6.
A szántszándék kezelése

A HARMADIK PONT

Don Juan gyakran vitt el engem és a többi tanítványát rövid kirándulásokra a közeli, nyugatra fekvő hegyekbe. Az egyik ilyen alkalommal pirkadatkor hagytuk el a házat, és késő délután indultunk visszafelé. Én don Juannal tartottam, mivel az ő közelsége mindig lecsendesített és megnyugtatott, míg ha állhatatlan tanítványaival voltam, az az ellenkező hatást gyakorolta rám: ők kifejezetten fárasztottak engem.

Miközben mindannyian lefelé igyekeztünk a hegységből, don Juan és én pihenőt tartottunk a sík vidék előtt. Mélységes melankólia kerített hatalmába, olyan gyorsan és erősen, hogy nem tehettem mást, le kellett ülnöm. Aztán a tanácsát követve, hasra feküdtem egy kerek sziklán.

A többi tanítvány gúnyolódott rajtam, majd továbbmentek. Hallottam, hogyan enyészik el nevetésük és kiabálásuk a távolban. Don Juan arra buzdított, hogy lazítsak, és hagyjam, hogy a gyűjtőpontom – mely állítása szerint váratlan sebességgel elmozdult – hozzászokjon új helyzetéhez.

– Ne nyugtalankodj – tanácsolta. – Rövid időn belül egyfajta rántást vagy ütést fogsz érezni a hátadon, mintha megérintene valaki, és akkor rendbe jössz.

Az, hogy mozdulatlanul feküdtem a sziklán, a hátamra mért ütésre várva, elindított bennem egy spontán reakciót, mely olyan intenzív és tiszta volt, hogy észre sem vettem azt a bizonyos ütést. Azonban biztos voltam abban, hogy bekövetkezett, mivel a búskomorságom egyszeriben elenyészett.

Gyorsan elmondtam don Juannak, milyen eseményt idéztem fel. Azt javasolta, hogy feküdjek továbbra is a sziklán, és mozdítsam el a gyűjtőpontomat pontosan ugyanarra a helyre, ahol az adott esemény idő pontjában volt.

– Ragadd meg annak minden egyes részletét – figyelmeztetett.

Évekkel korábban történt a dolog. Don Juan és én Észak-Mexikóban. Chihuahua államban voltunk, a magasan fekvő sivatagban. Gyakran jártunk oda, mivel a terület gazdag volt az általa gyűjtött gyógynövényekben. A régió számomra antropológiai szempontból is roppant érdekes volt, mivel a régészek akkortájt bukkantak rá ott egy ősi romra, mely a következtetéseik szerint valaha egy hatalmas, prehisztorikus kereskedelmi állomás lehetett. Azt feltételezték, hogy ez a természetes átjáró mentén fekvő állomás volt a központja annak a kereskedelmi útnak, mely összekötötte Délnyugat-Amerikát Dél-Mexikóval és Közép-Amerikával.

Azon kevés alkalom, amikor a magasan fekvő, sík sivatagban jártam, megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a régészek helyesen tartják ezt a területet egyfajta természetes átjárónak. Persze kioktattam don Juant arról, milyen fontos szerepet játszott ez az átjáró az észak amerikai kontinens történelem előtti kulturális sajátosságainak elterjedésében. Abban az időben előszeretettel kíséreltem meg a varázslást egyfajta, a kereskedelmi útvonalak mentén elterjedt hiedelemrendszernek magyarázni, mely egy bizonyos absztrakt szinten elősegített valamiféle pán-indiánizmus kialakulását a dél nyugat-amerikai, mexikói és közép-amerikai indiánok között.

Don Juan persze harsányan nevetett rajtam minden egyes alkalommal, amikor kifejtettem neki az elméletemet. Az általam felidézett esemény az adott nap délutánján kezdődött. Miután don Juannal összegyűjtöttünk két kis zsákra való nagyon ritka gyógynövényt, megpihentünk egy nagy sziklán. Azonban mielőtt visszaindultunk volna oda, ahol a kocsimat hagytuk, ragaszkodott ahhoz, hogy a cserkészésről beszéljen nekem. Azt mondta, ez a lehető legmegfelelőbb környezet ahhoz, hogy elmagyarázza a cserkészés rejtelmeit, de hogy megértsem ezeket, először be kell lépnem az emelkedett tudomás állapotába.

Arra kértem, hogy mielőtt bármit is tenne, magyarázza el nekem még egyszer, mi is valójában az emelkedett tudomás.

Don Juan nagy türelemről téve tanúbizonyságot, kifejtette nekem az emelkedett tudomás állapotát a gyűjtőpont elmozdulásának szempontjából. Miközben beszélt, rájöttem, mennyire mulatságos, hogy ezt kértem tőle, hiszen tudtam mindent, amit elmondott nekem. Megjegyeztem, hogy igazából semmit sem kell elmagyaráznia, mire ő azt felelte, a magyarázatok soha nem hiábavalóak, mivel belénk vésődnek, hogy ott azonnal vagy egy későbbi alkalommal hasznukat vegyük, vagy hogy segítsenek előkészíteni a csendes tudáshoz vezető utunkat. Amikor arra kértem, hogy beszéljen részletesebben a csendes tudásról, gyorsan azt felelte, hogy a csendes tudás a gyűjtőpont egy általános helyzete, mely évszázadokkal ezelőtt az ember hagyományos helyzete volt, azonban meghatározhatatlan okokból az ember gyűjtőpontja elmozdult ebből a pozícióból, és egy új, „ésszerűségnek" nevezett helyzetet foglalt el.

Don Juan megjegyezte, hogy nem minden emberi lény gyűjtőpontja van ezen a helyen, sőt a többség gyűjtőpontja nem pontosan az ésszerűség helyén van rögzülve, hanem valahol annak közvetlen környezetében helyezkedik el. Ugyanez a helyzet a csendes tudással is: annak idején sem volt minden emberi lény gyűjtőpontja pontosan azon a helyen.

Azt is elmondta, hogy a gyűjtőpont egy másik helyzete, „a szánalomnélküliség helye", a csendes tudás előhírnöke, és hogy a gyűjtőpont egy újabb helyzete, „az érdeklődés helyének" nevezett helyzet pedig az ésszerűség előfutára.

Semmi érthetetlen nem volt számomra ezekben a titokzatos megjegyzésekben. Az elhangzottak önmagukért beszéltek. Értettem mindent, amit don Juan mondott, és közben arra vártam, hogy szokás szerint lapockán vágjon, és ezáltal belépjek az emelkedett tudomás állapotába. Azonban ez nem következett be, és továbbra is értettem mindent, anélkül hogy igazából tudatában lettem volna ennek a ténynek. A könnyedség érzete, a megszokott tudomásomra jellemző érzet, hogy magától értetődőnek vettem a dolgokat, továbbra is megmaradt bennem, és nem kérdőjeleztem meg megértési képességeimet.

Don Juan rám meredt, majd azt javasolta, hogy feküdjek arccal lefelé egy kerek sziklára, kezeimet és lábaimat békamód kiterjesztve.

Körülbelül tíz percig hevertem így, tökéletesen ellazulva, és már már álomba merültem, amikor egy puha, sziszegő morgás zökkentett ki szendergésemből. Felemeltem a fejem, körbenéztem, és a hajam is égnek meredt a látványtól. Egy hatalmas, sötét jaguár kuporgott a tőlem alig három méterre lévő sziklán, pontosan don Juan feje felett. Kivillantotta az agyarait, és egyenesen rám bámult. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban rám vetheti magát.

– Ne mozdulj! – parancsolta don Juan. – És ne nézz a szemébe. Meredj az orrára, és ne pislogj. A tekinteteden múlik az életed.

Azt tettem, amit mondott. Egy percig mereven bámultuk egymást a jaguárral, majd don Juan mint egy frizbit az állat feje felé hajította a kalapját, megtörve ezzel a kialakult patthelyzetet. A jaguár hátraugrott, hogy kitérjen a kalap elől, don Juan pedig hosszan, élesen fütyült egyet, aztán fejhangon felkiáltott, és kétszer-háromszor összecsapta a tenyerét, tompa puskalövésre emlékeztető hangot hallatva.

Jelezte, hogy másszak le a szikláról, és csatlakozzak hozzá. Mindketten kiabálni kezdtünk, és addig tapsoltunk, míg azt nem mondta, hogy sikerült elijesztenünk a jaguárt.

A testem remegett, mégsem voltam rémült. Azt mondtam don Juannak, hogy nem a jaguár váratlan morgása vagy a tekintete ijesztett meg a legjobban, hanem az a bizonyosság, hogy az állat már jóval azelőtt bámult engem, hogy meghallottam őt és felpillantottam.

Don Juan mélyen a gondolataiba merült, és egyetlen szót sem szólt. Amikor kérdezni kezdtem, hogy látta-e már a jaguárt mielőtt én láttam, egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal belém fojtotta a szót. Az a benyomásom támadt, hogy kényelmetlenül érzi magát, sőt talán össze is van zavarodva.

Egy percnyi hallgatás után intett, hogy induljunk el. Előttem haladt, elhagytuk a sziklákat, gyors iramban, cikk-cakkban vágtunk át a bozóton keresztül.

Körülbelül félóra múlva elértünk egy tisztásra, és egy percre megálltunk pihenni. Útközben egyetlen szót sem szóltunk, és már nagyon kíváncsi voltam arra, vajon mi járhat don Juan fejében.

– Miért így megyünk? – kérdeztem. – Nem lenne jobb, ha nyílegyenesen és a lehető leggyorsabban elhagynánk ezt a környéket?

– Nem! – vágta rá határozottan. – Az egyáltalán nem lenne jó. Az állat egy hím jaguár volt. Éhes, és követni fog minket.

– Egy okkal több arra, hogy mihamarabb eltűnjünk innen – makacskodtam.

– Az nem olyan könnyű – felelte. – A jaguárt nem hátráltatja az ésszerűség. Pontosan tudja, mit kell tennie, hogy elkapjon bennünket. Ráadásul olvas a gondolatainkban, ez olyan biztos, mint hogy veled beszélgetek.

– Hogy érted azt, hogy a jaguár olvas a gondolatainkban? – kérdeztem.

– Ez nem valami jelképes kijelentés volt – mondta. – Szó szerint értettem. Az ilyen nagytestű állatok képesek olvasni a gondolatokban. És ezt nem úgy értem, hogy találgatnak. Úgy értem, hogy közvetlen tudásuk van mindenről.

– Akkor mitévők legyünk? – kérdeztem, őszintén megrémülve.

– Hogy megnyerjük a csatát, kevésbé ésszerűnek kell lennünk, ezzel lehetetlenné tesszük, hogy a jaguár átlásson rajtunk – felelte don Juan.

– Hogy segít az rajtunk, ha kevésbé leszünk ésszerűek? – kérdeztem.

– Az ésszerűség választásra késztet bennünket, és ez az elme számára teljesen helyesnek is tűnik – mondta don Juan. – Például az ésszerűséged most azt mondja, rohanj egyenesen, amilyen gyorsan csak tudsz. Azt azonban nem veszi figyelembe, hogy tíz kilométert kellene szaladnunk, hogy elérjük az autód biztonságát, a jaguár pedig könnyűszerrel lefutna minket. Elénk vágna, és a számára legideálisabb helyen várna, hogy ránk vesse magát.

– Ha cikk-cakkolunk az kevésbé ésszerű, de jobb választás.

– Honnan tudod, hogy ez jobb választás, don Juan? – kérdeztem.

– Tudom, mert teljesen tiszta a szellemmel való kapcsolatom – felelte. – Azaz a gyűjtőpontom a csendes tudás helyén van. Ebből a helyzetből képes vagyok felismerni, hogy a jaguár éhes, de még soha nem evett embert. A reakcióink pedig összezavarták. Ha most cikk-cakkozunk, meg kell próbálnia kitalálni, mit fogunk csinálni.

– És van más választásunk is?

– Ezenkívül csak ésszerű választások vannak – mondta. – Mi pedig nem rendelkezünk az ezekhez szükséges felszerelésekkel. Például elindulhatnánk a fennsík felé is, de ehhez az kellene, hogy legyen egy puskánk.

– Igazodnunk kell a jaguár döntéseihez. Ezeket a döntéseket a csendes tudás diktálja. Nekünk is azt kell tennünk, amit a csendes tudás mond nekünk, függetlenül attól, milyen ésszerűtlennek tűnik is az.

Don Juan cikk-cakkoló ügetésbe kezdett. Szorosan követtem, de nem voltam meggyőződve arról, hogy ha így futunk, az megment minket. Egyfajta elkésett pánik lett úrrá rajtam, és nyugtalanított a hatalmas macska sötét alakjának gondolata.

A sivatagi bozót magas, tüskés, egymástól egy-másfél méterre álló bokrokból állt. Mivel errefelé csak kevés eső esett, a dús levelű növények itt nem éltek meg, és nem alakulhatott ki sűrű aljnövényzet sem. A bozót ránézésre mégis áthatolhatatlannak tűnt.

Don Juan páratlan mozgékonysággal haladt előre, én pedig legjobb tudásom szerint követtem őt. Azt javasolta, nézzek a lábam elé, és ne csapjak ekkora zajt, mivel a talpam alatt ropogó gallyak áruló zaja a halálunkat okozhatja.

Tudatosan igyekeztem a lábnyomaiba lépni, hogy elkerüljem a száraz gallyakat. Hozzávetőleg száz métert haladtunk így, amikor megpillantottam a jaguár hatalmas, sötét tömegét, körülbelül tíz méterrel a hátam mögött.

Felsikoltottam, Don Juan, anélkül hogy megállt volna, hátrafordult, és még épp látta a tovatűnő állatot. Újabb éles füttyszót hallatott, és tompa puskalövés hangját utánozva, többször összecsapta a tenyerét.

Aztán halkan azt mondta, hogy mivel a nagymacskák nem szeretnek hegynek felfelé haladni, a lehető leggyorsabban keresztül fogunk vágni a tőlünk pár méterre, jobbra lévő széles, mély vízmosáson.

Intett, hogy induljunk, és amilyen gyorsan csak tudtunk keresztültörtünk a bokrokon. Lecsúsztunk a vízmosás aljára, aztán felrohantunk a túloldalán. Innen tisztán láthattuk a lejtőt, a vízmosás alját, és azt a helyet, ahol korábban voltunk. Don Juan azt suttogta, a jaguár követi a szagunkat, és ha szerencsénk van, megpillanthatjuk amint a nyomainkhoz közel lerohan a szurdokba.

Mereven az alattunk fekvő vízmosásra függesztettem a tekintetemet, és gondterhelten vártam, hogy megpillantsam a jaguárt, de hiába. Már épp kezdtem azt gondolni, hogy elrohant, amikor meghallottam ijesztő morgását a mögöttünk lévő bozótosból. Dermesztően hatott rám a felismerés, hogy don Juannak igaza volt: ahhoz, hogy az állat eljusson erre a helyre, olvasnia kellett a gondolatainkban, és még előttünk át kellett vágnia a szurdokon.

Don Juan egy árva szót sem szólva hihetetlen sebességgel futásnak eredt. A nyomába eredtem, és jó ideig rohantunk cikk-cakkolva. Mire megálltunk pihenni, már alig kaptam levegőt.

A jaguártól való félelmem azonban nem akadályozott meg abban, hogy csodálattal adózzak don Juan nagyszerű fizikai teljesítményének. Úgy futott, akár egy fiatalember. Mondtam neki, hogy eszembe juttatott valakit a gyermekkoromból, aki mély benyomást gyakorolt rám a futásával, de intett, hogy hallgassak. Figyelmesen hallgatózott, én pedig követtem a példáját.

Halk zizegést hallottam az aljnövényzetben, pontosan előttünk. Aztán körülbelül ötven méterre előttünk a bozótban egy pillanatra felbukkant a jaguár fekete árnya. Don Juan megvonta a vállát, és az állat irányába mutatott.

– Úgy tűnik, nem tudjuk lerázni – jegyezte meg beletörődően. – Induljunk el nyugodtan, mintha csak egy parkban sétálgatnánk, és meséld el nekem azt a gyerekkori történetet. Ez a megfelel ő hely és időpont: egy hatalmas étvággyal rendelkező jaguár ólálkodik a nyomunkban, és te a múltadra emlékezel. Ez a tökéletes nemtevés, ha egy nagymacska üldözi az embert.

Hangosan nevetett. Amikor közöltem vele, hogy már egyáltalán nem akarom elmesélni a történetet, még harsányabban kezdett nevetni.

– Most büntetsz engem, mert nem akartam meghallgatni a történetedet, ugye? – kérdezte.

Én persze védekezni kezdtem. Azt mondtam, ez a vád teljesen abszurd, és hogy valóban elveszítettem a történet fonalát.

– Ha egy varázsló nem öntelt, magasról tesz arra, ha elveszíti a története fonalát – mondta kajánul csillogó szemmel. – Mivel benned már semmi önteltség sem maradt, el kell mesélned a történetedet. Mondd el nekem, a jaguárnak és a szellemnek, mintha egyáltalán nem veszítetted volna el a fonalat.

Azt akartam mondani, hogy semmi kedvem teljesíteni a kívánságát, mivel a történet túl ostoba, és a körülmények is túl nyomasztóak. Ki akartam várni a megfelelő alkalmat, mint ahogy ő is ezt teszi a saját történeteivel. Mielőtt megfogalmazhattam volna a véleményemet, don Juan már felelt is rá.

– Mind a jaguár, mind én képesek vagyunk olvasni a gondolatokat – mondta mosolyogva. – Az, hogy én megválasztom a megfelelő helyet és időpontot a varázslói történeteim számára, azért van, mert azok tanító történetek, és azt akarom, hogy a lehető legnagyobb hatást érjék el.

Intett, hogy induljunk el. Békésen sétálva haladtunk egymás mellett. Elmondtam neki, hogy csodálom az állóképességét, és azt, ahogy fut, és hogy a csodálatom alapját némi önteltség képezi, mivel jó futónak tartom magam. Aztán elmondtam neki azt a gyerekkori történetet. mely akkor jutott eszembe, amikor futni láttam őt. Elmondtam, hogy kisfiúként fociztam, és rendkívül jó futó voltam. Valójában olyan fürge és gyors voltam, hogy úgy éreztem, büntetlenül elkövethetek bármilyen csínyt, mivel minden üldözőmet képes vagyok lehagyni, különösen a szülővárosom utcáin járőröző öreg gyalogos rendőröket. Ha összetörtem egy utcai lámpát, vagy valami hasonló dolgot követtem el, csak el kellett rohannom, és máris biztonságban voltam. Azonban egy nap, tudtomon kívül, az idős rendőröket egy katonai kiképzést kapott osztag váltotta le. Elérkezett az a végzetes pillanat, amikor betörtem egy üzlet kirakatát, és elrohantam, bízva abban, hogy a gyorsaságom majd megoltalmaz. Egy fiatal rendőr eredt a nyomomba. Még soha életemben nem futottam ilyen gyorsan, de hiába. A rendőr, aki a kapitányság focicsapatának középcsatára volt, gyorsabban és kitartóbban futott, mint amire az én tízéves testem képes volt. Elkapott és visszarugdosott a törött kirakatú bolthoz, közben roppant találékonyan kommentálta minden egyes rúgását, mintha csak a futballpályán lenne. Igazából nem bántott, de én se köpni, se nyelni nem tudtam a rémülettől. Megalázottságom mégis egy tízéves fiú csodálatával keveredett, aki bámulta a rendőr csodás teljesítményét és focista-tudását.

Azt mondtam don Juannak, hogy ugyanezt éreztem vele kapcsolatban is aznap, amikor láttam, hogy a köztünk lévő korkülönbség és a gyors menekülésre való hajlamom dacára is képes volt lefutni engem. Azt is elmondtam neki, hogy éveken át volt egy visszatérő álmom, melyben olyan gyorsan szaladtam, hogy a fiatal rendőr többé már nem volt képes utolérni.

– A történeted fontosabb, mint hinnéd – jegyezte meg don Juan. – Azt hittem, arról fog szólni, hogy a mamád elfenekelt.

Az, ahogy a szavait hangsúlyozta, roppant viccessé és csipkelődőbbé tette a kijelentését. Hozzátette, hogy bizonyos esetekben nem az értelmünk, hanem a szellem dönt a történeteink felől, és ez is egy ilyen alkalom volt. A szellem idézte fel elmémben ezt a történetet, kétségkívül azért, mert az az én elpusztíthatatlan önteltségemhez kapcsolódott. Azt mondta, a harag és megaláztatás lángja éveken át lobogott bennem, és még mindig elevenen él bennem a kudarc és a letörtség érzése.

– Egy pszichológusnak élete legnagyobb napja lenne, ha foglalkozhatna a történeteddel, és annak jelenlegi kapcsolatával – folytatta don Juan. – Az elmédben nyilván a fiatal rendőrrel azonosítottál engem, aki megingatta a legyőzhetetlenségedről alkotott elképzelésedet.

Most, hogy ezt említette, be kellett ismernem, hogy valóban ilyen érzések voltak bennem, még ha nem is fogalmaztam meg ezeket, sőt nem is gondoltam rájuk tudatosan.

Csendben gyalogoltunk. Olyan mélyen érintett don Juan analógiája, hogy tökéletesen elfeledkeztem a ránk cserkésző jaguárról, míg egy vad morgás nem emlékeztetett a helyzetünkre.

Don Juan arra utasított, hogy fel-alá ugráljak a bokrok alacsonyan lévő ágaira, törjek le néhányat és készítsek belőlük valamilyen seprű-félét. Ő is ugyanezt tette. Ezekkel a seprűkkel aztán futás közben nagy porfelhőt vertünk fel, ráadásul még rugdostuk is a száraz, homokos földet.

– Ez minden bizonnyal nyugtalanítani fogja a jaguárt – mondta, amikor megálltunk levegőt venni. – Már csak néhány óránk van naplementéig. Éjjel a jaguár legyőzhetetlen, úgyhogy jobb, ha futni kezdünk a sziklás dombok felé – mutatott a körülbelül nyolcszáz méterre, délre fekvő dombok irányába.

– Keletnek kell tartanunk – mondtam. – Azok a dombok túl messze vannak délre. Ha arra indulunk, soha nem jutunk el az autómhoz.

– Ma már semmiképpen nem jutunk el az autódhoz – válaszolt higgadtan. – És lehet, hogy holnap sem. Ki mondta, hogy valaha is visszajutunk oda?

Belém hasított a félelem, majd különös béke lett úrrá rajtam. Azt mondtam don Juannak, ha ebben a sivatagi bozótban ér a halál, remélem nem lesz fájdalmas a dolog.

– Ne aggódj – mondta. – A halál csak akkor fájdalmas, ha az ember betegen, ágyban fekve hal meg. Ha az életedért harcolsz, nem érzel fájdalmat, legfeljebb diadalmámort.

Azt mondta, az egyik legdrámaibb különbség a civilizált emberek és a varázslók között az, ahogy a halál eljön értük. A halál csak a varázsló-harcosokhoz kedves és szelíd. Ők még akkor sem éreznek fájdalmat, ha halálos sebet kapnak. És ami még ennél is kivételesebb, a halál mindaddig visszatartja magát, míg a varázslóknak erre szükségük van.

– A köznapi emberek és a varázslók közt az a legnagyobb különbség, hogy a varázslók a sebességükkel uralják a halált – folytatta don Juan. – Ha úgy alakul, a jaguár engem nem fog felfalni. Téged igen, mivel te nem rendelkezel a halál feltartóztatásához szükséges sebességgel.

Ezután bővebben kifejtette a varázslóknak a sebességről és a halálról alkotott elméletét. Azt mondta, a köznapi világban a szavunk és a döntéseink könnyűszerrel visszavonhatóak. Ebben a világban a halál az egyetlen megmásíthatatlan dolog. A varázslók világában viszont a hagyományos halál visszavonható, a varázslók adott szava ellenben nem. A varázslók világában a döntéseket nem lehet megváltoztatni vagy módosítani; ha egyszer meghozták őket, örökre fennállnak.

Azt mondtam, bármennyire lenyűgözők is az állításai, nem tudnak meggyőzni arról, hogy a halál érvényteleníthető. Erre még egyszer elmagyarázta nekem azt, amit korábban már kifejtett. Azt mondta, a látók számára az emberi lények hosszúkás vagy gömb alakú fénytömegek, melyek statikusak, mégis vibrálnak, és csakis a varázslók képesek arra, hogy mozgást vigyenek ezekbe a statikus fényes gömbökbe. A varázslók a másodperc tört része alatt képesek bárhová elmozdítani gyűjtőpontjukat a fénytömegükben. Az elmozdulás és a sebesség, mellyel ezt megteszik, azt eredményezi, hogy az érzékelésük eltolódik egy másik, tökéletesen eltérő univerzumba. Ráadásul a varázslók arra is képesek, hogy a gyűjtőpontjukat megállás nélkül átvigyék teljes fénylő energiamezejükön. Az ilyen elmozdulás által létrejövő erő annyira intenzív, hogy azonnal felhasználják a teljes fény tömegüket.

Azt mondta, ha abban a pillanatban egy sziklaomlás zúdulna le ránk, ő képes lenne semlegesíteni a baleset általi halált. A gyűjtőpontja elmozdulásának sebességét felhasználva, képes lenne univerzumot váltani, vagy a másodperc egy tört része alatt belülről elégetni magát. Engem viszont összezúznának a sziklák, és szokványos halált halnék, mivel a gyűjtőpontom nem rendelkezik a kellő sebességgel ahhoz, hogy kirántson engem ebből a világból.

Azt mondtam, számomra úgy tűnik, a varázslók pusztán egy alternatív halálnemet találtak, és ez nem egyenlő a halál eltörlésével. Don Juan erre azt felelte, a varázslók uralják a halálukat. Csak akkor halnak meg, amikor meg kell halniuk.

Bár nem kételkedtem abban, amit mondott, tovább kérdezgettem őt, mintha egy játékot játszanék. De miközben beszélt, az elmémben, akár egy vetítővásznon különféle gondolatok és egyéb, horgonyt még nem vettet emlékek öltöttek alakot.

Elmondtam neki, hogy különös gondolatok járnak a fejemben. Elnevette magát, és azt javasolta, horgonyozzam le magam a jaguárhoz, mivel az annyira valódi, hogy csakis a szellem igaz megnyilvánulása lehet. A hideg is kilelt, amikor belegondoltam, mennyire valódi is az állat.

– Nem lenne jobb, ha irányt változtatnánk, ahelyett hogy egyenesen a hegyek felé tartunk? – kérdeztem. – Arra gondoltam, megzavarhatnánk a jaguárt a váratlan változással.

– Már túl késő másfelé mennünk – mondta don Juan. – A jaguár már tudja, hogy nem mehetünk máshová, csak a hegyekbe.

– De ez nem lehet igaz! – kiáltottam fel.

– Miért nem? – kérdezte ő.

Elmondtam neki, hogy – bár magam is tanúsíthatom a jaguár azon képességét, hogy egy lépéssel előttünk járjon

– nem igazán tudom el fogadni, hogy a jaguár képes előre látni, merre akarunk menni.

– Az a te hibád, hogy a jaguár erejére abban az értelemben gondolsz, hogy képes kiszámítani a dolgokat – mondta don Juan. – Ő nem képes gondolkodni. Ő csak tudja a dolgokat.

Azt mondta, a porfelverő manőverünk arra szolgált, hogy összezavarja a jaguárt azzal, hogy tökéletesen haszontalan dolgokról ad neki érzékszervi ingereket. Azzal, hogy felverjük a port nem tudunk igazi érzéseket létrehozni, pedig az életünk múlhat rajta.

– Egyáltalán nem értem, amit mondasz – nyafogtam. Kiütközött rajtam a feszültség, és alig tudtam koncentrálni. Don Juan elmagyarázta, hogy az emberi érzések olyanok, akár a forró vagy hideg légáramlatok, és a vadállatok könnyűszerrel érzékelik ezeket. Mi vagyunk az adók, a jaguár pedig a vevő. Bármilyen érzéseink vannak, azok megtalálják útjukat a jaguárhoz. Pontosabban szólva a jaguár képes leolvasni bármilyen érzést, melynek múltja van bennünk. A porkavarás esetében az azzal kapcsolatos érzésünk annyira szokatlan volt, hogy csakis egyfajta vákuumot hozhatott létre a fogadó félben.

– Egy másik, a csendes tudás által diktált manőver az lenne, ha felrugdosnánk a földet – mondta. Egy pillanatra rám nézett, mintha a reakciómra várva.

– Most roppant nyugodtan fogunk sétálni – mondta aztán. – És úgy fogod felrugdosni a földet, mint egy három méter magas óriás.

Nyilván ostoba arckifejezés ült ki az arcomra. Don Juan teste rázkódott a nevetéstől.

– Kelts porfelhőt a lábaddal – utasított. – Érezd magad nagynak és nehéznek.

Megkíséreltem a dolgot, és azonnal elfogott a súlyosság érzete. Viccesen megjegyeztem, hogy hihetetlen ereje volt a javaslatának. Valóban óriásinak és vadnak éreztem magam. Don Juan biztosított arról, hogy a nagyság érzete egyáltalán nem az ő javaslatának, hanem a gyűjtőpontom eltolódásának köszönhető. Azt mondta, az ősi idők emberei azért váltak legendássá, mert csendes tudásuk révén tudták, mekkora erőre tehetnek szert a gyűjtőpont elmozdításának segítségével. A varázslók bizonyos mértékben újra felidézték ezt a régi erőt. A gyűjtőpontjuk elmozdításával képesek befolyásolni az érzéseiket és megváltoztatni a dolgokat. Azáltal változtattam meg a dolgokat, hogy nagynak és vadnak éreztem magam. Az ily módon kezelt érzéseket nevezik szántszándéknak.

– A gyűjtőpontod már jócskán elmozdult – folytatta. – Most azon a ponton vagy, ahol vagy elveszítesz mindent, amire szert tettél, vagy arra készteted a gyűjtőpontodat, hogy tovább mozogjon, túl a jelenlegi helyzetén.

Azt mondta, hogy élete során néhány alkalommal valószínűleg minden egyes, normális körülmények között élő embernek megvan a lehetősége arra, hogy elszakadjon a szokások kötelékeitől. Hangsúlyozta, hogy ez alatt nem a társadalmi szokásokat érti, hanem az érzékelésünket gúzsba kötő szokásokat. Egy pillanatnyi lelkesedés elég ahhoz, hogy elmozdítsa a gyűjtőpontunkat és megtörje a megszokásainkat, ahogy elegendő egy pillanatnyi ijedtség, harag, bánat vagy akár egy betegség is. De, általában amikor lehetőségünk nyílik arra, hogy elmozdítsuk a gyűjtőpontunkat, rendszerint megrémülünk. Működésbe lép vallásos, tudományos, vagy társadalmi neveltetésünk. Ezek biztosítják azt, hogy biztonságosan visszatérjünk a nyájhoz; hogy a gyűjtőpontunk visszatérjen a köznapi élet előírt helyzetébe.

Elmondta, hogy az összes általam ismert misztikus és spirituális tanító is pontosan ezt tette: a gyűjtőpontjuk az önfegyelmüknek vagy egy véletlennek köszönhetően elmozdult egy bizonyos pontra, aztán visszatértek a megszokott állapotba, életre szóló emlékeket hozva magukkal.

– Lehetsz nagyon jámbor, jó fiú – folytatta – és elfeledkezhetsz a gyűjtőpontod eddigi elmozdulásáról. Vagy tovább nyomulhatsz, túl az ésszerűség határain, mivel jelenleg továbbra is ezeken a határokon belül tartózkodsz. Tudtam, miről beszél, mégis volt bennem valami különös tétovázás, valami, ami habozásra késztetett.

Don Juan tovább folytatta az okfejtését. Azt mondta, a köznapi emberek, mivel képtelenek arra, hogy felleljék a mindennapi korlátaikon túlmutató érzékeléshez szükséges energiát, a kivételes érzékelés birodalmát varázslásnak, boszorkányságnak vagy a gonosz művének nevezik, és nem tanulmányozzák azt, mivel tartanak tőle.

– De te ezt már nem teheted meg – folytatta don Juan. – Nem vagy vallásos és messze túl kíváncsi vagy ahhoz, hogy ilyen könnyen félrelökj bármit. Csakis a gyávaságod állíthat meg.

– Változtass mindent azzá, ami: az absztrakttá, a szellemmé, a naguallá. Nem létezik boszorkányság, nem létezik gonosz, nincsen ördög. Csakis érzékelés van.

Tökéletesen értettem őt, de nem tudtam volna megmondani, mit vár tőlem, hogy megtegyek.

Ránéztem, a megfelelő szavakat keresve. Úgy tűnt, beléptem egy kivételesen gyakorlatias kedélyállapotba, és egyetlen szót sem akartam elvesztegetni.

– Légy óriási! – utasított mosolyogva. – Szabadulj meg az értelemtől.

Pontosan tudtam, hogy miről beszél. Valójában tudtam, hogy képes vagyok olyannyira felerősíteni a nagyság– és vadság-érzetemet, hogy tényleg a bokrok fölé magasodó, messze látó óriássá váljak.

Megkíséreltem szavakká formálni a gondolataimat, de hamar feladtam. Tudatára ébredtem annak, hogy don Juan mindent tud, amire gondolok, és nyilvánvalóan még sokkal, de sokkal többet is.

Aztán valami rendkívüli dolog történt velem. A gondolkodási képességem megszűnt működni. Szó szerint azt éreztem, hogy egy sötét takaró borul rám, elhomályosítva a gondolataimat. Hagytam, hogy távozzon az értelmem, egy olyan ember önfeledtségével, aki a világon semmi miatt nem aggódik. Meg voltam győződve arról, hogy ha szét akarom oszlatni ezt a gondolataimat elsötétítő takarói, csak éreznem kell, amint áttöröm magam rajta. Ebben az állapotban azt éreztem, hogy valami elindít, mozgásra késztet. Valami arra késztetett, hogy fizikailag mozogjak, egyik helyről a másikra. A fáradtság legkisebb jelét sem éreztem; fellelkesített mozgásom sebessége és könnyedsége.

Nem azt éreztem, hogy gyalogolok, és nem is repültem. Inkább valami kivételes könnyedséggel, szinte lebegve haladtam előre. Csak akkor váltak szaggatottá és esetlenné a mozdulataim, ha próbáltam rájuk gondolni. Amikor gondolatok nélkül élveztem a mozgást, a fizikai lelkesültség olyan páratlan állapotába léptem be, melyet korábban még soha nem tapasztaltam meg. Ha addigi életem során át is éltem valaha efféle fizikai boldogságot, annak nagyon rövid ideig kellett tartania, mivel semmiféle emléket nem hagyott bennem. Mégis, amikor megtapasztaltam ezt az extázist, halvány felismerést éreztem, mintha egyszer már ismertem volna ezt az állapotot, de aztán elfeledtem.

Annyira intenzív volt a bozótosban történő mozgás öröme, hogy minden más megszűnt számomra. Csakis a lelkesültség szakaszai léteztek, és azok a pillanatok, amikor abbahagytam a mozgást, és azon kaptam magam, hogy a bozótot nézem.

Azonban még ennél is felfoghatatlanabb volt az a teljes testi érzet, melyet attól a perctől kezdve éreztem, hogy mozgásba lendültem: az érzet, hogy kimagaslok a bokrok közül.

Volt egy pillanat, amikor tisztán láttam előttünk a jaguárt. Minden erejét megfeszítve rohant el. Erősen összpontosított arra, hová lép, és éreztem, hogy igyekszik elkerülni a kaktuszok töviseit.

Elsöprő késztetést éreztem, hogy az állat nyomába eredjek, és megijesszem, hogy megtörjön a koncentrációja. Tudtam, hogy összeszurkálnák a tövisek. Aztán az a gondolat bukkant fel csendes elmémben, hogy a jaguár sokkal veszélyesebb lenne, ha megsebeznék a tüskék, és ez a gondolat ugyanolyan hatást gyakorolt rám, mintha valaki felébresztett volna az álmomból.

Amikor tudatosodott bennem, hogy újra működnek a gondolati folyamataim, azt vettem észre, hogy egy alacsony, sziklás hegység lábánál vagyok. Körülnéztem. Don Juan pár méterrel odébb állt. Kimerültnek tűnt: sápadt volt és szaporán lélegzett.

– Mi történt? – kérdeztem, miután megköszörültem a torkomat.

– Mondd meg te, hogy mi történt – zihálta két lélegzetvétel között. Elmondtam neki, mit éreztem. Aztán rájöttem, hogy már alig látom az előttem lévő hegy csúcsát. A Nap már szinte teljesen lenyugodott. ami azt jelentette, hogy több mint két órán át futottam, vagy gyalogoltam.

Kértem don Juant, hogy magyarázza meg ezt az idő-eltérést. Azt mondta, a gyűjtőpontom túljutott a szánalomnélküliség helyén, és elérte a csendes tudás helyét, de továbbra sem rendelkeztem kellő energiával ahhoz, hogy én magam befolyásoljam azt. Nem volt elég energiám ahhoz, hogy akaratlagosan mozogjak az értelem és a csendes tudás között. Hozzátette, hogy ha egy varázslónak van elegendő energiája – vagy nincs, de muszáj eltolnia a gyűjtőpontját, mivel élet-halálkérdésről van szó – , akkor képes tetszés szerint ide-oda váltani az értelem és a csendes tudás között.

Arra a következtetésre jutott velem kapcsolatban, hogy a helyzetem komolysága miatt hagytam, hogy a szellem elmozdítsa a gyűjtőpontomat, és ennek eredményeképpen beléptem a csendes tudás állapotába. Érzékelésem hatósugara természetesen kitágult, ettől volt az az érzésem, hogy megnőttem, és a bokrok fölé magasodom. Ekkor előtört belőlem tudományos képzésem, és hirtelen a közmegegyezés által akartam érvényesíteni a tapasztalásomat, ezért feltettem don Juannak az akkoriban szokásos kérdéseimet.

– Ha itt lett volna a Los Angelesi Egyetem Antropológiai Tanszékének egyik tagja, vajon ő is a bozóton keresztülgázoló óriásnak látott volna engem?

– Fogalmam sincs – mondta don Juan. – Ezt csak úgy lehetne kideríteni, ha akkor mozdítanád el a gyűjtőpontodat, amikor az Antropológiai Tanszéken vagy.

– Már próbáltam – feleltem. – De a világon semmi nem történt. Bizonyára szükségem van arra, hogy a közelemben legyél, hogy ilyen dolgok történjek velem.

– Akkor ott az nem az élet-halál kérdése volt a számodra – mondta. – Ha az lett volna, teljesen egyedül is képes lettél volna elmozdítani a gyűjtőpontodat.

– De az emberek vajon ugyanazt látnák, amit én látok, amikor elmozdul a gyűjtőpontom? – makacskodtam.

– Nem, mivel az ő gyűjtőpontjuk nem ugyanazon a helyen lenne, ahol a tiéd – válaszolta.

– Akkor csak álmodtam a jaguárt? – kérdeztem. – Ez az egész csak az elmémben történt meg?

– Nem teljesen – mondta ő. – A nagymacska valódi. Mérföldeket haladtál, és még csak el sem fáradtál. Ha kétségeid vannak, elég, ha a cipődre pillantasz: tele van kaktusztövisekkel. Tehát valóban mozogtál, valóban kimagasodtál a bozótból. És ugyanakkor ez mégsem történt meg. Az egész csak attól függ, hogy az ember gyűjtőpontja az értelem vagy a csendes tudás helyén van-e.

Miközben beszélt, értettem mindent, amit mondott, de akaratlagosan egyetlen szavát sem lettem volna képes elismételni. Azt sem tudtam volna meghatározni, mi az, amit tudok, vagy hogy miért van számomra értelme a mondanivalójának.

A jaguár morgása visszatérített a közvetlen veszély valóságába. Körbenéztem, és megpillantottam sötét tömegét, amint sebesen haladt felfelé a hegyre, körülbelül harminc méternyire, tőlünk jobbra.

– Most mit fogunk csinálni don Juan? – kérdeztem, tudva, hogy ő is látta az előttünk mozgó állatot.

– Tovább mászunk a hegytetőre, és ott keresünk menedéket – mondta nyugodtan.

Aztán, mintha az égvilágon semmiért sem aggódna, hozzátette, hogy értékes időt vesztegettem el azzal, hogy átadtam magam annak az élvezetnek, hogy a bokrok fölé magasodva haladok előre. Ahelyett, hogy az általa mutatott hegyek biztonsága felé tartottam volna, a keletre fekvő, magasabb hegység felé indultam el.

– Még a jaguár előtt el kell érnünk azt a meredélyt, különben semmi esélyünk sem marad – mondta, a hegy legtetején lévő, szinte függőleges területre mutatva.

Jobbra fordultam, és megpillantottam a szikláról sziklára szökellő jaguárt. Kétségkívül azon igyekezett, hogy elénk vágjon.

– Induljunk, don Juan! – kiáltottam fel izgatottan.

Elmosolyodott, úgy tűnt, élvezi a félelmemet és a türelmetlenségemet. Olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak tudtunk, és egyenletesen másztunk felfelé. Igyekeztem nem szentelni figyelmet a jaguár sötét alakjának, mely időről időre felbukkant nem messze előttünk, tőlünk mindig jobbra.

Mindhárman ugyanakkor értük el a meredély alját. A jaguár körülbelül húsz méternyire, jobbra volt tőlünk. Felugrott és megpróbált felmászni a szirtfalra, de nem sikerült neki: a sziklafal túl meredek volt. Don Juan rám kiáltott, hogy ne vesztegessem az időmet azzal, hogy a jaguárt figyelem, mivel amint felhagy azzal, hogy megpróbáljon felmászni a sziklára, nekünk fog rontani. Még be sem fejezte a mondatot, az állat máris támadott.

Nem volt időnk a további vitára. Kézzel-lábbal igyekeztem felfelé a sziklafalon, don Juannal a nyomomban. A csalódott vadállat átható üvöltése közvetlenül a jobb lábam alatt hangzott fel, és én a félelem ösztönző erejének hatására úgy rohantam fel a sima szirtfalon, akár egy légy. Don Juan előtt értem a tetőre, aki útközben megállt nevetni.

A sziklafal tetejének biztonságában több időm volt, hogy elgondolkodjak a történteken. Don Juan nem akart beszélni a dologról. Úgy érvelt, hogy fejlődésem jelenlegi szakaszában a gyűjtőpontom bármilyen elmozdulása továbbra is rejtély. Azt mondta, hogy most, a tanulóidőm kezdetén sokkal inkább az jelenti a kihívást számomra, hogy megtartsam a nyereségeimet, mint az, hogy értelmezzem azokat – és hogy egyszer majd mindent meg fogok érteni.

Azt mondtam, az adott pillanatban mindent értettem. Ő azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy képesnek kell lennem arra, hogy elmagyarázzam a tudást magamnak, mielőtt kijelenthetném, hogy értem. Kitartott amellett, hogy ahhoz, hogy a gyűjtőpontom elmozdulása értelmet nyerjen számomra, energiára lenne szükségem, hogy tetszés szerint válthassak ide-oda az értelem és a csendes tudás helye között.

Egy percig csendben maradt, és közben tetőtől talpig végigmért. Aztán úgy tűnt, valamilyen elhatározásra jutott; elmosolyodott és újra beszélni kezdett.

– Ma elérted a csendes tudás helyét – jelentette ki megfellebbezhetetlenül.

Elmagyarázta, hogy aznap délután a gyűjtőpontom magától, az ő közbeavatkozása nélkül mozdult el. Azzal szándékoltam ezt az elmozdulást, hogy óriásinak éreztem magam, és így a gyűjtőpontom elérte a csendes tudás helyzetét.

Kíváncsian hallgattam, hogyan értelmezi don Juan a tapasztalásomat. Azt mondta, a csendes tudás helyén megvalósított érzékelésről csak úgy lehet beszélni, ha az ember az „itt és itt" állapotának nevezi azt. Kifejtette, hogy amikor azt mondtam neki, úgy érzem, hogy a sivatagi bozót fölé magasodom, hozzá kellett volna tennem, hogy egyszerre látom a sivatag talaját és a bokrok tetejét is. Vagy hogy egyszerre vagyok ott, ahol állok, és ott, ahol a jaguár van. Így voltam képes észrevenni, milyen óvatosan fut az állat, hogy elkerülje a kaktusztöviseket. Másként fogalmazva, a megszokott „itt és ott" érzékelése helyett az „itt és itt"-et érzékeltem. Megrémítettek az észrevételei. Tökéletesen igaza volt: nem említettem neki, sőt még magamnak sem vallottam be, hogy két helyen voltam egyszerre, és a magyarázata nélkül nem is mertem volna ilyen értelemben gondolni erre.

Don Juan megismételte, hogy több időre és energiára van szükségem, hogy minden értelmet nyerjen a számomra. Túlságosan új voltam; még mindig nagyon sok felügyeletre volt szükségem. Például mialatt a bokrok fölé magasodtam, váltogatni kellet a saját gyűjtőpontja helyzetét az értelem és a csendes tudás helye között, hogy vigyázzon rám, és ez kimerítette őt.

– Árulj el nekem valamit – mondtam, az ésszerűségét tesztelve. – A jaguár megjelenése számodra is furcsább volt, mint azt be szeretnéd vallani, ugye? A jaguárok nem részei az itteni faunának. A pumák igen, de a jaguárok nem. Ezt mivel magyarázod?

Mielőtt válaszolt volna, don Juan összeráncolta a homlokát. Hirtelen roppant komoly lett.

– Úgy gondolom, ez a bizonyos jaguár megerősíti az antropológiai elméleteidet – mondta ünnepélyes hangon. – Nyilvánvaló, hogy a jaguár a Chihuahuát Közép-Amerikával összeköt ő híres kereskedelmi útvonalat követte.

Harsány kacaja messzire visszhangzott a hegyekben, és ez legalább annyira nyugtalanított engem, mint maga a jaguár. Mégsem maga a visszhang zavart, hanem az a tény, hogy éjszaka még soha nem hallottam visszhangot. A visszhang tipikusan nappali jelenségként élt az elmémben.

Több órát vett igénybe, hogy a jaguárral kapcsolatos tapasztalataim minden részletét felidézzem. Don Juan ez alatt egyetlen szót sem szólt hozzám. Egyszerűen nekitámaszkodott egy sziklának, és ülő helyzetben álomba merült. Egy idő után már nem is észleltem a jelenlétét, és végül én is elaludtam.

Az állkapcsomban lüktető fájdalom ébresztett fel. Az oldalamon feküdtem, az arcom a sziklához nyomva. Amint kinyitottam a szemem, megpróbáltam lecsúszni a szikláról, amin aludtam, de elveszítettem az egyensúlyomat, és zajosan a fenekemre estem. Don Juan épp időben tűnt fel valahonnan a bokrok közül, hogy jót kacagjon rajtam. Mivel már későre járt, fennhangon eltűnődtem azon, vajon van-e még elég időnk, hogy a sötétség beállta előtt visszaérjünk a völgybe. Úgy tűnt, don Juant ez nem aggasztja: csak megvonta a vállát, és letelepedett mellém. Megkérdeztem, akarja-e hallani az általam felidézett esemény részleteit. Jelezte, hogy semmi kifogása ellene, mégsem tett fel egyetlen kérdést sem. Úgy gondoltam, rám hagyja a dolgot, így hát elmondtam neki, hogy három, számomra óriási jelentőséggel bíró dologra emlékeztem. Az első az volt, hogy a csendes tudásról beszélt nekem; a második, hogy a szántszándék segítségével elmozdítottam a gyűjtőpontomat; a harmadik pedig az, hogy beléptem az emelkedett tudomás állapotába anélkül, hogy szükségem lett volna a lapockáim közé mért ütésre.

– A legnagyobb teljesítményed az volt, hogy szándékoltad a gyűjtőpontod elmozdulását – mondta don Juan. – De a teljesítmény személyes dolog. Szükséges, de nem ez a lényeges. Nem ez az a többlet, amire a varázslók törekszenek. Azt hittem, tudom, mit akar. Elmondtam neki, hogy nem felejtettem el teljesen az eseményt. Amire tudomásom megszokott állapotában is emlékeztem, az volt, hogy egy hegyi oroszlán – mivel a jaguár gondolatát képtelen voltam elfogadni – felkergetett bennünket egy hegyre, és hogy don Juan megkérdezte tőlem, nem vettem-e sértésnek a nagymacska támadását. Biztosítottam arról, hogy abszurd dolog lenne, ha megsértődtem volna. Mire ő azt mondta, ugyanígy kellene éreznem az embertársaim támadásai esetén is. Meg kell védenem magam, vagy ki kell térnem az útjukból, de mindezt anélkül, hogy erkölcsileg megbántva érezném magam.

– Nem erről a többletről beszélek – nevetett don Juan. – Az egyetlen jelentős többlet az absztrakt, a szellem eszméje. A személyes én eszméje semmiféle jelentőséggel nem bír. Még mindig magadat és a saját érzéseidet sorolod az első helyre. Minden lehetséges alkalommal tudatosítottam benned az absztrakt szükségességét, de te mindig azt hitted, úgy értem, gondolkodj absztrakt módon. Tévedtél. Én azt értem absztrakt alatt, hogy tedd elérhetővé magad a szellem számára, azzal, hogy a tudatában vagy annak.

Aztán azt mondta, az emberi lét egyik legdrámaibb jelensége az ostobaság és az öntükrözés közötti kísérteties kapcsolat.

Az ostobaság kényszerített minket arra, hogy félrelökjünk mindent, ami nem felelt meg öntükröző elvárásainknak. Köznapi emberként például vakok vagyunk az emberi lények számára elérhető tudás legkritikusabb részére, a gyűjtőpont létezésére, és arra a tényre, hogy az elmozdulhat.

– A racionális ember számára elképzelhetetlen az, hogy létezik egy láthatatlan pont, ahol az érzékelés összegyűlik – folytatta. – És még ennél is elképzelhetetlenebb az, hogy ez a pont nem az agyban van, ahogy azt esetleg várná, ha netán eljátszana azzal a gondolattal, hogy az létezik.

Azt is hozzátette, hogy az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükökhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a varázslás nem varázsigékből és hókusz-pókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világból érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges.

– A köznapi emberek ostobasága ezen a téren a legveszélyesebb – fűzte tovább a szót. – Félnek a varázslástól. Reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte. Ez az úgynevezett harmadik pont. És ezt a harmadik pontot, a szabadságot éppoly könnyűszerrel el lehet érni, ahogy a gyűjtőpontot elmozdulásra lehet késztetni.

– De hisz te magad mondtad, hogy a gyűjtőpontot annyira nehéz elmozdítani, hogy az egy valódi teljesítmény – vettetem ellen.

– Ez így is van – biztosított don Juan. – Íme egy újabb varázslói ellentmondás: a gyűjtőpont elmozdítása roppant nehéz, mégis ez a legegyszerűbb dolog a világon. Már mondtam neked, hogy például a magas láz is képes elmozdítani a gyűjtőpontot. Az éhség, a félelem, a szeretet vagy a gyűlölet szintén képes erre; a miszticizmus is, és a hajlíthatatlan szántszándék is – ez a varázslók által leginkább előnyben részesített módszer.

Megkértem, magyarázza el újra, mi is az a hajlíthatatlan szántszándék. Azt felelte, ez az emberi lények által tanúsított egyfajta céltudatosság; egy rendkívül pontosan meghatározott cél, melyet semmiféle ellentétes érdek vagy vágy nem változtathat meg; a hajlíthatatlan szántszándék a gyűjtőpontnak egy, a megszokottól eltérő helyzetben történő rögzülésekor keletkező erő.

Aztán felhívta a figyelmemet egy, a gyűjtőpont elmozdulása és eltolódása között fennálló jelentős különbségre, mely éveken át elkerülte a figyelmemet. Azt mondta, a gyűjtőpont elmozdulása egy mély helyzetváltoztatás, mely olyan szélsőséges, hogy hatására a gyűjtőpont akár más energia-kötegeket is elérhet teljes energiamezőnk fénytömegében. Minden energia-köteg tökéletesen eltérő, érzékelhető univerzumot jelenít meg. Az eltolódás ezzel szemben egy apró, a köznapi világként érzékelt energiamezők csoportján belül végbemenő mozgás. Folytatva a magyarázatát elmondta, hogy a varázslók a hajlíthatatlan szántszándékot a megváltoztathatatlan döntéseiket beindító katalizátornak tartják, vagy épp fordítva: megváltoztathatatlan döntéseik azok a katalizátorok, melyek új helyzetekbe mozdítják el a gyűjtőpontjukat, olyan helyzetekbe, melyek viszont megteremtik a hajlíthatatlan szántszándékot.

Nyilván roppant megdöbbentnek tűntem, mivel don Juan felkacagott, és azt mondta, ha az ember az értelmével próbálja felfogni a varázslók metaforikus kijelentéseit, az éppoly hasztalan, mint ha a csendes tudást próbálja megérteni. Azt is hozzátette, az a baj a szavakkal, hogy ha az ember megkísérli egyértelművé tenni a varázslók magyarázatait, az csak még zavarba ejtőbbé teszi azokat.

Arra unszoltam, hogy mindegy hogyan, de tisztázza ezt a dolgot. Amellett érveltem, hogy bármi, amit például a harmadik pontról tudna mondani, csak érthetőbbé tehetné a magyarázatát, mivel bár mindent tudok erről a témáról, mégis nagyon össze vagyok zavarodva.

– A mindennapi élet világa mindig két viszonyítási pontra épül – mondta don Juan. – Ilyenek például az itt és az ott, a bent és a kint, a fent és a lent, a jó és a rossz és így tovább. Tehát tulajdonképpen két dimenzióban érzékeljük az életünket. Érzékelt cselekedeteink egyikének sincsen mélysége.

Tiltakoztam, mondván, hogy összekeveri a különböző szinteket. Azt mondtam, el tudom fogadni azt a definíciót, miszerint az érzékelés az élőlények azon képessége, hogy az érzékszerveikkel felfogják a gyűjtőpontjuk által kiválasztott energiamezőket, bár ez a meghatározás az én tudományos gondolkodásom számára eltúlzott ugyan, az adott pillanatban mégis meggyőzőnek tűnik. Azt azonban elképzelni sem tudom, miféle mélységről beszél. Lehet, hogy értelmezésekről van szó, okoskodtam, az alapvető érzékeléseink feldolgozásáról.

– A varázslók mélységükben érzékelik a tetteiket – mondta don Juan. – Az ő tetteik háromdimenziósak, mivel van egy harmadik viszonyítási pontjuk.

– Hogyan létezhet egy harmadik viszonyítási pont? – kérdeztem némileg bosszankodva.

– A viszonyítási pontjainkra elsősorban az érzékszervi érzékelésünk segítségével teszünk szert – mondta. – Érzékszerveink érzékelnek, és megkülönböztetik egymástól az azonnali fontossággal bíró és a kevésbé sürgető dolgokat. Az összes többi különbségtételt ebből az alapvető megkülönböztetésből származtatjuk. Ahhoz, hogy elérjük a harmadik viszonyítási pontot, egyszerre két helyet kell érzékelnünk.

Az adott emlék felidézésétől különös hangulatba kerültem – olyan volt, mintha csak néhány perccel korábban éltem volna meg ezt a tapasztalást. Egyszeriben tudatára ébredtem valaminek, ami korábban teljesen elkerülte a figyelmemet. Don Juan irányításával korábban már kétszer is megtapasztaltam ezt a megosztott érzékelést, de ez volt az első olyan alkalom, amikor teljesen egyedül értem el ezt az állapotot.

A tapasztalásomra visszagondolva arra is ráébredtem, hogy az érzékszervi élmény sokkal összetettebb volt, mint azt elsőre gondoltam. Az alatt az idő alatt, míg a bokrok fölé magasodva haladtam előre, szavak vagy akár gondolatok nélkül is tudatában voltam annak, hogy a tény, hogy egyszerre két helyen voltam – vagy ahogy don Juan nevezte, „itt és itt" voltam – mindkét helyen azonnalivá és teljessé tette az érzékelésemet. Azonban annak is tudatában voltam, hogy kettős érzékelésem nem volt annyira tiszta, mint a megszokott érzékelés. Don Juan elmagyarázta, hogy a megszokott érzékelésnek van egyfajta tengelye. Ezen tengely végpontjai az „itt és az ott", és mi az „itt" – hez vonzódunk. Azt mondta, a megszokott érzékelés esetén csakis az „itt"-et érzékeljük teljesen, azonnal és közvetlenül. Ikerpárja, az „ott" nem rendelkezik ezzel az azonnalisággal – következtetünk rá, feltételezzük, elvárjuk, sőt, akár még tettetjük is azt, de nem fogjuk fel közvetlenül az összes érzékszervünkkel. Amikor egyszerre két helyet érzékelünk, elveszítjük az érzékelés tisztaságát, de szert teszünk az „ott" azonnali érzékelésére.

– De don Juan, akkor igazam volt, amikor az érzékelésemet a létezésem fontos részeként jellemeztem – mondtam.

– Nem, nem volt igazad – felelte. – Amit érzékeltél, az eleven és létfontosságú dolog volt, mivel megnyitotta számodra a csendes tudáshoz vezető utat, de igazából a jaguár volt a fontos. A jaguár valójában a szellem megnyilvánulása volt.

– A nagymacska észrevétlenül bukkant fel a semmiből. És olyan biztos, hogy elintézhetett volna bennünket, mint az, hogy most veled beszélek. A jaguár a mágia megnyilvánulása volt. Nélküle nem létezett volna számodra lelkesültség, tanítás és felismerés.

– De valódi volt a jaguár? – kérdeztem.

– Arra mérget vehetsz! – felelte.

Don Juan úgy nyilatkozott, hogy egy köznapi ember számára a nagymacska ijesztő különlegesség lett volna. Egy köznapi ember mindent elkövetett volna, hogy ésszerű magyarázatot találjon arra, mit keresett a jaguár Chihuahuában, ilyen messzire a trópusi őserdőtől. Egy varázsló azonban, mivel rendelkezik a szántszándékhoz fűződő összekötő kapoccsal, a jaguárt az érzékelés eszközének tekinti – nem furcsaságnak, hanem az áhítatos tisztelet forrásának.

Rengeteg kérdésem lett volna, azonban mindre tudtam a választ, még mielőtt képes lettem volna megfogalmazni azokat. Egy darabig követtem a saját kérdés-felelet játékom menetét, míg végül rájöttem, hogy nem számít, hogy csendes tudásommal ismerem a válaszokat – meg is kell fogalmaznom őket, hogy értékkel bírjanak számomra. Kimondtam az eszembe jutó első kérdést. Megkértem, magyarázza meg nekem azt a látszólagos ellentmondást, hogy először azt állította, a gyűjtőpontot csakis a szellem képes elmozdítani, aztán pedig azt mondta, hogy a szántszándékká alakított érzéseim mozdították el azt.

– Csak a varázslók képesek szántszándékká változtatni az érzéseiket – mondta don Juan. – És mivel a szántszándék maga a szellem, így a szellem mozdítja el a gyűjtőpontot.

– Ebben az egészben az a félrevezető – folytatta – , hogy azt állítom, csakis a varázslók tudnak a szellemről, hogy a szántszándék a varázslók kizárólagos birtoka. Ez egyáltalán nem igaz, gyakorlatilag mégis ez a helyzet. Az igazság az, hogy a varázslók a köznapi embereknél jobban tudatában vannak a szellemhez fűződő kapcsolatuknak, és arra törekszenek, hogy befolyásolják azt. Ennyi. Már mondtam neked, hogy a szántszándékhoz fűződő összekötő kapocs egy olyan univerzális sajátosság, mely mindenben benne van.

Úgy tűnt, don Juan többször is azon volt, hogy hozzátegyen még valamit az elhangzottakhoz. Tétovázott, láthatóan a szavakat kereste. Végül azt mondta, ha a varázsló egyszerre van jelen két helyen, azt mintegy mérföldkőként használja arra, hogy megjelölje azt az időpontot, amikor a gyűjtőpontja elérte a csendes tudás helyét. Azt az esetet, amikor az ember a saját eszközeivel, egyedül éri el a megosztott érzékelést, a gyűjtőpont szabad elmozdulásának nevezik.

Biztosított róla, hogy minden nagual következetesen megtesz minden tőle telhetőt, hogy elősegítse tanítványai gyűjtőpontjának szabad elmozdulását. Ezt az átfogó erőfeszítést jelképesen „a harmadik pontért történő kinyúlásnak" nevezik.

– A nagual tudásának legnehezebb aspektusa – folytatta – , és feladatának minden bizonnyal legkritikusabb része a harmadik pontért történő kinyúlás: a nagual szándékolja ezt a szabad elmozdulást, a szellem pedig közvetíti számára az ehhez szükséges eszközöket. A te felbukkanásod előtt én még soha nem szándékoltam semmi ilyesmit. Következésképpen korábban soha nem becsültem elég nagyra a jótevőm óriási erőfeszítését, hogy számára ezt szándékolta.

– Bármilyen nehéz is a nagual számára az, hogy szándékolja tanítványai gyűjtőpontjának szabad elmozdulását, ez semmi ahhoz a nehézséghez képest, mellyel a tanítványoknak kell szembenézni, hogy megértsék, mit tesz a nagual. Nézz csak magadra, te mennyire küzdesz ezért! Ugyanez történt velem is. Az idő legnagyobb részében a szellem cselfogásait egyszerűen Julián nagual trükkjeinek tartottam.

– Később aztán felismertem, hogy az életemmel és a jólétemmel tartozom neki, mára pedig tudom, hogy ennél sokkal, de sokkal többel. Mivel képtelen vagyok elmondani, mivel tartozom neki valójában, szívesebben mondom azt, hogy rávett arra, hogy szert tegyek a harmadik viszonyítási pontra.

– A harmadik viszonyítási pont az érzékelés szabadsága; ez a szántszándék, ez a szellem; a gondolkozásnak a csodálatosba vetett bukfence; az a cselekedet, amikor kinyúlunk a határainkon túlra, és megérintjük a felfoghatatlant.

A KÉT EGYIRÁNYÚ HÍD

A konyhaasztalnál ültünk don Juan házában. Kora reggel volt, és csak nemrég tértünk vissza a hegyekből, ahol az éjszakát töltöttük, miután felidéztem a jaguárral kapcsolatos tapasztalásomat. Megosztott érzékelésem felidézése egyfajta eufórikus állapotba juttatott el, melyet don Juan szokás szerint arra használt fel, hogy újabb érzékszervi tapasztalásokba merítsen alá, melyeket eddigre már képtelen voltam felidézni. A boldogságérzetem azonban továbbra sem múlt el.

– Annak a lehetőségnek a felfedezése, hogy az ember egyszerre lehet két helyen, roppant izgalmas az elme számára – mondta don Juan. – Mivel elménk nem más, mint az ésszerűségünk, az ésszerűségünk pedig az öntükrözésünk, minden, ami túl van az öntükrözésünkön, az vagy elborzaszt vagy vonz bennünket, attól függően, miféle emberek vagyunk.

Végigmért engem, aztán elmosolyodott, mintha valami új dologra jött volna rá.

– Vagy egyszerre borzaszt el és vonz bennünket – mondta – , és úgy tűnik, mindkettőnk esetében ez a helyzet. Azt mondtam, az én esetemben nem az a kérdés, hogy elborzaszt vagy vonz-e ez a tapasztalás, sokkal inkább arról van szó, hogy ijesztő számomra a megosztott érzékelés lehetőségének végtelensége.

– Nem állíthatnám, hogy nem hiszem el, hogy két helyen voltam egyszerre – mondtam. – Nem tagadhatom le ezt az élményt, de azt hiszem, olyannyira megrémiszt a dolog, hogy az elmém nem hajlandó tényként elfogadni azt.

– Természetünknél fogva mind a ketten hajlamosak vagyunk arra, hogy efféle dolgok megszállottjaivá váljunk, aztán pedig tökéletesen megfeledkezzünk róluk – jegyezte meg don Juan nevetve. – Mi ketten sokban hasonlítunk egymásra.

Most rajtam volt a nevetés sora. Tudtam, hogy csak viccel velem, mégis annyira őszintének és nyíltnak tűnt, hogy hinni szerettem volna abban, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

Elmondtam neki, hogy a tanítványai közül én vagyok az egyetlen, aki megtanulta, hogy ne vegye túl komolyan az egyformaságunkról tett kijelentéseit. Azt mondtam, láttam őt, amint minden egyes tanítványának a lehető legkomolyabb hangon azt mondja: „Te és én olyan bolondok vagyunk. Annyira hasonlítunk egymásra!" Időről időre elborzasztott a felismerés, hogy a tanítványok ezt komolyan is vették.

– Te nem hasonlítasz egyikünkre sem, don Juan – mondtam. – Olyan tükör vagy, mely nem tükrözi a képünket. Te már túl vagy a mi felfogóképességünkön.

– Egy egész életen át tartó küzdelem eredményének vagytok a tanúi – mondta. – Egy varázslót láttok, aki végül megtanulta a szellem terveit követni, de ez minden.

– Már sokféleképpen leírtam neked azokat a különböző fázisokat, melyeken a tudás útját járó harcosok keresztülmennek – folytatta. – A szántszándékkal való kapcsolat szempontjából a harcos négy fázison esik át. Az első az, amikor a szántszándékkal való összekötő kapcsa rozsdás, és megbízhatatlan. A második az, amikor sikerül megtisztítania azt. A harmadik során megtanulja befolyásolni ezt a kapcsolatot, a negyedikben pedig megtanulja elfogadni az absztrakt szándékát.

Don Juan állította, hogy az, hogy neki sikerült ezt megvalósítani, lényegében nem változtatta meg őt. Pusztán leleményesebbé vált, így amikor azt mondja nekem vagy a többi tanítványának, hogy ő pontosan olyan, mint mi, egyáltalán nem tréfál.

– Pontosan értem, min mész keresztül – folytatta. – Amikor nevetek rajtad, valójában azért nevetek, mert emlékszem, milyen voltam én amikor a te helyzetedben voltam. Én is foggal-körömmel ragaszkodtam a mindennapi élet világához. Minden azt mondta nekem, hogy engedjem el, de képtelen voltam rá. Akárcsak te, én is vakon bíztam az elmémben, bár semmi okom nem volt rá, mivel már nem voltam köznapi ember.

– Az én akkori problémám ma a te problémád. Magával ragadott a köznapi világ lendülete, és továbbra is köznapi emberként viselkedtem. Kétségbeesetten ragaszkodtam sekélyes, ésszer ű rendszereimhez. Te ne kövesd el ugyanezt a hibát.

– Én nem ragaszkodom semmiféle rendszerhez; a rendszerek ragaszkodnak hozzám – mondtam, nevetésre késztetve don Juant.

Elmondtam neki, hogy tökéletesen értem, miről beszél, de hiába próbálkozom, képtelen vagyok varázslóként viselkedni.

Erre azt felelte, az az én hátrányom a varázslók világában, hogy még nem elég ismerős számomra. Abban a világban mindenhez új módon kell viszonyulnom, ami rendkívül nehéz, mivel annak a világnak szinte semmi köze sincs a mindennapi életem folytonosságához.

Don Juan kettősnek jellemezte a varázslók sajátságos problémáját: az első a darabokra tört folytonosság visszaállításának lehetetlensége; a második pedig a gyűjtőpontjuk új helyzete által diktált folytonosság használatának lehetetlensége. Ez az új folytonosság mindig túl bizonytalan, túl ingatag, és nem adja meg a varázslóknak azt a bizonyosságot, amelyre szükségük lenne ahhoz, hogy úgy működhessenek, mintha a mindennapi élet világában lennének.

– És hogyan oldják meg a varázslók ezt a problémát? – kérdeztem.

– Egyikünk sem old meg semmit – felelte don Juan. – A szellem vagy megoldja nekünk ezt, vagy nem. Ha megteszi, a varázslók azon kapják magukat, hogy cselekszenek a varázslók világában, de anélkül, hogy tudnák hogyan. Ezért ismételgetem neked az első naptól kezdve azt, hogy csakis a feddhetetlenség számít. A varázslók feddhetetlen életet élnek, és úgy tűnik, ez behívja a megoldást. Hogy miért? Senki sem tudja.

Egy percig hallgatott. Aztán válaszolt az egyik gondolatomra, mintha csak hangosan kimondtam volna. Arra gondoltam, hogy a feddhetetlenségről nekem mindig a vallásos erkölcsiség jut az eszembe.

– Mint azt már sokszor mondtam neked, a feddhetetlenség nem erkölcsösség – mondta. – Csak emlékeztet rá. A feddhetetlenség egyszerűen az energiánk legjobb felhasználási módja. Ez természetesen mértékletességet, körültekintést, egyszerűséget, ártatlanságot és mindenek felett az öntükrözés hiányát követeli meg. Ez esetleg úgy hangozhat, mintha a szerzetesi élet útmutatója lenne, de nem az.

– A varázslók azt mondják, ahhoz hogy uralhassuk a szellemet – és ez alatt a gyűjtőpont elmozdulásának uralását értik – energiára van szükségünk. És csakis a feddhetetlenség őrzi meg számunkra az energiát.

Don Juan megjegyezte, nem kell varázsló tanulónak lennünk, hogy elmozdítsuk a gyűjtőpontunkat. Az emberek gyűjtőpontja néha természetes, bár drámai körülmények hatására – amilyen például a háború, a nélkülözés, a megpróbáltatások, a fáradtság, a bánat vagy a kétségbeesés – is nagymértékben elmozdulhat. Ha egy ember, aki ilyen körülmények között találja magát, képes magáévá tenni a varázslók ideológiáját, akkor gond nélkül képes lesz maximalizálni ezt a természetes elmozdulást. Ilyenkor kivételes dolgok után kutat, és rá is bukkan azokra, ahelyett, hogy azt csinálná, amit az ember ilyen körülmények között szokott, könyörögni, hogy visszatérhessen a „normális" állapotába.

– Ha maximalizálják a gyűjtőpontjuk elmozdulását – folytatta – , akkor mind a köznapi emberek, mind a varázsló tanulók varázslókká válnak, mivel a folytonosság ilyenkor helyrehozhatatlan törést szenved.

– És hogyan maximalizálhatjuk ezt az elmozdulást? – kérdeztem.

– Az öntükrözés megkurtításával – felelte don Juan. – A valódi nehézség nem a gyűjtőpont elmozdításában vagy az ember folytonosságának megtörésében rejlik. A valódi nehézség az, hogy legyen elég energiánk. Ha az embernek van energiája, akkor felfoghatatlan dolgok várnak rá a gyűjtőpontja elmozdulásakor.

Kifejtette, hogy az az emberek legfőbb baja, hogy érzik, hogy rejtett erőforrások állnak a rendelkezésükre, de nem merik felhasználni azokat. Ezért mondják azt a varázslók, hogy az ember nyomorúságos helyzete az ostobasága és a tudatlansága közti ellenpontban van. Azt mondta, az embereknek, különösen manapság, arra van szükségük, hogy olyan új ideákat sajátítsanak el, melyeknek csakis a belső világukhoz van közük – varázslói ideákat, olyan ideákat, melyekkel vele jár, hogy szembenézzenek az ismeretlennel, hogy szembenézzenek saját halálukkal. Most legfőképpen arra van szükségük, hogy megtanítsák nekik a gyűjtőpont titkait. Aztán mindenféle szünet vagy bevezetés nélkül belekezdett egy varázslói történetbe. Azt mondta, egy álló éven át ő volt az egyetlen fiatal Julián nagual házában. Annyira egocentrikus volt, hogy észre sem vette, amikor a második év kezdetén a jótevője három fiatal férfit és négy fiatal nőt hozott a házba. Számára ez a két-három hónap alatt, egyesével megérkező hét ember csak néhány szolga volt, és semmiféle jelentőséggel nem bírtak. Ráadásul az egyik fiatalembert még az ő segédjének is megtették.

Meg volt győződve arról, hogy Julián nagual odacsalogatta, és rávette őket, hogy ingyen dolgozzanak neki. Még meg is sajnálta volna őket, ha nem bíztak volna olyan vakon Julián nagualban, és nem rajongtak volna olyan émelyítő módon mindenkiért és mindenért az egész házban.

Úgy érezte, ezek az emberek rabszolgának születtek, és nincs mit mondani nekik. Mégis kötelessége volt összebarátkozni velük, és tanácsokat adni nekik, nem azért, mintha ő akarta volna, hanem mert a nagual ezt is megkövetelte tőle a munkája részeként. Amikor beszélgetett velük, teljesen elborzasztotta életük történetének drámája.

Titokban gratulált magának, hogy az ő élete mennyivel jobb. Őszintén úgy érezte, hogy okosabb, mint azok együttvéve. Azzal hencegett nekik, hogy képes átlátni a nagual manőverein, bár nem állíthatta, hogy megértené azokat. Csak nevetett, amikor látta, hogy a többiek mennyire igyekeznek szolgálatkészek lenni. Szolgalelkűnek tartotta őket, és a szemükbe mondta, hogy könyörtelenül kihasználja őket egy hivatásos zsarnok. De leginkább az bőszítette, hogy a négy fiatal nő teljesen bele volt bolondulva Julián nagualba, és bármit megtettek volna, hogy a kedvében járjanak. Don Juan a munkájában keresett enyhülést, hogy elfeledje a dühét, vagy órákon keresztül olvasta Julián nagual könyveit. Szenvedélyévé vált az olvasás. Amikor olvasott, senki nem zaklatta, kivéve Julián nagualt, aki örömöt lelt abban, hogy soha ne hagyja békén. Folyton azzal üldözte don Juant, hogy barátkozzon össze a fiatalokkal. Újra és újra elmondta neki, hogy mindannyian – don Juant is beleértve – az ő varázslótanoncai. Don Juan meg volt győződve arról, hogy Julián nagual semmit sem tud a varázslásról, humorizált rajta, figyelt is rá, de anélkül, hogy elhitte volna akár egy szavát is. Julián nagual nem zavartatta magát don Juan bizalmatlansága miatt. Egyszerűen folytatta a dolgot, mintha az hitt volna neki, és időről időre összegyűjtötte a tanítványait, hogy instrukciókat adjon nekik. Időnként egész éjszakás túrákra vitte el őket a közeli hegyekbe. A legtöbb ilyen kirándulás alkalmával a nagual magukra hagyta őket valamilyen nehéz helyzetben a csipkés hegyláncok közölt, és don Juanra bízta a felelősséget.

Julián nagual azzal indokolta ezeket a túrákat, hogy a vadonban, magányukban majd fel fogják fedezni a szellemet. De ez soha nem következett be, legalábbis nem olyan módon, amit don Juan képes lett volna felfogni. Azonban Julián nagual határozottan kitartott amellett. hogy roppant fontos, hogy megismerjék a szellemet, és don Juan egészen a megszállottjává vált annak, hogy megtudja, mi is az a szellem.

Az egyik ilyen éjszakai kirándulás során a nagual arra ösztönözte don Juant, hogy eredjen a szellem nyomába, még ha nem is képes megérteni azt.

– Ő persze az egyetlen dolgot érthette ez alatt, melyet egy nagual érthet: a gyűjtőpont elmozdulását – mondta don Juan – De ezt úgy fogalmazta meg, ahogy szerinte annak értelme volt a számomra: azt mondta, eredjek a szellem nyomába.

– Azt gondoltam, sületlenségeket beszél. Eddigre már kialakítottam a saját véleményemet és hiedelmeimet, és meg voltam győződve arról. hogy a szellem az, amit az emberek jellemnek, akaratnak, mersznek és erőnek neveznek. És azt hittem, szükségtelen a szellem nyomába erednem, mivel ezekkel már mind rendelkezem.

– Julián nagual azt állította, hogy a szellem meghatározhatatlan, hogy az ember még csak nem is érezheti azt, még kevésbé képes beszélni róla. Az ember csak meghívni képes a szellemet, mondta, azáltal, hogy elismeri a létezését . Én erre mindig nagyjából azzal vágtam vissza, amit te is szoktál mondani: hogy az ember nem hívhat meg valamit, ami nem létezik.

Don Juan elmondta, hogy olyan sokat vitatkozott Julián naguallal, hogy az végül az egész háznép előtt megígérte, hogy nem csak azt fog ja megmutatni neki, mi a szellem, de azt is, hogyan lehet meghatározni azt. Azt is megígérte, hogy hatalmas mulatságot rendez don Juan leckéjének tiszteletére, melyre még a szomszédaikat is meghívja.

Don Juan megjegyezte, hogy akkoriban, a mexikói forradalom előtt. Julián nagual és csoportjának hét női tagja a terjedelmes hacienda vagyonos tulajdonosainak adták ki magukat. Soha senki nem vonta kétségbe az álcájukat, különösen Julián nagualét nem, aki a nyilvánosság előtt gazdag és jóképű földbirtokosként szerepeit, aki lemondott leghőbb vágyáról, hogy egyházi karriert fusson be, hogy gondját viselje pártában maradt nővéreinek.

Aztán az esős évszakban Julián nagual egy nap váratlanul bejelentette, hogy amint eláll az eső, megtartja azt a bizonyos, don Juannak megígért óriási mulatságot, és egy vasárnap délután egész háznépét kivitte a heves esőzéstől megáradt folyó partjára. Julián nagual lovon ment, don Juan pedig tiszteletteljesen ügetett utána, ahogy az szokás volt, ha a szomszédaikkal találkoztak; a környékbeliek ugyanis úgy tudták, hogy ő a földbirtokos személyes inasa.

A nagual egy magasabban fekvő vízparti területet választott a piknik színhelyéül. A nők ételt és italt szolgáltak fel, Julián nagual pedig még zenészeket is hozatott a városból. Nagy mulatság volt: részt vettek rajta az hacienda földművesei, a szomszédok és még az arra elhaladó idegeneket is meghívták, hogy csatlakozzanak az ünnepséghez.

Mindenki kedvére ehetett-ihatott. A nagual sorban táncolt az összes nővel, énekelt, és verseket szavalt. Vicceket mesélt, és háztartásának néhány női tagja segítségével rövid, tréfás jeleneteket adott elő az egybegyűltek nagy gyönyörűségére.

Egy adott pillanatban Julián nagual feltette a kérdést, hogy van-e a jelenlévők, különösen a tanítványai között valaki, aki szeretne osztozni don Juan leckéjében, de mindenki visszautasította az ajánlatot. Mindannyian kellőképpen ismerték már a nagual kemény leckéit. Aztán Julián nagual megkérdezte don Juant, egész biztosan meg akarja-e tudni, mi is a szellem.

Don Juan nem tudott nemet mondani. Egyszerűen képtelen volt visszatáncolni. Kijelentette, hogy tökéletesen felkészült. A nagual a tomboló folyó szélére vezette, és letérdepeltette. Aztán hosszas ráolvasásba kezdett, mely során segítségül hívta a szelet és a hegyeket, és megkérte a folyó erejét, hogy adjon tanácsot don Juannak. Az igézésnek jelentőségteljesnek kellett volna lennie, de a nagual annyira oda nem illő szavakat alkalmazott, hogy mindenkit nevetésre késztetett. Amikor végzett, megkérte don Juant, hogy becsukott szemmel álljon fel, majd a karjába vette a tanítványát, akár egy kisgyermeket, és behajította a száguldó vízbe, miközben azt kiáltotta: „Az ég szerelmére, nehogy gyűlöld a folyót!"

Az esemény elbeszélése harsány nevetésre késztette don Juant. Más körülmények között én is viccesnek találtam volna a történetet, most azonban iszonyúan feldúlt az egész.

– Látnod kellett volna az emberek arcát – folytatta don Juan. – Egy pillanatra láttam a döbbenetüket, ahogy keresztülzúgtam a levegőn a folyó felé repülve. Senki sem számított arra, hogy az ördögi nagual valami ilyesmit tesz majd.

Don Juan elmondta, azt hitte, ütött az utolsó órája. Nem volt jó úszó, és miközben lemerült a víz fenekére, átkozta magát, hogy hagyta ezt az egészet megtörténni. Olyan dühös volt, hogy nem volt ideje pánikba esni. Csak arra az elhatározására volt képes gondolni, hogy nem fog meghalni ebben az istenverte folyóban, ennek az istenverte embernek a keze által.

A lába elérte a meder alját, és akkor felrúgta magát a felszínre. A folyó nem volt mély, de az áradás nagyon kiszélesítette. Az áramlás sebesen magával ragadta, miközben kutyaúszásban evickélve próbálta megakadályozni, hogy a rohanó víz körbe-körbe forgassa.

Az áradat messzire elsodorta. És miközben a víz hurcolta magával, ő pedig azon igyekezett, hogy ne engedje át magát neki, belépett egy különös elmeállapotba. Rájött, hol hibázott. Nagyon dühös ember volt, és a felgyülemlett harag késztette arra, hogy gyűlöljön mindenkit maga körül és hadakozzon az emberekkel. Azonban a folyót nem gyűlölhette, és nem hadakozhatott vele, türelmetlen sem lehetett vele szemben, és nem is bosszankodhatott rá, pedig egész életében ezeket a bevett viselkedési sémákat alkalmazta mindennel és mindenkivel szemben. A folyóval mindössze annyit tehetett, hogy követte az áramlását.

Don Juan azt állította, hogy ez az egyszerű felismerés és az ebből fakadó elfogadás, úgymond átbillentette a mérleg nyelvét, és így megtapasztalhatta a gyűjtőpontja szabad elmozdulását. Hirtelen, anélkül hogy akár a legkisebb mértékben is tudatában lett volna annak, mi történik, úgy érezte, már nem a száguldó víz sodorja magával, hanem a folyóparton rohan. Olyan gyorsan futott, hogy nem volt ideje gondolkodni. Valami hatalmas erő ragadta magával, és arra kényszerítette.

hogy úgy száguldjon át a sziklatömbökön és a kidőlt fákon, mintha ott se lennének. Miután már jó ideje futott ilyen kétségbeesett, elkeseredett módon, don Juan megkockáztatott egy gyors pillantást a vöröslő vizű, száguldó folyóra. És akkor megpillantotta önmagát, amint durván dobálja összevissza az áramlás. Eddigi tapasztalatai alapján semmi sem volt, ami felkészítette volna erre a pillanatra. Aztán anélkül, hogy a gondolkodási folyamatainak bármi köze lett volna ehhez, felismerte, hogy két helyen van egyszerre. És az egyik helyen, a száguldó vízben, teljesen tehetetlen volt – minden energiáját felemésztette az, hogy igyekezett életben maradni. Anélkül, hogy gondolt volna rá, kezdett eltávolodni a folyóparttól. Minden erejére és eltökéltségére szüksége volt, hogy egy centit is előrehaladjon. Úgy érezte, mintha egy nagy fát vonszolna magával. Olyan lassan mozgott, hogy szinte egy örökkévalóságba telt, míg néhány métert megtett.

A megterhelés túl nagy volt számára. Hirtelen már nem rohant, hanem egy mély kútban zuhant lefelé. Felsikoltott, amikor becsapódott a kút fenekén lévő jéghideg vízbe. Ekkor újra visszakerült a folyóba, és sodorta magával az áramlás. Annyira megrémítette, hogy ismét a vízben találta magát, hogy minden erejével csak azt kívánta, bárcsak újra biztonságban lenne a parton. Ekkor újra azonnal ott termett, nyaktörő sebességgel rohant a folyóval párhuzamosan, de bizonyos távolságban attól.

Miközben futott, odapillantott a száguldó folyóra, és látta magát, amint azért küzd, hogy a felszínen maradjon. Oda akart kiáltani magának, arra utasítani magát, hogy ússzon rézsútosan, de nem volt hangja. Nyomasztó aggodalom fogta el a vízben hánykolódó részéért. Ez az érzelem egyfajta hidat képzett a két Juan Matus között. Egyszeriben megint a vízben találta magát, amint ferdén a part felé úszik.

A két hely közötti váltakozás hihetetlen érzete elég volt ahhoz, hogy a félelme elenyésszen. Többé már nem törődött a sorsával. Kedvére váltott ide-oda a folyóban való úszás és a parton történő rohanás között. De bármelyik helyen volt is, állhatatosan bal felé haladt: vagy a folyótól elfelé futott, vagy a folyó bal partja felé evickélt.

Nagyjából öt mérfölddel a mulatság helyszíne alatt, a folyó bal oldalán mászott ki a vízből. Körülbelül egy hétig kellett ott várakoznia a bokrok között keresve menedéket, míg a víz leapadt annyira, hogy át tudjon gázolni rajta. Közben arra is várt, hogy elmúljon a félelme, és újra teljes ember legyen.

Don Juan elmondta, hogy az történt, hogy az életéért folytatott harc által kiváltott erős, tartós érzelem következtében a gyűjtőpontja pontosan a csendes tudás helyére mozdult el. Mivel soha nem figyelt oda arra, amit Julián nagual mondott neki a gyűjtőpontról, fogalma sem volt arról, mi játszódott le vele. Megrémítette a gondolat, hogy esetleg már soha többé nem lesz normális. De amikor alaposabban megvizsgálta a megosztott érzékelést, felfedezte annak praktikus oldalát, és azt kedvére valónak találta. Napokon keresztül két helyen volt: tetszése szerint lehetett az egyik vagy a másik testében, vagy lehetett egyszerre mind a két helyen is. Amikor mindkettő volt, a dolgok elmosódottá váltak. és egyik léte sem volt hatékony, ezért ezt az alternatívát hamar elvetette. De az, hogy az egyik vagy a másik volt, elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott meg számára. Mialatt próbálta összeszedni magát a bozótban, megállapította, hogy az egyik lénye rugalmasabb, mint a másik: egyetlen szempillantás alatt óriási távolságokat képes megtenni, és képes élelmet találni, vagy fellelni a legjobb búvóhelyet. Ez a lénye volt az is, amely egyszer elment a nagual házához, hogy megnézze, vajon a többiek aggódnak-e érte.

Don Juan hallotta, hogy a fiatalok sírnak miatta, és ez meglepetésként érte. A végtelenségig elnézte volna őket, mivel rajongott az ötletért, hogy kiderítse, mit gondolnak róla, azonban Julián nagual rajtakapta, és véget vetett a dolognak.

Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor don Juan őszintén megijedt a nagualtól. Hallotta, amint Julián nagual azt mondja neki, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot. Julián nagual hirtelen koromfekete, harang alakú, roppant tömegű és erejű alaknak tűnt fel. Megragadta don Juant, ő azonban nem tudta, hogyan ragadta meg a nagual, de az általa okozott fájdalom roppant nyugtalanító volt. Éles, kínzó idegi fájdalmat érzett a gyomrában és az ágyékában.

– Abban a pillanatban visszakerültem a folyópartra – mondta don Juan nevetve. – Felkeltem, átgázoltam a nemrég leapadt vízen, és elindultam hazafelé.

Szünetet tartott, aztán megkérdezte, mit gondolok az elméseltekről. Azt feleltem, hogy a története megdöbbentő volt.

– Bele is fulladhattál volna a folyóba – mondtam szinte kiabálva. – Hogy tehetett veled ilyen embertelen dolgot. Julián nagual biztos őrült volt.

– Várj egy kicsit – tiltakozott don Juan. – Julián nagual ördögi volt ugyan, de nem őrült. Azt tette, amit nagualként és tanítóként tennie kellett. Igaz, hogy belehalhattam volna, de ezt a kockázatot mindannyiunknak vállalnunk kell. Téged is könnyűszerrel felfalhatott volna a jaguár, vagy belehalhattál volna valamelyik dologba, melyet veled tettem. Julián nagual merész és határozott volt, mindent közvetlenül irányított. Nem lehetett vele kukoricázni, sem affektálni.

Kitartottam amellett, hogy bármilyen értékes is volt ez a tanítás, számomra Julián nagual módszerei továbbra is bizarrnak és eltúlzottnak tűntek. Bevallottam don Juannak, hogy annyira zavart mindaz, amit Julián nagualról hallottam, hogy roppant negatív képet alakítottam ki magamban róla.

– Szerintem attól tartasz, hogy egy nap majd vízbe foglak hajítani, vagy arra kényszerítelek, hogy női ruhákat hordj – mondta don Juan nevetve. – Ezért nem helyesled Julián nagual eljárását.

Beismertem, hogy igaza van, ő pedig biztosított arról, hogy nem áll szándékában utánozni a jótevője módszereit, mivel azok nem működnének a számára. Azt mondta, ő éppoly könyörtelen, mint Julián nagual, de korántsem annyira gyakorlatias.

– Akkoriban még nem méltányoltam a művészetét, és egyáltalán nem tetszett nekem, amit velem tett – folytatta don Juan. – Mára azonban akárhányszor csak eszembe jut, egyre jobban csodálom azt a nagyszerű és fenséges módot, ahogy eljuttatott engem a csendes tudás helyére.

Azt mondta, annyira borzalmas volt számára ez a tapasztalás, hogy teljesen megfeledkezett a szörnyetegről. Kísérő nélkül elgyalogolt majdnem egészen Julián nagual házának ajtajáig, de aztán meggondolta magát, és inkább Elías nagual otthonába ment enyhülést keresni. Elías nagual pedig elmagyarázta neki, milyen végtelenül következetesek voltak Julián nagual tettei.

Az idős nagual alig tudott uralkodni az izgatottságán, amikor don Juan elmesélte a történteket. Lelkesen elmagyarázta neki, hogy a jótevője páratlan cserkésző, aki mindig a gyakorlatiasságra törekszik, és mindig a gyakorlatias szempontokat és megoldásokat tarja szem előtt. A folyóparton tanúsított viselkedése a cserkészés mesterműve volt. Befolyásolt mindenkit és hatással volt mindenkire. Úgy tűnt, még a folyó is az ő uralma alatt állt.

Elías nagual azt állította, hogy mialatt don Juant magával sodorta az áramlás, és az életéért küzdött, a folyó segített neki, hogy megértse, mi a szellem. És ennek a megértésnek köszönhetően lehetősége nyílott arra, hogy egyenesen a csendes tudás állapotába lépjen.

Don Juan azt mondta, mivel még tejfelesszájú ifjonc volt, anélkül hallgatta Elías nagualt, hogy akár egyetlen szavát is felfogta volna, de őszinte csodálattal töltötte el az idős nagual lelkesedése.

Elías nagual először is kifejtette neki, hogy a szavak hangzása és értelme különleges jelentőséggel bír a cserkészők számára. Ők a szavakat kulcsként használják, hogy bármit kinyissanak, ami zárva volt. Következésképpen a cserkészőknek ki kell nyilatkoztatniuk a céljukat, mielőtt megkísérlik elérni azt. Azonban mivel kezdetben nem fedhetik fel a valódi céljukat, ezért gondosan kell megfogalmazniuk a dolgokat, hogy titokban tartsák, mire is törekszenek.

Elías nagual ezt a cselekedetet a szántszándék felébresztésének nevezte. Elmagyarázta don Juannak, hogy Julián nagual azáltal ébresztette fel a szántszándékot, hogy határozottan kijelentette teljes háznépe előtt, hogy egy csapásra megmutatja don Juannak, mi a szellem, és hogyan lehet meghatározni azt. Ez persze teljes képtelenség volt, mivel Julián nagual tudta, hogy a szellemet lehetetlen meghatározni – valójában persze arra tett kísérletet, hogy eljuttassa don Juant a csendes tudás állapotába.

Miután megtette ezt a valódi célját elleplező kijelentést, Julián annyi embert gyűjtött össze, amennyit csak tudott, és ily módon akaratlagos illetve akaratlan cinkosaivá tette őket. Mindannyian ismerték kinyilatkoztatott célját, de egyikőjük sem tudta, valójában mit is forgat a fejében.

Elías nagual tévedett, amikor azt hitte, hogy az okfejtése majd kizökkenti don Juant az engedetlenségéből és az érzéketlenségéből. A nagual mégis türelmesen folytatta a magyarázatát arról, hogy don Juan, mialatt a folyóval harcolt, elérte a harmadik pontot.

Az idős nagual kifejtette, hogy a csendes tudás helyzetét a harmadik pontnak nevezik, mivel ahhoz, hogy az ember elérhesse azt, túl kell haladnia a második ponton, a szánalomnélküliség helyén.

Azt mondta, don Juan gyűjtőpontja kellő könnyedségre tett szert ahhoz, hogy egyszerre kettő legyen, és ez lehetővé tette számára, hogy akár felváltva, akár egyszerre legyen az értelem és a csendes tudás helyén. Elías nagual azt mondta don Juannak, hogy ez nagyszerű teljesítmény volt a részéről. Még át is ölelte őt, akár egy gyermeket. És folyamatosan arról beszélt, hogyan helyezte át don Juan minden energiáját egyik helyről a másikra, annak ellenére, hogy semmit sem tudott – vagy talán épp azért, mert semmit sem tudott erről. Ez pedig azt jelentette a nagual számára, hogy don Juan gyűjtőpontja a lehető legszerencsésebb természetes képlékenységgel rendelkezik.

Elmondta neki, hogy minden emberben megvan a képesség erre a képlékenységre. Azonban a többség esetében ez a képesség általában egész életük során kiaknázatlan marad, és soha nem használják, kivéve a varázslók által létrehozott ritka alkalmakat, az olyanokat, mint az a tapasztalás, melyben don Juannak része volt, vagy azokat az eseteket, melyeket az élet-halál küzdelmekhez hasonló természetes, drámai körülmények idéznek elő.

Don Juan az idős nagual hangjától megbűvölten hallgatta a magyarázatot. Ha odafigyelt, képes volt követni Elías nagual szavait, és ez olyasmi volt, ami Julián naguallal kapcsolatban soha nem fordult elő.

Az idős nagual kifejtette, hogy az emberiség az első ponton, az értelem helyén van, azonban ez nem jelenti azt, hogy minden emberi lény gyűjtőpontja pontosan az értelem helyzetében lenne. Azok az emberek, akiknek a gyűjtőpontja pontosan ezen a ponton helyezkedik el, az emberiség valódi vezetői. Ők általában ismeretlen emberek, és zsenialitásuk az értelem használatában rejlik. A nagual elmondta, hogy voltak más idők is, olyan idők, amikor az emberi faj a harmadik ponton volt, és akkor természetesen az minősült az első pontnak. De az emberiség aztán elmozdult az értelem helyére. Amikor a csendes tudás volt az első pont, akkor is ugyanez volt a helyzet: nem minden emberi lény gyűjtőpontja volt pontosan ebben a helyzetben. Ez azt jelenti, hogy az emberiség valódi vezetői mindig is azok az emberek voltak, akik gyűjtőpontja történetesen az értelem vagy a csendes tudás helyén volt. Az emberiség többi része, mondta az idős nagual, pusztán a nézőközönség. Napjainkban ők az értelem szerelmesei, a múltban pedig a csendes tudás szerelmesei voltak. Ők azok, akik csodálják az adott helyzetek hőseit, és ódákat zengenek róluk. A nagual kijelentette, hogy az emberi faj történelmének legnagyobb része során a csendes tudás helyzetében volt, ez magyarázza azt, mién vágyunk olyannyira újra elérni ezt a helyet.

Don Juan megkérdezte az idős nagualt, pontosan mit is tett vele Julián nagual. Valójában a kérdése érettebbnek és intelligensebbnek hangzott, mint amilyennek szánta. Elías nagual olyan kifejezésekkel válaszolta meg ezt, melyek don Juan számára akkor még tökéletesen értelmetlenek voltak. Azt mondta, Julián nagual képezte őt, gyűjtőpontját az értelem helyzetébe csalogatva, így don Juan sokkal inkább lehetett gondolkodó, mint pusztán a naiv, de érzelmileg túlfűtött közönség egy tagja, aki csodálattal adózik az értelem precíz munkájának. Ugyanakkor arra is edzette őt, hogy valódi absztrakt varázsló legyen, ahelyett hogy pusztán az ismeretlen szerelemeseiből álló, morbid és tudatlan közönség részévé váljon.

Elías nagual biztosította don Juant arról, hogy csakis az értelem mintaképeiként működő emberek képesek könnyűszerrel elmozdítani a gyűjtőpontjukat, és a csendes tudás mintaképeivé válni. Azt mondta, csak azok láthatják tisztán az átellenes helyzetet, akik pontosan az egyik helyzetben vannak. Így jöhetett létre az értelem kora. A csendes tudás helyzetéből tisztán lehetett látni az értelem helyzetét.

Az idős nagual elmondta, hogy a csendes tudásból az értelemhez vezető egyirányú hidat „érdeklődésnek" nevezik. Az a fajta érdeklődés ez, melyet a csendes tudás igazi embere a tudása eredete felől érez. A másik, az értelemből a csendes tudáshoz vezető egyirányú hidat pedig „tiszta megértésnek" nevezik. Ez az a felismerés, mely közli az értelem emberével, hogy az értelem csupán egyetlen sziget a végtelen tenger szigetei közül.

Elías nagual hozzátette azt is, hogy az az emberi lény, akinek mind a két egyirányú hídja működik, az a szellemmel, a mindkét helyzetet lehetővé tévő éltető forrással közvetlen kapcsolatban álló varázsló. Rámutatott, hogy mindaz, amit Julián nagual tett aznap a folyónál, egy bemutató volt, mely nem az emberekből álló közönségnek, hanem a szellemnek, az őt figyelő erőnek szólt. Önfeledten bolondozott és páváskodott, mindenkit szórakoztatva, főleg azt az erőt, akinek az egész előadást szánta.

Don Juan azt mondta, Elías nagual állította, hogy a szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A varázslók a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják ezeket a tetteiket az absztraktnak.

SZÁNDÉKOLT KÜLSŐSÉGEK

Don Juan azt akarta, hogy mielőtt hazautaznék, tegyünk még egy kirándulást a hegyekbe, de erre soha nem került sor. Helyette megkért, hogy vigyem be a városba, mert találkoznia kell pár emberrel.

Útközben aztán mindenről beszélt, csak a szántszándékról nem, én pedig örültem ennek a haladéknak.

Délután, miután don Juan elintézte az üzleti ügyeit, leültünk kedvenc padjára a város kihalt főterén. Fáradt voltam és álmos, de aztán teljesen váratlanul felélénkültem, és kristálytiszta lett az elmém.

Don Juan azonnal észrevette a változást, és jót nevetett a meglepődésemen. Amikor megszólalt, mintha egyenesen az elmémből emelt volna ki egy gondolatot; vagy talán én emeltem ki azt az övéből.

– Az életünk végtelenül hosszú, ha évek helyett órákban méred – mondta. – Még ha napokban gondolkozol, az élet akkor is végtelen.

Pontosan ez volt, amire gondoltam.

Azt mondta, a varázslók órákban mérik az életüket, és egyetlen óra alatt képesek megélni egy normális élet intenzitását. Ez az intenzitás komoly előnyt jelent, amikor a gyűjtőpont elmozdulásában történő információtárolásra kerül a sor.

Megkértem, hogy ezt fejtse ki részletesebben. Don Juan – mivel látta, mekkora fáradtságomba kerül, hogy jegyzeteket készítsek a beszélgetéseinkről – évekkel korábban azt javasolta, hogy tartsam az összes, a varázslók világáról szerzett információt takarosan elrendezve, de ne papíron és ne is a fejemben tároljam őket, hanem a gyűjtőpont elmozdulásában.

– A gyűjtőpont még a legapróbb eltolódásakor is az érzékelés tökéletesen különálló szigeteit hozza létre – mondta don Juan. – Itt tárolhatod az információkat, a tudomás összetettségének tapasztalásai formájában.

– De hogyan lehetséges információt tárolni valamiben, ami ennyire meghatározhatatlan? – kérdeztem.

– Az elme ugyanilyen meghatározhatatlan, mégis megbízol benne, mivel ismered azt – felelte. – A gyűjtőpont elmozdulása még nem ilyen ismerős a számodra, de a folyamat nagyjából ugyanaz.

– Én arra gondolok, hogy hogyan tárolja az ember az információt – makacskodtam.

– Az információ magában a tapasztalásban kerül elraktározásra – magyarázta don Juan. – Később, amikor a varázsló pontosan ugyanarra a helyre mozdítja el a gyűjtőpontját, ahol volt, újraéli az egész élményt. A varázslók e felidézés segítségével nyerik vissza az összes, a gyűjtőpont elmozdulásában tárolt információt.

– Az intenzitás a gyűjtőpont elmozdulásának automatikus eredménye – folytatta. – Például ezeket a perceket intenzívebben éled meg, mint életed más pillanatait, így hát voltaképpen intenzitást raktározol el. Egy nap majd újraéled ezt a percet azáltal, hogy a gyűjtőpontodat arra készteted, hogy visszatérjen pontosan ugyanarra a helyre, ahol most van. Így tárolják a varázslók az információkat.

Azt mondtam don Juannak, hogy az elmúlt néhány nap során megélt intenzív emlék-felidézéseim egyszerűen csak megtörténtek velem, anélkül hogy bármilyen különleges elmebeli folyamatnak a tudatában lettem volna.

– Hogyan lehet valakinek szándékosan felidézni ezeket? – kérdeztem.

– Mivel az intenzitás a szántszándék egyik aspektusa, természeténél fogva kapcsolatban áll a varázslók szemének ragyogásával – magyarázta don Juan. – Ahhoz, hogy felidézzék az érzékelés ezen különálló szigeteit, a varázslóknak csak szándékolniuk kell, hogy szemüknek ez a speciális ragyogása egyesüljön azzal a hellyel, ahová vissza akarnak térni. De ezt már elmagyaráztam neked.

Nyilván roppant megdöbbentnek tűnhettem. Don Juan komoly arckifejezéssel mért végig. Két-három alkalommal kinyitottam a számat, hogy kérdezgessem, de képtelen voltam szavakba önteni a gondolataimat.

– Mivel a varázslók intenzitása nagyobb a megszokottnál – mondta – , ezért ők néhány óra alatt egy szokásos élethosszúságot élnek meg. A gyűjtőpontjuk több energiát vesz fel, azáltal, hogy szokatlan helyzetekbe mozdul el. Ezt a plusz energia-áramlást nevezik intenzitásnak.

Tökéletesen értettem amit mondott, és az ésszerűségem megtántorodott az ebből adódó hatalmas következtetés súlya alatt.

Don Juan rám szegezte a tekintetét, aztán figyelmeztetett, hogy óvakodjak a varázslókat jellemzően sújtó reakciótól – attól a frusztráló vágytól, hogy a varázslói tapasztalásokat hathatós, jól átgondolt kifejezésekkel magyarázzam meg.

– A varázslói tapasztalások annyira különlegesek – folytatta – , hogy a varázslók intellektuális gyakorlatokként kezelik őket, és a segítségükkel cserkészik önmagukat. Cserkészőkként az az adujuk, hogy mindig élénken tudatában vannak annak, hogy érzékelők vagyunk, és hogy az érzékelés lehetőségei hatalmasabbak, mint amit az elme felfogni képes.

Egyetlen megjegyzésemként az emberi érzékelés különleges lehetőségeivel kapcsolatos aggodalmaknak adtam hangot.

– Hogy megoltalmazzák magukat ennek végtelenségtől – mondta don Juan – , a varázslók megtanulják fenntartani a könyörtelenség, a ravaszság, a türelem és a kedvesség tökéletes keverékét. Ez a négy alap elem kibogozhatatlanul összefonódik. A varázslók a szándékolásukkal fejlesztik ezeket. Ezek az alapelemek természetesen a gyűjtőpont helyzetei.

Folytatta a magyarázatát, és azt mondta, a varázslók minden egyes cselekedetét ez a négy alapelem határozza meg. Úgymond minden varázsló minden egyes tette tudatos, mind gondolatban, mind megvalósulásban, és mindegyik tettük a cserkészés négy alapelemének egy bizonyos keverékével rendelkezik.

– A varázslók a cserkészés négy hangulatát irányadóként használják – mondta. – Ez négy különböző kedélyállapot, az intenzitás négy különböző parazsa, melyeket a varázslók felhasználhatnak arra, hogy sajátos pozíciókba mozdítsák el a gyűjtőpontjukat.

Don Juan hirtelen bosszúsnak látszott. Megkérdeztem, vajon az én makacs elmélkedésem zavarja-e.

– Csak eltűnődtem azon, hogyan helyez minket az elménk az üllő és a kalapács közé – mondta. – Hajlamosak vagyunk arra, hogy elmélkedjünk, hogy kérdéseket tegyünk fel, hogy kiderítsük a dolgokat. De a varázslás fegyelmezettségében nincsen mód erre. A varázslás az a művészet, melynek gyakorlása során elérjük a csendes tudás helyét, a csendes tudást pedig nem lehet kiértelmezni. Azt csak megtapasztalni lehet.

Elmosolyodott, és két fénypontként ragyogtak fel a szemei. Azt mondta, a varázslók azért fejlesztették ki a cserkészés művészetét, hogy megoltalmazzák magukat a csendes tudás elsöprő hatásától. A cserkészés a gyűjtőpont apró, de állandó elmozdulásait eredményezi, ezáltal időt ad a varázslóknak, és így lehetőséget nyújt nekik arra, hogy megerősítsék magukat.

– Létezik egy technika a cserkészés művészetén belül, melyet a varázslók roppant gyakran alkalmaznak: az uralt bolondság technikája – folytatta don Juan. – A varázslók azt állítják, hogy az uralt bolondság az egyetlen módja annak, hogy kezeljék önmagukat a kiterjesztett tudomás és érzékelés állapotában, illetve mindent és mindenki mást a köznapi dolgok világában. Elmagyarázta, hogy az uralt bolondság az irányított félrevezetés művészete: az a művészet, amikor az ember úgy tesz, mintha tökéletesen lekötné egy adott cselekedet – és olyan jól tetteti ezt, hogy senki sem képes megkülönböztetni a valóditól. Az uralt bolondság nem megrögzött csalás, hanem annak a kifinomult, művészi módja, hogy az ember elkülönül mindentől, miközben mégis szerves része marad mindennek.

– Az uralt bolondság művészet – folytatta don Juan. – Roppant nyugtalanító és nehezen elsajátítható művészet. Sok varázslónak nincs kedve hozzá, nem azért mintha bármi eredendően rossz lenne benne, hanem azért, mert a gyakorlása rengeteg energiát igényel.

Don Juan bevallotta, hogy bár ő lelkiismeretesen gyakorolta az uralt bolondságot, nem kedvelte különösképpen, talán azért, mert a jótevője olyan nagy mestere volt ennek. Vagy talán azért, mert a saját személyisége – mely szerinte alapvetően fondorlatos és kicsinyes – egyszerűen nem rendelkezett az uralt bolondság gyakorlásához szükséges élénkséggel.

Meglepetten néztem rá. Elhallgatott, és rám függesztette hamiskás tekintetét.

– Mire az ember eljut a varázsláshoz, már kialakult a személyisége – vonta meg a vállát beletörődése jeléül – , és mindössze annyit tehet, hogy gyakorolja az uralt bolondságot, és nevet saját magán.

Egyfajta empátiaroham lett úrrá rajtam, és biztosítottam róla, hogy szerintem egyáltalán nem kicsinyes és fondorlatos.

– Pedig ez az én alapvető személyiségem – erősködött. Én pedig ahhoz ragaszkodtam, hogy nincs igaza.

– Az uralt bolondságot gyakorló cserkészők hiszik, hogy ami a személyiséget illeti, az egész emberi faj három kategóriába sorolható – mondta, és úgy mosolygott, mint ahogy mindig, amikor rászedett.

– Ez abszurd – tiltakoztam. – Az emberi viselkedés túl összetett ahhoz, hogy ilyen egyszerűen kategorizálni lehessen.

– A cserkészők azt mondják, korántsem vagyunk olyan összetettek, mint ahogy hisszük – mondta – , és hogy mindannyian a három kategória valamelyikébe tartozunk.

Felnevettem idegességemben. Egy ilyen kijelentést rendszerint viccnek vettem volna, ám ez alkalommal – mivel elmém kivételesen tiszta volt, gondolataim pedig szokatlanul élesek – éreztem, hogy don Juan komolyan beszél.

– Ezt komolyan mondod? – kérdeztem a lehető legudvariasabban.

– Abszolút komolyan – felelte ő, és nevetni kezdett.

A nevetése valamelyest megnyugtatott. Aztán folytatta a cserkészők osztályozásáról szóló magyarázatát. Azt mondta, az első csoportba tartoznak a tökéletes titkárok, az alkalmazottak, és a társalkodók. Személyiségük könnyed, de ez a könnyedség nem tápláló jellegű. Mindazonáltal szolgálatkészek, gondoskodóak, abszolút háziasak, bizonyos határokon belül leleményesek, humorosak, jó modorúak, kedvesek és finomak. Más szavakkal, ők a létező legkedvesebb emberek, de van egy óriási hibájuk: képtelenek egyedül működni. Mindig szükségük van valakire, aki irányítja őket. Ezzel az irányítással, legyen az bármilyen erőltetett vagy ellentétes érzületű, ezek az emberek fantasztikusak, egyedül azonban végük van.

A második kategóriába tartozó emberek egyáltalán nem kedvesek. Kicsinyesek, bosszúvágyóak, irigyek, féltékenyek és egoisták. Kizárólag saját magukról beszélnek, és rendszerint megkövetelik, hogy mindenki az ő normáikhoz igazodjon. Mindig magukhoz ragadják a kezdeményezést, akkor is, ha nem járatosak az adott témában. Nagyon kényelmetlenül érzik magukat minden helyzetben, és soha nem lazítanak. Bizonytalanok, és soha nem elégedettek; minél bizonytalanabbak, annál utálatosabbak lesznek. Az ő végzetes hibájuk az, hogy ölni tudnának azért, hogy vezetők legyenek.

A harmadik kategóriába azok az emberek tartoznak, akik sem nem kedvesek, sem nem utálatosak. Ők nem szolgálnak senkit sem, és nem is erőltetik rá magukat senkire. Leginkább közömbösek. Eltúlzott, pusztán az álmaikból és a vágyaikból táplálkozó kép él bennük önmagukról. Ha valamiben kiválóak, az az, hogy kivárják, hogy megtörténjenek a dolgok. Arra várnak, hogy felfedezzék és meghódítsák őket, és bámulatos tehetségük van arra, hogy azt az illúziót keltsék, hogy nagyszerű dolgok rejlenek bennünk, és mindig ígéretet tesznek e dolgok megvalósítására, de soha nem teszik meg, mivel valójában nincsenek ilyen forrásaik.

Don Juan kijelentette, hogy ő kétségkívül a második kategóriába tartozik. Aztán arra kért, hogy mondjam meg, én melyik csoportba tartozom. Amikor zavarba jöttem a kéréstől, olyan jót mulatott rajtam, hogy szó szerint a földön fetrengett a nevetéstől.

Nógatott, hogy osztályozzam magam, mire vonakodva azt mondtam, hogy én talán a háromféle embertípus kombinációja vagyok.

– Ne gyere nekem ezzel a kombináció-marhasággal – mondta, továbbra is nevetve. – Egyszerű lények vagyunk, és mindegyikünk besorolható a három kategória valamelyikébe. Ami engem illet, szerintem te a második csoportba tartozol. A cserkészők az ilyen embereket fingnak nevezik.

Tiltakozni kezdtem, hogy megalázó az osztályozási rendszere. De amikor már épp azon voltam, hogy belekezdek egy hosszas szónoklatba, leállítottam magam. Ehelyett inkább csak azt jegyeztem meg, hogy ha igaz, hogy csupán háromféle személyiségtípus létezik, akkor mindannyian életfogytig be vagyunk börtönözve a három kategória valamelyikébe, és reményünk sincs a változásra vagy a szabadulásra.

Egyetértett velem, és azt mondta, pontosan ez a helyzet. Kivéve, hogy mégis létezik egyetlen egy mód a szabadulásra. A varázslók már régen megtanulták, hogy csak az énképünk tartozik a három kategória valamelyikébe.

– Az a baj velünk, hogy túl komolyan vesszük magunkat – mondta. – Akármelyik kategóriába tartozik az énképünk, ez csak az önteltségünk miatt számít. Ha nem lennénk önteltek, nem számítana, melyik csoportba tartozunk.

– Én mindig is egy fing leszek – folytatta, rázkódva a nevetéstől. – Akárcsak te. De én mára már egy olyan fing vagyok, aki nem veszi komolyan magát, te viszont továbbra is beleesel ebbe a hibába.

Felháborodtam, és vitába akartam szállni vele, de nem voltam képes összeszedni a kellő energiát. Don Juan nevetése hátborzongatóan visszhangzott az üres téren.

Aztán témát váltott, és elkezdte felsorolni az absztrakt magokat, melyekről beszélgettünk: a szellem megnyilatkozását, a szellem kopogtatását, a szellem cselfogását, a szellem alászállását, a szántszándék követelményét és a szántszándék kezelését. Úgy ismételte el az absztrakt magokat, mintha esélyt akarna adni az emlékezetemnek, hogy tökéletesen megőrizze azokat. Aztán tömören rávilágított mindenre, amii ezekről elmondott. Olyan volt, mintha tudatosan arra késztetne, hogy raktározzak el minden információt az adott pillanat intenzitásában.

Megjegyeztem, hogy az alap magok még mindig rejtélyesek a számomra, és aggódom amiatt, hogy egyáltalán képes leszek-e valaha megérteni ezeket. Don Juan azt a benyomást keltette bennem, hogy ejteni akarja a témát, pedig én még egyáltalán nem fogtam fel ezeknek a jelentését.

Erősködtem, hogy még több kérdést kell feltennem az absztrakt magokkal kapcsolatban. Úgy tűnt, mérlegeli, amit mondtam, aztán nyugodtan biccentett a fejével.

– Ez a téma számomra is roppant bonyolult volt – mondta. – És én is rengeteget kérdeztem. Én talán egy árnyalatnyival önzőbb voltam, mint te, és nagyon utálatos. Csakis akadékoskodva tudtam kérdezni. Te inkább egy harcias inkvizítor vagy. Végül is persze mindketten ugyanolyan idegesítőek vagyunk, de más-más okokból kifolyólag.

Don Juan csak egyetlen dolgot tett még hozzá az alap magok témájához mielőtt témát váltott volna: hogy azok csak szerfelett lassan nyilvánulnak meg, szeszélyesen lépnek előtérbe és húzódnak vissza.

– Nem győzöm elégszer ismételni, hogy minden ember, akinek elmozdul a gyűjtőpontja, képes arra, hogy tovább mozdítsa azt – mondta aztán. – És pusztán azért van szükségünk tanárra, hogy kíméletlenül ösztökéljen bennünket. Máskülönben az lenne a természetes reakciónk, hogy megállunk és gratulálunk magunknak, hogy ilyen nagy dolgot sikerült véghezvinnünk.

Azt mondta, mindketten jó példái vagyunk annak, hogy ne erőltessük túl magunkat. Szerencsére a jótevője, mivel oly rendkívüli cserkésző volt, nem kímélte őt.

Don Juan elmondta, hogy a vadonba tett éjszakai kirándulásaik során Julián nagual hosszas előadásokat tartott neki az önteltségről és a gyűjtőpont elmozdításáról. Julián nagual szemében az önteltség egy háromezer fejű szörnyeteg volt, és az ember háromféleképpen nézhetett szembe ezzel a szörnnyel, és pusztíthatta el. Az első módszer az volt, hogy egyenként vágja le az összes fejét; a második, hogy eléri azt a rejtélyes létállapotot, melyet a szánalomnélküliség helyének neveznek, és amely állapot lassan kiéhezteti, és ezzel elpusztítja az önteltséget; a harmadik pedig az, hogy a háromezer-fejű szörnyeteg azonnali elpusztításért az ember a szimbolikus halálával fizet.

Julián nagual a harmadik módszert javasolta. Azonban elmondta don Juannak, hogy szerencsésnek tarthatja magát, ha lehetősége nyílik választani, mivel rendszerint a szellem határozta meg, melyik úton járjon a varázsló, akinek a kötelessége volt, hogy kövesse a kijelölt ösvényt.

Don Juan azt mondta, ahogy ő irányít engem, úgy irányította őt a jótevője, hogy levágja az önteltség háromezer fejét, egyiket a másik után, de az eredmény az ő esetében teljesen más volt. Míg én nagyon jól reagáltam erre a módszerre, ő egyáltalán nem reagált.

– Az én helyzetem roppant sajátos volt – folytatta. – Attól a pillanattól fogva, hogy a jótevőm látott engem a földön heverni, a mellkasomon egy golyó ütötte sebbel, tudta hogy én vagyok az új nagual. Ennek megfelelően cselekedett, és amint az egészségi állapotom megengedte, elmozdította a gyűjtőpontomat. És én könnyűszerrel megláttam egy energiamezőt annak a szörnyűséges embernek az alakjában. De ez a teljesítmény, ahelyett, hogy a segítségemre lett volna, ahogy annak történnie kellett volna, megakadályozta a gyűjtőpontom minden további elmozdulását. És miközben a többi tanítvány gyűjtőpontja folytonosan mozgott, az enyém megragadt azon a szinten, ahol képes voltam látni a szörnyeteget.

– De hát nem mondta el neked a jótevőd, mi történik? – kérdeztem, őszintén megzavarodva ettől a szükségtelen bonyodalomtól.

– A jótevőm nem hitt a tudás szavakkal történő átadásában – mondta don Juan. – Úgy gondolta, az ily módon átadott tudás nem hatékony. Sosincs kéznél, amikor szükség van rá. Azonban ha az ember csak sejteti a tudást, az érdeklődő tanítvány megtalálja a módját, hogyan tegyen szert rá.

Don Juan azt mondta, az a különbség az ő és a jótevője tanítási módszere között, hogy ő hisz abban, hogy a tanítványnak meg kell adni a választás lehetőségét, a jótevője viszont nem hitt benne.

– És a jótevőd tanára, Elías nagual sem közölte veled, hogy mi történik? – kérdezősködtem tovább.

– Megpróbálta elmondani – sóhajtott fel – , de én valóban lehetetlen alak voltam. Mindent jobban tudtam. Csak hagytam, hogy a két férfi lyukat beszéljen a hasamba, és soha nem figyeltem oda egyetlen szavukra sem. Annak érdekében, hogy elmozduljon erről a holtpontról, Julián nagual úgy döntött, rákényszeríti don Juant, hogy valósítsa meg még egyszer a gyűjtőpontja szabad elmozdulását, azonban ezúttal más módszert választott. Közbevágtam, hogy megkérdezzem, vajon ez a folyóbeli tapasztalása előtt vagy után történt-e. A don Juan által elmesélt történetek ugyanis nagy bánatomra sokszor nem kronológiai sorrendben hangzottak el.

– Néhány hónappal utána – válaszolta. – De egy percig se hidd, hogy azzal, hogy már megtapasztaltam a megosztott érzékelést, valóban megváltoztam, vagy hogy bölcsebb és józanabb lettem. Semmi ilyesmi nem történt.

– Gondold csak végig, mi történt veled – folytatta. – Nemcsak hogy újra és újra megtörtem a folytonosságodat, de apró darabokra is zúztam azt, és nézz csak magadra: még mindig úgy viselkedsz, mintha sértetlen lennél. Ez a szándékolás mágiájának páratlan teljesítménye.

– Én is ugyanilyen voltam. Egy darabig tántorogtam a tapasztalásom súlya alatt, aztán elfeledtem, és felvettem a megszakadt fonalat, mintha mi sem történt volna. Ezért volt meggyőződve arról a jótevőm, hogy igazán csak akkor változhatunk meg, ha meghalunk.

Don Juan visszatért a történetéhez, és elmondta, hogy a nagual Tuliót, a háztartás barátságtalan, zárkózott tagját használta arra, hogy darabokra zúzza az ő pszichológiai folytonosságát.

Azt mondta, a tanítványok, őt is beleértve, soha semmiben nem értettek egyet, kivéve azt, hogy Tulio egy nyamvadt, arrogáns kis ember. Gyűlölték Tuliót, mivel az vagy kerülte, vagy lekezelte őket. Olyan megvetéssel kezelte őket, mintha csak egy zsák szemetek lennének. Meg voltak győződve arról, hogy Tulio azért nem beszél soha, mert nincs mit mondania; és hogy a legszembetűnőbb tulajdonsága, arrogáns közömbössége csak gyávasága álcázására szolgál.

A tanítványok nagy bosszúságára Tulio kellemetlen személyisége ellenére is indokolatlan befolyással bírt a háztartás tagjaira – különösen Julián nagualra, aki úgy tűnt, rajong érte.

Egy reggel Julián nagual egész napra a városba küldte a tanítványait, dolgokat elintézni. A háztartás idősebb tagjain kívül csak don Juan maradt a haciendán.

Dél körül Julián nagual a dolgozószobája felé indult, hogy elvégezze a napi könyvelést, és menet közben mintegy mellékesen megkérte don Juant, hogy segítsen neki a számlák ellen őrzésében.

Don Juan nekilátott átnézni a nyugtákat, és hamar rájött, hogy munkája folytatásához szüksége van néhány olyan információra, melyekkel Tulio, a birtok gondnoka rendelkezett ugyan, de elfelejtett feljegyezni. Julián nagualt kétségkívül felbosszantotta Tulio figyelmetlensége, és ennek örült don Juan. A nagual türelmetlenül utasította őt, hogy keresse meg a földeken a munkásokra felügyelő Tuliót, és kérje meg, hogy jöjjön be a dolgozószobába.

Don Juan, kárörvendve, hogy felbosszanthatja Tuliót, fél mérföldet rohant a mezőkig, természetesen egy földműves társaságában, akinek a szörnyetegtől kellett őt megvédeni. Rátalált Tulióra, aki, mint mindig, most is bizonyos távolságból felügyelte a munkásokat. Don Juannak feltűnt, hogy Tulio utált közvetlen kapcsolatba kerülni az emberekkel, és mindig csak távolról figyelte őket.

Don Juan nyersen és indokolatlanul erélyesen azt követelte Tuliótól, hogy tartson vele a házba, mivel a nagual igényt tart a szolgálataira. Tulio alig hallhatóan azt felelte, hogy jelenleg túl elfoglalt, de körülbelül egy óra múlva majd rá fog érni.

Don Juan tovább erősködött, tudva, hogy Tulio úgysem veszi a fáradságot, hogy vitába szálljon vele, hanem egyszerűen a fejét elfordítja, és figyelmen kívül hagyja őt. Így hát nagyon megdöbbent, amikor Tulio trágárságokat kezdett üvölteni neki. A jelenet olyannyira idegen volt Tuliótól, hogy még a földművesek is abbahagyták a munkát, és kérdőn néztek egymásra. Don Juan biztos volt abban, hogy még soha nem hallotta, hogy Tulio felemelte volna a hangját, még kevésbé, hogy illetlenségeket kiabált volna. Annyira meglepődött, hogy idegesen felnevetett, rendkívül feldühítve ezzel Tuliót, aki még egy követ is hozzávágott a rémült don Juanhoz, ezzel megfutamítva őt.

Don Juan és a testőre azonnal visszarohantak a házba. A bejárati ajtó előtt Tulióba botlottak, aki csendesen beszélgetett és nevetgélt a háztartás néhány női tagjával. Szokása szerint elfordította a fejét, és tudomást sem vett don Juanról. Don Juan nekitámadt, hogy miért cseverészik itt, amikor a nagual a dolgozószobájában várja. Mire Tulio és a nők úgy néztek rá, mintha elment volna az esze.

De Tulio aznap nem volt a szokásos önmaga. Hirtelen rákiáltott don Juanra, hogy fogja be az átkozott pofáját, és törődjön a saját átkozott dolgával. Hangosan és közönségesen megvádolta don Juant, hogy rossz fényben akarja őt feltüntetni Julián nagual előtt.

A nők hangosan ziháltak megdöbbenésükben, és elítélően meredtek don Juanra. Próbálták lecsitítani Tuliót. Don Juan utasította Tuliót, hogy menjen be a nagual dolgozószobájába, és vizsgálja át a számlákat, mire az elküldte a pokolba.

Don Juan remegett a dühtől, de visszafogta magát. A számlák elkérésének egyszerű feladata rémálommá változott. A nők fürkészően bámultak rá, és ez ismét felbosszantotta. Magában dühöngve berohant a nagual dolgozószobájába, Tulio és a nők pedig újra beszélgetni kezdtek, csendben nevetgélve, mintha egy csak általuk ismert tréfán mulatnának.

Meglepetése akkor tetőzött, amikor a dolgozószobába belépve ott találta Tuliót, a nagual asztalánál ülve, mélyen elmerülve a könyvelésben. Páratlan erőfeszítéssel úrrá lett a haragján, és rámosolygott Tulióra. Már nem kellett összetűzésbe keveredni vele. Egyszeriben megértette, hogy a nagual arra használta Tuliót, hogy vizsgáztassa őt, hogy lássa, vajon kijön-e a sodrából, ő pedig nem akarta megadni neki ezt az elégtételt.

Anélkül, hogy felpillantott volna a számláiból, Tulio azt mondta, ha don Juan a naguallal akar beszélni, akkor valószínűleg a ház másik végében kell keresnie őt.

Don Juan átszáguldott a ház másik végébe, és ott találta Julián nagualt, ráérősen sétálgatva az udvaron Tulióval. Úgy tűnt, mélyen elmerültek a beszélgetésükben. Tulio finoman megrántotta a nagual ing-ujját, és halkan tudatta vele, hogy itt van a segédje.

Julián nagual tárgyilagosan elmagyarázott don Juannak mindent a kérdéses számlával kapcsolatban. Hosszú, minden részletre kiterjedő, alapos magyarázat volt. Aztán azt mondta, csak annyit kell tegyen, hogy kihozza az üzleti könyvet a dolgozószobából, hogy bevezethessék az adott tételt, és Tulio aláírhassa azt. Don Juan képtelen volt felfogni, mi történik. A részletes magyarázat és a nagual tárgyilagos hangja mindent a világi dolgok birodalmába helyezett. Tulio türelmetlenül ráparancsolt, hogy siessen és hozza már a könyvet, mivel neki van más dolga is, és máshol is várnak rá.

Don Juan eddigre már beletörődött, hogy a bolondját járatják vele. Tudta, hogy Julián nagual készül valamire: látta a szemében azt a különös kifejezést, melyet a nagual bestiális tréfáival társított. Ráadásul Tulio többet beszélt aznap, mint az elmúlt két év során összesen.

Egyetlen szó nélkül visszament a dolgozószobába. Amint arra számított, Tulio előtte ért oda. Ott ült az asztal sarkán, don Juanra várva, csizmája kemény sarkával türelmetlenül dobolva a földön. Átnyújtotta don Juannak a főkönyvet, és azt mondta, eredjen a dolgára.

Don Juan hiába készült fel a dologra, mégis megdöbbent. Csak meredt Tulióra, aki erre dühbe gurult és sértegetni kezdte őt. Don Juant szinte szétvetette a méreg, de fegyelmezte magát. Azt mondogatta magának, hogy ez csak egy próba, mely során a magatartását tesztelik. Szinte látta maga előtt, amint kihajítják a házból, ha elbukik a vizsgán.

Azonban zavarodottsága és felindultsága közepette is képes volt elámulni azon a sebességen, mellyel Tuliónak mindig sikerült egy lépéssel előtte járnia.

Don Juan szinte tudta, hogy Tulio ott fog rá várni az udvaron a naguallal. Mégis, amikor megpillantotta őt, bár nem lepődött meg, nem akart hinni a szemének. Ő a legrövidebb utat követve száguldott keresztül a házon, és Tulio egészen egyszerűen nem lehetett gyorsabb nála. Ráadásul, ha Tulio futott volna, akkor ott kellett volna rohannia don Juan mellett.

Julián nagual közönyösen elvette tőle a számlakönyvet, bevezette az adott tételt, Tulio pedig aláírta. Aztán tovább beszélgettek a könyvelésről, ügyet sem vetve a meredten Tuliót bámuló don Juanra, aki tudni szerette volna, miféle tesztnek vetik alá. Nyilván egyfajta magatartási tesztről volt szó, gondolta. Végül is ebben a házban mindig az ő magatartása és viselkedése volt a téma.

A nagual elbocsátotta don Juant, azt mondva, hogy egyedül akar maradni Tulióval, hogy megbeszéljék az üzleti ügyeket. Ő azonnal a nők keresésére indult, hogy megtudja, vajon mit gondolnak erről a különös helyzetről. Alig pár métert tett meg, amikor összefutott két nővel és Tulióval, akik épp egy roppant élénk beszélgetésbe merültek. Még azelőtt meglátta őket, hogy azok megpillantották volna őt, így hát visszarohant az udvarra. Tulio persze ott volt, és a naguallal beszélgetett.

Borzalmas gyanú vert fészket az elméjében. Berohant a dolgozószobába: Tulio ott ült a könyvelésbe mélyedve, és még csak tudomást sem vett róla. Amikor don Juan megkérdezte tőle, mi folyik itt, Tulio szokásához híven viselkedett: nem válaszolt neki, és még csak nem is nézett rá.

Ekkor újabb felfoghatatlan gondolata támadt. Kirohant az istállóba, felnyergelt két lovat, és megkérte a reggeli testőrét, hogy tartson vele újra. Kivágtáztak arra a helyre, ahol korábban látták Tuliót. Az pontosan ott állt, ahol hagyták. Egy szót sem szólt don Juanhoz, csak megrántotta a vállát és elfordította a fejét, amikor kérdezősködni kezdett tőle.

Don Juan a társával együtt visszavágtázott a házhoz, a férfi gondjára bízta a lovakat, és berohant az épületbe. Tulio a nőkkel ebédelt. Tulio a naguallal is beszélgetett. És Tulio a könyvelésen is dolgozott. Don Juan leült, és félelmében kiverte a hideg veríték. Tudta, hogy Julián nagual rettenetes tréfáink egyikével vizsgáztatja őt. Arra a következtetésre jutott, hogy három dolgot tehet: viselkedhet úgy, mintha semmi szokatlan nem történt volna; megfejtheti a tesztet egyedül; vagy – mivel a nagual az agyába véste, hogy ha valamivel kapcsolatban magyarázatra van szüksége, ő bármikor a rendelkezésére áll – odaállhat Julián nagual elé, és megkérheti, hogy tisztázza a helyzetet.

Az utóbbi lehetőség mellett döntött. Odament a nagualhoz, és megkérte, magyarázza el, mi folyik itt. A nagual ekkor éppen egyedül volt, és még mindig a könyvelésen dolgozott. Félretette a főkönyvet, rámosolygott don Juanra. Azt mondta, az általa don Juannak megtanított huszonegy nemtevés az az eszköz, amivel az önteltség háromezer fejét le lehet vágni, de ezek az eszközök az ő esetében egyáltalán nem bizonyultak hatékonynak. Ezért megpróbálkozott az önteltség elpusztításának második módszerével, ami azt jelenti, hogy a szánalomnélküliség helyének nevezett állapotba juttassa don Juant.

Don Juan biztos volt benne, hogy Julián nagual teljesen őrült. Amikor hallotta, hogy a nagual a nemtevésekről, a háromezer-fejű szörnyetegről vagy a szánalomnélküliség helyéről beszél, szinte megsajnálta őt.

Julián nagual roppant higgadtan megkérte don Juant, hogy menjen ki a ház végében található pajtába, és hívja ki Tuliót.

Don Juan felsóhajtott, és minden erejével azon volt, hogy megállja nevetés nélkül a dolgot. A nagual módszere túl nyilvánvaló volt. Don Juan tudta, hogy Julián nagual folytatni akarja a tesztet, Tuliót használva erre. Don Juan félbeszakította az elbeszélést, és megkérdezte, mit gondolok Tulio viselkedéséről. Azt feleltem, a varázslók világáról szerzett ismereteim alapján azt mondanám, hogy Tulio varázsló volt, és valahogy képes volt olyan kifinomultan elmozdítani a gyűjtőpontját, hogy azt a benyomást keltse don Juanban, hogy egy időben van jelen négy helyen.

– Tehát szerinted mit találtam a pajtában? – kérdezte don Juan szélesen vigyorogva.

– Azt mondanám, hogy vagy Tuliót találtad ott, vagy nem találtál senkit se – feleltem.

– De ha ezek közül bármelyik következett volna be, az nem rendítette volna meg a folytonosságomat – mondta don Juan.

Próbáltam elképzelni mindenféle bizarr dolgot, és felvetettem, hogy don Juan talán Tulio álmodó testét találta a pajtában. Emlékeztettem arra, hogy ő maga is valami ehhez hasonlót művelt velem csoportja egyik varázslójának segítségével.

– Nem – felelte don Juan. – Egy olyan tréfát találtam ott, melyhez fogható nem létezik a valóságban. És ez a tréfa mégsem volt bizarr; és nem mutatott túl a világunk keretein sem. Mit gondolsz, mi volt az?

Azt mondtam neki, hogy utálom a találós kérdéseket. Elmondtam, hogy az általa velem megtapasztaltatott bizarr dolgokból kifolyólag, csak valami még bizarrabb tréfára tudok gondolni, és mivel ezt kizárta, inkább felhagyok a találgatással.

– Amikor kimentem a pajtába, felkészültem arra, hogy Tulio elrejtőzött – mondta don Juan. – Biztos voltam abban, hogy a teszt következő része egy őrjítő bújócskából fog állni, és Tulio az őrületbe fog kergetni engem abban a csűrben.

– De semmi olyasmi nem történt, amire felkészítettem magam. Besétáltam a csűrbe, és négy Tuliót találtam ott.

– Hogy érted azt, hogy négy Tuliót? – kérdeztem.

– Négy férfi volt a pajtában – felelte don Juan. – És mindannyian Tulio voltak. El tudod képzelni a meglepetésemet? Mindannyian ugyanabban a testhelyzetben ültek, keresztbe tett lábakkal, szorosan egymáshoz préselődve, és rám vártak. Rájuk néztem és visítva kirohantam.

– A jótevőm kint várt, és letepert a földre. Aztán halálra rémülten láttam, hogy a négy Tulio kijön a pajtából, és elindulnak felém. Csak sikítottam és sikítottam, miközben a Tuliók összecsipkedtek kemény, erős ujjaikkal, mintha hatalmas madarak támadtak volna rám. Addig sikítottam, míg azt nem éreztem, hogy valami felenged bennem, és beléptem a fenséges közöny állapotába. Soha életemben nem éreztem még ilyen rendkívüli dolgot. Leráztam magamról a Tuliókat és felálltam. Ők csak csiklandoztak engem. Egyenesen odamentem Julián nagualhoz, és megkértem, hogy adjon nekem magyarázatot a négy férfi rejtélyére.

Julián nagual elmondta don Juannak, hogy a négy férfi a cserkészés mintaképe. A nevüket a tanáruk, Elías nagual találta, aki az uralt bolondság gyakorlataként fogta a spanyol számokat – uno, dos, trés, cuatro – , és hozzátette a Tulio névhez, és így kapta a Tuliúno, Tuliódo, Tulítre és Tulícuatro neveket.

Julián nagual sorra bemutatta őket don Juannak. A négy férfi felsorakozott egymás mellett, don Juan mindannyiuknak a szemébe nézett, biccentett nekik, azok pedig visszabiccentettek. A nagual azt mondta, a férfiak – mint azt don Juan is megerősítheti – olyan kivételes tehetségű cserkészők, hogy felesleges lenne méltatni őket. A Tuliók Elías nagual diadala voltak: a feltűnésmentesség lényegét testesítették meg. Olyan rendkívüli cserkészők voltak, hogy gyakorlatban csak egy létezett közülük. Bár az emberek látták őket, és kapcsolatba is kerültek velük, a háztartás tagjain kívül senki sem tudta, hogy négy Tulio létezik. Don Juan tökéletesen értett mindent, amit Julián nagual mondott a férfiakról. Szokatlan éleslátásából rájött, hogy elérte a szánalomnélküliség helyét. És teljesen egyedül, a maga erejéből megértette azt is, hogy a szánalomnélküliség helye a gyűjtőpont egy helyzete, egy olyan helyzet, mely hatályon kívül helyezi az önsajnálatot. De azt is tudta, hogy az éleslátása és a bölcsessége módfelett tünékeny, és a gyűjtőpontja elkerülhetetlenül vissza fog térni a kiindulási helyzetébe.

Amikor Julián nagual megkérdezte tőle, van-e bármi kérdése, don Juan ráébredt, hogy jobban teszi, ha minden figyelmét a nagual magyarázatára fordítja, mint ha a saját előrelátóságán spekulál.

Don Juan tudni szerette volna, hogyan kelti a négy Tulio egyetlen személy benyomását. Módfelett kíváncsi volt a dologra, mivel amikor együtt látta a négy férfit, felismerte, hogy még csak nem is igazán hasonlítanak egymásra. Ugyanolyan ruhákat hordtak, nagyjából egyforma magasak, azonos korúak és alakúak voltak. De a hasonlóságuk ki is merült ebben. Mégis, ahogy figyelte őket megesküdött volna arra, hogy csak egyetlen Tulio létezik. Julián nagual kifejtette, hogy az emberi szem megszokta, hogy csakis a legfeltűnőbb tulajdonságokra fókuszáljon, és azt is, hogy ezeket a tulajdonságokat már ismeri korábbról. Következésképpen a cserkészők művészete abból áll, hogy általuk megválasztott tulajdonságokkal bizonyos benyomásokat keltenek, és ehhez olyan tulajdonságokat választanak, melyekről tudják, hogy a nézők szeme feltétlenül észre fogja venni azokat. Bizonyos benyomásokat leleményesen felerősítve a cserkészők képesek szilárd meggyőződést teremteni a nézőkben arról, hogy mit érzékelt a szemük.

Julián nagual elmondta, hogy amikor don Juan női ruhákba öltözve megérkezett a házba, csoportjának női tagjai nagy gyönyörűségüket lelték benne, és nyíltan nevetlek rajta. De a velük lévő férfi, aki történetesen Tulítre volt, azonnal ellátta don Juant az első Tulio-benyomással. Félig elfordult, hogy elrejtse az arcát, megvetően megvonta vállát, mintha untatná őt a dolog, és elsétált – hogy aztán szobája magányában betegre nevesse magát – , a nők pedig segítettek megszilárdítani ezt az első benyomást azzal, hogy nyugtalanul viselkedtek, sőt szinte haragudtak a férfira, barátságtalan viselkedése miatt.

Attól a perctől kezdve bármelyik Tulio volt don Juan közelében, az megerősítette és tovább tökéletesítette ezt a benyomást, míg végül don Juan szeme már nem volt képes mást látni, mint amit elétálaltak. Aztán Tuliúno szólalt meg, és elmondta, hogy körülbelül háromhavi, roppant gondos és következetes munkájukba telt, hogy vakká tegyék don Juant mindenre, kivéve azt, aminek az elvárására irányították. Három hónap elteltével aztán a vaksága annyira eluralkodott rajta, hogy a Tuliók már nem óvatoskodtak tovább. Még azzal is felhagytak, hogy egyforma ruhát hordjanak, don Juan mégsem vette észre a köztük lévő különbségeket. Mindazonáltal amikor a nagual új tanítványokat hozott a házba, a Tulióknak elölről kellett kezdeniük mindent. Ez komoly kihívást jelentett számukra, mivel sok éles eszű tanítvány volt a birtokon.

Don Juan Tulio megjelenéséről kérdezte Tuliúnót. Ő azt felelte, hogy Elías nagual azt állította, hogy a megjelenés az uralt bolondság esszenciája, és a cserkészők inkább azzal teremtették meg a megjelenésüket, hogy szándékolták azt, nem pedig kellékek segítségével. A kellékek művi külsőségeket teremtenek, melyek hamisnak látszhatnak a nézők számára. Emiatt a szándékolt megjelenés volt a cserkészők kizárólagos gyakorlata. Aztán Tulítre vette át a szót. Elmondta, hogy a megjelenésüket a szellemtől kérték. Kérték a megjelenést, erőteljesen hívták azt – soha sem racionálisan találták ki. A Tuliók megjelenését a szellemtől kellett kérniük. És hogy ezt megkönnyítse, Elías nagual mind a négyüket összeterelte egy apró, félreeső raktárhelyiségbe, ahol aztán a szellem szólt hozzájuk. Azt mondta nekik, hogy először is szándékolniuk kell a homogenitásukat. Négy hét teljes elszigeteltség után a homogenitás megjött hozzájuk.

Elías nagual azt mondta, a szántszándék eggyé olvasztotta őket, és hogy szert tettek arra a bizonyosságra, hogy az egyéniségük észrevétlen marad. Most meg kell idézniük azt a megjelenést, melyet a nézők látni fognak majd. Ők pedig buzgón nekiláttak meghívni a szántszándékot, hogy megadja nekik azokat a külsőségeket, melyeket don Juan is látott. Nagyon keményen kellett dolgozniuk, hogy ezt tökéletesítsék, és tanítójuk irányítása alatt erősen koncentráltak az összes olyan részletre, mely tökéletessé tette ezt a megjelenést.

A négy Tulio tartott don Juannak egy bemutatót Tulio legfeltűnőbb tulajdonságaiból: a megvetés és az arrogancia roppant erőteljes gesztusaiból; az arc hirtelen, haragos jobbra fordításából; a felsőtest kicsavarásából, mely úgy hatott, mintha el akarnák rejteni az arcukat a bal válluk mögé; a szemük előtt tett ideges kézmozdulatokból, melyek során mintha ki akarták volna söpörni egy hajtincset a homlokukból; és egy élénk, fürge, de türelmetlen ember járásából, aki túl ideges ahhoz, hogy képes legyen eldönteni, merre is menjen.

Don Juan azt mondta, ezek a viselkedésbeli részletek egy tucat másik jellemzővel társulva feledhetetlen alakká tették Tuliót. Valójában annyira feledhetetlen karakter volt, hogy annak érdekében, hogy kivetítsék Tuliót don Juanra vagy valamelyik másik tanítványra, mint egy vászonra, a négy férfi bármelyikének elég volt egyetlen tulajdonságot sejtetnie, és don Juan illetve a többi tanítvány máris automatikusan kiegészítette azt a többivel. Elmondta, hogy a Tuliók szörnyű következetessége miatt Tulio a visszataszító ember esszenciáját testesítette meg számára és a többiek számára. Ugyanakkor azonban, ha mélyre leástak magukban, be kellett ismerniük, hogy Tulio kísérteties volt. Fürge volt és rejtélyes, és akarva-akaratlanul azt a benyomást keltette bennük, mintha csupán egy árny lenne.

Don Juan megkérdezte Tuliúnót, hogyan szólították a szántszándékot. Tuliúno elmagyarázta, hogy a cserkészők rendszerint egy sötét és elszigetelt kis szobában, fennhangon szólítják a szántszándékot. Gyertyát helyeznek egy fekete asztalra úgy, hogy a láng csak néhány centiméterre legyen a szemüktől, aztán lassan kiejtik a szántszándék szót, tisztán és határozottan, annyiszor, ahányszor csak szükségesnek érzik, közben hangjuk magassága minden akaratlagosság nélkül emelkedik és süllyed.

Tuliuno hangsúlyozta, hogy a szántszándék szólításának elengedhetetlen része az, hogy az ember teljes mértékben arra koncentráljon, amit szándékol. Az ő esetükben a koncentráció a homogenitásukra és a Tuliók megjelenésére irányult. Miután a szántszándék eggyé olvasztotta őket, még mindig éveket vett igénybe, hogy megerősítsék azt a bizonyosságot, hogy a homogenitásuk és a Tuliók megjelenése valóság lesz a szemlélők számára.

Megkérdeztem don Juant, mit gondol arról a módszerről, mellyel a Tuliók meghívták a szántszándékot. Azt felelte, hogy a jótevője, akárcsak Elías nagual, inkább volt a szertartások rabja, mint ő, ezért kedvelték az olyan kellékeket, mint a gyertya, a szűk, sötét szoba vagy a fekete asztal.

Mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy én magam rettentően vonzódom a szertartásos viselkedéshez. Számomra úgy tűnik, hogy a rituálék fontosak a figyelem fókuszálásához. Don Juan komolyan vette a megjegyzésemet, és elmondta, látta, hogy a testem, mint energiamező rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, mellyel az ősi idők varázslói mind rendelkeztek, és amelyet másokban is mohón kutatták: van egy világos terület a fénylő gömb jobb alsó részén. Ezt a világosságot a találékonysággal és a morbiditás iránti hajlammal társították. Ennek a kornak a sötét varázslói élvezetüket lelték abban, hogy felhasználják ezt az olyannyira áhított tulajdonságot, és hogy az ember sötét oldalához kapcsolják.

– Tehát az embernek igenis van gonosz oldala – mondtam ujjongva. – Te mindig tagadod ezt. Mindig azt mondod, hogy nem létezik gonosz, csak erő létezik.

Meglepett hirtelen kitörésem. Katolikus neveltetésem egy pillanat alatt előtérbe került és rám nehezedett, és a Sötétség Hercege az életnél is nagyobbnak látszott. Don Juan majd megfulladt nevettében.

– Persze hogy van sötét oldalunk – mondta. – Hiszen indokolatlanul gyilkolunk, nem igaz? Embereket égetünk el Isten nevében. Elpusztítjuk magunkat, kiirtjuk az életet erről a bolygóról és elpusztítjuk a Földet. Majd csuhát öltünk és az Úr egyenesen hozzánk beszél. És mit mond nekünk az Úr? Azt mondja, legyünk jó fiúk, különben megbüntet bennünket. Az Úr évszázadok óta fenyeget minket, mégsem változik semmi. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert buták. Igen, az embernek van sötét oldala; és hülyeségnek hívják azt.

Egy szót sem szóltam, csak csendben megtapsoltam don Juant, és élvezettel gondoltam arra, milyen mesteri szónok is ő: újfent sikerült ellenem fordítani a saját szavaimat.

Egy percnyi szünet után elmagyarázta, hogy a szertartások, melyek arra késztették a köznapi embereket, hogy hatalmas templomokat emeljenek, és ezzel emléket emeljenek az önteltségnek, a varázslókat arra késztették, hogy a morbiditás és a megszállottság építményeit alkossák meg. Ennek eredményeképpen minden egyes nagualnak az a kötelessége, hogy úgy irányítsa a tudomást, hogy az terhek és megkötések nélkül szárnyaljon absztrakt felé.

– Mit értesz terhek és megkötések alatt, don Juan? – kérdeztem.

– A rituálék jobban képesek foglyul ejteni a figyelmünket, mint bármi más, amit csak el tudok képzelni – mondta – , de ez roppant nagy árat is követel. Ez a nagy ár a morbiditás; a morbiditás pedig a legnagyobb teher és megkötés lehet a tudomásunk számára.

Don Juan azt mondta, az emberi tudomás olyan, akár egy hatalmas kísértetház, a köznapi élet tudomása pedig e hatalmas ház egyik, egész életünkre lepecsételt szobája. Egy mágikus nyíláson, a születésen keresztül lépünk be ebbe a szobába, és egy másik mágikus nyíláson, a halálon át hagyjuk el azt.

Azonban a varázslók képesek egyéb nyílásokat találni, és élve elhagyni ezt a lepecsételt szobát. Ez pompás teljesítmény. De a varázslók igazán elképesztő teljesítménye az, hogy amikor kiszabadulnak ebből a lepecsételt szobából, a szabadságot választják. Azt választják, hogy elhagyják ezt a hatalmas kísértetházat, ahelyett hogy elvesznének annak egyéb részeiben.

A morbiditásnak antitézise az az energiahullám, melyre a tudomásnak szüksége van, hogy elérje a szabadságot. A morbiditástól a varázslók tévútra kerülnek, és csapdába esnek az ismeretlen tekervényes, sötét kerülőútjain. Megkérdeztem don Juant, volt-e a Tuliókban bármi morbiditás.

– A különösség nem morbiditás – felelte ő. – A Tuliók előadóművészek voltak, akiket maga a szellem készített fel;

– És mi vezette Elías nagualt arra, hogy így képezze ki a Tuliókat? – kérdeztem.

Don Juan végigmért, és hangosan felnevetett. Ebben a pillanatban kigyúltak a tér fényei. Felállt kedvenc padjáról, és megveregette a tenyerével, mintha egy háziállat lenne.

– A szabadság – mondta. – Azt akarta, hogy mentesek legyenek az érzékelés megszokásaitól. Arra tanította őket, hogy legyenek művészek. A cserkészés művészet. Mivel a varázslók nem patrónusok, és nem is műkereskedők, az egyetlen lényeges dolog egy művészeti munkában az, hogy elvégezték.

A pad mellett álltunk, és néztük, hogyan köröznek a téren a járókelők. A négy Tulio története rossz előérzetet keltett bennem. Don Juan azt javasolta, térjek haza; azt mondta, a Los Angelesig tartó hosszú út lehetővé teszi, hogy a gyűjtőpontom kissé megpihenjen az elmúlt pár nap intenzív elmozdulásai után.

– A nagual társasága roppant fárasztó – folytatta. – Különös kimerültséget eredményez; akár még káros is lehet. Biztosítottam arról, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt, és hogy sok mindent el tudnék mondani a társaságáról, csak azt nem, hogy ártalmas lenne számomra. A társasága valójában narkotikumként hatott rám – képtelen voltam élni nélküle. Ez úgy hangzott, mintha hízelegnék neki, de komolyan gondoltam, amit mondtam. Tettünk néhány kört a téren, mindvégig teljes csendben sétálva egymás mellett.

– Menj haza és gondolkodj el a varázslói történetek magjain – szólalt meg végül don Juan, a véglegesség jelével hangjában. – Vagy még jobb, ha nem gondolkozol rajtuk, hanem elmozdítod a gyűjtőpontodat a csendes tudás helye felé. A gyűjtőpont elmozdítása jelent mindent, ám mégsem ér semmit, ha nem egy józan, irányított folyamat során következik be. Zárd hát be az öntükrözés ajtaját. Légy feddhetetlen, és szert teszel a csendes tudás eléréséhez szükséges energiára.