5

 

Legközelebb 1968. október 3-án kerestem fel don Juant, egyszerűen azért, mert többet akartam megtudni az Eligio beavatását kísérő eseményekről. Feljegyzéseimet újraolvasva kérdések sora ötlött fel bennem. Világos válaszokat akartam, ezért látogatásomat megelőzően – alaposan ügyelve a megfelelő szavak használatára – összeírtam legégetőbb kérdéseimet.

– Láttam azon az éjjelen? – tettem fel az első kérdést don Juannak.

– Nem sok híja volt

– Láttad, hogy láttam Eligio mozdulatait?

– Igen. Láttam, hogy Mescalito megengedi, hogy – legalábbis részleteiben – lásd Eligio leckéjét; máskülönben nem láthattál volna egyebet, mint egy ülő, jobban mondva fekvő alakot. Emlékezz csak vissza a megelőző mitotere! Semmit sem vettél észre, ugye?

A legutolsó mitoten valóban semmi különöset nem tapasztaltam. Amit feljegyeztem, annyi volt csupán, hogy egyesek másoknál gyakrabban mentek ki a bozótba dolgukat végezni.

– Ezúttal azonban majdnem végig láttad Eligio leckéjét – folytatta don Juan. – Gondolj csak bele! Érted már, mennyire kivételesen bánik veled Mescalito? Mióta az eszemet tudom, még senkivel sem láttam ennyire szelídnek, senkivel az égvilágon. Te pedig egyszerűen teszel az egészre. Hogy fordíthatsz hátat neki csak így? Hát lehet valami, ami fontosabb nála?

Éreztem, hogy don Juannak megint sikerült sarokba szorítania; képtelen voltam válaszolni. Mindig arra gondoltam, önvédelemből hagytam abba az inaskodást, most azonban fogalmam sem volt, mitől kellett volna megvédenem magam és miért. Elhatároztam, hogy gyorsan témát váltok, ezért sutba dobva az előre megszerkesztett kérdéssort, rögtön arra a kérdésre tértem, amelyik leginkább fúrta az oldalamat.

– Don Juan, beszélj nekem az uralt szeszélyről!

– Mire vagy kíváncsi közelebbről?

– Arra, hogy mit jelent pontosan az uralt szeszély. Don Juan nagyot csapott combjára.

– Ez az uralt szeszély! – harsant fel, majd megismételte a mozdulatot.

– Pontosabban arra gondolsz, hogy...

– Örülök neki, hogy annyi év után végre fellelted ezt a kérdést, bár ha sohasem teszed fel, az sem lelt volna baj. Mégis az örvendezést választottam, mintha szívemen viselném, hogy megkérdezed-e vagy sem, mintha fontos lenne az. hogy érdekel-e vagy sem. Ez az uralt szeszély!

Mindkettőnket elfogott a nevetés. Átöleltem don Juant. Magyarázatát – noha nem egészen értettem – rendkívül mulatságosnak találtam.

A szokott helyen, háza előtt ücsörögtünk. Már jócskán benne jártunk a délelőttben. Don Juan előtt különféle magok álltak nagy halomban, azokkal tett-vett. Segíteni akartam neki, de leintett; azt mondta, a magokat ajándékba szánja egy Közép-Mexikóban élő barátjának, és nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy hozzájuk érjek. Hosszú csend után szólaltam meg.

– Kin gyakorlod az uralt szeszélyt, don Juan? Láttam, hogy magában kuncog.

– Mindenkin!

– És mikor végzed a gyakorlatot?

– Mindig, akármit is csinálok.

Igyekeztem magamnak megfogalmazni a dolgot, és megkérdeztem, hogy az uralt szeszély eszerint azt jelenti-e, hogy cselekedetei sosem őszinték, hogy csak színészkedik.

– A cselekedeteim őszinték – válaszolta -, de csak színészkedem.

– Akkor hát minden, amit csinálsz, uralt szeszély – mondtam meghökkenve.

– Úgy van, minden.

– De hát ez nem lehetséges! – tiltakoztam. – Minden egyes cselekedeted csak nem lehet uralt szeszély!

– Miért ne? – nézett rám rejtelmesen.

– Mert ez azt jelentené, hogy számodra minden mindegy, hogy igazából nem érdekel senki és semmi! Itt vagyok például én. Azt akarod mondani, hogy abszolút érdektelen számodra, hogy tudós ember válik-e belőlem vagy sem, élek-e vagy halok, egyáltalán mit csinálok?

– Pontosan így van! Te, Lucio vagy bárki más az életemben számomra nem más, mint uralt szeszély.

Furcsa ürességet éreztem. Világos, semmi különös ok nem volt rá, amiért don Juannak törődnie kellett volna velem, mégis, eddig csaknem bizonyos voltam benne, hogy sokat jelentek számára. Lehetetlen, hogy nem így van – gondoltam -, hisz az együtt töltött idő alatt mindig osztatlan figyelemmel fordult felém. Eszembe jutott, hogy esetleg azért hozakodott most ezzel elő, mert haragszik rám – végtére is faképnél hagytam őt.

– Az az érzésem, két malomban őrölünk – kezdtem megint – Talán nem önmagamat kellett volna példaként felhoznom. Csak azt akartam mondani, kell lenni valaminek a világon, ami több számodra, mint uralt szeszély. Az ember nem élhet úgy, hogy semmi sem fontos számára.

– Talán te így vagy ezzel – mondta. – Neked fontosak a dolgok. Tudni akartad, mit jelent számomra az uralt szeszély, én pedig elmondtam, hogy minden, amit magammal vagy embertársaimmal kapcsolatban teszek, egyszerűen szeszély, mert semmi sem fontos.

– Én meg azt akarom kérdezni, hogy ha semmi sem fontos számodra, akkor hogyan tudsz egyáltalán létezni?

Egy pillanatig mintha habozott volna, válaszoljon-e vagy sem, azután felnevetett, felkelt, és bement a házba. Utána eredtem.

– Várj, don Juan! – kiáltottam. – Tényleg tudni akarom; muszáj, hogy erre válaszolj!

– Talán nem is lehet elmagyarázni – gondolkozott el egy pillanatra. – Neked számítanak bizonyos dolgok, mert fontosnak tartod őket. A tetteid bizonyára fontosak számodra, az én számomra azonban többé az égvilágon semmi sem fontos, sem a saját cselekedeteim, sem a társaiméi. Mindemellett életben vagyok, mert van akaratom; mert addig szelídítettem az akaratomat, míg egészséges és teljes nem lett, és most már az sem fontos számomra, hogy semmi sem fontos számomra. Az akaratom uralkodik a szeszélyen.

Leguggolt és mindkét kezével végigsimította a napra száradni kitett gyógyfüveket.

Tanácstalan voltam. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy kíváncsiskodásom idevezet. Hosszú hallgatás után eszembe jutott valami. Azt mondtam, szerintem embertársaim egyes cselekedetei igenis kiemelkedő fontossággal bírnak; az atomháború lehetősége ennek legkézzelfoghatóbb példája: a földi élet elpusztítása az én szememben minden másnál súlyosabb cselekedet

– Azért hiszed így, mert gondolkozol – mondta don Juan. – Gondolkozol az életről – ahelyett, hogy látnád – tette hozzá, és ravaszul pislantott rám.

– És ha látnék, akkor másképp éreznék? – kérdeztem.

– Amikor az ember megtanul látni, hirtelen ketten maradnak a világban: ő és a szeszély – jelentette ki rejtelmesen, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha szavai hatását akarná mérlegelni. – Cselekedeteid és embertársaid cselekedetei csak azért tűnnek fontosnak számodra, mert megtanultad, hogy fontosnak tartsd őket.

A megtanulni szót olyan különös hangsúllyal ejtette ki, hogy muszáj voltam megkérdezni, mire gondol pontosan. Föltekintett a növényekről.

– Először megtanulunk valamiképpen gondolni a dolgokra, és azután úgy idomítjuk a szemünket, hogy a nézésünk megfeleljen gondolatainknak. Úgy tekintünk magunkra, hogy már fontosnak gondoljuk magunkat; így persze fontosnak is kell hogy érezzük magunkat! Mikor azonban az ember megtanul látni, észreveszi, hogy nem képes többé gondolni azokra a dolgokra, amiket néz – ha pedig nem képes gondolkozni, minden lényegtelenné válik.

Don Juan nyilván észrevette zavarodott tekintetemet, mert háromszor is megismételte az előbbieket. Először egy kukkot sem értettem az egészből, de némi fejtörés után kezdtem úgy érezni, szavai az észlelés természetéről hordoznak ravasz üzenetet.

Megpróbáltam kiötölni egy jó kérdést, ami kiugraszthatná a nyulat a bokorból, ám semmi okos nem jutott eszembe. Egyszerre kimerültnek, logikus gondolkodásra képtelennek éreztem magam. Don Juan felfigyelt zavarodottságomra, és barátságosan vállon veregetett.

– Tisztítsd meg ezeket a növényeket – kérte szelíden, aztán elballagott.

Órák múltán, késő délutánra tért vissza a házba. Már rég befejeztem a munkát, jegyzeteimet írtam. Rögtön kérdésekkel akartam ostromolni, de kedvetlenül elutasított: azt mondta, farkaséhes. Begyújtott az agyagkályhába, és levest tett fel. Kiválasztott néhány zöldséget a csomagból, amit neki hoztam, apróra vágta őket, és beledobta a levesbe. Ezután elnyújtózott matracán, lerúgta szandálját, és megkért, figyeljek a levesre meg a tűzre.

Közben csaknem teljesen besötétedett; az ablakon keresztül a nyugati égboltra láttam: jókora felhő terpeszkedett ott, szélét még halványsárgára festette a lenyugvó nap, de közepe már majdnem koromfekete volt. Meg akartam jegyezni, milyen csodálatos látvány, de don Juan megelőzött:

– Bolyhos perem, tömör mag – mutatott a fellegre. Annyira a számból vette ki a szót, hogy összerezzentem.

– Éppen most akartam...

– Hát megelőztelek – vágott közbe, és úgy vihogott, mint egy gyerek. Megkérdeztem, válaszolna-e néhány kérdésre.

– Mire vagy kíváncsi?

– Amit délután az uralt szeszélyről mondtál, az nagyon megzavart. Egyszerűen nem értem, miről van szó.

– Hát persze hogy nem érted! Az a baj, hogy gondolkozol rajta, és amit mondtam, azt nem tudod hová tenni.

– Igen, gondolkozom róla, mert a magam részéről csak így vagyok képes megérteni bármit Vegyünk egy példát! Azt mondod, hogy amint az ember megtanul látni, minden a világon értéktelenné válik számára.

– Nem azt mondtam, hogy értéktelenné; azt mondtam, lényegtelenné. Minden egyenlő, ezért lényegtelen. Nem mondhatom például, hogy az én tetteim fontosabbak, mint a tieid, vagy hogy valamely dolog fontosabb, mint egy másik, ezért minden dolog egyenlő, és mivel egyenlő, lényegtelen.

Megkérdeztem, nem azt jelenti-e mindez, hogy amit látásnak nevez, az voltaképpen Jobb módszer", mint csupán nézni a dolgokat. Azt válaszolta, hogy az ember szeme mindkettőre képes, és egyik sem jobb a másiknál. Ha azonban az ember egyedül csak nézni tanul meg, az, véleménye szerint, nagy veszteség.

– Hogy nevessünk, ahhoz például néznünk kell, mert csak a nézésben tudjuk megragadni a dolgok mókás oldalát. Amikor azonban látunk, akkor minden annyira egyenlő, hogy semmi sem vicces.

– Ez azt jelenti, hogy aki lát, az sohasem nevet? – kérdeztem. Egy pillanatra elhallgatott

– Igen, talán vannak tudós emberek, akik sohasem nevetnek – mondta. – Ám én egy ilyet sem ismerek.

Akikről én tudok, azok látnak is meg néznek is, így hát nevetnek is.

– Szokott sírni a tudós ember?

– Gondolom igen. Szemünk néz, úgyhogy nevetünk, sírunk, örvendezünk, szomorúak meg vidámak vagyunk. A magam részéről nem kívánok szomorú lenni, ezért ha valami olyannak vagyok tanúja, amiről tudom, hogy elszomorítana, egyszerűen elkezdek látni a szememmel. De ha valami vidámmal találkozom, akkor nézek és nevetek.

– Szóval akkor a nevetésed igazi, nem pedig uralt szeszély – vágtam közbe. Don Juan meglepetten meredt rám.

– Csak azért beszélgetek veled, mert megnevettetsz. Tudod, azokra a bolyhos farkú, sivatagi rágcsálókra emlékeztetsz, amiket akkor csípnek nyakon, amikor bedugják a farkukat a lyukakba, hogy társaikat elriasztva ételt lopjanak. Téged a saját kérdéseid ejtenek csapdába. De vigyázz! Nem egy otthagyta a farkát, amikor megpróbálta kiszabadítani magát! Korántsem esett rosszul a megjegyzése, inkább nevettem rajta. Emlékeztem, egyszer valóban mutatott egy patkányfélét, mely apró testével, nagy farkával elhízott mókusra hasonlított; a kép, hogy egy ilyen gömböc patkány elveszti a farkát és úgy szaladgál fel-alá, egyszerre volt szomorú és nevetséges.

– Nevetésem, bármelyik cselekedetemhez hasonlóan, őszinte – folytatta -, de ugyanakkor uralt szeszély is, mivel haszontalan, semmit sem változtat a dolgokon, mégis csinálom.

– De ha jól értem, don Juan, a nevetésed mégsem haszontalan, hiszen felvidít téged.

– Nem jól mondod. Azért vagyok vidám, mert úgy döntöttem, hogy azokra a dolgokra nézek, melyek örömmel töltenek el; ezeknek a mókás arca felvidít és megnevettet. Ezt már ezerszer elmondtam! Hogy az ember a legjobban érezze magát – és hogy mindig tudjon nevetni -, ahhoz olyan ösvényt kell választania, amelynek szíve van.

Úgy értelmeztem, amit mondott, hogy a sírás rosszabb, mint a nevetés, vagy legalábbis olyan dolog, ami elgyengíti az embert. Erre don Juan újra megjegyezte, hogy a kettő között nincs alapvető különbség, mindkettő lényegtelen. Ő maga pusztán azért választotta a nevelést, mert a teste jobban érzi magát amikor nevel, mint amikor sír. Ekkor azt vetettem közbe, hogy ha valaki előnyben részesít valamit egy másik dologgal szemben, akkor ott nem lehet szó egyenlőségről; ha ő jobban szeret nevetni, mint sírni, akkor az előzőt fontosabbnak tartja.

Don Juan makacsul kitartott amellett, hogy pusztán az a tény, hogy ő az egyiket előnyben részesül a másikkal szemben, még nem jelent egyenlőtlenséget, mire felindultan rávágtam, hogy ha minden egyenlő, ilyen erővel az ember a halált is nyugodtan választhatná.

– Sok tudós ember így is tesz – mondta. – Egy nap egyszer csak nyoma vész. Az emberek talán azt gondolják, hogy ilyen-olyan dolga miatt esetleg valaki rátámadt és eltette láb alól. Nem így van. A halált választotta, mert neki egyre megy. Én azonban az életet és a nevetést választom, nem mintha ez fontosabb lenne, hanem mert ilyen a természetem. Csak azért mondom úgy, hogy „választom", mert látok. D ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen választom az életet; az akaratom az, ami nem hagy meghalni, akármit lássak is. Ezt persze te most nem érted, mert amikor nézel, gondolkozol, és amikor gondolkozol, akkor is gondolkozol,

Utolsó megjegyzésével igazán nem tudtam mit kezdeni; kértem, magyarázza el, mit akart ezzel mondani. Többször is elismételte a mondatot, mintha csak időt akarna nyerni ahhoz, hogy átformálja, aztán kibökte, hogy „gondolkozás" alatt a rögeszmét érti, ahogy a világon mindent felfogunk. Újra hozzátette, hogy a látás megszünteti ezt a szokást, és amíg meg nem tanulok látni, addig nem fogom megérteni mit is akar mondani.

– Ám ha semmi sem számít, miért fontos akkor, hogy megtanuljak látni?

– Egyszer már mondtam, akár tetszik, akár nem, az ember végzete az, hogy tanuljon. Én megtanultam látni, és azt mondom, nekem egyre megy; most rajtad a sor. Egy nap talán magad is megtanulsz látni, és akkor tudni fogod, számítanak-e a dolgok vagy sem. Nekem semmi nem számít, neked talán minden fontos lesz. Tudnod kell, hogy a tudós ember élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést. A tudós ember szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt; azután néz, örvendezik és nevet; azután meg lát és tud. Tudja, hogy élete amúgy is túl hamar véget ér; tudja, hogy sem ő, sem a többi ember nem tart sehová; mivel lát, tudja, hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más. A tudós embernek tehát nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se neve, se hazája – egyes-egyedül élni való élete van. Uralt szeszélyén kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. A tudós ember így küzd, így verejtékezik, így gürcöl, és ha valaki ránéz, nincs rajta semmi figyelemre méltó, kivéve azt, hogy élete szeszélyét uralma alatt tartja. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a tudós ember akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt szeszélye azt mondatja vele, hogy amit csinál, az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte munkáját, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tettei, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt. Megállt, majd így folytatta:

– A tudós ember ugyanakkor választhatja a nem cselekvés útját is. Tehet úgy, mintha a nem cselekvés lenne fontos számára – ebben az esetben is helyesen cselekszik, mert ez is uralt szeszélye csupán.

Ennél a pontnál bonyodalmas kísérletbe fogtam, igyekezve elmagyarázni, arra vagyok kíváncsi, mi készteti arra a tudós embert, hogy egy bizonyos cselekvési mód mellett döntsön, ha egyszer tudja, semmi sem számít. Don Juant láthatóan mulattatta igyekezetem.

– Örökké a cselekedeteiden jár az eszed, ezért aztán muszáj azt hinned, hogy azok olyan fontosak, amilyen fontosaknak gondolod őket. Valójában azonban, tegyél akármit is, semmi sem fontos. Semmi az égvilágon! De ha semmi sem számít, kérdezed te, akkor mégis mi az, ami életben tart. Pofonegyszerű lenne meghalni – ezt mondod és hiszed, mivel gondolatokkal közeledsz az élethez is, meg a látáshoz is. Korábban azt akartad, magyarázzam el, milyen dolog látni, de csak azért, hogy elkezdhess gondolkozni felőle, ahogy teszed minden egyébbel. A látás esetében azonban gondolkozásnak semmi helye, úgyhogy nem mondhatom el, milyen látni. Most azt kívánod, magyarázzam el az uralt szeszélyt, de csak annyit mondhatok, az uralt szeszély ebben nagyon hasonló a látáshoz – képtelenség gondolkozni felőle.

Don Juan unottan ásított, hátradőlt, és csontjait ropogtatva nagyot nyújtózott.

– Túl sokáig voltál távol – mondta. – És túl sokat gondolkozol.

Felkelt, kiment a ház melletti bozótosba. Megraktam a tüzet, és lámpást akartam gyújtani, végül letettem róla, mert kellemesnek találtam a félhomályt A tűz lángja elég fényt adott az íráshoz, és meleg, parázsló vörösséggel vett körül. Letettem jegyzeteimet, és elnyújtóztam; kimerültnek éreztem magam. Az előbbi beszélgetésből egyetlen dolog bántott igazán: az, hogy don Juan számára nem jelentek semmit. Évekig belé fektettem minden bizalmamat! Ha nem támaszkodhattam volna rá teljes mértékben, megbénított volna a tudástól való félelem. Ugyanakkor bizalmam azon a meggyőződésen alapult, hogy don Juan személyes felelősséget érez irántam. Voltaképpen mindig tartottam tőle, de kontrolláltam félelmemet, mert megbíztam benne. Most azonban úgy éreztem, azzal amit mondott, kihúzta lábam alól a talajt, többé nincs mire támaszkodjam.

Furcsa szorongás fogott el. Hirtelen roppant ideges lettem; türelmetlenül kezdtem fel s alá járkálni a tűzhely előtt. Don Juan túl sokáig időzött odakint.

Kisvártatva visszatért, és leült a tűz mellé. Rögtön nyakon öntöttem érzéseimmel. Elmondtam, képtelennek érzem magam arra, hogy ennyi idő után irányt váltsak; hogy bizalmam mellett életmódját mindeddig a magaménál jóval racionálisabbként vagy legalábbis célratörőbbként tiszteltem. Szavaival azonban most szörnyű kétségbe taszított, újra kell értékelnem érzéseimet. Hogy világossá tegyem, mire gondolok, elmeséltem neki egy idős amerikai történetét Az illető – egy gazdag, konzervatív érzelmű ügyvéd – egész életét abban a tudatban élte le, hogy az igaz ügyet képviseli. A harmincas évek elején – a New Deal korában – aktívan és szenvedélyesen kezdett politizálni, mert meg volt győződve arról, hogy a változások katasztrofális hatással lesznek az országra. Megfogadta, hogy körömszakadtáig harcolni fog az ellen, amit ő elhibázott politikának vélt Az idők szava azonban erősebbnek bizonyult nála. Tíz álló évig küzdött elveiért mind a politikában, mind magánéletében, mígnem a második világháború végleg megpecsételte sorsát. Politikai és eszmei veresége mély keserűséget hagyott benne – huszonöt évig magányosan, visszavonultan élt. Találkozásunkkor, mikor visszatért szülővárosába, hogy maradék éveit egy öregek otthonában élje le, 84 éves volt. Társaságomat valami okból kellemesnek találta, sokat beszélgettünk. Szinte csodával határosnak tűnt magas életkora, tekintettel a keserűségben és önsajnálatban eltöltött hosszú évekre. Utolsó találkozásunkkor valahogy így összegezte életét „Volt rá időm, hogy hátranézzek és mérleget készítsek. Fiatalkorom nagy kérdései mára anekdotákká koptak – ráadásul érdektelen anekdotákká, amelyeken már nem is nevetnek az emberek. Meglehet valami olyan után futottam egész életemben, ami nem is létezik. Néha az az érzésem, olyasvalamiben hittem, ami ábránd csupán. Nem érte meg az egész, most már belátom. Az elpocsékolt négy évtizedet azonban lehetetlen visszahozni."

Elmondtam don Juannak, hogy amit az uralt szeszélyről mondott, némileg hasonló kétségeket ébresztett bennem.

– Ha valóban semmi sem számít – mondtam -, akkor a tudós ember szükségképpen ugyanolyan üresnek és kiábrándultnak kell hogy találja magát, mint idős beszélgetőtársam.

– Nem így van! – tiltakozott don Juan. – Barátod magányos, mert anélkül fog meghalni, hogy látna. Életének egyetlen eseménye volt, hogy megöregedett, érthető hát, hogy most eltölti az önsajnálat. Úgy érzi, elpazarolt negyven évet, mert győzelmek után kajtatott, de csak vereségekben volt része; sosem fogja belátni, hogy győzelmet aratni vagy vereséget szenvedni ugyanaz. Ami pedig téged illet, gyerekesen viselkedsz. Megijedtél tőlem, mert azt mondtam, ugyanannyit jelentesz számomra, mint bárki vagy bármi más. Nekünk embereknek az a dolgunk, hogy tanuljunk, és az ember úgy ered a tudás nyomába, mintha harcba indulna – ezerszer elmondtam ezt. Az ember félelemmel, tisztelettel, éberséggel és teljes meggyőződéssel indul harcba vagy a tudás nyomába. Önmagadban bízz, ne bennem!

Megállt, majd így folytatta:

– Félsz az öreg barátodat kísértő ürességtől is. A tudós ember életében azonban nincs üresség, szavam rá. Minden színültig tele van.

Felállt, és kinyújtotta karját, mintha dolgokat érintene meg a levegőben.

– Színültig telt minden – ismételte -, és minden egyenlő. Én más vagyok, mint a te barátod, akiből az öregség keserűsége beszél. Amikor azt mondom, semmi sem számít, másra gondolok. Számára a küzdelem értelmetlen volt, mert vereséget szenvedett; számomra nincs se vereség, se győzelem, se üresség. Minden színültig telt, minden egyenlő, és küzdelmem megérte a fáradságot. – Aki tudós ember akar lenni, annak harcossá kell válnia, nem nyivákoló kölyökké. Küszködnie kell rendületlenül, panasz és meghátrálás nélkül mindaddig, amíg nem lát, csak azért, hogy akkor aztán belássa, semmi sem számít.

A tűzhelyhez lépett és a fakanállal megkavarta az ételt, majd levette a fazekat a lángról, és a fal mellé épített tégla asztalkára helyezte. Lábával az asztalhoz lökött két dobozt, melyek ülőhelyként szolgáltak, és még kényelmesek is voltak, ha az ember a támgerendának dőlt. Intett, üljek le, aztán kimerte a levest. Mosolygott – szeme fénylett, mintha igazán örülne jelenlétemnek. Szelíden elém tolta a tányért. Mozdulataiból olyan melegség és kedvesség áradt, hogy egyenesen bizalmam helyreállítására való felhívásnak tetszettek. Ostobán éreztem magam. Megpróbáltam kilépni a helyzetből, és a kanalam után kezdtem kutatni, de sehol sem találtam. A leves még túl forró volt ahhoz, hogy a tálból lehessen meginni, és amíg hűlt, megkérdeztem don Juant, hogy az uralt szeszély azt is jelenti-e, hogy a tudós ember többé senkit sem tud szeretni. Letette a kanalat és nevetni kezdett.

– Túlontúl foglalkoztat téged, hogy szerete az ember, vagy hogy szeretik-e az embert – felelte. – A tudós ember szeret, és kész. Azt szereti, amit és akit csak akar, de uralt szeszélyét arra használja, hogy mindez ne foglalkoztassa. Épp az ellenkezője annak, amit te művelsz. Szeretni valakit, vagy szeretve lenni nem a világ teteje.

Fejét oldalra billentette, és egy pillanatig rám meredt.

– Gondolkozz ezen! – mondta.

– Még egyvalamit szeretnék kérdezni, don Juan. Azt mondtad, ahhoz, hogy nevetni tudjunk, néznünk kell, én azonban azt hiszem, elsősorban gondolkoznunk kell ehhez. Vegyünk egy vakot például – ő is nevet.

– Nem, a vakok nem nevetnek. Csupán testük rázkódik kicsit, mintha nevetés rázná. Ők sosem láthatták a világ mókás oldalát, csak képzeletben. Sosem tudnak önfeledten hahotázni.

Többet nem beszéltünk, csendben ettünk. Boldognak éreztem magam. Aztán don Juan hirtelen nevetni kezdett – kanál hiányában egy gallyal igyekeztem a zöldségeket a számba lapátolni.

 

1968. október 4.

Egy kínálkozó pillanatban ismét megkértem don Juant, beszeljen a látásról. Egy csöppet játszott a gondolattal, végül elmosolyodott és csak annyit mondott, hogy erről rámismer: már megint a számat jártatom, ahelyett hogy cselekednék.

– Ha látni akarsz, a füst vezetésére kell magad bíznod – tette hozza nyomatékkal. – Többet nem akarok erről beszélni. Később szárított füveket tisztogattunk; hosszú ideig teljes csendben dolgoztunk. Mindig nyugtalanság fog el, ha szótlanságra vagyok kárhoztatva, és ez különösen így van don Juan társaságában. Egy idő után nem bírtam tovább türtőztetni magam, és harcias erőszakossággal szegeztem neki a kérdést:

– Miképpen gyakorolja a tudós ember az uralt szeszélyt, ha olyasvalakinek a haláláról van szó, akit szeret?

Don Juant láthatóan meglepte kérdésem.

– Vegyük például az unokádat, Luciót – folytattam. – Ha meghalna, a cselekedeteid vajon akkor sem takarnának mást, mint uralt szeszélyt?

– Itt van Eulalio, a fiam. Ő sokkal jobb példa – kezdte don Juan higgadtan. – Balesetben halt meg: sziklák zúzták halálra a pánamerikai országút építkezésén. Amikor a robbanás helyére értem, még nem halt meg, szervezete olyan erős volt, hogy teste még vonaglott, lábával rugdalózott. Megálltam előtte, és kértem a munkásokat, ne nyúljanak hozzá. Ők engedelmeskedtek, és csak álltak ott bámulva a fiam összevissza szabdalt testét. Én is közöttük álltam, de én láttam, ahogy személyes léte feloszlik, határait átszakítva korlátlanul szétárad mint valami kristályköd, mert ez a módja az élet és halál keveredésének és szétáramlásának. Többet nem tehettem. Ha – mint a többiek – néztem volna őt, amint mozdulatlanná dermed, szörnyű sikolyt éreztem volna magamban, mert arra gondoltam volna, hogy soha többé nem fogom fiamat, ezt a kedves fiút látni, amint vidáman sétál a földön. Ehelyett azonban láttam a halálát, és nem éreztem szomorúságot – egyáltalán semmit nem éreztem. Halála ugyanannyit jelentett, mint bármi más. Don Juan elhallgatott egy pillanatra. Szomorúnak látszott. Végül elmosolyodott és megpaskolta a fejemet.

– Amikor szeretteim halálára kerül a sor, az uralt szeszély annyit jelent, hogy elkezdek látni. Saját szeretteimre gondoltam, mire az önsajnálat átható hulláma kerített hatalmába.

– Szerencséd van neked, don Juan – mondtam -, hogy megteheted ezt. Az én szemem azonban csak nézni képes. Mulatságosnak találta megjegyzésemet.

– Szerencsés, a fenét! – legyintett. – Kemény munkával eltöltött évek állnak mögöttem!

Mindketten nevettünk. Hosszú hallgatás után újra kérdőre fogtam, talán csak azért, hogy saját szomorúságomat eloszlassam.

– Tehát ha jól értettelek, a tudós ember egyedüli cselekedetei, melyek nem nevezhetők uralt szeszélynek, azok a dolgok, melyeket szövetségesével vagy Mescalitoval kapcsolatosan tesz. Igazam van?

– Igazad van – vágta rá don Juan, alig leplezve, mennyire mulattatom. – A szövetséges és Mescalito másfélék, mint mi, emberek. Az uralt szeszély csupán önmagamra meg azokra a cselekedetekre vonatkozik, melyeket más emberek társaságában végzek.

– Elvileg lehetséges azonban – akadékoskodtam tovább -, hogy a tudós ember a szövetségessel és Mescalitoval kapcsolatos viselkedését is az uralt szeszélynek vesse alá. Nem így van?

Hitetlenkedve bámult rám.

– Már megint beindult az agyad – gúnyolódott – A tudós ember nem gondolkozik, így ez a lehetőség fel sem merül. Itt vagyok például én. Azt mondom, hogy az uralt szeszély csak az emberekkel kapcsolatos cselekedeteimre vonatkozik, és azért mondom ezt, mert az embereket látom. A szövetségesen azonban nem látok keresztül, s ez őt számomra érthetetlenné teszi; hogyan tudnám hát uralni a szeszélyemet irányában, ha egyszer nem látok át rajta. A szövetségessel vagy Mescalitoval szemben pusztán egy ember vagyok, aki ismeri a látás csínját-bínját, és akit meghökkent az, amit lát – egy ember, aki tudja, teljesen sohasem fogja megérteni mindazt, ami körülveszi. – De vehetjük a te esetedet is! Lényegtelen számomra, hogy tudós ember válik-e belőled vagy sem. Mescalito számára azonban ez nagyon is fontos. Máskülönben miért küldözgetne minduntalan jeleket feléd? Én magam csupán igyekszem észrevenni ezeket a jeleket, és segíteni, ahol lehet, a dolog miértje azonban felfoghatatlan marad számomra.

6

 

1968. október 5-én Közép-Mexikóba indultunk don Juannal. Miközben szedelődzködtünk, don Juan megállított.

– Korábban említettem – mondta komoly hangon -, hogy az embernek sosem szabad felfednie mások előtt a varázslók nevét vagy hollétét. Gondolom, ezzel tisztában vagy, már ami engem illet. Most ugyanezt kérem tőled egy barátommal kapcsolatban, akit Genarónak fogsz nevezni. Őt megyünk meglátogatni.

Biztosítottam don Juant, hogy mindig tiszteletben tartottam kívánságát.

– Tudom – felelte mit sem veszítve komolyságából -, mégis aggaszt, hogy esetleg könnyelműséget követsz el.

Tiltakozásomra azt válaszolta, hogy csupán arra a tényre akart emlékeztetni, hogy a varázslással kapcsolatban elkövetett bármiféle könnyelműség azonnali, értelmetlen halálhoz vezethet

– Ennyit erről – zárta le a kérdést – Indulás után nem beszélünk többet Genaróról, még csak nem is gondolunk rá. Azt akarom, hogy szedd rendbe a gondolataidat. Mikor találkoztok, kristálytisztának és kétségektől mentesnek kell lenned.

– Miféle kétségekre célzol?

– Bármifélékre. Legyél tiszta! Genaro látni fog téged!

E különös útravaló után nem csoda, ha nyugtalansággal indultam el. Felvetettem, esetleg jobb lenne, ha kitenném don Juant barátja háza közelében, és én nem is találkoznék az illetővel.

– Amit mondtam, csak figyelmeztetés volt – felelte. – Amikor Vicentével, másik varázsló barátommal találkoztál, csaknem otthagytad a fogad. Ezúttal jobban vigyázz!

Don Juan barátjának a háza, egy hegyoldalba ékelt kis kunyhó, kétnapi gyalogútra feküdt a helytől, ahol a kocsit hagytuk. Mikor megérkeztünk, don Juan barátja az ajtóban állt, mintha csak várt volna bennünket. Nyomban ráismertem: korábban már találkoztunk – igaz, csak futólag -, amikor könyvem egy példányát hoztam mutatóba don Juannak.. Akkor nem mértem fel alaposan, így az volt a benyomásom, hogy nagyjából egyidős don Juannal, most azonban láttam, hogy fiatalabb nála – hatvan körül járhatott. Don Juannál alacsonyabb, soványabb, rendkívül sötét bőrű, inas ember volt. Őszülő, ám dús haja ránőtt a fülére, és befedte homlokát. Kerek, kemény arca közepén a horgas orr, valamint apró szemei ragadozó madárhoz tették hasonlatossá.

Először don Juan felé fordult. Röviden értekeztek valamiről, de mivel nem spanyolul beszéltek, nem értettem, miről van szó. Azután don Genaro hozzám lépett, és spanyolul szólított meg:

– Üdvözöllek szerény hajlékomban – szabadkozott kedvesen. Az udvarias formulát korábban már többször hallottam Mexikó-szerte, ám a kuncogás, amivel minden látható ok nélkül szavait kísérte, elárulta, hogy csupán az uralt szeszélyt gyakorolja, és szó sincs arról, hogy valóban feszélyezné lakhelyének állapota. Azon nyomban megkedveltem Genarót.

A következő két napot a hegyekben töltöttük; növényeket gyűjtöttünk. Mindkét alkalommal pirkadatkor keltünk útra, majd don Juan és don Genaro rövidesen elváltak tőlem, és egy meghatározott – számomra ismeretlen – hely felé vették útjukat engem egyedül hagyva az erdőben.

Csodálatosan éreztem magam: az idő észrevétlenül röpült az egyedüllét csöppet sem zavart, és úgy találtam, hogy összpontosító képességem rendkívül megnövekedett – minden figyelmemet lekötötte a számomra kiszabott feladat, bizonyos növényfajták gyűjtése. Mindkét nap késő délután értünk haza, s én olyan kimerült voltam, hogy azonnal elnyomott az álom.

A harmadik nap azonban változást hozott. Mindhárman együtt dolgoztunk, s don Juan megkérte don Genarót, tanítson meg, hogyan lehet kiválasztani bizonyos fajta növényeket. Déltájban tértünk haza. A két öreg letelepedett a ház elé, és órákig ültek néma csendben, mintha transzban lennének. Hogy nem aludtak, az biztos, mert amikor néhányszor elsétáltam mellettük, mindketten a szemük sarkából követték mozdulataimat.

– Mielőtt leszakítasz egy növényt, beszélned kell hozzá – mondta hirtelen, teljesen hangsúlytalanul don Juan, majd még kétszer elismételte ugyanezt, mintha nem lett volna biztos abban, hogy hallottam.

– Személyesen kell a növényekhez szólnod, ha látni akarod őket – folytatta. – Meg kell velük egyenként ismerkedned; ők majd elmondanak mindent, amit tudni akarsz róluk.

Don Juan egy lapos sziklán ült, és a nyugati hegyvonulatot bámulta; don Genaro tőle nem messze egy gyékényen foglalt helyet, és észak felé meredt. Don Juan már az első nap értésemre adta, hogy ezek az ő „helyzeteik", és ami engem illet, bárhová ülhetek, egyedül az a fontos, hogy velük szembe legyek, vagyis délkeleti irányba nézzek, és hogy csak elvétve pillantsak rájuk.

– Így van, ahogy mondtam, a növényekkel már csak ez a módja, he? – fordult Genaro felé don Juan, aki bólintva jelezte egyetértését.

Azzal hozakodtam elő, hogy kissé furcsának találom, hogy az ember a növényekkel beszélgessen, és ez az oka, hogy nem tartottam be don Juan utasításait.

– Ügy látszik, még mindig nem érted, hogy a varázslók nem viccelnek – mondta. – Amikor a varázsló látni törekszik, akkor hatalomra törekszik.

Don Genaro hitetlenkedve meredt rám – egyszerűen képtelen volt megemészteni, hogy jegyzetelek beszélgetés közben. Fejcsóválva mosolygott, majd mondott valamit don Juannak, mire az megrántotta a vállát. Don Juan, gondolom, hozzászokott már, hogy írok, miközben beszélgetünk – Genaro számára azonban mindez roppant furcsának tűnhetett.

Most nevetni kezdett, úgyhogy félbe kellett szakítanom az írást, mert ezzel tönkretettem volna a megkezdett beszélgetést

Don Juan megismételte, hogy a varázsló tettei nem vehetők tréfaszámba, mert a tudós ember minden lépésénél életével játszik. Ezután előadta don Genarónak, hogyan beszéltem az utánunk lopakodó halál fényeiről egyik korábbi utazásunkkor. Genarót roppantul mulattatta a történet – a szó szoros értelmében fetrengett a nevetéstől. Don Juan tettetett sajnálkozással közölte, hogy barátját néha gyógyíthatatlan nevetőgörcs fogja el. Ahogy a földön fetrengő Genaróra pillantottam, hirtelen tátva maradt a szám. A fején állt, ám kezével nem támaszkodott a talajra, s lábait keresztbe vetve úgy tett, mintha kényelmes helyzetben ücsörögne. A látvány annyira meghökkentő volt, hogy nyomban talpra ugrottam. Mire azonban konstatáltam volna, hogy valami fizikailag kivihetetlen dolgot látok, Genaro újra úgy üldögélt – hétköznapi módon -, mintha mi sem történt volna. Don Juan azonnal harsány hahotával ünnepelte Genaro produkcióját.

Don Genaro észrevette zavaromat; tapsolni kezdett, és megint a földön gurulva igyekezett magára vonni figyelmemet. Amit korábban fetrengésnek véltem, az nem volt más, mint ismételt lendületvétel, aminek eredményeképp Genaro ülő helyzetből „fejenülésbe" tornázta fel magát.

Ahogy a nevetés alábbhagyott, don Juan szigorú hangon folytatta intelmeit. Nem mosolygott, ami szokatlan volt ilyenkor, amikor láthatóan igyekeztem szavaira összpontosítani. Don Genaro kitartóan bámult, várva, mikor kapom elő jegyzetfüzetem. Ám ezúttal nem jegyzeteltem. Don Juan ismét fejemre olvasta, hogy nem beszélek a növényekhez. Azt mondta, a növények, melyeket leszakítottam, akár meg is ölhettek volna. Előbb vagy utóbb betegséget fognak rám hozni, az egyszer biztos; akkor meg – ahogy ismer – majd az influenzára fogom az egészet

Ez a megjegyzése újabb hahotára adott okot kettejük számára. Majd don Juan megint elkomolyodott, és azt mondta, ha nem gondolok a halálra, az egész életem csupa zűrzavar lesz.

– Mi más van az embernek, mint élete meg halála!

Ennél a pontnál úgy éreztem, folytatnom kell a jegyzetelést, így újra írni kezdtem. Don Genaro mosolyogva fürkészett, majd hátrabillentette fejét és orrlyukait szélesre tárta – láthatóan gyakorlott volt e műveletben, mert orrnyílásait puszta izommunkával a szokásosnak legalább duplájára tudta tágítani.

Genaróban nem is annyira bohóckodása mulattatott, mint inkább az, ahogy saját vicceire reagált; az „orrmeresztés" után most újra nevetni kezdett, lehuppant a földre, és az előbbi, lehetetlen, „fejenülő" helyzetbe dolgozta fel magát. Don Juan úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Zavaromban én is elnevettem magam.

– Genarónak nincs ínyére, hogy írsz – magyarázta don Juan.

Letettem jegyzeteimet, mire Genaro biztosított róla, hogy egyáltalán nem bánja, ha írok, folytassam csak nyugodtan; ezután újra megismételte furcsa mozdulatait, mire megint kettejük elsöprő hahotája volt a válasz. Jegyzeteim felé nyúltam. Don Juan könnyeit törölgetve mondta, hogy barátja engem igyekszik kifigurázni. Az a szokásom ugyanis, hogy írás közben – ha nem figyelek oda – kitárom orrlyukaimat. Emellett Genaro azt gondolja, hogy egy jegyzetelő varázsló körülbelül olyan képtelenség, mintha valaki a segge helyén hordozná a fejét.

– Lehet, hogy számodra nincs ebben semmi vicces – folytatta -, de egyedül Genaro képes feltornázni magát ebbe a helyzetbe, mint ahogy egyedül csak te gondolhatod, hogy varázslóvá válhatsz, ha mindent leírsz.

Újra elfogta őket a nevetőgörcs, és don Genaro megismételte képtelen mutatványát. Tetszett nekem az öreg. Mozdulatai kecsesek voltak, ugyanakkor közvetlenségről árulkodtak.

– Sajnálom – fordultam don Genaro felé, jegyzeteimre mutatva.

– Ugyan, hagyd csak! – kuncogott.

Aznap egyetlen újabb szót sem voltam képes leírni. Don Juan és don Genaro hosszas beszélgetésbe elegyedett arról, miképpen képesek ölni a növények, és a varázslók hogyan aknázzák ki ezt. Miközben beszéltek olykor-olykor felém sandítottak, mintha azt várnák, mikor kezdem el a jegyzetelést.

– Carlos olyan, mint a vádló, amely leveti magáról a nyerget – mondta don Juan. – Óvatosan kell bánni vele. Ráijesztettél, úgyhogy most juszt sem ír!

Don Genaro feltárta orrlyukait és gúnyosan, ajkait lebiggyesztve könyörgött:

– Carlos, kérlek, írj! Írj, amíg el nem kopik az ujjad!

Don Juan felállt, tagjait nyújtóztatta. Előrehaladott kora ellenére teste erősnek, hajlékonynak tűnt. Kiment a bokrok közé, úgyhogy kettesben maradtam Genaróval. Mikor rám nézett, zavartam elkaptam tekintetemet

– Nehogy azt mondd, hogy ezentúl már rám se nézel! – mondta a lehető legmulatságosabb hangsúllyal. Újra szétnyitotta orrlyukait, orrcimpáit remegtetni kezdte, aztán felállt, és don Juan előbbi mozdulatait utánozva kinyújtózott, de úgy, hogy közben teste valami leírhatatlanul nevetséges helyzetbe torzult. Elképesztően ügyes ötvözete volt ez a pantomimnak és a humornak, ugyanakkor mesteri karikatúrája don Juan mozgásának.

Don Juan épp jókor érkezett vissza ahhoz, hogy még lássa a mutatvány végét. Nevetve ült le.

– Honnan fúj a szél? – kérdezte mintegy mellékesen don Genaro. Don Juan nyugat felé intett fejével.

– Akkor jobb lesz, ha keletnek tartok – komolyodott el don Genaro, majd megfordult és ujját felém rázta:

– Aztán nehogy berezelj, ha valami furcsa neszt hallasz. Mikor Genaro szarik, a hegyek is beleremegnek.

Azzal beugrott a bokrok közé, és már hallatszott is a mély, öblös moraj. Nem tudtam, hogy viselkedjek. Don Juanra néztem, de ő se nem látott, se nem hallott, úgy nevetett.

 

1968. október 17.

Már nem emlékszem, mi késztette don Genarót arra, hogy, ahogy ő nevezte, a „másik világ" rendjéről kezdjen beszélni. Azt mondta, a mesteri varázsló sas, jobban mondva képes sassá változni. Ugyanakkor a gonosz varázsló „tecolote", azaz bagoly. A gonosz varázsló az éjszaka fia, és számára a leghasznosabb állat a puma és egyéb macskafélék vagy az éjjeli madarak, különösképpen a bagoly. Hozzátette még, hogy a brujos liricos, a költői varázslók – értve ezen a dilettánsokat – más állatokat kedvelnek, például a varjút. Don Juan, aki eddig hallgatott, nevetni kezdett.

– Te már csak tudod, he? – fordult feléje Genaro, aztán elmagyarázta, hogy a mestervarázsló képes magával vinni tanítványát, és átszelni vele a másik világ tíz tartományát. A mester – amennyiben sas – képes arra, hogy a legalsó tartományból – a köztes világokat átszelve – a legfelsőbe jusson. A gonosz varázslók és a dilettánsok legfeljebb ha három világon képesek átevickélni. Don Genaro ezután a következőképpen írta le az utazást:

– Legalulról indultok; vezetőd felragad, szárnyaltok, aztán hirtelen – bumm! Át az első világon. Kicsivel később -bumm! Át a másodikon is. Aztán megint – bumm! A harmadik világ...

S így folytatta, egészen a tizedikig. Mikor befejezte, don Juan megértően kacsintott felém.

– Tudod, a beszéd Genarónak nem erős oldala... De ha akarod, biztos szívesen ad leckét neked az egyensúlyról.

Don Genaro egyetértően bólintott, ajkát gőgösen felhúzta, szemhéját félig leeresztette – roppant mulatságos látványt nyújtott.

Mindketten felálltak.

– Indulhatunk is – mondta Genaro. – Nestor és Pablito már valószínűleg várnak. Csütörtökön korán végeznek. Beszálltunk a kocsimba, don Juan mellém, Genaro hátra. Don Juan mutatta az utat. Rövidesen egy házhoz értünk; don Genaro bement a házba, és kisvártatva két fiatalemberrel, Nestorral és Pablitóval tért vissza – a tanítványai voltak. Mindannyian beültünk az autóba, majd a nyugati hegylánc felé vettük az irányt.

Egy földút szélén álltunk meg, ahonnan gyalog folytattuk utunkat egy folyó partján, amely vagy öt méter széles lehetett. Rövidesen egy vízesés alá értünk. A környező táj elbűvölő volt. Fölöttünk épp egy hatalmas, félkör alakú, kékesen sötétlő felhő lebegett, mint valami tetőzet. Nyugat felé, a Középső-Kordillerák csúcsait esőfelhők borították, a zöld hegyoldalakat fehéres lepelként permetezte az eső. Keletre hosszú, mély völgy húzódott; arrafelé alig volt egy-egy pamacs az égen, a nap csaknem zavartalanul sütött. Lenyűgöző volt a két égtáj időjárása közti ellentét. A zuhatag lábánál állapodtunk meg. A víz mintegy ötven méter magasból, iszonyú robajjal zúdult alá. Don Genaro egy övet csavart dereka köré, melyen legalább hét darab, apró tökhéjnak látszó valami himbálódzott. Kalapját hátraeresztette, és vastag gyapjúszalagokból álló tarka fejpántot vett fel, melyben a rikító sárga szín dominált. Ezután három tollat – valószínűleg sastollakat – erősített a pántba: egyet a jobb füle mögé, egyet néhány centivel előbbre, a harmadikat meg a bal halántéka fölé. Szandálját levetette, derekához kötözte, majd övét, mely egymáshoz font bőrszíjakból állt, összehúzta a poncsója fölött, megkötözte vagy becsatolta – nem láttam pontosan -, és elindult a zuhatag felé.

Don Juan ülőhelynek megfelelő sziklát keresett, és letelepedett. A másik két fiatalember is így tett; ők tőle balra foglaltak helyet, én pedig a jobb oldala mellé gördítettem egy követ, arra ültem le.

– Vonalat kell alkotnunk – mondta don Juan, és ujjával jelezte, hová igazítsam „székemet".

Don Genaro közben elérte a vízesés alját, és a jobb oldalon, egy meglehetősen meredeknek látszó ösvényen fölfelé kezdett mászni, az aljnövényzetet használva kapaszkodónak. Egyszer csak kicsúszott lába alól a talaj, és egy pillanatig azt hittem, lezuhan. Néhány másodperc elteltével megismétlődött mindez. Az jutott eszembe, túl öreg lehet már efféle erőfeszítéshez. Botladozva, bukdácsolva aztán végre elérte az ösvény végét.

Ezután a szikláknak veselkedett neki don Genaro, mire határozott nyugtalanság lett úrrá rajtam; fogalmam sem volt mire készül.

– Mi a csudát akar? – suttogtam oda don Juannak.

– Nyilván fel akar mászni – mondta don Juan, miközben tekintetét rendületlenül don Genaróra szegezte. Szemhéját félig leeresztve, mereven, kezét ölébe ejtve ült.

Kissé előrehajoltam, hogy megnézzem, mi van a két fiúval, de don Juan kezével azonnal visszaparancsolt a „vonalba", így épp csak egy pillanatig láttam, hogy ők is feszült figyelemmel követik don Genaro mozgását. Don Juan most a vízesés felé intett. Don Genaro már jócskán fenn mászott a sziklás falon. Éppen egy hatalmas, kerek sziklatömb körül araszolt óvatosan. Karjait szélesre tárta – mintha egyben átölelné a sziklát, és kapaszkodna is bele. Lassú mozdulatokkal, jobbra tapogatódzott, amikor hirtelen megcsúszott. Riadtamban felugrottam. Egy pillanatig don Genaro teste mintha fennakadt volna a levegőben. Biztos voltam benne, hogy most lezuhan, de nem ez történt. Jobb kezével sikerült megragadnia valamit és villámgyorsan visszakapaszkodott a peremre.

Mielőtt azonban tovább indult volna, megfordult és felénk tekintett. Egyetlen pillantás volt csupán, ám mozdulata olyan különös volt, hogy elgondolkodtatott. Eszembe jutott, hogy akárhányszor korábban megcsúszott, rögtön ugyanígy pillantott felénk, mintha zavarban lenne ügyetlensége miatt, és ellenőrizni akarná, vajon mi is tanúi vagyunk-e, ahogy ott szerencsétlenkedik.

Alig jutott kicsivel följebb, máris újra megcsúszott és csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni – ezúttal bal kézzel – egy kiálló kőbe. Miután visszanyerte egyensúlyát, lopva megint felénk pislantott, majd folytatta útját. Még két ízben került nehéz helyzetbe, mielőtt végre elérte volna a zuhatag tetejét. Fent kiegyenesedett, és mozdulatlanul állt a mintegy hét-nyolc méter széles vízesés peremén. Meg akartam kérdezni don Juantól, mit fog ott fönt csinálni, ám don Juan olyan elmélyülten figyelt, hogy jobbnak láttam, ha csöndben maradok.

Egy pillanattal később don Genaro belevetette magát a vízbe. Az egész olyan váratlanul és meglepetésszerűen történt, hogy úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna. Gyönyörű, szinte hihetetlen szökkenés volt ez, és egy másodpercre az volt az érzésem, hogy egymásra vetített képek sorozatán látom, ahogy don Genaro teste nagy ívben az ár közepébe repül.

Mikor felocsúdtam ámulatomból már láttam, hogy valójában nem a vízbe ugrott, hanem egy alig kivehető sziklán landolt a vízesés szélén. Jó ideig gubbasztott ott, láthatóan a rohanó víz erejével dacolva. A sodrás mintha két ízben is a szakadék fölé lökte volna; képtelen voltam megállapítani, mibe kapaszkodik ilyenkor. Valahogy azonban mindkétszer visszanyerte egyensúlyát, és visszaguggolt a sziklatömbre. Aztán újabb tigrisugrás következett – a kő, amelyre érkezett, már teljesen kivehetetlen volt onnan, ahol mi ültünk. A következő tíz perc teljes mozdulatlanságban telt. Vacogni kezdtem, de nem a hidegtől. Fel akartam állni, járni egyet, úgy éreztem, meg kell mozgatnom tagjaimat. Don Juan észrevette nyugtalanságomat, és erélyesen utasított hogy szedjem össze magam.

Don Genaro meg se moccant fent a sziklán. Rendkívüli, megmagyarázhatatlan iszonyat borított el. Úgy éreztem, ha még egy pillanatig nem történik semmi, teljesen elvesztem a fejem.

Ekkor hirtelen újabb ugrás következett, ezúttal át, egészen a másik partra. Don Genaro négykézláb ért földet, és mint valami ragadozó guggolt egy pillanatig, azután felegyenesedett, szemügyre vette a vízesést, majd ránk nézett. Mozdulatlanul meredt lefelé, közben kezeivel mintha egy láthatatlan korlátot markolt volna. Volt ebben a testtartásban valami egészen bámulatos. A teste olyan finomnak, olyan törékenynek tűnt! Az jutott eszembe, hogy soha életemben nem láttam még ennél a sötét poncsóba és tollakba öltözött mezítlábas indiánnál szebb emberi lényt Genaro most váratlanul magasba lendítette mindkét karját, felemelte fejét, és cigánykereket vetve eltűnt balra, egy hatalmas szikla mögött.

Ebben a pillanatban nagy, kerek esőcseppek kezdtek hullani. Don Juan és a két fiatalember felálltak. Én nehezen tértem magamhoz – don Genaro mesteri mutatványa egészen megindított. Úgy éreztem, tökéletes produkciót láttam, és azon nyomban látni s ünnepelni akartam a művészt.

Hiába tekergettem azonban nyakamat, don Genaro nem volt sehol. Tudni akartam, mi van vele, don Juan azonban nem válaszolt.

– Jobb, ha most nyakunkba vesszük a lábunkat – sürgetett. – Ez aztán felhőszakadás lesz a javából. Még haza kell vinnünk Nestort és Pablitót, és aztán nekünk is haza kell valahogy érnünk.

– De hát még el sem búcsúztam don Genarótól – erősködtem tovább.

– Ő viszont már elköszönt tőled – állapította meg don Juan, majd rám pillantott és elmosolyodott. – Még minden jót is kívánt neked! Merthogy örömére volt a társaságod.

– No de nem várjuk meg őt? – firtattam rendületlenül.

– Nem – zárta le a kérdést don Juan. – Hagyjuk csak békében, akárhol legyen is. Lehet, hogy sas, és a másik világ felé röpül, de az is lehet, hogy meghalt ott fenn. Mindez most már nem számít.

 

1968. október 23.

Don Juan egy elejtett megjegyzéséből megtudtam, hogy rövidesen újra Közép-Mexikóba utazik. Megkérdeztem, don Genarót is meglátogatja-e majd.

– Talán igen – mondta, és rám se nézett.

– Nincs vele semmi baj, ugye? A vízesésnél történtekre gondolok. Ugye, jól van?

– Szívós alkat, kutya baja.

Ezután don Juan tervezett útjáról beszélgettünk, majd elmondtam, mennyire élveztem don Genaro társaságát és tréfáit. Nevetve jegyezte meg, hogy don Genaro olyan, mint egy gyerek. Hosszú csend következett. Azon gondolkodtam, hogyan kezdhetnék beszélgetést a vízesésnél történtekről, ám don Juan megelőzött

– Alig várod már, hogy Genaro tanításáról kérdezősködj, igaz?

Zavaromban elnevettem magam. Mindenre, ami a zuhatagnál történt, őrülten kíváncsi voltam. Magamban már többször meghánytam-vetettem a dolgokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy egyfajta bravúros tornamutatványt láttam. Genarót az egyensúlyozás páratlan mesterének tartottam – minden egyes mozdulatát a rítus szelleme hatotta át, és -említeni is felesleges – nyilvánvalóan minden mozdulatnak rejtett szimbolikus értelme is volt.

– Azzal mindenesetre jó, ha tisztában vagy – kezdte don Juan -, hogy számodra az egész pusztán időpocsékolás volt A tanítás a látóknak szólt. Pablito és Nestor felfogtak valamit a dologból, bár még nem látnak jól. Te azonban csak néztél. Mondtam Genarónak, hogy furcsa szerzet vagy, és talán kijózanítana egy alapos lecke, ám ez nem történt meg. Most már mindegy! A látás nehéz dolog. – Nem akartam, hogy találkozz Genaróval a történtek után, ezért jöttünk el. Elég baj! De ha maradunk, csak rosszabb lett volna. Genaro sokat kockáztatott, hogy valami káprázatosat mutasson neked. Sajnálhatod, hogy nem láttad.

– Talán ha elmondanád, don Juan, mi volt a lecke lényege, akkor ráeszmélnék, hogy valójában láttam. Don Juan felnevetett.

– Te aztán olyanokat tudsz kérdezni...! – mondta, és majd megszakadt nagy vidámságában.

Tudtam, hogy megint ejteni akarja a témát. Szokás szerint háza előtt üldögéltünk. Most hirtelen felállt és bevonult a házba. Követtem, és kértem, hadd mondjam el, én hogy láttam a dolgot. Mindenről alaposan beszámoltam, amire emlékeztem. Don Juan rendületlenül mosolygott. Mikor befejeztem, megcsóválta a fejét

– A látás nehéz dolog – mondta. Könyörögtem, bocsátkozzon részletekbe.

– A látásról butaság beszélni – szögezte le nyomatékkal.

Láttam, hogy nem húzok ki semmit belőle, úgyhogy annyiban hagytam a dolgot.

Délután ezt-azt intéztem a városban; mire visszaértem, beesteledett Ettünk, majd kiültünk a ramadára. Alighogy elhelyezkedtünk, don Juan minden bevezetés nélkül beszélni kezdett Genaro tanításáról. Jegyzeteim ugyan nálam voltak, ám a sötétség miatt és mivel don Juant nem akartam félbeszakítani azzal, hogy lámpást keresgélek, nem írtam. Don Juan elmondta, hogy don Genaro az egyensúly mestere, és bonyolult műveletekre képes. Ilyen volt az, amikor a fején ült; ezzel azt akarta tudtomra hozni, hogy lehetetlen egyszerre jegyzetelni meg látni. A „fejenülés" afféle bolondos kunszt volt, ami csak egy pillanatig tartott. Genaro szerint a látásról írni ugyanilyen bolondos, fölöttébb kétséges és felesleges kísérlet.

Don Juan felém pillantott a sötétben, és jelentőségteljesen közölte, hogy Genaro bohócmutatványa csaknem eljuttatott a látásig. Azért is ismételgette a „fejenülést", mert azt remélte, átlendíthet a határon. De nem, én rögtön visszakoztam.

Don Genaro – csupán személyem iránt érzett jóindulatától vezérelve – ezután újabb, ezúttal drasztikusabb kísérletet tett, hogy eljuttasson a látás küszöbére. Alapos fontolgatás nyomán döntött a zuhatag-mutatvány mellett. Úgy érezte, a vízesés pereme olyan, mint az a hely, ahol én magam állok, és bízott benne, hogy vele együtt nekem is sikerülni fog a nagy ugrás.

Don Juan ezután elmagyarázta, mi is történt valójában. Emlékeztetett arra, hogy az emberi lény – a látók számára – olyan, mint valami fényszövedékből álló, forgó tojás. Azt is mondta korábban, hogy e tojás-lények legmeghökkentőbb tartozéka a nagyjából a köldök területéről kiinduló, hosszú szálköteg – ezek életfontosságúak az ember számára. Ugyanezek a szálak jelentik a kulcsot don Genaro „attrakciójának" megértéséhez, melynek természetesen semmi köze nem volt valamiféle akrobatikus tornamutatványhoz. Az egész egyensúly-akció e csápszerű szálak sikeres használatán állt vagy bukott.

Don Juan ezután – olyan váratlanul, ahogy nekikezdett – elhallgatott, aztán valami egészen másról kezdett el beszélni.

 

1968. október 24.

Azzal álltam don Juan elé, hogy az az érzésem, Genaro sosem fog újabb leckét adni az egyensúlyról, úgyhogy szeretném, ha végre egyszer s mindenkorra alaposan elmagyarázná a dolgot – a magam erejéből ugyanis képtelen vagyok új felfedezéseket tenni. Don Juan igazat adott nekem, legalábbis ami Genaro leckéit illeti.

– Mire vagy még kíváncsi? – kérdezte.

– Mik azok a csápszerű szálak, don Juan?

– Csápok, melyek az ember testéből kiállnak, s melyeket minden varázsló lát. A varázslók a csápjaik alapján becsülik fel az embert. A gyengéknek rövid, szinte láthatatlan csápjaik vannak, az erős embereknek fényes, hosszú csápjaik. Genaro csápjai például annyira fényesek, hogy ettől csaknem vastag rudaknak látszanak. A csáp elárulja beteg vagy egészséges, fukar, nagylelkű vagy éppen hitszegő-e az illető ember. Azt is megmondja a csáp, hogy tulajdonosa lát-e. És itt van a kutya elásva. Amikor Genaro látott téged – csakúgy mint Vicente barátom –, rögtön tudta, hogy látsz. Amikor én látlak, akkor azt látom, hogy látsz, ám ugyanakkor tudom, hogy nem látsz. Ezt magyarázza el nekem valaki! Ez Genarót is megzavarta. Hiába mondtam neki, hogy fura szerzet vagy, maga akarta látni, ezért mentünk a vízeséshez.

– Mit gondolsz, miért keltem azt a benyomást, hogy látok?

Don Juan nem válaszolt. Hosszú hallgatás után végül azt mondta, tudja miért, ám azt nem tudja, hogyan magyarázza el.

– Azért hiszed azt, hogy mindent olyan könnyű a világon megérteni, mert csak könnyen érthető rutincselekedeteket végzel. A vízesésnél azt hitted, Genaro nagy bukfencmester, mert a bukfencen túl más eszedbe sem jutott. És ezen most már az isten sem változtat! Genarónak azonban esze ágában sem volt keresztülugrani a vizen. Ha megtette volna, biztos otthagyja a fogát. Genaro fénylő, vastag csápjain egyensúlyozott. Annyira megnyújtotta őket, hogy úgyszólván keresztülgördült rajtuk a víz felett. Bemutatta a csápok meghosszabbításának és tökéletes kezelésének helyes módját, ennyi az egész. Pablito csaknem mindent látott. Nestor csak a legnyilvánvalóbb manővereket látta. Te viszont nem láttál az égvilágon semmit.

– Talán, ha megmondtad volna előre, mire figyeljek oda, akkor...

Ha nekem adott volna útbaigazítást, szakított félbe, azzal csak Genarót akadályozta volna, mert ha tudom mi történik, csápjaim izgalomba jönnek és esetleg hátráltatják Genarót a pontos manőverezésben.

– Ha látnál – folytatta -, nyilvánvaló lett volna számodra az első lépéstől fogva, hogy Genaro nem csúszkált a falon, hanem csápjait lazította meg. Kétszer csavarta azokat a kövek köré, és úgy tapadt a sziklához, akár egy légy. Amikor felért, az ár közepén lévő kis sziklához erősítette a csápokat, és amikor biztosan tartottak, hagyta, hogy a szálak rántsák magukhoz őt. Genaro sohasem ugrott, csak igy lehetett képes megvetni a lábát a zuhatag peremén lévő kis kövek csúszós felületén. A szálak minden alkalommal megtartották őt. Az első kőnél azért nem időzött hosszabban, mert a többi csápot már a következő, még kisebb kőhöz erősítette, oda, ahol a sodrás a legerősebb volt. Ez a második művelet volt a legelképesztőbb. A tapadófelület túl kicsi volt, a víz sodrása pedig akkora, hogy ha néhány csáp nem tartotta volna még az előző kőhöz kötve, akkor menten a szakadékba zuhan. Itt hosszan időzött, mert először csápjait ki kellett húznia, és a parthoz erősítenie, majd le kellett oldani az első sziklán maradt csápokat Ez nagyon kényes művelet, más varázsló talán nem is lett volna képes rá. Egy pillanatban csaknem fogást vesztett. Lehet persze, hogy a bolondját járatta velünk, már sosem fogjuk megtudni. Nekem mindenesetre úgy tűnt, mintha egy pillanatra megingott volna, mert egyszer csak megmerevedett és káprázatos, fénysugárhoz hasonló lövellést küldött a másik partra. Azt hiszem, egyedül ez a sugár elég erős lett volna ahhoz, hogy átrántsa. Miután keresztülért, felegyenesedett, és egyszerre felragyogtatta az összes csápját. Ez egyedül neked szólt. Ha láttál volna, ez semmiképp sem kerülhette volna el figyelmedet. Genaro csak állt ott, nézve téged, és akkor már tudta, hogy nem látsz.

Második rész

A LÁTÁS GYAKORLÁSA

7

 

Don Juan nem volt otthon, amikor megérkeztem házához 1968. november 8-án déltájban. Fogalmam sem volt, hol keressem, így leültem és vártam. Valami azt súgta, hamarosan majdcsak felbukkan. Így is történt. Nemsokára megérkezett, kurtán üdvözölt, aztán leheveredett gyékényszőnyegére. Kimerültnek látszott.

A látás gondolata továbbra sem hagyott nyugodni. Elhatároztam, újra a hallucinogén füstkeverékhez fogok folyamodni. Hosszas tépelődés előzte meg döntésemet, és még mindig nem voltam száz százalékig biztos a dolgomban.

– Meg akarok tanulni látni – tértem rögtön a lényegre. – És ha lehet minden segítség nélkül; ha lehet, a füst nélkül. Mit gondolsz, van erre esélyem?

Don Juan felkönyökölt, rám meredt, aztán visszaereszkedett a szőnyegre.

– Nincs – mondta. – Használnod kell a füstöt

– Akkor miért mondtad, hogy don Genaro eljuttatott a látás küszöbére?

– Valami izzott benned, mintha tényleg tisztában lennél vele, mit művel Genaro, de valójában csak néztél. Kétségkívül van benned valami, ami a látásra hasonlít, de csalóka a dolog. Valami visszatart, és ezt a zárt csak a füst oldhatja meg.

– Mi szükség egyáltalán a füstre? Miért nem tud az ember a maga erejéből látni? Nem elég egyszerűen csak akarni?

– Nem, nem elég. A látás nem könnyű dolog, és csak a füst képes megadni neked azt a sebességet, ami annak az illanó világnak a megpillantásához kell. Másképp csak nézni fogsz.

– Miért mondod illanónak azt a világot?

– Amikor látsz, a világ nem olyan, mint amilyennek megszoktad. Minden mozog és változik benne. Talán megtanulhatja az ember magától is megragadni az illanó világot, de semmi értelme, mert az ember teste nem bírná a terhelést. A füst azonban megóv a kimerüléstől. A füst megadja a kezdősebességet, ugyanakkor megőrzi a test erejét és épségét

– Rendben van – mondtam határozottan. – Jöjjön, aminek jönnie kell; ha füst, hát legyen füst. Don Juan csak nevetett viselkedésemen.

– Csak lassan a testtel – mondta. – Örökké félrehord az agyad. Most azt hiszed, hogy a füst majd megtanít látni. Ennél többről van szó. Mindig sokkal többről van szó.

Egy percre elkomolyodott, úgy folytatta:

– Óvatos és körültekintő voltam veled, mert Mescalito azt kívánta, hogy átadjam a tudásom. De tudom, nem lesz időm mindent megtanítani. Csak arra lesz időm, hogy útnak indítsalak, és csupán bízhatom benne, hogy olyan állhatatos leszel a keresésben, mint amilyen magam is voltam. Ugyanakkor látom, hogy lustább és makacsabb is vagy nálam. Sok mindent másképp látsz, és pillanatnyilag képtelen vagyok megmondani, milyen irányt vesz majd az életed.

Don Juan hanghordozása és viselkedése egy rég elfeledett érzést idézett fel bennem – félelem, magányosság és a várakozás izgalma keveredett ebben az érzésben.

– Hamarosan kiderül, hányadán is állsz a dolgokkal – zárta le a beszélgetést rejtelmesen.

Kisvártatva feltápászkodott, és kiballagott a házból. Követtem, de nem tudtam leüljek-e, vagy kipakoljam a kocsiból a neki hozott csomagokat

– Veszélyes lesz? – kérdeztem végül, csak hogy mondjak valamit

– Minden veszélyes – válaszolta.

Láttam rajta, most nem akar többet mondani. Egy sarokból kis batyukat halászott elő, és belerakta őket egy nagyobb szatyorba. Nem kérdeztem segítsek-e, mert tudtam, ha segítségre van szüksége, úgyis jelzi. Mikor befejezte a rakodást, visszafeküdt a szőnyegre, és mondta, hogy én is pihenjek. Ledőltem hát, és aludni próbáltam, de nem jött álom a szememre, mert előző nap délig horpasztottam egy motelban, tudván, hogy már csak három-négy óra autóút áll előttem don Juan házáig. Don Juan sem aludt. Bár szeme csukva volt, észrevettem, hogy alig láthatóan jobbra-balra ingatja fejét. Talán valami rigmust ismételgetett.

– Együnk valamit – mondta olyan váratlanul, hogy összerezzentem. – Minden erődre szükség lesz: jó formában kell lenned.

Levest főzött, de én nem kívántam az ételt.

Másnap, november 9-én don Juan alig adott valamit enni, azt mondta, pihenjek. Egész délelőtt heverésztem, ám képtelen voltam kikapcsolódni. Nem tudtam, mire készül don Juan, ráadásul a magam dolgában sem voltain biztos. Délután három óra felé járt; a ramadán üldögéltünk. Gyomromat mardosta az éhség, azonban don Juan rendre visszautasította, hogy együnk.

– Három éve nem készítettél füstkeveréket – mondta. – Az enyémet kell használnod, és csak keveset. Egyszer fogom megtömni a pipát. Az egészet elszívod, aztán pihensz. El fog jönni a másik világ őrzője. Semmit sem teszel, csak megfigyeled. Megfigyeled, hogyan mozog, megfigyeled, mit csinál. Az életed múlhat azon, mennyire figyelsz.

Don Juan olyan hirtelen fejezte be, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Összefüggéstelenül hebegtem valamit és rendezni próbáltam gondolataimat. Végül megkérdeztem az első értelmes dolgot, ami az eszembe jutott:

– Kicsoda ez az őrző, don Juan?

Don Juan kategorikusan visszautasított mindenfajta beszélgetést, ám túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy csöndben maradjak. Tovább nyaggattam, mondjon valamit az őrzőről.

– Majd meglátod – mondta végül. – Ő a másik világ őrzője.

– Milyen másik világé? A holtak világáé?

– Nem, nem a holtak világa az. Egyáltalán semminek sem a világa. Egyszerűen csak másik világ. Lásd meg magad! Azzal don Juan bement a házba.

– Várj, várj, don Juan – igyekeztem utána. – Most mire készülsz?

Nem felelt. Egy batyuból előszedte pipáját, leült a szoba közepén elhelyezett gyékényszőnyegre és engem nézett, mintha a beleegyezésemet várná.

– Bolond vagy – mondta szelíden. – Nem félsz. Csak mondod, hogy félsz. Lassan megcsóválta a fejét, aztán megtömte a pipát a keverékkel.

– Félek, don Juan. Igazán félek.

– Nem. Ez nem félelem.

Kétségbeesetten próbáltam időt nyerni, és hosszas fejtegetésbe kezdtem érzéseim természetéről. Azt bizonygattam, hogy félek, mire don Juan azt mondta, hogy nem zihálok, és szívverésem sem gyorsabb a szokásosnál. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem volt igaza; a félelem szokványos fizikai tünetei mind jelen voltak. Elháríthatatlan végzet sejtelme itatott át mindent körülöttem. Gyomrom émelygett, tenyerem izzadt és biztosra vettem, hogy holtsápadt vagyok; mégis, valójában nem éreztem félelmet A félelem szokásos érzete, az a sajátos érzés, ami egész életemen keresztül elkísért, nem volt sehol. Ahogy a pipát a kezében tartó és engem fürkésző don Juan előtt fel-alá lépdelve beszéltem, arra a következtetésre jutottam, hogy amit érzek, az sokkal inkább valamiféle kényelmetlenség-érzet, irtózás már pusztán a gondolatától is annak, hogy a hallucinogén növények meg fogják zavarni tudatom tisztaságát. Don Juan elnézett mellettem egy pillanatra, mintha a távolban keresne valamit szemével. Tovább róttam a szobát fel-alá, mígnem rám parancsolt, hogy most már üljek le. Néhány percig nem történt semmi.

– Nem akarod elveszíteni a józanságodat ugye? – kérdezte váratlanul.

– Erről van szó, don Juan – bólintottam. Nevetni kezdett.

– A józanság, a tudós ember második ellensége telepedett rád. – Nem félsz, de foggal-körömmel kapaszkodsz józanságodba, s ostobaságodban ezt nevezed félelemnek – kuncogott tovább.

– Adj szenet – rendelkezett végül. Hátramentem, néhány izzó széndarabot emeltem ki a tíizből, egy kőlapra helyeztem őket, és visszatértem a szobába.

– Gyere ide ki – kiáltott a verandáról don Juan.

Egy gyékényszőnyeget helyezett oda, ahol ülni szoktam. Leraktam don Juan mellé a széndarabokat, és le akartam ülni, de ő azt mondta, a szőnyeg jobb szélére üljek. Egy darabka szenet tett a pipába, és átnyújtotta. Csodáltam azt a szelíd erőszakot, amivel irányított. Semmit sem tudtam mondani; kifogytam az érvekből. Tudtam, nem félek, csupán józanságomtól vonakodom megválni.

– Pöfékelj! – biztatott halkan. – Nem lesz második adag. Beleszívtam a pipába, és hallottam, ahogy pattogva lángra kap a keverék. Azonnal mintha jégfátyol telepedett volna számra és orromra. Még egy szippantás, és a fátyol mellkasomra is kiterjedt. Mire elszívtam a pipát, úgy éreztem, belülről az egész testemet valami furcsán hűvös, meleg burok fedi. Don Juan átvette a pipát, megütögette a fejet, hogy meglazítsa az elszenesedett maradékot, majd ahogy mindig szokta, megnyálazott ujjával kitörölte a fej belsejét Testem elgémberedett, de mozogni tudtam. Kényelmesebb helyzetet vettem föl.

– Most mi lesz? – kérdeztem, némi nehézséggel formálva a szavakat.

Don Juan nagy gonddal visszahelyezte tokjába a pipát, begöngyölte egy darab ruhába, aztán felült, és szembenézett velem. Megszédültem, szemem magától lecsukódott Don Juan erősen megrázott, és azt mondta, magam is tudom, hogy ha elalszom, akkor végem. Ettől tüstént magamhoz tértem. Eszembe jutott ugyan, talán csak azért mondja ezt, hogy ébren tartson, de azt sem zárhattam ki, hogy valóban így van. Akkorára nyitottam szememet, amekkorára csak bírtam, szemlátomást nagy derültséget keltve ezzel don Juanban. Azt mondta, tartsam nyitva a szemem és várjak, amíg egy adott pillanatban majd megpillantom a másik világ őrét.

Kellemetlen, égető érzés kezdett kínozni. Megpróbáltam helyet változtatni, de képtelen voltam mozdulni. Mondani akartam valamit don Juannak, de a szavak mintha olyan mélyen lettek volna elrejtve bennem, hogy lehetetlen volt előhalásznom őket. A jobb oldalamra zuhantam, és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy a padló magasságából tekintek don Juanra. Don Juan fölém hajolt, és azt suttogta, ne őt nézzem, hanem összpontosítsak a szőnyeg egy pontjára, közvetlenül magam előtt. Csak a bal szememmel nézzek – előbb vagy utóbb meg kell látnom az őrzőt.

Arra a pontra fókuszáltam, amit mutatott, ám semmit sem láttam. Egyszer csak feltűnt egy szúnyog, és leszállt a szőnyegre. Követtem mozgását. Olyan közel jött hozzám, hogy képét nem tudtam többé élesben tartani, látásom elmosódott. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy felálltam. Olyan furcsa érzés volt, hogy szívesen elgondolkodtam volna rajta, ám erre nem volt időm. Azt éreztem, hogy szokásos szemmagasságomból nézek egyenesen előre, és amit láttam, az az utolsó porcikámig felrázott. Közvetlenül előttem egy hatalmas, félelmetes állat állt! Soha, legvadabb fantáziáimban sem láttam hozzá hasonlót. Lenyűgözve, teljes bénaságban bámultam rá.

Az első, amit érzékeltem, az a mérete volt. Úgy tűnt, legalább harminc méter magas. Egyenesen állt, bár fogalmam sem volt miképpen. A következő, amit észrevettem, a szárnya volt, két rövid, széles szárny. Ekkor ráeszméltem, hogy úgy figyelem az állatot, mintha valami megszokott dolog lenne – vagyis hogy nézem. Mégsem tudtam úgy nézni, ahogy nézni szoktam. Helyesebb talán azt mondani, hogy egyre újabb dolgokat vettem rajta észre, mintha egy kép fokozatosan élesedett volna. Az állat testét fekete szőrcsomók borították. Hosszú pofája volt, és folyt belőle a nyál. Szemei két hatalmas fehér golyóként dülledtek ki gödreikből.

Most suhogtatni kezdte a szárnyait Nem madárszárnyak verdesése volt ez, hanem valami rezgő, vibráló remegés. Felemelkedett, és néhány centivel a föld felett körözni kezdett. Repülésnek nem nevezném – suhant inkább, de meglepő könnyedséggel és sebességgel. Egy másodpercre teljesen belefeledkeztem a látványba; mozdulatait undorítónak láttam, ugyanakkor lenyűgözött sebessége és mozgékonysága.

Két kört tett meg előttem, és bármi csorgott is pofájából, az a szárnyak rezgése nyomán szanaszét fröcskölt. Ezután megfordult és hihetetlen gyorsasággal tovasiklott, és azonnal eltűnt a távolban. Megrögzötten néztem abba az irányba, amerre eltűnt, mit tehettem volna mást. Az a furcsa érzésem volt hogy képtelen vagyok rendezni gondolataimat, és mozdulni sem tudtam; mintha a padlóhoz szögeztek volna.

Aztán valami felhőfélét vettem ki a távolban, és a következő pillanatban a szörny máris teljes sebességgel keringett előttem. Szárnyai egyre közelebb kerültek szememhez, végül megütöttek. Metsző fájdalom hasított belém, olyan, amilyet még sohasem éreztem; teljes erőmből felüvöltöttem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a szőnyegen ülök, és don Juan a homlokomat dörzsöli. Miután karomat és lábamat is megpaskolta valamilyen levéllel, levitt a ház mögött húzódó vizesárokhoz, levetkőztetett, és többször alámerített a jéghideg vízbe, közben bal talpamat időről időre megtapogatta. Kis idő múltán csiklandóssá váltam, és amikor észrevette ezt, közölte, hogy kutya bajom. Felöltöztem, és visszamentünk a házba. Visszaültem a gyékényszőnyegre, beszélni akartam, de nem tudtam koncentrálni, noha gondolataim kristálytiszták voltak. Meglepetten konstatáltam, milyen nagyfokú koncentráció szükséges a beszédhez. Arra is felfigyeltem, hogy képtelen voltam egyszerre beszélni és nézni. Úgy ereztem, valahol nagyon mélyen vagyok, és ha beszélni akarok, fel kell buknom a felszínre mint valami búvárnak; mintha a szavak húznának fel a felszínre. Kétszer is eljutottam odáig, hogy annak rendje s módja szerint megköszörültem a torkom, mégsem mondtam semmit. Jobbnak tetszett azon a fura csöndszinten maradni, ahol a nézés örömét élvezhettem. Úgy tűnt, kezdem kapiskálni, mi az, amit don Juan látásnak nevez, és ez nagy elégedettséggel töltött el.

Később don Juan levest és tortillát hozott nekem. Jó étvággyal ettem, anélkül, hogy elvesztettem volna látásomat. Mindent alaposan megnéztem a szobában. Biztos voltam benne, hogy látok, annak ellenére, hogy a világ ugyanolyannak tűnt, mint korábban. Addig igyekeztem látni, míg egészen be nem sötétedett. Végül nagyon elfáradtam, lefeküdtem, és azonnal elaludtam.

Mikor don Juan takarót terített rám, felébredtem. Fájt a fejem, és hányingerem volt. Nemsokára jobban lettem, és egyhuzamban aludtam másnapig.

Reggelre ismét régi önmagam voltam. Azonnal don Juanra támadtam:

– Mi történt velem?

Don Juan kényszeredetten kuncogott.

– Az őrző keresésére indultál, és meg is találtad – mondta.

– De mi volt az, amit láttam, don Juan?

– Az őrző, az őrszem, a másik világ kapusa.

Részletesen le akartam festeni neki a fenevadat, de leintett, mondván, abban, amivel találkoztam, nem volt semmi különös. Elmondtam, hogy a találkozás annyira megrázott, hogy egyelőre még képtelen vagyok végiggondolni a történteket. Don Juan csak nevetett, kifigurázva úgymond az „események túldramatizálására" hajló természetemet.

– Bármi volt is az a dolog – folytattam -, fájdalmat okozott nekem. Ez azt jelenti, olyan igazi, mint te meg én.

– Hát persze hogy igazi – helyeselt don Juan.

Ahogy egyre több részletre emlékeztem vissza, mind izgatottabb lettem. Don Juan nyugalomra intett, majd megkérdezte, hogy valóban féltem-e, a „valóban" szót hangsúlyozva.

– Mozdulni sem bírtam... Soha életemben nem éltem még át ehhez hasonló rettegést.

– No, no – nevetett. – Annyira azért nem voltál berezelve.

– Esküszöm bármire – mondtam nagy hévvel -, hogy ha mozdulni bírtam volna, kirohantam volna a világból. Don Juan a hasát fogta nevettében.

– Miért kellett találkoznom ezzel a szörnyeteggel? Don Juan Hirtelen komoly képpel nézett rám.

– Ez volt az őrző. Ha látni akarsz, le kell győznöd az őrzőt.

– De hát hogyan lennék képes legyőzni, don Juan? – mondtam hisztérikusan. – Megvan vagy harminc méter magas. Don Juan úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. Ismét kérlelni kezdtem:

– Hadd mondjam már el, mit láttam! Akkor megértenél végre.

– Rendben van. Ha ez boldoggá tesz, hát tessék!

Erre töviről-hegyire elmeséltem neki, amire emlékeztem, ám ez sem változtatott hozzáállásán.

– Na és...? – értetlenkedett.

– Mégis, mit gondolsz, mivel győzhetnék le egy ilyen szörnyet? Mivel? Újra felém fordult:

– Igazából nem féltél. Megsérültél, de egy pillanatig sem féltél – jelentette ki, majd kényelmesen hátradőlt, és két kezét tarkója alá helyezte; szemlátomást nem kívánt többet beszélni a dologról.

– Tudod – szólalt meg váratlanul, le nem véve szemét a ramada tetejéről -, akárki láthatja az őrzőt, és néhányunk számára akár égig érő fenevadnak is tűnhet. Te még viszonylag szerencsés voltál, hogy csak harminc méter magas volt. De hisz olyan egyszerű a titka!

Pillanatra elhallgatott, és egy mexikói dalt kezdett dúdolni.

– A másik világ őre egy szúnyog – mondta lassan. Nem akartam hinni a fülemnek.

– Igen, a másik világ őre egy szúnyog – ismételte. – Tegnap egy szúnyoggal akadtál össze, és ez a kis szúnyog fogja utadat állni, amíg le nem győzöd.

Egy pillanatig kételkedve meredtem rá, de azután – látomásom elemeit újra számba véve – eszembe jutott, hogy valóban láttam egy szúnyogot, és hogy egy másodperccel később valamiféle káprázat nyomán már a szörnnyel álltam szemben. Azt azonban sehogy sem értettem, hogyan lehetett képes egy szúnyog akkora fájdalmat okozni nekem.

– Ami megsértett, az nem a szúnyog volt – mondta don Juan -, hanem a másik világ őre. Egy nap talán lesz merszed szembeszállni vele. Nem most; most egy harmincméteres, nyáladzó szörnyeteg. De ne is beszéljünk erről! Ha többet meg akarsz tudni róla, újra találkoznod kell vele.

Két nap múlva, november 11-én, újra elszívtam egy adagot don Juan keverékéből. Előtte megkértem, engedje, hogy megint felkeressem az őrzőt. Kérésem alapos elhatározás eredménye volt. Kíváncsiságom felülmúlta mind félelmemet, mind józanságomhoz való ragaszkodásomat.

Ugyanúgy zajlott minden, mint két napja. Don Juan egyszer tömte meg a pipát, és mikor az egészet elszívtam, gondosan helyre rakta.

A keverék hatása lassabban bontakozott ki. Mikor elkapott a gyenge szédülés, don Juan odajött hozzám, és fejemet támasztva segített ledőlni a bal oldalamra. Intett, hogy nyújtsam ki a lábam kényelmesen, aztán jobb karomat mellmagasságban testem elé helyezte a földre. Tenyeremet lefelé fordította, hogy nyomást tudjak gyakorolni a szőnyegre. Nem segítettem, de nem is akadályoztam, mert nem tudtam, mit akar csinálni.

Leült elém, és azt mondta, ne törődjek semmivel. Az őrző hamarosan itt lesz, és így majd páholyból láthatom. Azt is megjegyezte, hogy az őrző nagy fájdalmat okozhat, ám van egy mód elkerülni ezt. Két napja felültetett, amikor úgy látta, eleget kaptam. A jobb kezemre mutatott, s azt mondta, azért helyezte azt a szőnyegre, hogy amikor csak akarom, felnyomhassam magam.

Mire mindezt elmondta, testem teljesen elzsibbadt. Fel akartam hívni don Juan figyelmét arra, hogy képtelen leszek mozdulni, mivel elvesztettem az izmaim fölötti uralmat ám nem jött ki hang a torkomon. De mintha csak tudta volna, mit akarok mondani, közölte, a kulcs az akarat. Sürgetett, emlékezzem vissza arra, amikor évekkel azelőtt először fogyasztottam a gombákból.

Akkor teljesen a magam erejéből szökkentem talpra; azt mondta, pusztán „akaratom" révén „talpra gondoltam" magam. Most is ez az egyetlen módja a helyváltoztatásnak.

Mindez azonban semmit sem jelentett számomra, mert nem emlékeztem mi is történt pontosan, akkor, több évvel ezelőtt. Kétségbeesetten hunytam le a szemem.

Don Juan a hajamnál fogva azonnal megragadott és alaposan megrázta a fejem; rám parancsolt hogy a szemem tartsam nyitva. Engedelmeskedtem, ám emellett valami magam számára is meghökkentőt csináltam. Azt mondtam: „nem tudom, hogy keltem fel akkor". Ez teljesen meglepett. A szavak valami elképesztő hangsúlytalansággal buktak ki belőlem, ám kétségkívül az én hangom volt, amit ugyanakkor elképzelhetetlennek tartottam, hiszen egy pillanattal korábban képtelen voltam megszólalni. Don Juanra néztem. Elfordította az arcát, és nevetett.

– Ezt nem én mondtam! – mondtam.

Megint elámultam hangomon. Egyszerre meg is könnyebbültem: az, hogy beszélni tudtam, oldotta feszültségemet. Meg akartam kérni don Juant, magyarázza el, hogyan vagyok képes beszélni, ám most újra képtelen voltam kiejteni akár egyetlen szót is. Teljes erőmből küzdöttem, hogy gondolataimat szavakba öntsem, de hiába. Feladtam, és akkor csaknem önkéntelenül azt kérdeztem: „Ki beszél, ki beszél?" Don Juan az oldalára borult annyira kacagott. Úgy láttam, egyszerű dolgokat képes vagyok kimondani, amennyiben pontosan tudom, mit akarok közölni.

– Én beszélek? Én beszélek? – szólaltam meg.

Don Juan rám förmedt, hogy ha nem hagyom abba, átmegy a másik szobába, és hagyja, hogy egyedül bohóckodjak.

– Nem bohóckodom – mondtam, és így is gondoltam. Gondolataim kristálytiszták voltak, testemet azonban nem éreztem. Nem fulladtam, mint korábban egyszer hasonló helyzetben történt; ellenkezőleg, nagyon kellemesen éreztem magam, épp mivel nem éreztem semmit. Teljesen elvesztettem az uralmat testem fölött, mégis tudtam beszélni. Az jutott eszembe, ha beszélni tudok, miért ne tudnék fel is állni, ahogy don Juan mondta.

– Fel – mondtam angolul, mire egy szempillantás alatt talpon voltam. Don Juan zsörtölődve rázta fejét és kisétált a szobából.

– Don Juan! – kiáltottam utána háromszor is. Szerencsére visszajött.

– Tegyél le – mondtam.

– Tedd le magad! Úgy látom, nagyon jól boldogulsz.

Azt mondtam ekkor: „le", és hirtelen nem láttam semmit. Egy pillanattal később visszatért a szoba és don Juan látványa. Arra gondoltam, biztos arcommal a földre borultam, és don Juan emelte fel fejemet.

– Köszönöm – nyögtem vontatott, monoton hangomon.

– Kérem – utánozott don Juan, és újabb nevetőgörcs fogta el. Ezután leveleket vett elő, és dörzsölni kezdte a karomat és a lábamat.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Bedörzsöllek – válaszolta fájdalmas, monoton hangot mímelve. Teste rázkódott a nevetéstől. Szemei barátságosan csillogtak. Szerettem őt. Úgy éreztem, don Juan együttérző, igazságos és tréfás barát. Nem tudtam vele nevetni, bár szerettem volna. A megkönnyebbülés újabb hulláma öntött el, és „felnevettem", azaz olyan borzasztó hang szakadt ki a torkomból, hogy még don Juan is visszahőkölt

– Jobb, ha most leviszlek az árokhoz – mondta -, mert még belehalsz a bohóckodásba.

Talpra állított, és körbevezetett a szobában. Lassan visszatért az élet a lábamba, majd fokozatosan az egész testembe. Fülemben, tarkómon és fejem tetején olyan erős nyomást kezdtem érezni, hogy azt hittem, rögtön szétrobbanok. Don Juan lesietett velem a vizesárokhoz, és azonnal, ruhástul belemerített a vízbe. A hideg lassan enyhített a nyomáson és a fájdalmon. Végül teljesen rendbe jöttem.

A házba visszatérve ruhát váltottam, leültem. Megint éreztem azt a furcsa távoliságot, a vágyat, hogy csend vegyen körül. Ezúttal azonban nem tűnt úgy, mintha elmém nagyon tiszta lenne, vagy összpontosító képességem megnövekedett volna; inkább egyfajta melankóliát és fáradtságot éreztem, aztán hamarosan elnyomott az álom.

 

1968. november 12.

Reggel don Juannal a közeli dombra indultunk növényeket gyűjteni. Nehéz terepen, úgy hatmérföldnyi utat tettünk meg. Mivel meglehetősen elfáradtam, javasoltam, tartsunk pihenőt; leültünk hát, és beszélgetni kezdtünk. Don Juan azt mondta, elégedett fejlődésemmel.

– Most már tudom, hogy én beszéltem – mondtam -, de akkor meg mertem volna esküdni, hogy valaki más hangját hallom.

– Persze hogy te voltál.

– De hogyhogy nem ismertem fel a saját hangom?

– Ez a kis füst hatása. Az ember beszélhet, nem veszi észre; több ezer mérföldet utazhat, azt sem veszi észre. Így lehet például keresztülmenni dolgokon. A kis füst eltünteti a testet, és az ember szabad lesz, mint a szél; még a szélnél is szabadabb, hiszen a szélnek útját állhatja egy hegy vagy egy szikla. A kis füst olyanná tesz, akár a levegő; de még a levegő is megáporodhat, ha bezárják, mondjuk egy sziklasírba. A kis füst azonban tökéletesen, feltétlenül szabaddá tesz. Don Juan szavai nyomán öröm és kétség keveredett bennem, sőt valami homályos bűntudatot is ereztem.

– Az ember valóban képes meglenni ezeket a dolgokat?

– Miért, mit gondolsz? Azt hiszed, az egész őrültség?

– Tudom, hogy neked mindezt könnyű elfogadnod. Én azonban képtelen vagyok erre.

– Nekem sem könnyű. Semmivel sem vagyok kedvezőbb helyzetben nálad. Ezek a dolgok akár nekem, akár neked, akár bárkinek hihetetlennek tűnnek.

– De te mégis ebben élsz, don Juan.

– Igen, de ezt nem ingyen kaptam. Sokat küszködtem, valószínűleg többet, mint amennyit te valaha is fogsz. Tudod, van benned valami, ami miatt, ki tudja miért, összejönnek neked a dolgok. Van fogalmad, micsoda erőfeszítésembe került, hogy elérjem azt, amit te tegnap megtettél? Valami állandóan a nyomodban van, és segít neked. Másképp nem lehetne megmagyarázni azt, ahogy előrehaladsz a tanulásban. Ez történt korábban Mescacalito esetében, most pedig a kis füsttel. Olyan nagy ajándék ez, hogy másra nem is volna szabad gondolnod.

– Roppant egyszerűnek fested le a dolgokat, don Juan, de nem ez a helyzet. Iszonyú kétségek feszegetnek belülről.

– Nincs kétségem afelől, hogy hamarosan helyrejössz. De a tested például elhanyagoltad. Elhíztál. Korábban nem akartalak ilyesmikre figyelmeztetni. Az ember hagyja, menjenek a dolgok a maguk rendje s módja szerint. Évekig távol voltál. Tudtam ugyan, hogy vissza fogsz jönni, és úgy is lett. Pont mint az én esetem; Öt és fél évet hagytam ki.

– Te miért hagytad abba a tanulást, don Juan?

– Ugyanazért, amiért te. Nem volt ínyemre a dolog.

– És miért tértél vissza?

– Ugyanazért, amiért te. Mert nem lehet másképpen élni.

E megjegyzése mélyen megérintett, mert korábban magam is gondoltam erre. Sosem fogalmaztam azonban meg, és most don Juan mintha saját érzéseimet foglalta volna össze. Hosszú csend után megkérdeztem:

– Mit tettem tegnap, don Juan?

– Amikor akartál, felálltál.

– De hisz fogalmam sincs, hogyan csináltam...

– Időre van szükség, hogy tökéletesen menjen a dolog. A lényeg azonban az, hogy tudod, miképpen kell csinálni.

– Pontosan ez az, hogy nem tudom.

– Már hogyisne tudnád?

– Don Juan, bármire megesküszöm, hogy...

Nem hagyta, hogy befejezzem. Felállt, és továbbindult.

Később ismét a másik világ őréről beszélgettünk.

– Ha elfogadom azt, hogy valóságos, amit átéltem, akkor eszerint az őrző egy hatalmas lény, amely hihetetlen mértékű fizikai fájdalmat képes okozni. Ugyanakkor ha azt is elfogadom, hogy az ember pusztán akaratából hatalmas távolságok beutazására képes, akkor ebből az következik, hogy egyszerűen akarnom kell, hogy a szörny eltűnjék. Így van?

– Nem egészen – felelte don Juan. – Akaratoddal nem tüntetheted el az őrzőt. Abban azonban megakadályozhatod, hogy kárt okozzon benned. Ha ezt sikerül elérned, máris nyitva az út előtted. Úgy mész el az őrző mellett, hogy szárnyait sem lesz képes meglebbenteni.

– És ezt hogyan érhetem el?

– Már tudod is ennek a módját. Csak gyakorolnod kell.

Azt vetettem közbe, hogy szerintem mi másképp látjuk a világot, ebből adódnak félreértéseink. Számomra tudni valamit annyit jelent, hogy átlátom azt, amit csinálok, és bármikor képes vagyok megismételni; az adott esetben viszont fogalmam sincs, mit tettem a füst hatása alatt, és akkor sem tudnám megismételni, ha az életem múlna rajta. Don Juan fürkésző tekintettel nézett rám. Úgy tűnt, mintha szavaimat mérlegelné. Levette kalapját, és a halántékát vakargatta. Mindig így csinált, amikor meg akarta játszani, hogy zavarban van.

– Te aztán értesz a semmitmondáshoz! – mondta nevetve. – Jól tudod, ha tudós emberré akarsz válni, eltökélt szándékkal kell rendelkezned. Ehelyett, úgy látszik, eltökélt szándékod, hogy mindenféle rejtvényekkel összezavard magad. Az még sohasem jutott eszedbe, hogy talán nem lehet mindent megmagyarázni a világon úgy, ahogy te gondolod? Amikor azt mondom, hogy az őrző utadat állja, és képes arra, hogy egy csapással leterítsen, tudom, mit beszélek.. Amikor azt mondom, az ember képes arra, hogy akarata révén mozogjon, megint csak tudom, mit beszélek. Fokozatosan akartalak rávezetni arra, hogyan mozogj, ám rájöttem, tudod a módját, noha te tagadod ezt.

– Hidd el, igazán nem tudom – tiltakoztam.

– Igenis tudod, te bolond – mondta szigorúan, és mosolygott hozzá. – Az jut eszembe erről, amikor valaki a Julio gyereket felrakta a kombájnra; tudta a gyerek, hogyan vezesse a gépet, jóllehet sohasem ült rajta korábban.

– Értem, amit mondasz, don Juan, de hidd el, megint nem lennék képes rá, mert nem vagyok benne biztos, mit csináltam.

– Az árvarázslók próbálnak megmagyarázni mindent olyan magyarázatokkal, amelyekben maguk sem biztosak. Ez a boszorkányság. De te sem vagy különb náluk; a magad módján akarsz magyarázatot találni a dolgokra, ám nem vagy biztos a szavaidban.

8

 

1969. január 18-án, déltájban, don Juan házának előterében üldögéltünk, a közeli hegyek közt tett kirándulásunk fáradalmait pihenve ki.

Don Juan váratlanul azzal fordult hozzám, vajon hazautazom-e a hétvégére. Közöltem, hogy hétfő reggelre tervezem az indulást. Erre felállt, bement a házba, és néhány perc elteltével kiszólt, menjek be én is. Szobája közepén ült, szemben vele gyékényszőnyegem. Intett, hogy foglaljak helyet, majd se szó se beszéd kigöngyölte pipáját, megtömte a keverékkel, meggyújtotta, és anélkül, hogy beleegyezésemet kérte volna, átnyújtotta nekem, mondván, szívjam el. Nem ellenkeztem; don Juan helyesen becsülte fel érzéseimet – kíváncsiságom elnyomott minden más gondolatot Buzdításra nem volt szükség; egy lendülettel elszívtam a pipát. A hatás ugyanolyan volt, mint a megelőző alkalmakkor. Don Juan is hasonlóan cselekedett, csak most nem segített, pusztán utasított, hogy dőljek bal oldalamra és helyezzem jobb kezemet a szőnyegre. Ha akarom, mondta, ököllel is megtámaszthatom magam, és én így is tettem, mert ez a testhelyzet kevésbé terhelte meg kézfejemet. Éber voltam, melegség hullámzott át rajtam, majd elhagyott minden testi érzés.

Don Juan is oldalára dőlt, szemközt velem; jobb alkarját párnaként használva könyökén nyugtatta fejét. Minden tökéletesen nyugodt volt, testem elcsöndesedett, a fizikai érzékelés megszűnt. Mély elégedettséget éreztem.

– Jó így – mondtam. Don Juan felpattant.

– Nehogy megint elkezdd! – rázta felém fenyegetően az ujját. – Teljesen kimeríted magad a beszéddel, aztán ha jön az őrző, úgy szétlapít, ahogy te szétlapítanál egy szúnyogot.

Meglehetősen tréfásnak találhatta a hasonlatot, mert nevetni kezdett.

– Hallgass, kérlek hallgass – mondta hirtelen megint elkomolyodva, és leült.

– Hisz nem akartam semmit mondani – szaladt ki akaratlanul a számon.

Don Juan szó nélkül felállt, és otthagyott. Ebben a pillanatban egy szúnyog ereszkedett le a szőnyegre, és ez korábban soha nem tapasztalt érzéssel töltött el – könnyedség, félelem és gyötrelem keveredett ebben az érzésben. Tisztában voltam vele, hogy rögtön valami természetfeletti fog történni, hogy a szúnyog a másik világ őre. Ez mulatságos gondolatnak tetszett – nevethetnékem támadt, de arra gondoltam, könnyedségem elvonja figyelmem, és éppen arról az átmeneti periódusról maradok le, amit annyira meg szeretnék figyelni. Korábbi találkozásunkkor először a bal szememmel néztem a szúnyogra, majd a következő pillanatban azt éreztem, hogy álló helyzetben vagyok, és mindkét szememmel nézek – hogy hogyan zajlott le az átmenet, arról viszont fogalmam sem volt.

Láttam, hogy a szúnyog a szőnyegen járkál körbe-körbe. Mindkét szemem nyitva volt. Most nagyon közel jött, olyan közel, hogy többé nem tudtam két szemmel figyelni, és behunytam jobb szememet. Abban a pillanatban, ahogy fókuszt váltottam azt éreztem, hogy állok, szemben velem pedig ott tornyosult a hatalmas állat. Fényes-feketén csillogott a szörny. Elülső részét hoszszú, fekete, csomós szőrszálak fedték, melyek mintha nyálkás, síkos pikkelyek repedései közül tüskeként törlek volna elő. Vaskos, gömbölyded teste volt szárnyai testéhez viszonyítva rövidnek, de szélesnek voltak mondhatók. Két nagy, fehér szeme kidülledt, hosszú pofájából csorgott a nyál. Talán egy aligátorra hasonlított, ám hosszú fülei vagy talán szarvai voltak.

Miközben igyekeztem alaposan szemügyre venni, észrevettem, hogy nem tudok úgy nézni rá, ahogy rendesen nézni szoktam. Fura gondolatom támadt; úgy éreztem, testének minden egyes porcikája külön él. Életemben először jutott eszembe, hogy számomra egy emberben egyedül a szeme az, ami életet sugároz. Az őrzőnek ezzel szemben mintha „milliónyi szeme" lett volna.

Megállapításomat rendkívül találónak éreztem. Egy ideje már törtem azon a fejem, milyen hasonlattal adhatnám vissza azokat a „torzulásokat", melyek nyomán egy szúnyogot hatalmas fenevadnak láttam; az jutott eszembe, olyan az egész, mintha egy rovart a mikroszkóp nagyítólencséje alatt figyelnénk. Ez a hasonlat azonban sántított. Az őrző látványa ennél a képnél sokkal összetettebb volt.

Az őrző most pörögni kezdett előttem, majd megállt és rám nézett. Tánca hangtalan volt Megjelenéséből sugárzott az iszonyat – kidülledő szeméből, borzasztó pofájából, nyáladzásából, undorító szőrzetéből, de mindenekelőtt hatalmas méretéből. Figyeltem, ahogy szárnyait mozgatja, ahogy szárnyai hang nélkül vibrálnak. Figyeltem, ahogy siklik a talaj fölött, mint valami gigászi jégtáncos. Ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem. Biztosan tudtam, sikerült rábukkannom a kulcsra, amellyel fölébe kerekedhetem. Tudtam, hogy az őrző nem más, mint mozgó kép egy hangtalan képernyőn; látványnak ijesztő ugyan, ám teljesen ártalmatlan.

Az őrző megrebbentette szárnyait és megfordult. Háta olyan volt, mint valami rikító színű páncélzat; erősen fénylett, és a színárnyalat felkavarta a gyomrom. Egy pillanatig így állt, majd szárnyait megsuhogtatva kisiklott a látóteremből.

Különös dilemma elé kerültem. Őszintén hittem – noha talán csak annak hatására, hogy don Juan azt mondta, többet tudok, mint amennyit beismerek -, hogy sikerült legyőznöm a szörnyet, mégpedig egyszerűen azzal, hogy rájöttem, kép csupán, legyen bármennyire ijesztő. Akárhogy is, úgy éreztem, szabad az út előttem. Másrészről fogalmam sem volt, hogyan tovább; erre don Juan nem készített fel. Megpróbáltam megfordulni, de nem bírtam mozogni. Látómezőm teljes szélességében ugyanakkor rendkívül jól láttam – felhős, halványsárga horizont húzódott előttem; mindent mintha valami gáznemű, citromszínű lepel borított volna. Úgy éreztem, valamilyen fennsíkon állok, amit kénes köd fed. Hirtelen feltűnt a távolban az őrző. Széles kört írt le, mielőtt megállt előttem; szája hatalmas üregként szélesre tárult – nem voltak fogai. Megrebbentette szárnyait, majd rám rontott. Úgy jött, mint egy bika. Szárnyaival szemem felé suhintott. A fájdalomtól felkiáltottam, majd felrepültem, jobban mondva úgy éreztem, mintha kilőttem volna magam, magasan az őrző fölé, a sárga fennsík fölé, át egy másik világba, az emberek világába. Mikor felocsúdtam, don Juan szobája közepén álltam.

 

1969. január 19.

– Valóban úgy éreztem, hogy legyőztem az őrzőt – mondtam don Juannak.

– Csak nem gondolod komolyan? – lepődött meg.

Már egy álló napja nem szólt hozzám, de én nem bántam – a csönd megnyugtatott. Egyfajta álomszerű állapotban voltam, és úgy tűnt, ha figyelmesen nézek, képes vagyok látni. Nem láttam azonban semmi különöset; minden a megszokott arcát mutatta.

Don Juan megkért, számoljak be élményeimről. Leginkább az őrző hátának színe érdekelte; felsóhajtott, láttam rajta, valami nyomasztja.

– Szerencséd, hogy a hátán láttad azt a színt – mondta komoly képpel. – Ha elöl láttad volna, ne adj isten a fején, rég halott volnál. Nem szabad újra találkoznod az őrzővel! Szó sem lehet róla, hogy átszeld azt a fennsíkot; nem a te vérmérsékletedhez szabták. És én meg milyen biztos voltam benne! De ne is beszéljünk erről! Vannak más utak is. Szokatlan súlyosságot éreztem don Juan szavaiban.

– Mi lesz velem, ha újra látom az őrzőt?

– Magával visz. Felragad a szájába, aztán ledob valahol azon a fennsíkon, ahol örökre ott maradsz. Világos: az őrző tudta, milyen a vérmérsékleted, és óva intett a közeledéstől.

– Honnan tudhatta, milyen a vérmérsékletem?

Don Juan tetőtől talpig végigmért. Mondani akart valamit, de mintha nem találta volna a megfelelő szavakat.

– Mindig bedőlök a kérdéseidnek – mosolyodott el végül. – Ugye nem gondolkoztál, mielőtt megszólaltál volna? Tiltakoztam, mondván valóban nem értem, miképpen ismerheti az őrző a vérmérsékletemet.

– Amikor, ugyebár, még csak nem is említettél neki semmit vérmérsékleted természetéről – mondta olyan komisz komolysággal, hogy mindketten elnevettük magunkat Kisvártatva don Juan közölte, hogy mivel az őrző a másik világ kapusa, ismeri a titkokat, melyeknek a brujo is birtokába juthat.

– Ez az egyik út a látáshoz – tette hozzá. – Ám nem ez lesz a te utad, úgyhogy ne is vesztegessük a szót rá.

– A füst az egyedüli eszköz arra, hogy az ember lássa az őrzőt? – kérdeztem.

– Nem, a füst nem szükséges mindenkinek. Én azért kedvelem, mert hatásos, és csökkenti a veszélyt. Ha a füst segítsége nélkül találkozol az őrzővel, lelassulsz, és könnyen otthagyhatod a fogad. Téged például előre figyelmeztetett az őrző: megfordult, és az ellenszínedet mutatta. Aztán továbbállt, és mikor visszajött, látta, hogy még mindig ott vagy. Erre persze rád támadott. A kis füst azonban megvédett; még idejében felugrottál. Ha nem lett volna veled a füst, sosem szabadultál volna az őrző karmai közül.

– Miért nem?

– Nem lettél volna elég gyors. Abban a világban villámsebesnek kell lenned, ha életben akarsz maradni. Nagy hiba volt,

hogy kimentem a szobából, de elegem volt a fecsegésedből. Jár a szád, ha kell, ha nem. Ha veled maradtam volna, felemeltem volna a fejed. Örülök persze, hogy magadtól felálltál, de nem kellett volna ekkora kockázatot vállalni. Az őrzővel sosem tanácsos ujjat húzni.