9

 

A következő három hónap alatt don Juan egyszer sem hozta szóba az őrzőt; időközben négy alkalommal látogattam meg, de miután elintéztem azokat a dolgokat, melyekre megkért, egyszerűen hazaküldött. Negyedik látogatásomkor, 1969. április 24-én vacsora után, az agyagkályha mellett üldögéltünk, amikor szóvá tettem a dolgot és közöltem, nem értem az egészet: itt vagyok, tanulásra kész, ő meg mintha látni sem akarna. Épp elég erőfeszítésembe került, hogy legyőzzem a hallucinogén gombákkal kapcsolatos ellenérzéseimet, s most úgy értem, nincs vesztegetni való időm. Don Juan türelmesen végighallgatott, majd így szólt:

– Gyenge vagy. Amikor várnod kéne sietsz, amikor sietned kéne, vársz. Túl sokat gondolkozol. Most azt gondolod, nincs vesztegelni való időd. Nemrég úgy gondoltad, többé nem fogsz szívni a füstből. Szétszórt vagy; nem eléggé összeszedett ahhoz, hogy találkozz a kis füsttel. Felelősséggel tartozom érted, és nem akarom, hogy úgy dögölj meg, mint egy kutya.

Zavarba jöttem.

– Mit tehetnék, don Juan? Türelmetlen vagyok.

– Élj harcoshoz méltóan! A harcos felelősséget vállal tetteiért, még a legkisebbért is. Te kigondolsz valamit, azután megteszed, ez a baj. Az őrzővel szemben is ezért maradtál alul.

– Hogy érted ezt, don Juan?

– Mindig a gondolkodásod használod. Az őrzőhöz is így közeledtél. Először harcosként kell élned. Nem hinném, hogy ezt olyan nehéz megérteni.

Védekezni akartam, de leintett.

– Valójában összeszedett vagy. Legalábbis összeszedettebb, mint Genaro inasai, Pablito és Nestor. Ők mégis látnak. Összeszedettebb vagy, mint Eligio, ő mégis előbb fog megtanulni látni, mint te. Ez egyszerűen nem fér a fejembe. Genaro sem érti. Mindent, amire kértelek, pontosan teljesítettél. Mindent átadtam neked, amit jótevőmtől inaskodásom első szakaszában megtanultam. A módszer hibátlan, a lépések helyesek. Mindent meglettél, amit tehettél, mégsem látsz

– ám akik látnak, azok számára úgy tűnsz, mintha látnál. Ha látásomnak hiszek, csalódnom kell: összevissza cselekszel, úgy viselkedsz, mint egy idióta, aki nem lát – ami persze a te szempontodból nézve jogos is.

Don Juan szavai elkeserítettek. Nem tudom, miért, de közel voltam hozzá, hogy elsírjam magam. A gyerekkoromról kezdtem beszélni, és elöntött az önsajnálat. Don Juan egy pillanatig rám meredt, aztán elnézett mellettem. Pillantása tőrként hatolt belém; úgy éreztem, szemeivel belém csípett, mintha két ujj a szó szoros értelmében felcsippentett volna. Furcsa, csiklandó izgalmat éreztem gyomorszájam környékén. Éreztem hasamban a hőt. Belezavarodtam a megkezdett mondatba, motyogtam valamit, azután elhallgattam.

– Talán a fogadalom az oka – mondta hosszú csend után don Juan.

– Hogy micsoda?

– A fogadalom, amit annak idején tettél.

– Miféle fogadalom?

– Te is el tudod mondani! Emlékezz csak vissza rá!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Egyszer egy nagyon fontos fogadalmat tettél. Arra gondoltam, talán ez akadályoz meg a látásban.

– Nem értem.

– A fogadalmadról beszélek, te félnótás! Emlékezned kell rá!

– Ha tudod, mi volt ez a fogadalom, miért nem mondod meg?

– Nem. Magadnak kell rájönnöd.

Egy pillanatra azt hittem, talán arra az elhatározásomra céloz, hogy abbahagyom az inaskodást.

– Magamnak tettem ezt a fogadalmat?

– Neeem! Sokkal régebben történt

Kinevettem magam, mert biztos voltam benne, hogy don Juan ugrat. Ravaszul arra gondoltam, miért ne szállnék be a játékba én is; hisz tudom, don Juan ugyanolyan keveset tud erről a feltételezett fogadalomról, mint én. Ha pedig blöfföl és improvizál, akkor most jól megszorongathatom.

– Ezt a fogadalmat talán a nagyapámnak tettem? – kérdeztem ártatlanul.

– Nem – felelte és rám villantotta szemét -, és nem is n kedves nagyanyádnak!

A nagyanyádnak szót olyan mulatságos hangsúllyal ejtette, hogy megint nevetnem kellett. Tudtam, hogy kelepcébe akar csalni, de most már végig akartam játszani a játékot. Elősoroltam az összes személyt, akinek valaha is jelentős fogadalmat tehettem, de egyik sem talált. Don Juan erre gyerekkoromra terelte a szót.

– Miért volt szomorú a gyerekkorod? – kérdezte komolyan. Azt feleltem, hogy nem volt igazán szomorú, inkább csak nehéz.

– Ezt mindenki így érzi – nézett rám ismét. – Én is boldogtalan és félős gyerek voltam. Indiánnak lenni nehéz, nagyon nehéz. De annak az időnek az emléke már nem jelent számomra semmit – csak tudom, hogy nehéz volt. Még mielőtt látni megtanultam volna kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat.

– Én sem igen gondolok a gyerekkoromra – mondtam.

– Akkor miért szomorít el? Miért érzékenyedsz el?

– Nem tudom. Talán azért, mert amikor gyerekként gondolok magamra, megsajnálom magamat és a többi embert is. Tanácstalannak és szomorúnak érzem magam.

Csaknem felnyársalt tekintetével, és a gyomorszájamban megint éreztem a két ujj szelíd csippentését. Elkaptam a fejem, majd visszafordultam; don Juan a távolba nézett, szemén ködfátyol ült.

– Gyerekkori fogadalom volt – mondta.

– És mit fogadtam meg?

Nem válaszolt. Szemét lecsukta. Önkéntelenül elmosolyodtam – tudtam, hogy sötétben tapogatózik; attól azonban elment a kedvem, hogy tovább viccelődjek vele.

– Sovány gyerek voltam – folytatta -, és mindentől féltem.

– Én is – mondtam.

– Legélesebb emlékem a rémület és szomorúság, amit akkor éreztem, mikor a mexikói katonák megölték az anyámat -mondta szinte suttogva, mintha még most is fájdalmat okozna neki az emlék. – Szegény és szerény indián asszony volt Talán jobb is így neki. Azt akartam, engem is ott helyben öljenek meg a katonák. De felállítottak, és ütni kezdtek. Amikor anyám testébe kapaszkodtam, egy lovaglóostorral törték el ujjaimat. Nem éreztem a fájdalmat, de fogni nem tudtam többé, így elvonszoltak.

Elhallgatott. Szeme továbbra is csukva volt, és úgy láttam, ajka megremeg. Mély szomorúság öntött el. A saját gyermekkorom képei vonultak el előttem.

– Hány éves voltál ekkor? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmem szomorúságomról.

– Hét lehettem. A nagy jaki háborúk idején történt A mexikóiak váratlanul törtek ránk; anyám épp főzött. Nem tudtam segíteni rajta. Minden ok nélkül ölték meg. Tulajdonképpen mindegy, hogyan végzi az ember. Neki azonban nem így kellett volna meghalnia. Az isten tudja, miért de nem így, az biztos. Azt hittem, apámat is megölték, de ő csak megsebesült. Aztán mint a disznókat vagonba raktak minket, és ránk zárták az ajtót. Napokig tartottak ott a sötétben, mint az állatokat. Időnként, hogy éhen ne haljunk, egy darab kenyeret hajítottak be a kocsiba. Apám ott halt bele sebeibe. A fájdalomtól és a láztól önkívületi állapotba került, és halála pillanatáig azt hajtogatta, hogy nekem életben kell maradnom. Aztán emberek vettek gondjaikba; kaptam ételt, egy orvosságosnő meggyógyította a kezem, és – amint látod – életben maradtam. Az élet nem volt hozzám se jó, se rossz – kemény volt. Az élet kemény, és egy gyerek számára néha maga az iszonyat.

Elhallgattunk. A következő óra teljes csendben telt. Érzéseim zavarosak voltak; furdalt a lelkiismeret, és letört voltam, ám nem tudtam volna megmondani, miért. Röviddel azelőtt még meg akartam tréfálni don Juant, vallomása azonban új helyzetet teremtett. Szavainak őszinte egyszerűsége szíven talált. Mindig érzékenyen érintett, ha gyerekek szenvedéséről hallottam. Don Juan iránt érzett együttérzésem hirtelen önutálatba csapott át: úgy jegyzetelek itt, mintha don Juan élete csupán így klinikai eset lenne. Azon a ponton voltam, hogy fölugrok és darabokra tépem jegyzeteimet, amikor éreztem, hogy don Juan szelíden megrugdossa lábam, hogy figyeljek rá. Látja, mondta, hogy az erőszak szelleme leng körül, s azon morfondírozik, vajon most rá fogok-e támadni. Nevetése kellemesen oldotta feszültségemet. Hozzátette, hogy – bár igazából nem hiszi, hogy haragvó lennék – gyakran elragad az indulat, és hogy ez sokszor önmagam ellen irányul.

– Igazad van – hagytam helyben.

Intett, beszéljek a gyerekkoromról. Félelmekkel és magányossággal teli éveimről kezdtem beszélni, arról az elkeseredett küzdelemről, ahogy „igyekeztem ébren tartani szellemem". Jót nevetett a kifejezésen. Hosszasan beszéltem. Aztán hirtelen, egy adott pillanatul újra „megcsippentett" szemével, majd azt mondta, senki sem alázott még meg, ezért nem vagyok haragvó.

– Még sosem maradtál alul – mondta.

Négyszer-ötször is elismételte a mondatot, úgyhogy meg kellett kérdeznem, mire gondol. Azt mondta, a legyőzöttség olyan élethelyzet, ami elkerülhetetlen. Az ember vagy győző vagy legyőzött, és ettől függően vagy üldözővé, vagy áldozattá válik. Ez a két alapvető helyzet mindaddig, amíg az ember nem lát; a látás aztán eloszlatja a győzelem, a vereség vagy a szenvedés illúzióját. Hozzátette, addig tanuljak meg látni, amíg győztes vagyok, hogy sose kelljen belekóstolnom a megalázottság ízébe.

Tiltakoztam, hogy nem vagyok és nem is voltam győztes soha – életem sokkal inkább tekinthető vereségnek. Nevettében a földhöz vágta kalapját.

– Ha valóban így érzed, taposd meg a kalapom – ugratott.

Komolyan érvelni próbáltam előző kijelentésem mellett. Don Juan elkomolyodott. Szeme résnyire szűkült. Azt mondta, valami más miatt gondolom azt, hogy az életem vereség volt, aztán egy villámgyors és egészen váratlan mozdulattal két keze közé kapta fejemet úgy, hogy tenyerével halántékomat érintette. Vadul nézett szemem közé. Úgy megijedtem, hogy önkéntelenül nagy levegőt vettem. Elengedte a fejemet és hátradőlt, szemét nem véve le rólam. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még ki sem fújhattam a levegőt, ő már kényelmesen terpeszkedett, a falnak dőlve. Megszédültem.

– Egy kisfiút látok sírni – mondta kis szünet után.

Többször megismételte, mintha nem érteném. Az volt az érzésem, rám tesz gúnyos megjegyzést, így elengedtem a fülem mellett a mondatot.

– Hé! – mordult rám, teljes figyelmet követelve. – Egy kisfiút látok sírni!

Megkérdeztem, én vagyok-e az a gyerek. Nem, válaszolta. Azután megkérdeztem, hogy az én életemből való-e a kép, vagy a sajátjára emlékezik. Nem felelt.

– Egy kisfiút látok – folytatta. – És egyre csak sír.

– Olyasvalaki, akit ismerek? – kérdeztem.

– Igen.

– Az én fiam?

– Nem.

– Most sír?

– Most sír – mondta határozottan.

Arra gondoltam, don Juan nyilván egy általam ismert kisfiút lát, aki ebben a pillanatban sír. Felsoroltam neki összes gyerek ismerősöm nevét, de azt mondta, ezeknek a gyerekeknek semmi köze fogadalmamhoz, nem úgy, mint a síró kisfiúnak.

Don Juan lehetetlenséget állított. Azt mondta, valakinek megfogadtam valamit gyerekkoromban, és a gyerek, aki ebben a pillanatban sír, nagyon fontos a fogadalommal kapcsolatban. Mondtam, szerintem ennek így nincs értelme, mire ő nyugodtan elismételte, hogy egy kisfiút lát sírni, egy kisfiút, aki megsebesült.

Kétségbeesetten igyekeztem valamiféle logikus rendbe szedni azt, amit mond, de semmiféle eredményre nem jutottam.

– Feladom – mondtam -, mert nem emlékszem, hogy bárkinek is fogadalmat tettem volna, főleg nem egy gyereknek.

– Velem egykorú gyerek volt, és még most is sír?

– Gyerek, és még most is sír – ismételte makacsul.

– Tudod, hogy mit beszélsz, don Juan?

– Igen, tudom.

– De hát ennek semmi értelme! Hogy lehet, hogy ez a gyerek most is gyerek, és akkor is gyerek volt, amikor én az voltam?

– Gyerek, és most sír.

– Magyarázd el, don Juan!

– Nem. Neked kell elmagyaráznod!

Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem jutott volna zenibe, mire céloz.

– Sír, nagyon sír! – ismételgette don Juan, és mélyen a szemembe nézett – Most átölel téged. Megsebesült! Megsebesült! Rád néz. Érzed a pillantását? Térdepel, és átölel léged. Fiatalabb nálad. Odafutott hozzád, de a karja el van törve. Érzed a karját? Furcsa orra van. Igen! Piszeorrú. Fülem zúgni kezdett, don Juan háza eltűnt szemem elől. A „piszeorrú" szó hallatán egyszerre gyerekkoromban találtam magam. Igen, ismertem egy piszeorrú fiút! Don Juan megtalálta az utat életem egyik legeldugottabb zugába. Tudtam már, miféle fogadalomról beszél! Megkönnyebbülés, kétségbeesés és félelem kavargott szívemben. Honnan az ördögből tudhat don Juan gyerekkorom piszeorrújáról? Az emlékkép annyira felzaklatott, hogy visszazökkentem abba az időbe, amikor nyolcéves voltam. Anyám két évvel azelőtt hagyott ott, s én pokoli éveket éltem át, anyám számos nővére közül egyszer az egyiket kapva pótmamának néhány hónapra, másszor a másikat. Mindegyik nagynénémnek népes családja volt, s akármilyen gondosan óvtak is pótmamáim, mégiscsak huszonkét unokatestvérrel kellett megküzdenem rangomért. Úgy éreztem, mindenfelől ellenségek leselkednek rám, és az elkövetkező fájdalmas években elkeseredett és sötét háborút vívtam. Végül, hogy mi módon, máig sem tudom, sikerült legyőznöm unokatestvéreimet – nem akadt többé komoly versenytársam. Ezt azonban akkor nem tudtam, ahogy nem tudtam azt sem, hogyan fejezzem be a harcot, amely új terepre húzódott át – az iskolába.

A falusi iskolában, ahová jártam, csupán a padok közötti tér választotta el egymástól a harmadikosokat és az elsősöket. Ebben az osztályteremben találkoztam egy alacsony fiúval, akit „piszeorrúnak" csúfoltunk. Elsős volt. Hébe-hóba kitoltam vele, de sosem durván. Ő mindennek ellenére szemlátomást kedvelt engem. Örökké a nyomomban volt, és azt sem árulta el senkinek, hogy én követtem el azokat a csínyeket, amelyek tettese után az igazgató nyomozott. Én azonban tovább játszadoztam vele. Egy nap szándékosan ráborítottam egy súlyos táblát. A tábla a fiúra zuhant, akinek kulcscsontja azonnal eltört, noha a pad, amelyben ült, némileg csökkentette az ülés erejét. Felsegítettem; ahogy rám nézett és kapaszkodott belém, láttam szemében a fájdalmat és a rémületet. Látni őt fájdalomban, összezúzott karral, több volt, mint amit el tudtam viselni. Évekig fogcsikorgatva küzdöttem unokatestvéreimmel és győztem – megsemmisítettem ellenségeimet. Mindig igazságosnak és hatalmasnak éreztem magam. Ám ebben a pillanatban, ahogy a piszeorrú kisfiú könnyes arcát felém fordította, megsemmisült minden győzelmem. Ebben a pillanatban adtam fel a harcot. Elhatároztam, hogy többé semmiféle győzelmet nem fogok aratni. Azt hittem, le kell majd vágni a fiú karját, és megfogadtam, hogy ha mégis meggyógyul, többé sosem vállalom a győzelmet. Neki adtam minden győzelmemet. Így gondoltam akkor.

Don Juan fájó sebet szakított fel. Szédültem, megsemmisültnek éreztem magam. A szomorúság, mint valami mély kút, magába szippantott. Cselekedeteim súlya alatt majd összeroppantam. A kis piszeorrú fiú emléke olyan éles gyötrelmet okozott, hogy sírva fakadtam. Elmondtam don Juannak szomorúságom okát, elbeszéltem neki a kis Joaquín esetét -mert így hívták a fiút -, akinek sosem volt semmije, akinek arra sem volt pénze, hogy orvoshoz menjen, és akinek karja végül sosem gyógyult meg teljesen. És én nem tudtam mással vigasztalni, mint gyerekes győzelmeimmel. Szégyelltem magam.

– Nyugodj meg, te csacsi – állt mellém don Juan. – Eleget adtál. A győzelmeid nagyok voltak és a tieid voltak. Eleget adtál. Ideje, hogy megtörd a fogadalmat.

– De hogyan? Csak mondjam azt, hogy vége?

– Egy ilyen fogadalmat nem lehet pusztán szavakkal 'minissé lenni. Nemsokára talán tudni fogod, mit kell tenned. És akkor talán majd látni is fogsz.

– Van valami tanácsod, don Juan?

– Várj türelmesen, tudva hogy vársz, és tudva, mire vársz. Ez a harcosok útja. Ha arról van szó, hogy teljesítened kell a fogadalmadat, akkor tudnod kell, hogy teljesíted azt. Eljön majd a nap, hogy várakozásod véget ér, és többé nem kell tiszteletben tartanod fogadalmat. Te semmit sem tehetsz azért a fiúért. Csak ő segíthet.

– Ő? Hogyan?

– Úgy, hogy megtanul semmit sem elvárni. Ameddig azt hiszi áldozat volt, pokol lesz az élete. És amíg te is így hiszed, fogadalmad érvényes marad. Amíg valamit elvárunk, boldogtalanok maradunk. Ha megtanulunk semmit sem elvárni, akkor a legkisebb dolog is valódi ajándék lesz. Nyugodj meg, értékes ajándékot adtam Joaquínnak. Szegénynek lenni, valamit elvárni: gondolatok csupán – ugyanúgy, mint utálni, éhesnek lenni vagy fájdalmat érezni.

– Ezt nem mondod komolyan, don Juan! Hogyan lehetne az éhség vagy a fájdalom semmi más, mint gondolat?

– Számomra már csak gondolatok. Ebben van minden tudásom. És vigyázz, mert nincs más hatalom a kezünkben, hogy szembeszálljunk életünk erőivel; e hatalom nélkül rongyok volnánk, homok a szélben!

– Rendben van, neked ez sikerült. De hogyan sikerülhet ez egy egyszerű embernek, mint én vagy Joaquín?

– Csakis rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e életünk erőivel. Számtalanszor elmondtam: csak a harcos maradhat talpon. A harcos tudja hogy vár, és tudja mire vár; és miközben vár, nem vár el semmit, így bármi keveset kap, az több, mint amennyit elbír. Ha ennie kell, talál rá módot, mert nem éhes; ha fájdalmak kínozzák, talál rá módot, hogy megszüntesse ezeket, mert nem fáj semmije. Éhesnek lenni vagy fájdalmakkal küszködni annyit jelent, hogy az ember elhagyta magát, hogy feladta a harcot – és akkor az éhség és a fájdalom erői elpusztítják.

Ellenkezni akartam, de visszakoztam, mert éreztem, voltaképpen csak don Juan lenyűgöző teljesítményének elsöprő erejével szemben védelmezem magam. Honnan az ördögből tudta? Megfordult a fejemben, hogy a piszeorrú fiú történetét talán magam meséltem neki öntudatlanul, amikor a füst hatása alatt voltam. Ugyan semmi ilyesmire nem emlékeztem, azonban ez nem bizonyított semmit.

– Hogyan lehetséges, hogy tudtál a fogadalmamról, don Juan?

– Láttam.

– Akkor láttad, amikor Mescalitoval találkoztam, vagy amikor a füstöt szívtam?

– Ma láttam.

– Mindent láttál?

– Na tessék, helyben vagyunk! Hiába mondom neked, hogy a látásról nincs értelme beszélni? Semmi értelme. Nem erőltettem a dolgot. Az érzelmeim már belenyugodtak a ténybe.

– Egyszer én is tettem egy fogadalmat – mondta lassan don Juan. Hangjára végigfutott hátamon a hideg.

– Megígértem apámnak, ha addig élek is, elpusztítom gyilkosait. Évekig hordoztam ezt az ígéretet. Mára hamva sem maradt. Nem akarok többé senkit elpusztítani. Nem gyűlölöm a mexikóiakat. Senkit nem gyűlölök. Megtanultam, hogy a számtalan ösvény, melyen az ember életében megfordul, mind egyenlő. Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, és az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára túl rövid volt. Nem azért vagyok ma szomorú, mert szüleim úgy haltak meg ahogy, hanem azért, mert indiánok voltak. Úgy éltek, mint az indiánok, úgy haltak, mint az indiánok, és nem értették meg, hogy mindenekelőtt – emberek.

10

 

1969. május 30-án kerestem fel legközelebb don Juant, és rögtön azzal kezdtem, hogy újabb kísérletet akarok tenni a látásra. Megrázta fejét és nevetett, mire tiltakoztam. Azt mondta, türelmesnek kell lennem, még nincs itt az ideje, ám én csökönyösen állítottam, hogy fel vagyok készülve a dologra.

Szemlátomást nem zavarta akaratosságom, mindenesetre igyekezett másra terelni a szól. Nem tágítottam. Megkérdeztem, hogyan győzhetném le türelmetlenségemet.

– Harcosként kell cselekedned – mondta.

– Vagyis hogyan?

– Ezt csak a tettek árulhatják el, nem a beszéd.

– Azt mondtad, a harcos sosem feledkezik meg a halálról. Az nem elég, ha így teszek?

Hirtelen úgy látszott, mintha most már idegesíteném a kérdezősködésemmel. Közöltem, hogy nem áll szándékomban felbőszíteni, s ha nincs szüksége rám, már indulok is vissza Los Angelesbe. Erre szelíden vállon veregetett, s azt mondta, sohasem haragudott rám – azt viszont feltételezi, hogy tudom, mit jelent harcosnak lenni.

– Mit tehetek, hogy úgy éljek, mint egy harcos?

Levette a kalapját, és vakargatni kezdte a halántékát. Aztán rám nézett és elmosolyodott.

– Szereted, ha mindent a szádba rágnak, ugye?

– Így működik az agyam.

– Nem kéne neki.

– Nem tudom, hogy változzam meg. Ezért kérlek, világosan mondd el, mit tegyek, hogy úgy éljek, mint egy harcos; ha tudnám, találnék módot rá, hogy alkalmazkodjam ehhez.

Viccesnek találta szavaimat; nevetve háton veregetett.

Az volt az érzésem, bármelyik pillanatban elküldhet, úgyhogy gyorsan leültem vele szemben, és kérdezni kezdtem. Azt akartam tudni, miért kell várnom.

Elmagyarázta, hogy ha hebehurgya módon, most az előtt kísérelnék meg látni, mielőtt még az őrző ejtette sebek „behegednének", lehetséges, hogy – ha akarom, ha nem – újra összeakadnék az őrzővel. Egy ilyen találkozás pedig ebben a helyzetben bárki számára végzetes lenne.

– Teljesen el kell felejtened az őrzőt, mielőtt újabb kísérletet teszel! – mondta.

– Hogy tudnám őt elfelejteni?

– A harcos az akaratát és a türelmét használja a felejtéshez. Akaratán és türelmén kívül tulajdonképpen nincs is semmije; e kettőből épít fel mindent.

– De én nem vagyok harcos.

– A varázslók útjára leptél. Most már nincs visszaút. Egyet lehetsz: úgy kell élned, mint egy harcosnak, míg el nem éred a türelmet és az akaratot.

– Hogyan érhetem ezeket el?

Jó ideig gondolkozott, aztán így szólt.

– Azt hiszem, erről nem lehet beszélni. Főleg az akaratról nem. Az akarat különleges dolog. Rejtélyesen történik. Igazából nem lehet elmondani, hogyan használja az ember, csak annyit lehet mondani róla, hogy használatának eredményei meghökkentőek. Talán először is azt kell tudni, hogy az ember kifejlesztheti akaratát. A harcos tudja ezt, és vár erre. Te ott követed el a hibát, hogy nem tudod: az akaratodra vársz. A jótevőm mindig azt mondta, a harcos tudja, hogy vár, és tudja, mire vár. Te tudod, hogy vársz – évek óta itt vagy velem. Azt azonban nem tudod, hogy mire vársz. A hétköznapi embernek nagyon nehéz – csaknem lehetetlen – tudnia, hogy mire vár. A harcos helyzete azonban egyszerű – tudja, hogy akaratára vár.

– Mi pontosan az akarat, don Juan? Egyfajta elhatározás, olyan, mint Lucióé, aki elhatározta, hogy szerez egy motorbiciklit?

– Nem, nem – kuncogott magában don Juan. – Ez nem akarat. Luciót a vágyai hajtják. Az akarat valami más, valami nagyon tiszta és erős, ami kormányozni képes cselekedeteinket. Akaratával nyeri meg például az ember azt a csatát, amelyben minden józan számítás szerint alul kellene maradnia.

– Akkor tehát az akarat az, amit bátorságnak hívunk – mondtam.

– Ez sem igaz. A bátorság valami más. A bátor emberek nem függetlenek; nagy emberek, akik körül állandóan csodálók lebzselnek. Kevés bátor embernek van akarata. Félt és félelmetes, vakmerő emberek ők, akik merész cselekedetekre képesek, ám ezek a cselekedetek a józan ész tartományába illeszkednek. Az akarat meghökkentő cselekedetei azonban meghaladják józan eszünket.

– Az akarat az önmagunk felett gyakorolt ellenőrzés?

– Mondhatjuk talán, hogy egyfajta ellenőrzés.

– Gondolod, fejleszthetem az akaratomat, ha mondjuk megtagadok magamtól bizonyos dolgokat?

– Mint például a kérdezősködést? – szúrta közbe. Mindketten nevettünk.

– Nem hinném – folytatta aztán. – Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Ezért is hagyom, hogy megkérdezz mindent, amit akarsz. Ha beléd fojtanám a szót, csorbát szenvedhetne akaratod. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb – elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk. Az akarat, amiről beszélek nem ebben áll. Az akarat hatalom. És mivel hatalom, ellenőrizni, és szabályozni kell, amihez meg időre van szükség. Tudom ezt, és türelmes vagyok hozzád. De a te korodban én is ilyen kerge voltam. Aztán megváltoztam. Az akaratunk a szenvedélyünkkel ellentétesen működik. Akaratod például már elkezdte feszegetni a rést benned.

– Miféle résről beszélsz?

– Mindegyikünkben van egy rés. Ahogy a csecsemők feje lágya a korral benő, oly módon feszíti szét a fejlődő akarat ezt a rést.

– Hol van ez a rés?

– Ahol a fényszálak – mutatott hasára.

– Hogy néz ki? És mire szolgál egyáltalán?

– Mint egy nyílás. Ezen keresztül lövell ki az akarat, akár a nyíl.

– Az akarat tehát egy tárgy? Olyan, mint egy tárgy?

– Dehogy! Csak azért mondtam így, hogy jobban megértsd. Amit a varázslók akaratnak hívnak, az bennünk lévő erő. Nem gondolat, nem tárgy és nem kívánság. Felhagyni a kérdezősködéssel nem akarat, mert gondolkodásra és kívánásra van hozzá szükség. Az akarat az, ami győzelemre visz, amikor a gondolataid azt súgják, vesztettél. Az akarat tesz sérthetetlenné. Az akarat az, ami átküldi a varázslót a falon, át a világon – akár a holdig repíti.

Több kérdés nem jutott eszembe. Fáradt és kissé feszült voltam. Még mindig attól féltem, don Juan bármelyik pillanatban megkérhet, hogy menjek el.

– Induljunk a hegyekbe – mondta hirtelen, és felállt.

Útközben megint beszélni kezdett az akaratról, és csak nevetett bosszankodásomon, hogy nem tudok jegyzetelni. Azt mondta, az akarat erő, a világ és az ember közti valódi kapcsolat. Hangsúlyozta, hogy világnak nevez bármit, amit észlelünk, mindegy mi módon észleljük azt. Észlelni a világot, mondta, annak felfogását jelenti, amivel találkozunk, bármi legyen is az. Ez a sajátos észlelés az érzékeinken és az akaratunkon keresztül történik.

Megkérdeztem, akkor az akarat egyfajta hatodik érzék-e, mire azt felelte, hogy inkább viszony köztünk és az érzékelt világ között. Azt javasoltam, álljunk meg, hogy írni tudjak, de csak nevetett, és ment tovább.

Don Juan egész délelőtt távol volt. Kora délután érkezett meg. száraz növényeket hozva batyujában. Fejével intett, hogy segítsek neki; órákig szótlanul válogattuk a füveket. Mikor befejeztük, és leültünk pihenni, barátságosan mosolygott. Komoly hangon közöltem, hogy átolvastam jegyzeteimet, de még mindig nem értem, mitől lesz valaki harcos, és azt sem, mit fed az akarat fogalma.

– Az akarat nem fogalom – mondta. Hosszú szünet után így folytatta:

– Mi ketten különbözőek vagyunk; más fából faragtak minket. Te erőszakosabb vagy. mint én. Amikor én ennyi idős voltam, nem erőszakos, hanem haragvó voltam; te épp az ellenkezője vagy. Pont mint a jótevőm – ő kellett volna neked mesternek. Nagy varázsló volt, de nem látott. Legalábbis nem úgy, mint én vagy Genaro.

– Nekem a látás a vezetőm, és segítségével értem meg a világot. A jótevőmnek azonban harcosként kellett élnie. Aki lát, annak nem kell harcosként vagy bármi másként élnie, mert látja a dolgok valóját, és aszerint irányítja életét. Te azonban talán sosem tanulsz meg látni, és akkor harcosként kell élned egész életedben. – A jótevőm azt mondta, hogy amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni. Először el kell határoznia, hogy harcossá lesz – nagyon fontos lépés. A tudástól egy idő után amúgy is annyira berezel, hogy nem marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön, hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tőle. Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz. A varázslás útján járó emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi ember, hétköznapi tettekkel. Hiányozna az erő, az összpontosító képesség, ami mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos legyen, ezért az embernek először is világosan tudatában kell lennie a halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért a következő dolog, amire egy harcosnak szüksége van, az elszakadás. A mindenütt ott kísértő halál gondolata így – ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna – közömbössé válik.

Don Juan elhallgatott, és rám nézett. A megjegyzésemre várt.

– Érted, amit mondok? – kérdezte.

Szavait értettem, de nem tudtam, hogyan érhetné el valaki az elszakadás állapotát. Ami saját inaskodásomat illeti, az igaz, hogy a tudást félelmetesnek találtam, és az is, hogy a hétköznapi dolgok már nem jelentettek fogódzót. Akartam, és talán még inkább, elkerülhetetlen volt, hogy harcosként éljek.

– Akkor el kell hogy szakadj! – mondta.

– Mitől, don Juan?

– Mindentől.

– Lehetetlenséget kérsz. Nem akarok remete lenni!

– Nem is kell. Remetéskedni szenvedély. A remete nem szakadt el mindentől, hisz akarattal odaadja magát a remeteségnek. Csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelen legyen megtagadni bármit magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál. Az elszakadt embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy döntéseiért önmagát terheli a felelősség, és a meghozott döntést nem lehet másra kenni vagy sajnálkozni miatta. Döntései véglegesek, egyszerűen azért, mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék. Halála tudatával, elszakadtságával és döntései erejével felszerelkezve indul harcba a harcos. Halálának tudata irányítja, elszakítja őt a dolgoktól, és csendesen kívánóvá teszi; megmásíthatatlan döntéseinek ereje képessé teszi arra, hogy megbánás nélkül válasszon, és amit választ, küzdelme szempontjából mindig a legjobb -és így mindent, amit tennie kell, nagy kedvvel és lendülettel végez. Ha valaki ily módon cselekszik, arra joggal mondhatjuk, hogy harcos, és hogy elérte a türelmet!

Don Juan megkérdezte, van-e bármi mondanivalóm, mire megjegyeztem, hogy ez egy teljes életet igénylő feladat. Azt felelte, noha előtte túl sokat ellenkezem, tudja, hogy mindennapjaimban harcosként viselkedem, vagy legalábbis törekszem erre.

– Helyes kis karmaid vannak – mondta nevetve. – Időnként nekem is megmutathatnád őket. Csak gyakorlatképpen. Kezemmel karmoló mozdulatot lettem, és morogtam hozzá. Nevetett, majd megköszörülte a torkát, és így folytatta:

– Ha a harcos elérte a türelmet, jó úton van az akarat felé. Tudja, hogyan várjon. Halála ott ül mellette, jó barátok. A halál tanácsokkal látja el, rejtélyes módokon közli vele hogyan válasszon, hogyan éljen harcoshoz illően. És a harcos vár! A harcos sietség nélkül tanul, mert tudja, akaratára vár. Aztán egy nap sikerül véghezvinnie valami megmagyarázhatatlant. Talán észre sem veszi ezt, ám ahogy szaporodnak megmagyarázhatatlan cselekedelei, vagy ahogy egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik meg vele, ráébred, hogy egyfajta erő születik benne, olyan erő, mely testéből tör elő, ahogy a tudás útján halad egyre előre. Először csak csiklandást érez a hasa tájékán, valami csillapíthatatlan melegséget, később az érzés kellemetlen fájdalommá erősödik. Akkora is lehet a fájdalom, hogy a harcos hónapokig görcsökben fetreng, minél hevesebbekben, annál jobb neki – az igazán hatalmas erőt mindig nagy fájdalom vezeti be. A görcsök megszűnte után a harcos észreveszi, hogy furcsán érzi a dolgokat: a szó szoros értelmében megérintheti őket egy érzéssel, mely a köldöke közvetlen közeléből ered! Ez az érzés az akarat, és amint akaratával fogni képes, igazi varázslóvá vált, elérte az akaratot.

Don Juan elhallgatott: láthatóan kérdéseimet várta .Semmi nem jutott eszembe. Aggasztott a gondolat, hogy fájdalmak és görcsök várnak a varázslóra, de nem mertem megkérdezni, vajon nekem is keresztül kell-e mennem mindezeken a megpróbáltatásokon. Hosszú csend után mégis kiböktem a kérdést, mire don Juan kuncogni kezdett, mintha épp erre a kérdésre számított volna. Azt felelte, hogy a fájdalom nem elengedhetetlen – neki például sosem voltak fájdalmai, pusztán megtörtént vele az akarat.

– Egy nap a hegyekben jártam – mondta -, és belebotlottam egy pumába, egy nőstény pumába. Hatalmas volt és éhes. Megpróbáltam elszaladni, de nyomomba eredt. Egy sziklán álltam, ő néhány lábnyira, ugrásra készen. Hozzávágtam egy követ, mire morogva megindult felém. Ekkor történt, hogy akaratom előtört, és megálljt parancsolt a pumának, mielőtt az rám vethette volna magát. Akaratommal simogattam. Még a csöcseit is dörzsölgettem vele. Erre álmos szemekkel rám nézett, elhevert a földön, én meg usgyi! – nekiiramodtam, ahogy csak a lábam bírta.

Don Juan mókás mozdulattal eljátszotta, hogyan menekül – egyik kezével kalapját fejéhez szorítva – az életéért futó ember.

Azt mondtam, rágondolni is rossz, hogy vagy nőstény pumák vagy görcsök között kell választanom, ha az akarat a célom.

– Jótevőm hatalmas varázsló volt – folytatta don Juan. – Tetőtől talpig harcos, akinek az akarat volt a legkimagaslóbb vívmánya. Ám az ember ennél tovább is mehet: megtanulhat látni. Ha megtanul látni, többé nem kell sem harcosként, sem varázslóként élnie. Ha megtanul látni, mindenné lesz úgy, hogy semmivé lesz. Eltűnik, de mégis ott van. Ez az, amikor az ember mindenné válhat és mindent elérhet, amit csak kíván. Csakhogy nem kíván semmit, és ahelyett, hogy bábukként játszadozna embertársaival, szeszélyükben találkozik velük. Közöttük csupán annyi a különbség, hogy a látó ember uralja szeszélyét, míg a többiek nem. A látó embert nem érdeklik igazán az emberek. A látás leszakította őt mindenről, amit valaha tudott.

– Már a mindenről való leszakadás puszta gondolatára is kiráz a hideg – mondtam.

– Ugyan már! Ha valamire kiráz a hideg, akkor az ne a várakozás izgalma legyen, hanem az életet kitöltő robot. Gondolj csak arra az emberre, aki évről évre kukoricát ültet, amíg bele nem rokkan, és olyan öreg nem lesz, hogy állni sem tud, csak hever a vackában, mint egy vén kutya. Gondolatai és érzései – lényének legértékesebb szelete – egyetlen dologhoz láncolják, ahhoz, amin kívül semmit nem ismert egész életében: a kukoricaültetéshez. Számomra ez a legrémisztőbb veszteség a világon. Emberek vagyunk, és az a sorsunk, hogy tanuljunk, és hogy felfoghatatlan új világok közé vettessünk.

– Valóban vannak más világok is számunkra? – kérdeztem félig viccelődve.

– Az egész ismeretlen előttünk áll – jelentette ki határozottan. – A látás a rendíthetetlen embereké. Uralkodj szellemeden, válj harcossá, tanulj meg látni, és akkor majd megtudod, hogy új világok végtelen sokasága vár ránk.

11

 

1969. június 27-én, miután elintéztem néhány dolgot számára, don Juan – ellentétben korábbi látogatásaimmal – arra kért, maradjak nála. Másnap, röviddel dél előtt, azt mondta, pipázni fogok.

– Megint az őrzőt próbálom meglátni?

– Nem, erről szó sem lehet. Valami mást kísértünk meg.

Komótosan megtömte pipáját a keverékkel, meggyújtotta és átnyújtotta. Nem volt bennem félelem. Az első szippantás után kellemes álmosság fogott el. Miután elszívtam az egész adagot, don Juan eltette a pipát, és segített felállni. Azt mondta, egy kis sétára indulunk, és kezével noszogatott, hogy lépkedjek. Felemeltem egyik lábamat, mire menten összecsuklottam. Semmi fájdalmat nem éreztem, mikor térdem a padlónak ütődött. Don Juan megfogta a karom, és lábra állított.

– Járnod kell – mondta. – Ugyanúgy, ahogy a múltkoriban tetted. Használd az akaratod!

Úgy éreztem, oda vagyok szögezve a földhöz. Megpróbáltam előrelendíteni jobb lábamat, de csaknem elvesztettem az egyensúlyomat. Don Juan a jobb hónaljamnál tartva igyekezett segíteni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, és ha don Juan el nem kap, bizonyosan orra esem. Nem éreztem semmit, ám mivel dőlt szögben láttam a szobát, biztosra vettem, fejem a vállán nyugszik. Kétszer vonszolt körbe a verandán ebben a tehetetlen helyzetben. Végül, gondolom, annyira súlyossá váltam, hogy le kellett tennie. Tudtam, hogy nem bír megmozdítani. Mintha testem egy része szándékosan ólomnehézzé akart volna válni. Don Juan meg sem próbált felemelni. Egy pillanatig rám nézett; a hátamon feküdtem, vele szemben. Mosolyogni próbáltam, mire ő nevetni kezdett. Aztán fölém hajolt, és tenyerével megütötte a hasamat. Nagyon furcsa érzésem támadt. Se fájdalmas, se kellemes nem volt – teljesen ismeretlen érzés, egyfajta zökkenés. Don Juan azonnal görgetni kezdett. Semmit nem éreztem, csak láttam, hogy a veranda forog, ebből következtettem arra, hogy görget. Mikor elértem az általa kiválasztott pontot, hátralépett.

– Állj fel! – utasított – Ahogy a múltkor tetted. Elég a tétovázgatásból; tudod, hogy kell csinálni. Felállni!

Minden erőmmel igyekeztem felidézni azt, mit is tettem korábban, azonban képtelen voltam világosan gondolkodni; olyan volt, mintha gondolataim saját akarattal rendelkeznének, és én képtelen voltam uralni őket. Végül az jutott eszembe, ha azt mondanám: „fel" – ahogy tettem korábban is – bizonyára felállnék. „Fel" – mondtam hangosan és tisztán. Semmi nem történt

Don Juan kiábrándultan nézett rám, és megkerülve engem az ajtó felé indult. A bal oldalamon feküdtem, háttal a bejáratnak, úgyhogy amint megkerült engem tudtam, befelé igyekszik.

– Don Juan! – kiáltottam, de nem kaptam választ.

Tehetetlenség és kétségbeesés öntött el. Fel akartam állni; „fel, fel", hajtogattam a mágikus szavakat. Semmi nem történt. Egyfajta dühroham jött rám; legszívesebben a padlóba vertem volna fejemet és bőgtem volna. Iszonyú pillanatokat éltem át – mozdulni és szólni akartam, de egyik sem ment. Bénultan, magatehetetlenül hevertem a földön.

– Don Juan, segítség! – préseltem ki végre magamból három szót

Don Juan visszajött, és nevetve leült elém. Rám parancsolt, hogy ne hisztériázzak; bármit érzek, mondta, annak semmi jelentősége. Felemelte fejemet, egyenesen a szemembe nézett, és kijelentette, hogy csak megjátszom a félelmet.

– Az életed egyre zavarosabb – mondta. – Szabadulj meg tőle, bármi legyen is az, ami miatt elveszted a fejed. Feküdj nyugodtan, és szedd össze magad!

Visszaengedte fejem a földre, átlépett rajtam, aztán csak szandáljának csoszogását hallottam.

Az első pillanatban megint majdnem pánikba estem, de valahogy nem tudtam elég erőt gyűjteni ehhez. Ehelyett ritkán tapasztalt derű érzése öntött el; nagy megkönnyebbülést éreztem. Rádöbbentem, mi okozza életem kuszaságát. A fiam volt az. Mindennél jobban akartam azt, hogy apa legyek. Tetszett, hogy formálhatom a jellemét, kirándulni vihetem, taníthatom arra, hogyan kell élni; ugyanakkor visszautasítottam még a gondolatát is annak, hogy ráerőltessem saját életvitelemet. Ám tudtam, pontosan ezt kell majd tennem: rávenni valamire erővel vagy a meggyőzés és jutalmazás azon ravasz rendszerével, amit megértésnek hívunk.

– Hagynom kell őt, hadd menjen a maga útján – gondoltam. – Nem szabad ragaszkodnom hozzá – szabadon kell engednem.

Ezekre a gondolatokra iszonyú melankólia kerített hatalmába. Zokogni kezdtem, a könnyek miatt a veranda képe elhomályosult. Mindennél erősebb vágyat éreztem arra, hogy felálljak, és megosszam don Juannal, mire jöttem rá a fiammal kapcsolatban. És ahogy ezt éreztem – már talpon is voltam. Sarkon fordultam, hogy bemenjek a házba, ám don Juan ott állt előttem. Nyilván egész idő alatt el sem mozdult mögülem.

Noha lépteimet nem éreztem, bizonyára elindultam felé, mert mozogtam. Don Juan mosolyogva lépett oda hozzám, és megtámasztott a hónaljamnál fogva. Arca egészen közel volt.

– Nagyon szép munka – biztatott.

Ebben a pillanatban éreztem, hogy itt és most valami rendkívüli történik. Először csak arra gondoltam, hogy egy évekkel azelőtt történt eseményre emlékezem. Annak idején egyszer nagyon közelről láttam don Juan arcát; a keverék elszívása után történt – úgy éreztem, mintha don Juan arcát egy víztükör alatt látnám. Hatalmas volt, fénylett és mozgott. A látomás akkor olyan rövid ideig tartott, hogy igazából időm se volt tudomást venni róla. Most azonban don Juan arca itt volt előttem, és alaposan megvizsgálhattam. Mikor egy perce felálltam és megfordultam, kétségkívül don Juan állt előttem: „a jól ismert" don Juan jött felém és támogatott meg. Ám amint így közelről ránéztem, nem olyannak láttam, amilyennek megszoktam: egy nagy tárgy lebegett elöltem. Jóllehet tudtam, hogy don Juan arca az, e tudásomat nem érzékeimnek köszönhettem, hanem logikai művelet eredménye volt – mivel egy pillanattal előbb még emlékeztem rá, hogy „a jól ismert" don Juan tart karjában, így a furcsa, fénylő tárgy előttem nem lehetett más, mint don Juan arca. Ugyan ismerősnek tűnt, ám nem hasonlított don Juan „valódi" arcára. Amit láttam, az egy önmagától fénylő, kerek tárgy volt. Minden apró rész mozgott rajta. Visszafogott, ritmikus hullámzás volt ez, mintha a hullámok önmagukra gördültek volna vissza, sosem lépve át határaikon; a szemem előtt lévő tárgy felületének minden egyes pontjából áradt a mozgás, és én arra gondoltam, talán maga az élet árad belőle. Annyira teli volt élettel, hogy megbűvölten figyeltem. A hullámzás, ez a hipnotikus lüktetés, végül annyira magával ragadott, hogy már nem tudtam megmondani, mi van a szemem előtt.

Hirtelen rázkódást éreztem; a fénylő test zavarossá vált, elvesztette izzását, és merevvé, húsossá dermedt. Don Juan „jól ismert" arca nézett rám elégedett mosollyal. „Igazi2 arcának látványa csak egy pillanatig tartott, az arc újra átizzott, fénylő sugárzássá vált – de valójában nem a szokásos értelemben vett fény vagy izzás volt ez; sokkal inkább mozgás, valaminek a hihetetlenül gyors villódzása. A dolog megint rázkódni kezdett fel-le, és ez megzavarta a hullámzó folytonosságot. Ahogy rázkódott, fénye kihunyt, és újra megjelent don Juan megszokott, „szilárd" arca. Ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy don Juan az, aki rázza testem. Beszélt is hozzám. Először nem értettem, csak mikor már jó ideje rángatott, akkor jutott el hozzám a hangja:

– Ne bámulj rám! Ne bámulj! – ismételte. – Törd meg a nézésed! Mozgasd a szemeidet!

Azzal, hogy megrázott, nyilván ki akart zökkenteni a merev odabámulásból. Ha nem meredtem don Juan arcára, ha csak szemem sarkából figyeltem őt, és nem összpontosítottam rá, „megszilárdult", a megszokott háromdimenziós alakká vált – ha azonban ráfókuszáltam, az arc tüstént a fénylő tárggyá változott.

– Egyáltalán ne nézz rám! – parancsolta don Juan. Elfordítottam a fejem, és a földre szegeztem a tekintetemet.

– Semmire ne fixáld a tekinteted! – utasított don Juan, és megmozdított.

Lépteimet nem éreztem, és fogalmam sem volt, miképpen megyek, mégis – don Juan segítségével – egészen a ház mögött lévő vizesárokig sétáltam.

– Bámuld a vizet! – rendelkezett don Juan. Ránéztem a vízre, de képtelen voltam belebámulni; az áramlás miatt valahogy nem tudtam összpontosítani. Don Juan azzal ugratott, hogy most aztán gyakorolhatom „bámulóerőm". Képtelen voltam figyelni. Megint don Juan arcára tévedt tekintetem, a fény azonban ezúttal nem jelent meg.

Különös viszketést éreztem, mintha egyik végtagom elzsibbadt volna; lábizmaim rángatódzni kezdtek. Don Juan belökött a vízbe, úgy, hogy az árok fenekéig süllyedtem. Közben nyilván fogta a jobb kezem, mert amint nekiütődtem a sekély gödör aljának, azonnal visszarántott.

Hosszú időbe telt, míg teljesen magamhoz tértem. Mikor órák múlva visszaballagtunk a házba, arra kértem, magyarázza el, mi történt velem. Miközben ruhát váltottam, izgatottan meséltem neki, miket tapasztaltam, de leintett, mondván, semmi lényeges nem történt.

– Nagy ügy! – gúnyolódott. – Valami izzást láttál; nagy ügy!

Ragaszkodtam a magyarázathoz, ám azt mondta, most el kell mennie. Majdnem délután öt óra volt.

Másnap rögtön lerohantam kérdéseimmel.

– Ez már látás volt, don Juan? – kezdtem.

Szó nélkül, hamiskásan somolygott nagy igyekezetemen.

– Mondjuk úgy, hogy a látás valami ilyesmi – felelte végül. – Ahogy bámultad az arcom, láttad hogy fénylik, ám ez még az arcom volt. A kis füst hatására egyszerűen így kezd el nézni az ember, ennyi az egész.

– És mennyiben más a látás?

– Látáskor a világ nem a régi többé. Minden új lesz. Minden először történik meg, és a világ hihetetlen!

– Miért nevezed hihetetlennek? Mi benne a hihetetlen?

– Semmi sem a megszokott többé. Bármire bámulsz, semmivé válik! Tegnap még nem láttál. Az arcom bámultad, s mivel kedvelsz, sugárzónak tűnt számodra. Nem szörnyűséges voltam, mint az őrző, hanem szép és érdekes. De még nem láttál! Nem váltam számodra semmivé. Mindenesetre jó munkát végeztél. Az egyetlen hiba az volt, hogy rám összpontosítottál – ebből a szempontból mindegy, hogy én, vagy az őrző; megint elkövetted ezt a hibát, és ezért nem láttál.

– Látáskor tehát eltűnnek a dolgok? Semmivé lesznek?

– Nem, nem tűnnek el, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Semmivé lesznek, de mégis ott vannak.

– Miképpen lehetséges ez, don Juan?

– A legátkozottabb fecsegő vagy, akivel valaha is találkoztam! – mordult rám bosszúsan. – Azt hiszem, tévedtünk a fogadalmaddal kapcsolatban: talán azt fogadtad meg, hogy soha, egy szempillantásra sem fog beállni a szád!

Don Juan hangja komoly maradt, szemében valódi aggodalom ült. Nevetni akartam, de nem mertem. Először azt hittem, őszinte, aztán amikor nevetni kezdett, rájöttem, csak a bolondját járatja velem. Azt mondtam, hogy ha nem beszélek, idegessé válok.

– Na jó, akkor most sétáljunk egyel! – hívott.

Egy órát gyalogoltunk, amikor a hegyek lábainál fekvő egyik szurdok bejáratához értünk. Pihentünk egy keveset, azután don Juan a sűrű, sivatagi aljnövényzeten keresztülvágva egy víz mosta mélyedéshez vezetett. Vizesgödörnek nevezte a helyet, noha most ez is éppoly száraz volt, mint minden más a környéken.

– Ülj be a közepébe – utasított.

Engedelmeskedtem.

– Te is ide ülsz? – kérdeztem.

Láttam, hogy a sziklák alatt, a mélyedés középpontjától úgy húszméternyire helyezkedik el.

Azt mondta, majd onnan figyel engem. Térdeimet mellemhez húzva ültem, de kiigazította helyzetemet – azt mondta, bal lábamat dugjam magam alá, a jobbat hajlítsam be, hogy térdem felfelé mutasson. Jobb kezemnek – miközben öklöm a földet érintette – oldalamnál kellett nyugodnia, míg bal kezemet keresztbe kellett tennem mellkasom előtt. Intett, hogy forduljak felé, és üljek így, lazán, de nem „elhagyva magam". Ezután világos zsinórt vett elő tarisznyájából. Olyan volt, mint egy óriási hurok. Nyakába akasztotta, aztán bal kezével addig húzta, míg ki nem feszült. Ekkor jobb kézzel pengetni kezdte a madzagot – mély, vibráló hang jött ki belőle.

Lazított a fogáson, felém fordult, és azt mondta, egy bizonyos szót kell kiáltanom, ha azt érzem, hogy miközben ő a húrt pengeti, valami jön felém.

Megkérdeztem, mi az ördög jöhetne felém, de nem válaszolt Kezével jelezte, rögtön kezdi, és megjegyezte, ha valami nagyon fenyegetően közeledne, akkor vegyem fel a „harcállást". A harcállást még évekkel ezelőtt tanította: bal lábfejemmel ritmikusan dobognom kellett, miközben jobb kezemmel nagyokat csaptam jobb combomra – egyfajta, csak végveszély esetén használandó önvédelmi technika volt ez.

Elfogott a nyugtalanság. Meg akartam kérdezni, miért vagyunk egyáltalán itt, de nem volt időm rá, mert nyomban pengetni kezdte a húrt. Ezt többször megismételte, körülbelül húsz másodperces szüneteket hagyva az egyes hangcsoportok között. Észrevettem, hogy egyre feszesebbre húzza a zsinórt; karja és nyaka remegett az erőfeszítéstől. A hang egyre tisztább lett, s most hallottam, hogy minden egyes pengetésre egy-egy furcsa kiáltás is elhagyja don Juan torkát. A húr pengése és az emberi hang együttese különös, földöntúli hangzást eredményezett.

Nem éreztem, hogy bármi jönne felém, azonban don Juan remegő végtagjainak látványa és a különös hangzat nyomán csaknem egyfajta révületbe estem.

Don Juan megint lazított a fogáson, és rám nézett. Pengetés közben nekem háttal, délkeletnek fordulva állt, mint én is; most felém fordult:

– Ne engem nézz, amikor játszom! – mondta. – De ne is csukd be a szemed – semmi esetre se! Nézd a földet magad előtt, és figyelj a hangra!

Újra megfeszítette a húrt, és játszani kezdett. A földre szegeztem tekintetem, és igyekeztem a hangra koncentrálni. Olyan hang volt, amilyet még soha életemben nem hallottam.

Félni kezdtem. A hátborzongató vibrálás betöltötte az egész kanyont, és visszhangozni kezdett. A sziklafalak mindenünnen a földöntúli hangzatot harsogták. Ezt don Juan is észrevette, mert most tovább feszítette a húrt. Noha don Juan csupán a hangmagasságot változtatta, a visszhang alábbhagyni látszott, aztán egyre inkább úgy tűnt, mintha egyetlen pont felől, délkeletről jönne.

Don Juan fokozatosan lazított a húron, míg végül csak a mély, tompa vibrálást lehetett hallani. Végül visszatette a zsinórt tarisznyájába, és odajött hozzám. Felsegített. Csak most vettem észre, hogy kar– és lábizmaim teljesen merevek voltak, és hogy a szó szoros értelmében úsztam az izzadságban. Szemem égett; az izzadság-csöppek szemembe folytak.

Don Juan azonnal elvonszolt onnan. Mondani akartam valamit, de számra tapasztotta tenyerét.

A kanyont kerülőúton hagytuk el, nem azon, amelyiken jöttünk. Felkapaszkodtunk a hegyoldalon, és végül a bejárattól jó messzire, távoli dombok között kötöttünk ki.

Néma csendben baktattunk hazáig. Besötétedett, mire odaértünk. Megint beszélni akartam, de don Juan megint belém fojtotta a szót.

Nem ettünk, még a petróleumlámpát sem gyújtottuk meg. Don Juan szőnyegemet a szobájába tette, és fejével intett, feküdjek le és aludjak.

– Megvan, hogy mit kell tenned – mondta don Juan, amint reggel felébredtem. – Ma fogod kezdeni. Nincs sok idő. Ezután hosszú, kínos csend következett. Neki kellett szegezzem a kérdést

– Mit kerestem tegnap a szurdokban, don Juan? Kuncogott, akár egy gyerek.

– Csak a gödör szellemét tapogattam ki – mondta.

– Akkor kell ezt megtenni, amikor a lyuk száraz, amikor szelleme visszahúzódott a hegyekbe. Tegnap – mondjuk úgy – felébresztettem szendergéséből. Ő azonban nem bánta, és a szerencsés irányodba mutatott. Abból az irányból jött a hangja... – mutatott délkelet felé.

– Mi volt az, amin játszottál, don Juan?

– Szellemfogó.

– Megnézhetem?

– Nem. De majd készítek neked egyet. Még jobb, ha magadnak készítesz egyet, majd akkor, ha látsz.

– Miből van a szellemfogó?

– Az enyém vaddisznó. Majd ha neked is lesz, rájössz, hogy él, és meg tud tanítani azokra a hangokra, amelyeket kedvel. Ha rendszeresen gyakorolsz vele, olyan jól megismered majd. hogy erővel teli hangokat lesztek képesek kiadni együtt.

– Miért mentünk el megkeresni a víz mosta gödör szellemét, don Juan?

– Hamarosan meglátod.

Délelőtt fél tizenkettő volt. A teraszon ültünk; don Juan megtömte a pipát és átnyújtotta.

Mikor testem elzsibbadt, mondta, álljak fel. Könnyen ment. Segített körbesétálni. Magam is meglepődtem, mennyire ura vagyok testemnek – kétszer sikerrel körbejártam a verandát úgy, hogy don Juannak hozzám sem kellett érnie. Aztán karon fogott, és a vizesárokhoz vezetett. Leültetett a partra, és utasított, hogy nézzem a vizet, és ne gondoljak semmi másra.

Megpróbáltam a vízre összpontosítani, de hiába: az áramlás miatt képtelen voltam figyelni, tekintetem minduntalan a környező dolgokra tévedt. Don Juan le-fel ingatta fejem, és újra elismételte, hogy csak a vizet bámuljam, egyáltalán ne gondolkozzam. Mondta, tudja, hogy nehéz a mozgó víztükörre összpontosítani, de azért csak próbálkozzam. Három kísérletet is tettem, de mindig elvonta a figyelmemet valami más. Don Juan türelmesen újra meg újra helyrebillentette fejemet. Végre sikerült a vízre fókuszálnom; a víz mozgása ellenére éreztem, hogy egyre mélyebbre merülök a folyadékszerűség látványába. A víz kissé megváltozott. Nehezebbnek és egyöntetűen szürkészöldnek tetszett. Láttam, ahogy fodrozódik – a fodrok rendkívül élesek voltak. Aztán – mintegy varázsütésre – azon kaptam magam, hogy nem a mozgó vizet nézem, hanem a víz képét: a folyóvíz egy kimerevített szeletét láttam. A fodrok mozdulatlanok voltak. Ha akartam, egyesével, külön-külön szemügyre vehettem őket. Azután zölden foszforeszkálni kezdtek. és valamiféle zöldes ködöt árasztottak ki magukból. A köd fodrokban szállt fel, zöld színe egyre tündöklőbb lett, míg végül mindent befedett a vakító sugárzás.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem a vizesároknál. Don Juan nem lépett közbe. A köd zöld ragyogása beborított, mindent áthatott körülöttem. Megnyugtató érzés volt – nem voltak gondolataim, sem érzéseim, csak egyfajta csöndes tudomásom volt, tudomásom a tündöklő, megnyugtató zöldről.

A következő dolog, amit éreztem, a rendkívüli hideg és a nedvesség volt. Arra ocsúdtam, hogy a vizesárokban vagyok. A víz belefolyt orromba, lenyeltem, és ettől prüszkölnöm kellett. Bosszantó viszketést éreztem az orromban. Felálltam, és olyan hangosat és hatalmasat tüsszentettem, hogy egyszerre el is púztam magam. Don Juan kezét összecsapva nevetett.

– Fingsz, tehát élsz – örvendezett

Jelezte, hogy kövessem, és visszasétált a házhoz.

Gondoltam, jobb, ha csöndben maradok. Arra számítottam, mogorva és durcás leszek majd, de valójában nem éreztem fáradtságot vagy búskomorságot. Meglehetősen feldobott voltam; gyorsan ruhát váltottam, közben fütyörésztem. Don Juan furcsán nézett rám, és meglepetést színlelt: száját eltátotta, szemét kerekre nyitotta. A gesztus mókás volt, de annyira nem, hogy – amint történt – percekig nevessek rajta.

– Te lassan tényleg begolyózol – mondta végül, és ezen most ő nevetett harsányan.

Kimondtam neki, nem akarom, hogy szokásommá váljék, hogy a füst használata után mogorvaság vesz erőt rajtam. Közöltem, hogy korábbi füstélményeim után többször az volt az érzésem, ha elég ideig bámulok a tárgyakra, látni kezdek.

– A látás nem csak abból áll, hogy néz, meg csendben van az ember – mondta. – A látás módszer, amelyet el kell sajátítani. És vannak, akik ezt már meg is tették – sandított rám sokatmondóan. – Elég erősnek érzed magad a gyalogláshoz? – kérdezte.

– Kutya bajom – mondtam. Nem voltam éhes, bár egész nap egy falatot sem ettem. Don Juan kenyeret meg száraz húsdarabokat tett egy batyuba, azt átadta nekem, és fejével intett, hogy kövessem. – Hová megyünk? – kérdeztem.

A hegyek felé bökött Ahhoz a szurdokhoz igyekeztünk, ahol a vizesgödör volt, de mikor elértük, megálltunk a bejáratnál, és ahelyett, hogy egyenesen tovább mentünk volna, don Juan a kanyon szájának jobb oldalán lévő sziklákon kezdett felfelé kapaszkodni. Napnyugta felé járt, és egyébként sem volt forróság aznap, én mégis hamar kifulladtam. Kivert a verejték, alig kaptam levegőt.

Don Juan jócskán előttem haladt; meg kellett állnia. hogy utolérjem. Azt mondta, rettenetesen gyenge vagyok, talán jobb ha pihenőt tartunk. Egy órát ücsörögtünk, azután kiválasztott egy lapos, csaknem kerek sziklatömböt, és azt mondta, feküdjek arra. Testemet gondosan elrendezte a sziklán: kiegyenesítette karjaimat és lábaimat, és kért, lazítsam el őket. A hátam kissé homorodott, nyakam laza volt. Vagy negyedóráig feküdtem így. Ekkor azt mondta, meztelenítsem le a hasam. Kiválogatott néhány gallyat és levelet, és ezeket csupasz hasamra tette. Azonnal melegség öntött el. Don Juan erre megfogott a lábamnál, és addig forgatott, míg fejem délkelet felé nem nézett.

– Most már hívhatjuk a gödör szellemét – mondta.

Megpróbáltam felé fordítani fejemet, de a hajamnál fogva megragadott, és azt mondta, nagyon kiszolgáltatott helyzetben és legyengült fizikai állapotban vagyok, úgyhogy maradjak mozdulatlan, és ne beszéljek. Azért rakta azokat az ágakat a hasamra, hogy megvédjenek, azonkívül ő is mellettem marad, arra az esetre, ha képtelen lennék gondoskodni magamról.

A fejem mellett állt, s ha elfordítottam szememet, láttam őt. Elővette a húrt, megfeszítette, aztán észrevette, hogy figyelem. Erre erős kokit mért fejem tetejére, és utasított, hogy nézzem az eget, és koncentráljak a hangra. Amúgy mellékesen hozzátette, hogy ha úgy érzem, valami közeledik felém, kiáltsam a szót, amit tanított. Felhangzott a laza szellemfogó mély hangja. Don Juan lassan feszítette a húrt; kezdetben egyfajta csengést hallottam, majd egyre kivehetőbbé vált a visszhang, mely következetesen délkeleti irányból jött. Don Juan és szellemfogója tökéletes összhangban voltak. A kezdeti mély hang egyre magasabbá vált, s don Juan végül olyan feszesre húzta a húrt, hogy sosem hallott átható sikoly, fülszaggató hívás töltötte be a katlant.

Ahogy a hegyek visszaverték a hangot, úgy éreztem, az egyenesen felém tart. Valami kapcsolat lehetett a hang és a testhőmérsékletem között, mert mielőtt don Juan pengetni kezdett volna, kellemes melegséget éreztem, ám most, a sikoly tetőpontján a hideg rázott; fogvacogva hevertem ott, és éreztem, hogy valami közeleg felém. Ráeszméltem, hogy az ég csaknem fekete. Eddig nem vettem észre semmit, bár egyfolytában az eget néztem. Úrrá lett rajtam a rémület, és elkiáltottam azt a szót, amire don Juan tanított.

Don Juan tüstént csökkenteni kezdte a húr feszességét, ám ez sem hozott megkönnyebbülést.

– Fogd be a füled – sziszegte ellentmondást nem tűrő hangon.

Kezemet a fülemre tapasztottam. Néhány perc múlva don Juan abbahagyta a pengetést, az ágakat és a leveleket leszedegette hasamról, majd elégette őket azon a helyen, ahol feküdtem. Közben a tarisznyájából előhalászott más levelekkel bedörzsölte a hasamat. Mikor szólani akartam, hogy rettenetes fejfájás kínoz, kezét a számra tapasztotta. Megvártuk, amíg a levelek teljesen elhamvadtak. Közben gyomrom émelyegni kezdett, hánytam is. Azután elindultunk hazafelé; ekkorra meglehetősen besötétedett.

Út közben don Juan azt mondta, eleget gyakoroltam, most már hazautazhatom. Kértem, mondjon valamit a vizesgödör szelleméről, de visszautasította, és megnyugtatott, majd máskor beszélünk róla; új témába fogott, és a látásról kezdett beszélni. Bosszankodtam, hogy a sötétség miatt nem tudok írni, de ő ezt épp hogy jónak látta, és azt vetette szememre, hogy ha írok, úgysem figyelek oda arra, amit mond.

Ezúttal mint a szövetségesektől és a varázslástól független folyamatról beszélt a látásról. Varázsló az, aki uralkodik egy szövetséges fölött, és annak hatalmát saját céljaira képes kiaknázni. Ez azonban még nem jelen ti azt, hogy látni is tud. Ennél a pontnál emlékeztettem don Juant arra, hogy korábban azt mondta, lehetetlen anélkül látni, hogy az ember egy szövetséges fölött uralkodna. Don Juant nem zökkentette ki nyugalmából ellenvetésem – azt felelte, arra a következtetésre jutott, hogy lehetséges úgy is látni, hogy az embernek nincs dolga a szövetségessel. Nem tudja, miért ne lehetne így, hisz a látásnak semmi köze a varázslás módszereihez. melyeknek célja az emberek életébe való beavatkozás. A látásnak semmi hatása nincs más emberekre.

Roppant tisztának éreztem a fejemet. Se fáradt, se álmos nem voltam, és gyomrom is rendbejött a gyaloglástól. Viszont alaposan megéheztem, s mikor hazaértünk, nagy igyekezettel lapátoltam számba az ételt.

Vacsora után megkértem don Juant, áruljon el többel a látás technikájáról. Széles mosoly jelent meg arcán, és közölte, újra a régi vagyok.

– Hogy van az – kezdtem -, hogy a látásnak nincs hatása más emberekre?

– Mondtam már: a látás nem varázslás. Mégis könnyű összekeverni a kettőt, mivel a látó ember nagyon gyorsan megtanulhat irányítani egy szövetségest, és így varázslóvá válhat. A másik oldalról viszont, hiába tanulja meg valaki, miképpen lehet uralni egy szövetségest, miképpen lehet varázslóvá válni, attól látni még nem fog. – Továbbá, a látás épp ellenkezője a varázslásnak. A látás éppen a lényegtelenségre vezeti rá az embert.

– Minek a lényegtelenségére, don Juan?

– Mindennek a lényegtelenségére.

Többet nem beszéltünk. Nyugodt voltam, nem kívántam a szavakat. A gyékényszőnyegen feküdtem. Széldzsekimből párnát hajtogattam, és a petróleumlámpa fényénél órákig írtam jegyzeteimet. Elégedettnek és boldognak éreztem magam. Don Juan váratlanul újra megszólalt:

– Ma szép munkát végeztél. A víznél sem volt gond. A gödör szellemének pedig kedvére vagy, segít téged.

Ekkor jutott eszembe, hogy még csak nem is meséltem el don Juannak, mi történt velem a vizesároknál. Belekezdtem, de leintett. Mondta, tud a zöld ködről.

– Honnan tudsz erről? – adódott önkéntelenül a kérdés.

– Láttalak.

– Mit csináltam, amikor láttál?

– Semmit. Ültél és bámultad a vizet, aztán észrevetted a zöld ködöt.

– Láttam?

– Nem, de közel voltál hozzá. Nagyon közel.

Mindjárt felélénkültem. Többet akartam tudni. Don Juan nevetett igyekezetemen. Azt mondta, a zöld köddel bárki találkozhat, az olyan, mint az őrző – ott van, ha akarja az ember, ha nem; úgyhogy nem nagy ügy észrevenni.

– Azt hogy szép munkát végeztél, arra értettem, hogy nem estél pánikba, mint ahogy ez megtörtént az őrző esetében. Ha nyugtalanná váltál volna, meg kellett volna ráznom a fejed, hogy visszahozzalak. Az ember csak jótevőjével merészkedhet a zöld ködbe, különben az könnyen csapdába ejtheti. Az őrző elől a magad erejéből is elugorhatsz, a köd azonban elragad, ha egyedül közelítesz, legalábbis az elején. Később megtanulhatod kijátszani. Ám most valami mást fogunk megpróbálni.

– Micsodát?

– Azt, hogy látod-e a vizet.

– Honnan fogom tudni, hogy látom-e?

– Tudni fogod, ne izgulj. Csak ha beszélsz, akkor zavarodsz össze.

12

 

1969. augusztus 8-án don Juan házának teraszán ültünk. Jegyzeteimet rendezgetve számos megválaszolatlan kérdésbe botlottam.

– A zöld köd és az őrző hasonlóak abból a szempontból, hogy mindkettőt le kell győzni?

– Igen. Mindent le kell győzni.

– Hogyan győzhetném le a zöld ködöt?

– Ugyanúgy, ahogy az őrzőt kellett volna legyőznöd: hagyod, hogy semmivé váljék.

– Mit tegyek?

– Semmit. A köd sokkal inkább neked való, mint az őrző. A gödör szelleme kedvel téged, míg az őrzőt nem a te vérmérsékletedhez szabták. Igazán sosem láttad őt.

– Talán azért, mert nem tetszett. Vajon mi történne, ha egy olyan őrzővel találkoznék, amelyik tetszik? Biztosan vannak olyan emberek, akik a szúnyog-őrzőt is szépnek talállak volna. Ezeknek vajon sikerülne győzedelmeskedniük?

– Nem. Még mindig nem érted, úgy látom. Nem számít, kedvedre van, vagy undorít az őrző. Ameddig bármit is érzel iránta, az őrző ugyanolyan lesz, lényegtelen, hogy szép vagy undorító. Ha azonban semmit sem érzel irányában, akkor semmivé válik, ám mégis ott fog állni előtted.

Teljesen érthetetlennek tűnt számomra a gondolat, hogy valami, ami olyan óriási, mint az őrző, semmivé tud válni, miközben továbbra is előttem áll. Úgy éreztem, don Juan tudásrendszerének egyik illogikus elemébe ütköztem. Úgy láttam azonban, hogy ha akarná. meg tudná magyarázni a dolgot, így tovább nyaggattam magyarázatért.

– Úgy gondoltad, hogy az őrző olyasvalami, amit ismersz, erről van szó.

– Ez eszemben sem volt – ellenkeztem.

– Úgy gondoltad, undorító. A méretei elrettentettek. Olyan volt, mint egy szörny, azt pedig tudod, milyenek a szörnyek. Olyasvalami volt tehát, amit ismertél, és mindaddig, amíg ilyen volt. nem láthattad. Mondtam már, hogy az őrzőnek semmivé kell válnia, és mégis ott kell állnia előtted. Ott kell lennie és – egyidőben – semminek kell lennie.

– Hogyan lehetséges ez, don Juan? Hiszen ez képtelenség!

– Az. De hát ilyen a látás. Nem lehet róla beszélni. A látást – ahogy mondtam – látva kell megtanulni. A vízzel azonban nincs gondod. A múltkor majdnem láttad. A víz a te „támaszod". Most már csak a látás technikáját kell tökéletesítened. A gödör szellemében ráadásul hatalmas segítőre leltél.

– Van egy másik égető kérdésem, don Juan.

– Felőlem annyi égető kérdésed lehet, amennyit csak akarsz, de a vizesgödör szelleméről ezen a vidéken akkor sem beszélhetünk. Tulajdonképpen jobb még csak rá sem gondolni. Teljesen verd ki a fejedből! Máskülönben a szellem csapdába ejt, s ha ez bekövetkezik, senki emberfia nem lesz képes kihúzni a csávából. Úgyhogy tartsd csukva a szád, és gondolj valami másra!

Másnap reggel tíz körül don Juan elővette a pipát, megtömte a keverékkel, átnyújtotta, és mondta, vigyem le a csobogóhoz. Don Juan rövidesen megjelent: két gyékényt és egy kis tálcán széndarabokat hozott Meleg nap volt. Közvetlenül a víz partján egy apró brealiget árnyékában telepedtünk le. Don Juan meggyújtotta a pipát, és utasított, szívjam el. Nem éreztem sem tartózkodást, sem könnyedséget. Emlékeztem, hogy amikor másodjára próbáltam látni az őrzőt, azután, hogy don Juan felvilágosított természetéről, csodálattal vegyes félelmet éreztem. Most azonban, jóllehet don Juan nyilvánvalóvá tette, hogy talán látni fogom a vizet érzelmileg teljesen kikapcsoltam; csupán érdekesnek tartottam a dolgot, semmi több. Ezúttal kétszeres adagot kellett elszívnom a keverékből. Egy adott pillanatban don Juan hozzám hajolt, és azt súgta a jobb fülembe, hogy azt fogja megtanítani, ugyan kell a vízen utazni. Nagyon közel éreztem az arcát; szája valószínűleg csaknem érintette fülemet. Azt mondta, ne bámuljak bele a vízbe, hanem fókuszáljak a vízfelszínre mindaddig, amíg a víz zöld köddé nem válik. Újra meg újra elismételte, hogy addig kell teljes figyelmemmel a ködre összpontosítanom, amíg minden más össze nem folyik.

– Nézd a vizet magad előtt – hallottam hangját -, de ne engedd, hogy a hangja magával vigyen. Ha hagyod, hogy a víz hangja elvigyen, lehet, hogy sosem talállak meg. Menj bele a zöld ködbe, és figyelj a hangomra.

Rendkívül tisztán hallottam, és értettem, amit mondott. Meredten nézni kezdtem a vizet, mire kellemes bizsergést, egyfajta megfoghatatlan boldogságot ereztem. Hosszú ideig bámultam, ám nyomát sem láttam a zöld ködnek. Éreztem, hogy tekintetem minduntalan el akar kalandozni, és már alig tudtam a vízen tartani. Végül elvesztettem felette az uralmat, becsuktam a szemem, vagy pislantottam, vagy talán csak nem tudtam tovább fókuszálni; akárhogy is, abban a szempillantásban a víz megdermedt, mozgása megszűnt. Olyan lett, mint egy festmény. A fodrok jéggé fagytak. Azután a víz pezsegni kezdett, mintha tele lett volna szénsavval, és a buborékok sokasága egyszerre pukkant szét. Egy pillanatig valamilyen zöld anyag lassú kiáradásának láttam a pezsgést. A pukkanás hangtalan volt: a víz tündöklő zöld köddé robbant, és a köd engem is beburkolt.

A ködben lebegtem, amikor egy roppant éles, hosszan kitartott rikoltás rázott meg mindent; a köd egyből a víztükör megszokott képévé dermedt A rikoltás don Juantól származott: „híjjj!" kiáltotta közvetlenül mellettem. Azt mondta, figyeljek a hangjára, menjek vissza a ködbe, és ott várjak, amíg nem hív. Oké, mondtam angolul, mire vihogó nevetését hallottam.

– Kérlek, maradj csendben! – mondta. – Nem akarok több okét hallani.

Nagyon tisztán érzékeltem a hangját. Dallamos, és rendkívül barátságos hang volt. Ezt gondolkodás nélkül állapítottam meg – meggyőződés volt, ami felvillant bennem, hogy rögtön utána el is merüljön.

Don Juan arra utasított, hogy minden figyelmemet összpontosítsam a ködre, de ne adjam át magam teljesen neki.

Többször elismételte, hogy egy harcos semminek sem enged teljesen, még a halálnak sem. Újra a ködbe merültem, ám éreztem, hogy voltaképpen nem köd az, legalábbis nem a megszokott értelemben; apró buborékok alkották ezt a ködszerű jelenséget, kerek tárgyak, melyek beúsztak látómezőmbe, majd kiúsztak belőle. Egy ideig mozgásukat figyeltem, ám ekkor távoli, de erős hang rázott meg, mire elveszítettem összpontosító képességemet, és az apró buborékok eltűntek. Nem érzékeltem egyebet, mint egy zöld, amorf, ködszerű ragyogást. Újra hallottam a hangot, és az kizökkentett ebből az állapotból: a köd szétfoszlott, s én ott találtam magam a vizesárok partján. Ezután megint sokkal közelebbről hallottam – don Juan hangja volt. Azt mondta, figyeljek rá, mert a hangja az egyetlen támaszom. Intett, hogy az ér partját és a közvetlenül előttem lévő növényeket nézzem. Néhány nádszál volt ott meg egy apró tisztás, ahol don Juan szokott állni, mikor vízért jön. Kisvártatva don Juan utasított, hogy térjek vissza a ködbe, és kért, nagyon figyeljek a hangjára.

Mert meg akar tanítani arra, hogyan mozogjak – azt mondta, amint megpillantom a buborékokat, szálljak fel az egyikre, és vitessem magam vele.

Engedelmeskedtem neki – nyomban körülvett a zöld pára, és megláttam az apró buborékokat. Megszólalt don Juan; hangját roppant különös, félelmetes dörgésnek hallottam, és úgy éreztem, a buborékok tüstént szertefoszlanak.

– Szállj fel az egyikre! – hallottam.

Kétségbeesetten igyekeztem egyszerre hangjára is meg a buborékokra is figyelni. Fogalmam sincs, mennyi ideig küszködtem, ám egyszer csak éreztem, ez minden további nélkül sikerül. Néztem a buborékokat, ahogy lassan úszkálnak előttem, és hallottam ahogy don Juan sürget, eredjek az egyik után, és nyergeljem meg. Nem tudtam, hogyan is tegyem ez utóbbit, mire önkéntelenül kiejtettem a szót „hogyan?". Úgy éreztem, hogy a szó mélyről bukkant fel, és magával együtt, mint valami bóját, a felszínre dobott. Hallottam magam, amint azt mondom „hogyan?" – mintha egy kutya üvöltött volna. Don Juan visszavonított, azután kojothangot adott ki, majd nevetni kezdett Én is mulatságosnak éreztem a helyzetet, és vele nevettem.

Don Juan ezután megint arra kért, eredjek az egyik buborék után, s csak hagyjam, hogy rátapadjak.

– Menj vissza a ködbe! – rendelkezett – Vissza! Bele a ködbe!

Visszamerültem, és észrevettem, hogy a buborékok kosárlabda nagyságúra nőttek, és mozgásuk lelassult. Akkorák és olyan lassúak voltak, hogy egyesével megvizsgálhattam bármelyiket. Nem is buborékok voltak igazán – legalábbis nem olyanok mint egy szappanbuborék, de léggömbre vagy tartályra sem hasonlítottak, noha zártak voltak. És tulajdonképpen nem is voltak gömbölyűek, bár amikor először láttam őket, meg mertem volna esküdni, hogy azok, éppen ezért ugrott be a „buborék" szó. Úgy néztem őket, mintha ablakon tekintenék ki – az ablakkeret azt nem tette lehetővé, hogy utánuk eredjek, csak azt, hogy egy ideig tekintetemmel kövessem pályájukat.

Amint többé nem buborékoknak láttam őket, eltűnt az „ablak", szabaddá vált az út előttem. Csatlakoztam az egyikhez, vele lebegtem. Valóban úgy éreztem, mozgok. Pontosabban, mintha én magam lettem volna a „buborék". Azután meghallottam don Juan rikoltását Megrázkódtam, és „leváltam" a buborékról. Nagyon ijesztő hang volt – távoli, roppant fémes, mintha egy recsegő hangos beszélőből jönne. Sikerült kivennem néhány szót.

– A partot nézd! – hallottam.

Hatalmas víztükröt láttam. A víz őrülten rohant Hallottam zubogását.

– A partot nézd! – parancsolta megint don Juan. Betonfal mellett száguldottam.

A víz iszonyú robajjal áramlott; a hang körülfogott. Aztán – mintha elvágták volna – teljes csend. Feketeséget éreztem, mintha aludnék.

Arra eszméltem, hogy a vizesárokban fekszem. Don Juan arcomba fröcskölte a vizet, közben dudorászott. Azután alámerített, majd fejemet felemelte, és galléromnál fogva a partra fektette. Karomban és lábamban kellemes bizsergést éreztem. Kinyújtóztam. Szemem fáradt volt, és viszketett; felemeltem jobb kezemet, hogy megdörzsöljem, ám karom ólomnehéz volt, alig bírtam kiemelni a vízből. Amikor végre sikerült, észrevettem, hogy karomat a lehető legfurcsább zöld ködmassza borítja. Szemem elé emeltem. Kontúrjai sötétebb zöld masszaként váltak el az őt körülvevő áttetsző zöldes ragyogástól. Gyorsan feltápászkodtam, és az ér közepén állva lenéztem testemre: mellkasom, kezem, lábam mind zöld volt, mélyzöld. Olyan átható volt ez a szín, hogy valami gonosz anyag érzését keltette. Úgy néztem ki, mint az a bábu, amit don Juan évekkel korábban készített nekem egy datura növény gyökeréből. Don Juan hívott, menjek ki a vízből. Türelmetlenséget éreztem hangjában.

– Zöld vagyok – mondtam.

– Elég ebből! – kiáltotta. – Nincs időd erre. Gyere ki onnan! A víz csapdába ejt. Gyere már! Kifelé! Elfogott a rémület, és tüstént kiugrottam a patakból.

– Most aztán mindent alaposan el kell magyaráznod – fordult hozzám don Juan, amint elhelyezkedtünk a szobájában. Élményeim sora azonban nem érdekelte; egyedül arra volt kíváncsi, mit tapasztaltam, amikor azt mondta, a partot nézzem. A legapróbb részleteket is tudni akarta. Elmondtam neki mindent, ami csak eszembe jutott a falról.

– Tőled balra vagy jobbra volt a fal? – kérdezte.

Azt feleltem, hogy voltaképpen előttem volt, ám ragaszkodott hozzá, hogy vagy balra vagy jobbra kellett lennie.

– Amikor először láttad, akkor hol volt? Csukd be a szemed, és addig ne nyisd ki, amíg eszedbe nem jut!

Felállt, és kelet felé fordított, abba az irányba, amelyik felé a vizesárok partján is néztem. Megkérdezte, melyik irányba mozogtam.

Közöltem, hogy egyenesen előre. Sürgetett, arra próbáljak visszaemlékezni, amikor még buborékoknak látni a vizet.

– Melyik irányba úsztak? – kérdezte.

Addig erősködött, míg azt mondtam, hogy a buborékok valószínűleg jobb kéz felé tartottak, bár ebben nem voltam száz százalékig biztos. Kérdezősködése nyomán döbbentem, hogy képtelen vagyok rendet teremteni abban, amit érzékeltem. Legelőször a buborékok jobb felé tartottak, ám amikor nagyobbak lettek, már minden irányba úsztak. Volt amelyik egyenesen felém tartott, mások egészen másfelé. Fölöttem és alattam is röpültek. Bármerre néztem, buborékokat láttam. Emlékeztem, hogy zizegő hangjuk volt; bizonyára fülemmel és szememmel egyaránt észleltem őket. Amikor a buborékok akkorára nőttek, hogy „megnyergelhettem" az egyiket, „láttam", ahogy egymáshoz dörzsölődtek, mint a léggömbök.

Ahogy mind több részletre emlékeztem vissza, egyre izgatottabbá váltam. Don Juant azonban hidegen hagyták ezek a részletek. Mondtam, láttam amint zizegtek buborékok. Eldönthetetlen volt, hogy szememmel vagy fülemmel éreztem-e őket, mégis kristálytisztán érzékeltem, hogy a buborékok egymáshoz dörzsölődnek. Nem láttam vagy hallottam a mozgásukat – éreztem. Magam is a hang és a mozgás része voltam.

Megindított saját élménybeszámolóm. Megragadtam don Juan karját, és rángatni kezdtem, annyira felindultam. Most eszméltem rá, hogy a buborékoknak nem volt külső burka, valamiképpen mégis zártak volta széleik egyenetlenek és szabdaltak, ráadásul változtatták alakjukat. Nagy sebességgel forrtak össze és váltak szét, mozgásuk mégsem volt szédítő – gyors volt, ám ugyanakkor lassú is.

Arra is emlékeztem már, milyen színük volt a buborékoknak. Áttetszőek voltak, nagyon fényesek, és halványzöldek, bár ez nem tűnt a szó szoros értelmében vett színnek.

– Elég a mellébeszélésből! – mondta don Juan. – Mindezek semmit sem jelentenek. Egyedül az irányok számítanak. Csak arra emlékeztem, hogy minden vonatkozási pont nélkül mozogtam, ám don Juan arra a következtetésre jutott, hogy mivel kezdetben a buborékok jobbra – azaz dél felé – tartottak, a déli irány az, amelyik sokat jelent számomra. Most ismét arra kért, emlékezzem vissza, merre volt a fal. Minden erőmet összeszedtem. Amikor don Juan „hívott" és én – úgymond – a felszínre buktam, a fal mintha balra lett volna. Nagyon közel voltam hozzá, olyan közel, hogy még a legapróbb rovátkákat és kiszögelléseket is ki tudtam venni. A fal meglehetősen magas volt. Csak az egyik végét láttam; a szélei nem sarkosak, hanem legömbölyítettek voltak.

Don Juan egy percig csendben ült, mintha a beszámóló értelmét igyekezne kihámozni. Végül azt mondta. kevesebbet teljesítettem, mint amennyire számított.

– Mit kellett volna lennem?

Nem válaszolt, csak cuppantott egyet.

– Azért nem végeztél rossz munkát – mondta. – Megtanultad. hogy a brujo a vizet használja a mozgásra.

– És láttam is?

Csodálkozva nézett rám, aztán elfordította fejét, és azt mondta, hogy még sokszor kell bemennem a zöld ködbe, amíg magam is válaszolni tudok erre a kérdésre. Ezután másra terelte a szót, mondván, azt nem tanultam meg, hogyan használjam a vizet mozgásra, ám azt igen, hogy egy brujo ezt megteheti, és pont azért kért, hogy nézzem a partot, hogy magam is meggyőződhessem arról, milyen gyorsan mozgok.

– Nagyon sebesen mozogtál – mondta. – Olyan sebesen, mint aki tudja, mit csinál. Alig bírtam lépést tartani veled. Könyörögtem, magyarázza el, mi is történt, az elejétől fogva. Nevetett, és hitetlenkedve fejéi rázta.

– Mindig az elejétől fogva akarod tudni a dolgokat – mondta. – Ám a dolgoknak nincs eleje; ilyen csak a te fejedben létezik.

– Azt nevezem elejének, hogy az árokparton ülök, és elszívom a pipát.

– De mielőtt elszívtad, nekem már ki kellett sütnöm, mihez kezdjek veled. Most el kéne mondanom, mire jutottam, de ezt nem tehetem, mert csak egy korábbi lépéshez jutnánk. Azt hiszem, jobban értenéd a dolgokat, ha nem töprengenél a kezdetekről.

– Akkor legalább azt mondd el, mi történt, miután elszívtam a pipát!

– De hisz ezt épp az imént tetted meg magad! – nevetett. – Történt velem valami fontos, don Juan? Vállat vont.

– Megfelelően követted az utasításaimat, és nem jelentett problémát, hogy ki– és belépj a ködbe. Aztán figyeltél a hangomra, és amikor szólítottalak, a felszínre jöttél. Ezt kellett begyakorolni. A többi már ment, mini a karikacsapás: csak hagytad, hogy a köd magával vigyen. Úgy viselkedtél, mint aki tudja, mit kell tennie. Amikor már messze jártál, utánad kiáltottam, és mondtam, nézz ki a partra, hogy tudd, milyen messze jársz. Végül visszahúztalak.

– Azt akarod mondani, hogy valóban utaztam a vízben?

– Pontosan. Méghozzá jó messzire.

– Milyen messze?

– El sem hinnéd.

Megpróbáltam rávenni, hogy árulja el, de ejtette a kérdést, azt mondta, most mennie kell. Csökönyösen kitartottam, hogy legalább valami útmutatót adjon.

– Utálok sötétben tapogatózni – jelentettem ki.

– Magadat tartod sötétségben – felelte. – Gondolj a falra, amit láttál. Ülj le ide, és emlékezz vissza minden részletére. Akkor talán magad is rájössz, milyen messze jutottál. Én csak azt tudom, hogy nagyon messze. Éspedig onnan, hogy beleizzadtam mire visszarángattalak Ha nem lettem volna ott, meglehet, úgy elkalandoztál volna, hogy sosem térsz vissza, és akkor most a halott tested heverne az árokparton. Bár talán, magadtól is visszataláltál volna. Nálad sose lehet tudni. Nézzük csak! Az erőfeszítésből ítélve eljuthattál úgy...

Hosszú szünet következett, miközben mosolyogva engem nézett

– Én magam mondjuk Közép-Mexikó hegyeiig mennék – folytatta. – Fogalmam sincs te meddig, talán Los Angelesig, esetleg le, egészen Brazíliáig.

Don Juan másnap délutánig távol volt. Mire visszatért, mindent leírtam, amire csak emlékeztem az előző nap történtekről. Írás közben arra gondoltam, végigsétálhatnék az ér partján mindkét irányban, hátha találok valamit, ami kiválthatta bennem a fal képzetét. Az jutott eszembe, hogy míg egyfajta bódult állapotban voltam, don Juan talán végigsétált velem a parton, és útközben valami falra irányította figyelmemet. Úgy számoltam, hogy a köd első felbukkanása és a házba való visszatérésünk időpontja között maximum két és fél mérföldnyit sétálhattunk. Fogtam tehát magam, és mindkét irányban megtettem úgy három mérföldnyit az ér partján, szemügyre véve minden apró részletet, ami a látomásomban szereplő falra emlékeztethetett. Amennyire meg tudtam Ítélni, az ér öntözőcsatornául szolgált. Egy-másfél méter széles lehetett. Semmit sem találtam, ami egy betonból készült fal képét idézhette volna elő bennem.

Mikor don Juan késő délután visszatért, odamentem hozzá, hogy felolvassam, amit írtam. Nem akarta hallani, helyette leültetett, és ő is leült velem szemben. Nem mosolygott. Úgy tűnt, valamin gondolkozik; homlokát ráncolta és a távolba meredt.

– Azt hiszem, most már látod – kezdte olyan fenyegető hangon, hogy megrettentem -, minden lépésednél az életeddel játszol. A víz ugyanolyan veszélyes, mint az őrző. Ha nem vigyázol, csapdába fog ejteni. Ez csaknem megtörtént tegnap. Ahhoz, hogy csapdába essen az ember, ezt akarnia kell. Ez a baj. Akarattal hagyod el magad.

Nem értettem, miről beszél. Olyan váratlanul támadt rám, hogy egészen megzavarodtam. Félénken kértem, hogy magyarázza el, mire gondol. Vonakodva válaszolta, hogy látta a gödör szellemét, és meg van győződve arról, hogy elpuskáztam a lehetőségét annak, hogy lássam a vizet.

– Hogyan? – kérdeztem valóban megrökönyödve.

– A szellem egy erő, és mint ilyen, csak erőre válaszol. Nem hagyhatod el magad a jelenlétében.

– Mikor hagytam el magam?

– Tegnap, amikor zölddé váltál a vízben.

– Nem hagytam el magam! Azt hittem, ez egy fontos pillanat, és közöltem, mi történik velem.

– Hogy jössz te ahhoz, hogy eldöntsd, mi fontos és mi nem? Semmit sem tudsz azokról az erőkről, amelyekkel érintkezel. A gödör szelleme segíthetett volna, és segített is addig, amíg ott nem hagytad. Fogalmam sincs, mi lesz a vége, ha ilyeneket csinálsz. Behódoltál a gödör szellemének, és most aztán várhatod, hogy mikor visz el.

– Baj volt, hogy figyeltem, ahogy zölddé válok?

– Elhagytad magad, az volt a baj. El akartad hagyni magad. Mondtam már, és most újra megismétlem: csak a harcos maradhat életben a brujok világában. A harcos tisztelettel közelít mindenhez, ok nélkül nem tapos meg semmit. Tegnap tiszteletlenül bántál a vízzel. Általában helyesen viselkedsz, de tegnap ostoba módon megfeledkeztél magadról, és átengedted magad a halálnak. A harcos semminek sem engedi át magát, még saját halálának sem. A harcos nem társ – hozzáférhetetlen; ha valamibe mégis belefog, akkor tisztában van vele, mit tesz.

Hallgattam. Don Juan csaknem dühös volt, és ez zavarba hozott; a legritkább esetben viselkedett így velem. Azt mondtam, fogalmam sem volt arról, hogy valami rosszat teszek. Néhány perc múltán a feszültség fel engedett, levette kalapját, rám mosolygott, és azt mondta, még jó, hogy sikerült visszanyernem az uralmat megzavarodott énem fölött. Hangsúlyozta, hogy három-négy hónapig bármifajta érintkezést a vízzel kerülnöm kell.

– Nem hinném, hogy kibírom zuhanyozás nélkül – feleltem. Don Juan úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult.

– Nem bírod ki zuhanyozás nélkül! Néha olyanokat mondasz, hogy azt hiszem, viccelsz velem. Pedig tudom. hogy komolyan beszélsz! Elengeded magad, és az életed erői ilyenkor szabadon garázdálkodhatnak.

Azt vetettem fel, hogy lehetetlen az embernek állandóan uralkodnia magán. A harcos számára semmi sem maradhat ellenőrizetlen, felelte. Erre a véletlenekre hivatkoztam, mondván, ami a víznél történt velem, véletlennek nevezhető, hiszen azt nem akartam, és nem is voltam tudatában helytelen viselkedésemnek. Olyan embereket hoztam fel példának, akiket véletlen szerencsétlenség ért – elsősorban Lucasról beszéltem, egy idős jaki férfiról, aki felborult teherautójával, és súlyos sérüléseket szenvedett.

– Úgy tűnik, lehetetlen a véletleneket elkerülni – vontam le a következtetést. – Senki sem képes mindent irányítás alá vonni maga körül.

– Ez igaz – szögezte le don Juan. – De nem minden véletlen elkerülhetetlen. Lucas nem harcos. Ha az lenne, tudná, hogy vár, és tudná, mire vár – akkor nem ült volna részegen a teherautó kormánya mögé. Azért ment neki a sziklának, mert részeg volt: értelmetlenül zúzta össze testét. – A harcos élete hadgyakorlat – folytatta. – Te azonban az élet értelmét keresed. A harcos nem törődik ilyesmivel. Ha Lucas harcosként élt volna – amire, csakúgy mint bárkinek, megvolt az esélye -, akkor életét stratégiailag szervezte volna. Ekképpen, ha bezúzta bordáit egy elkerülhetetlen balesetben, akkor megtalálta volna a módot arra, hogy ebből erényt kovácsoljon, vagy hogy a következményeket elkerülje, vagy harcoljon azok ellen. Ha Lucas harcos lenne, nem ülne naphosszat düledező kunyhójában éhezve, hanem a végsőkig harcolna.

Egy másik példát hoztam fel, és megkérdeztem, vajon mit csinálna, ha őt érné baleset, aminek következtében le kellene vágni lábait.

– Ha mindenképpen el kellene veszítenem lábaimat, nem tudnék tovább embernek maradni, és csatlakoznék ahhoz, ami odakint vár reám – mondta, és körbemutatott a mindenségen.

Félreértett, mondtam, mert én arra akartam utalni, hogy az embernek lehetetlen előre látnia mindazokat a tényezőket, amelyek kihatnak egyes cselekedeteire.

– Csak azt mondhatom – ismételte don Juan -, hogy a harcos hozzáférhetetlen – sosem álldogál az út szélén, várva, hogy lesújtsanak rá. Így az előre láthatatlan esélyét a minimumra csökkenti. Amiket le véletlennek nevezel, azok az esetek döntő többségében könnyen elkerülhetők, kivéve persze, ha az ember idióta módjára, zűrzavarban él.

– Nem lehet örökké megszervezetten élni – mondtam – Gondold csak el például, hogy valaki egy messze hordó, teleszkópos puskával vár rád – ötszáz méterről is leteríthet. Mit tennél ilyen esetben? Don Juan hitetlenkedve nézett rám, aztán nevetni kezdett.

– Mit tennél, na, mit? – sürgettem.

– Ha valaki várna rám egy messze hordó, teleszkópos puskával? – ismételte hanghordozásomat gúnyolva.

– Ha valaki elbújva várna. Semmi esélyed. A golyót csak nem állíthatod meg!

– Az biztos. De még mindig nem értem, mire gondolsz

– Arra, hogy az összes stratégiád csődöt mond egy ilyen helyzetben.

– Már hogy mondana csődöt! Ha valaki egy messze hordó, teleszkópos puskával elbújva várna rám valahol, egyszerűen nem mennék oda.

13

 

Legközelebb 1969. szeptember 3-án tettem kísérletet a látásra. Ezúttal is kétpipányi keveréket kellett elszívnom. A keverék azonnali hatása megegyezett a korábbiakkal. Emlékszem, mikor testem teljesen elzsibbadt, don Juan jobb hónaljamnál fogva felsegített, és kisétáltunk a házát körülvevő, sűrű bozótosba. Fogalmam sincs, mi történt ezután, vagy hogy mennyi ideig mentünk; egyszer csak arra ocsúdtam, hogy egy alacsony domb tetején ülök. Don Juan a bal oldalamon telepedett le, olyan közel, hogy hozzámért; nem éreztem, csak szemem sarkából láttam őt. Tudtam, hogy beszél hozzám, ám szavaira nem emlékeztem. Úgy éreztem, mindent értek, amit mond, annak ellenére hogy emlékezetembe nem tudtam visszahívni a szavakat. Az volt az érzésem, szavai egy elhaladó vonat kocsijai, az utolsó szó pedig a postavagon. Tudtam, mi az utolsó szó, de kimondani vagy világosan gondolni rá képtelen lettem volna. Az egész olyan volt, mintha félálomban egy szóvonat álomszerű képét látnám. Ekkor nagyon halk hang ütötte meg a fülemet.

– Nézz rám – mondta don Juan, és maga felé fordította fejemet. Háromszor vagy négyszer is elismételte a mondatot.

Odanéztem, és nyomban ugyanazt az izzást véltem észre arcán, amit két ízben is korábban. Lenyűgöző volt, ahogy a fény apró pontokban hullámzott. A pontoknak nem voltak világos határai, a fényhullámok mégsem csaptak túl láthatatlan korlátaikon.

Jártatni kezdtem szememet a fénylő tárgyon, s erre annak izzása nyomban alábbhagyott, és megjelentek – jobbon mondva az elhalványuló sugárzásra íródtak – don Juan arcának megszokott körvonalai. Bizonyára újra fókuszáltam tekintetem, mert don Juan arca elmosódott és megint erősödött az izzás. Arra a területre összpontosítottam, ahol don Juan bal szemét sejtettem. Észrevettem, hogy ott nem volt lezárva a mozgás, hanem mintha szikrák pattogtak volna kifelé erről a részről. Apró, ritmikus robbanások voltak ezek, melyek nyomán fényrészecskékhez hasonlatos dolgok röppentek sebesen felém, aztán vissza, mintha valami gumiszál rántotta volna be őket. Don Juan most nyilván elfordította fejemet, mert hirtelen egy felszántott mező képe jelent meg előttem.

– Előre nézz! – parancsolta.

Úgy kétszáz méternyire hosszú, nagy dombot láttam, mely teljes szélességében fel volt szántva; a párhuzamos barázdák vízszintes irányban, a domb lábától a tetejéig futottak. Azt is észrevettem, hogy a barázdák közölt itt-ott kisebb kövek hevernek, és három nagyobb sziklatömböt is láttam. A közvetlenül előttem magasodó bokrok takarták a kilátást a domb lábánál húzódó víz mosás felé – csak annyit tudtam kivenni, hogy mély folyó völgy lehet ott, amelynek dús, zöld növényzete – nyilván fák nőttek a folyó partján – élesen elütött a környező kopár domboldalaktól. Enyhe szellő fújdogált, a csendet sem madár, sem bogarak hangja nem zavarta. Békesség és mély nyugalom telepedett rám. Don Juan megint mondott valamit. Néhány másod perc telt el, mire megértettem.

– Látsz valakit a szántásban? – ismételgette a kérdést. Közölni akartam, hogy egy lelket sem látok, de képtelen voltam megszólalni. Don Juan hátulról átfogta fejemet – szemöldököm fölött és az arcomon láttam ujjait -, és lassan, jobbról balra forgatta, majd ugyanezt megismételte visszafelé.

– Mindent alaposan nézz meg! Az életed múlhat rajta. – Hallottam, ahogy többször elismételte ezt.

Négyszer kellett ily módon végigpásztáznom az előttem fekvő területet. Egyszer csak, amikor egészen balra forgatta a fejem, mintha a jobb szemem sarkából valami mozgást véltem volna észre a szántóföldön. Most lassan újra jobb felé fordított, és így jobban megfigyelhettem a jelenséget. Egy ember volt az. Egy férfi ballagott a barázdák mentén. Öltözetéről ítélve egyszerű mexikói parasztember lehetett – szandált, világosszürke pantallót, hosszú ujjú homokszínű inget és szalmakalapot viselt; a jobb vállán átvetett szíj végén barna táska lógott

Don Juan láthatóan észrevette, hogy megpillantottam az embert. Többször is kérdezte, felém int-e. Azt akartam válaszolni, hogy nekem hátat fordítva pont az ellenkező irányba sétál, de csak egy kurta „nem" jött ki a torkomon. Don Juan ekkor arra kért, ha az ember megfordulna és felém indulna, kiáltsam el magam, ő majd elfordítja a fejem, hogy megvédjen.

Nem éreztem semmi félelmet, sőt, az volt az érzésem, teljesen kívül állok a történéseken. Hidegen bámultam előre. A férfi most megállt a szántó közepén. Jobb lábát egy nagy, kerek kő szélére helyezte, és lehajolt, mintha szandálját kötözte volna. Azután félegyenesedet, egy madzagot húzott elő a táskából, és bal keze köré csavarta. Nekem háttal állt, szemközt a domb tetejével, és valószínűleg az előtte fekvő területet fürkészte – legalábbis ezt olvastam ki lassan jobbra forduló feje mozgásából. Egy pillanatra profilból láttam, azután egész testével felém fordult, feje aprót rándult, oly módon, ami kétségkívül elárulta, hogy észrevett. Kinyújtott bal karjával a földre mutatott, majd ebben a helyzetben elindult felém.

– Erre jön! – kiáltottam nehézség nélkül.

Don Juan bizonyára elfordította a fejem, mert megint a bozótost láttam. Azt mondta, ne meredjek semmire, csupán „könnyedén" jártassam tekintetem a dolgokon. Közölte, egy kicsit előre megy, aztán majd felém sétál – figyeljem őt, amíg meg nem látom az izzó fényt.

Láttam, hogy don Juan mintegy húsz méterrel odébb megy, ám ezt olyan fürgeséggel tette, hogy alig hittem a szememnek. Ezután megfordult, szembenézett velem. és utasított, hogy őt nézzem.

Az arca izzott, akár egy fényfolt. A fény átsugárzott a mellére, egészen teste közepéig. Ahhoz hasonlított, mint amikor az ember összehúzott szemmel néz fénybe. Az izzás ütemesen erősödött, és halványult. Don Juan valószínűleg elkezdett közeledni, mert a fény most mind erősebb és kivehetőbb lett.

Valamit odaszólt nekem. Megpróbáltam megérteni, mit mond, mire az izzás szertefoszlott, és helyén megjelent don Juan megszokott arca; talán egy méterre lehetett tőlem.

Don Juan leült velem szemben. Ahogy megint arcára összpontosítottam, halványan felizzott a fény. Egy pillanatra úgy láttam, mintha vékony sugárnyalábok kereszteznék arcát, mintha valaki tükrökkel villantana rá, aztán ahogy erősödött az izzás, arcának körvonalai megint eltűntek, és megjelent az amorf fényfolt. Ismét észrevettem a bal szem helyén a korábban megfigyelt, lüktető fénykitöréseket. Szándékosan kerültem, hogy erre fókuszáljak, és inkább a szomszédos területre – feltehetően a jobb szem helyére – tereltem tekintetemet. Kristályosan áttetsző fénybe – fénymedencébe – tekintettem.

Furcsa mód azzal, hogy érzékeltem a dolgokat, nem pusztán észrevettem őket, hanem éreztem is. A sötét fénymedencéből rendkívüli mélység áradt – „barátságos", „jóságos" volt. A belőle sugárzó fény nem tört ki, épp ellenkezőleg, lassan, befelé örvénylett, tökéletes visszaverődéseket formált. Izzása gyöngéden és kedvesen érintett meg, elringatott – ez adta a tökély érzését. Most tündöklő fényvillanások szimmetrikus gyűrűjét láttam. A gyűrű lassan kiterjedt az izzó fényfolt egészére, csakhogy aztán megint apró fényponttá zsugorodjék a fénymedence közepén. Többször is követtem, ahogy a gyűrű kitágult, majd összehúzódott. Úgy helyezkedtem, hogy mindkét szemet egyszerre figyelhessem. A bal szem villanásai ténylegesen előtörtek a fényfolt síkjából, míg a jobb szem villanásai úgy sugároztak, hogy közben a síkba olvadtak. Jól láthatóan elkülönült a kétféle fényár ritmusa – a bal szem fénye akkor robbant ki, amikor a jobb szem sugarai összehúzódtak, és befelé örvénylettek; amikor pedig a jobb szem fénygyűrűje kiterjedt a fényfolt teljes felületére, a bal szem villanásai elhalványultak.

Don Juan valószínűleg újra megforgatott, mert ismét a szántóföldet láttam magam előtt. Megint azt mondta, a férfit nézzem.

Az illető még mindig a kő mellett állt, és engem figyelt. Vonásait nem láthattam, mert kalapjának széles karimája csaknem teljesen eltakarta arcát. Hirtelen jobb karja alá kapta táskáját, és jobb felé indult Már csaknem elérte a szántás szélét, amikor irányt váltott, és néhány lépést tett a vízmosás felé. Ekkor elvesztettem fókuszáló képességem – férfi és táj mindenestül szertefoszlott, s a sivatagi bozótos képe tűnt elő ismét.

Nem emlékszem, hogyan tértem vissza don Juan házába, ahogy arra sem, mivel térített magamhoz. Don Juan szobájában, a gyékényszőnyegen ocsúdtam. Szédültem, gyomrom kavargott. Don Juan hozzám lépett, felsegített, és még épp idejében vonszolt ki a ház melletti bozótosba. Nevetett, miközben hánytam. Ezután némileg megkönnyebbültem. Az órámra néztem: éjjel tizenegy volt. Visszamentem aludni, és amikor másnap déli egy órakor felébredtem, megint úgy éreztem, a régi vagyok. Don Juan újra meg újra rákérdezett, hogy érzem magam. Kissé szórakozott voltam – semmire sem tudtam összpontosítani. Néhányszor körbesétáltam a házat don Juan szigorú felügyelete alatt, aki követett. Úgy éreztem, semmi dolgom, így visszafeküdtem aludni. Késő délután ébredtem, sokkal jobb állapotban. Magam körül összeszaggatott levelek sokaságát találtam. Tulajdonképpen egy halom falevél hevert a hasam alatt, azokon feküdtem, mikor felébredtem. Átható illatuk volt; arra is emlékszem, hogy még félálomban megéreztem ezt az illatot. Don Juant a ház mögött találtam; a vizesárok mellett ült. Amint meglátta, hogy közeledem, hevesen gesztikulálva intett, hogy azonnal álljak meg, és forduljak vissza.

– Rohanj a házba – ordította. Kisvártatva ő is megjelent.

– Sose gyere utánam! – orrontott rám. – Ha látni akarsz, itt várj rám.

Elnézést kértem. Erre azt mondta, hogy felesleges ostoba bocsánatkérésekre vesztegetnem az időt, ami megtörtént, úgysem lehel visszacsinálni. Azt mondta, kemény munkájába került, hogy „visszahozzon", és amikor a víznél láttam, épp értem járt közbe.

– Most kell megmosakodnod – jelentette ki.

Biztosítottam arról, hogy tökéletesen érzem magam. Hosszú ideig bámult a szemembe.

– Gyere velem – mondta végül. – Belemerítlek a vízbe.

– De hiszen jól vagyok – makacskodtam. – Látod, jegyzetelek. Erőnek erejével felrángatott a szőnyegről.

– Már megint elhagyod magad! Pillanatokon belül elalszol majd, és fogalmam sincs, még egyszer fel tudlak akkor ébreszteni.

A ház mögé siettünk. Mielőtt a vízhez értünk volna, a lehető legszigorúbban rám parancsolt, hogy csukjam be a szemem, és amíg nem szól, ki ne nyissam. Azt mondta, ha csak egy pillantást is vetek a vízre, végem van. Kézen fogva vezetett, és amint elértük a vizet, fejjel előre belecsúsztam.

Bemerített, majd kiemelt a vízből, miközben én egy pillanatra sem nyitottam ki a szemem. Órák hosszat tartott a „fürdetés". Különös változást éreztem: bármi bajom volt is, mielőtt a vízhez értem, az olyan mélyen lappangott, hogy igazán nem is éreztem mindaddig, amíg össze nem tudtam hasonlítani azzal a jó érzéssel és éberséggel, ami a vízzel való találkozás nyomán áradt szét bennem.

A víz belement az orromba, tüsszögni kezdtem. Don Juan kihúzott a vizesárokból, és – meg mindig csukott szemmel – visszavezetett a házba. Segített átöltözni, majd átvezetett szobájába, leültetett a szőnyegre, beigazította merre nézzek, és csak akkor engedte, hogy kinyissam a szemem. Amit láttam, az annyira váratlanul ért, hogy hátrahőköltem, és megragadtam don Juan lábát. Teljesen megzavarodtam. A szántóföld terült el előttem, rajta a férfi Ezúttal karnyújtásnyira állt tőlem. Láttam az arcát – ismerősnek tűnt, csaknem eszembe jutóit, hogy kicsoda. Don Juan hirtelen kokit nyomott a fejemre – gyors, nem túl erős, ám mégis sokkoló hatású mozdulat volt. A látomás azonnal eltűnt. – Mi a baj? – kérdezte. – Mit láttál?

Felnéztem don Juanra. Keze ütésre készen állt; nevetve kérdezte, akarok-e még egy kokit. Elengedtem a lábát, visszaültem a szőnyegre. Intett, hogy csak előre nézzek, semmi esetre se forduljak hátra, abba az irányba, amerre a vizesárok fekszik.

Most eszméltem csak rá, hogy koromsötét van a szobában. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, vajon nyitva van-e a szemem. Kezemmel igyekeztem kitapogatni szemhéjamat. Hangosan don Juant szólítottam, és mondtam, valami baj van a szememmel – semmit se látok, noha egy pillanattal előbb, még világosan láttam, ahogy ütni készül. Jobbról, fejem fölül nevetését hallottam, azután felvillant a petróleumlámpa fénye. Minden olyan volt a szobában, amilyennek lennie kellett: a vályogfalak, a felakasztott, kiszáradt, girbegurba gyökerek, a gyógyfüves batyuk, a zsúptető, a gerendáról lelógó petróleumlámpa. Ezerszer láttam már a szobát, most mégis valami különös volt benne, és bennem is: életemben először nem hittem érzékeim végső „valóságában". Régóta érett már bennem az érzés, talán meg is fogalmaztam többször, komolyan azonban egyszer sem fogott el ez a fajta kételkedés. Most azonban képtelen voltam elhinni, hogy a szoba „valódi", és az a furcsa érzésem támadt, hogy a kép don Juan újabb kokijára menten szertefoszlana.

Vacogni kezdtem, anélkül, hogy fáztam volna. Hátamon többször végigfutott a hideg. Fejemet – különösen a tarkóm környékén – ólomnehéznek éreztem.

Rosszullétre panaszkodtam, és elmondtam, mit láttam. Don Juan nevetett, és azt felelte, az, hogy behódoltam a félelemnek, megint nyomorúságos érzelgősségemnek köszönhető.

– Berezelsz, de nem félsz – mondta. – Láttad, ahogy rád nézett a szövetséges, na bumm! Mielőtt betojsz, legalább azt várt ki, míg összekerülsz vele.

Felszólított: anélkül, hogy egyetlen pillantást vetnék a vizesárokra – menjek a kocsihoz, és ott várjak rá, míg ő lapátot meg kötelet kerít. Elhajtottunk egy helyre, ahol egy fatönk állt. Ásni kezdtünk a sötétben. Keményen dolgoztam órákig. A tönköt ugyan nem sikerült kiásni, viszont sokkal jobban lettem. Visszatértünk a házba, és ettünk; a dolgok ismét tökéletesen „valódiaknak", megszokottaknak tűntek.

– Mi történt velem? – kérdeztem. – Mit csináltam tegnap?

– Elszívtál engem, azután elszívtál egy szövetségest – felelte don Juan.

– Tessék?

Don Juan nevetni kezdett, és azt mondta, most biztos azt fogom követelni, mindent a legelejéről meséljen el.

– Elszívtál engem – ismételte. – Belebámultál az arcomba, a szemembe, láttad a fényeket, melyek az ember arcát jelzik. Én magam varázsló vagyok, ezt is láttad a szememben, persze nem tudhattad, mert először csináltál ilyesmit. Nem minden ember szeme egyforma – erre hamarosan magad is rájössz. Ezután pedig elszívtál egy szövetségest.

– A férfira gondolsz, a szántásban?

– Nem férfi volt az, hanem egy szövetséges, aki téged hívott.

– Hová mentünk? Úgy értem, hol voltunk, amikor ezt , embert, vagyishogy a szövetségest láttam?

Don Juan fejével a ház bejárata felé bökött, és azt mondta, egy közeli dombra vitt fel. Közbeszóltam, hogy a táj, amit láttam, távolról sem hasonlított a házat övező sivatagi bozótoshoz, mire azt felelte, hogy a szövetséges, aki „hívott" engem, nem idevalósi.

– Akkor hol tanyázik?

– Hamarosan elviszlek oda – jelentette ki, láthatóan véget kívánva vetni ez irányú kérdezősködésemnek..

– Mit jelentett a látomásom, don Juan?

– Látni tanulsz, és kész; semmi okod, hogy megint elhagyd magad, és inged-gatyád összecsináld félelmedben. Talán jobb, ha mégis mindent elmondasz, amit láttál.

Arról kezdtem el beszélni, milyennek láttam az arcát, de megállított, mondván ennek a résznek semmi jelensége. Közöltem, majdnem olyannak láttam, mint egy „fénylő tojás". Azt felelte, a „majdnemek" nem számítanak, és még jó időmbe és erőfeszítésembe fog telni, míg valóban látni fogok. A szántás és a szántásban sétáló ember legapróbb részletei is élénken érdekelték.

– A szövetséges hívott téged – mondta, miután mindent elmondtam, amire emlékeztem. – Mikor közeledni kezdett, nem azért fordítottam el a fejed, mert veszélyes volt rád, hanem mert jobb, ha még várunk. Ráérünk. A harcos nem lusta, de nem is kapkod. Felkészületlenül találkozni egy szövetségessel annyi, mintha fingjaiddal próbálnál elriasztani egy oroszlánt.

Mindketten nevettünk.

– Mi történt volna, ha nem fordítod el a fejem?

– Akkor neked magadnak kellett volna megtenned ezt.

– És ha nem tettem volna?

– A szövetséges halálra rémisztett volna. Ha egyedül vagy, talán annyi is neked. Amíg nem tudod megvédeni magad, jobb, ha nem mégy nélkülem a hegyekbe vagy a sivatagba. Ott egyedül, könnyen elkaphat a szövetséges, és akkor fasírtot csinál belőled.

– Mit jelentettek a szövetséges mozdulatai?

– Rád nézett, azaz üdvözölt. Mutatta, hogy szellemfogóra és tarisznyára van szükséged, ám nem erről a vidékről valóra; a táskája az ország más részéről származott. Három akadály vár rád az úton – ezek voltak a sziklatömbök. Az is biztos, hogy vízmosásokban, folyóvölgyekben fogsz legjobb erőidre találni – errefelé mutatott a szövetséges. A táj többi eleme abban segített. hogy behatárold, pontosan hol lelheted fel a szövetségest. Tudom is, hogy hol az a hely! Hamarosan elviszlek oda.

– Azt akarod mondani, hogy a hely, amit láttam, valóban létezik?

– Természetesen.

– Hol van?

– Ezt nem mondhatom el.

– Hogy találhatnám meg azt a vidéket?

– Ezt sem mondhatom el. Nem mintha nem akarnám, hanem mert egyszerűen fogalmam sincs, hogy mondjam el. Tudni akartam, mit jelentett, hogy a szobában újra láttam a szántást. Don Juan nevetve utánzott, ahogy a lábát markoltam.

– Ez pusztán megerősítette azt, hogy a szövetséges akar téged. Biztos akart lenni benne, hogy valamelyikünk megérti hívását.

– És az arc, amit láttam?

– Ismered ezt az arcot – nem először láttad. Talán éppen halálod arca. Óvatlanságodnak köszönhető, hogy megrémültél. Várt rád, és amikor megjelent, átengedted magad az ijedtségnek. Még szerencse, hogy megütöttelek, különben – teljesen érthetően – ellened fordult volna. Az embernek makulátlan harcosnak kell lennie, különben a szövetséges ellene fordul, és elpusztítja.

Don Juan lebeszélt arról, hogy másnap reggel hazautazzam Los Angelesbe. Nyilván úgy gondolta, még nem épültem fel teljesen. Ragaszkodott hozzá, hogy szobájában délkelet felé nézve üljek, így gyűjtsek erőt. Leült a bal oldalamra, átnyújtotta jegyzetfüzetem, és azt mondta, hogy most aztán jól behúztam a csőbe – nemcsak hogy itt kell lennie velem, de még szóval is kell tartania.

– Alkonyatkor majd megint le kell mennünk a vízhez – mondta.

– Még nem vagy egészen szilárd, úgyhogy ma még nem tanácsos egyedül maradnod. Délelőtt veled leszek – délutánra jobban fogod érezni magad.

Aggodalma rám is átragadt.

– Mi a baj velem? – kérdeztem.

– Érintkezésbe léptél egy szövetségessel.

– Vagyis?

– Ma nem beszélhetünk a szövetségesekről. Bármi másról igen, csak róluk nem.

Voltaképpen egyáltalán nem akartam beszélgetni. Kezdtem magam izgatottnak érezni. Don Juan ezzel szemben éppenhogy roppant mulatságosnak találta a helyzetet – nevetett, hogy a könnye is kicsordult.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy most, amikor beszélned kéne, semmi mondanivalód nincs? – mondta szemében huncut mosollyal.

Mókás kedve valamennyire megnyugtatott.

Mindazonáltal egyetlen dolog volt, amiről e pillanatban hallani akartam: a szövetséges. Milyen ismerős volt az az arc! De nem úgy, hogy már találkoztam vele vagy láttam valahol. Nem. Valami másról volt szó. Amint rá gondoltam, azonnal jó csomó egyéb dolog jutott eszembe, mintha egy részem ismerte volna a titkot, ám nem akarta volna, hogy a másik rész is hozzáférjen. Mindezt olyan különösnek találtam, hogy egyfajta morbid búskomorság tört rám. Don Juan az előbb azt mondta, hogy talán halálom arcát láttam. Ez nem hagyott nyugodni. Őrülten érdekelt, mit jelent ez, ám úgy éreztem, don Juan visszatart. Nagy levegőt vettem, aztán kiböktem:

– Mi a halál, don Juan?

– Fogalmam sincs – mosolyodott el.

– Mégis, hogy írnád le? Mit gondolsz felőle? Mindenkinek van valamilyen képzete a halálról.

– Nem értem, miről beszélsz.

A kocsim csomagtartójában ott hevert a Tibeti halottaskönyv. Gondoltam, mivel ez úgyis a halállal foglalkozik, jó alap lesz a beszélgetéshez. Mondtam, szeretnék elolvasni belőle, és felálltam, de don Juan visszaparancsolt, és inkább maga ment a könyvért.

– A reggel nem a varázslók ideje – mondta magyarázatképpen. – Még túl gyenge vagy ahhoz, hogy elhagyd a szobát. De bent védve vagy. De ha most elcsatangolnál, meglehet. szörnyű katasztrófa lenne az eredmény. Az úton vagy a bozótosban egy szövetséges könnyedén megölhetne, és később, amikor rád találnának, mindenki azt mondaná, micsoda rejtély! Vagy esetleg egyszerű balesetnek tudnák be a dolgot.

Nem voltam abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezzem a döntését, és kedvem sem volt ehhez. Így csaknem egész délelőtt a szobában ültem, és a könyv bizonyos részeit olvastam s magyaráztam don Juannak. Figyelmesen hallgatott, s csak akkor szakított félbe rövid időre, amikor vizet és némi harapnivalót hozott. Szemlátomást roppantul érdekelte, amit olvastam. Mikor befejeztem, rám nézett.

– Nem értem, miért beszélnek ezek úgy a halálról, mintha a halál olyan lenne, mint az élet – morfondírozott.

– Talán ők így fogják fel a dolgot. Gondolod, a tibetiek látnak?

– Alig hiszem. Ha az ember lát, minden, amit addig ismert, eltűnik. Minden! Ha a tibetiek látnának, tudnák, hogy semmi sem ugyanolyan többé. Amint látunk, minden új lesz és semmi sem marad meg olyannak, amilyennek ismertük.

– Talán nem mindenki számára ugyanolyan a látás.

– Ez igaz. Nem ugyanolyan. Ám ez nem jelenti azt, hogy az élet dolgai megmaradnak. Ha látsz, minden más lesz.

– Don Juan, te mit gondolsz a halálról? – kérdeztem.

– Nem hiszem, hogy a halál bármihez fogható, úgyhogy szerintem a tibetiek valami másról beszélnek. Akármiről is, nem a halálról, az egyszer biztos.

– Akkor mit gondolsz, miről?

– Ezt talán te tudnád megmondani. Te olvasol könyveket. Valamit mondani akartam, de nevetni kezdett.

– Az is lehet – folytatta -, hogy a tibetiek mégiscsak látnak, és rájöttek, hogy amit látnak, az teljesen érthetetlen; erre fel összeírtak mindenféle ostobaságot, mert nekik aztán egyre megy – s ha így történt, ez az egész egyáltalán nem is ostobaság,

– Igazán nem érdekel, mit gondolnak a tibetiek – mondtam -, az viszont nagyon is, hogy te mit gondolsz, és ezt hallani is szeretném.

Egy pillanatig rám meredt, aztán kuncogni kezdett. Szemét tágra nyitotta, szemöldökét komikusan felhúzta, úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna.

– A halál egy kunkor – mondta. – A halál a szövetséges arca; a halál fényes felhő a horizonton; a halál Mescalito suttogása; a halál az őrző fogatlan pofája; a halál Genaro, ahogy fejen áll; a halál a veled beszélgető don Juan; a halál te vagy és a jegyzetfüzeted; a halál semmi. Semmi! Itt van, és egyáltalán nincs itt.

Don Juan nagyot nevetett. Táncoló, daloló nevetés volt ez.

– Nem érted, mi? – mondta végül. – Nem tudom megmondani, milyen a halál. Azt azonban talán meg tudom mondani, milyen lesz a te halálod. Biztosra persze nem – csak úgy körülbelül.

Inamba szállt a bátorságom, és közöltem, csak az érdekel, milyennek látja a halált általában; egyes emberek halálára – legfőképpen a sajátomra – egyáltalán nem vagyok kíváncsi.

– Csak úgy általában nem tudok a halálról beszélni – felelte. – A halálról akartál hallani, hát tessék! Akkor ne ijedj meg, ha a saját halálodról esik szó.

Beismertem, félek erről beszélni. Arra gondolok, ami kor a fia – Eulalio – haláláról beszélt. Akkor azt mondta, élet és halál, mint valami kristályos köd vegyült össze.

– Azt mondtam, hogy fiam élete kitágult halálakor. De nem a halálról általában beszéltem, csak a fiam haláláról. A halál – akármi legyen is az – kitágította életét.

Mindenképpen el akartam kerülni, hogy személyemre terelődjék a szó, és könyvekkel hozakodtam elő, amelyekben a klinikai halál állapotán keresztülment emberek számoltak be tapasztalataikról. Mindegyikük úgy nyilatkozott, hogy nem emlékszik semmire, hogy a halálban egyszerűen minden elsötétül.

– Ez teljesen érthető – mondta don Juan. – A halálban két állapot követi egymást Az első az elsötétülés. Ez jelentéktelen állapot, hasonló ahhoz, amilyet kezdetben Mescalito idéz elő. Ilyenkor az ember mindent könnyednek és kellemesnek, boldognak és tökéletesnek érez. 1Ez azonban felszínes érzés; hamarosan szétfoszlik, és átadja helyét egy új birodalomnak – a ridegség és az erő birodalmának. Ez a Mescalitoval való igazi találkozás helye. A halállal is hasonló a helyzet: az első a felszínes elsötétülés; a második fok az, ahol az ember ténylegesen szembe kerül a halállal. Egy pillanatig tart – úgy találjuk, valahogy ismét önmagunk vagyunk; ekkor ront ránk a halál csendes dühvel és erővel, hogy semmivé foszlassa életünket.

– Honnan tudod, hogy csakugyan a halálról beszélsz?

– A szövetséges segít. A kis füst a lehető legvilágosabban megmutatta a halálom. A halálról tehát csak személyre szólóan tudok beszélni.

Don Juan súlyos dilemma elé állított. Az volt az érzésem, rögtön meghallom halálom legapróbb részleteit. hogy mikor és hogyan fog bekövetkezni. Ennek már a gondolatától is megrémültem, ugyanakkor roppant kíváncsi is lettem. Kérhettem volna persze, hogy beszéljen saját haláláról, ezt azonban – mivel meglehetős gorombaságnak véltem -rögtön elvetettem.

Don Juan láthatóan élvezte tusakodásom. Csak úgy dúlt a nevetéstől.

– Tudni akarod, milyen lesz a halálod? – kérdezte gyermeki gyönyörűséggel arcán.

Huncut élvezkedését megnyugtatónak találtam. Ártatlan vidámsága sokat enyhített szorongásomon.

– Oké, ki vele – mondtam elfúló hangon.

Újabb nevetőgörcs rázta meg. A hasát fogva oldalára dőlt, úgy ismételte „oké, ki vele", megbicsakló hangomat utánozva. Azután felegyenesedett, úgy tett, mint aki karót nyelt, és reszketeg hangon azt mondta:

– Halálod második fokán minden bizonnyal a következőknek kell elébe nézned...

Szeme fürkészően szegeződött rám. Elnevettem magam. Tisztában voltam vele, komédiázása az egyetlen eszköz, mely elveheti a halálról való gondolkozás élét.

– Sokat vezetsz – kezdte -, úgyhogy lehet, hogy egyszer csak – mondjuk – a volán mögött találod magad. Villámgyorsan fog történni minden, átgondolni sem lesz időd. Hirtelen azon kapod magad, hogy – mint ezerszer tetted

– egy autóban ülsz, és vezetsz. Mielőtt azonban magadhoz térnél meglepetésedből, megpillantasz egy furcsa alakzatot a szélvédő előtt Ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy felhő, olyan, mint egy fényes kunkor. Hasonlít – mondjuk – egy arcra; pont előtted, az ég közepén lebeg. Látod, hogy hátrafelé mozog, mindaddig, amíg nem marad más belőle, mint egy tündöklő pont a távolban; de azután újra közeledni kezd, felgyorsul, és egy villanás alatt rettenetes sebességgel csapódik a szélvédőnek. Mivel azonban erős vagy, fogadni mernék, hogy a halálnak jónéhány csapásra lesz szüksége...

– Ekkorra tudod már, hol vagy, és mi történik. Az arc megint a horizontig hátrál, nekifut, és rád ront. Behatol testedbe, és rájössz: hát persze, a szövetséges arca volt az mindvégig, vagy a veled beszélgető don Juan, vagy te magad, amint írsz. A halál nem volt semmi. Semmi. Egy elveszett kis pont volt valahol jegyzeteid között. És most mégis, ellenállhatatlan erővel beléd hatol, és kitágít, úgy, hogy ellapulsz és szétfoszlasz a földön, az égbolton és még azon is túl; olyan leszel, mint apró kristályokból álló köd, s ritkulsz, egyre csak ritkulsz...

Halálomról adott beszámolója megindított. Valami egészen másra számítottam. Hosszú ideig szólni sem bírtam.

– A halál a hason keresztül hatol az emberbe – folytatta. – Az akarat résén át. Ez a terület az ember legfontosabb és legérzékenyebb része. Ez az akarat területe, és a terület, amelyen át meghalunk. A szövetségesem megmutatta nekem ezt a halálfokot, onnan tudom. A varázsló úgy hangolja akaratát, hogy a halál elragadhassa, és aztán amikor ellapult, és ritkulni kezd, rendíthetetlen akaratával újra saját személyévé gyúrja a ködöt.

Don Juan különös mozdulatot tett. Legyezőként szétnyitotta ujjait, könyöke magasságába emelte kezeit, elforgatta őket, hogy nagyujjaival oldalát érintette, aztán lassan, teste előtt összehúzta őket, hogy ujjai a köldöke fölött érintették egymást. Itt megállt egy pillanatra. Karja remegett az erőfeszítéstől. Ezután addig emelte kezeit, míg a középső ujjai homlokát nem érintették, majd visszaeresztette őket teste középpontjáig. Félelmetes mozdulat volt. Olyan erő és szépség sugárzott belőle, hogy teljességgel lenyűgözött.

– A varázslót akarata gyűjti egybe – mondta -, ám ahogy öregszik, és gyengül, akarata fogyni kezd, s elkerülhetetlenül elérkezik a pillanat, hogy képtelen többé parancsolni neki. Akkor már nincs semmije, amit szembeszegezhetne halála nyugodt erejével, s halálában élete ugyanolyanná válik, mint társaié – végtelenbe ritkuló köddé.

Don Juan rám nézett, és felállt. Reszkettem.

– Most már mehetsz a bozótosba – szólt. – Elmúlt dél.

Ki kellett mennem, de nem volt merszem hozzá. Ideges voltam inkább, mint ijedt. A szövetséges miatti szorongásom elmúlt.

Don Juan azt mondta, mindaddig, amíg „szilárd" vagyok, nem számít, hogy érzem magam. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, nyugodtan kimehetek a bokrok közé, csak a vizesárkot kerüljem.

– Az egészen más tészta – mondta. – Még egyszer meg kell hogy mossalak, addig ne menj a víz közelébe.

A délután folyamán megkért, vigyem be a közeli városkába. Örültem a kérésnek, arra gondoltam, jót fog tenni kis vezetés. Még mindig remegtem – hátborzongatónak találtam a gondolatot, hogy a varázsló valóban a halállal játszik.

– Varázslónak lenni szörnyű teher – mondta don Juan. – Sokkal jobb megtanulni látni. A látó ember minden; hozzá képest a varázsló szánalmas fickó.

– Mi a varázslás, don Juan?

Hosszan nézett rám, aztán alig észrevehetően megcsóválta fejét.

– A varázslás az akarat alkalmazása a dolgok nyitjára – felelte végül. – A varázslás beavatkozás. A varázsló kikutatja, hol van azoknak a dolgoknak a nyitja, amelyeknek befolyásolására törekszik, aztán alkalmazza rájuk akaratát. A varázslónak ehhez nem kell látnia, csak azt kell tudnia, hogyan használja akaratát.

Kértem, magyarázza el, mit ért a „dolgok nyitján". Csöppet gondolkozott, majd azt kérdezte, tudom-e, mi az autóm.

– Nyilván egy gép – mondtam.

– Az autód a gyújtógyertya. Ez számomra a nyitja. Ha az akaratom alkalmazom rá, a kocsi nem fog elindulni. Don Juan beszállt a kocsiba. Intett, én is üljek be. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

– Jól figyelj! – mondta. – Én varjú vagyok, úgyhogy először tollazatomat kell rendeznem. – Egész testében megrázkódott. A mozdulat épp olyan volt, mint amikor egy veréb ficánkol egy tócsában. Meghajtotta fejét, mintha csőrét merítené a vízbe. – Ez aztán a finom – örvendezett, és nevetni kezdett.

Nagyon furcsa nevetés volt – különös, hipnotikus hatást gyakorolt rám. Emlékeztem, többször hallottam már nevetni. Talán csak azért nem figyeltem fel eddig erre, mert sosem tartott elég hosszú ideig a nevetése. – Ezután a varjú kilazítja nyakát... – mondta, és valóban csavargatni kezdte nyakát, arcát vállaihoz dörgölve. – Majd először az egyik szemével, azután a másikkal tekint a világra...

Feje megrándult, ahogy nyilván először egyik, majd a másik szemét nyitotta ki. Nevetése lassan rikoltáshoz közelített. Az a képtelen érzésem támadt, hogy mindjárt, itt az orrom előtt varjúvá fog változni. Nevetéssel akartam enyhíteni feszültségemen, de teljesen megbénultam. Ténylegesen éreztem valamilyen átható erő jelenlétét körülöttem. Nem féltem, se álmos, se bódult nem voltam. Amennyire meg tudtam ítélni, képességeim teljes birtokában ültem ott.

– Indítsd el a kocsit! – mondta don Juan.

Rákapcsoltam a gyújtást, és automatikusan a gázpedálra léptem. Az önindító néhányat köhécselt, aztán semmi. A motor meg se nyikkant. Don Juant rázta a vihogás. Újra és újra megpróbáltam – megint semmi. Vagy tíz percig küszködtem, de hiába. Don Juan mindvégig magában kuncogott. Végül feladtam, és lecsüggesztettem fejem. Abbahagyta a nevetést, és végigmért; ebben a pillanatban „tudtam", hogy a nevetése ringatott ebbe a révült, hipnotikus állapotba. Noha mindennel, ami történt, tisztában voltam, mégsem éreztem, hogy magamnál lennék. Mialatt a kocsi beindításával foglalatoskodtam. teljesen kezes, majdhogynem zsibbadt voltam. Mintha don Juan nem csak a kocsin, hanem rajtam is babrált volna valamit. Amint abbahagyta a nevetést, úgy éreztem, hogy megtört a varázs, és indulatosan rákapcsoltam a gyújtást. Biztos voltam benne, hogy don Juan csak hipnotizált nevetésével, és elhitette velem, hogy nem tudom elindítani a kocsit. Szemem sarkából láttam, hogy érdeklődéssel figyel, amint hevesen, ám eredménytelenül püfölöm lábammal a gázpedált

Szelíden vállon veregetett, és azt mondta, hogy az indulat „megszilárdít", lehet, hogy még fürdenem sem kell. Biztatott, ha egészen a dühroham határáig tudnám hergelni magam, pillanatok alatt felgyógyulhatnék a szövetségessel való találkozás okozta megrázkódtatásból.

– Ne sajnáld a kocsit – nógatott. – Üsd, vágd, nem apád!

Erre kitört belőle a megszokott kacagás, amihez – kissé maflán – én is csatlakoztam, mert éreztem mennyire nevetséges lehetek.

Kisvártatva don Juan azt mondta, feloldozta az autót a varázs alól. Elfordítottam a kulcsot, és a kocsi valóban azon nyomban elindult.