hogy átvegye a nyugdíjba vonuló Limon főfelügyelő hivatali örökségét. Első jelentősebb feladata az az ügy lett, amelyet elődje – aki semmit sem értett az egészből – „a Berger-hóbelevanc”-nak nevezett el. Fontanel, aki nyíltan vallotta, hogy a rendőri nyomozómunka gyakran a pszichoanalízis határait súrolja, érdekes anyagot szimatolt benne. Az ügy azonban magától megoldódott, mintha önmagában hordozta volna saját menlevelét. Így azután Fontanel számára nem maradt más hátra, mint a tanúkat meghallgatni, megérteni, és – mint ő maga mondta – a dolgok megértéséhez szükséges lámpást meggyújtani. Jacques Berger személye, aki ma csendesen bolyong egy elmegyógyintézet virágoskertjében, felcsigázta érdeklődését. Ezért tulajdonított nagy fontosságot Comolli orvos tanúkihallgatásának, hiszen a város összes lakói közül ő ismerte legjobban a tragikus végű családot.

– Mondja, doktor, igazán oly megmagyarázhatatlan személyiség volt? – vetette fel a kérdést néhány pillanatnyi gondolkodás után.

– Igen – válaszolta Comolli –, éspedig azért, mert volt a lelkében valami, ami teljesen kiesik az analízis hatósugarából, valami homályos réteg, valamilyen titokzatos eredetű kuszaság, s ettől egész viselkedése értelmetlenné, úgyszólván irracionálissá vált.

– Meglehetősen bizonytalan magyarázat – jegyezte meg a főfelügyelő.

– Tisztában vagyok vele, de ennek az az oka, hogy maga a személyiség is bizonytalan volt. Egy példát mondok. Gyakran előfordult, hogy hosszasan beszélgettünk egymással, és meg kell mondanom, figyelemre méltó értelem nyilatkozott meg benne. Tudja, amikor az ember hozzászokott valakinek a gondolkodásmódjához, amikor kiismerte az illető szemléletét, végül is előre tudja, hogy ilyen vagy olyan problémára hogyan fog reagálni. Nos, Jacques Berger-nél teljességgel lehetetlennek bizonyult valamit is előre látni. Minden úgy ment nála végbe, mintha több személy lakozott volna benne, s ezek sorjában fejeznék ki magukat.

– Milyen bonyolult összetettség! – kiáltott fel Fontanel.

– Az, az, igaza van, megjegyzése helyes: meglehetősen összetett egyéniség volt. És megdöbbentő, mennyire kevéssé ismerem, pedig végeredményben idestova tizenöt esztendeje, hogy először találkoztam vele. 1950-ben érkezett ide, és Jean-Claude miatt látogatott hozzám. Tudni akarta, vajon műtéttel el lehetne-e tüntetni a fiú vöröses anyajegyét. Én természetesen kedvezőtlenül vélekedtem a dologról. Hosszasan vitatkoztunk. Azután pedig lassacskán rászoktunk a beszélgetésekre.

Ismeri városunkat. Csakugyan elbűvölő hely. A turisták imádják. A képeslevelezőlap-árusok vagyonokat keresnek. De intellektuális síkon, szellemiek tekintetében fojtó légkör uralkodik itt. És kérem, higgye el, hogy az olyan törekvő, fiatal orvosnak, amilyen én voltam akkoriban, valóságos jótéteményt jelentett, hogy gyakrabban találkozhattam Jacques Berger-vel. Rengeteget tudott, és rendkívül érdekes eszmecseréket folytattunk egymással. Estefelé bekopogtatott rendelőm ajtaján, és akár szép idő volt, akár cigánygyerekek potyogtak az égből, hívott, hogy kísérjem el sétálni. Rendszerint az Oroszlánszikláig mentünk, és odaérve órákon át vitatkoztunk, olyannyira, hogy a feleségem végül már komolyan azon töprengett, vajon nincs-e viszonyom valakivel. Azután azon az úton sétáltunk le – hiszen ismeri –, amely a sziklát megkerülve, az egyik strandnál ér véget. Ott állt lehorgonyozva Berger motorcsónakja, és a tengeren tértünk vissza a városba.

– És a múltja? – kérdezte majdnem suttogva a főfelügyelő.

– Tessék? Hja úgy, Berger múltja, hogy mit tudok a múltjáról. Nos, ismét meg fog lepődni, de édes-keveset tudok róla. Mint Szókratész mondotta, csak egyetlenegy dolgot tudok biztosan, azt, hogy semmit sem tudok. Egyébként idegenkedett attól, hogy a múltjáról beszéljen, mintha valami sötét folt lett volna benne. Eléggé furcsa, de nem tudok többet annál, mint amit a városban beszéltek róla. Eszerint remekül viselkedett az ellenállási mozgalomban, a felszabadulás után pedig belevetette magát az üzleti életbe (azt hiszem, a háborúból visszamaradt amerikai készletekkel kereskedett). Öt év sem telt bele, és vagyont szerzett. Ekkor elhatározta, hogy ide vonul vissza, és az egyiptológiának szenteli magát. Ezen a téren kiváló szakember lett belőle. Négy munkája jelent meg a XVIII. dinasztiáról, és úgy tudom, hogy ezeket alapvető tudományos műveknek tartják a szakmában, noha példányszámuk tekintetében, hogy úgy mondjam, szinte a nyilvánosság kizárásával jelentek meg.

Párizsban egyszer, egy vacsorán, véletlenül találkoztam Christiane Desroches - Noblecourt-ral, a Louvre-múzeum egyiptomi osztályának igazgatónőjével. Tőle hallottam, hogy Jacques Berger megkapóan mesteri képet vázolt fel könyveiben Ekhnaton fáraóról, és hogy a tudománynak ezen a területén jobbat még nem írtak. El is hiszem, mert ez a fáraó a szó szoros értelmében kísértette. Sőt, az a benyomásom, hogy bizonyos mértékig beleélte magát a fáraó szerepébe.

Úgy van, összetett egyéniség, ez biztos, és olyan valaki, aki nem akarja, hogy belélássanak. Egy példa: rosszul aludt, és ha mégis sikerült elaludnia, rémálmok gyötörték. El is jött hozzám nyugtatószereket, altatókat kérni, olyan valamit, amitől nehéz, mély álomba merülve adhatja át magát az éjszakának. Érdeklődtem gyötrő éjjeli látomásairól. Nem volt hajlandó válaszolni, mint aki irtózik attól, hogy a legcsekélyebb mértékben is kiszolgáltassa magát, mint aki fél, hogy megértik, hogy kielemzik. Emlékszik arra a nevezetes napra, amikor ez az egész vad história elkezdődött, amikor a borzalmak kezdtek felszínre törni, nos, tehát aznap, késő délelőtt kopogtatott az ajtómon…

– Ejnye, maga az – mondotta Comolli doktor –, pedig nem ilyenkor szokott jönni. Az orvos Jacques Berger halálsápadt és gyűrött arcát vizsgálgatta. Majd így folytatta: – látom, nem érzi egészen jól magát ma reggel. Mi történt? Megint rosszul aludt?

– Igaza van, doktor, rosszul aludtam. Maga előtt semmit sem lehet eltitkolni. És illedelmesen eljöttem tanácsot kérni. A következőről van szó: azt hiszem, hallucinációim vannak.

– Foglaljon helyet, és magyarázza meg közelebbről a dolgot.

Comolli doktor enyhén pocakosodó, félig kopasz, élénk és meleg tekintetű férfi volt. Egy doboz szivart szedett elő az egyik fiókból, és megkínálta barátját. Az kivett egy szivart, és rágyújtott. Aztán foteljébe süppedve ismét megszólalt:

– Ma éjjel láttam, láttam, határozottan láttam valakit, amint fölém hajolt, és rám nézett, valakit… ijesztő valakit.

– Férfit vagy nőt?

– Nem tudom… Valószínűleg nőt. Azt hiszem, annyit kivettem, hogy hosszú a haja, olyan, mint a kóc. És az a valami, az az arc rám fintorgott. A halál mosolyával, úgy éreztem. A szájából csorgott a nyál, és eszelősen feldúlt volt a tekintete…

– Maga mit tett?

– Ó, azt hiszem, felemeltem a karomat. Az a valami hátrahőkölt. Mintha hallottam volna meztelen lábainak neszét a padlón. Azután semmit sem láttam többé. Meggyújtottam a lámpámat. Senki sem volt ott. De talán mégis, valami szag csupán, poros szag, száraz doh szaga terjengett. Eloltottam a lámpát, és úgy feküdtem, az éjszakába meredő szemmel. Nem tudtam újból elaludni.

– Nyugodjék meg, nem súlyos az eset. Egész egyszerűen álmodott. Azt hitte, hogy ébren van. És azután valóban fölébredt. Ne izgassa magát. Azelőtt látta valaha álmában azt a lényt?

– Nem hiszem. Tudja, amúgy is eléggé borzalmasak az álmaim!

– Mikor meséli el őket?

– Soha. Nincs kedvem elmesélni. Hadd csámcsogjak rajtuk önző módon, egyedül.

Délután. Komor és forró. Madame Berger a folyosókon járkál, hatalmas, lila virágcsokorral a kezében. Arca úgy bukkan elő a szirmok fölött, mint egy másik szirom, mint egy beteges szirom, mely éppen akkor készül leválni száráról, hogy a porba hulljon. Kinéz az egyik ablakon. Az öregek ott ülnek a tűző napon, a sétányon. Öreg emberek és öreg asszonyok, mozdulatlanul, derűs arccal. Madame Berger olyan, mint aki beverte a fejét a falba. Levegő után kapkodva kinyitja száját, és elejti a virágait. Magához tér, és letérdel, hogy felszedje csokrát. Majd virágait szívéhez szorítva, elrohan.

Most Ursula szólítja a gyerekeket. Vége a déli pihenőnek. Itt az ideje a mindennapos kirándulásnak a várost környező dombok felé. Ma – így határoztak ebéd közben – az Oroszlánsziklára mennek játszani. Elindul a kis csoport.

Jean-Claude Ursula mellett megy, akivel néhány szót vált. A menetet mozdonypöfögést utánozva, Robert zárja le. Délután öt óra, mire felérkeznek a sziklatetőre. Az Oroszlánszikla kiugró kőhalmaz, ha messziről nézik, fekvő fenevad alakját ölti. Sörényét ciprusfák takarják. A gyerekek mindjárt bújócskát szerveznek. Harsány kiáltozás közben szétszélednek. A föld, a fák, a kövek kitárulnak, hogy elrejtsék őket.

Juliette nem játszik. Ide-oda járkál, nem tudja, mit csináljon. Keserűség van benne, keserűsége olyan, mint valami kitartó, kellemetlen utóíz, amely sehogy sem akar elmúlni. Összetört kagylóira gondol, a maga tragikus szerencsétlenségére. Hónapok, hosszú hónapok kellenek majd hozzá, hogy gyűjteményét újból össze tudja hozni. Maga előtt látja kietlen, fehér, csupasz falait, a szomorúan sivár felületet, amelyen sehol sem talál egy kis helyet, hogy tekintete megkapaszkodhassék, hogy megpihenjen. Nehéz a szíve. Szempillái közé könnycsepp szorul.

Körülötte játszadoznak a gyerekek. Hallja vidám ordítozásukat, rohanó lépteik zaját. Még Jean-Claude is, aki sohasem szokott részt venni játékaikban, úgy zajong, mintha tizenkét éves lenne. Jean-Claude Juliette legkedvesebb testvére, noha az nem sokat törődik vele. De legalább nem bántja. Mint például Robert. Neki azonban megbocsát, mert igen jól érzi, hogy nem olyan, mint a többi ember, és hogy sajnálni kell. Pedig, ha tudnák a szülei, hogy miket kell tőle eltűrnie. Azt a sok borzalmat, azokat a szennyes dolgokat, amikre rákényszeríti… Jaj! Azok az éjszakák, amikor bejön a szobájába…

De nézzük a tengert! Biztosan tele van kagylóval. Comolli doktor mesélt neki egyszer a világ másik részén levő Tahiti nevű szigetről. Azt mondta, hogy ott olyan az óceán feneke, mintha kagylókkal volna kibélelve, és hogy van közöttük mindenféle színű, kék, piros, tarka csíkos. Egész éjszaka erről álmodott. És a víz alatt úszott. Nagyhalak mosolyogtak rá. Beúszott egy nagy gyöngyházpalotába, és egy algákból és óriási tengeri kürtcsigákból készített trónszéken ült. Ő volt az óceánok királynője. A szikla pereméhez lép. Kihajol.

Jó száz méterrel lejjebb háborog, fortyog, tajtékzik az óceán. Pontosan, alatta sirályfészek lehet, mert látja onnan a madarakat felröppenni, mintha a szikla adna nekik életet, és röpítené ki őket a világba. Fehérség és csiripelés kavargásába, szárnyak és csőrök forgatagába, lendületes körtáncba egyesül minden. Még jobban kihajol. Tátongó mélység. Az óceán nekiverődik a sziklának, visszahúzódik, aztán kezdi elölről. Ágyúdörgésszerű zaj, sirályok vijjogása. De szép! A tenger, az égbolt, a madarak. A madarak, az égbolt, a tenger. A madárszárnyak, csőrök, apró, fekete szemek, a mérhetetlen óceán… a kagylók.

Jóformán alig hallotta maga mögött a léptek neszét. Jóformán alig érezte a hátán a két kar nyomását, amely a mélységbe lökte. Egy pillanat múlva, éppen csak annyi ideje maradt, hogy kinyissa és újból becsukja szemét, ott repült a sirályok között, bolondosan és könnyedén, mint ők. A madarak félreröpültek útjából, hogy helyet hagyjanak neki, majd csoportosan kísérték el a tenger felszínéig.

Az óceán egy éjszakára magába zárta. Másnap reggel kidobta tetemét a partra. A hajába sok-sok kagylóhéj tapadt.

Fontanel főfelügyelő Jean-Claude-ot szemlélgette. Azon kapta magát, hogy valami szánakozásfélét érez iránta. Alig húszéves lehetett a fiú, de azért voltak pillanatok, amikor arckifejezése teljesen megviseltnek mutatta. Vagy pedig megmerevedett ilyenkor a tekintete, és látni lehetett rajta, hogy vadul forr benne valami. Reszkető kezével végigsimította haját, és továbbfolytatta elbeszélését.

…és ekkor pillantottam meg őt, főfelügyelő úr. Az egész család kijött a temetőből. Megálltunk a kis téren, mert az emberek odaléptek hozzánk, hogy kifejezzék részvétüket. Ölelkezések. A plébános és a két ministránsgyerek levetette egyházi öltözetét, és kerékpárra kapott. Néztem a kis csoportot, amint eltűnik az utcasarkon. Engem is meg akartak ölelni és csókolni, de irtózom az ilyesmitől, és néhány lépéssel hátrább álltam. Egyik bisztró nyitva volt. Gépiesen bementem.

A főnök éppen az elszámolással foglalkozott. Azt sem kérdezte meg tőlem, hogy mit innék. Különben semmit sem akartam. Nem voltam szomjas. Szomorú voltam. A bisztró jóformán üres. Mindössze egyetlen vendég ült a teraszon, grogot ivott, és közben újságot olvasott. Furcsának találtam, hogy grogot iszik. Emlékszem, júliusban irtózatos hőség volt. Már reggelinél elolvadt a vaj a tányérokon. Igen. Akkor valamivel közelebb mentem az idegenhez. Háttal ült felém, és nem láthatott. Úgy öltözött, mintha tél lenne. Vastag, szürke öltönyt viselt, és skót gyapjúsálat tekert a nyaka köré. Azonnal észrevettem, hogy fordítva tartja kezében az újságot. Tudni szerettem volna, miért.

Újból kimentem, és valamivel távolabb álltam annak a körnek a szélétől, amelyet családom és az emberek alkottak. Szomorúan fecsegtek. Efféle mondatokat hallottam: „Higgye el, Madame Berger, ő a mennyországban van, nekem elhiheti, egy ilyen ártatlan kisgyermek…” Újból a teraszon levő férfira néztem.

Kövérkés, durva képe volt, és fáradt a tekintete. Fázós lehetett. Még pulóvert is viselt az öltönye alatt. Szerencsétlen flótásnak látszott. Ha ránézett az ember, érezte, hogy középszerű, tökéletesen érdektelen az élete. De még valamit észrevettem: minket tartott szemmel. Tekintetét apámra szögezte. Úgy tett, mintha az újságját olvasná, de valójában bennünket figyelt.

Ezt furcsának találtam. Volt egy pillanat, amikor apám a bisztró felé fordult. A férfi azon nyomban lesütötte szemét, és úgy tett, mintha belemélyedne az olvasásba. Ekkor vette észre, hogy fordítva tartja az újságját. Erre heves mozdulattal megfordította. Később, miután beszálltunk öreg Peugeot-nkba, láttam a visszapillantó tükörben, hogy a férfi kocsija, egy ócska szürke kis tragacs felé indult. A rozoga alkotmány ott állt a temető szélén. Apám sietett haza, nagyon gyorsan hajtott, és így elvesztettem a sálas embert szem elől. Valószínű, hogy tragacsával nem sikerült követnie a nyomunkat.

Elkezdtem gondolkodni, a dolgokat fontolóra venni. Megmagyarázhatatlannak találtam Juliette halálát. Nem bírtam elhinni, hogy egyszerűen azért zuhant le a sziklafalról, mert szédült. Többször sétáltam vele a hegyekben. Úgy kúszott, mint egy zerge. Egyébként imádta a hegymászást. Sőt, emlékszem, hogy egyik kirándulásunk után, a Pireneusokban, elkereszteltem „a kis alpinistának”. Nem, nem tudtam elhinni, hogy természetes halállal pusztult el. Semmi hajlama nem volt a szédülésre. Alaposan meglepett, amikor megmásztam vele a hegyeket. Sőt, amikor egyszer beestem egy omladékba, Juliette szabadított ki kellemetlen helyzetemből, szikláról sziklára szökellve, hogy kötelet dobhasson oda nekem.

Másrészt meg Ursulától hallottam, hogy halála reggelén Robert összetörte az összes kagylóhéj-nyakláncait. Tetszik tudni, főfelügyelő úr, Juliette-nek ugyanazt jelentették a kagylóhéjak, mint anyámnak a virágok. Egyszóval ez volt az élete. Idegesített is egy kicsit a mániája. Örökösen a homokos tengerpartokon turkált, kotorászott. Rengeteg idejébe került, amíg összehozta a gyűjteményét, amely, őszintén szólva, elég érdekes volt. És Robert kalapáccsal szétzúzta a kagylóit.

Akkor természetesen azon törtem a fejem, vajon nem lett-e öngyilkos. Beszéltem erről Comolli doktorral is, de ő vállát vonogatta, és arra kért, ne gondoljak erre a butaságra. Ő állította ki a temetési engedélyt, és természetesen nem vett észre semmiféle rendellenességet.

Nem én voltam otthon az egyetlen, akinek kétségei támadtak. Anyámnak szintén. Egy reggel mögötte lépkedtem a kertben. Egy virágágy fölé görnyedve muskátlikat vágott le hatalmas kerti ollójával. Valószínűleg Juliette sírjára szánta őket, mert egyszerre élete nagy ügyévé vált az, hogy kisleánya sírját virággal díszítse. Folytonosan ilyenfajta kérdéseket tett fel önmagának: hogyan helyezzem majd el a sírkereszt mellett a begóniákat és az azaleacserepeket?

Aznap reggel tehát gerániumainak szárát nyesegette. És minden egyes meghajló és lehulló virágnál – amelyeket gyöngéden a tenyerére helyezett – így szólt: – Nem, nem, nem volt baleset! – Tekintete időnként a rododendronbokrok ágai között a sétányig, az elriaszthatatlan öregekig siklott. Ilyenkor harag torzította el vonásait. Számára mostantól kezdve minden világos volt. Szörnyű fondorlatot szőttek ellene, családja ellen, kertje ellen, és szegény kis Juliette lett az összeesküvés első áldozata. A végén már ott tartott, hogy mindenkivel szemben bizalmatlanná vált, még a levélhordóval is, akinek kezéből a kerítésrácson át szakította ki durván a leveleket.

Néha még, főfelügyelő úr, apámra is különös pillantásokat vetett. Az asztalnál pontosan szemben apámmal Ursula ült, és észrevettem, hogy anyám időnként gyanakvó szemmel néz rájuk. Egyszer Ursula rámosolygott apámra. Anyám ekkor halkan felsikoltott, ledobta a földre asztalkendőjét, és szitkozódva elhagyta az asztalt.

– Úgy látszik, hogy húga halála nem hatotta meg túlságosan a szüleit – jegyezte meg a főfelügyelő.

– Igen, elég furcsa dolog, főfelügyelő úr, de ha utólag meggondolom, megdöbbenve állapítom meg, hogy milyen gyorsan elfelejtették a kis Juliette-et. Anyám újra belemerült kertészkedési szenvedélyébe. Vagy pedig elment hazulról, és nemigen lehetett tudni, hová. Ami apámat illeti, szobájában maradt, és a fáraókat tanulmányozta. Még zárkózottabb lett, még távolabb került tőlünk, mint ahogy megszoktuk. Ritkán jött le az étkezésekhez, és ha mégis, éreztük, hogy Ursula miatt teszi. Antoine-t és Raymond-t alig-alig szomorította el nővérük halála. Ugyanúgy nevetgéltek, mint azelőtt. Apám nem járt többé csónakázni, tehát ők vették használatba a motorcsónakot. Minden áldott nap hosszú barangolásokra indultak a tengeren. Ursula adott nekik pénzt, hogy üzemanyagot vásároljanak. És korán reggel nekiindultak, magukkal vitték az uzsonnacsomagot, amit Concepcion készített el nekik. Amikor este hazaérkeztek, a folyosók harsogtak hangos nevetésüktől. Robert Ursula bűvkörében élt, és a legszörnyűbb grimaszokat vágta előtte. Én voltam talán az egyetlen, akit valóban megrázott húgom halála. Amíg élt, nem voltam vele valami gyengéd. Elmondtam, mennyire idegesített a kagylóhéj-mániája. Halála azonban nagyon elszomorított, és azért is szemrehányást tettem magamnak, hogy rövid kis életében olyan keveset törődtem vele.

Azután pedig, hiszen tetszik tudni, hogy van az, Ursula szépségének, Ursula két szemének, Ursula mosolyának hatására lassanként elhalványodott bennem a kis halott emléke. Valahol az emlékezetem mélyén nyugodott sápadt és szomorú arcocskájával. Előttem azonban egyre a romantikusan öltözött német lány állt, hűs és életerős kezével, amikor az enyémbe helyezte.

Ursula megfogta Jean-Claude kezét, és ragyogó mosollyal ajándékozta meg.

– Van valami terve ma délutánra? – kérdezte a lány.

– Matematikát tanulok. Tudja, októbertől kezdve elő kell készülnöm a műszaki főiskolai versenyvizsgára. Hát magának, nincsenek vizsgái?

– Á, nincsenek, dehogyis vannak. Régóta abbahagytam a tanulmányaimat.

– Ejnye, pedig azt hittem, hogy… Nem azt mondta anyámnak, hogy egyetemre jár?

– Azt mondtam? Nem emlékszem rá. Nem tudom. Talán jó benyomást akartam tenni a szüleire.

Szemmel láthatólag zavarba jött, mint akit valami botláson kapnak rajta. Élénken hozzátette:

– Ne gondoljunk ezekre az unalmas dolgokra. Úgy veszem észre, hogy maga túl sokat dolgozik. Van egy ötletem. Bejön majd velem az édesanyja szobájába. Megmutatom, hogy milyen jól zongorázom. Nos hát, velem jön? – kérdezte, miközben kezénél fogva húzta a fiút.

– De hát anyám… – dadogta Jean-Calude.

– Nincs itthon. Azt mondta, nem jön vissza hat óra előtt.

– És a gyerekek?

– Robert alszik. Az ikrek elvitték édesapja hajóját, persze tudtán kívül. Ami meg Juliette-et illeti, ő… – Ursula elhallgatott, lesütötte szemét, és egész halkan újból megszólalt: ő halott.

A leány érezte, hogy Jean-Claude keze görcsösen megrándul, ekkor lábujjhegyre állt, és csókot nyomott a fiú arcára.

– Na, jöjjön – parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon.

Fölmentek a lépcsőn, a lehető legkevesebb zajt keltve. Nem volt szabad Robert-t felébreszteni, sem Jacques Berger figyelmét felhívni magukra. Jean-Claude nyugtalankodni kezdett.

Úgy érezte, hogy valami tiltott dolgot művel. A szoba elé érkeztek. Ajtaja kulcsra volt zárva.

– Nem tesz semmit – szólt vidáman Ursula –, nálam van a kulcs.

– De… de hát… hol találta meg?

– Ó! Örökké a varrókosarába teszi.

– Nem tudom, hogy ha…

– Jöjjön velem – mondta a lány, kinyitva az ajtót.

A szoba teljes homályba burkolódzott. Ursula széthúzta a vastag függönyöket, amelyek a legkisebb világosságot sem engedték beszűrődni. Majd megszemlélte a helyiséget. Melegházhoz hasonlított. Virágok és növények voltak mindenütt. Az éjjeliszekrényen hatalmas gladióluszcsokrot tartalmazó váza állt. Az egyik sarokban melegágyi növényekkel elborított, nagy zongora terpeszkedett. Jean-Claude a zongora felé indult.

– Mit játszik nekem, Ursula? Az a fő, hogy ne üsse nagyon erősen a billentyűket. És ne Chopint.

– Várjon egy percig – szólalt meg a lány, s tovább vizsgálgatta a szobát. – Az édesanyja mesélte, hogy sok családi fényképe van. Tudja, hol tartja őket? Úgy szeretném látni.

– Ne, ne! Főként pedig nem szabad kutatni…

Ursula közelebb lépett a fiúhoz, és hozzásimult. Jean-Claude elpirult. Nem tudta, mit kezdjen a kezével. Végül az egyikkel átölelte a német lány derekát. Érezte a lány csípőjének finom kidomborodását. Beszívta illatát, a napsütötte test szagát. Határtalan zavarba jött.

– Jean-Claude, kérem szépen – suttogta Ursula.

– Hát jó – felelte a fiú. – Azt hiszem, ebben a fiókos szekrényben vannak. Valamelyik vasárnap megmutatta őket. De meg ne tudja.

A lány elhúzódott mellőle. Jean-Claude érezte, hogy kissé elszorul a szíve. Kinyitotta az egyik fiókot, óvatosan keresgélni kezdett, vigyázva, hogy semmit se mozdítson el a helyéről, és végül megtalálta a nagy, barna papirosborítékot. Odanyújtotta Ursulának, aki elkapta, és leült vele az ágy szélére.

– Vigyázzon az ágytakaróra – figyelmeztette. – Nehogy észrevegye anyám, hogy itt jártunk, máskülönben… Hiszen ismeri, ugyebár. Tragédia volna.

A lány kiszedte a borítékból a fényképeket, és nézegetni kezdte őket. Meggyújtotta az egyik lámpát, hogy jobban lásson. Egyszer csak felkiáltott.

– Mondja, ki ez a férfi?

– De hiszen ez apám – válaszolta, miután a lány válla fölött egy pillantást vetett a képre. És hozzáfűzte: – alaposan megváltozott. Éppen úgy meglepődtem, mint maga, amikor anyám megmutatta ezt a fényképet.

Ursula közelebb emelte szeméhez az arcképet. Mintha megigézték volna. A férfi valóban nagyon kevéssé hasonlított Jacques Berger-hez. Hajzata nagyon dús volt, tekintete határozott, egyenes, telve élettel. Álla erőteljes vonalú. Arcából valami makacsság sugárzott. Érezni lehetett, olyan valaki, aki megszokta, hogy parancsokat adjon, és hogy álláspontjának érvényt szerezzen. A kép alá, a fehér szegélyre, valaki ráírta: Luchon, 1946. Villámgyorsan, még mielőtt Jean-Claude egy mozdulatot tehetett volna, hogy megakadályozza, Ursula blúzába csúsztatta a fényképet.

– Mit csinál!? – kiáltott fel Jean-Claude. – Tegye vissza a borítékba a képet. Tudja jól, hogy anyám rá fog jönni az eltűnésére! – És a leány felé indult. A baj az volt, hogy a kép olyan kényes helyre került. Sohasem merné visszavenni.

– Nyugodjék meg – mondotta a lány –, majd visszaadom. Emiatt sose féljen! Most pedig hagyjon zongorázni.

Leült a forgószékre, a mennyezetnek emelte fejét, mint aki onnan vár ihletet. Ujjai hirtelen nekitüzesedtek a billentyűkön. Csodálatosan édes-lágy dallam árasztotta el a szobát. Egyaránt ritmikus és nyugalmas, sóvárgást keltő és határozott. Egy boldog korszak képeit idézte fel, pompás erdei lovaglásokét. Ursula fejét ingatta. Ajkai szétnyíltak. Nyelve hegye kissé beszorult fogai közé, s ettől olyanná vált, mint egy szorgalmas iskoláslány. Jean-Claude el volt ragadtatva. Úgy érezte, hogy még sohasem hallott ilyen dallamos muzsikát.

– Mit játszott? – kérdezte, miután a lány befejezte a darabot.

– Nem német, francia zeneszerzőtől játszottam. Címe: Les Barricades mystérieuses. François Couperin a szerzője. Tetszik?

– Imádom ezt a zenét.

– Én is. Sohasem unom meg.

– Nagyon kérem, úgy szeretném még egyszer hallani.

Ursula újra belekezdett. Ujjai újból végigsiklottak a billentyűkön. Ismét a zene uralkodott. És Jean-Claude érezte, hogy ugyanaz a varázs születik újjá, és ragyog fel benne. Azután vége lett. Ursula felállt, és órájára nézett.

– Azt hiszem, mennünk kell. Félek, hogy hirtelen hazaérkezik az anyja.

Ursula a fiú előtt állt. Ez egyszer csak olyasmit tett, amiről azt hitte, hogy sohasem volna rá mersze: karjába szorította a lányt. Megfeledkezett vöröses anyajegyéről, félénkségéről. Sőt, még arról is megfeledkezett, hogy tiltott helyen jár. Úgy érezte magát, mint aki részeg. Ursula eleinte teljesen átengedte magát. Homlokát Jean-Claude vállába fúrta. Haja a fiú arcát súrolta. Majd a fiúhoz simuló teste hirtelen megfeszült, megmerevedett. Heves mozdulattal visszalökte Jean-Claude-ot. Mindez oly váratlanul jött, hogy az nekiütközött az éjjeliszekrénynek, és a gladióluszcsokros váza az összetörött porceláncserepek csörömpölése közben a földre zuhant.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és az elképedt Jean-Claude édesanyját látta felbukkanni. Az asszony kővé meredten nézte a katasztrófa nyomait, a szétszóródott gladióluszokat, az ágyon szanaszét fekvő fényképeket, rettenetes zavarban lévő fiát, a piruló német lányt. Arckifejezése annyira megviseltté vált, mint az olyan nőé, aki ennél többet már valóban képtelen elviselni. Egy fotelhez tántorgott, és fejét kezébe temetve, beleroskadt, miközben siránkozó hangon egyre azt hajtogatta: – jaj, Uramisten, jaj, Uramisten. – Jean-Claude és Ursula kihasználták az alkalmat és elrohantak.

Jacques Berger szobájában ült, mialatt Ursula zongoraművészetét mutatta be Jean-Claude-nak. Amarneusz hieroglifákat ábrázoló, óriási fénykép fölé hajolt. Egy ima szövege volt, amelyet Amenophis-Ekhnaton intézett a Napistenhez. Kibetűzte, és döbbent csodálatot érzett ennyi szépségtől.

És ekkor halk, behízelgő muzsika hangzott fel, s ragadta meg, vonta magára a figyelmét. Különös meghatottságot érzett. Felkelt, és odament az ablakhoz, keresztbe fonta karját, és így álldogált sokáig, valami nagy, belső zűrzavartól gyötörve.

Szeme előtt a virágoskert és a tenger. A kép összekuszálódott. Lassanként másik kép szállt fel benne. Nem tudta, honnan jött. De azt tudta, hogy őt magát valami szorongató, feneketlen homályba süllyeszti. Hatalmas termet látott, olyant, amilyeneket a történelmi kastélyokban találni. A terem végében egy asszony zongorázott. Hosszú, kissé áttetsző, szőke haja volt. Ha közelebbről nézte az ember, észre lehetett venni, hogy áldott állapotban van. Az ő fényképe, Jacques Berger-é állt a zongorán.

Különös dolog, a képtől erőteljes, vad boldogság fogta el. Megfigyelte, hogy a falakon ősök arcképeinek egész sora lógott, sok fegyverükből következtetve, katonák portréi. Valami azonban megtörte az arcképek összhangját. Hamarosan rájött, mi okozta ezt a törést. Az egyik arckép fordítva volt felakasztva. Annak a személynek a feje, akit ábrázolt, lefelé irányult.

Éppen abban a pillanatban, amikor csodálkozni kezdett ezen a furcsaságon, a zene, melyet egyszer már abbahagytak, végleg elhallgatott. A látomás elmosódott, szétesett, feloldódott. Ismét a virágoskertet és a tengert látta. Felsóhajtott, megfordult, és kiment a folyosóra.

Feleségét pillantotta meg, amint ajtaja előtt lehajolva, valamit a kulcslyukon át igyekezett meglátni. Ugyanabban a pillanatban dulakodás zavaros lármáját hallotta, majd rögtön utána összetört cserepek csörömpölését. Látta, hogy a felesége feláll, mélyet sóhajt, és bemegy a szobába. A német lány és Jean-Claude kijöttek. A folyosó végére érve Ursula karjával átfogta Jean-Claude derekát. Azután eltűntek a lépcsőfeljáróban. Kissé görnyedtebben, mint rendesen, Jacques Berger lassan visszament dolgozóasztalához. Leült zsámolyára, és úgy maradt, mozdulatlanul. Mint egy szomorú, vén ragadozómadár.

Rögtön e jelenet után történt, főfelügyelő úr, hogy újra megláttam a gyapjúsálas férfit. Ursulával indultunk el hazulról, aki ki akart engesztelni, amiért nekilökött a vázának. Este hat óra körül járhatott az idő. Sétálni mentem vele. Büszke voltam. Az emberek visszafordultak utánunk. El kell mondanom, főfelügyelő úr, hogy Ursula bokáig érő, különös, barna ruhát viselt, gyöngyház gombokkal. De azért remekül állt neki.

Azt hiszem, sohasem volt olyan szép. Egyszerűen sugárzott. A szembejövő járókelők nem tudták megállni, hogy meg ne csodálják. Tisztán láttam abból, ahogyan megnézték, és azután egymáshoz fordultak, hogy megtárgyalják, hogy elmondják egymásnak véleményüket. Tetszik tudni, főfelügyelő úr, gyönyörű volt, és volt benne ráadásul valami, a járásmódja, a fellépése. Királynői magatartása. Felséges volt.

És az a fiatal lány, akire mindenki felfigyelt, maga senkit sem vett észre. A férfiak megálltak, elfüttyentették magukat, rámosolyogtak. Ő azonban fölényesen ment tovább, kutyába sem véve őket. Valójában csupán velem törődött. Figyelmesen hallgatta, hogy mit beszélek, hosszas pillantásokat vetett rám, hangosan nevetett, ha valami tréfásat mondtam, megszorította néha a karomat, szavaimat kedvesen közbevetett indulatszavakkal tette nyomatékosabbakká.

Én pedig a hetedik mennyországban éreztem magam, főfelügyelő úr. Diadalt arattam. Az volt a benyomásom, hogy fényes bosszút álltam azokon, akik a múltban többé vagy kevésbé kellemetlenkedtek nekem. Úgy éreztem magam, mint a középiskolában, amikor a tanár kiosztotta a matematikadolgozatokat, és én ismét legelső lettem. Ha már itt tartunk, elmondom, képzelje, miközben kéz a kézben mendegéltünk a sétatéren, találkoztunk Perruchot-val.

Perruchot, főfelügyelő úr, a futballcsapatunk középcsatára. Egy osztályba jártunk, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megalázzon. Elnevezett „rücskösképű”-nek. Az iskolaudvaron mögém került a futball-labdával, és „lesuttolt”, ahogyan mondani szokás, vagyis akkora erővel rúgta belém a labdát, hogy földre estem.

Egyszóval, mikor aznap meglátott Ursulával arra sétálni, tátott szájjal megállt, határtalan bámulattal a szemében. Még csak nem is mosolygott. Egész egyszerűen földbe gyökerezett a lába. Ehhez tudni kell, na, de látni is, hogy miféle nőkkel járkál. És milyen büszke rájuk! Csupa irdatlan nagy fenekű, kócos, csepühajú lány. Komolyan mondom, nem is lehet őket Ursulával egy napon emlegetni. Elhiheti!

Séta közben történt valami, ami komolyan zavarba hozott. Tessék meghallgatni, miről van szó. A Clémenceau utca és a tengerpart felé vezető sugárút sarkán szokott álldogálni egy utcai fényképész. Biztosan ismeri, jugoszláv, és örökké egyhetes szakállal járkál. Látva, hogy közeledünk feléje, le akart bennünket fényképezni. Amikor Ursula ezt észrevette, úgy viselkedett, hogy őszintén meghökkentem. Kezébe temette arcát, és a lábával toporzékolni kezdett, azt követelve tőlem, akadályozzam meg azt az embert, hogy lefényképezze. Egészen megszédültem, és kissé csalódott is voltam, mert hiszen éppen azért hoztam errefelé, hogy a jugoszláv lefényképezzen minket. Úgy szerettem volna egy ilyen fényképet!

Ursula azonban kitartott követelése mellett: végül is odamentem a jugoszlávhoz, és megmagyaráztam neki: most ne, majd máskor. Azt felelte, hogy mégiscsak sikerült egy képet készítenie, és gyorsan kezembe csúsztatott egy blokkot. Zsebre dugtam, nehogy Ursula meglássa. Visszamentem hozzá. Kezét még mindig legyező alakban arca elé tartotta. Megmondtam neki, hogy elintéztem a dolgot, nincs mitől tartania, és most már elindulhatunk visszafelé. Végre levette arcáról a kezét, és hazaindultunk, minthogy Robert-t mégsem hagyhattuk tovább magára.

Villánk elé érve megpillantottam a sálas embert. Ott ült, nem messze a vénemberektől, és a ház homlokzatát nézte. Megmutattam Ursulának, és elmeséltem neki azt is, mi történt Juliette temetése napján. Úgy vettem észre, hogy hirtelen nagyon nyugtalan lett. Sőt, azt lehetett volna mondani, hogy fél. Úgy belecsimpaszkodott a karomba, hogy éreztem rajta, halálosan aggódik. Hosszasan megnézte azt az egyént, de egy szót sem szólt. Később megszólalt, és arra kért, feltétlenül tudjam meg, ki az az ember, és miért figyel minket. Hozzátette: sohasem lehet tudni, talán valami gonosztevő, és követni kell, hogy megtudjuk, mi a neve, és hol lakik. – Tegye meg – kérlelt , – tudom, hogy maga képes megtenni.

Büszke voltam bizalmára, és azt feleltem neki, megteszem, igen, számíthat rám. Visszament a villába, és kulccsal bezárta a kerítéskaput. Én pedig kint maradtam a sétatéren, hogy a sálas embert figyeljem. Ugyanolyan melegen öltözött, mint azon a bizonyos napon. Ugyanaz az elvásott, szürke öltöny, ugyanaz a pulóver, ugyanaz a vaskos csomójú nyakkendő. Egyik cigarettára gyújtott a másik után. Hogy ne keltsek feltűnést, átmentem újságot venni. Amikor visszajöttem, eltávozott. Végigfutott hátamon a hideg, ha arra gondoltam, hogy nagyon könnyen elszalaszthattam volna.

Tehát a nyomába szegődtem. Attól féltem, hogy beül a kocsijába, mert így biztosan lerázott volna. De nem, gyalog indult el. Gyakran nézett a karórájára, mint akinek találkozóra kell mennie, és fél, hogy elkésik.

Egyszer meg is állt egy órásüzletnél, és megkérdezte, hogy mennyi a pontos idő. Az órásmester kissé zavart arcot vágott, ránézett az üzletében levő száz meg száz faliórára, ébresztőórára. Valamennyi szerkezet más időt mutatott, mire tehetetlensége jeléül vállat vont. A sálas ember kijött, és meggyorsította lépteit. De nem volt nehéz a nyomában maradnom, nem valami gyorsan járt. Fáradékony lehetett. Hallottam, amint kétszer vagy háromszor, rekedt, beteges zihálással köhögött. Mindannyiszor megigazgatta sálját, és fázósan bebugyolálta magát. Ha még soká kellett volna követnem, végül én is dideregni kezdek.

De ekkor egyszerre csak bement egy nyilvános parkba, tetszik tudni, abba, ahol a Jeanne d’Arc szobra áll. Szorosan a nyomába léptem. Észrevettem, hogy úgy viselkedik, mintha keresne valakit, és végül leült az egyik nagy virágágy mellett, egy padra. Jómagam egy fa mögé bújtam. És jól tettem, mert képzelje, kit láttam néhány pillanat múlva megérkezni? Anyámat.

Bizony ő volt az. Nem tévedhettem: szegfű volt a kezében. Egyenesen a férfi mellé ült, és beszélgetni kezdtek. Igyekeztem a közelükbe férkőzni, hogy ellessem néhány szavukat. De ez nehéznek bizonyult, hisz nem volt szabad észrevenniük. Mégis sikerült többször meghallani, amint anyám ezt a szót ismételgeti: „fénykép”. Törtem a fejem, hogy vajon arról a fényképről van-e szó, amelyet Ursula csent el, és amely apámat ábrázolta.

Aztán láttam, hogy anyám egy köteg bankjegyet vesz elő táskájából, és átnyújtja a férfinak. Ez nagyon elégedett arcot vágott. Még meg is akarta fogni anyám könyökét, hogy felsegítse, de ő karjának heves mozdulatával elhárította a segítséget, mintha azt mondaná, nem kell magától semmi, hagyjon békében, fel tudok én állni egyedül is. Az volt a benyomásom, hogy undorodik a pasastól, fizikailag rosszul érzi magát tőle.

Felkeltek, és még néhány szót váltottak egymással, amit nem tudtam kivenni. Majd anyám a virágágyhoz lépett. Letépett egy virágot, és gondosan betette a táskájába. Aztán elment.

A sálas ember visszaült a padra. Kivette zakója zsebéből a bankjegyköteget, és számolni kezdte. Kétszer is átszámolta. Majd visszatette zsebébe, és a kert kijárata felé indult. Egy ideig mellékutcákon járt, a kikötő közelében, míg egy „Szivárvány” nevű bárhoz nem érkezett. Becsengetett. Kinyílt a kémlelőablak. Tárgyalt egy darabig, azután belépett. Mielőtt becsukódott mögötte az ajtó, volt annyi időm, hogy meglássak egy sor, vörös lámpácskákkal megvilágított kis asztalt.

Nem maradt sokáig bent. Öt perc telhetett bele, és kijött. Nem egyedül. Egy barna hajú nő kísérte. Az arca úgy ki volt festve, hogy valami bábhoz hasonlított. Nehézkesen járt, és ostobán nevetett. Beleakaszkodott gavallérja karjába, és szüntelenül ilyesféle marhaságokat mondott neki: – te drága, nagy mackóm, édes egyetlen szívecském, satöbbi… – Sose izgulj, Madeleine, megkapod a pezsgődet. – Bementek egy alaposan kivilágított vendéglőbe, mely tele volt emberekkel.

Eleinte nem mertem utánuk menni. Odaálltam a járda mellé, és figyeltem őket. Majd, amikor láttam hogy a terem végébe fészkelték be magukat, és hátat fordítanak az ajtónak, összeszedtem minden bátorságomat, bementem, és beültem a bárba.

Egy felszolgálólány megkérdezte, hogy mit óhajtok inni. Azt feleltem, nem vagyok szomjas, és hogy várok valakit. Mosolyogva rávágta, hogy valamit feltétlenül kell fogyasztani. Erre viszkit rendeltem, mert eszembe jutott, hogy egy Peter Cheyney detektívregényben a detektív literszám issza a viszkit. Azt képzeltem, hogy ez a legjobb, és hogy ettől tekintélyesebb képem lesz. Nem mondom, hogy valami nagyon ízlett, sőt, úgy éreztem, ugyanolyan a szaga és az íze, mint azoknak a svábbogaraknak, amiket esténként szét szoktam taposni a szobámban.

De lassanként kezdtem magam jól érezni. Főképpen, ha Ursulára gondoltam. Felhajtottam az egész poharat, és rögtön másikat rendeltem. A felszolgálólány nagyon barátságos volt. Néhány szót beszéltem vele. Az időről, a tűrhetetlenül párás levegőről. Ugyanaz volt a véleménye, mint nekem. Azt mondta, hogy előbb-utóbb csak ki fog törni a vihar, és hogy az borzasztó lesz.

Néztem a sálas embert és a társaságában levő nőt. Alaposan bevacsoráztak. Asztalukon ezüstözött vödör állt, amelyből aranyfóliás üvegnyak látszott ki. A főnök odament hozzájuk, és meghitten beszélgetett velük. Úgy látszott, jól ismeri őket. Mire befejezték a vacsorát, tíz óra lett, és kint már sötét éjszaka volt. Elhaladtak előttem, anélkül hogy észrevettek volna, és elmentek. A nő, Madeleine, derékon ölelte a férfit, és magához szorította. A férfi önfeledten mosolygott.

Odaálltam az ajtó küszöbéhez. A lepra kiskocsi ott állt vagy tíz méterre a vendéglőtől. Beszálltak, és eltűntek az éjszakában. Nem volt értelme követni őket. Visszamentem a bárba, és fizettem.

Fizetés közben hirtelen ötletem támadt. Megkérdeztem a kiszolgálónőtől, hogy a kövér embert, aki éppen az előbb ment el egy nővel, nem úgy hívják-e, hogy… kimondtam az első nevet ami eszembe jutott, és így szóltam: nem úgy hívják, hogy Perruchot úr. – Szó sincs róla – felelte a felszolgálónő –, Rollainnek hívják, Gérard Rollainnek. – Jó, mondtam, akkor tévedtem – és ezzel távoztam.

Hazamentem. Már mindenki lefeküdt. Csak apám szobájából szűrődött ki világosság és az Ursuláéból. Egyenesen a konyhába tartottam, és elpusztítottam a marhasült maradványait. Majd éppen tejet ittam, amikor halk lépteket hallottam az ebédlő felől, és Ursulát láttam belépni. Hálóingben volt, mely a combja közepéig ért. Valamit rágicsált, de rendkívül izgatottnak látszott.

Egyszerre nagyon boldognak éreztem magam, arra gondolva, hogy ha nyugtalankodik, miattam izgatott. Mindent elmeséltem neki, vigyázva, hogy semmit se hagyjak ki. Többször megkérdezte a férfi nevét, és arra is megkért, hogy betűzzem. Azt mondtam, nem tudom, vajon két el-lel vagy eggyel írják-e a nevét, és hogy a-i-n-nel végződik-e vagy 1-i-n-nel. Hozzátettem, azonban, hogy amúgy sincs jelentősége az ilyen apróbb részleteknek. Megfogtam a kezét, és magamhoz vontam. Kedvesen ajkamra tette ujjait, kibújt ölelésemből, és elsietett, illatos nyomot hagyva maga után.

Hallgattam, mint hal el meztelen lábainak nesze a lépcsőn, és ott maradtam buta képpel a konyhában, kezemben a pohár tejjel.

Jacques Berger elnyújtózva fekszik ágyán. A hőség majdnem elviselhetetlen, pedig behúzta az ablakspalettákat, hogy a meleg ne árassza el túlságosan a szobát. A nappali világosság minden résen beszivárog. Behunyja a szemét. Szeretne aludni, de nem tud. Juliette jár a fejében, amint a sziklán áll, szemben a tengerrel. Egy föléje hajló, torz mosolyú arc is az eszében jár – amely őt nézi. Hirtelen meghallja, hogy csikorogva nyílik az ajtó. Ágya felé közeledő lépéseket hall. Valaki van itt. A csendben őt figyelik. Ha kinyújtaná karját, biztos, hogy emberi testet érintene. Föléje hajolnak. Biztos benne. Könnyű szuszogást hall. Valami illatot érez, valami illatot… amit ismer… virág illatát. Úgy van, virágillatot. Kinyitja a szemét. A felesége áll ott, kezében szegfűvel.

– Ne haragudj rám, Jacques – mondja. – Uramisten, micsoda rendetlenség van ebben a szobában – folytatja, égnek emelt karral. – Miért nem engeded meg, hogy…

– Megmondtam már, hogy nem szeretem, ha ide bejössz. Most aztán menj innen, és hagyj aludni.

– Hallgass rám, szedtem egy jó nyalábra való gladióluszt. Azt hiszem, nagyon szép lenne itt az asztalon. Elrendezhetem, ha akarod.

– Jaj! Kérlek, menj már. Terhemre vagy.

– Jacques, Jacques – nyűgösködött madame Berger. – Beszélnem kell veled. Azokról az aggastyánokról.

– Most már egy szót sem. Menj.

– Meg Ursuláról is.

Felkönyökölt, és felütötte fejét.

– Micsoda? Mi bajod van vele?

– Feltétlenül el kell innen mennie. Egy követ fúj azokkal a szörnyeteg vénekkel. Titokban találkozik velük, és valamit megbeszélnek. Megmondták nekem.

– Hallgass. Bolond vagy. Nem óhajtok veled vitatkozni.

– Tegnap bement a szobámba. És úgy, hogy ellopta a kulcsomat.

– Igen, tudom. De azért, hogy zongorázzék. Teljesen indokolt, hisz te sosem használod a zongorádat. És ráadásul Jean-Claude is vele volt.

– Ellopta valamimet. Egy fényképet.

– Egy fényképet? És mit ábrázol az a fénykép?

– Téged… Tudod, azt, amelyiket Luchon-ban vettek fel, eljegyzésünk napján.

– Nem olyan nagy ügy. Egyszerűen valami emléket akart itteni tartózkodásáról. Teljesen természetes dolog.

– Jacques, el kell innen mennie. Muszáj elmennie, Jacques. Én kérem tőled.

– Nem, itt marad. Nagyon jól kezeli a gyerekeket. Robert imádja, és ő nagyon ügyesen bánik vele. Meg azután, ha elmenne, más valakit kellene keresnünk helyette. Tudod, milyen nehéz ez ebben az évszakban. Megint apróhirdetést kellene feladni. Jó időbe telhet. Már éppen elég hercehurcánk volt. És azt tapasztaltam, hogy nagyon jól viselkedett Juliette halála után. Emlékezz csak vissza, milyen ügyesen elintézett mindent a temetkezési intézettel, minden elszomorító és hosszadalmasan unalmas dolgot.

– Jacques, könyörgök neked, muszáj elmennie. Tudod, mit művelt még? Valami borzalmasat. Levert egy váza gladióluszt. Tűrhetetlen.

– Igazad van, tényleg szörnyűség. Közönséges gaztett.

– Na ugyebár? Én is azt mondtam. Muszáj neki elmenni.

– Nem, nem fog elmenni.

– De miért, Jacques, miért ragaszkodsz hozzá annyira, hogy maradjon? Már napok óta töprengek rajta, nincs-e köztetek valami zavaros ügy, nem műveltek-e mocsokságokat, mialatt hátat fordítok.

Jacques Berger higgadtan, nyugodtan felkelt. Odament az ajtóhoz, kitárta, visszafordult a felesége felé, és így szólt hozzá:

– Most aztán menj, de gyorsan!

Az asszony döbbenten nézett férjére. Orrcimpája enyhén megremegett. Pislogni kezdett, és zokogásban tört ki. Könnyek között haladt el férje előtt, és eltűnt a folyosón.

Robert leszáll ágyáról. Kinéz az ablakon. Éjszaka van. Halkan odasurran a kis szoba ajtajához. Igyekszik a lehető legkisebb zajt kelteni. Kimegy a folyosóra. Fülel, leselkedik. Hangfoszlányokat hall, köztük felismeri Ursula hangját. A lépcsőfeljáróhoz megy, és kihajol a mellvédén. Így belátja a nagy hall területének felét.

Jean-Claude egy fotelben ül. Képes folyóiratot olvas. Robert Ursula testének egy részét bámulja: lábszárát, combját és csípőjét. A lány, mint rendesen, elöl gombolódó, hosszú ruhát visel. De nincs teljesen begombolkozva, mert egyik térde, lábikrája és bokája kilátszik a ruha nyílásán. Lába fejéről lelóg a papucsa. Bőre aranyszínű és egészséget, erőt sugároz.

Robert nézi, nézi. Két keze görcsösen megmarkolja a lépcsőkorlátot. Ajkán nyál csillog. Hátrafordul, és lábujjhegyen elmerül a folyosó homályában. Elmegy szobája ajtaja mellett. Hova tart? Ursula szobája előtt megáll. Egy pillanatra habozik, majd elszántan belép. Gondosan becsukja maga mögött az ajtót. Az ágy felé indul, és meggyújtja az éjjeliszekrénylámpát. Félénk világítás árad szét a szobában, a sarkokban megmaradtak az éjszaka foszlányai.

Körülnéz. Nini, a szekrény. Kinyitja. Ursula ruhái. Felkap egyet, nézegeti, majd lassan orrához emeli. Aztán visszarakja az összegyűrt holmit a szekrénybe. Előveszi zsebkendőjét, és letörli verejtékes arcát.

Most a mosdóhoz lép. A fölötte levő üvegpolcon hajkefe áll, amelybe néhány aranyhaj szál szorult. Gondosan kiszedi őket, és elbűvölten bámulja. Mutatóujja köré tekeri, és szájába dugja az ujját.

Ebben a pillanatban az ablak felől halk neszt hall, amolyan pötyögtetésszerű zajt. Hátrafordul, és az ablaküveg mögött egy elmosódott alakot lát. Odamegy.

Az árnyékba merült folt ekkor hirtelen határozott formát ölt, és arccá változik át. Az arc maga a borzalom, hosszú, merev haj, keresztül-kasul futó ráncok, kimeredt szempár, halálsápadt, aszott bőr, érthetetlen szavakat nyöszörgő, eltorzult száj. Úgy érzi, mintha durván gyomorszájon rúgnák. Hátraugrik, felborítja a tükörasztalt, megragadja a kilincset, üvöltözve fut ki a folyosóra, s itt beleütközik Ursulába.

Térdre hull a lány előtt, és karjával átöleli a lány combját. Üvölt, hosszasan üvölt, mint a sebzett vad.

Jacques Berger kirohan szobájából, odalép, és megkérdi: – Mi folyik itt, de hát mi folyik itt? – Ursula nem tudja. Felment lefeküdni, és meglátta Robert-t, amint halálra rémült arccal éppen tőle jött ki. Ennél többet nem tud. Jean-Claude jelenik meg ebben a pillanatban. Odatérdepel Robert mellé, aki reszket, mint egy lázas beteg. Nyugodt hangon beszél vele. Robert Ursula szobájára mutat, és fel-felnyög. Jean-Claude bemegy a szobába, ahol ég a villany. Körülnéz. Az ablakhoz lép.

Sötét és üres az éjszaka. Az asztalon egy könyv hever. Gépiesen felveszi. Be van kötve, fedőlapján korona. Kinyitja. Verseskötet. Kinek a költeményei? Megnézi a címlapot. Eichendorff a szerző. A szerző neve alatt ceruzával írott név: von Herrental. Becsukja a könyvet, és visszateszi a helyére.

Ursulát érdeklik a versek, ez helyes. Ennek örül. Nem valami kis műveletlen liba. Visszamegy a folyosóra. Ursula elvitte Robert-t. Lefektetni. Apja visszament a szobájába. Jean-Claude azon gondolkozik, nem volna-e jó, ha szobájában várná meg Ursulát. Nagyon szeretne vele költészetről beszélgetni. Neki, mármint Jean-Claude-nak Musset a kedvenc költője.

Várja meg? Lehet, hogy Ursula nem örülne neki. Lehet, hogy fáradt. Lehet, hogy nincs kedve tovább beszélgetni vele. Ne tegyük ki magunkat kudarcnak. És Jean-Claude visszamegy szobájába, közben pedig a szőke hajra gondol, és az az arc jut eszébe, amit tegnap Perruchot vágott, amikor találkozott velük a sétatéren.

Másnap délután Ursula a verandán olvasott. Sarkával nekitámaszkodott a fonott karosszék szélének. Másik lába lecsüngött a karfáról. Egy ócska nadrág és kockás blúz volt rajta. Jacques Berger alaposan megnézte, és magában megállapította, hogy valóban vonzó jelenség. Odament hozzá. A lány felnézett, és rámosolygott.

– Ursula – szólt Berger –, a könyvkereskedésbe megyek. Nincs kedve velem jönni? Azt hiszem, lehet ott német folyóiratokat venni. Elláthatja magát friss olvasnivalóval.

– Szívesen, uram. Várjon egy percig. Szeretnék átöltözni.

– Dehogy, kár a fáradságért. Nagyon jó lesz így is.

Néhány pillanat múlva a sétatéren voltak. Ursula szépsége ezúttal is megtette hatását. Gyorsan lépkedett. Jacques Berger csak meglehetősen nehezen tudta követni. Olyankor, amikor elindult otthonról, rendszerint magával vitte sétabotját. Ma lemondott róla, arra gondolván, hogy öreges benyomást keltene. Megfogta a lány karját, és így szólt hozzá:

– Fölösleges úgy sietni. A könyvesbolt későn zár ma este. Van időnk.

– Csakhogy nem szeretném, ha Robert felébredne délutáni álmából, mielőtt hazaérek.

– Bahh! Hagyja most az egyszer nyugton Robert-t. Jean-Claude otthon van. Ő majd vigyáz rá. Ne izgassa magát.

– Tudja, hogy tegnap este valami megrázkódtatás érte. Hogy is fejezzem ki magam… Valóban sérült szegény.

– Majd összeszedi magát. De azon töröm a fejem, mit láthatott a maga szobájában, amitől annyira megrémült.

– Talán valami állatot, egy bogarat – felelte a lány. – Tudja, hogy sok a svábbogár a házban.

– Igen, tudom. De Robert aztán igazán nem fél a svábbogaraktól. Imád vadászni rájuk.

– Akkor nem tudom, mi lehetett.

– Én sem.

Néhány percig mindketten hallgattak. Aztán Jacques Berger azt kérdezte:

– Nem tudja, hol vannak az ikrek? Már néhány napja nem látom őket. Be kell vallanom, hogy távollétük nagyban megkönnyíti a munkámat.

– Elmentek hazulról. Azt hiszem, mindennap nagyokat sétálnak a hegyekben.

Megérkeztek a könyvkereskedéshez. Ursula így szólt Jacques Berger-hez:

– Amíg kiválogatja a könyveit, addig átmegyek szembe, a postára, bélyeget vásárolni. Várjon meg itt.

A fiatal lány átment az úttesten, és belépett a nagy előcsarnokba. A poste restante-ablakhoz sietett, majd útlevelét felmutatva megkérdezte, nincs-e levele. A tisztviselő alaposan megbámulta. Végigböngészte a H-betűs csomót. Nem érkezett semmi. Ursula megköszönte, és távozott. Jacques Berger éppen egy pazar kiállítású egyiptológiai kötetet tanulmányozott. Amikor meglátta Ursulát, felkiáltott:

– Micsoda botrány! Átvették a Tutankamon-ról szóló elméletem legnagyobb részét. A legközönségesebb plágium. Mindössze annyit tettek, hogy egyszerűen kissé felhígították a szövegemet.

– Miért szereti annyira az egyiptomiakat, Berger úr?

– Zavarba jönnék, ha meg kellene indokolnom. Mondjuk, hogy sajátos varázst gyakorolnak rám. Meg azután mialatt belemerülök civilizációjuk tanulmányozásába, azalatt elfelejtem…

– Mit felejt el?

– Jól tudja. Mindazt, ami körülvesz. Ezt az egész középszerűséget. Ezeket az érdektelen lényeket, akik megmérgezik az életemet.

– Hát én érdektelen lény vagyok, Berger úr? – kérdezte a lány, s közben eléje állt.

A férfi elmosolyodott:

– Nem maga. Maga más. Maga tetszik nekem. De azt kérdezem magamtól, mit keres ebben az őrült családban. Nem haragudtam volna meg, ha Juliette halála után elmegy tőlünk. Itt maradt. Miért?

– Maga miatt… Én… én… ragaszkodom magához.

– Igazán? Őszintén meghat, hogy ezt hallom. Szeretnék valamit kérdezni. Ezért… ez a ragaszkodás… az oka, hogy elvette a fényképemet?

– Ó! Tehát tudja? Igen, ezért vettem el. Amikor megláttam azt a képet, nagyon nagy kedvem támadt megtartani. Két hét múlva visszautazom Németországba. Emlékeztet majd magára.

– Ursula, miért ilyen kedves hozzám? Miért nem foglalkozik korban magához illő fiúkkal? Tudja, hogy én nagyon öreg ember vagyok.

– Először is túloz: nem olyan öreg maga. Tudom, hogy apám lehetne. De mégsem öregember. Ami pedig a korban hozzám illő fiúkat illeti, ahogyan maga nevezi ezeket, nagyképűnek és ostobának tartom.

Kiléptek a könyvesboltból. Jacques Berger olyan zavarba jött, hogy elfelejtette a könyvét kifizetni. Sietve visszament az üzletbe. Ezalatt Ursula kint maradt a kirakat előtt. A posta falához egy férfi támaszkodott. A lány ráismert a férfira, Gérard Rollainre. Arcvonásai megdermedtek. Hirtelen olyan rémültnek látszott, mint akit hajszolnak. A könyvüzletből kilépő Jacques Berger megkérdezte tőle, hogy mi történt. – Semmi – válaszolta. Hazamentek. Amíg haza nem értek, Ursula állandóan hátrafelé pislantott.

Concepcion leszedte az asztalt. Robert, valamint az elcsigázott, bronzbarnára sült ikrek már ágyban voltak. Françoise Berger metszőollóval kezében vázái körül sürgölődött. Hallani lehetett, hogy ilyeneket mormol: „Valériánok. Ha nem volnának azok az aggastyánok, lemennék valériánt szedni, mégpedig valeriana tuberosá-t keresnék, amelynek alsó levelei teljesen tojásdad alakúak, míg a felsők tűlevélszerűek.” Az ember azt hihette, hogy virágaival beszél. Ursula képesújságot lapozgatott. Jacques Berger szivarra gyújtott, és a felfelé gomolygó füstkarikákat figyelte. Jean-Claude azon töprengett, hogy miért üldögél mostanában apja oly szívesen vacsora után velük.

Csengett a telefon. Jean-Claude felállt, és felvette a hallgatót. Férfihang szólalt meg a telefonban: – Kérem Ursula Fischer kisasszonyt.

– Magát keresik, Ursula – szólt oda a lánynak.

– Engem? Biztos benne?

Ursula átvette Jean-Claude kezéből a kagylót, és beleszólt: Halló, itt Ursula Fischer, mi tetszik? A vonal túlsó végén néhány gyors mondatot szóltak a telefonba A fiatal lány arca mintha eltorzult volna. Halk, rekedt hangon többször is beleszólt a készülékbe: Igen, értem, igen, értem. A vonal túlsó végén letették a kagylót. Ursula belekiabált a telefonba: Halló, halló, kérem! Hangjából annyira kiérzett az aggódás, hogy madame Berger, virággal a kezében, hirtelen megtorpant. A német lány olyan lassan tette helyére a hallgatót, mintha valami rendkívül törékeny tárgy lenne. Majd lehunyt szemmel, remegő orrcimpával állva maradt. A szobában senki sem szólt egyetlen szót sem Olyan nagy volt a csend, hogy a konyhából felhallatszott a hűtőszekrény kattogása. Végül Ursula megszólalt:

– Bocsássanak meg… Felmegyek, lefekszem… jó éjszakát.

Miután mindenki visszament szobájába, Jean-Claude íróasztalához ült, és elgondolkozott. Arrább tolta matematikakönyveit, elővett egy ív papirost, és írni kezdett: „Drága Ursulám. Azért írom ezt a levelet, hogy emlékeztesselek: számíthatsz rám. Ezt megmondhattam volna élő szóval. De, hiszen tudod, bátortalan vagyok. Tehát inkább írok. Észrevettem, hogy nagyon feldúlt az a telefonbeszélgetés. Ursula, ártani akar neked az az ember? Gérard Rollain az? Főként azt ne felejtsd el, hogy én kész vagyok neked segíteni. Bármit megtennék érted, mert szeretlek. Jean-Claude Berger.”

Még egyszer elolvasta a levelet, ostobaságnak találta, és bedobta a papírkosárba. Helyesebb, ha személyesen beszél vele, éspedig minél előbb. Órájára nézett. Tizenegy óra volt. Jobb volna hajnali egy óráig várni, nehogy kitegye magát az anyjával vagy apjával való találkozásnak, akik aligha alusznak még ilyenkor. Egy órakor kisurrant a folyosóra. Dobogó szívvel állt meg Ursula ajtaja előtt. Már-már bekopogtatott, amikor bentről suttogó hangokat hallott. Fülét hegyezte. Németül mormoltak valamit. Egy szót sem értett belőle. Azon töprengett, hogy vajon magában mormogott-e valaki, vagy pedig párbeszédet hall. Annyira nyugtalanította a dolog, hogy bekopogtatott.

A szobában mozgolódás támadt, majd hallotta, hogy valaki becsukja az ablakot. Megint kopogtatott. Ursula rémült tekintettel kinyitotta az ajtót.

– Maga az? Mi van? Mit akar?

– Azért jöttem… De hát kivel beszélt az előbb?

– Senkivel. Az… Egyszerűen az esti imámat mormoltam. Most pedig kérem, hagyjon aludni.

Jean-Claude meghátrált. A szobából jövő fény áthatolt a könnyű hálóingen, és kiemelte a pompás női test vonalait.

– Majd beszélünk… holnap. Aludjék jól.

S azzal elment.

– Milyen kár, hogy be van zárva a kabinajtó – állapította meg Antoine. – Jót szundizhatnánk a heverőkön.

– Főként pedig berakhatnám a napsütés elől az ennivalót. Nézd ezt a vajat, olyan már, mint a szirup – vágta rá Raymond.

A „Neffertiti”, melyet az ikrek nagyképű gőggel „A jachtunk”-nak neveztek (noha valójában inkább dióhéjra emlékeztetett), pompásan siklott a nyílt tenger felé.

– Próbáljunk valamit csinálni a zárral.

– Lehetetlenség, nézd meg ezt a reteszt. Hivatásos betörő kellene hozzá.

– Mi lenne, ha megfújnánk papa szobájából a kulcsot?

– Látod, ez jó ötlet, holnap el ne felejtsük.

– Nem megy ki a fejemből ez a bezárt kabin – szólt Antoine az ajtón dörömbölve. Nagyot fújt, és hozzátette: – most már elég rég heverészek, add át a kormánylapátot.

– Dehogy adom! Egy óra hosszat te kezelted. Most rajtam a sor.

– Add ide, hiszen még bánni sem tudsz vele. Képtelen vagy rendesen irányítani. Ha így folytatod, Spanyolországba viszel. Vagy nekimész annak a halászhajónak.

– Hallgass! Ne játszd meg itt a kapitányt. Röhögnivaló.

Antoine rávette magát Raymond-ra, és megpróbálta kitépni kezéből a kormányt. Ez lábával visszalökte. A két fiú nagy csatazajjal viaskodott. Az lett a vége, hogy Raymond-nak sikerült testvérét két vállra fektetni.

– Békét kötünk? Öt perc múlva felválthatsz. Helyes?

A másik igent intett fejével. Raymond elengedte. Eközben a csónak többször is irányt változtatott a tengeren. Raymond megragadta a kormányrudat, és visszatérítette a hajót a jó irányba. Néhány pillanat múlva megszólalt:

– Nem az a benyomásod, hogy túl nehezen haladunk? Valami furcsa áramlat lehet errefelé. Pedig nem vagyunk messzire a parttól. Még egész jól látszik a ház.

– Nem vagyunk messze, de képzeld, mi lenne, ha úszva kellene megtenni ezt a távolságot!

Antoine újra a kabinajtóhoz lépett, és ezredszer is megvizsgálta a zárat.

– Igazán bosszant ez a lezárt kabin. Te, eszembe jutott valami, mi lenne, ha egyik nap Ursulát is elhoznánk magunkkal?

– Á! Mit gondolsz, eljönne?

– Egészen biztos. Unja magát. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban is úgy unatkozik, mint egy döglött patkány.

Ursula Robert ágya előtt állt Jean-Claude-dal. A mongoloid gyermek görcsösen fetrengett takaróján. Mintha az ördög bújt volna belé. Dühödten rázta a fejét. Kétségbeesetten üvöltözött. Jajveszékelése közben szívettépően éles hangok törtek ki a torkán.

– Azt mondaná az ember, hogy egy kutya halálvonítását hallja – szólalt meg Ursula.

– Kibírhatatlan – mondotta megborzongva Jean-Claude.

Robert kivetette magát ágyából, és a tengerre szegezve tekintetét, az ablakhoz rohant. Hosszan felnyögött, majd nyögése rekedt zokogásba ment át. Ursula visszahúzta.

Raymond leállította a motort, és egy javaslattal állt elő:

– Mi lenne, ha megmártanánk magunkat?

– Jó! Benne vagyok!

Antoine kioldotta a kötélcsigát. A horgony kezdett elmerülni. Raymond beugrott a vízbe. Amint felbukkant a víz színére, odakiáltott testvérének:

– Fogj meg!

Antoine a tengerbe vetette magát. Azon nyomban nagy versengésbe kezdtek. A végén Antoine-nak sikerült Raymond egyik lábát elkapni. Raymond-ból kitört a nevetés, és közben jó nagy korty vizet nyelt. Cserébe alaposan megfröcskölte testvérét. Úgy eljátszadoztak, mint a delfinek. Antoine nevetett, nevetett, egyre nevetett. Raymond egyszer csak elkiáltotta magát:

– Antoine! A csónak!

A csónak egyre távolodott. A horgonylánc eltűnt. A két iker gyorsan a jacht után vetette magát. Azonban túlságosan elcsigázottak voltak. A távolság nőtt. Kétségbeesett tempóban úsztak. De hamarosan abba kellett hagyniuk. Raymond belecsimpaszkodott Antoine-ba. Halálfélelem kiáltásai törtek ki belőlük. Csak az égen elszóródó néhány sirály vijjogása válaszolt. Majd elhallgattak a hangok. Az est felséges csendje terült a tengerre.

Másnap egy repülőgép fedezte fel a csónakot, mintegy tíz kilométernyire a bayonne-i partoktól. Egy gyorsnaszád odasiklott. A csónak üres volt, teljesen üres. Kabinajtaja zárva. Feltörték.

Senki sem volt benne.

A két iker eltűnt. Meghaltak. Egészen bizonyos voltam benne. Halászok találkoztak szembe csónakjukkal. Felfigyeltek rá, mert nem egyenesen haladt, hanem hol ide-oda tévelygett, hol elfarolt. Majd megint szabályos lett a siklása, és kifutott a nyílt tengerre. Amikor elhaladtak mellette, a halászok látták két öcsémet, szegény két öcsémet. Utoljára látta őket életben valaki. Az ön elődje számára, főfelügyelő úr, semmi titokzatos sem volt az esetben: balesetre következtetett. Ruháik a fedélzeten maradtak. Eltörött a horgonytartó lánc. Azt mondta, hogy mindennapos szerencsétlenség, az a fajta baleset, amely, bármit követnek is el, évről évre bekövetkezik: az ikrek fürödtek, a hajókötél elszakadt, és a tengeráram elragadta a hajót. A gyerekeik utol akarták érni, közben pedig teljesen kimerültek. Apámat könnyen meggyőzte. De hát hogyan nem vette észre apám, mennyire nem biztos az a lánc? Na, egyszóval a józan ész mellette szólt. De azért a tizenöt napon belül bekövetkezett két halálos baleset bolhát ültethetett volna a fülébe. Ő azonban „tragikus véletlenről” beszélt (saját kifejezésével élve), és lezárta az ügyet.

Jómagam nem hittem a tragikus véletlenben. A két öcsém eltűnését követő reggel, miután felébredtem, és ismét érintkezésbe kerültem az élettel, azt gondoltam magamban, bűncselekmény történt. Nem tudtam, hogy miért ölték meg Juliette-et és Antoinet-t és Raymond-t, de teljes bizonyossággal tudtam, hogy megölték őket. Eszembe jutott a lezárt kabin. Elképzeltem, hogy valaki elrejtőzködött benne. Eszembe jutott Juliette halála is. Láttam, hogy valaki belelöki a tengerbe. És rögtön utána, természetesen Gérard Rollain jutott eszembe.

Persze felkereshettem volna főfelügyelő úr elődjét, hogy beszéljek vele. De Ursula azt tanácsolta, ne csináljak semmit. Azt mondta, hogy esetleg anyámat hozom ezzel bajba. Hiszen pénzt adott neki, ugye? Valamivel a markában tarthatja. Nekünk, és csakis nekünk kettőnknek kell kiderítenünk az igazságot. Egyetértettem vele, annál is inkább, mivel attól rettegtem, hogy anyám eszelőssége miatt valami szörnyű igazságba ütközöm.

Ki tudja, ha… De nem mentem tovább feltevéseimben. A nyaksálas ember személyére vetettem magam, és egyre azt hajtogattam, magamat is meggyőzve, hogy ő az egyedüli és kizárólagos felelős, és hogy ő ölte meg húgomat és két öcsémet.

Eközben anyám viselkedése egyre aggasztóbbá vált. Azt lehetett hinni, egyáltalán nem bánja fiai halálát. Már-már dühödten vetette rá magát virágaira. Ez már elmebaj volt. Alighogy pirkadni kezdett, lement a kertbe, és fáradhatatlan dühvel gyomlált. Két keze olyan kérges lett, mint a parasztoké, és örökösen földtől mocskos. Egész nap virágágyai körül tipegett, és amikor visszajött a házba, elölről kezdte a sürgölődést, ezúttal vázái körül. Azt hiszem, véglegesen megfeledkezett a mi létezésünkről…

Mialatt Jean-Claude beszélt, Fontanel főfelügyelő azon töprengett, vajon mit jelenthetett ez a virág-rögeszme. Lehet, hogy az egész lidércnyomásszerű idegbaj valamilyen kárpótlásféléül szolgált. Robert születése után Jacques Berger egyre kevésbé titkolta feleségétől való elidegenedését. Ez viszont, megérezvén hitvesi vonzalmának reménytelenségét, öntudatlanul virágaiban élte ki magát.

Jean-Claude tovább beszélt. Kifogyhatatlanul. Mint aki meg akar valamitől szabadulni:

– Ha szóltak hozzá, nem felelt. Vagy bedobott egy-egy mondatot a vénembereiről vagy a gyűjteményéből hiányzó valamelyik virágról. Nem tudom, hogy magyarázzam meg. Az egyetlen ráillő szó: távollét. Egyszerűen nem volt jelen. Mintha holt lett volna. Nemrég még előfordult, hogy más valamiről is lehetett vele beszélni, mint az öregeiről és a virágairól. Gyermekei halála óta ez megszűnt. Lelkében más sem motoszkált többé, mint öregemberek sorfala és nagy virággruppok. Egyszer kimondtam előtte Gérard Rollain nevét. Nos, a legcsekélyebb hatással sem volt rá. Bármit mondtam neki, bármit mondtunk, keresztülsiklott rajta, és elpárolgott.

Az igaz, hogy néhány napja rendkívüli módon foglalkoztatta egy hatalmas kínai váza, amelyet akkoriban szállítottak haza, és amelyet az előcsarnokban álló antik ládán helyezett el. Olyan volt ez a váza, mint valami óriási víztárolóedény, és egész bokorra való virágot rakott bele, szirmok és szárak tekintélyes építményét. Amint néztem, hogyan tesz-vesz e tarka műalkotás mellett, azt gondoltam magamban, hogy vörös hajával és fénylő bőrével legvégül ő is olyan látványt fog nyújtani, mint egy virág, fizikailag azonosul majd szenvedélye tárgyával. Olyan volt, mint azok a fán élő rovarok, amelyek ágacskák környezetében töltvén el életüket, ágacskának álcázzák magukat, hogy így észrevétlenül maradjanak.

Ami apámat illeti, szomorúan kell bevallanom, hogy nemigen törődött fiai eltűnésével. Két nap alatt elfelejtette őket, és mind hevesebben és hevesebben udvarolt Ursulának. Nevetségesnek tartottam az ügyet, de nem mertem neki megjegyzést tenni. Percnyi szünet nélkül szerelmes pillantásokat lövellt feléje, sóhajtozott, kétértelmű szavakat rebegett, a régimódi kurizálás egész ósdi fegyvertárát elpufogtatta, hogy már szégyenkeznem kellett miatta.

Reggel azért rohant el hazulról, hogy egy divatáruüzletbe menjen. Ajándékokkal megrakodva jött haza, s ezeket szertartásosan, tisztára nevetséges mondatok és hajbókolások között ajánlotta fel Ursulának. Ez nem utasította el közeledését. Majdhogynem azt lehetett mondani, inkább bátorította. Beszélgetés közben el-elejtette valamelyik üzlet nevét, ahol szerinte nagyon szép dolgokat árulnak. Apám elismételtette vele a bolt címét, és a legelső alkalommal szerét ejtette, hogy oda menjen. Még a méreteit is megadta apámnak, hogy ezzel is megkönnyítse a bevásárlásokat. Egyszóval, nagyon visszatetszőnek találtam a helyzetet.

Nem voltam féltékeny apámra. Tudtam jól, hogy erről az oldalról nincs mitől tartanom, és hogy Ursula sohasem szeretne bele ebbe a vén, kopasz pojácába. Bosszankodva vettem azonban észre, hogy mind hosszasabban beszélget vele. Magamban azt nehezményeztem, hogy a reá pazarolt időt nem szentelheti nekem. Ezért haragudtam apámra.

Lassacskán azonban egy gondolat tört magának utat bennem. Ahhoz, hogy Ursulát meghódítsam, valami fényes és hősi cselekedetet kellene véghezvinnem. Vakmerő diadalt kellene aratnom egy közös ellenségen. Tetszik tudni, főfelügyelő úr, fel akartam kelteni magam iránt a csodálatát. Ezért elhatároztam, hogy teljes beismerő vallomást szerzek Gérard Rollaintől, hogy mindenáron kicsikarom belőle. Veszélyes vállalkozás volt. Ha a nyaksálas ember ölte meg húgomat és két öcsémet, feltétlenül képes rá, hogy velem is hasonló módon végezzen.

Ekkor jutott eszembe a revolver. A padláson hevert. Nagy, fekete szerkezet volt, valószínűleg még a háborúból maradt, és apám rejtette el, egy könyvekkel megrakott ládában. Egyébként felvetettem magamban a kérdést, miért a padláson rejtette el, és miért nem a szobájában, hogy keze ügyében legyen, és hasznát vehesse, ha betörő hatolna be a házba. Felmentem, és megkerestem. Két golyó hiányzott a tölténytárból. Teljesen berozsdásodott. Nagyon régen használhatták. De ha nem ment valakinek túlságosan a közelébe az ember, még így is alaposan rá lehetett vele az illetőre ijeszteni.

Volt a szobámban egy nagy tükör. Felvettem vízhatlan, zöld esőkabátomat és egy régi, puha kalapot, amit apám kirándulásokon használt. Fegyveremet a markomba fogtam, és jól megszorítottam az agyát. Alaposan megszemléltem, és határozottan jóképűnek, férfiasnak láttam magamat, annál is inkább, mivel kalapban a fél arcom árnyékba került, és alig látszott a vöröses anyajegyem.

Utána egész éjszaka magam elé képzeltem Rollain rémületét, amikor váratlanul felbukkanok majd előtte, s fegyveremet mellének szegezem. Világosan láttam, amint hátrahőköl, és kinyújtja felém a kezét, esdekelve, hogy kíméljem meg életét. Akkor én – ahogyan filmen láttam – arra kényszerítem, hogy leüljön az asztal mellé, és levelet írjon, amelyben beismeri Juliette, Raymond és Antoine meggyilkolását. Utána agyonlőném, és úgy helyezném el a holttestet, hogy öngyilkosságra lehessen következtetni.

Az egyetlen dolog, ami gondot okozott, az volt, hogy tudni szerettem volna, vajon annyi esztendei szünetelés után, működik-e még a revolver. De fogadni mertem volna, hogy működik. Kilőhettem volna egy golyót az ablakon, hogy erről megbizonyosodjam, de eltekintve a lármától, amit okozna, nem akartam a töltényeimet pazarolni.

Egyszóval, képzeletemben minden úgy játszódott le, mint a moziban. A végén az elragadtatott német lány karjaimba hull, és hosszú-hosszú hollywoodi csókolódzásba kezdünk, ami azt jelenti: azután boldogan éltek, és rengeteg gyerekük született.

Legelső teendőm az volt, hogy megtudjam a sálas ember lakáscímét, hisz a nyílt utcán nem hajthattam végre feladatomat. Ilyen jelenet csak lakáson belül játszódhatik le. Az a gondolat, hogy esetleg nem él egyedül, meg sem járta az eszemet. Elindultam tehát a vadászatra. Odaálltam az elé a vendéglő elé, ahol előző héten Madeleine-nel vacsorázni láttam. Ha csupán valamivel agyafúrtabb vagyok, egyszerűen a telefonkönyvben keresem meg a címet. De ez eszembe se jutott. Utoljára itt szalasztottam el, tehát egészen bizonyos, hogy itt fogok újra a nyomára akadni.

Jó három óra hosszat rostokoltam a vendéglő előtt, vagy járkáltam fel-alá. Az ottani fűszeres, látva, hogy szüntelenül a boltja előtt járok oda, vissza, megkérdezte, keresek-e valamit. Majdnem elkotródtam. A végén mégis azt mondtam, hogy várok valakit. Ez azonban, úgy látszott, nem nagyon nyugtatta meg. Valahányszor elhaladtam üzlete előtt, gyanakvó pillantásokkal mért végig a zöldségei fölött. A zöld vízhatlan köpenyem volt rajtam. Szerencsére szemerkélt az eső, és így nem tűnhetett fel különösebben. Valószínűleg a kalapom kelthetett figyelmet. Ezért levettem, és bementem a bárba, mint legutóbb.

Miközben felmásztam a bárszékre, a zsebembe csúsztatott revolver hozzáütődött a székhez. Fémes zaj keletkezett. Megijedtem, és jól körülnéztem. De senki sem hallotta meg. Este nyolc óráig üldögéltem egy pohár sör mellett. A végén már egészen nyúlós lett a habja, és undorító lett tőle a szám íze. Beleunva a csatába, eltávoztam.

Másnap ebéd után visszamentem, és ezúttal több szerencsével jártam. Körülbelül öt nappal az ikrek eltűnése után lehetett. Bocsásson meg, főfelügyelő úr, de dátumokra képtelen vagyok visszaemlékezni. De, de, most, hogy jobban visszagondolok, azt hiszem, pontosan öt nappal utána történt. Az ikrek egy hétfői napon tűntek el. Tehát szombaton volt.

Amikor a vendéglő elé értem, észrevettem, hogy Gérard Rollain éppen kifelé jön. Egy pillanatig attól tartottam, beugrik a nyavalyás kocsijába, mert akkor minden szép tervem dugába dőlt. De nem, gyalogszerrel indult lakása felé. Legalábbis feltételeztem, hogy ott lakik, egy szürke, piszkos falú házban. Bepillantottam a bejárati kapunyíláson, és megláttam, amint kulcsával az egyik földszinti lakás ajtózárján matat.

Rettenetesen vert a szívem, főfelügyelő úr; Szilárdan eltökéltem, hogy visszanyerem nyugalmamat. Hiszen feladatom teljesítéséhez hidegvérre van szükség. Jó félórát ácsorogtam a házzal szemközti oldalon. Őszintén bevallom, inamba szállt a bátorságom. És ha nála is fegyver van? Ha védekezik? Nem vagyok nagyon erős, hisz tetszik látni. Ráadásul mindig irtóztam az erőszaktól. Az iskolában, ha valaki verekedni akart velem, az első ütésre összeroskadtam, és holtnak tettettem magam. És hirtelen egy másik kérdés is felvetődött bennem: és ha nem bűnös? Egy ártatlant ölnék meg? Egyszóval, haboztam. Fel és alá járkáltam a kapu előtt a járdán, lehajtott fővel, és minden erőmmel megpróbáltam elhatározásra jutni.

Már-már úgy döntöttem, hogy lemondok az egészről, és szégyenszemre hazamegyek, amikor, fejemet felemelve, Ursulát pillantottam meg. Gyorsan bebújtam egy kapualj mögé. Kalapban és esőkabátban amúgy is nehezen ismert volna rám. Mindenesetre, nem akartam, hogy észrevegyen, nem akartam, hogy kérdéseket intézzen hozzám, egyes-egyedül akartam megoldani az egész problémát és, hogy így fejezzem ki magam, tálcán akartam neki a teljes megoldást átnyújtani.

Abban a gyöngyház gombos, szép, gesztenyeszínű ruhájában volt, amelyet akkor viselt, amikor Perruchot-val találkoztunk. Elszántnak látszott, tetterősnek, olyan nőnek, aki tudja, hová megy. Úgy megdöbbentem, mintha villám sújtott volna belém, amikor határozott léptekkel abba a házba láttam belépni, amelyben Gérard Rollain lakott…

Gérard Rollain a tükörben nézegette magát. Kezével végigsimított kövér arcán. Érdes volt és szúrós. Aznap reggel nem borotválkozott. Hihetetlen, mennyire nő ez a szakáll, mondotta magában. Úgy látszik, kétszer kellene napjában borotválkozni. És az az alapjában véve visszataszító szőrzet, amely a testét beborítja, még a keze fejét is. Madeleine azt mondta egyszer, hogy gorillához hasonlít. Nem örült a hasonlatnak. Az igaz, hogy Madeleine és a tapintat nem egy anyától születtek. Közönséges nőszemély, javíthatatlanul közönséges. Örökösen nyitva marad például a szája evés közben. Étkezés után pedig undorítóakat böfög, és ráadásul van képe ezen viccelődni. Igen, durván közönséges, aki csak szégyent hoz rá, Gérard Rollainre.

Nem, mint Ursula… Megint megnézte magát a mosdó fölötti tükörben. Borotválkozzék meg, ne borotválkozzék? A szép borotva, mely valamikor apjáé volt, ott hever a keze ügyében.

Nyitva van, és csillag a pengéje. Ehh! mormogja magában, annyi baj legyen! A nő mindenképpen lefekszik, ez kötelező. És hangosan megismételte: kö-te-le-ző.

Valószínűleg jobban tenné, ha egy kis rendet teremtene a szobájában. Az ágytakarója gyűrött. Kihúzza, gondosan elegyengeti. De mocskos is. Mitévő legyen? Eltakarja egy ócska pulóverrel. A padlón piszkos zokni hever. Berakja a szekrénybe. Az ablakon száraz kenyérhéj és már ecetté savanyodott borral félig telt üveg. Gyorsan eltünteti őket, mert a nő most már minden pillanatban itt lehet. A villamos fűtőtesthez lép, és kissé lecsavarja. Olyan forróság van a szobában, mint egy gőzfürdőben. Lehet, hogy a nő nem szereti. Annyi baj legyen!

Végighever az ágyán, és arra gondol, mit művel majd vele. Remek melle van, amennyire legutóbb ki tudta venni. Azokra a nőkre gondol, akikkel dolga volt, a bayonne-i és bordeaux-i kis szajhákra és Madeleine-re, a „Szivárvány” konzumnőjére. Nem valami dicsőséges tapasztalatok! Ellenben Ursula… még sohasem látott ilyen szép nőt. Hogy a kegyelem állapotába kerüljön, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és kivesz belőle egy csomó pornográf folyóiratot, amiket Koppenhágából hozatott. Idegesen lapozgatja őket. Kissé szorong, hogy a helyzet magaslatán lesz-e. Elvégre negyvenéves. Kezd elfáradni.

Kopogtatnak az ajtón. Két rövid kis kopogás. Nagy sietve elrakja a folyóiratokat, és ajtót nyit. Ő az, gesztenyeszínű ruhában, gyöngyház gombokkal. Betessékeli. Szék nincsen a szobájában, tehát a lány kénytelen az ágyra ülni. Onnan ravasz mosollyal néz rá. Ördögi mód izgató, gondolja magában Gérard Rollain, s közben érzi, hogy verejtékcsepp folyik le a homlokán.

– Ugyebár meleg van itt? – kérdezi. – De tudja, irtózom a hidegtől, a legkisebb huzatot sem tűröm. Remélem, hogy nem zavarja ez a hőség?

– Nem, nem – válaszolja Ursula halk, kissé gúnyos hangon. – Én sem szeretek fázni, főként akkor nem, ha meztelenül vagyok.

A férfi érezte, hogy nyakszirtjét kellemes borzongás bizsergeti meg. Elöntötte a verejték. Levetette zakóját és nyaksálját, és az asztalra dobta őket. Majd leült Ursula mellé, és karjával átölelte a leány vállát. Félkezét Ursula hóna alá csúsztatta.

– Nem hord melltartót? – kérdezte.

– Nem, soha.

Rollain kezdte kigombolni a lány ruháját. Az kissé eltaszította magától, és így szólt: – Várjon, majd én. – Felállt, feje fölött lehúzta magáról ruháját. Mindössze egy parányi nadrág maradt rajta. Nyugodt szemérmetlenséggel állt meg előtte.

Gérard Rollain csak nézte. A meglepetés és a mohó vágy teljesen megdermesztették. Nem hitte, hogy ilyen könnyen megy majd a dolog. Valamelyes ellenállásra azért mégis felkészült. Mindenesetre örült a nem várt szerencsének. A nő teste csodálatos volt. Azok a fürdőruha alatt fehéren maradt szigetecskék… Megragadta a lány csípőjét, és magához vonta.

Minden ízében remegett… Az ágyra döntötte a lányt, és föléje hajolva csókolgatni kezdte a nyakát. Az mintha kissé elhúzódott volna tőle, egyszerűen megrándultak az izmai. A férfi ismét megcsókolta, a lány teste pedig megint megmerevedett. Nem taszította el határozottan, de a férfi megérezte, az enyhe ellenszenvet. – Mi van? – kérdezte végül is.

– Semmi – felelte Ursula –, csak… csak a szakálla. Szúr, és azt nem szeretem.

– Igaza van – hagyta rá Rollain. – Ma reggel elfelejtettem megborotválkozni. Ha tényleg zavarja, szívesen…

– Igen, borotválkozzék meg, különben elrontja az élvezetemet.

– Jó… Hogy lássa, milyen engedelmes vagyok.

Nehézkesen felkelt, és a mosdóhoz ment. Ráhajolt a csapra és benedvesítette arcát. Igaza van, gondolta magában, nem lehet kellemes. Erre előbb gondolhattam volna. Levette ingét. Most trikóban van. Csak meg ne fázzam, mormolja magában. Belemártja a nedves borotvaecsetet a szappanostálba, és elkezdi felkenni arcára a fehér habot. Háta mögül halk kiáltást hall. Ursula felugrik az ágyról. Felkiált:

– Ó! Várjon, majd én megborotválom. Imádok borotválni! Tessék, üljön ide.

Gérard Rollain szót fogad. El van ragadtatva.

Ursula vizet önt egy mosdótálba, az asztalra teszi, és felkeni a habot Rollain arcának mindkét felére és állára. Kezét a férfi nyakszirtjére helyezi. A fejére gyakorolt enyhe, kellemes nyomás még jobban felizgatja Rollaint. Képtelen ellenállni az ingernek, hogy a leány combját simogassa.

– Ne legyen türelmetlen – szólt az rá. – Nem kell soká várnia…

Megfogta a borotvát, és pár pillanatig nézegeti. Ujját finoman végighúzza a penge élén. Majd visszamegy Gérard Rollainhez, és a legnagyobb nyugalommal munkájához lát. Közben a férfi törölközőt kötött nyaka köré. Mámor tölti el. A borotva végigsiklik bőrén. Szeme előtt két fehér, erőteljes, telt női mell táncol. Az egyiket megtapogatja. Ursula elfojtott nevetéssel kissé visszatorpan.

– Vigyázat – figyelmezteti –, nehogy megvágjam.

A penge továbbjár a férfi arcán. Ursula olykor belerázza a mosdótálba, hogy lemenjen róla a szőrökkel összekeveredett szappan. Az ágyán kissé hajlott háttal ülő Gérard Rollain tökéletesen boldognak érzi magát. Őrületesen izgató ez az egész, gondolja magában. Csuda mulatságos lesz majd elmesélni. De kinek? Nincsenek barátai. Legfeljebb néhány bisztróbeli ismeretség.

A penge most már teljesen simára borotválta az arc két oldalát és az állat. Már az ádámcsutka és a nyak körül jár. Ursula kezével most is kissé a nyakszirtjére támaszkodik. De mintha keményebben csinálná, mint az imént. Mintha attól tartana, hogy a fej előrebillen. A penge lassan ide-oda jár. Gérard Rollain érzi, hogy egy köröm mélyed bele hátul kövér nyakszirtjébe. Kis fájdalmat érez. Kedve volna megmondani, hogy fájdalmat okoz. De attól tart, nevetségessé válik.

Ekkor valami homályos nyugtalanság fogja el. Nem aggodalom, dehogy, inkább amolyan felvillanó kétség, határozatlan érzés, ködös benyomás. Kényelmetlenül érzi magát. A penge továbbsétál a nyakán. De most mintha valahogyan… valahogyan reszelősebb volna, mintha kevésbé simán siklana, mint az előbb, mintha a nő keze erőteljesebben, határozottabban markolná meg a kés nyelét. Kínos érzése fokozódik. Úgy találja, hogy valóban hőség van a szobában. Hajgyökeréről izzadságcseppek fakadnak és peregnek le a homlokára.

Ugyan dehogy, ostobaság az egész. Képtelenségek járnak az eszében. Mikről is képzelődik? Nézi az előtte himbálódzó két mellet. Furcsa dolog, már nem olyannak látja őket, mint azelőtt. Már egyáltalán nem emlékeztetnek gyümölcsök, fürtök tüzes tavaszi képeire. Hogy is mondja, hidegebbek, keményebbek, úgyszólván ércesebbek lettek. Márványból valók. Szobormellek.

A penge továbbsiklik. Ádámcsutkája körül járkál, mely hol felemelkedik, hol leereszkedik, mert nehezen nyeli le a nyálát. Érzi, hogy az acél a gégéje fölött jár. Komolyan ostobaság ez a félelem. Hamarosan jókat fognak nevetni, miután kiszeretkezték magukat. Akkor megmondja: tudod, hogy féltem, mialatt borotváltál? Be fogja vallani. A nőből meg kitör majd a nevetés, és összevissza csókolja.

Most Ursula kezének valamennyi körme belemélyed nyakszirtjébe. Szerinte ez már túlzás. Valamivel finomabban csinálhatná. Kinyitja a száját, hogy megmondja neki. De mintha a hangszálai megbénultak volna. Csak valami rekedtes, nyikorgó hangot képes kiadni. Kellemetlen huhogást. Tekintetét a nőre emeli.

De hát… mi történt? Ursula arca megkeményedett, fagyosan merev lett, megkövesedett. A szeme kimered. Előreugrik az állkapcsa. A férfi ránéz, a nő vissza. A borotvát markoló kéz megáll. Minden megáll. A film állóképpé változott. Csak a központi fűtés moraja hallatszik. Rollain most jön rá valamire, ami menthetetlenül bekövetkezik. Üvölteni szeretne, de képtelen.

A borotva ismét megmozdul. A penge teljes erőből húsába mélyed, az ütőeret éri, amelyből kibuggyan a vér. Patakban tör fel. Ursula mellén egyszerre vörös rózsa virágzik ki. Gérard Rollain meggörnyed, és előrebukik. Összekuporodva terül el a földön, mintha halálában újra a méhmagzat helyzetébe igyekeznék kerülni. A német nő ott áll áldozata mellett. Kezéből lecsüng a véres borotva. Másik keze a nyakán. Lassan, hangosan zihál.

Jó óra hosszat vártaim, hogy kijöjjön, főfelügyelő úr. Mint egy hülye, róttam tovább a járdát oda és vissza, s közben folyton a ház bejáratát figyeltem. Idegesen játszadoztam a revolveremmel. Nem tudtam, mihez kezdjek. Az a kérdés is felködlött bennem, nem történt-e vele valami szerencsétlenség. Várakozás közben a legeslegrosszabbakat képzeltem. Végül is bementem az épületbe. A folyosón egy bevásárlóhálót cipelő, kövér asszonyba ütköztem, aki kíváncsi tekintetet vetett rám, és kiment a kapun.

Rollain ajtaja elé érve, egy percre megálltam hallgatózni. Olyanféle neszt hallottam, mint amikor nedves rongyot csavarnak ki egy lábasba. Kopogtattam. Semmi válasz: teljes csend. Kivettem revolveremet, agyával nagyot vágtam az ajtóra, és beszóltam: – Nyissa ki, vagy szétlövöm a zárat. – Semmi válasz. Ursulát szólítottam. Néhány másodperc telhetett el, majd kinyílt az ajtó, és ott állott előttem.

Ijesztően sápadt volt. Néhány szót hebegett, és karjaimba vetette magát. Hátát veregetve bementem a szobába, és ezt hajtogattam: Ne féljen semmitől, itt vagyok, ne féljen semmitől… Majd, a szoba közepére érve, megláttam Gérard Rollaint. Eleinte azt hittem, hogy részeg, vagy hogy alszik. Majd egyszer csak megpillantottam a vért, és ekkor jöttem rá, főfelügyelő úr, hogy halott. Rettenetesen megrázott a dolog. Le kellett ülnöm az ágyra, hogy magamhoz térjek.

Hallottam, hogy Ursula sírdogál mellettem. Azt is hallottam, hogy valaki jár a folyosón. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó nyitva maradt. Odasiettem, és becsuktam. Azután megkérdeztem Ursulától, hogy mi történt. Leültünk az ágyra, és ő elmesélte az egészet.

Először is elmondta, hogy Gérard Rollain ölte meg a húgomat és a két öcsémet. Azt nem tudta, hogy miért, de azt tudta, hogy meggyilkolta őket. Rollain érintkezésbe lépett vele, és azzal fenyegette meg, hogy engem is meggyilkol, ha nem hajlandó vele a lakásán találkozni. Nekem azért nem szólt, mert ismerve bátorságomat, attól tartott, hogy valami őrültséget követek el. A rendőrséget pedig az anyám és a Rollain közötti kapcsolatok miatt nem értesítette; most sem tudja, hogy miféle kapcsolatok lehetnek ezek. Elhatározta tehát, hogy „valamiképpen feláldozza magát. Amikor belépett a szobába, Rollain rárontott, és erőszakoskodni kezdett vele. Az ezt követő dulakodás közben sikerült megkaparintania egy borotvát. Rá akart csupán ijeszteni. Szerencsétlenségére egy hevesebb mozdulatot tett, és a férfi úgyszólván beleesett a borotvába, maga ölte meg magát. Tehát így történt.

Alighogy befejezte a történtek elbeszélését, újra a nyakamba borult, megcsókolt, és közben így kérlelt: Jean-Claude, Jean-Claude, segítenie kell rajtam. Hajlandó voltam neki segíteni, gondolhatja! Hát nem miattam került ebbe a helyzetbe? Mindenekelőtt a hullától kellett megszabadulnunk. Odaléptem Gérard Rollain holtteste mellé. Dőlt belőle a vér, mint egy levágott ökörből. Megfordítottam úgy, hogy a hátán feküdjék.

A seb nem volt valami szép látvány, tessék elhinni. A nyaka köré csavart törölköző piroslott a vértől. Trikóban volt, és soha életemben nem láttam még ilyen szőrös embert. Valami különös dolog ragadta meg figyelmemet: szappannyomokat fedeztem fel az arcán. Kérdő pillantást vetettem Ursulára. Azt állította, aközben érkezett, hogy a férfi borotválkozott.

Kikutattam zsebeit. Néhány tízfrankos bankjegy volt benne. Nem nagyon vethette fel Rollaint a pénz. A tárcában egy 1950-ből való gépjárművezetői jogosítvány is volt és még egy igazolvány, amelyet figyelmesen megnéztem. Magánnyomozói engedély! Mintha főbe ütöttek volna. Rollain tehát magándetektív! Most értettem meg, miért adott neki anyám pénzt. Azért fogadhatta fel, hogy nem tudni, kit és milyen okból, megfigyeljen. Megmutattam az igazolványt Ursulának, aki meglepetésében halkan felkiáltott.

Ezután Ursula azt mondta, hogy fel kell törölni a vért. Az asztalon álló, pirosas vizet tartalmazó mosdótálból rongyot vett ki, és hevesen súrolni kezdte a padlót. Az ember azt mondta volna: ez aztán háziasszony! Ezalatt én tovább böngésztem Rollain zsebeiben. Kiskabátja az asztalon hevert, a mosdótál mellett. Alaposan átvizsgáltam. Kutatásaim eredménye: egy pornográf fénykép, valami aprópénz, mozijegyek, kulcscsomó és egy kis fekete notesz. Lapozgatása közben egy névre bukkantam benne, amely homályosan emlékeztetett valamire. Augusztus tizennegyedikéhez ez volt beírva: „von Herrental”. Hol olvashattam? Nem emlékeztem.

A talált dolgokat mind a zsebembe csúsztattam. Majd azon kezdtem töprengeni, mi módon szabadulhatnánk meg a hullától. Erről tárgyaltunk Ursulával. Legjobb lenne valahol elásni. Egy homokos kis partrészre gondoltam, amely a városon kívül terült el, és nemigen látogatták a turisták. Ha az éjszaka beállta után megyünk oda, kis szerencse és nem találkoznánk senkivel sem. Csakhogy éppen ez az, meg kell várni, amíg leszáll az éj, és addig itt kell maradni a holttest mellett. Még csak délután öt óra volt. Éjfél előtt nem hagyhatjuk el a házat. Természetesen azt terveztem, hogy Rollain kocsiját használom fel. Az előbb ott láttam állni, a ház előtt. A baj az volt, hogy nem valami jól vezetek. Még vezetői jogosítványom sincs, egyszer már elvágták a vizsgán. Elég sokféle kockázattal járt az ügy. De Ursula belém vetett bizalma hősiességgel töltötte el szívemet.

Ez a bizalom mindenesetre segítségemre sietett néhány alantas tennivaló elvégzésénél, így például ki kellett tépni Rollain ruháiból minden címkét, amiből meg lehetett volna állapítani személyazonosságát. Erről a fortélyos fogásról egy detektívregényben olvastam. Rettenetes, hogy a detektívregények mennyi hasznos tanáccsal látják el a gonosztevőket! Azután becsavartam a holttestet egy jókora pokrócba.

Eközben Ursula makacsul súrolta a padlót. A vértócsa helyén most nedves folt éktelenkedett. Látszott, hogy azon a helyen történhetett valami. Ekkor zseniális ötlete támadt Ursulának. Felmosta az egész szobát. Egy dobozban viaszkot talált, és felkente vele a földet. Miután befejezte a munkát, bíráló szemmel végigmértük a szobát.

Agyafúrt rókának kellett lenni ahhoz, hogy rájöjjön valaki: ebben a helyiségben, literszámra ontva vérét, halt meg egy ember. Nekem újabb ötletem támadt, amely nagy büszkeséggel töltött el. Azt kell elhitetni, hogy Rollain elutazott. Tehát régi ruháit, valamint mosdószerszámait egy bőröndbe raktam. Végezetül egy ronggyal gondosan letöröltem az ajtókilincset és általában minden olyan tárgyat, amihez hozzáértünk. Mivelhogy nem maradt több tennivalónk, megint az ágyra ültünk.

Besötétedett. Hallgatásunk kezdett zavaróvá válni. Ekkor, hogy ne lehessen észrevenni felindultságomat, megsimogattam Ursula haját. Majd többször megcsókoltam az arcát. Fejét felém fordította. Oly hirtelen történt, hogy szájam, anélkül hogy akartam volna, ajkaihoz ért. Erre görcsösen belém kapaszkodott, magához szorított, csókokkal halmozott el. Teljesen elfeledkeztem vöröses anyajegyemről. Ursula hátradőlt, hanyatt feküdt az ágyon, és sima tapintású, hihetetlenül feszes mellére vont. Két melle közé fúrtam a fejem.

Kezével szüntelenül arcomon bolyongott, és közben különös hangon megszólalt: Te, te nem vagy szakállas! És szenvedélyesen újra csókolgatni kezdett. A szoba szinte visszhangzott csókjainak csattanásától. Furcsa, főfelügyelő úr, de a holttest ottléte a legkevésbé sem zavart bennünket. Sőt, ellenkezőleg, azt hiszem, inkább felizgatott. Ursula nagyokat sóhajtott, és miközben átölelt, folyton vonaglott, valóságos szerelmi csatározást rendezett. Ezer mérföldre kerültünk a piszkos szobától.

Egyszer csak nagy zajt hallunk. Valaki teljes erejéből verte az ajtót. A folyosón egy női hang üvöltözött.

– Nyisd ki, te gazember, nyisd ki! Tudom, hogy nővel vagy!

Az aggodalomtól megnémulva, megnevezhetetlen rémülettől dermedten néztünk egymásra.

– Nyisd ki – folytatta a kiáltozást még fülsértőbb hangon a nő –, nyisd ki, vagy én nyitom ki!