4.
A Szellem alászállása

MEGLÁTNIA SZELLEMET

Közvetlenül a kései ebéd után, miközben még az asztalnál ültünk, don Juan bejelentette, hogy az éjszakát a varázslók barlangjában fogjuk tölteni, és ideje indulnunk. Azt mondta, elengedhetetlenül szükséges, hogy újra ott üljek, teljes sötétségben, és hagyjam, hogy a sziklaképződmény és a varázslók szántszándéka elmozdítsa a gyűjtőpontomat.

Kezdtem felállni a székemből, de leállított. Azt mondta, van valami, amit előbb még el akar magyarázni nekem. Kinyújtózott, feltette a lábát egy székre, aztán hátradőlt, és laza, kényelmes testhelyzetet vett fel.

– Ahogy egyre alaposabban látlak téged – mondta – , egyre több és több hasonlóságot fedezek fel közted és a jótevőm között.

Annyira megrémültem, hogy nem hagytam, hogy folytassa a mondanivalóját. Azt mondtam neki, el sem tudom képzelni, mik ezek a hasonlóságok, de ha vannak ilyenek – és ez olyan lehetőség, amit nem tartok túl megnyugtatónak – , akkor nagyra értékelném, ha beszélne róluk, ezzel lehetőséget adna nekem, hogy kijavítsam vagy elkerüljem ezeket a hibákat.

Don Juan úgy nevetett, hogy könnyek csorogtak végig az arcán.

– A hasonlóságok egyike az, hogy amikor cselekszel, azt nagyon jól teszed – mondta – , de amikor gondolkozol, mindig gáncsot vetsz magadnak. A jótevőm is épp ilyen volt: ő sem volt túl jó a gondolkodásban.

Épp azon voltam, hogy megvédjem magam, hogy azt mondjam, nincsen semmi baj a gondolkodásommal, amikor felfigyeltem szemének pajkos csillogására, és összeszedtem magam. Észrevette a hangulatváltásomat, és felkacagott. Volt némi meglepettség a hangjában; bizonyára arra számított, hogy dühös leszek.

– Arra gondolok például, hogy a szellem megértése csak akkor jelent problémát a számodra, ha gondolkozol rajta – folytatta dorgáló mosollyal. – De amikor cselekszel, a szellem könnyűszerrel feltárja magát előtted. Így volt ez a jótevőmmel is.

– Mielőtt elindulnánk a barlangba, elmesélek neked egy történetet a jótevőmről és a negyedik absztrakt magról.

– A varázslók úgy tartják, egészen a szellem alászállásának pillanatáig bármelyikünk megléphet előle; utána viszont már nincs menekvés.

Don Juan megfontoltan szünetet tartott, és szemöldöke egy mozdulatával arra ösztökélt, hogy gondolkozzak el azon, amit mondott.

– A negyedik absztrakt mag a szellem alászállásnak teljes ereje – folytatta. – A negyedik absztrakt mag a kinyilatkoztatás cselekedete. A szellem feltárja magát előttünk. A varázslók azt mondják, a szellem lesben áll, aztán ránk veti magát, a zsákmányára. Azt mondják, a szellem mindig titokban, lopva száll alá. A dolog megtörténik, mégis úgy tűnik, mintha nem történt volna meg.

Nagyon ideges lettem. Don Juan hangszínétől az az érzésem támadt, arra készül, hogy valami teljesen váratlan dolgot zúdítson rám.

Megkérdezte, emlékszem-e arra a percre, amikor a szellem alászállt rám, megpecsételve ezzel az absztrakttal való végleges elkötelezettségemet. Fogalmam sem volt, miről beszél.

– Létezik egy határ, amit ha egyszer átlép az ember, már nem hátrálhat meg – mondta. – A szellem kopogtatása után rendszerint évek telnek el, míg a tanítvány elér erre a küszöbre. Néha azonban szinte azonnal eléri ezt a küszöböt, ahogy az a jótevőm esetében is történt.

Azt mondta, minden varázslónak tisztán kell emlékeznie arra a percre, amikor átlépte ezt a küszöböt, mivel így képes emlékeztetni magát érzékelésének új lehetőségeire. Kifejtette, hogy az embernek nem kell varázslótanoncnak lennie ahhoz, hogy elérje ezt a küszöböt, és hogy az ilyen esetekben az egyetlen különbség a köznapi emberek és a varázslók között, hogy mire helyezik a hangsúlyt. A varázslók a küszöb átlépésére helyezik a hangsúlyt, és viszonyítási pontként használják ezt az emléket. A köznapi emberek nem lépik át ezt a határt, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy az egészet elfelejtsék. Azt mondtam, ebben nem értek vele egyet, mivel képtelen vagyok elfogadni, hogy pusztán egyetlen egy átlépendő küszöb létezik.

Don Juan csalódottságában az égre emelte a tekintetét, és a kétségbeesés vicces gesztusával rázta meg a fejét. Folytattam az érvelésemet, nem azért, hogy vitázzak vele, hanem hogy tisztázzak magamban néhány dolgot. Mégis hamar elfogyott a lendületem. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy alagúton siklanék keresztül.

– A varázslók azt mondják, a negyedik absztrakt mag akkor következik be, amikor a szellem elvágja bennünk az öntükrözés láncait – mondta don Juan. – Ez csodálatos dolog, ám mégsem vágyik rá senki, mivel az emberek nem akarnak szabadok lenni.

Az alagúton való átcsúszás érzete még egy percig megmaradt, majd minden világos lett számomra. Aztán felkacagtam, mivel a bennem felgyülemlett különös megérzések nevetésbe robbantak ki. Úgy tűnt, úgy olvas az elmémben, akár egy nyitott könyvben.

– Milyen különös érzés ez, felismerni, hogy minden, amit gondolunk, amit mondunk, a gyűjtőpontunk helyzetétől függ – jegyezte meg.

Pontosan erre gondoltam én is, ezen nevettem.

– Tudom, hogy most a gyűjtőpontod eltolódott – folytatta don Juan – , és megértetted a láncaink titkát. Ezek a láncok lebéklyóznak minket, rögzítenek bennünket az öntükrözés kényelmes pontjához, és megóvnak az ismeretlen támadásai ellen.

Azon rendkívüli pillanatok egyikét éltem meg, melyekben a varázslók világának minden dolga kristálytiszta volt számomra. Mindent értettem.

– Amikor lehullanak a láncaink – mondta – , többé már nem vagyunk a köznapi világ dolgaihoz kötve. Még mindig a köznapi világban vagyunk, de többé már nem tartozunk oda. Ehhez az kellene, hogy osztozzunk az emberek gondjaiban, de a láncaink nélkül erre nem vagyunk képesek.

Elmondta, hogy Elías nagual elmagyarázta neki, hogy a köznapi emberekre az jellemző, hogy osztozunk egy jelképes tőrön: öntükrözésünk gondjain. Megsebezzük magunkat ezzel a tőrrel, és vérzünk; az öntükrözés láncainak pedig az a szerepe, hogy azt az érzést nyújtsák nekünk, hogy együtt vérzünk, hogy valami csodás dolgon, az emberi mi voltunkon osztozunk. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, felfedezzük, hogy egymagunkban vérzünk, hogy nem osztozunk semmin sem, hogy nem teszünk mást, csak kezelhető, valótlan, mesterséges tükörképünkkel játszadozunk.

– A varázslók többé már nem a köznapi dolgok világában léteznek – fűzte tovább a szót – , mivel többé már nem prédái az öntükrözésnek.

Aztán belekezdett a jótevőjéről és a szellem alászállásáról szóló történetbe. Azt mondta, a történet rögtön azután kezdődött, mikor a szellem bekopogtatott a fiatal színész ajtaján.

Félbeszakítottam, és megkérdeztem, miért alkalmazza Julián nagualra következetesen a „fiatalember" és „fiatal színész" kifejezéseket.

– A történetünk idején ő még nem volt nagual – felelt don Juan. – Csak egy fiatal színész volt. Nem nevezhetem őt egyszerűen Juliánnak, mivel számomra ő mindig Julián nagual volt. Hogy jelezzük az egész életen át tartó feddhetetlenségüket, a nagualok nevéhez mindig hozzátesszük a „nagual" szót.

Aztán folytatta a történetet. Elmondta, hogy Elías nagual feltartóztatta a fiatal színész halálát azáltal, hogy az emelkedett tudomás állapotába juttatta, és a rákövetkező küzdelmes órák után a fiatalember visszanyerte az eszméletét. Elías nagual nem árulta el neki a nevét: szakavatott gyógyítóként mutatta be magát, aki véletlenül keveredett a tragédia színhelyére, ahol két, kis híján halott emberre bukkant. Rámutatott a fiatal lányra, Talíára, aki ott hevert eszméletlenül a földön. A fiatalember meglepődött, amikor megpillantotta az öntudatlan lányt, mivel emlékezett arra, hogy az elszaladt. Megdöbbenve hallotta, amint az öreg gyógyító elmagyarázta, hogy az Úr kétségkívül megbüntette Talíát a bűneiért: villámmal sújtotta, és elvette a józan eszét.

– De hogyan lehet az, hogy villámlott, amikor nem is esik az eső? – kérdezte a fiatal színész alig hallható hangon. Szemmel láthatólag nagy hatást gyakorolt rá, amikor az öreg indián erre azt felelte, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Újra félbeszakítottam don Juant. Tudni szerettem volna, vajon a fiatal lány valóban megbolondult-e.

Don Juan emlékeztetett arra, hogy Elías nagual hatalmas ütést mért a lány gyűjtőpontjára. Azt mondta, a lány nem bolondult meg, de a csapás hatására ide-oda siklott az emelkedett tudomás és a köznapi tudomás állapota között, és ez komolyan veszélyeztette egészségét. Azonban Elías nagual hatalmas küzdelem árán segített neki stabilizálni a gyűjtőpontját, és Talía maradandóan belépett az emelkedett tudomás állapotába.

Megjegyezte, hogy a nők képesek az efféle mesteri húzásokra: képesek maradandóan fenntartani gyűjtőpontjuk új helyzetét. Talía pedig a nők között is páratlan volt: amint lehullottak a láncai, abban a pillanatban megértett mindent, és eleget tett a nagual terveinek.

Don Juan folytatva a történetet elmondta, hogy Elías nagual – aki nemcsak nagyszerű álmodó, de nagyszerű cserkésző is volt – látta, hogy a fiatal színész romlott volt és beképzelt, de csak látszatra volt kemény és érzéketlen. A nagual tudta, hogy ha előhozakodik Istennel, a bűnnel és a büntetéssel, akkor – vallásos hiedelmei miatt – azonnal összeomlik a színész cinikus viselkedése.

Amikor Elías nagual Isten büntetéséről kezdett beszélni, a színész álcája darabjaira hullott. Megpróbálta elmondani, mennyire furdalja őt a lelkiismeret, de a nagual félbeszakította, és erélyesen kijelentette, hogy amikor ilyen közel a halál, a bűntudat többé már nem számít.

A fiatal színész figyelmesen hallgatta Elías nagual szavait, de – bár nagyon rosszul érezte magát – nem hitte el, hogy halálos veszélyben van. Úgy gondolta, a gyengeségét és az ájulását a vérvesztesége eredményezte. A nagual, mintha csak olvasna a fiatalember gondolataiban, elmagyarázta neki, hogy az efféle optimista gondolatok egyáltalán nem helyénvalóak, és a tüdővérzése halálos lett volna, ha nem lenne a dugó, amit ő, mint gyógyító létrehozott.

– Amikor hátba vágtalak, elhelyeztem benned egy dugót, hogy megakadályozzam, hogy elszivárogjon az életerőd – mondta a nagual a szkeptikus fiatalembernek. – E nélkül a gát nélkül folytatódna halálod elkerülhetetlen folyamata. Ha nem hiszel nekem, bebizonyítom, amit mondok: egy újabb ütéssel eltávolítom a dugót.

Miközben beszélt, Elías nagual újabb enyhe ütést mért a fiatal színész mellkasának jobb oldalára. A színész abban a pillanatban öklendezni és fuldokolni kezdett. Elfojthatatlanul köhögött, és vér folyt a szájából. Egy, a hátára mért újabb csapás véget vetett gyötrő fájdalmának és hányingerének. Az ijedtsége azonban nem szűnt meg, és elájult a félelemtől.

– Egyelőre képes vagyok uralni a halálodat – mondta a nagual, amikor a fiatal színész visszanyerte az öntudatát.

– Hogy mennyi ideig, az tőled függ: attól, mennyire hűen követed az utasításaimat.

Elías nagual azt mondta a fiatalembernek, hogy először is tökéletesen mozdulatlanul és csendben kell feküdnie. Ha nem akarja, hogy a dugó kijöjjön belőle, tette hozzá a nagual, akkor úgy kell viselkednie, mintha elveszítette volna a mozgás– és beszédkészségét. Elég egyetlen apró mozdulat, egyetlen rángás, egyetlen elsuttogott szó, hogy újra haldokolni kezdjen.

A fiatal színész nem volt hozzászokva, hogy eleget tegyen mindenféle javaslatoknak vagy utasításoknak. Dühbe gurult, de amint elkezdte szavakba önteni a tiltakozását, újra kezdődtek a görcsök és visszatért az égető fájdalom.

– Tedd, amit mondok, és meggyógyítalak – mondta a nagual. – Vagy viselkedj továbbra is gyenge, romlott tökfilkó módjára, és meghalsz.

A színész, ez a büszke, fiatal férfi teljesen ledermedt a sértés hallatán. Még soha senki nem nevezte őt gyenge, romlott tökfilkónak. Hangot akart adni a dühének, de a fájdalma olyan erős volt, hogy nem volt képes reagálni a megaláztatásra.

– Ha azt akarod, hogy enyhítsem a fájdalmadat, vakon engedelmeskedned kell nekem – mondta a nagual, ijesztő ridegséggel a hangjában. – Csak egy bólintással jelezz. De tudd, hogy abban a pillanatban, amint meggondolod magad, és ismét szégyenletes idióta módjára viselkedsz, azonnal kihúzom a dugót, és hagylak meghalni.

A fiatal színész utolsó erejével beleegyezően bólintott. A nagual megérintette a hátát, és a fájdalom tovatűnt. De az égető fájdalommal együtt szertefoszlott valami más is: a színész agyára telepedő köd. És a fiatalember akkor tudott mindent, anélkül, hogy bármit megértett volna. A nagual újra bemutatkozott neki. Elmondta, hogy Elíasnak hívják, és hogy ő a nagual. A színész pedig tudta, mit jelent ez.

Elías nagual ekkor a félig öntudatlan Talíára fordította a figyelmét. Parancsokat suttogott a lány bal fülébe, hogy megállítsa gyűjtőpontja szeszélyes mozgását. Enyhítette a félelmét azáltal, hogy suttogva történeteket mesélt neki olyan varázslókról, akik ugyanazokon a dolgokon mentek keresztül, amit a lány épp akkor élt meg. Amikor Talía már teljesen megnyugodott, bemutatkozott neki Elías nagualként, a varázslóként, aztán hozzálátott, hogy megcselekedje a varázslás legnehezebb feladatát: hogy az általunk ismert világon túlra mozdítsa el a lány gyűjtőpontját.

Don Juan megjegyezte, hogy a tapasztalt varázslók képesek elmozdítani a gyűjtőpontjukat az általunk ismert világon túlra, de a tapasztalatlan személyek nem. Elías nagual mindig azt hangoztatta, hogy álmodni sem mert arról, hogy megkísérelje ezt a tettet, de azon a napon nem a tudása és nem is az akarata, hanem valami más késztette őt cselekvésre. A manőver mégis sikerült. Talía túljutott az általunk ismert világon, és épségben visszatért onnan.

Aztán a nagualnak újabb megérzése támadt. Ott ült a két, földön kiterített ember között – a színész mezítelenül, csak a nagual lovagló kabátjával letakarva hevert előtte – és ismertette velük a helyzetüket. Azt mondta nekik, hogy a körülmények kényszerítő ereje miatt beleestek egy csapdába, melyet maga a szellem állított nekik. Ő, a nagual volt a csapda aktív része, mivel az, amilyen körülmények között találkozott velük, arra kényszerítette őt, hogy átmenetileg a védelmezőjükké váljon, és hogy varázslói tudását az ő megsegítésükre használja. Mint időleges védelmezőjüknek, az a kötelessége, hogy figyelmeztesse őket arra, hogy egy különleges küszöb előtt állnak; és rajtuk áll, hogy mind egyénileg, mind együtt úgy érjék el ezt a küszöböt, hogy belépnek az elengedés hangulatába, mely nem azonos a vakmerőséggel: a törődés hangulatába, mely nem azonos az engedékenységgel. Többet nem akar mondani, mert nem szeretné megijeszteni vagy összezavarni őket, és nem akarja befolyásolni a döntésüket. Úgy érzi, ha átlépik ezt a küszöböt, abban neki a lehető legkevesebb segítséget kell nyújtani.

A nagual magukra hagyta a két fiatalt azon a félreeső, elszigetelt helyen, és bement a városba hogy gyógynövényeket, gyékényeket és pokrócokat hozzon nekik. Úgy gondolkozott, hogy magányukban majd elérik és átlépik ezt a bizonyos küszöböt.

A két fiatal sokáig hevert egymás mellett gondolataikba merülten. A gyűjtőpontjuk eltolódott, és ez azt jelentette, hogy a szokásosnál mélyebben, átfogóbban voltak képesek gondolkodni, de egyben azt is, hogy sokkal jobban aggódtak, sokkal bizonytalanabbak voltak, és sokkal jobban féltek.

Mivel Talía valamivel erősebb volt, és képes volt beszélni, ő törte meg a csöndet: megkérdezte a fiatal színészt, vajon fél-e. Az igenlően bólintott. Talián úrrá lett a részvét, levette a válláról a kendőjét, a színészre terítette és megfogta a kezét.

A fiatalember nem mert hangot adni az érzéseinek. Túlzottan erősen és elevenen élt benne a félelem, hogy amint megszólal, visszatér a fájdalom. Bocsánatot akart kérni a lánytól: el akarta mondani neki, hogy csak azt bánja, hogy bántotta őt, az nem számít, hogy meg fog halni – mivel bizonyosan tudta, hogy nem éli túl ezt a napot, Talía gondolatai is e dolgok körül forogtak. Azt mondta, csak egyetlen dolgot sajnál: hogy olyan hevesen küzdött a színésszel, hogy ezzel előidézte a halálát. Ekkorra határtalan békesség töltötte el, és ez az érzés, mivel mindig is hatalmas erejétől hajtva cselekedett, ismeretlen volt számára. Elmondta a fiatalembernek, hogy az ő halála is közel van, és boldog, hogy aznap minden véget ér.

A fiatal színész megborzongott, amikor Talíától hallotta vissza a saját gondolatait. Egy hirtelen energiahullámtól hajtva felült. Nem érzett fájdalmat és nem is köhögött. Nagy kortyokban nyelte a levegőt – már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára képes erre. Megfogta a lány kezét, és beszélgetni kezdtek – szavak nélkül. Don Juan azt mondta, ez volt az a pillanat, amikor a szellem aláereszkedett rájuk. És ekkor látni kezdtek. Mivel hívő katolikusok voltak, így a mennyország képe jelent meg előttük, egy olyan helyé, ahol minden élénk volt, és fényben fürdött. Csodálatos látvány tárult a szemük elé. Mire a nagual visszatért, mindketten kimerültek voltak, de sértetlenek. Talía eszméletlen volt, de a fiatal színésznek önfegyelme végső megfeszítésével sikerült megőriznie az öntudatát, és ragaszkodott ahhoz, hogy a nagual fülébe súgjon valamit.

– Láttuk a mennyországot – lehelte, miközben könnyek csorogtak végig az arcán.

– Annál többet láttatok – vágta rá Elías nagual. – A szellemet láttátok.

Don Juan azt mondta, hogy mivel a szellem mindig leplezve száll alá, Talía és a fiatal színész természetesen nem voltak képesek megőrizni a látomásukat. Hamar elfeledték, mint ahogy mindenki más is elfeledte volna. Tapasztalásuk annyiban volt egyedi, hogy mindenféle képzés nélkül, és anélkül hogy ennek tudatában lettek volna, együtt álmodtak, és látták szellemet. Rendkívül szokatlan dolog volt, hogy ilyen könnyűszerrel képesek voltak elérni ezt.

– Ők ketten valóban a legfigyelemreméltóbb lények voltak, akikkel valaha találkoztam – tette hozzá don Juan. Természetesen szerettem volna többet tudni erről a két emberről, de don Juan nem engedett a kíváncsiságomnak. Azt mondta, mindössze ennyit akart mondani a jótevőjéről és a negyedik absztrakt magról.

Majd úgy tűnt, eszébe jutott valami, de nem mondta el, és harsányan felkacagott. Aztán hátba vágott, és azt mondta, ideje hogy elinduljunk a barlangba. Mire elértük a sziklapadot, már szinte teljesen besötétedett. Don Juan sietősen elhelyezkedett, ugyanolyan testhelyzetben, mint az első alkalommal. A jobb oldalamnál ült le, vállával hozzám érve. Úgy tűnt, azonnal belépett egy mély, ellazult állapotba, és ennek hatására én is tökéletesen csendben és mozdulatlanul ültem mellette. Még a lélegzetét sem hallottam. Behunytam a szemem, de ő oldalba bökött, figyelmeztetve, hogy tartsam nyitva azokat.

Mire leszállt az éj, a szemem már fájt és viszketett a fáradtságtól. Végül felhagytam az ellenállással, és alámerültem a valaha megtapasztalt legmélyebb, legsötétebb álomba. Mégsem aludtam el teljesen. Éreztem az engem körülvevő sűrű sötétséget. Az a fizikai érzetem támadt, hogy sötétségen gázolok keresztül. Hirtelen minden vörösessé vált, aztán narancsszínűvé, majd vakító fehérré, mintha egy irtózatosan erős neonfénybe bámulnék. Fokozatosan fókuszáltam a látásomat, míg végül láttam, hogy továbbra is ugyanabban a testhelyzetben ülünk don Juannal – de már nem a barlangban vagyunk. Egy hegytetőn voltunk, előttünk páratlan szépségű síkság terült el, a távolban pedig magas hegyek törtek az ég felé. A gyönyörű síkság fényben fürdött, és a fény a fénysugarakhoz hasonlóan magából a talajból áradt. Akármerre néztem, ismerős dolgokat láttam: sziklákat, dombokat, folyókat, erdőket, szurdokokat, melyeket kiemelt és átváltoztatott saját belső rezgésük, belső ragyogásuk. Ugyanez, a szememnek oly kellemes sugárzás remegett elő saját lényemből is.

– Elmozdult a gyűjtőpontod – szólalt meg don Juan, legalábbis úgy tűnt, mintha ezt mondaná.

A szavak nem hangzottak el, mégis tudtam, mit mondott. A racionális reakcióm az volt, hogy megkíséreljem bemagyarázni magamnak, minden bizonnyal úgy hallottam őt, mintha vákuumban beszélne, valószínűleg azért, mert a hallásomat időlegesen befolyásolta a föld kisugárzása.

– Minden rendben van a hallásoddal. A tudomás egy másik birodalmában vagyunk – „mondta" látszólag don Juan.

Képtelen voltam beszélni. Úgy éreztem, a mély alvás fásultsága lehetetlenné teszi, hogy akár egyetlen szót is szóljak, mégis abszolút éber voltam.

– Mi történik? – gondoltam.

– A barlang elmozdította a gyűjtőpontodat – gondolta don Juan, én pedig úgy hallottam a gondolatait, mintha a sajátjaim lennének, melyeket önmagam számára fogalmaztam meg.

Ekkor egy szavakba nem öntött parancsot éreztem. Valami arra utasított, hogy tekintsek újra a síkságra. Amint rámeredtem erre a csodás látványra, mindenből fényszálak kezdtek kiáradni. Először úgy tűnt, mintha végtelenül sok rövid rost robbanna fel, aztán ezek a szálak a fényesség hosszú, fonalszerű pászmáivá váltak, és végtelenbe nyúló, vibráló fénykévékké fonódtak össze. Csakis vibráló, remegő fényszálakként voltam képes értelmezni vagy leírni, amit láttam. Ezek a fényszálak nem vegyültek el egymással, és nem fonódtak egymásba. Bár kiáradtak, és továbbra is áradtak minden irányba, mindegyik különálló volt, mégis mindegyikük kibogozhatatlanul egybefonódott.

– A Sas emanációit és az őket elkülönítve tartó és összetartó erőt látod – gondolta don Juan.

Amint a gondolata elért hozzám, úgy tűnt, a fényszálak felemésztik minden energiámat. Úrrá lett rajtam a fáradtság, eltörölte a látomásomat, és sötétségbe taszított.

Amikor újra magamhoz tértem, valami nagyon ismerős dolog vett körül, bár képtelen voltam megmondani, mi is az. Annyira ismerős volt, hogy azt hittem, visszatértem a megszokott tudomás állapotába. Don Juan ott aludt mellettem, válla az enyémhez ért.

Aztán ráeszméltem, hogy annyira intenzív körülöttünk a sötétség, hogy még a kezemet sem látom. Arra gondoltam, nyilván köd szállt le a sziklapadra, és megtöltötte a barlangot is. Vagy esetleg az alacsonyan szálló, könnyű felhők áradtak be az üregbe, melyek csendes lavinaként ereszkednek alá esős éjszakákon a magasabb hegycsúcsokról. Mégis, a vaksötét ellenére is láttam valahogy, hogy don Juan azon nyomban kinyitotta a szemét, ahogy magamhoz tértem, bár nem nézett rám. Nyomban rájöttem, hogy az, hogy látom őt nem a retinámra érkező fénynek köszönhető, sokkal inkább egyfajta testi érzet.

Annyira lefoglalt az, hogy a szemem nélkül figyelem don Juant, hogy nem is figyeltem oda arra, amit mondott. Végül elhallgatott, és felém fordította az arcát, mintha a szemembe akarna nézni.

Néhányszor megköszörülte a torkát, majd nagyon halkan beszélni kezdett. Elmondta, hogy a jótevője meglehetősen sokszor hozta el ebbe a barlangba őt és a többi tanítványát, de a leggyakrabban egyedül kereste fel ezt a helyet. Ebben a barlangban látta a jótevője azt a síkságot, melyet az imént mi is láttunk, és ez a látomás azt az ötletet adta neki, hogy a szellemet a dolgok áradásaként írja le. Újból elmondta, hogy a jótevőjének nem volt erős oldala a gondolkodás. Ha az lett volna, akkor egy szempillantás alatt rájött volna, hogy amit látott, és amit a dolgok áradásaként jellemzett, az nem más, mint a szántszándék, a mindent átható erő. Hozzátette, hogy ha a jótevője tudatában lett volna látása természetének, akkor nem fedi fel a látomását. Ő úgy gondolja, hogy Julián nagual nem tudta, miről is van szó. Azt hitte, hogy a dolgok áradását látja, ami tökéletesen igaz is, csak nem abban az értelemben, ahogy ő gondolta. Don Juan annyira határozottan jelentette ki ezt, hogy meg akartam kérdezni tőle, mi a különbség a két dolog között, de képtelen voltam megszólalni. Úgy éreztem, mintha megdermedt volna a torkom. Órákon keresztül ültünk teljes csendben és mozdulatlanságban, a barlangban, mégsem tapasztaltam semmiféle kényelmetlenséget. Nem fáradtak el az izmaim, nem zsibbadt el a lábam, és nem fájdult meg a hátam.

Még csak észre sem vettem, mikor újra beszélni kezdett, annyira átadtam magam don Juan hangjának. Dallamos, ritmusos hang volt, mely az engem körülvevő áthatolhatatlan sötétségből emelkedett ki.

Azt mondta, most nem a megszokott tudatossági állapotomban vagyok, hanem az emelkedett tudomás állapotában. Elringató csendben és nyugalomban léteztem, felfüggesztve az érzékelésnélküliség sötétjében. A gyűjtőpontom elmozdult a köznapi világ érzékelésétől, de nem mozdult el eléggé ahhoz, hogy elérje és megvilágítsa az energiamezők egy teljesen új kötegét. Voltaképpen fennakadtam két lehetséges érzékelés között. Ezt a köztes állapotot, az érzékelésnek ezt a pillanatnyi szünetét a barlang hatása által értem el, ezt a hatást pedig az üreget kivéső varázslók szántszándéka irányította.

Don Juan arra kért, hogy jól figyeljek oda arra, amit mondani fog nekem. Elmondta, hogy évezredekkel ezelőtt a varázslók a látás segítségével tudatára ébredtek annak, hogy a föld érző lény, és a tudomása képes hatást gyakorolni az emberek tudomására. Megkísérelték kideríteni, hogyan hasznosíthatnák a Földnek az emberi tudomásra gyakorolt hatását, és felfedezték, hogy erre a célra bizonyos barlangok a leghatékonyabbak. Don Juan azt mondta, hogy az ilyen üregek keresése szinte a varázslók összes idejét lekötötte, és erőfeszítéseik által képesek voltak kitapasztalni a különféle alakú barlangok különböző felhasználási módjait. Hozzátette, hogy munkájuk egyetlen minket érintő eredménye ez az üreg, és ennek az a képessége, hogy el tudja mozdítani az ember gyűjtőpontját, míg az el nem éri az érzékelésnek ezt a pillanatnyi szünetét.

Miközben beszélt, az a bizonytalan érzésem támadt, mintha valami kitisztította volna az elmémet. Valami egy hosszú, szűk alagútra koncentrálta a tudomásomat. Megszokott tudomásom minden felesleges gondolat-árnya és érzése kipréselődött belőlem.

Don Juan tökéletesen tudatában volt annak, mi történik velem. Hallottam, ahogy elégedettségében halkan felkuncog. Azt mondta, most már sokkal könnyebben tudunk majd beszélgetni, és sokkal mélyebb lesz a beszélgetésünk.

Rengeteg olyan dologra emlékeztem ebben a percben, melyeket korábban magyarázott el nekem. Például tudtam, hogy álmodom. Tulajdonképpen mélyen aludtam, a második figyelem által, mely ellentéte a normális figyelemnek, mégis teljesen tudatában voltam önmagamnak. A testi érzet, és a don Juan korábbi kijelentésein alapuló racionális következtetés miatt biztos voltam abban, hogy alszom. Épp az imént láttam a Sas emanációit, és don Juan azt mondta, a varázslók ezt csak és kizárólag álmodás során láthatják huzamosan, következésképpen álmodnom kellett.

Don Juan kifejtette, hogy az univerzum leírhatatlan és kifürkészhetetlen energiamezőkből áll. Azt mondta, ezek az energiamezők a hagyományos fényszálakra emlékeztetnek, kivéve azt, hogy ez a fény élettelen a Sas tudatosságot árasztó emanációihoz képest. Én eddig az éjszakáig még soha nem voltam képes huzamosan látni ezeket az energiamezőket, és ezek valóban élő fényből állnak. Don Juan korábban azt állította, hogy a tudásom és a szántszándék feletti uralmam még nem megfelelő ahhoz, hogy kiálljam egy ilyen látvány hatását. Azt is kifejtette, hogy a hagyományos érzékelés akkor áll fenn, amikor a tiszta energia, a szántszándék megvilágítja a fénygubónkon belüli fényszálak egy kötegét, és ugyanakkor megvilágítja a fénygubónkon kívül a végetlenbe nyúló ugyanezen fényszálakat is. A rendkívüli érzékelés, a látás akkor következik be, amikor a szántszándék ereje által az energiamezők más kötege telítődik energiával és fénylik fel. Azt mondta, amikor kritikus mennyiségű energiamező fénylik fel a fénygubón belül, a varázslók képessé válnak arra, hogy lássák magukat az energiamezőket.

Egy másik alkalommal elmagyarázta nekem a régi idők varázslóinak racionális gondolkodásmódját. Azt mondta, ezek a varázslók a látás segítségével felismerték, hogy a tudomás akkor következik be, amikor a fénygubónkon belüli energiamezők összhangba kerülnek, úgymond hozzáigazodnak a megfelelő külső energiamezőkhöz. Ezek a varázslók úgy hitték, hogy ez a hozzáigazodás a tudomás forrása.

Alapos vizsgálat után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az, amit ők a Sas emanációi hozzáigazodásának neveztek, nem magyarázta meg teljesen azt, amit látnak. Észrevették, hogy a fénygubón belüli összes fényszálnak csak egy roppant kis hányada telítődik energiával, a többi pedig változatlan marad. Az, hogy látták energiával telítődni ezt a néhány fényszálat, hamis következtetésre vezette őket. A fényszálaknak nem szükséges a hozzáigazodás ahhoz, hogy felfényeljenek, mivel a fénygubón belüli fényszálak megegyeznek a kintiekkel. Bármi is telíti őket energiával, az kétségkívül egy független erő kell legyen. Az ősi varázslók érezték, hogy tovább már nem nevezhetik ezt az erőt tudomásnak, mivel a tudomás a felfénylő energiamezők ragyogása. Tehát azt az erőt, ami a fényszálakat felragyogtatja akaratnak nevezték el.

Don Juan azt is elmondta, hogy amikor az ősi idők varázslóinak látása még kifinomultabbá és hatékonyabbá vált, ráébredtek, hogy az akarat az az erő, amely különállóan tartja a Sas emanációit, és ez az erő nem csak a tudomásunkért felelős, hanem a világegyetemben létező minden dologért. Látták, hogy ez az erő teljes tudatossággal bír, és az univerzumot alkotó alapvető energiamezőkből származik. Ekkor úgy döntöttek, hogy a szántszándék megfelelőbb elnevezés, mint az akarat. Ez a név azonban végső soron kedvezőtlennek bizonyult, mivel nem írta le sem ezen erő minden dolog felett álló jelentőségét, sem az ezen erő és a világegyetem minden létező dolga között fennálló élő kapcsolatot.

Don Juan hangsúlyozta, hogy a mi hatalmas közös tévedésünk az, hogy ezt a kapcsolatot tökéletesen semmibe véve éljük az életünket. Az elfoglaltságaink, nyughatatlan érdeklődésünk, aggodalmaink, reményeink, és félelmeink elsőbbséget élveznek, és mindennapjaink során nem vagyunk tudatában annak, hogy kapcsolatban állunk minden létező dologgal.

Elmondta, hogy számára az Édenkertből való kiűzetés keresztény ideája úgy hangzik, mint a csendes tudásunk, a szántszándék tudása elveszítésének egy allegóriája. Ezt az allegóriát továbbvíve tehát a varázslás nem más, mint a kezdetekhez, a Paradicsomba való visszatérés.

Talán órákon átültünk teljes csendben, a barlangban, talán csak néhány percig. Amikor hirtelen megszólalt, szinte megrémített váratlanul felcsendülő hangja. Nem fogtam fel, amit mondott, ezért megköszörültem a torkomat, hogy megkérjem, ismételje meg, és ez teljesen kizökkentett az elmélkedésemből. Hirtelen rádöbbentem, hogy már nem áthatolhatatlan az engem körülvevő sötétség. Már képes voltam beszélni, és úgy éreztem, visszatértem tudomásom megszokott állapotába.

Don Juan nyugodt hangon azt mondta, hogy életemben most először láttam a szellemet, a világegyetemet fenntartó erőt. Hangsúlyozta, hogy a szántszándék nem valami olyasmi, amit az ember felhasználhatna, uralhatna vagy elmozdíthatna – mindazonáltal az ember tetszése szerint használhatja, uralhatja és elmozdíthatja azt. Azt mondta, ez az ellentmondás a varázslás lényege. Ennek a meg nem értése varázslók egész nemzedékeinek okozott elképzelhetetlen fájdalmat és szomorúságot. A mai nagualok, azon fáradozva, hogy ne kelljen megfizetniük a fájdalom e túlzott árát, kifejlesztettek egy viselkedési mintát, melyet a harcos útjának vagy a feddhetetlen cselekedetek útjának neveztek el, és amely a józanságuk és a körültekintésük növelésével készíti fel a varázslókat a feladatukra.

Elmondta, hogy valamikor réges-régen a varázslókat szerfelett foglalkoztatta a szántszándéknak a minden létező dologgal fennálló egyetemes kapcsolata. Azáltal, hogy második figyelmüket erre az összekötő kapocsra fókuszálták, nem csak a közvetlen tudásra tettek szert, hanem arra a képességre is, hogy befolyásolják ezt a tudást, és elképesztő cselekedeteket hajtsanak végre. Mindeközben azonban nem sikerült szert tenniük arra az elmebeli teljességre, mely ezen erő kezeléséhez szükséges.

Így hát egy megfontolt pillanatukban a varázslók úgy döntöttek, hogy második figyelmüket csupán a tudomással rendelkező élőlények összekötő kapcsára fókuszálják. Ez a csoport éppúgy magában foglalja a szerves lények teljes skáláját, mint a varázslók által szervetlen lényeknek vagy szövetségeseknek nevezett lényekét, melyeket tudomással bíró, a mi fogalmaink szerint vett élettel azonban nem rendelkező lényekként jellemeztek. De ez a megoldás sem volt eredményes, mivel ez sem hozott számukra bölcsességet.

A következő szűkítés során a varázslók figyelmüket kizárólag az emberi lények összekötő kapcsára koncentrálták, de ez is csak a korábbiakhoz hasonló eredményre vezetett.

A varázslók ezután egy utolsó redukcióval próbálkoztak. Minden varázsló csupán a saját egyéni kapcsolatával foglalkozott. Azonban ez a lépés is ugyanolyan eredménytelennek bizonyult.

Don Juan elmondta, hogy bár rendkívüli különbségek voltak e négy érdeklődési terület között, az összes egyformán korrupt volt. Így hát a varázslók végül csak és kizárólag a szántszándékhoz fűződő egyéni összekötő kapcsukkal foglalkoztak, mely szabaddá tette őket, hogy fellobbanthassák a belülről induló tüzet. Kijelentette, hogy a modern idők minden varázslójának kitartóan kell küzdenie azért, hogy elérje az elme teljességét. A nagualnak különösen erősen kell küzdenie ezért, mivel több erővel rendelkezik, nagyobb hatalommal bír az érzékelést meghatározó energiamezők felett, több előképzettsége van, és jobban ismeri a csendes tudást, ami nem más, mint a szántszándékkal való közvetlen kapcsolat.

Ily módon szemlélve a varázslás egyfajta kísérlet arra, hogy helyreállítsuk a szántszándékról való tudásunkat, és hogy újra hasznát vegyük annak, anélkül, hogy behódolnánk neki. A varázslói történetek absztrakt magjai pedig a felismerés árnyalatai, a szántszándékról való tudásunk fokai.

Tökéletesen értettem a magyarázatát. Azonban minél jobban megértettem, minél tisztábbá és egyértelműbbé váltak számomra az állításai, annál elveszettebbnek és csüggedtebbnek éreztem magam. Egy ponton komolyan fontolóra vettem, hogy ott helyben véget vetek az életemnek. Úgy éreztem, el vagyok átkozva. Kis híján kicsordultak a könnyeim, és azt mondtam don Juannak, semmi értelme, hogy folytassa a magyarázatát, mivel tudom, hogy el fogom veszteni elmém tisztaságát, és amikor visszatérek a megszokott tudatossági szintemre, semmire sem fogok emlékezni abból, amit láttam és hallottam. Világi tudatosságom mindig is rám fogja kényszeríteni az ismétlődés megszokását és logikájának ésszerű kiszámíthatóságát. Ezért éreztem elátkozottnak magam. Azt mondtam neki, haragszom a sorsomra. Don Juan azt felelte, hogy még az emelkedett tudomás állapotában is az ismétlésből táplálkozom, és időről időre ragaszkodni fogok ahhoz, hogy a hitványságérzetem rohamaival untassam őt. Azt mondta, ha érzem, hogy úrrá lesz rajtam ez az állapot, harcolnom kell, nem pedig bocsánatot kérnem, vagy sajnálnom magamat; és hogy nem számít, mi az ember sorsa, ha teljes elengedettséggel néz szembe azzal.

Felszabadultan boldoggá tettek a szavai. Újra és újra elismételtem, hogy egyetértek vele, és közben könnyek patakzottak végig az arcomon. Olyan mély boldogság lett úrrá rajtam, hogy arra számoltam, hogy az idegeim felmondják a szolgálatot. Minden erőmet összeszedtem, hogy megállítsam ezt a folyamatot, és éreztem, hogyan hatnak rám kijózanítólag mentális fékjeim. Közben azonban, elkezdett semmivé foszlani a tisztánlátásom. Csendben harcoltam: egyszerre próbáltam meg kevésbé józan és kevésbé ideges lenni. Don Juan egy szót sem szólt; magamra hagyott.

Szinte már hajnalodott, mire sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Don Juan felállt, feje fölé nyújtotta a karját és kinyújtóztatta az izmait, megropogtatva az ízületeit. Felsegített, és megjegyezte, hogy roppant megvilágosító éjszakám volt; megtapasztaltam, mi is a szellem, és képes voltam megidézni egy rejtett erőt, hogy véghezvigyek valamit, ami a felszínen idegességem megfékezésében nyilvánult meg, de mélyebb szinten valójában az történt, hogy sikerült akaratlagosan elmozdítanom a gyűjtőpontomat. Aztán jelezte, hogy ideje elindulnunk hazafelé.

A GONDOLKODÁS BUKFENCE

Körülbelül reggel hétkor, reggeli-időben értünk don Juan házához. Nagyon éhes voltam, fáradtságot azonban egyáltalán nem éreztem. Hajnalban hagytuk el a barlangot, hogy lemásszunk a völgybe. Don Juan ahelyett, hogy egyenesen hazafelé tartott volna, nagy kitérőt tett, így a folyó mentén haladtunk. Elmagyarázta, hogy mielőtt hazaérünk, össze kell szednünk magunkat, és vissza kell nyernünk a hidegvérünket.

Azt feleltem neki, roppant kedves tőle, hogy többes számban fogalmaz, miközben én vagyok az egyetlen, akinek össze kell szedni magát. Ő azonban azt mondta, nem a kedvesség, hanem a harcosok képzése mondatta ezt vele. Azt mondta, a harcos folyamatosan készenlétben áll, és mindig küzd az emberi viselkedés faragatlansága ellen. A harcos varázslatos és könyörtelen, a legkifinomultabb ízlésű és modorú kívülálló, akinek szó szerint az a feladata, hogy kiélesítse magát, ám rejtve tartsa borotvaéles pengéjét, hogy senki ne gyaníthassa a könyörtelenségét.

Reggeli után úgy gondoltam, bölcs dolog lenne, ha aludnék egy keveset, de don Juan kijelentette, hogy nincs vesztegetni való időm. Azt mondta, így is túl hamar el fogom veszíteni azt a kevés tisztánlátást, amim még van, és ha lefekszem aludni, az egész odalesz.

– Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, szinte lehetetlen a szántszándékról beszélni – mondta gyorsan, miközben tetőtől talpig végigmért. – De ez a kijelentés sem jelent semmit. Ezért van az, hogy a varázslók inkább a varázslói történetekre hagyatkoznak, és remélik, hogy egy nap a történetek absztrakt magjai majd értelmet nyernek a hallgató számára.

Értettem, amit mondott, de továbbra sem voltam képes felfogni, mik is azok az absztrakt magok, vagy hogy mit kellene jelenteniük számomra. Megpróbáltam elgondolkodni a dolgon. Gondolatok özöne zúdult rám: a képek olyan gyorsan suhantak át az elmémen, hogy nem volt időm elgondolkodni rajtuk, egyszerűen nem voltam képes a felismerhetőségig lelassítani őket. Végül úrrá lett rajtam a düh, és ököllel az asztalra csaptam.

Don Juan egész teste rázkódott a fuldokló kacagásától.

– Tedd azt, amit múlt éjjel tettél – nógatott kacsintva. – Lassítsd le magad.

A tehetetlenségem roppant agresszívvá tett. Azonnal előálltam pár értelmetlen ellenérvvel, aztán tudatára ébredtem a hibámnak, és bocsánatot kértem a féktelenségemért.

– Ne mentegetőzz – mondta don Juan. – Meg kell mondanom, hogy a megértés, amelyre törekszel, jelenleg szinte elérhetetlen számodra. A varázslói történetek absztrakt magjai még semmit sem mondanak számodra. Később – úgy értem, évekkel később – majd tökéletesen meg fogod érteni azokat.

Könyörögtem don Juannak, hogy ne hagyjon a sötétben tapogatózni, és beszéljen még az absztrakt magokról. Egyáltalán nem volt világos számomra, mihez kellene kezdenem velük. Biztosítottam őt arról, hogy tudomásom jelenlegi emelkedett állapota roppant nagy segítségemre lehetne abban, hogy megértsem az okfejtését. Nógattam, hogy siessen, mivel nem tudom megmondani, mennyi ideig tart még ez az állapot. Azt mondtam, hamarosan visszatérek a megszokott állapotomba, és még nagyobb idióta leszek, mint most. Félig tréfából mondtam ezeket a dolgokat. Don Juan felnevetett, ebből megértettem, hogy ezt ő is tudja. De mélyen hatottak rám a saját szavaim, és iszonyatos melankólia kerített hatalmába.

Don Juan szelíden megfogta a karomat, leültetett egy kényelmes karosszékbe, és leült velem szemben. Mereven a szemembe nézett, és én egy percig képtelen voltam megtörni tekintetének erejét.

– A varázslók folyamatosan cserkészik önmagukat – mondta megnyugtatóan, mintha a hangjával próbálna lecsillapítani.

Azt akartam mondani, hogy már elmúlt az idegességem, és hogy valószínűleg csak az álmatlanság váltotta ki azt, ő azonban nem engedett megszólalni.

Biztosított arról, hogy már mindenre megtanított, amit a cserkészésről tudni kell, de még nem nyertem vissza ezt a tudást a mély, emelkedett tudomás állapotából, ahol tároltam. Azt mondtam, az a bosszantó érzésem van, mintha valamiféle gát lenne bennem. Úgy éreztem, valami el van zárva bennem; valami, ami arra késztet, hogy bevágjam az ajtót, és ököllel verjem az asztalt; valami kétségbe ejt és ingerlékennyé tesz engem.

– Az eldugaszoltságnak ezt az érzését minden emberi lény megtapasztalja – mondta don Juan. – Ez az érzés a szántszándékkal fennálló kapcsolatunkra emlékeztet bennünket. A varázslók esetében ez az érzés még áthatóbb, pontosan azért, mert az ő céljuk az, hogy egyre érzékenyebbé tegyék az összeköt ő kapcsukat, míg képessé nem válnak akaratuk szerint működtetni azt.

– Ha túl nagy az összekötő kapocs nyomása, a varázslók önmaguk cserkészésével enyhítik azt.

– Továbbra sem hiszem, hogy érteném, mit értesz cserkészés alatt – mondtam. – Mégis úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten pontosan tudom, miről beszélsz.

– Akkor megpróbálok segíteni, hogy tisztázhasd magadban, amit tudsz – felelte. – A cserkészés egy roppant egyszerű eljárás. A cserkészés egy meghatározott elveket követő, különleges viselkedésmód. Egy titokzatoskodó, rejtett, félrevezető viselkedésmód, melynek az a célja, hogy kizökkentse az embert. És amikor az ember önmagát cserkészi, akkor kizökkenti magát, könyörtelen és ravasz módon használja erre a saját viselkedésmódját. Elmagyarázta, hogy amikor a varázslók tudomását gúzsba kötik az érzékszervi benyomások, ahogy az az én esetemben is történt, akkor az a legjobb, vagy talán az egyetlen megoldás, ha az ember a halál gondolatának segítségével zökkenti ki magát.

– Következésképpen a halál gondolata óriási jelentőséggel bír a varázslók életében – folytatta don Juan. – Számtalan dolgot mutattam neked a halállal kapcsolatban, hogy meggyőzzelek arról, hogy küszöbön álló és elkerülhetetlen halálunk tudata adja meg nekünk a józanságot. Köznapi emberként az a legnagyobb hibánk, hogy azzal hitegetjük magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. Olyan ez, mintha azt hinnénk, hogy ha nem gondolunk a halálra, akkor megvédhetjük magunkat tőle.

– De don Juan, abban egyet kell értened velem, hogy ha nem gondolunk a halálra, az minden bizonnyal valóban megóv minket attól, hogy aggódjunk miatta.

– Igen, a dolog ezt a célt szolgálja – ismerte el don Juan. – Azonban ez hitvány cél a köznapi emberek számára, a varázslók számára pedig egyenesen szánalmas. A halál tiszta képe nélkül nincs rend, nincs józanság, nincs szépség. A varázslók azért küzdenek, hogy szert tegyenek erre a tiszta képre, hogy a segítségével felismerjék azt a lehető legmélyebb szintet, ahol nincsen bizonyosságuk arról, vajon az életük folytatódik-e az adott pillanaton túl. Ez a felismerés adja meg számukra a bátorságot ahhoz, hogy türelmesek legyenek, mégis cselekedjenek; a bátorságot ahhoz, hogy belenyugodjanak a dolgokba, anélkül hogy ostobák lennének.

Rám szegezte a tekintetét, aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Igen – folytatta – , a halál gondolata az egyetlen dolog, mely bátorságot nyújthat a varázslóknak. Különös, nemde? Ez adja meg a varázslóknak az ahhoz szükséges bátorságot, hogy ravaszak legyenek, anélkül hogy beképzeltek lennének, és legfőképpen a bátorságot ahhoz, hogy könyörtelenek legyenek, anélkül hogy önteltek lennének.

Újra elmosolyodott, és oldalba bökött. Azt mondtam neki, engem mérhetetlenül megrémiszt a halálom gondolata: folyamatosan erre gondolok, de egyáltalán nem lelek benne bátorságra, és nem is ösztökél cselekvésre. Csak cinikussá tesz, és azt eredményezi, hogy mélységes melankólia lesz úrrá rajtam.

– Roppant egyszerű a problémád – mondta don Juan – , könnyen rögeszméssé válsz. Én épp azt mondom neked, hogy a varázslók azért cserkészik magukat, hogy megtörjék a rögeszméik hatalmát. Számtalan módja létezik önmagunk cserkészésének. Ha nem akarod a halálod gondolatát használni, használd azokat a verseket, melyeket felolvasol nekem, hogy cserkészd önmagad.

– Hogy érted ezt?

– Mondtam már, hogy rengeteg oka van annak, hogy szeretem a verseket – mondta. – A segítségükkel cserkészem magam. Tudatosan kizökkentem magam velük. Hallgatom, ahogy felolvasod őket, leállítom a belső párbeszédemet, és hagyom, hogy erőre kapjon bennem a belső csend. Aztán a vers és a belső csend együttesen kizökkentenek.

Kifejtette, hogy a költők öntudatlanul vágyódnak a varázslók világa után. Mivel ők nem a tudás útján járó varázslók, nekik csak ez a vágyódás jutott.

– Lássuk, képes vagy-e érezni, amiről beszéltem – mondta, és a kezembe nyomta José Gorostiza egyik verseskötetét.

Kinyitottam a könyvet a jelzett oldalon, don Juan pedig rámutatott az általa kedvelt versre.

 

...e szüntelen, konok haldoklás,

ez a minket pusztító élő halál,

ó Uram,

zord művedben,

a rózsákban, a kövekben,

a fékezhetetlen csillagokban

és a kiégő húsban,

e máglyában, melyet lángra lobbant egy dal, egy álom,

egy szemet bántó színfolt.

...és te, te magad,

tán örökkévalóságokkal ezelőtt meghaltál odakint,

anélkül, hogy tudnánk róla.

Mi, a te ürülékeid, morzsáid, porod;

és te, te még mindig jelen vagy,

mint saját fényét mímelő csillag,

üres fény, a csillag már halott,

üres fény, mely szemünkbe ragyog,

eltitkolva végtelen katasztrófáját.

 

– Miközben hallom ezeket a szavakat – mondta don Juan, amikor befejeztem a felolvasást – , érzem, hogy ez az ember látja a dolgok lényegét, és én is látom azt vele együtt. Nem érdekel, miről szól a vers. Csak a költő vágyakozása által közvetített érzéssel törődöm. Kölcsönveszem a vágyódását, és ezzel együtt kölcsönveszem a szépséget is. Csodálom azt, ahogy a költő, igazi harcosként, elhalmozza az olvasót ezzel a szépséggel, csakis a vágyakozást tartva meg magának. Ez a kizökkentés, ez a megrázó szépség a cserkészés. Mélyen meghatódtam. Magyarázata egy különös húrt pendített meg bennem.

– Azt mondod, don Juan, hogy a halál a mi egyetlen igazi ellenségünk? – kérdeztem egy perccel később.

– Nem – felelte mély meggyőződéssel. – A halál nem ellenség, még ha annak is tűnik. A halál nem az elpusztítónk, habár annak tartjuk.

– De ha nem az elpusztítónk, akkor micsoda? – kérdeztem.

– A varázslók azt mondják, a halál az egyetlen méltó ellenfelünk – válaszolta. – A halál a mi kihívónk. Arra születtünk, hogy elfogadjuk ezt a kihívást, legyünk akár köznapi emberek, akár varázslók. A varázslók tudják ezt, a köznapi emberek viszont nem.

– Don Juan, én a magam részéről azt mondanám, hogy nem a halál, hanem az élet a kihívás.

– Az élet az a folyamat, mely által a halál a kihívást intézi hozzánk – mondta. – A halál az aktív erő; az élet a küzdőtér. És ezen a küzdőtéren mindig csak két küzdőfél van: te magad és a halál.

– Én inkább úgy gondolnám, hogy mi, emberi lények vagyunk a kihívók – mondtam.

– Egyáltalán nem – vágta rá. – Mi passzívak vagyunk, tétlenek. Gondolj csak bele. Csak akkor mozdulunk, ha a halál szorítását érezzük. A halál szabja meg cselekedeteink és érzéseink iramát, és kérlelhetetlenül szorongat bennünket, míg meg nem tör minket, míg meg nem nyeri a küzdelmet, vagy míg felül nem emelkedünk a lehetőségeinken, és le nem győzzük őt.

– A varázslók legyőzik a halált, a halál pedig elfogadja a vereséget: szabadon engedi őket, és többé nem intéz kihívást hozzájuk.

– Ez azt jelenti, hogy a varázslók halhatatlanná válnak?

– Nem, egyáltalán nem ezt jelenti – felelte. – A halál nem intéz több kihívást hozzájuk, ennyi az egész.

– De mit jelent ez, don Juan? – kérdeztem.

– Azt jelenti, hogy a gondolkozás bukfencet vet a felfoghatatlanba – felelte ő.

– Mi ez a bukfenc a felfoghatatlanba? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem támadónak tűnni. – Az a baj, hogy folyton félreértjük egymást.

– Nem vagy őszinte – szakított félbe don Juan. – Pontosan érted, miről beszélek. Szánalmas dolog részedről, hogy racionális magyarázatot követelsz „a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencére". Pontosan tudod, mit jelent ez.

– Nem, nem tudom – mondtam.

És akkor rájöttem, hogy valóban tudom, vagyis inkább érzem, miről beszél. Egy részem képes volt túlhaladni a racionalitásomat, és a metaforák szintjén túl is megérteni és elmagyarázni a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencét. A gond az volt, hogy ez a részem nem volt elég erős ahhoz, hogy akaratom parancsára a felszínre bukkanjon.

Elmondtam ezt don Juannak, aki nevetett és megjegyezte, hogy olyan a tudomásom, akár egy jojó. Néha elér egy magas pontot, és ilyenkor tökéletesen uralom magamat, néha pedig alászáll, és ilyenkor racionális tökfejjé válok. De az idő legnagyobb részében egy értéktelen középponton lebeg, és ilyenkor sem madár, se hal nem vagyok.

– A gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfence nem más, mint a szellem alászállása, érzékelésünk korlátainak áttörése – magyarázta némileg rezignáltan. – Ez az a pillanat, amikor az emberi érzékelés a határára érkezik. A varázslók gyakorolják azt a művészetet, hogy felderítőket küldenek ki, hogy kifürkésszék érzékelésünk határait. Többek közt ezért is szeretem a verseket – felderítőknek tartom őket. De, mint azt korábban már említettem neked, a költők nem tudják olyan pontosan, mint a varázslók, hogy mi mindent képesek véghez vinni ezek a felderítők.

Don Juan kora reggel azt mondta, rengeteg dolgot kell megbeszélnünk, és megkérdezte, nem akarok-e sétálni egyet. Sajátos lelkiállapotban voltam. Korábban furcsa közönyt észleltem magamban, mely, ahogy feltámadt, úgy el is múlt. Először azt hittem, a fizikai fáradtság elködösíti az elmémet, de a gondolataim kristálytiszták voltak, így hát meggyőztem magam arról, hogy különös szenvtelenségemet az emelkedett tudomás állapotába lépésem eredményezte.

Elhagytuk a házat és a város főterén sétálgattunk. Még mielőtt lehetősége lett volna bármi másról beszélni, gyorsan megkérdeztem don Juant a közönyömről, amit ő az energiaszintem emelkedésével magyarázott. Azt mondta, hogy amikor felszabadul az energia, melyet egyébként a gyűjtőpont rögzített helyzetének fenntartására fordítunk, akkor az automatikusan a minket a szántszándékkal összekötő kapocsra fókuszálódik. Biztosított arról, hogy nem léteznek előre megtanult varázslói technikák és eljárások az energiának egyik helyről a másikra való elmozdítására, ez inkább egyfajta azonnali eltolódás, mely az ember előmenetelének egy adott szintjén következik be.

Amikor megkérdeztem tőle, mi ez a szint, azt felelte, hogy a tiszta megértés. Hogy elérjük az energiának ezt a pillanatnyi eltolódását, tiszta kapcsolatra van szükségünk a szántszándékkal, és ennek megvalósításához csak szándékolnunk kell azt a tiszta megértés segítségével.

Természetesen azt akartam, hogy magyarázza el, mi is az a tiszta megértés. Nevetni kezdett és letelepedett egy padra.

– Most elmondok neked egy alapvető dolgot a varázslókról és az ő varázslói cselekedeteikről – folytatta. – Valamint a gondolkodásuknak a felfoghatatlanba vetett bukfencéről.

Azt mondta, néhány varázsló mesemondó volt. Számukra a történetmesélés nem csak az érzékelésük határait kutató felderítő szerepét tölti be, de ez a tökéletességhez, az erőhöz, a szellemhez vezető út is. Egy percig hallgatott, láthatólag a megfelelő példát kereste. Aztán emlékeztetett arra, hogy a jaki indiánok egy „nevezetes évszámoknak" nevezett legendafüzérbe gyűjtötték össze történelmük fontosabb eseményeit. Tudtam, hogy a „nevezetes évszámok" a jaki történelem szájhagyomány útján terjedő elbeszélésfüzére, mely azoknak a koroknak állít emléket, amikor hadban álltak szülőföldjük megszállóival: először a spanyolokkal, aztán a mexikóiakkal. Don Juan, aki maga is jaki indián volt, nyomatékosan kijelentette, hogy a „nevezetes évszámok" a vereségeikről és a romlásukról szóló beszámolók gyűjteménye.

– Szóval, mit mondanál te, mint tanult ember arról – kérdezte – , ha egy mesélő varázsló fogná a nevezetes évszámok egyik történetét, mondjuk a Calixto Muniról szólót, és megváltoztatná a végét úgy, hogy ahelyett, hogy azt mondaná el, hogyan belezték ki és darabolták fel Calixto Munit a spanyol hóhérok – hiszen ez történt vele – , Calixto Muniról, a győzedelmes felkelőről mesélne egy történetet, aki sikeresen felszabadította a népét?

Ismertem Calixto Muni történetét. Jaki indián volt, aki – a nevezetes évszámok szerint – hosszú éveken át szolgált egy kalózhajón a Karib-tengeren, hogy elsajátítsa a hadviselés stratégiáját. Aztán visszatért a szülőföldjére, Sonorába, sikerült felkelést kirobbantania a spanyolok ellen, függetlenségi háborút hirdetett, hogy aztán a végén elárulják, elfogják és kivégezzék.

Don Juan unszolt, hogy válaszoljak. Azt mondtam, azt kellene feltételeznem, hogy a tényszerű beszámolónak az általa leírt módon történő megváltoztatása egy pszichológiai trükk, egyfajta vágyálom lenne a mesélő varázsló részéről. Vagy esetleg a kétségbeesés egy személyes, idioszinkrasztikus enyhítése. Azt is hozzátettem, hogy az ilyen mesélő varázslót hazafinak is nevezném, mivel képtelen elfogadni a keser ű vereséget. Don Juan a válaszom hallatán majd megfulladt nevettében.

– De ez nem csak egyetlen mesélő varázsló esetében van így – érvelt. – Mind ezt teszik.

– Akkor ez egy, az egész társadalomra kiterjedő vágyálom kifejezésének szociálisan jóváhagyott eszköze – vágtam vissza. – A pszichológiai feszültség oldásának társadalmilag elfogadott módja.

– Az érvelésed gördülékeny, meggyőző és ésszerű – jegyezte meg. – De mivel a szellemed halott, képtelen vagy meglátni benne a hibákat.

Végigmért, mintha ezzel akarna arra ösztönözni, hogy értsem meg, amit mond. Nem volt mit hozzáfűznöm ehhez: bármi, amit mondhattam volna, durcásnak és gyerekesnek tűnt volna.

– A „tényszerű" beszámoló végét megváltoztató mesélő varázslók a szellem irányítása és támogatása mellett teszik ezt – mondta. – Mivel képesek manipulálni a szántszándékkal fennálló megfoghatatlan kapcsolatukat, így valóban képesek megváltoztatni a dolgokat. A mesélő varázsló jelzi, hogy ezt azáltal szándékolta, hogy levette a kalapját, le—

tette a földre, és az óramutató járásával ellenkező irányban, háromszázhatvan fokban körbeforgatta. Ez az egyszerű cselekedet a szellem vezetése és támogatása mellett magába a szellembe meríti őt. Hagyja, hogy a gondolatai bukfencet vessenek a felfoghatatlanba.

Don Juan a feje fölé emelte a karját és egy pillanatra az égre mutatott, a horizont fölé.

– Mivel tiszta megértése egy, a kinti végtelenséget kutató felderítő – folytatta – , a mesélő varázsló a kétség leghalványabb árnya nélkül tudja, hogy ebben a pillanatban, abban a végtelenségben valahol, valahogy alászállt a szellem. Calixto Muni győzelmet aratott, és felszabadította népét. Célja túlhaladta a személyét.

A GYŰJTŐPONT ELMOZDÍTÁSA

Néhány nappal később a hegyekbe kirándultunk don Juannal. Félúton tartottunk egy kis pihenőt: don Juan már korábban eldöntötte, hogy keresünk egy megfelelő helyet, ahol elmagyarázhatja nekem a tudomás uralásának néhány bonyolult aspektusát. Rendszerint a közelebb fekvő, nyugati hegyláncot kerestük fel, ez alkalommal azonban a távolabbi, sokkal magasabb keleti csúcsokat választotta. Ezek a hegyek nekem valahogy jóval vésztjóslóbbnak, sötétebbnek és tömörebbnek tűntek, de nem tudtam volna megmondani, ez vajon a saját benyomásom volt-e, vagy az ő érzéseit tettem a magamévá valahogy.

Kinyitottam a hátizsákomat. Útravalómat don Juan csoportjának női látói készítették össze, és felfedeztem, hogy sajtot is tettek a csomagba. Egy darabig bosszankodtam emiatt, mivel bár szeretem a sajtot, nem bírja a gyomrom. Ennek ellenére soha nem voltam képes ellenállni a csábításának.

Don Juan ezt valódi gyengeségként tüntette fel, és mindig jót mulatott rajtam. Kezdetben zavarba hozott a dolog, de aztán rájöttem, hogy ha nincs a közelemben sajt, egész jól kibírom nélküle. A gond csak az volt, hogy don Juan társaságának tréfamesterei mindig csomagoltak nekem egy nagydarab sajtot, amit aztán persze végül mindig meg is ettem.

– Edd meg egyszerre az egészet – tanácsolta pajkos csillogással a szemében. – Akkor nem kell többet aggódnod miatta.

Talán javaslatának hatására nagyon erős vágy támadt bennem, hogy az összes sajtot befaljam. Don Juan úgy nevetett, hogy arra gyanakodtam, megint összebeszélt csoportja tagjaival, hogy felültessenek engem. Majd némileg komolyabb hangon azt javasolta, hogy töltsük az éjszakát a hegyek lábánál, és szánjunk egy-két napot arra, hogy elérjük a magasabb csúcsokat, én pedig egyetértettem a javaslatával.

Aztán mintegy mellékesen megkérdezte, vajon felidéztem-e már valamit a cserkészés négy hangulatával kapcsolatban. Beismertem, hogy próbálkoztam vele, de cserbenhagyott az emlékezetem.

– Nem emlékszel, mit tanítottam neked a könyörtelenség természetéről? – kérdezte. – A könyörtelenségről, az önsajnálat ellentétéről?

Képtelen voltam bármire is emlékezni. Úgy tűnt, don Juan azon tanakodik, hogyan folytassa a mondanivalóját. Aztán hirtelen felállt, szája a színlelt tehetetlenség kifejezésébe biggyedt, megvonta a vállát, és gyors léptekkel egy közeli domb tetején fekvő, sík területhez sétált.

– Minden varázsló könyörtelen – mondta, miután letelepedtünk. – De ezt már tudod. Ezt a témát alaposan megtárgyaltuk.

Hosszas csend után azt mondta, folytatni fogjuk a varázslói történetek absztrakt magjairól szóló tanítást, azonban ő egyre kevesebbet szándékozik beszélni erről, mivel elérkezett az idő, amikor már rajtam áll, hogy felfedezzem őket, és hagyjam, hogy felfedjék előttem jelentésüket.

– Mint azt már mondtam neked, a varázslói történetek negyedik absztrakt magját a szellem alászállásának, más néven a szántszándék által való elmozdításnak hívják. A történet szerint ahhoz, hogy a varázslás rejtelmei feltáruljanak emberünk előtt, elengedhetetlen volt, hogy a szellem alászálljon rá. A szellem egy olyan pillanatot választott ehhez, amikor hősünk zavarodott, védtelen volt, és ekkor a szellem szánalom nélkül hagyta, hogy puszta jelenlétével egy bizonyos helyzetbe mozdítsa el emberünk gyűjtőpontját. Ezt a pontot a varázslók azóta is a szánalomnélküliség helyének nevezik. Ily módon a könyörtelenség lett a varázslás első alapelve.

– Ezt az első alapelvet nem szabad összekevernünk a varázslótanoncokat ért első hatással, amikor megszokott állapotukból az emelkedett tudomás állapotába kerülnek.

– Nem értem, mit akarsz mondani ezzel – panaszkodtam.

– Azt akarom mondani, hogy a varázslótanonc valójában először mindig a gyűjtőpontja eltolódását tapasztalja meg – felelte don Juan – , úgyhogy természetes, hogy ezt tartja a varázslás első alapelvének. Azonban a varázslás első alapelve valójában a könyörtelenség. De erről már beszéltünk, és most csak abban próbálok segíteni neked, hogy emlékezz az elhangzottakra.

Őszintén kijelenthettem volna, hogy fogalmam sincs, miről beszél, szavai ugyanakkor mégis furcsamód ismerősen csengtek számomra.

– A gyűjtőpontod elmozdításával fel kell idézned az első alkalmat, amikor a könyörtelenségről tanítottalak – ösztökélt don Juan.

Várt egy darabig, majd – mivel nyilvánvaló volt, hogy képtelen vagyok követni az utasítását – folytatta a magyarázatát. Elmondta, hogy akármilyen rejtélyes is az emelkedett tudomás állapotába történő átváltás, az embernek ehhez pusztán a szellem jelenlétére van szüksége.

Megállapítottam, hogy vagy az aznap tett kijelentései nagyon homályosak, vagy én vagyok szörnyen ostoba, mivel egyáltalán nem vagyok képes követni a gondolatmenetét. Erre határozottan azt felelte, hogy a zavarodottságom lényegtelen, és kitartott amellett, hogy csakis annak van jelentősége, hogy megértsem, pusztán a szellemmel való kapcsolat előidézheti a gyűjtőpontnak szinte bármilyen helyzetbe történő elmozdulását.

– Már mondtam neked, hogy a nagual a szellem közvetítője – folytatta. – Mivel egész életét annak szenteli, hogy feddhetetlenül újrafogalmazza a szántszándékhoz fűződő kapcsolatát, és mivel a köznapi embereknél jóval több energiával rendelkezik, képes lehetővé tenni azt, hogy a szellem rajta keresztül nyilvánuljon meg. Így hát a varázslótanonc elsőként azt tapasztalja meg, hogy pusztán a nagual jelenlétének hatására a tudomás magasabb szintjére emelkedik. Azt próbálom megértetni veled, hogy a gyűjtőpont elmozdításához valójában semmiféle eljárás nem szükségeltetik: a szellem megérinti a növendéket, annak pedig elmozdul a gyűjtőpontja. Ilyen egyszerű az egész.

Azt mondtam don Juannak, hogy az állításai zavarbaejtőek, mivel ellentmondanak annak, amit a saját tapasztalataimon keresztül oly fájdalmasan tanultam meg elfogadni: hogy az emelkedett tudomás állapotát az ő kifinomult, ugyanakkor teljességgel felfoghatatlan manőverei révén értem el, melyek során megváltoztatta az érzékelésemet. Ismeretségünk évei alatt újra és újra azzal juttatott el az emelkedett tudomás állapotába, hogy hátba vágott, mutattam rá az ellentmondásra.

Ő azt felelte, hogy a hátbavágás sokkal inkább egyfajta trükk volt részéről, mellyel foglyul ejtette a figyelmemet, és eloszlatta elmém kétségeit, mintsem valamilyen valódi, az érzékelésem megváltoztatására irányuló manőver. Mérsékelt természetével összhangban lévő, egyszerű kis trükknek nevezte azt. Félig-meddig komolyan hozzátette, szerencsém van, hogy ő egy különös szokásoktól mentes, egyszerű ember: ha nem így lenne, akkor ahelyett, hogy ezt az egyszerű trükköt alkalmazta volna, mindenféle bizarr szertartásokat kellett volna kiállnom, hogy megszüntesse elmém kétkedését, és lehetővé tegye, hogy a szellem elmozdítsa a gyűjtőpontomat.

– Ahhoz, hogy hagyjuk, hogy megragadjon bennünket a varázslat, száműznünk kell elménkből a kétkedést – mondta. – Ha megszűnnek a kétségek, bármi lehetségessé válik.

Emlékeztetett egy esetre, melynek néhány hónappal korábban voltam szemtanúja Mexikóvárosban, és amelyet egész addig felfoghatatlannak tartottam, míg don Juan a varázslók gondolkodásmódjának segítségével el nem magyarázta, mi is történt valójában.

Egy sebészeti beavatkozáson vettem részt, melyet egy híres szellemgyógyász nő hajtott végre egy barátomon. A nő az egész operáció alatt valamiféle roppant drámai transzállapotban volt.

Megfigyelhettem, hogyan nyitja fel a barátom hasát egy konyhakéssel, hogyan veszi ki és mossa meg alkoholban beteg máját, majd azt is, amint visszatette azt, és pusztán kezeinek nyomásával bezárta az egyáltalán nem vérző vágást.

A félhomályos szobában lezajlott műtétnek több ember is tanúja volt. Néhányuk hozzám hasonló érdeklődő volt, a többiek a gyógyító segítőinek tűntek.

Az operáció után beszélgettem néhány percet az esemény három megfigyelőjével. Mindannyian ugyanarról számoltak be, amit én láttam. Amikor a barátommal, a pácienssel beszéltem, azt mondta, hogy az operációt a hasában érzett állandó, tompa fájdalomként, és a teste jobb oldalában tapasztalt égető érzetként élte meg. Nem sokkal később elmeséltem don Juannak ezt a történetet, és még egy cinikus magyarázatot is megkockáztattam. Elmondtam, hogy véleményem szerint a félhomályos szoba ideális helyszíne volt a különféle bűvészmutatványoknak, melyek azt a látszatot keltették, hogy a gyógyító kiveszi és alkohollal mossa le a beteg belső szerveit. A gyógyító drámai transza – melyet szintén csalásnak tartottam – és az általa kiváltott érzelmi megrázkódtatás segített a szinte vallásos áhítathoz hasonló légkör megteremtésében.

Don Juan rögtön rámutatott arra, hogy ez nem egy cinikus magyarázat, pusztán egy cinikus vélemény, mivel semmiféle magyarázatot nem ad arra, hogy a barátom miért lett teljesen jól. Aztán felvázolt egy, a varázslók tudásán alapuló másik nézőpontot. Elmagyarázta, hogy az esemény azon a nyilvánvaló tényen alapult, hogy a gyógyító képes volt elmozdítani egy meghatározott számú ember gyűjtőpontját. Az egyetlen trükk, ha nevezhetjük egyáltalán annak, az volt, hogy a jelenlévő emberek létszáma nem haladhatta meg azt a mennyiséget, melyet a gyógyító még képes volt kezelni.

A nő drámai transza, és az ezt kísérő „színészkedés" szerinte éppúgy lehetett egy gondosan felépített eljárás, mely során a gyógyító foglyul ejtette a jelenlévők figyelmét, mint egy olyan, nem tudatos folyamat, melynek elemeit maga a szellem írta elő. Akárhogy is, ez volt a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy a nő megteremtse azt a gondolati egységet, melyre szükség volt ahhoz, hogy megszüntesse a jelenlévők elméjében lévő kétségeket, és az emelkedett tudomás állapotába kényszerítse őket.

Don Juan kihangsúlyozta, az, hogy a nő felvágta a beteg hasát egy konyhakéssel, és kivette a belső szerveit, nem valamiféle bűvésztrükk volt. Ezek mind valóságos események voltak, melyek – mivel az emelkedett tudomás állapotában játszódtak le – kívül állnak a mindennapi ítéletek világán.

Megkérdeztem, vajon hogyan volt képes a nő elmozdítani a nézők gyűjtőpontját anélkül, hogy megérintette volna őket. Azt felelte, hogy a gyógyító ereje, melyet rendkívüli képességeinek köszönhet, a szellem közvetítőjeként szolgált, így nem a gyógyító, hanem a szellem volt az, aki elmozdította a jelenlévők gyűjtőpontját.

– Habár egyetlen szót sem értettél belőle, már akkor elmagyaráztam neked – folytatta – , hogy a gyógyító művészete és ereje a jelenlévők elméjében lévő kétségek eloszlatására szolgált. Ezáltal volt képes lehetővé tenni, hogy a szellem elmozdítsa a nézők gyűjtőpontját. Miután a gyűjtőpontjuk elmozdult, minden lehetségessé vált: beléptek abba a birodalomba, ahol a csodák mindennapos dolognak számítanak.

Nyomatékosan kijelentette, hogy a gyógyító minden bizonnyal varázsló is volt, és ha megpróbálnék visszaemlékezni az operációra, eszembe jutna, milyen könyörtelen volt az emberekkel, különösen a pácienssel. Elismételtem neki mindazt, amit képes voltam felidézni az eseményből. Elmondtam, milyen drámaian változott meg a gyógyító vékony, nőies hangjának hangszíne és magassága, amikor transzállapotba került: reszelős, mély férfihang tört fel a torkából. A hang közölte, hogy egy ősi prekolumbián indián harcos lelke vette birtokába a nő testét. Ez után a kijelentés után gyökeres változás állt be a gyógyító magatartásában. Valami megszállta őt. Szemmel láthatólag tökéletesen magabiztossá vált, és teljes bizonyossággal és határozottsággal hajtotta végre az operációt.

– Én a „könyörtelenség" kifejezést jobban kedvelem a „bizonyosságnál" vagy a „határozottságnál" – mondta don Juan. – A gyógyítónak könyörtelennek kellett lennie, hogy megteremtse a szellem beavatkozásához szükséges körülményeket.

Kijelentette, hogy az ehhez a műtéthez hasonló, úgymond „megmagyarázhatatlan" események valójában roppant egyszerűek, csak a gondolkodáshoz való ragaszkodásunk teszi bonyolulttá őket. Ha nem gondolkodunk, minden a helyére kerül.

– Ez már tényleg teljesen abszurd – mondtam mély meggyőződéssel.

Emlékeztettem arra, hogy ő maga is megköveteli minden egyes tanítványától a megfontolt gondolkodást, és még a saját tanárát is kritizálta, hogy annak nem volt erős oldala a gondolkodás.

– Persze, hogy megkövetelem, hogy a környezetemben mindenki világosan és tisztán gondolkodjon – mondta. – Ugyanakkor azt is elmagyarázom bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, hogy a világos gondolkodás egyetlen módja az, ha az ember egyáltalán nem gondolkodik. Azt hittem, megértetted ezt a varázslói ellentmondást. Hangosan tiltakoztam kijelentésének zavarossága ellen. Don Juan felnevetett és tréfálkozni kezdett azon, milyen kényszeresen próbálom megvédeni magam. Aztán újra elmagyarázta nekem, hogy a varázslók számára kétféle gondolkodásmód létezik. Az egyik a megszokott, mindennapi gondolkodás, melyet a gyűjtőpont megszokott helyzete határoz meg. Ez a gondolkodásmód zavaros és kusza, valójában nem ad választ a varázsló kérdéseire, és sötétséget hagy a fejben. A másik a pontos gondolkodás. Ez gyakorlatias, gazdaságos, és csak nagyon kevés dolgot hagy megmagyarázatlanul. Azt is megjegyezte, hogy ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodásmód érvényre juthasson, a gyűjtőpontnak el kell mozdulnia. Vagy az embernek legalábbis fel kell függeszteni a hétköznapi gondolkodást, ezáltal lehetővé téve a gyűjtőpont eltolódását. Így hát az, amit én „zavaros kijelentésnek" neveztem, valójában egyáltalán nem is ellentmondás.

– Azt akarom, hogy idézd fel egy múltbéli cselekedetedet – mondta. – Egy olyan eseményt, amikor sajátos módon mozdult el a gyűjtőpontod. Ahhoz, hogy ezt megtedd, meg kell állítanod a megszokott gondolkodásodat. Ekkor annak helyét át fogja venni a másik, az általam tiszta és világos gondolkodásnak nevezett gondolkodásmód, és képes leszel felidézni az adott eseményt.

– De hogyan hagyjam abba a gondolkodást? – kérdeztem, bár előre tudtam, mit fog felelni.

– Úgy, hogy szándékolod a gyűjtőpontod elmozdulását – felelte. – A szántszándékot pedig a szemeddel hívhatod meg.

Közöltem don Juannal, hogy az elmém oda-vissza vált a teljes világosság és a mélységes mentális kimerültség állapotai között: az egyik pillanatban mindent kristálytisztán látok, a másikban egyáltalán nem értem, miről beszél. Ő próbált megnyugtatni, és elmagyarázta, hogy bizonytalanságomat a gyűjtőpontom enyhe ingadozása okozza, mivel az még nem stabilizálódott abban az új helyzetben, melyet néhány évvel ezelőtt ért el. Ez az ingadozás a visszamaradt érzéseim és az önsajnálatom eredménye.

– Miféle új helyzet ez? – kérdeztem.

– Évekkel ezelőtt – és épp ennek az eseménynek a felidézésére próbállak rávenni – a gyűjtőpontod eljutott a szánalomnélküliség helyére.

– Hogy hová? – kérdeztem vissza.

– A szánalomnélküliség helye a könyörtelenség helye – mondta don Juan. – De ezt már mind tudod. Azonban egyelőre, míg fel nem idézed ezt az eseményt, azt mondjuk, hogy a gyűjtőpontnak ez a speciális helyzete, a könyörtelenség, a varázslók szemében mutatkozik meg. Olyan, mintha egy csillámló film rezegne a szemükön. A varázslók szeme ragyogó tiszta. Minél inkább ragyog, annál könyörtelenebb a varázsló. A te szemed jelenleg tompa és fénytelen.

Elmondta, hogy, amikor a gyűjtőpont a szánalomnélküliség helyére mozdul el, az ember szeme ragyogni kezd. Minél szilárdabban rögzül a gyűjtőpont ebben az új helyzetében, annál erősebb lesz ez a ragyogás.

– Próbáld meg felidézni, amit már tudsz erről – ösztönzött.

Egy percre elhallgatott, aztán folytatta a mondanivalóját, anélkül hogy rám nézett volna.

– A felidézés nem egyezik meg az emlékezéssel – mondta. – Az emlékezést a mindennapi gondolkodás irányítja, a felidézést viszont a gyűjtőpont elmozdulása. A varázslók összegzik az életüket és ez a kulcs a gyűjtőpont elmozdításához. A varázslók azzal kezdik az összegzést, hogy gondolkodnak, hogy visszaemlékeznek életük legfontosabb cselekedeteire. Azzal kezdik, hogy rá gondolnak, majd tovább folytatva eljutnak oda, hogy valóságosan újraélik az eseményt. Amikor képesek ezt megtenni, amikor újraélik az adott eseményt, akkor sikeresen tolták el a gyűjtőpontjukat, pontosan abba a helyzetbe, ahol az az adott esemény során volt. Ha az ember a gyűjtőpontja eltolásával tökéletesen felidézi az adott eseményt, azt a varázslók összegzésének nevezik.

Egy pillanatig úgy meredt rám, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban figyelek-e rá.

– A gyűjtőpontunk folyamatosan mozog – magyarázta – apró, észrevehetetlen mozgásokkal. A varázslók hisznek abban, hogy ahhoz, hogy a gyűjtőpontjukat meghatározott helyzetekbe tolják el, a szántszándékot kell segítségül hívniuk. Mivel nincs mód arra, hogy kiderítsük, mi is a szántszándék, a varázslók hagyják, hogy a szemük hívja meg azt.

– Ez mind teljességgel felfoghatatlan a számomra – mondtam.

Don Juan összekulcsolta a kezét a feje mögött, és hanyatt dőlt a földön, Követtem a példáját. Sokáig csendben feküdtünk egymás mellett. A szél olyan gyorsan repítette tova fejünk felett a felhőket, hogy szinte beleszédültem a mozgásukba. Aztán ez a szédülés egyszeriben valamiféle ismerős fájdalom érzetévé változott.

Minden egyes alkalommal, amikor don Juannal voltam, különösen a nyugalom és csend perceiben, nyomasztó kétségbeesést éreztem, egyfajta vágyódást valami iránt; valami iránt, amit képtelen voltam megfogalmazni. Ha egyedül, vagy más emberek társaságában voltam, soha nem estem ezen érzés áldozatául. Elmagyarázta, hogy amit érzek, és vágyakozásként értelmezek, az valójában nem más, mint a gyűjtőpontom váratlan elmozdulása. Amikor megszólalt, a hangja hirtelen kizökkentett ebből a hangulatból, és felültem.

– Fel kell idézned az első alkalmat, amikor ragyogott a szemed – mondta – , mivel ez volt az első olyan alkalom, amikor a gyűjtőpontod elérte a szánalomnélküliség helyét. Akkor birtokába vett a könyörtelenség. A könyörtelenség teszi fénylővé a varázslók szemét, és ez a ragyogás hívja meg a szántszándékot. Minden helyet, ahová a gyűjtőpontjuk elmozdul, szemük sajátos ragyogása jellemez. Mivel a szemüknek megvan a maga emlékezete, képesek felidézni bármely pontot azáltal, hogy előhívják az adott ponthoz kapcsolódó sajátos ragyogást.

Elmagyarázta, hogy a varázslók azért fektetnek akkora hangsúlyt a szemük ragyogására és a tekintetükre, mert a szem közvetlen kapcsolatban áll a szántszándékkal. A látszattal ellentétben az igazság az, hogy a szem csak felületesen kapcsolódik a köznapi világhoz. Mélyebb kapcsolata az absztrakthoz fűzi.

Képtelen voltam felfogni, hogyan tárolhatnak ilyen információt a szemeim, és ezt szóvá is tettem. Don Juan azt felelte, hogy az ember lehetőségei oly hatalmasak és rejtélyesek, hogy a varázslók ahelyett, hogy gondolkodnának rajtuk, azt választották, hogy felderítik őket, annak reménye nélkül, hogy valaha is megértik ezeket.

Megkérdeztem, vajon a köznapi emberek szemét szintén befolyásolja-e a szántszándék.

– Hát persze! – kiáltott fel don Juan. – És ezt te is tudod. De olyan mély szinten tudod, hogy ez a tudásod csendes tudás. Nem áll rendelkezésedre elegendő energia ahhoz, hogy akár csak saját magadnak is megfogalmazd ezt a tudást.

– A köznapi emberek is tudják ezt a dolgot a saját szemükről, de nekik még nálad is kevesebb energiájuk van. A varázslók csak azzal az egy előnnyel rendelkezhetnek a köznapi emberekkel szemben, hogy ők megőrzik az energiájukat, így az őket a szántszándékkal összekötő kapcsuk precízebb és tisztább. Természetesen ez azt is jelenti, hogy ők képesek tetszés szerint felidézni az egyes eseményeket, szemük ragyogásával mozdítva el a gyűjtőpontjukat.

Elhallgatott, és rám szegezte a pillantását. Tisztán éreztem, hogy a szemei vezetnek, tolnak és húznak valami meghatározatlan dolgot bennem. Képtelen voltam elszakadni a tekintetétől. Koncentrációja annyira intenzív volt, hogy gyakorlatilag fizikai érzeteket keltett bennem: úgy éreztem, mintha egy kazán belsejében lennék. És hirtelen, minden átmenet nélkül befelé tekintettem önmagamba. Az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, mintha szórakozottan ábrándoznék, de önmagam tudomásának különös érzetével és a gondolatok hiányával társult. A lehető legteljesebb tudatossággal néztem magamba – a semmibe. Óriási erőfeszítéssel kiszakítottam magam ebből az állapotból, és felálltam.

– Mit tettél velem, don Juan?

– Néha abszolút elviselhetetlen vagy – mondta. – Az embernek dühöngeni támad kedve a tékozlásod láttán. A gyűjtőpontod a lehető legelőnyösebb helyzetben volt ahhoz, hogy felidézz bármit, amit csak akarsz, és erre te mit teszel? Veszni hagyod az egészet, hogy megkérdezd, mit tettem veled.

Egy percig hallgatott, aztán amikor visszaültem, rám mosolygott.

– De valójában az a legnagyobb előnyöd, hogy bosszantó vagy – tette hozzá. – Úgyhogy minek panaszkodjak? Mindketten harsány nevetésben törtünk ki. Ez egy olyan vicc volt, amit csak mi érthettünk.

Esztendőkkel korábban nagyon meghatott, és ugyanakkor összezavart don Juannak felém irányuló óriási segítőszándéka. El sem tudtam képzelni, miért ilyen kedves velem. Nyilvánvaló volt, hogy az égvilágon semmi szüksége sincs rám; szemmel láthatóan nem valamiféle befektetés voltam a számára. Azonban az életem fájdalmas tapasztalásain keresztül megtanultam már, hogy semmi sincs ingyen, és iszonyúan nyugtalanná tett, hogy képtelen voltam előre látni, mi lesz don Juan jutalma.

Egy nap kerek-perec odaálltam elé, és roppant cinikus hangon megkértem, mondja meg, milyen haszna származik a kapcsolatunkból, mivel nekem fogalmam sincs róla.

– Semmi olyasmi, amit felfognál – felelte ő.

Bosszantott a válasza. Harciasan azt mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, és legalább megpróbálhatná elmagyarázni nekem a dolgot.

– Nos, hadd fogalmazzak úgy, hogy – bár nem fogod érteni – nem fog tetszeni neked, amit mondok – mondta, azzal a mosollyal, mely mindig megjelent az arcán, ha rászedett engem. – Tudod, valójában meg szeretnélek kímélni ettől.

Bekaptam a horgot, és ragaszkodtam ahhoz, hogy árulja el, mit ért ez alatt.

– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod az igazságot? – kérdezte, tudván, hogy képtelen lennék nemet mondani, még ha az életem múlna is rajta.

– Persze, hogy hallani akarom, bármivel is szédítesz engem – feleltem csípősen.

Nevetni kezdett, mintha az egész csak egy jó tréfa lenne, és minél jobban nevetett, annál bosszúsabb lettem.

– Nem értem, mi ilyen vicces – mondtam.

– Néha nem szabad megbolygatni a dolgok mélyén rejlő igazságot – mondta don Juan. – Jelen esetben olyan ez a dolog, mint egy fal legalsó téglája, vagy mint egy sarokkő. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a legalsó téglát, esetleg nem fog tetszeni az eredmény. Jobb szeretném elkerülni ezt.

Újra felkacagott. Pajkosan csillogó szemei látszólag arra buzdítottak, hogy tovább erőltessem a témát. Én pedig kitartottam amellett, hogy tudnom kell, miről beszél. Igyekeztem nyugodtnak, de kitartónak tűnni.

– Hát, ha ezt akarod... – mondta, egy olyan ember hangsúlyával, aki végül enged a követelődzésnek. – Először is azt szeretném elmondani. hogy minden, amit érted teszek, ingyen van. Nem kell fizetned érte. Mint tudod, én feddhetetlenül viselkedem veled kapcsolatban. És azt is tudod, hogy a feddhetetlenségem nem egyfajta befektetés. Nem arra nevellek, hogy törődj velem, ha én már túl gyenge leszek ahhoz, hogy a saját gondomat viseljem. Viszont valóban kapok valami felbecsülhetetlen dolgot a kapcsolatunktól; egyfajta jutalmat azért, hogy feddhetetlenül foglalkozom ezzel a bizonyos legalsó téglával. És pontosan ez az a dolog, amit te valószínűleg nem fogsz megérteni, és ami nem fog tetszeni neked.

Szünetet tartott, és ördögien csillogó szemekkel végigmért.

– Beszélj erről a dologról, don Juan! – kiáltottam rá, mivel felbosszantott időhúzó taktikája.

– Ne feledd, te ragaszkodtál hozzá – mondta, továbbra is mosolyogva. Újra szünetet tartott. Eddigre már füstölögtem a dühtől.

– Ha a veled kapcsolatos tetteim alapján ítélsz meg – mondta – , el kell ismerned, hogy én vagyok a türelem és a következetesség mintaképe. Azt azonban nem tudod, hogy ahhoz, hogy ezt elérjem, keményen meg kellett harcolnom a feddhetetlenségért, olyan keményen, ahogy korábban soha nem harcoltam. Annak érdekében, hogy veled töltsem az időmet, nap mint nap át kell változtatnom magamat, a leggyötrelmesebb erőfeszítések árán fékezve magam.

Don Juannak igaza volt. Nem tetszett, amit mondott. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, és megpróbáltam szarkasztikusan visszavágni.

– Annyira azért nem vagyok rossz – mondtam, de meglepően természetellenesnek tűnt a saját hangom.

– De bizony, hogy olyan rossz vagy – felelte ő komoly arckifejezéssel. – Kicsinyes vagy, pazarló, fontoskodó, korlátolt, indulatos és öntelt. Morózus, nehézkes és hálátlan vagy. Kimeríthetetlen tehetséged van önmagad kényeztetésre. És ami a legrosszabb, roppant fennkölt kép él benned önmagadról – teljesen alaptalanul. Őszintén mondom, a puszta jelenlétedtől is elfog a hányinger.

Szerettem volna dühbe gurulni. Tiltakozni akartam, felpanaszolni, hogy nincs joga így beszélni velem, de egyetlen szót sem voltam képes kiejteni. Össze voltam törve, kábult és zsibbadt voltam.

Bizonyára roppant érdekes arcot vághattam, mivel don Juan olyan fergeteges kacajra fakadt, hogy azt hittem, menten megfullad.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni, és nem fog tetszeni neked, amit mondok – folytatta. – A harcosok okai roppant egyszerűek, de a ravaszságuk páratlan. Ritkán adatik meg egy harcosnak az a pompás lehetőség, hogy alapvető érzései ellenére feddhetetlen legyen. Te ilyen páratlan lehetőséget nyújtasz a számomra. Az, hogy ingyen és feddhetetlenül adok neked, megfiatalít engem és megújítja a csodálatomat. Valóban felbecsülhetetlen értékű számomra az, amit a kapcsolatunktól kapok. Az adósod vagyok.

Szemei fénylettek, amint rám tekintett, pajkosságnak azonban nyoma sem volt bennük. Don Juan nekiállt elmagyarázni, mit is tett.

– Én vagyok a nagual; én mozdítottam el a gyűjtőpontodat a szemem ragyogásával – kezdte tárgyilagosan. – A nagual szeme képes erre. Nem nehéz a dolog. Végül is, bármely élőlény szeme képes elmozdítani valaki gyűjtőpontját, különösen, ha a szem a szántszándékra van

fókuszolva. Azonban a megszokott körülmények között az emberek szeme a világra fókuszál, ételt, menedéket vagy...

Megbökte a vállamat.

– ... vagy szerelmet keresve – tette hozzá, és harsány nevetésben tört ki.

Don Juan folyamatosan a „szerelem keresésével" ugratott engem. Soha nem felejtette el azt a naiv válaszomat, amit arra a kérdésére adtam egyszer, hogy vajon mit keresek aktívan az életben. Afelé terelt, hogy ismerjem be, nincsen tiszta célom, és hangosan hahotázott, amikor azt mondtam, hogy a szerelmet keresem. – Ajó vadász megigézi szemeivel a zsákmányát – folytatta. – A tekintetével elmozdítja a zsákmánya gyűjtőpontját, szemei ugyanakkor a világra fókuszálnak, élelmet keresve.

Megkérdeztem, vajon a varázslók képesek-e hipnotizálni valakit a tekintetükkel. Don Juan kuncogni kezdett, és azt mondta, valójában azt szeretném tudni, vajon én képes vagyok-e megigézni a tekintetemmel a nőket, annak ellenére, hogy a szemem a világra fókuszál, a szerelmet keresve. Komolyra fordítva a szót hozzátette, hogy a varázslók biztonsági szelepe az, hogy az ő szemeik valóban a szántszándékra fókuszálnak, és többé már senkit nem akarnak hipnotizálni.

– Azonban ahhoz, hogy a varázslók a szemük ragyogásával elmozdítsák a saját vagy valaki más gyűjtőpontját – fűzte tovább a szót – , könyörtelennek kell lenniük. Azaz ismerniük kell a gyűjtőpont azon sajátos helyzetét, melyet a szánalomnélküliség pontjának neveznek. Mindez különösen igaz a nagualok esetében.

Elmondta, hogy minden nagual kifejleszti a könyörtelenségnek egy speciális, csakis rá jellemző fajtáját. Az én esetemet hozta fel példaként, és azt mondta, ingatag természetes beállítottságomnak köszönhetően a látók engem nem négy, egy gömbbe préselt fénylabdából álló fénygömbnek látnak– ahogy az a nagualok esetében megszokott – , hanem pusztán három összesajtolt labdából álló fénygömbnek. E miatt a szerkezet miatt automatikusan az elpuhultság és a felületesség maszkja mögé rejtem a könyörtelenségemet.

– A nagualok roppant félrevezetőek – folytatta. – Mindig hamis benyomást keltenek magukról, és ezt olyan tökéletesen teszik, hogy mindenki bedől az álcájuknak, még azok is, akik jól ismerik őket.

– Don Juan, én valóban nem értem, hogyan mondhatod azt, hogy álcázom magam – tiltakoztam.

– Nyugodt és elpuhult embernek adod ki magad – mondta – , és azt a benyomást kelted másokban, hogy nagylelkű és részvéttel teli vagy. Mindenki meg van győződve a nyíltságodról. Akár meg is esküdének arra, hogy valóban ilyen vagy.

– De én valóban ilyen vagyok! Don Juan a hasát fogta nevettében.

Nem igazán tetszett nekem, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés, és azonnal tisztázni akartam a dolgot. Hevesen bizonygattam, hogy minden tettem őszinte, és felszólítottam, hogy mondjon egy példát az ellenkezőjére. Ő azt mondta, kényszeresen indokolatlan nagylelkűséggel kezelem az embereket, a hamis nyugalom és nyíltság látszatát keltve ezzel. Vitába szálltam vele, mondván, hogy a nyíltság az alaptermészetem. Don Juan felnevetett, és azt felelte, ha erről van szó, akkor miért van az, hogy – anélkül, hogy ezt kimondanám – mindig megkövetelem, hogy az összes ember, akivel kapcsolatba kerülök, tudatában legyen annak, hogy becsapom? Mi sem bizonyítja jobban a hamisságomat, mint az, hogy nem tűnik fel nekik a trükköm, és készpénznek veszik álságos felületességemet. Valójában pontosan azzal a hideg könyörtelenséggel viseltetek irányukban, amit elleplezni igyekszem.

Elkeserítettek az észrevételei, mivel nem tudtam vitába szállni velük, ezért elhallgattam. Nem akartam kimutatni, mennyire bánt a dolog. Azon töprengtem, mitévő legyek, amikor felállt és elindult. Az ingujjánál fogva megállítottam. A mozdulatom engem is váratlanul ért, don Juant pedig nevetésre késztette. Meglepett arckifejezéssel ült vissza mellém.

– Nem akartam goromba lenni – mondtam – , de többet kell tudnom erről a dologról, mivel ez felkavar.

– Mozdítsd el a gyűjtőpontodat – biztatott. – Már beszéltünk a könyörtelenségről. Idézd fel azt az alkalmat!

Őszinte várakozással meredt rám, de látnia kellett, hogy képtelen vagyok bármit is felidézni, így hát újra a nagualok könyörtelenségi mintáiról kezdett beszélni. Elmondta, hogy az ő módszere abból áll, hogy kiteszi az embereket erőszakossága és tagadása rohamainak, és ezeket színlelt megértéssel és ésszerűséggel álcázza.

– És mi a helyzet a nekem adott magyarázataiddal? – kérdeztem. – Azokat vajon nem az őszinte ésszerűség és az a vágy eredményezte, hogy segíts nekem megérteni a dolgokat?

– Nem – felelte don Juan. – Azok a könyörtelenségem eredményei.

Szenvedélyesen vitába szálltam vele, mondván, hogy én őszintén vágyom a megértésre. Erre vállon veregetett, és kifejtette, hogy ez a vágyam ugyan valóban őszinte, a nagylelkűségem viszont nem. Azt mondta, a nagualok szinte automatikusan, akár akaratuk ellenére is álcázzák a könyörtelenségüket.

Miközben a magyarázatát hallgattam, az a sajátos érzetem támadt elmém egy eldugott zugában, hogy ezt a témát egyszer már alaposan megtárgyaltuk.

– Én nem vagyok ésszerű ember – folytatta don Juan a szemembe nézve. – Csak azért tűnök annak, mert annyira hatékony az álcám. Amit te ésszerűségnek látsz, az a szánalom hiánya, mivel ez az én könyörtelenségem: a szánalom tökéletes hiánya.

– Te, mivel a szánalom hiányát nagylelkűséggel álcázod, könnyed, nyílt embernek tűnsz. Valójában azonban csak annyira vagy nagylelkű, amennyire én ésszerű. Mind a ketten színlelünk. Tökélyre fejlesztettük annak a ténynek az álcázását, hogy nem érzünk szánalmat.

Elmondta, hogy a jótevője azzal álcázta a szánalom teljes hiányát, hogy egy könnyelmű tréfacsinálónak álcázta magát, aki ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy kigúnyoljon mindenkit, akivel csak kapcsolatba került.

– A jótevőm álcája egy nyugodt, boldog ember maszkja volt, aki az égvilágon semmivel sem törődött – folytatta don Juan. – De – mint minden nagual – ez alatt az álca alatt olyan hideg volt, mint a jeges sarki szél.

– De te nem vagy rideg, don Juan – mondtam őszintén.

– Még szép, hogy az vagyok – bizonygatta. – Csak az álcám hatékonysága miatt van az a benyomásod, hogy meleg szívű ember vagyok.

Ez után elmondta, hogy Elías nagual maszkját a figyelem és az alaposság hamis benyomását keltő, minden részletre kiterjedő, precíz aprólékosság képezte, majd nekiállt leírni Elías nagual viselkedését. Miközben beszélt, folyamatosan engem nézett. És talán amiatt, hogy olyan intenzíven figyelt engem, képtelen voltam a szavaira koncentrálni. Óriási erőfeszítéssel próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Don Juan egy pillanatra rám meredt, aztán folytatta a magyarázatát, de nekem már nem volt rá szükségem. Közöltem vele, hogy felidéztem, amit akart: az első alkalmat, amikor ragyogtak a szemeim. Tanulásom korai szakaszában – teljesen egyedül – sikerült magasabb szintre emelnem a tudomásomat. A gyűjtőpontom elérte azt a helyzetet, melyet a szánalomnélküliség helyének neveznek.

A SZÁNALOMNÉLKÜLISÉG HELYE

Don Juan azt mondta, nem kell a felidézett eseményről beszélnem, legalábbis nem ebben a percben, mivel a beszéd csak arra szolgál, hogy elvezessen az emlékek felidézéséhez. Ha a gyűjtőpontom már elmozdult, újra fogom élni az egész tapasztalást. Azt is elmondta, hogy az események tökéletes felidézésének legjobb módja az, ha az ember sétál egyet.

Mind a ketten felálltunk, és nagyon lassan, teljes csendben elindultunk egy kis hegyi ösvényen. Sétánk során az adott esemény minden apró részletét sikerült felidéznem.

Észak-Mexikóban, Guaymas határában voltunk, és az arizonai Nogalesbe tartottunk autóval, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valami nem stimmel don Juannal. Az elmúlt körülbelül egy órában szokatlanul csendes és mogorva volt. Egészen addig nem szenteltem túl nagy figyelmet a dolognak, míg egyszer csak megállíthatatlanul rángatózni nem kezdett a teste. Álla a mellkasára bukott, mintha a nyakizmai képtelenek lennének megtartani a feje súlyát.

– Rosszul vagy az autózástól? – kérdeztem hirtelen megrémülve. Nem felelt, csak hangosan zihált, a száján keresztül lélegezve. Utazásunk első, több órán át tartó felében még semmi baja sem volt. Pompásan elbeszélgettünk mindenféle dolgokról. Amikor megálltunk Santa Ana városában tankolni, még néhány karhajlítást is végzett az autó tetejének támaszkodva, hogy kilazítsa a vállizmait.

– Mi a baj, don Juan? – kérdeztem.

Görcsbe rándult a gyomrom az aggodalomtól. Ő lecsüngő fejjel azt motyogta, hogy el akar menni egy bizonyos étterembe, és lassan, elcsukló hangon pontról pontra elmondta, hogyan jutok oda.

A vendéglőtől egy háztömbnyire, egy mellékutcában parkoltam le. Amint kinyitottam az ajtómat, don Juan vasmarokkal belekapaszkodott a karomba, és a segítségemmel nagy fájdalmak közepette kivonszolta magát a kocsiból a vezetőülésen keresztül. Amint kiért a járdára, mindkét kezével a vállamba csimpaszkodott, hogy kiegyenesítse a hátát. Nyugtalanító csendben botorkáltunk végig az utcán az étterem düledező épületéig. Teljes súlyával a karomra nehezedett. Olyan gyors volt a légzése, és a teste olyan ijesztően remegett, hogy teljesen pánikba estem. Megbotlottam, és a falnak kellett támaszkodnom, nehogy mindketten a járdára zuhanjunk. Annyira aggódtam, hogy képtelen voltam gondolkodni. A szemébe néztem, és láttam, hogy homályos, nincs benne a megszokott ragyogás.

Szinte beestünk a vendéglőbe, ahol, mintegy végszóra, egy aggódó pincér sietett don Juan segítségére.

– Hogy érzi magát ma? – ordította a fülébe.

Gyakorlatilag az ölében vitte el az ajtótól az egyik asztalig, leültette őt, aztán eltűnt.

– Ismer téged a pincér? – kérdeztem, miután helyet foglaltunk. Don Juan rám sem nézett, csak érthetetlenül motyogott valamit.

Felálltam és kimentem a konyhába, hogy megkeressem az elfoglalt felszolgálót.

– Maga ismeri a velem lévő öregembert? – kérdeztem, amikor végre sikerült a sarokba szorítanom.

– Persze, hogy ismerem – felelte ő, egy olyan ember modorában, akinek csak egyetlen kérdésre van türelme. – Ő az az öreg, aki agyvérzést kapott.

A válasz mindent megmagyarázott. Rájöttem, hogy don Juan kisebb agyvérzést kapott a kocsiban. Semmit sem tehettem volna, hogy megakadályozzam a dolgot, mégis tehetetlennek és nyugtalannak éreztem magam, és felkavarodott a gyomrom attól az érzéstől, hogy a legrosszabb még hátravan.

Visszamentem az asztalhoz, és csendben leültem. Hirtelen feltűnt az iménti pincér két nagy tál teknőclevessel és két tányér friss garnélarákkal. Az a gondolatom támadt, hogy a vendéglőben vagy csak rákot és teknőclevest szolgálnak fel, vagy don Juan eszi mindig ugyanazt, ha itt jár.

A pincér olyan hangosan beszélt hozzá, hogy a vendégek zsivaja ellenére is szavait tisztán lehetett hallani.

– Remélem ízleni fog az étel! – üvöltötte. – Ha szüksége van valamire, csak intsen, és én máris itt vagyok. Don Juan bólintott, a pincér pedig gyengéden hátba veregette, és távozott.

Don Juan roppant mohón evett, és közben időről időre elmosolyodott magában. Én annyira aggódtam, hogy már az evés gondolatától is hányingerem támadt. De aztán elértem a nyugtalanság egy ismerős küszöbére, és minél inkább aggódtam, annál éhesebb lettem. Megkóstoltam az ételt, és hihetetlenül finomnak találtam. Evés után valamivel jobban éreztem magam, azonban a helyzet nem változott, és a nyugtalanságom sem múlt el. Amikor don Juan végzett az evéssel, a magasba lökte a karját. Egy percen belül megjelent az asztalunknál a pincér, és átnyújtotta nekem a számlát, Fizettem, a felszolgáló pedig segített neki felállni. A karjánál fogva kivezette őt az étteremből, még az utcára is kisegítette, és áradozva búcsút intett neki.

Ugyanolyan fáradtságosan botladoztunk vissza a kocsihoz, ahogy a vendéglőhöz vezető utat tettük meg: don Juan súlyosan a karomra nehezedett, zihált és minden pár lépés után megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. A pincér az ajtóban állt, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy nem hagyom őt elesni. Két-három percig is eltartott, míg bemászott az autóba.

– Mondd, don Juan, mit tehetek érted? – kérdeztem aztán.

– Fordulj meg a kocsival – utasított reszkető, alig hallható hangon. – Át akarok menni a város másik végébe, a boltba. Ott is ismernek engem. Az ottani emberek a barátaim.

Azt mondtam, fogalmam sincs, milyen boltról beszél. Don Juan összefüggéstelenül motyogott, és hisztizni kezdett. Páros lábbal toporzékolt a kocsi padlóján, grimaszolt, és teljesen összenyálazta az ingét. Aztán úgy tűnt, egy pillanatra magához tért. Rendkívül nyugtalan lettem látva, hogyan küzd azért, hogy összeszedje a gondolatait. Végül sikerült elmondania, hogyan jutok el az adott üzlethez.

Szorongásom a tetőfokára hágott. Attól féltem, hogy a rohama súlyosabb, mint hittem. Meg akartam szabadulni tőle, el akartam vinni a családjához vagy a barátaihoz, de nem tudtam, hol találom őket. Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, megfordultam, és elindultam, hogy megkeressem azt a bizonyos boltot, mely állítása szerint valahol a város másik végén volt.

Útközben megfordult a fejemben, hogy visszamegyek a vendéglőbe, és megkérdezem a pincért, nem ismeri-e don Juan családját. Reméltem, hogy a boltban valóban ott lesz néhány ismerőse. Minél többet gondolkodtam a kellemetlenségemen, annál jobban sajnáltam magam. Don Juannak vége volt. A veszteség és a pusztulás iszonyatos érzete fogott el. El fogom veszíteni őt, de a veszteségérzetet ellenpontozta a harag, hogy a nyakamba varrta magát a legrosszabb állapotában.

Majdnem egy órán keresztül hajtottam fel-alá, de nem találtam meg az üzletet. Don Juan beismerte, hogy talán tévedett, és lehet, hogy ez a bolt egy másik városban van. Eddigre már teljesen kimerültem, és fogalmam se volt, mit tegyek.

Tudomásom megszokott állapotában mindig az a különös érzésem volt, hogy többet tudok don Juanról, mint amennyit az értelmem diktált. Most, az elmeállapota leromlásától kiváltott feszültség hatására, anélkül hogy tudtam volna az okát, biztos voltam benne, hogy valahol Mexikóban várnak rá a barátai, ám nem tudtam, hol.

A kimerültségem több volt fizikai fáradtságnál; az aggodalom és a bűntudat kombinációjából tevődött össze. Aggasztott, hogy itt ragadtam egy gyenge öregemberrel, aki – amennyire tudtam – halálos beteg. És bűnösnek éreztem magam, amiért olyan hűtlen vagyok hozzá.

Leparkoltam a vízpart közelében. Majd tíz percig tartott, mire don Juan kikászálódott a kocsiból. Elindultunk az óceán felé, de ahogy közelebb értünk, megmakacsolta magát, akár egy öszvér, és nem volt hajlandó továbbmenni. Azt motyogta, hogy a Guaymas-öböl vize megrémíti.

Visszafordult, és elvezetett a város főterére, egy poros kis térre, ahol még padok sem voltak. Leült az útpadkára. Egy utcaseprő autó haladt el mellettünk; pörgő acélkeféivel felkavarta a port, de vizet nem fecskendezett az úttestre. Köhögnöm kellett a felszálló porfelhőktől.

Annyira aggasztott a helyzetem, hogy még az is átfutott az agyamon, hogy egyszerűen otthagyom don Juant az út szélén. Zavarban éreztem magam, hogy ilyen gondolataim vannak, és hátba veregettem don Juant.

– Össze kell szedned magad, és meg kell próbálnod elmondanod, hová szeretnél eljutni – mondtam gyengéden. – Mit akarsz, hová vigyelek?

– Azt akarom, hogy menj a pokolba! – felelte recsegő, érdes hangon. Amint meghallottam a szavait, feltámadt bennem a gyanú, hogy esetleg nem is agyvérzése volt, hanem valami egyéb agykárosodásban szenvedett, amitől teljesen megőrült, és erőszakossá vált.

Don Juan hirtelen felállt, és elindult. Észrevettem, milyen törékenynek néz ki: évtizedeket öregedett néhány óra alatt. Természetes energiája és élénksége már a múlté volt: egy szörnyen öreg és gyenge embert láttam magam előtt.

Utána siettem, hogy segítsek neki. Elborított a határtalan szánalom hulláma; láttam magam öregen és gyengén, szinte járásra is képtelenül. Elviselhetetlen volt a gondolat. A sírás határán álltam, de nem ő miatta, hanem saját magamért. Megfogtam a karját, és némán ígéretet tettem neki, hogy vigyázni fogok rá, és a gondját fogom viselni, nem számít, hogyan.

Elvesztem az önsajnálat képeiben, amikor egy zsibbasztó erejű pofont éreztem az arcomon. Mielőtt magamhoz térhettem volna a meglepetésemből, don Juan újra megütött, ezúttal a tarkómon. Szemtől szemben állt velem, és egész testében rázkódott a dühtől. A szája félig nyitva volt, és megállíthatatlanul remegett.

– Ki vagy te? – kiáltotta erőltetett hangon. Egyetlen pillanat alatt egész sereg ember gyűlt körénk.

– Nem tudom, ki ez az ember – fordult hozzájuk don Juan. – Segítsetek rajtam. Magányos, öreg indián vagyok, és ez az idegen meg akar ölni engem. Ezt teszik a tehetetlen öregemberekkel: megölik őket szórakozásból.

A tömeg rosszallóan felmorajlott, és több robosztus fiatalember is vészjóslóan meredt rám.

– Mit csinálsz don Juan? – kérdeztem hangosan. Meg akartam nyugtatni az embereket, azt akartam, hogy lássák, hogy együtt vagyunk.

– Nem ismerlek téged! – kiabálta. – Hagyj békén!

A tömeghez fordult, és kérte őket, segítsenek rajta. Azt akarta, tartsanak itt, míg megérkezik a rendőrség.

– Fogjátok meg – erősködött. – És kérem, valaki hívja ki a rendőröket. Ők majd tudni fogják, mit csináljanak vele.

Felrémlett előttem egy mexikói börtön képe. Ha lecsuknának, senki sem tudná, hol vagyok. A gondolat, hogy akár hónapok is eltelhetnek, mire valaki észreveszi, hogy eltűntem, gyors, erőszakos reakcióra késztetett. Belerúgtam az első fiatalemberbe, aki a közelembe jött, aztán kétségbeesetten rohanni kezdtem. Néhány fiatalember a nyomomba eredt, és én tudtam, hogy az életemért futok.

Miközben végigszáguldottam a főutcán, ráébredtem, hogy egy ilyen kis város, mint Guaymas, tele van gyalogos rendőrökkel. Most azonban egyet sem láttam, és gyorsan befordultam az első utamba akadó üzletbe, nehogy beleszaladjak valamelyikükbe. Úgy tettem, mintha roppant módon érdekelne a bolt árukínálata. Az utánam rohanó fiatalemberek nagy zajjal elfutottak. Gyorsan tervet készítettem, és elhatároztam, hogy a lehető legtöbb dolgot fogom összevásárolni, mivel azt akartam, hogy a boltban lévő emberek turistának nézzenek. Aztán majd megkérek valakit, hogy segítsen elvinni a csomagokat a kocsimhoz.

Jó ideig eltartott, míg kiválogattam, mit akarok venni. Fizettem egy fiatalembernek, hogy segítsen cipelni a csomagjaimat, de amint az autóm közelébe értünk, megláttam, hogy don Juan ott áll a kocsi mellett, és továbbra is emberek veszik körül. Egy rendőrrel beszélt, aki épp a jegyzőkönyvet vette fel.

Minden hasztalan volt, a tervem megbukott. Semmi esélyem sem volt arra, hogy eljussak az autómhoz. Közöltem a fiatalemberrel, hogy tegye csak le a csomagjaimat a járdára. Azt mondtam neki, egy barátom nemsokára értem jön autóval, hogy elvigyen a szállodámba. A férfi elment, én pedig ott maradtam, arcom elé tartott csomagjaim mögé rejtőzve, don Juan és az őt körülvevő emberek látóterén kívül.

Láttam, hogy a rendőr a kocsimon lévő kaliforniai rendszámot vizsgálgatja, és ez végképp meggyőzött arról, hogy végem van. A bolond öregember vádja túl súlyos volt, és az, hogy elrohantam, csak megerősíti a bűnösségemet a rendőr szemében. Ráadásul szerintem az is kitelt volna tőle, hogy figyelmen kívül hagyja az igazságot csak, hogy letartóztasson egy külföldit.

Körülbelül egy órán át álldogáltam egy kapualjban. A rendőr elment, de a tömeg továbbra is ott maradt don Juan körül, aki ágálva kiabált nekik. Túl messze voltam ahhoz, hogy halljam, amit mond, de el tudtam képzelni gyors, ideges kiabálásának lényegét.

Kétségbeesett szükségem volt egy új tervre. Fontolóra vettem, hogy bejelentkezem egy hotelbe, és ott maradok pár napig, mielőtt kimerészkednék az utcára, hogy visszaszerezzem a kocsimat. Az is eszembe jutott, hogy visszamegyek a boltba, megkérem őket, hogy hívjanak nekem egy taxit. Még soha nem kellett taxiznom Guaymasban, és fogalmam sem volt, vajon vannak-e itt egyáltalán. Azonban a tervem azonnal megbukott, amikor rájöttem, hogy ha a rendőrség komolyan vette don Juant és elég jól végzi a munkáját, akkor ellenőrizni fogják a szállodákat. Talán az iménti rendőr is épp ezért ment el.

A másik lehetőség, ami felötlött bennem, az volt, hogy elmegyek a buszpályaudvarra, és felszállok az első buszra, ami valamelyik határmenti városba tart. Vagy bármelyik buszra, ami elhagyja Guaymast. bármerre is menjen. De ezt az ötletet is nyomban elvetettem. Biztos voltam abban, hogy don Juan megadta a nevemet a rendőrnek, és a rendőrség valószínűleg már riasztotta a busztársaságokat.

Vak pánik kerítette hatalmába. Gyors lélegzeteket vettem, hogy úrrá legyek az idegességemen. Aztán észrevettem, hogy oszladozni kezd a don Juan körülötti tömeg. A rendőr visszatért egy kollégájával, majd mind a ketten lassan elsétáltak az utca vége felé. Ezen a ponton hirtelen valamiféle ellenállhatatlan kényszert éreztem: olyan volt, mintha a testem különvált volna az elmémtől. Odasétáltam a kocsimhoz minden csomagommal együtt. A félelem vagy a nyugtalanság legkisebb jele nélkül kinyitottam a csomagtartót, betettem a csomagokat, aztán kinyitottam a vezetőülés felőli ajtót.

Don Juan ott állt a járdán az autó mellett, szórakozottan nézve engem. Teljes hidegséggel meredtem rá. Még soha életemben nem éreztem így magam. Nem gyűlölet volt, amit éreztem, és nem is düh. Még csak nem is haragudtam rá. Beletörődést vagy türelmet sem éreztem. És bizonyosan nem kedvességet. Ez az érzés inkább egyfajta hűvös közöny volt, a szánalom ijesztő hiánya. Abban a pillanatban a legkevésbé sem törődtem azzal, mi történik don Juannal vagy velem.

Don Juan megrázta a felsőtestét, ahogy a kutyák rázzák le a vizet a bundájukról. És ekkor, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, újra azzá az emberré vált, akit ismertem. Gyorsan levette és kifordította a dzsekijét, úgy hogy a fekete oldala legyen kifelé, a bézs-színű pedig befelé, és így most fekete dzsekit viselt. Bedobta szalmakalapját a kocsiba, és gondosan megfésülködött, aztán kihajtotta inge gallérját a kabát fölé, és ez által egyszeriben megfiatalodott. Egyetlen szó nélkül segített nekem bepakolni az autóba a hátralévő csomagjaimat. Amikor a két rendőr, akiket a kocsiajtók nyílásának és záródásának hangja vonzott oda, sípjaikat fújva rohanvást igyekeztek felénk, don Juan roppant fürgén eléjük ment. Figyelmesen végighallgatta őket, és biztosította őket arról, hogy nincs miért aggódniuk. Elmagyarázta nekik, hogy bizonyára az apjával, azzal a szenilis, gyenge és öreg indiánnal találkoztak, akinek agykárosodása volt. Miközben a rendőrökkel beszélt, kinyitotta és becsukta a kocsi ajtaját, mintha csak a zárakat ellenőrizné. Kivette a csomagokat a csomagtartóból, és betette őket a hátsó ülésre. Mozgékonysága és fiatalos ereje épp az ellenkezője volt a néhány perccel korábbi öregember gyengeségének. Tudtam, hogy a rendőrök miatt színészkedik, hiszen azok korábban már láttak őt: ha én leltem volna a helyükben, nekem semmi kétségem nem lett volna afelől, hogy most az öreg, szenilis indián fiát látom.

Don Juan megadta nekik a vendéglő nevét, ahol ismerik az apját, aztán szégyentelenül lepénzelte őket.

Én nem alkalmatlankodtam azzal, hogy egyetlen szót is szóljak a rendőrökhöz. Egy szokatlan érzés keménnyé, hűvössé, hatékonnyá és szótlanná tett.

Úgy tűnt, a rendőrök túl fáradtak ahhoz, hogy bármit is kérdezzenek, mi pedig egyetlen szó nélkül beszálltunk a kocsiba, és elhajtottunk.

– Miféle komédia volt ez, don Juan? – kérdeztem, és meglepett a hangomból kicsengő hidegség.

– Ez volt a könyörtelenség első leckéje – mondta ő. Megjegyezte, hogy Guaymas felé tartva figyelmeztetett arra, hogy leckét fog adni nekem a könyörtelenségből.

Bevallottam, hogy nem figyeltem rá, mert azt hittem, csak úgy beszélgetünk, hogy megtörjük az út egyhangúságát.

– Én soha nem beszélgetek „csak úgy" – mondta szigorúan. – Ezt már tudnod kellene. Minden, amit ma délután tettem, azt a célt szolgálta, hogy megteremtse számodra a megfelelő helyzetet, hogy pontosan arra a pontra mozdítsd el a gyűjtőpontodat, ahol eltűnik a szánalom. Ezt a pontot hívják a szánalomnélküliség helyének.

– A varázslóknak azt a problémát kell megoldaniuk – folytatta – , hogy a lehető legkevesebb segítséggel érjék el a szánalomnélküliség helyét. A színt a nagual állítja fel, de a tanítványnak kell elmozdítania a gyűjtőpontját.

– Te ma pontosan ezt tetted. Segítettem neked, talán egy kissé túl drámaian is, azáltal hogy a gyűjtőpontomat egy speciális helyzetbe mozdítottam el, és így gyenge, kiszámíthatatlan öregemberré váltam. Nem csak eljátszottam, hogy öreg és gyenge vagyok – az is voltam.

Szemei huncut csillogásából láttam, hogy élvezi a szituációt.

– Nem feltétlenül kellett volna ezt tennem – folytatta. – E nélkül a kemény taktika nélkül is rávehettelek volna arra, hogy elmozdítsd a gyűjtőpontodat, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Mivel ez az esemény soha nem ismétlődik meg, tudni akartam, vajon képes vagyok-e a jótevőmhöz hasonlóan átváltozni. Hidd el, ez engem is épp annyira meglepett, mint téged.

Hihetetlenül nyugodtnak éreztem magam. Nem okozott problémát számomra, hogy elfogadjam, amit mondott, és nem voltak kérdéseim, mivel mindent értettem anélkül, hogy bármit is el kellett volna magyaráznia. Don Juan aztán mondott valamit, amit már tudtam, de nem tudtam megfogalmazni, mivel nem találtam volna a megfelelő szavakat. Azt mondta, a varázslók minden tette a gyűjtőpontjuk elmozdulásának következménye, ezeket az elmozdulásokat pedig a rendelkezésükre álló energiamennyiség határozza meg.

Megemlítettem neki, hogy ezt mind tudom, és még sok más dolgot is tudok. Ő erre megjegyezte, hogy minden emberi lényben ott rejtőzik a csendes tudás óriási, sötét tava, így mindannyian képesek vagyunk arra, hogy intuitívan megérezzük ezt a tudást. Azt mondta, én talán valamivel tisztábban érezhetem ezt, mint a köznapi emberek, mivel kapcsolatban vagyok a harcosok útjával. Aztán elmondta, hogy a földön csakis a varázslók haladják túl szándékosan ezt az intuitív szintet azáltal, hogy két transzcendens dologra képzik magukat: először is arra, hogy felfogják a gyűjtőpont létezésének tényét; másodszor pedig, hogy elmozdítsák azt. Újra és újra hangsúlyozta, hogy a varázslók által birtokolt legkifinomultabb tudás nem más, mint az érzékelő lényként rendelkezésünkre álló képességek ismerete és uralása, és az a tudás, hogy az, hogy amit érzékelünk, a gyűjtőpontunk helyzetétől függ.

Ekkor hihetetlen nehéznek éreztem szavaira koncentrálni: nem mintha zavarodott vagy fáradt lettem volna, hanem mert az elmém, tőlem teljesen függetlenül belekezdett egyfajta játékba, melynek során megkísérelte kitalálni, mit fog mondani don Juan. Olyan volt, mintha énem egy bennem rejlő, ismeretlen része sikertelenül próbálna szavakká formálni egy gondolatot. Miközben beszélt, úgy éreztem, képes vagyok megérezni, milyen formában fogja megfogalmazni a saját csendes gondolataimat. Beleborzongtam abba a felismerésbe, hogy ő mindig jobb kifejezéseket választ, mint amilyeneket én találtam volna. De az, hogy előre láttam a szavait, ugyanakkor gyengítette is a koncentrációmat.

Váratlanul lehúzódtam az út szélére. És ott, életemben először, tiszta tudással rendelkeztem a bennem rejlő kettősségről. Két nyilvánvalóan különálló rész létezett a lényemben. Az egyik végtelenül idős volt, nyugodt és közönyös. Súlyos volt és sötét, és kapcsolatban állt mindennel. Ez volt az a részem, mely nem aggódott, mivel azonos volt mindennel. Elvárások nélkül élvezte a dolgokat. A másik részem világos, új, légies, izgatott és gyors volt. Magával törődött, mivel bizonytalan volt, és nem élvezett semmit sem, egyszerűen azért, mert hiányzott belőle a képesség, hogy kapcsolatot alakítson ki bármivel. Egyedül volt a felszínen és sebezhetően. Ez volt az a részem, mellyel a világot szemléltem.

Tudatosan körbenéztem ezzel a részemmel. Akárhová pillantottam, nagy termőföldeket láttam. És ez a bizonytalan, légies, és aggodalmaskodó részem csapdába esett két érzés között: egyszerre töltötte el büszkeség az emberi buzgóság miatt, és szomorúság, amiatt, hogy a fenséges sonorai sivatag képe egy rendszerezett és háziasított növényekkel teli tájképpé változott.

Énem idős, sötét és nehéz része nem aggódott. Aztán a két rész vitába szállt egymással. A légies rész azt akarta, hogy a nehéz rész aggódjon, a nehéz pedig azt, hogy a másik hagyja abba a bosszankodást, és élvezze a látványt.

– Miért álltál meg? – kérdezte don Juan.

A hangja kiváltott bennem valamiféle reakciót, de téves lenne azt állítanom, hogy én reagáltam. Úgy tűnt, a hangja megszilárdította a bennem lévő légies részt, és egyszeriben újra felismerhetően önmagam lettem. Elmondtam neki, milyen felismerésre jutottam a kettősségemmel kapcsolatban. Amikor nekifogott, hogy a gyűjtőpont helyzetének függvényében magyarázza el nekem a jelenséget, elveszítettem a szilárdságomat. A bennem lévő légies rész ismét olyan légiessé vált, mint amikor először ismertem fel a kettősségemet, és újra tudtam, mit magyaráz nekem don Juan.

Azt mondta, amikor a gyűjtőpont elmozdul és eléri a szánalomnélküliség helyét, a racionalizmus és a józan ész helyzete meggyengül. Az érzet, hogy van egy idősebb, sötét, csendes részem az értelem előéletének egyfajta képe volt.

– Pontosan tudom, miről beszélsz – mondtam neki. – Rengeteg dolgot tudok, de képtelen vagyok beszélni arról, amit tudok. Nem tudom. hogy fogjak hozzá.

– Már beszéltem neked erről az állapotról – mondta don Juan. – Amit most megtapasztalsz, és dualizmusnak nevezel, az a gyűjtőpontod egy másik helyzetéből adódó látvány. Ebből a helyzetből képes vagy érezni az ember idősebb oldalát. És amit az ember idősebb oldala tud, az a csendes tudás, olyan tudás, melyet még nem vagy képes szavakba foglalni.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Mert ahhoz, hogy szavakká tudd formálni, elengedhetetlen, hogy rendkívül sok energiával rendelkezz, és képes legyél használni azt – felelte don Juan. – Te pedig jelenleg nem rendelkezel ezzel az energiatartalékkal.

– A csendes tudás olyan dolog, ami mindannyiunknak van – folytatta. – Valami, ami tökéletes uralommal bír minden felett, aminek tökéletes tudása van mindenről. Gondolkodni azonban nem képes, ennélfogva nem képes elmondani, amit tud.

– A varázslók hiszik, hogy amikor az ember tudatára ébred annak, hogy tud, és tudatos akar lenni ezzel a tudással kapcsolatban, szem elől veszíti, amit tud. A csendes tudás, melyet képtelen vagy leírni, természetesen maga a szántszándék – a szellem, az absztrakt. Az ember ott követte el a hibát, hogy közvetlenül akarta megismerni azt, úgy, ahogy a köznapi életben ismeri a dolgokat. Minél inkább törekedett erre, annál tünékenyebbé vált ez a tudás.

– De mit jelent ez egyszerűen megfogalmazva? – kérdeztem.

– Azt, hogy az ember feladta a csendes tudást az értelem világáért – felelte. – Minél jobban ragaszkodik az értelem világához, annál tünékenyebbé válik a szántszándék.

Beindítottam a kocsit, és egy darabig csendben haladtunk. Don Juan nem adott útirányt és nem szólt bele, hogyan vezessek – pedig ezt gyakran megtette, hogy felingerelje az önteltségemet. Nem tudtam pontosan, merre tartok, egy részem mégis tudta és hagytam, hogy ez a részem kerekedjen felül.

Késő este érkeztünk az Észak-mexikói Sinaola megyébe, don Juan csoportja varázslóinak vidéken lévő házához. Úgy tűnt, szinte még el sem indultunk, máris odaértünk. Képtelen voltam visszaemlékezni utunk részleteire, csak azt tudtam, hogy útközben nem beszélgettünk.

A ház üresnek tűnt, semmi nem utalt arra, hogy laknának benne. Azonban tudtam, hogy don Juan barátai ott vannak. Nem is kellett látnom őket, egyszerűen éreztem a jelenlétüket.

Don Juan meggyújtott néhány petróleumlámpát, és leültünk a robosztus asztalhoz. Úgy tűnt, evéshez készülődik. Azon gondolkodtam, mit mondjak, amikor egy nő lépett be zajtalanul a szobába, és egy nagy tál ételt helyezett az asztalra. Nem voltam felkészülve a bejövetelére, és amikor kilépett a sötétségből a fényre, mintha csak a semmiből öltött volna testet, akaratlanul is felcsuklottam a meglepetéstől.

– Ne ijedj meg, én vagyok az, Carmela – mondta, majd újra elnyelte a sötétség.

Félbe maradt kiáltással tátva maradt a szám. Don Juan olyan fékeveszetten nevetett rajtam, hogy tudtam, a házban mindenki meghallotta a nevetését. Félig-meddig arra számítottam, hogy előjönnek a többiek, de senki sem bukkant fel.

Próbáltam enni, de nem voltam éhes. A nőn kezdtem gondolkodni. Nem ismertem őt. Azaz kis híján sikerült felismernem, de a gondolataimat elhomályosító köd miatt képtelen voltam előhívni az emlékét. Küzdöttem, hogy megtisztítsam az elmém, de úgy éreztem, ez túl sok energiát igényel, ezért felhagytam vele. Amint abbahagytam a nőről történő gondolkodást, szinte azonnal különös, zsibbasztó nyugtalanságot érzékeltem. Először azt hittem, hogy a masszív, sötét ház, és a benne illetve körülötte uralkodó csend hat rám nyomasztólag. Aztán távoli, halk kutyaugatást hallottam, és a szorongásom hihetetlen méreteket öltött. Egy percig azt hittem, szétrobban a testem, de don Juan gyorsan közbelépett. Odaugrott a székemhez, és addig nyomta a hátamat, míg az meg nem roppant, azonnali enyhülést hozva számomra. Amikor lecsillapodtam, rájöttem, hogy az engem kis híján elemésztő szorongással együtt elveszítettem azt a tiszta érzést is, hogy mindent tudok. Már nem voltam képes előre látni, hogyan fogja don Juan szavakba önteni az általam is ismert tudást.

Ekkor belekezdett egy roppant sajátságos okfejtésbe. Először azt mondta, hogy az engem futótűzként elborító szorongás oka az volt, hogy hirtelen elmozdult a gyűjtőpontom, ezt pedig Carmela váratlan felbukkanása és az a sikertelen igyekezetem váltotta ki, hogy arra a helyre mozdítsam el a gyűjtőpontomat, ahol képes leszek őt tökéletesen felismerni.

Azt tanácsolta, szokjak hozzá ezekhez a rohamokhoz, mivel a gyűjtőpontom továbbra is mozogni fog.

– A gyűjtőpont bármilyen elmozdulása olyan, mintha meghalna az ember – mondta. – Minden bennünk lévő dolog elkülönül, aztán újra összekapcsolódik egy sokkal nagyobb erővel rendelkező forrással. Az energiának ezt a felerősödését az ember gyilkos szorongásként éli meg.

– Mi tegyek, ha ez bekövetkezik? – kérdeztem.

– Semmit – mondta don Juan. – Csak várj. Az energia-kitörés el fog múlni. A veszélyes az, ha az ember nem tudja, mi történik vele: ha tudja, nem fenyegeti valódi veszély.

Aztán az ősi idők emberéről kezdett beszélni. Azt mondta, ez az ember a lehető legközvetlenebb módon tudta, mit tegyen, és hogy hogyan tegye azt a legjobban. De mivel oly jól tette a dolgát, elkezdte kifejleszteni az egyéniség érzetét, ami azt az érzést nyújtotta számára, hogy képes előre látni, mit fog tenni, és képes megtervezni a cselekedeteit. Így bukkant fel az egyéni „én" képzete; az éné, mely elkezdte meghatározni az ember cselekedeteinek természetét és hatókörét.

Ahogy az egyéni én érzete egyre erősebb lett, az ember elveszítette a csendes tudással fennálló természetes kapcsolatát. A modern ember e fejlődés örököse, ennélfogva már olyan reménytelenül eltávolodott minden dolgok forrásától, hogy nem tehet mást, mint hogy az önpusztítás erőszakos és cinikus cselekedeteivel fejezi ki a kétségbeesését.

Don Juan kijelentette, hogy az emberi cinizmust és a kétségbeesést a bennünk megmaradt kicsiny darab csendes tudás okozza, mely két dolgot tesz: először is sejteti az emberrel a minden dolgok forrásával fennálló ősi kapcsolatát; másodszor pedig azt az érzést kelti benne, hogy e nélkül a kapcsolat nélkül reménye sincs a békére, az elégedettségre és céljai elérésére.

Azt hittem, ellentmondáson kaptam don Juant. Rámutattam arra, hogy egyszer azt mondta nekem, a harcos természetes állapota a háború, és a béke pedig nem az.

– Ez így igaz – ismerte be. – De a harcos számára a háború nem az egyéni vagy csoportos ostobaság cselekedeteit jelenti, és nem is az öncélú erőszakot. A harcos számára a háború teljes küzdelem az ellen az egyéni én ellen, amely megfosztotta az embert az erejétől.

Aztán don Juan azt mondta, itt az ideje, hogy folytassuk a könyörtelenségről, a varázslás legalapvetőbb előfeltételéről folytatott beszélgetésünket. Elmondta, hogy a varázslók felismerték, hogy a gyűjtőpont bármilyen elmozdulása elmozdulás az egyéni énnel való túlzott törődéstől, mely annyira jellemző a modern emberre. Majd kifejtette, a varázslók hiszik, hogy a gyűjtőpont helyzete teszi a mai embert öldöklő egoistává, olyan lénnyé, akit teljesen leköt a saját énképe. Mivel elveszítette a reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt. Ezáltal sikerült lerögzíteni a gyűjtőpontját az énképét fenntartó helyzetben. Következésképpen kijelenthetjük, hogy a gyűjtőpont bármilyen, a megszokott helyzetéből történő elmozdítása elmozdulást eredményez az ember öntükrözésétől és annak kísérőjelenségétől, az önteltségtől.

Don Juan az önteltséget az ember énképe által generált erőnek jellemezte. Újra elmondta, hogy ez az az erő, mely a jelenlegi helyén rögzülve tartja a gyűjtőpontot. Ebből kifolyólag a harcos útjának legfőbb célja az, hogy letaszítsa a trónjáról az önteltséget, és a varázslók minden tette arra irányul, hogy megvalósítsák ezt a célt. Kifejtette, hogy a varázslók megfosztották álcájától az önteltséget, és úgy találták, hogy az nem más, mint az önmagát valami másnak tettető önsajnálat.

– Ez lehetetlennek tűnik, mégis erről van szó – mondta. – Az önsajnálat a valódi ellenség, ez az ember nyomorúságának forrása. Ha nem sajnálná magát annyira, az ember nem engedhetné meg magának, hogy ilyen öntelt legyen. Azonban ha megjelenik az önteltség, az mintegy saját életre kel. És az önteltség látszólagos függetlensége adja az értékesség látszatát.

Don Juan okfejtése, melyet normál körülmények között felfoghatatlannak találtam volna, most abszolút meggyőzőnek tűnt számomra. Azonban a bennem még mindig meglévő kettősség miatt kissé túlzottan leegyszerűsítettnek találtam az érvelését. Úgy tűnt, egy meghatározott célra irányítja a gondolatait és a szavait; ez a célpont pedig én voltam, legalábbis a megszokott tudomásom állapotában létező énem.

Folytatva a mondanivalóját, don Juan kijelentette, hogy a varázslók tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy gyűjtőpontunknak a megszokott helyéről való elmozdításával elérhetünk egy állapotot, melyet csakis könyörtelenségnek lehet nevezni. A varázslók, gyakorlati cselekedeteik révén tudják, hogy amint elmozdul a gyűjtőpontjuk. összeomlik az önteltségük. A gyűjtőpontjuk megszokott helyzete nélkül az énképük többé nem tartható fenn. És ha nem fókuszálnak minden erejükkel erre az énképre, elveszítik az önmaguk iránt érzett szánalmukat, és ezzel együtt az önteltségüket is. Így hát a varázslóknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy az önteltség nem más, mint álcázott önsajnálat.

Ezután az én aznap délutáni esetemet hozta fel példaként, lépésről lépésre végigmenve a történteken. Kijelentette, hogy a nagualnak vezetőként vagy tanárként mindig a leghatékonyabb, ugyanakkor a leg-feddhetetlenebb módon kell viselkednie. Mivel nincs lehetősége racionálisan megtervezni a cselekedeteit, a nagual mindig hagyja, hogy a szellem határozza meg a dolgok menetét. Például neki sem volt semmiféle terve, míg a szellem aznap kora reggel, mialatt Nogalesben reggeliztünk, jelet nem adott neki. Arra ösztönzött, hogy idézzem fel az adott eseményt, és mondjam el, mire emlékszem belőle. Elmondtam neki, hogy a reggeli alatt roppant feszélyezett voltam, mivel gúnyt űzött belőlem.

– Gondolj a pincérnőre – nógatott.

– Csak arra emlékszem, hogy goromba volt.

– De miért volt goromba? – makacskodott don Juan. – Mit csinált, mialatt arra várt, hogy leadjuk a rendelésünket?

Kis idő múltán eszembe jutott, hogy a felszolgáló kemény vonású, fiatal nő volt, aki miután ledobta elém az étlapot az asztalra, csak állt ott, egészen közel hozzám, mintegy némán azt követelve, hogy siessek és döntsem már el, mit kérek.

Várakozás közben türelmetlenül topogott a padlón nagy lábával, és feltűzte hosszú fekete haját. Figyelemreméltó volt a változás: a nő egyszeriben vonzóbbá és érettebbé vált. Annyira megragadott az átalakulása, hogy a hatására még rossz modoráról is megfeledkeztem.

– Ez volt a jel – mondta don Juan. – A keménység és az átváltozás a szellem előjele volt.

Azt mondta, az aznapi első, nagualként végrehajtott tette az volt, hogy tudatta velem a szándékát: teljesen érthetően, mégis burkoltan közölte velem, hogy leckét fog adni nekem a könyörtelenségből.

– Most már emlékszel? – kérdezte. – Beszélgettem a pincérnővel és egy közeli asztalnál ülő idős hölggyel.

Az irányítása segítségével valóban emlékeztem arra, hogy mialatt én ettem, don Juan hosszasan elcsevegett egy idős hölggyel és a modortalan pincérnővel – gyakorlatilag flörtölt velük. Bárgyú történeteket mesélt nekik a kormány panamáiról és korrupciójáról, és elmondott néhány, a városba betévedt farmerekről szóló viccet. Aztán megkérdezte a pincérnőt, vajon nem amerikai-e. Az nemmel felelt, és nevetett a kérdésen. Don Juan azt mondta, az jó, mert én egy mexikói-amerikai vagyok, aki a szerelmet keresi, és egy ilyen jó reggeli után akár itt helyben is elkezdhetném a dolgot.

A nők felkacagtak, én pedig azt hittem, a zavaromon nevetnek. Don Juan komoly hangon azt mondta nekik, hogy azért jöttem Mexikóba, hogy feleséget találjak magamnak. Megkérdezte őket, nem ismernek-e egy becsületes, erkölcsös és szemérmes nőt, aki szeretne férjhez menni, és akinek nincsenek túl nagy igényei a jövendőbelije szépségével kapcsolatban. Úgy beszélt magáról, mint a szószólóm.

A nők harsányan kacagtak, engem pedig módfelett bosszantott a dolog. Don Juan a pincérnőhöz fordult, és megkérdezte, nem jönne-e hozzám feleségül. Azt felelte, hogy őt már eljegyezték. Úgy tűnt nekem, teljesen komolyan veszi don Juant.

– Miért nem hagyja, hogy ő beszéljen a saját nevében? – kérdezte az idős hölgy don Juantól.

– Mert beszédhibás – felelte don Juan. – Rettenetesen dadog.

A pincérnő azt mondta, amikor megrendeltem az ételt, teljesen normálisan beszéltem.

– Ó, maga igazán jó megfigyelő – mondta don Juan. – De ez a fiú csak akkor képes normálisan beszélni, ha ételt rendel. Újra és újra elmondtam neki, hogy ha meg akar tanulni rendesen beszélni, akkor könyörtelennek kell lennie. Azért hoztam ide, hogy adjak neki néhány leckét a könyörtelenségből.

– Szegény fickó – mondta az idős hölgy.

– Hát, ha még ma szerelmet akarunk találni neki, akkor jobb, ha elindulunk – mondta don Juan, távozáshoz készülődve.

– Maga nagyon komolyan veszi ezt a házasság-dolgot – szólt a fiatal pincérnő don Juanhoz.

– Meghiszem azt! – felelt ő. – Segíteni fogok neki abban, amire szüksége van, így képes lesz átlépni a határt, és eljutni a szánalomnélküliség helyére.

Úgy gondoltam, don Juan vagy a házasságot vagy az Egyesült Államokat illeti a szánalomnélküliség névvel. Nevettem a hasonlaton, és egy percig borzasztóan dadogtam, halálra rémítve a nőket, és hisztérikus kacagásra késztetve don Juant.

– Feltétlenül be kellett jelentenem neked a szándékomat – folytatta a magyarázatát don Juan. – És így is tettem, de ezt egyáltalán nem vetted észre – épp ahogy annak történni kellett.

Azt mondta, attól a perctől fogva, hogy a szellem megnyilatkozott számára, minden lépés a szellem szándékának beteljesítése végett és tökéletes könnyedséggel következett be. A gyűjtőpontom pedig végül elérte a szánalomnélküliség helyét, amikor az ő átváltozásának hatására, el kellett hagynia az öntükrözés szokásos helyzetét.

– Az öntükrözés helyzete arra kényszeríti a gyűjtőpontot – folytatta don Juan – , hogy színleg a részvét világát állítsa össze, valójában azonban ez a kegyetlenség és az énközpontúság világa. Ebben a világban csakis az adott személy számára kényelmes érzések valódiak.

– A varázslók számára a könyörtelenség nem kegyetlenség. A könyörtelenség az önsajnálat és az önteltség ellentéte. A könyörtelenség – józanság.

5.
A szántszándék követelményei

AZ ÉNKÉP TÜKRÉNEK ÖSSZETÖRÉSE

Az éjszakát azon a helyen töltöttük, ahol felidéztem a guaymas-i tapasztalásaimat. Mivel a gyűjtőpontom könnyen irányítható állapotban volt, a rákövetkező órákban don Juan segített, hogy új helyzeteket érjek el, melyek azonban azonnal elmosódott nem-emlékekké váltak.

Másnap képtelen voltam visszaemlékezni arra, mi történt, és mit érzékeltem, viszont elevenen élt bennem az érzés, hogy bizarr élményekben volt részem. Don Juan egyetértett azzal, hogy a gyűjtőpontom várakozásán túli pontra mozdult el, mégsem volt hajlandó akár csak utalni is arra, mit tettem. Csak annyit mondott, hogy egy nap majd mindent fel fogok idézni.

Dél körül folytattuk utunkat a hegyekben. Késő délutánig megállás nélkül, csendben gyalogoltunk. Miközben lassan felfelé másztunk egy lankás hegygerincre, don Juan hirtelen beszélni kezdett. Egy szót sem értettem abból, amit mondott. Addig ismételgette a dolgot, míg rájöttem, meg akar állni egy széles sziklapadnál, melyet tisztán lehetett látni onnan, ahol voltunk. Azt mondta, ott a sziklák és a sűrű cserjés majd megvédenek bennünket a széltől.

– Szerinted a sziklapad melyik része lenne a legalkalmasabb arra, hogy ott töltsük az éjszakát? – kérdezte. Korábban, mászás közben már kiszúrtam ezt a szinte észrevehetetlen sziklapadot. Olyannak tűnt, mint egy sötét folt a hegy arcán. Egy nagyon gyors pillantással azonosítottam be. Most, hogy don Juan kikérte a véleményemet, a déli részén felfedeztem egy még sötétebb, szinte fekete foltot. A sötét sziklaperem és a szinte fekete folt semmi félelmet vagy szorongást nem keltett bennem. Tetszett nekem az a sziklapad, a rajta lévő sötét foltot pedig még jobban kedveltem.

– Az a folt ott nagyon sötét, de nekem tetszik – mondtam, amikor elértük a párkányt.

Don Juan egyetértett azzal, hogy ez a legjobb hely, hogy ülve töltsük az éjszakát. Azt mondta, ez egy különleges energiaszinttel rendelkező hely, és ő is kedveli kellemes sötétségét.

Elindultunk a kiugró sziklák felé. Don Juan megtisztított egy kisebb területet és leültünk, hátunkat a szikláknak támasztva.

Azt mondtam don Juannak, egyrészt úgy gondolom, szerencsés döntés volt részemről, hogy épp ezt a helyet választottam, másrészt viszont képtelen vagyok nem tudomásul venni azt a tényt, hogy a szememmel érzékeltem azt.

– Nem állítanám, hogy csak a szemeddel érzékelted ezt a helyet – mondta ő. – Ez ennél egy kicsit összetettebb.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem.

– Úgy, hogy vannak olyan lehetőségeid, melyeknek még nem vagy tudatában – felelte. – Mivel nagyon figyelmetlen vagy, esetleg azt hiszed, hogy amit érzékelsz, az egyszerűen a megszokott érzékszervi működés eredménye.

Azt mondta, ha kételkednék a dologban, menjek csak vissza a hegy lábához, és ellenőrizzem, amit mond. Előre megmondhatja, hogy ha csak a szememmel keresem, nem leszek képes megtalálni a sötét sziklapadot. Hevesen kijelentettem, hogy semmi okom kételkedni a szavában. Eszem ágában sem volt lemászni a hegyről. Don Juan azonban erősködött, hogy menjünk csak le. Azt hittem, csak azért mondja, hogy ugrasson engem, azonban amikor eszembe jutott, hogy esetleg komolyan beszél, roppant ideges lettem. Olyan hevesen kacagott, hogy majd megfulladt.

Megjegyezte, hogy minden állat képes észlelni a környezetében lévő különleges energiájú helyeket. A legtöbbjüket megijesztik az ilyen helyek, és elkerülik ezeket. Kivételt képeznek a hegyi oroszlánok és a prérifarkasok, akik ha rábukkannak egy-egy ilyen pontra, lehevernek pihenni, és gyakran ott is alszanak. Azonban csakis a varázslók keresik tudatosan az ilyen helyeket a hatásuk miatt.

Megkérdeztem, milyen hatásaik vannak az efféle helyeknek. Azt felelte, hogy észrevehetetlen, éltető energialöketeket bocsátanak ki magukból, és megjegyezte, hogy a természetes környezetben élő köznapi emberek is képesek megtalálni ezeket a helyeket, még ha nincsenek is tudatában annak, hogy mire bukkantak rá, vagy hogy milyen hatásaik vannak.

– Honnan tudják a köznapi emberek, hogy egy ilyen pontra találtak? – kérdeztem.

– Sehonnan – felelte don Juan. – Amikor a varázslók megfigyelték a gyalogosan haladó embereket, észrevették, hogy azok kivétel nélkül mindig a pozitív energiaszintű helyeken fáradnak el és állnak meg pihenni. Ha azonban káros energiaáramlású területen haladnak át, idegesek lesznek, és sietni kezdenek. Ha megkérded őket, miért teszik ezt, azt felelik, azért siettek át azon a területen, mert energikusnak érezték magukat. De pont az ellenkezőjéről van szó – csak az a hely tölti fel energiával az embert, ahol fáradtnak érzi magát.

Don Juan elmondta, hogy a varázslók úgy képesek fellelni az ilyen helyeket, hogy egész testükkel érzékelik a környezetükben lévő apró energia-áramlásokat. Az öntükrözésük megkurtításából eredő megnövekedett energiájuk lehetővé teszi, hogy kiterjesszék érzékszerveik hatókörét.

– Azt próbálom világossá tenni számodra, hogy csakis az olyan cselekedeteknek van értelmük, melyek hatására kevesebbet foglalkozunk az énképünkkel, legyünk akár varázslók, akár köznapi emberek – folytatta. – A nagual a tanítványai esetében arra törekszik, hogy összetörje a tükröt, melyben az énképük megjelenik.

Hozzátette, hogy minden egyes tanítvány egyedi eset, és a nagualnak hagynia kell, hogy a szellem döntsön a részletek felől.

– Mindannyian eltérő mértékben kötődünk az öntükrözéshez, és ezt a kötődést szükségként éljük meg. Például mielőtt a tudás útjára léptem volna, az életem véget nem érő kívánságokból állt, és évekkel azután is hogy Julián nagual a szárnyai alá vett, tele voltam kívánságokkal, még talán jobban, mint azelőtt.

– Léteznek azonban olyan emberek is, varázslók és köznapi emberek egyaránt, akiknek senkire sincs szükségük. Nincs szükségük közvetítőkre, mivel közvetlenül a szellemtől kapnak békességet, harmóniát, nevetést és tudást. A te eseted nem ilyen, és az enyém sem ilyen volt. A te közvetítőd én vagyok, az enyém pedig Julián nagual volt. A közvetítők, túl azon, hogy biztosítják a minimális esélyt – a szántszándék tudomását – , segítenek az embernek, hogy összetörje az öntükrözés tükreit.

– Az egyetlen konkrét segítség, amit valaha kaptál tőlem az volt, hogy támadásokat intéztem az énképed ellen. Ha nem így lett volna, csak az idődet vesztegetted volna. Ez az én valódi segítségem a számodra.

– De don Juan, te több dolgot tanítottál nekem, mint bárki más az életem során – tiltakoztam.

– Megtanítottalak mindenfélére, hogy foglyul ejtsem a figyelmedet – mondta ő. – Te mégis meg mernél esküdni arra, hogy ezek a technikák voltak a fontosak. Ez azonban tévedés. Az instrukciók vajmi kevés értékkel bírnak. A varázslók úgy tartják, csakis a gyűjtőpont elmozdítása számít. És amint tudod, ez az elmozdulás a megnövekedett energiaszinttől függ, nem pedig az instrukcióktól.

Aztán don Juan egy teljesen lehetetlen kijelentést tett. Azt mondta, hogy bármely, egy sajátos és egyszerű cselekedetsort követő ember képes megtanulni, hogyan mozdítsa el a gyűjtőpontját.

Rámutattam, hogy ellentmond önmagának: számomra a cselekedetsor instrukciókat és eljárásokat jelent.

– A varázslók világában csak a szavak szintjén léteznek ellentmondások – felelte – , a gyakorlatban nem. A cselekedetsor, melyről beszélek, a tudatosságból ered, és ahhoz, hogy az ember tudatára ébredjen ennek a cselekedetsornak, nagualra van szüksége. Ezért mondom azt, hogy a nagual biztosítja a minimális esélyt, de ez a minimális esély nem instrukciókból áll; nem olyan instrukciókból, melyekre mondjuk egy gép kezelésének elsajátításához van szükség. Ez a minimális esély azt jelenti, hogy felkészíti a tanítványt, hogy tudatában legyen a szellemnek.

Elmagyarázta, hogy a cselekedetsort, amiről beszél ara használják, hogy az ember tudatára ébredjen annak, hogy az önteltség az az erő, mely lerögzítve tartja a gyűjtőpontot. Ha megkurtítjuk az önteltségünket, az általa lekötött energia felszabadul. Ez a megnövekedett energia aztán teljesen automatikusan és elő-meditáció nélkül egy felfoghatatlan és szinte hihetetlen utazásra indítja el a gyűjtőpontot.

Ha a gyűjtőpont elmozdult, maga az elmozdulás idézi elő az öntükrözéstől való elmozdulást, és ez biztosítja a tiszta kapcsolatot a szellemmel. Azt is hozzátette, hogy végül is elsősorban az öntükrözés felelős azért, hogy az embernek a szellemmel való kapcsolata megszakadt.

– Mint azt már mondtam neked – folytatta don Juan – , a varázslás visszatérés. Győzedelmesen térünk vissza a szellemhez, miután alászálltunk a pokolba, trófeákat hozunk magunkkal onnan; és a megértés az egyike ezeknek. Azt mondtam, hogy ez a cselekedetsor roppant könnyűnek és egyszerűnek tűnik, amikor beszélünk róla, de amikor megpróbáltam azt a gyakorlatba átültetni, mindennek bizonyult, csak éppen könnyűnek és egyszerűnek nem.

– Ebben az egyszerű folyamaiban az okoz nehézséget számunkra – mondta don Juan – , hogy a legtöbben nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy milyen apró erőfeszítéseket kell csak megtennünk. Arra neveltek bennünket,

hogy instrukciókra, tanításokra, vezetőkre és mesterekre várjunk. És amikor valaki azt mondja, hogy egyikükre sincs szükségünk, nem hiszünk neki. Idegesek, aztán bizalmatlanok, végül pedig kiábrándultak és dühösek leszünk. Ha segítségre van szükségünk, azt nem a különböző módszerekben lelhetjük meg. Ha valaki felhívja a figyelmünket arra, hogy meg kell kurtítanunk az önteltségünket, az valódi segítség.

– A varázslók azt mondják, senkire sincs szükségünk, hogy meggyőzzön arról, a világ sokkal összetettebb, mint azt akár legvadabb álmainkban is képzelnénk. Akkor miért vagyunk alárendeltek? Miért vágyunk arra, hogy valaki vezessen minket, amikor egyedül is boldogulunk? Jó kérdés, mi?

Don Juan nem mondott többet. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy tűnődjek el a dolgon, engem azonban más dolgok izgattak. A dolgok felidézése aláaknázott bennem bizonyos megingathatatlannak hitt alaptételeket, és kétségbeesett szükségem volt arra, hogy don Juan újrafogalmazza őket. Végül megtörtem a hosszúra nyúlt csendet, és hangot adtam az aggodalmaimnak. Elmondtam neki, eljutottam odáig, hogy elfogadjam, hogy akár teljes eseményeket is elfelejthetek, ha azok az emelkedett tudomás állapotában történtek. Viszont egészen az adott napig tökéletesen emlékeztem mindenre, amit a hagyományos tudomás állapotában tettem az irányítása alatt. Azonban az a vele elköltött reggeli Nogalesben nem létezett az elmémben, mielőtt fel nem idéztem azt. Pedig ez az esemény egészen biztosan a köznapi világban történt meg.

– Megfeledkezel egy lényeges dologról – mondta don Juan. – A gyűjtőpont elmozdításához a nagual jelenléte is elegendő. Folyton a nagual-vágással ugrattalak téged, de ez a lapockáid közé mért ütés pusztán egyfajta mézesmadzag, mely azt a célt szolgálja, hogy megszüntesse a kétségeidet. A varázslók a fizikai kontaktus segítségével zökkentik ki a testet, de tulajdonképpen nem tesznek mást, csak magabiztossá teszik a tanítványt, akit befolyásolnak.

– De akkor ki mozdítja el a gyűjtőpontot, don Juan? – kérdeztem.

– A szellem – felelte egy olyan ember hangján, aki a türelme határára ért. Aztán úgy tűnt, mérsékli magát: elmosolyodott és rezignáltan megrázta a fejét.

– Ezt nagyon nehéz elfogadnom – mondtam. – Mivel az elmémet az ok és okozat alapelve uralja.

Don Juanra újra rájött érthetetlen röhögőgörcseinek egyike – persze ezek a rohamok csak az én szemszögemből nézve voltak érthetetlenek. Bizonyára mérgesnek tűntem, mert a vállamra tette a kezét, és így szólt:

– Azért kell újra és újra ennyire nevetnem, mert bolond vagy. A válaszok szinte kiszúrják a szemedet, és te nem látod meg őket. Azt hiszem, a te átkod az elmebaj.

A szemei olyan ragyogóak, annyira végképp őrültek és huncutok voltak, hogy végül én is nevetni kezdtem.

– A végkimerülésig hajtogattam neked, hogy a varázslásban nincsenek eljárások – folytatta – Nincsenek módszerek és nincsenek lépések. Csakis a gyűjtőpont elmozdulása számít. Ezt pedig semmiféle eljárás nem válthatja ki; ez egy önmagától bekövetkező hatás.

Meglökött, mintha ki akarná egyenesíteni a hátamat, aztán rám meredt, egyenesen a szemembe nézve. Szavai teljesen lekötötték a figyelmemet.

– Lássuk, ezzel mihez kezdesz: – mondta – az előbb kijelentettem, hogy a gyűjtőpont elmozdulása önmagától következik be. Viszont azt is állítottam, hogy a nagual jelenléte mozdítja el a tanítványa gyűjtőpontját, és beszéltem arról, hogy az a mód, ahogy a nagual a könyörtelenséget álcázza, vagy elősegíti vagy akadályozza ezt az elmozdulást. Nos, hogyan oldanád fel ezt az ellentmondást?

Bevallottam, hogy épp meg akartam kérdezni tőle, mi a helyzet ezzel az ellentmondással, mivel tudatában voltam annak, de még elképzelésem sem volt, hogyan fogjak hozzá a feloldásához. Nem vagyok gyakorló varázsló, mondtam.

– Akkor mi vagy? – kérdezte.

– Antropológiahallgató vagyok, aki megpróbálja kideríteni, mit csinálnak a varázslók – feleltem. Állításom ugyan nem fedte teljesen a valóságot, mégsem volt hazugság. Don Juan fékezhetetlenül kacagott.

– Ehhez már túl késő van – mondta. – Már elmozdult a gyűjtőpontod. És pontosan ettől az elmozdulástól lesz varázsló az emberből.

Kijelentette, hogy ami ellentmondásnak tűnik, az valójában egyazon érem két oldala. A gyűjtőpontot a nagual készteti elmozdulásra azáltal, hogy segít összetörni az öntükrözés tükrét. De a nagual mindössze ennyit tehet. A valódi elmozdulást a szellem, az absztrakt idézi elő; valami, amit nem lehet látni vagy érezni; valami, ami látszólag nem létezik, mégis létezik. Ebből kifolyólag a varázslók azt mondják, hogy a gyűjtőpont teljesen magától mozdul el. Vagy azt mondják, a nagual mozdítja el. A nagual az absztrakt közvetítőjeként, cselekedetein keresztül lehetőséget biztosít annak a megnyilatkozásra. Kérdőn néztem rá.

– A gyűjtőpontot a nagual mozdítja el, valójában azonban mégsem ő maga mozdítja el azt – mondta don Juan. – Vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy a szellem a nagual feddhetetlenségével összhangban nyilvánítja ki önmagát, hogy egy feddhetetlen nagual puszta jelen létének segítségével képes elmozdítani a gyűjtőpontot.

Don Juan azt mondta, tisztázni akarja ezt a dolgot, mert ha a tanítvány félreérti, az visszatéríti a nagualt az önteltséghez és ez a pusztulásához vezet.

Aztán témát váltott, és azt mondta, mivel a szellemnek nincsen érzékelhető esszenciája, a varázslók inkább azokkal a sajátos példákkal és módokkal foglalkoznak, melyek segítségével képesek összetörni az öntükrözés tükrét.

Don Juan megjegyezte, ezen a téren roppant fontos, hogy felismerjük, milyen gyakorlati értékük van azoknak a módszereknek, melyek segítségével a nagualok a könyörtelenségüket álcázzák. Azt mondta, például az én maszkom, a nagylelkűség, megfelelő arra, hogy felszínesen kezeljem az embereket, arra viszont nem alkalmas, hogy összetörjem az öntükrözésük tükrét, mivel ez az álca arra késztet engem, hogy egy szinte lehetetlen döntést követeljek meg tőlük. Azt várom tőlük, hogy mindenféle felkészülés nélkül fejest ugorjanak a varázslók világába.

– Egy efféle döntést elő kell készíteni – folytatta. – És erre a célra bármilyen, a nagual könyörtelenséget álcázó maszk megteszi – kivéve a nagylelkűség álcáját.

Talán mivel elkeseredetten akartam hinni abban, hogy természetemnél fogva nagylelkű vagyok, a viselkedésemre tett megjegyzései újra szörnyű bűntudatot keltettek bennem. Don Juan biztosított arról, hogy nincs mit szégyellnem, és a viselkedésem egyetlen nemkívánatos hatása az, hogy ál-nagylelkűségem nem vezet pozitív, eredményes cselfogásokra.

Habár sok szempontból hasonlítok a jótevőjére, mondta, a nagylelkűségem túl nyers, túl nyilvánvaló ahhoz, hogy értékes legyen számomra, mint tanár számára. Azonban az ésszerűség maszkja, melyet például ő alkalmaz, roppant hatékony, mivel kedvező légkört teremt a gyűjtőpont elmozdításához. Az ő tanítványai tökéletesen hisznek színlelt ésszerűségében. Valójában ez annyira inspirálja őket, hogy könnyűszerrel ráveheti őket arra, hogy a végletekig megerőltessék magukat.

– Ami Guaymasban történt veled, jó példája annak, hogyan zúzza szét a nagual álcázott könyörtelensége az öntükrözés tükrét – fűzte tovább a szót. – Az álcám okozta a bukásodat. Te – akárcsak mindenki más a környezetemben – hittél az ésszerűségemben. És persze elsősorban arra számítottál, hogy ez az ésszerűség folytonos marad.

– Amikor nemcsak egy gyenge öregember szenilitásával, de magával az öregemberrel is szembesítettelek, az elméd túlzásokba esett, hogy visszaállítsa a folytonosságomat és fenntartsa az énképedet. Így hát azt mondtad magadnak, minden bizonnyal agyvérzést kaptam.

– Végül, amikor már lehetetlenné vált számodra, hogy higgyél az ésszerűségem folytonosságában, a tükröd elkezdett töredezni. Onnantól kezdve csak az volt a kérdés, hogy mikor mozdul el a gyűjtőpontod, és hogy eléri-e a szánalomnélküliség helyét.

Nyilván szkeptikusnak tűntem don Juannak, mivel kifejtette, hogy az öntükrözésünk, vagy az elménk világa roppant laza szövésű és pusztán a dolgok mélyén meghúzódó rendszert alkotó néhány alapvető elképzelés tartja össze azt. Amikor ezek az ideák megbuknak, a rendszer megszűnik működni.

– Mik ezek az alapvető elképzelések? – kérdeztem Don Juant.

– Ennél a példánál maradva, a te esetedben – akárcsak az említett gyógyítónő közönségének esetében – a folytonosság a legfontosabb idea – felelte.

– És mi a folytonosság? – kérdeztem.

– Az az elképzelés, hogy szilárd tömbök vagyunk – mondta. – Az elménkben a világunkat az a bizonyosság tartja fenn, hogy változtathatatlanok vagyunk. Esetleg elfogadjuk azt, hogy a viselkedésünk megváltoztatható, hogy a reakcióink és a véleményünk megváltoztathatóak, de az elképzelés, hogy oly mértékben formálhatóak vagyunk, hogy akár a külsőnk is megváltozhat, hogy akár egy másik személlyé is válhatunk, nem része öntükrözésünk alapvető rendszerének. Amikor egy varázsló megtöri ezt a rendszert, az értelem világa megáll.

Meg akartam tudakolni tőle, vajon az egyén folytonosságának megtörése elegendő-e a gyűjtőpont elmozdulásához, azonban úgy tűnik, hogy don Juan előre látta, mit akarok kérdezni. Azt mondta, ez a törés pusztán fellazítja a rendszert; a gyűjtőpont elmozdulását a nagual könyörtelensége segíti elő.

Aztán összehasonlította a saját, guaymas-beli tettét a már említett gyógyító esetével. Azt mondta, a gyógyítónő egy sor olyan cselekedettel zúzta szét a nézők öntükrözését, melyeknek nem volt megfelel ője az adott emberek köznapi életében: a szellem drámai megszállása, a nő hangjának megváltozása, a beteg testének felnyitása mind ezt a célt szolgálták. Amikor az önmagukról alkotott elképzelésük folytonossága megszakadt, a gyűjtőpontjuk készen állt az elmozdulásra.

Don Juan emlékeztetett arra, hogy korábban már kifejtette nekem a világ megállításának fogalmát. Akkor azt mondta, hogy a varázslók számára a világ megállítása éppoly elengedhetetlenül fontos, mint számomra az írás és az olvasás. Ez abból áll, hogy az ember egy disszonáns elemet visz be a mindennapi viselkedés szövedékébe, hogy megakassza a köznapi események máskülönben egyenletes folyását – azon eseményekét, melyeket az értelmünk vesz lajstromba az elménkben.

Ezt a kirívó elemet „nemtevésnek", a tevés ellentétének nevezik. „Tevések" közé tartozik bármi, ami annak az egésznek a része, mely egészről értelmi leltárral rendelkezünk. A nemtevés olyan elem, mely nem illeszkedik ebbe a feltérképezett egészbe.

– A varázslók – mivel cserkészők – tökéletesen értik az emberi viselkedést – folytatta don Juan. – Például értik, hogy az emberi lények egy leltár teremtményei. Egy adott leltár tételeinek ismerete tesz valakit a saját területén tudóssá vagy szakértővé.

– A varázslók tudják, hogy ha egy köznapi ember leltára romba dől, az adott ember vagy kibővíti ezt a leltárt vagy összeomlik az öntükrözésének világa. Az átlagemberek hajlandóak új elemeket beépíteni a leltárukba, feltéve, hogy azok nem mondanak ellent az alapvető rendszernek. Azonban ha ezen új elemek ellentmondásban állnak a rend—

szerrel, az elme összeomlik, mivel az elme ez a bizonyos leltár. A varázslók erre a tudásra építenek, amikor az énképünk tükrének összetörésére törekszenek.

Kifejtette, hogy azon a bizonyos napon gondosan megválasztotta a kellékeket folytonosságom megtöréséhez. Lassan átváltoztatta magát, míg végül valóban gyenge öregemberré vált, és aztán – hogy megerősítse folytonosságom törését – elvitt egy étterembe, ahol öregembernek ismerték őt.

Közbevágtam, mivel ráébredtem egy ellentmondásra, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Korábban azt mondta, azért változtatta át magát, mert tudni akarta, milyen érzés öregnek lenni, és hogy ez az alkalom kedvező, és megismételhetetlen volt. Én úgy értelmeztem ezt a kijelentését, hogy ennek előtte még soha nem volt öregember. A vendéglőben mégis erőtlen, idős és beteg embernek ismerték.

– A nagual könyörtelenségének rengeteg aspektusa létezik – mondta don Juan. – Olyan ez, akár egy szerszám, mely mindig alkalmazkodik az adott feladathoz. A könyörtelenség a lét egyfajta állapota, a szántszándéknak egy, a nagual által elért szintje.

– A nagual arra használja ezt a szerszámot, hogy elősegítse általa a saját vagy a tanítványai gyűjtőpontjának elmozdulását, vagy arra, hogy cserkésszen a segítségével. Az adott napot magát öregnek tettető cserkészőként kezdtem, és gyenge öregemberként fejeztem be. A szemeim által irányított könyörtelenségem elmozdulásra késztette a gyűjtőpontomat.

– Bár korábban már sokszor jártam beteg öregemberként abban a vendéglőben, mindig csak cserkésztem, azaz pusztán eljátszottam, hogy öreg vagyok. A gyűjtőpontom egészen addig a napig még soha nem mozdult el pontosan az öregkor és a szenilitás helyére.

Azt mondta, a szemei abban a pillanatban elveszítették a ragyogásukat, amint azt szándékolta, hogy öreg legyen, és ezt én is azonnal észrevettem. Az ijedtség jól láthatóan kiült az arcomra. A szemei pedig azért veszítették el fényüket, mert a segítségükkel szándékolta az öregség helyzetét. Amint a gyűjtőpontja elérte ezt a helyzetet, képes volt mind megjelenésében, mind viselkedésében, mind pedig érzéseiben megöregedni.

Megkértem don Juant, hogy tisztázza, mit is jelent az, hogy a szemével szándékolta ezt a változást. Az a bizonytalan érzésem volt, hogy értem, azonban még magamnak sem lettem volna képes megfogalmazni, amit tudtam.

– Erről csak annyit tudok mondani, hogy az ember a szemeivel szándékolja a szántszándékot – mondta don Juan.

– Tudom, hogy így van. Azonban hozzád hasonlóan én sem vagyok képes pontosan megfogalmazni, mi is az, amit tudok. A varázslók úgy oldják meg ezt a különleges problémát, hogy elfogadnak valamit, ami szerfelett kézenfekvő: azt, hogy az emberi lények sokkal, összetettebbek és rejtelmesebbek. mint azt akár legvadabb álmainkban képzelnénk.

Továbbra is kitartottam amellett, hogy egyáltalán nem derített fényt a dologra.

– Csak annyit mondhatok, hogy ezt az ember szeme hajtja végre – mondta elvágólag. – Nem tudom hogyan, de a szem hajtja végre. Valamilyen meghatározhatatlan, a ragyogásukkal kapcsolatban álló tulajdonságukkal hívják meg a szántszándékot. A varázslók azt mondják, a szántszándékot az ember nem az értelmével, hanem a szemével tapasztalja meg.

Nem volt hajlandó többet mondani a témáról, inkább visszatért felidézett emlékeim magyarázatához. Azt mondta, miután a gyűjtőpontja elérte azt a helyzetet, mely valóban öreggé tette őt, minden kétségnek el kellett volna tűnnie az elmémből. Azonban mivel én olyan nagyon értelmes és racionális embernek hiszem magam, és erre büszke is vagyok, azonnal megtettem minden tőlem telhetőt, hogy magyarázatot találjak az átalakulására.

– Számtalanszor elmondtam már neked, mekkora hátrányt jelent az, ha valaki túlzottan racionális – mondta. – Az embereknek nagyon mély érzékük van a mágiához. Mindannyian a rejtelem részei vagyunk, a racionalitás csak a látszat. Ha megkapargatjuk racionalitásunk felszínét, egy varázslóra bukkanunk alatta. Néhányunknak komoly problémát okoz az, hogy ez alá a felszíni réteg alá hatoljon; mások könnyűszerrel megteszik ezt. Te és én nagyon hasonlítunk egymásra e téren – mind a kettőnknek vért kell izzadnunk, hogy feladjuk az öntükrözésünket.

Kifejtettem neki, hogy számomra a racionalitásomhoz való ragaszkodás mindig is élet-halál kérdés volt; különösen, ha az ő világában átélt élményeimről volt szó.

Don Juan megjegyezte, hogy aznap Guaymasban a racionalitásom mindent megtett, hogy őt is a hatalmába kerítse. A kezdetektől fogva be kellett vetnie minden általa ismert eszközt, hogy aláaknázza azt. Ezért először is erőteljesen a vállamra tette a kezét, és kis híján lerántott magával a földre. Ez a nyers, durva fizikai manőver volt az első sokk, amivel kizökkentette a testemet, és ez a kizökkentés az ő folytonosságának hiánya által kiváltott félelemmel társulva végül kipukkasztotta a racionalitásomat.

– De a racionalitásod kipukkasztása nem volt elegendő – folytatta. – Tudtam, hogy ha azt akarom, hogy a gyűjtőpontod elérje a szánalomnélküliség helyét, akkor folytonosságom minden maradványát el kell törölnöm. Ekkor történt az, hogy valóban szenilissé váltam, és arra kényszerítettelek, hogy körbe-körbe autózz a városban, majd végül dühbe gurultam, és pofon vágtalak.

– Megdöbbentél a dolgon, de aztán jó úton haladtál afelé, hogy magadhoz térj, amikor tükröt tartottam az énképed elé – és ez volt a végső csapás. Arra azonban nem számítottam, hogy amikor hitvány gyilkosnak nevezlek, és segítségért kiáltok, te elrohansz. Elfeledkeztem arról, milyen heves kitörésekre vagy képes.

Azt mondta, gyűjtőpontom az azonnali helyreállítási taktikám ellenére is elérte a szánalomnélküliség helyét, amikor felbőszültem szenilis viselkedésétől. Vagy talán pont fordítva történt a dolog, és azért dühödtem fel, mert a gyűjtőpontom elérte a szánalomnélküliség helyét – de ez lényegtelen. Csak az számított, hogy a gyűjtőpontom elérkezett erre a helyre.

Amikor ez megtörtént, feltűnően megváltozott a viselkedésem. Megnyugodtam, hűvös és megfontolt lettem, és többé már nem érdekelt a saját biztonságom.

Megkérdeztem, vajon látta-e mindezt. Nem emlékeztem arra, hogy beszéltem volna neki erről. Azt felelte, ahhoz, hogy tudja, mit érzek, elég volt visszaemlékeznie a saját hasonló tapasztalására és elemezni azt.

Don Juan rámutatott arra, hogy mire ő visszavedlett önmagává, a gyűjtőpontom már rögzült ebben az új helyzetében. Akkorra már a szokásos folytonosságába vetett bizalmam olyannyira megrendült, hogy a folytonosság többé nem funkcionált összetartó erőként. És ekkor a gyűjtőpontom új helyzete lehetővé tette számomra, hogy egy újfajta folytonosságot építsek fel, mely egyfajta különös, objektív ridegségén keresztül fejeződött ki – olyan ridegségén keresztül, mely azóta a normális viselkedésmódommá vált.

– A folytonosság olyan fontos az életünkben, hogy ha netán megszakad, mindig azonnal helyreállítjuk – folytatta don Juan. – Azonban a varázslók esetében, ha a gyűjtőpontjuk elérte a szánalomnélküliség helyét, a folytonosság soha többé nem lesz a régi.

– Mivel te természetednél fogva lassú vagy, még nem vetted észre, hogy attól a naptól kezdve többek közt arra is képessé váltál, hogy bármilyen folytonossági hiányt annak fogadj el, ami – persze csak az értelmed jelképes ellenállása után.

Don Juan szemei pajkosan felfénylettek.

– Aznap tettél szert az álcázott könyörtelenségedre is – folytatta. – Az álcád persze még nem volt annyira fejlett, mint most, de akkor tettél szert azokra az alapelemekre, melyek aztán a színlelt nagylelkűséged maszkjává váltak.

Tiltakozni próbáltam. Akármilyen formában is fogalmazta meg, egyszerűen nem tetszett nekem az álcázott könyörtelenség ideája.

– Velem szemben ne használd a maszkodat – nevetett don Juan. – Tartogasd jobb célpontra: olyasvalakire, aki nem ismer téged.

Aztán arra ösztönzött, hogy idézzem fel pontosan azt a pillanatot, amikor szert tettem a maszkomra.

– Abban a pillanatban, amikor érezted, hogy elfogott a hideg düh, álcáznod kellett azt – folytatta. – Te nem űztél tréfát belőle, ahogy azt a jótevőm tette volna. Nem is próbáltál meg ésszerűen viselkedni, ahogy én tettem volna. Nem igyekeztél úgy tenni, mintha meg akarnád fejteni a dolgot, ahogy azt Elías nagual tette volna. Ez az általam ismert három nagual maszkja. De mit tettél te? Szenvtelenül odasétáltál az autódhoz, és odaajándékoztad a csomagjaid felét a fickónak, aki segített cipelni őket.

Egészen eddig a percig nem is emlékeztem arra, hogy valóban segített valaki cipelni a csomagjaimat. Elmondtam neki, hogy fénypontokat láttam táncolni az arcom előtt, és azt hittem, azért látom őket, mert hideg dühöm miatt az ájulás határán vagyok.

– Nem voltál az ájulás határán – felelte don Juan. – Azon a határon voltál, hogy belépj az álmodás állapotába, és teljesen egyedül meglásd a szellemet, ahogy azt Talía és a jótevőm tette.

Azt mondtam, hogy nem a nagylelkűségem, hanem a hideg düh késztetett arra, hogy elajándékozzam a csomagjaimat. Tennem kellett valamit, hogy lecsillapítsam magam, és ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

– De hiszen pontosan ezt mondom én is: a nagylelkűséged nem őszinte – vágta rá don Juan, aztán kacagni kezdett döbbent kétségbeesésem láttán.

A FEDDHETETLENSÉGBE SZÓLÓ JEGY

Teljesen besötétedett, miközben don Juan az énkép tükrének összetöréséről beszélt. Szóltam neki, hogy nagyon elfáradtam, úgyhogy töröljük az út hátralévő részét, és térjünk haza, ő azonban kitartott amellett, hogy minden egyes rendelkezésünkre álló percet ki kell használnunk, hogy áttekintsük a varázslói történeteket, illetve, hogy felidézzem az emlékeimet azáltal, hogy a lehető legtöbbször késztetjük elmozdulásra a gyűjtőpontomat. Panaszkodó hangulatban voltam. Azt mondtam, az olyan mély fáradtság, mint az enyém csakis bizonytalanságot és a meggyőződés hiányát eredményezheti.

– Számítottam a bizonytalanságodra – mondta don Juan tényszerűen. – Végül is, egy újfajta folytonossággal van dolgod, és időre van szükséged, hogy megszokd azt. A harcosok éveket töltenek el a pokol tornácán, ahol már nem köznapi emberek, de még nem is varázslók.

– Végül mi történik velük? – kérdeztem. – Választanak a két állapot közül?

– Nincs választásuk – felelte don Juan. – Mindannyian tudatára ébrednek annak, hogy már rég varázslók. A nehézséget az okozza, hogy az öntükrözés tükre rendkívül erős, és csak óriási, kegyetlen küzdelem árán engedi szabadon az áldozatait.

Elhallgatott, és úgy tűnt, elmerült a gondolataiban. A teste megmerevedett, és én, mint minden ilyen alkalommal, most is azt gondoltam, hogy álmodozik. Don Juan azonban azt szokta mondani, ilyenkor elmozdul a gyűjtőpontja, és képessé válik felidézni bizonyos eseményeket.

– Elmesélem neked, hogyan váltott jegyet egy varázsló a feddhetetlenségbe – szólalt meg hirtelen, körülbelül harmincpercnyi néma csend után. – Elmesélem neked a halálom történetét.

Don Juan nekilátott elbeszélni, mi történt vele, miután egyhavi, Közép-Mexikón keresztül vezető utazása után megérkezett Durangóba, továbbra is nőnek álcázva. Azt mondta, az öreg Belisario egyenesen egy haciendára vitte, hogy elrejtse az őt üldöző szörnyeteg elől.

Amint megérkezett, don Juan – hallgatag természetéhez képest roppant bátran – mindenkinek bemutatkozott a házban. Hét gyönyörű nő élt ott, és egy különös, zárkózott férfi, aki egyetlen szót sem szólt hozzá. A nők nagy gyönyörűségüket lelték abban, amikor előadta hogyan próbálta a szörnyeteg őt elfogni. Leginkább don Juan továbbra is viselt álruhája és az ahhoz kapcsolódó történet bűvölte el őket. Nem tudtak betelni utazásának részleteivel, és mindannyian tanácsokkal látták el, hogyan tökéletesítheti az út során elsajátított tudását. Don Juant viszont hihetetlen nyugalmuk és magabiztosságuk lepte meg.

A hét nagyszerű nő boldoggá tette don Juant. Kedvelte őket, és megbízott bennük, ők pedig tisztelettel és figyelmesen viszonyultak hozzá. De volt valami a szemükben, amiből azt olvasta ki, hogy a bájos külső alatt félelmetes ridegség rejlik: olyan közöny, melyen soha nem lenne képes áthatolni.

Az a gondolat ötlött az eszébe, hogy ahhoz, hogy ezek az erős és gyönyörű nők ilyen könnyeden viselkedjenek, és ennyire ne törődjenek a formalitásokkal, feslett nőknek kell lenniük. Azonban nyilvánvaló volt számára, hogy szó sincs ilyesmiről.

Hagyták don Juant egyedül kóborolni a birtokon. Elkápráztatta őt az óriási udvarház és a hozzá tartozó terület.

Még soha életében nem látott semmi ehhez foghatót. A régi koloniál típusú házat magas falak vették körül, az erkélyeket virágcserepek díszítették, a belső udvarokon pedig meghitt légkört és nyugalmat árasztó, hatalmas, árnyat adó gyümölcsfák álltak.

A belső udvarokat hatalmas szobák, a földszinten pedig szellős folyosók övezték. Az emeleten rejtélyes hálószobák sorakoztak, melyekbe don Juan a lábát se tehette be.

Az elkövetkező néhány napban don Juant lenyűgözte, hogy a nők mennyire törődnek az ő jólétével. Mindent megtettek érte. Úgy tűnt, valósággal csüngenek a szavain. Még soha senki nem volt ilyen kedves hozzá, azonban még soha nem érzett ekkora magányt sem. Folyamatosan a különös, gyönyörű nők társaságában volt, mégsem volt még soha ennyire egyedül.

Azt hitte, azért érzi egyedül magát, mert képtelen kiszámítani a nők viselkedését vagy megismerni valódi érzéseiket. Csak annyit tudott róluk, amennyit ők elmondtak magukról.

Pár nappal a megérkezése után aztán a vezetőnek tűnő nő néhány vadonatúj férfiruhát adott neki, és azt mondta, már nincs szükség arra, hogy nőnek álcázza magát, mivel akárki is legyen a szörnyeteg, már jó ideje nem tűnt fel. Azt mondta, most már szabadon elmehet, amikor csak akar.

Don Juan könyörgött, hogy hadd találkozzon Belisarióval, akit az érkezése napja óta nem látott. A nő azt mondta, Belisario elment, de szavát adta arra, hogy don Juan addig maradhat a házban, ameddig csak akar – de, csak ha veszélyben van.

Don Juan kijelentette, hogy halálos veszélyben van. A házban töltött néhány nap alatt, sokszor látta a szörnyeteget a házat körülvevő szántóföldeken ólálkodni. A nő nem hitt neki, és nyersen közölte vele, hogy szerinte ő egy egyszerű szélhámos, aki csak úgy tesz, mintha látná a szörnyeteget, hogy befogadják a birtokra. Kijelentette, hogy a házuk nem ingyenszállás, és hogy ők keményen dolgozó, komoly emberek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy eltartsanak egy ingyenélőt.

Don Juan vérig sértődött. Kirobogott a házból, de amikor megpillantotta a fasort szegélyező díszsövény mögött rejtőzködő szörnyeteget, a dühét azonnal rémület váltotta fel.

Visszarohant a házba, és könyörgött a nőnek, hadd maradjon. Megígérte, hogy ingyen fog dolgozni a földeken, ha ott maradhat a birtokon.

A nő azzal a két feltétellel egyezett bele, hogy don Juan egyetlen kérdést sem fog feltenni, és pontosan azt teszi, amit mondanak neki, anélkül hogy bármilyen magyarázatot követelne. Figyelmeztette, hogy ha megszegi ezeket a szabályokat, azzal veszélyezteti az ott tartózkodását.

– Igazából csak kényszerűségből maradtam a házban – folytatta don Juan. – Nem volt kedvem elfogadni ezeket a feltételeket, de tudtam, hogy a szörnyeteg odakint vár rám. A házban biztonságban voltam. Azt is tudtam, hogy a szörny soha nem lépi át a házat körülbelül száz méteres távolságban övező láthatatlan határvonalat. Ezen a körön belül biztonságban voltam. Meglátásom szerint volt valami a házban, ami távol tartotta a szörnyeteget, és engem csak ez érdekelt.

– Arra is rájöttem, hogy amikor a házban lakó emberek társaságban vagyok, a szörny soha nem bukkan fel.

Pár hét múlva, mely idő alatt semmiféle változás nem állt be a helyzetében, újra feltűnt az a fiatalember, akiről don Juan azt hitte, hogy az öreg Belisariónak álcázva élt a szörnyeteg házában. Azt mondta don Juannak, hogy csak most érkezett, a neve Julián, és ő a hacienda tulajdonosa.

Don Juan természetesen a férfi álcája felől érdeklődött. De a fiatalember a szemébe nézett és a legkisebb habozás nélkül letagadta, hogy tudna bármiféle álcáról.

– Hogy mondhatsz nekem ilyen marhaságokat a saját házamban? – kiáltott rá don Juanra. – Minek nézel te engem?

– De hát... te vagy Belisario, vagy nem? – makacskodott don Juan.

– Nem – felelte a fiatalember. – Belisario egy öregember. Az én nevem Julián, és én fiatal vagyok, nem látod? Don Juan alázatosan beismerte, hogy nem volt teljesen biztos ebben az álcázás-dologban, és azonnal rájött, milyen abszurd az állítása. Ha az öregember figurája nem csak álca volt, akkor valamiféle átváltozásról volt szó, ez pedig még abszurdabban hangzott.

Don Juan zavarodottsága percről percre növekedett. Amikor a szörnyeteg felől érdeklődött, a fiatalember azt felelte, fogalma sincs, miről beszél. Azt hajlandó elhinni, hogy don Juant megijesztette valami, máskülönben az öreg Belisario nem nyújtott volna menedéket neki, de bármilyen okból kifolyólag rejtőzködött is don Juan, az csakis rá tartozott.

Don Juant mélyen sértette házigazdája rideg hangja és modora. Megkockáztatva, hogy a fiatalember megharagszik rá, megemlítette neki, hogy ők ketten már korábban is találkoztak. Vendéglátója erre azt felelte, hogy még soha nem látta őt, de tiszteletben tartja Belisario kívánságait, mivel kötelességének érzi, hogy így cselekedjen.

A fiatalember hozzátette, hogy ő nem csak a ház tulajdonosa, de ő is irányítja az ott lakó összes embert, don Juant is beleértve, aki – mivel közöttük rejtőzködött el – a ház védencévé vált. Ha don Juannak nem tetszik ez a rendszer, akkor elmehet és vállalhatja a kockázatot a szörnnyel, akit senki más nem látott. Mielőtt eldöntötte volna, mit csinál, don Juan elhatározta, hogy megkérdezi, mit jelent a ház védencének lenni. A fiatalember bevitte don Juant az udvarház egy építés alatt lévő részébe, és azt mondta, ez a házrész az ő életének és tetteinek jelképe: szintén befejezetlen. A munkálatok valóban folytak, de fennállt a lehetőség, hogy a házrész soha nem készül el.

– Te egyik eleme vagy a befejezetlen építkezésnek – mondta don Juannak. – Mondjuk te vagy a tetőt tartó gerenda. Míg a helyére nem tesszük, és rá nem helyezzük a tetőt, nem tudjuk, vajon megtartja-e majd a terhet. Az ácsmester azt mondja, meg fogja tartani. Ez az ácsmester pedig én vagyok.

Ez a képletes magyarázat semmit nem mondott don Juannak, aki azt akarta tudni, vajon milyen kétkezi munkát várnak el tőle. A fiatalember akkor egy másik megközelítéssel próbálkozott.

– Én nagual vagyok – magyarázta. – Szabadságot hozok. Én vagyok a ház lakóinak a vezetője. És mivel te is itt vagy ebben a házban, a része vagy annak, akár tetszik, akár nem.

Don Juan megszólalni is képtelen volt, csak megrökönyödötten bámult a vendéglátójára.

– Julián nagual vagyok – mondta a házigazdája mosolyogva. – Az én közbenjárásom nélkül nincs szabadság. Don Juan továbbra sem értette a dolgot, de látva, milyen bizarr a férfi elméje, elt űnődött azon, vajon valóban biztonságban van-e a házban. Annyira aggódott az események ilyen váratlan fordulata miatt, hogy még a nagual szó használata sem keltette fel az érdeklődését. Tudta, hogy a nagual varázslót jelent, de képtelen volt befogadni Julián nagual szavainak teljes jelentőségét. Vagy az is lehet, hogy valamely módon tökéletesen megértette azt, habár tudatos elméje nem fogta fel.

A fiatalember egy percig némán meredt rá, aztán azt mondta, don Juan tényleges munkája abból fog állni, hogy az ő személyes inasa és segédje lesz. Fizetséget nem fog kapni, csak nagyon jó szállást és ellátást. Időről időre el kell majd végeznie egyéb kisebb, de különleges figyelmet megkövetelő munkákat. Ilyenkor vagy neki magának kell majd elvégeznie valamilyen feladatot, vagy felügyelnie kell, hogy elvégezték-e. Ezekért a különleges szolgálatokért kap majd némi pénzt, melyet félretesznek számára. Így ha bármikor el akar menni, rendelkezésére áll majd egy kisebb összeg, hogy átsegítse őt a kezdeti a nehézségeken.

A fiatalember hangsúlyozta, hogy don Juan ne tartsa fogolynak magát, hanem fogja fel úgy a dolgot, hogy ha maradni akar, akkor dolgoznia kell. És ami még a munkánál is fontosabb, eleget kell tennie három követelménynek. Komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy mindent elsajátítson, amit a nők tanítanak neki; példamutatóan kell viselkednie a ház minden egyes tagjával, ami annyit tesz, hogy a nap minden percében ügyelnie kell a velük szemben tanúsított viselkedésére és magatartására; illetve őt, a birtok tulajdonosát a beszélgetéseik során mindig nagualnak kell szólítania, ha pedig mások társaságában hivatkozik rá, akkor Julián nagualként kell utalnia rá.

Don Juan vonakodva fogadta el ezeket a feltételeket. Azonban – bár rögtön elmerült szokásos durcás mogorvaságába – hamar beletanult a munkájába. Azt viszont nem értette, mit várnak el tőle a viselkedés és a magatartás terén. És bár egyetlen esetet sem tudott volna megnevezni, őszintén hitte, hogy becsapják és kizsákmányolják.

Mivel úrrá lett rajta a mogorvasága, állandóan duzzogott, és szinte senkihez sem szólt egy szót sem. Ekkor történt az, hogy Julián nagual összehívta a ház lakóit, és közölte velük, hogy bár nagy szüksége lenne egy segédre, aláveti magát a döntésüknek. Ha ők nem kedvelik új szolgája morózus és ellenszenves magatartását, jogukban áll megmondani. Ha a többség kifogásolja don Juan viselkedését, a fiatalembernek távoznia kell, és szerencsét kell próbálnia azzal a dologgal, ami odakint várja őt, bármi legyen is az, akár egy valódi szörnyeteg, akár a saját agyszüleménye.

Aztán Julián nagual kivezette őket a ház elé, és felszólította don Juant, hogy mutassa meg nekik a szörnyet. Don Juan rámutatott a szörnyetegre, de senki más nem látta azt. Amikor rájött erre kétségbeesve rohant egyik embertől a másikig, bizonygatva, hogy a szörny ott van, és könyörgött, hogy segítsenek rajta. Ők azonban tudomást sem vettek a könyörgéséről és egyszerűen őrültnek nevezték.

Ekkor Julián nagual szavazásra tette fel don Juan sorsát. A zárkózott férfi tartózkodott: csak megvonta a vállát és elsétált, a nők pedig egytől egyig don Juan maradása ellen szavaztak. Azt bizonygatták, hogy don Juan túl mogorva és összeférhetetlen. A vita hevében azonban Julián nagual teljesen megváltoztatta a hozzáállását, és don Juan védelmére kelt. Felvetette, hogy a nők talán tévesen ítélik meg a szerencsétlen fiatalembert, hogy az esetleg

egyáltalán nem őrült, és lehet, hogy valóban látja a szörnyeteget. Azt mondta, esetleg azért ilyen mogorva, mert annyira aggódik. Erre óriási harc tört ki. Fellángoltak a kedélyek, és a nők egyetlen perc leforgása alatt odáig jutottak, hogy üvölteni kezdtek a naguallal.

Don Juan hallotta a vitát, de már túl volt azon, hogy izgassa. Tudta, hogy ki fogják hajítani, és hogy a szörnyeteg minden bizonnyal elkapja, és rabszolgasorba veti. Végső kétségbeesésében sírva fakadt.

Elkeseredettsége meghatotta a feldühödött nők némelyikét. A nők vezetője felvetett egy újabb lehetőséget: háromhetes próbaidőt ajánlott, mely alatt mindennap kiértékelik majd don Juan tetteit és magatartását. Figyelmeztette don Juant, hogy ha akár csak egyetlen kifogás is felmerül a viselkedésével kapcsolatban, végleg kirúgják a házból.

Don Juan elmesélte, hogyan vonta őt félre atyailag Julián nagual, és hogyan fogott hozzá ahhoz, hogy rettegést plántáljon belé. Azt suttogta a fülébe, biztos tudomása van arról, hogy a szörnyeteg nem csak hogy létezik, de ott is csatangol a birtokon. Azonban a nőkkel kötött bizonyos korábbi megállapodásai miatt – melyekről nem beszélhet – , nem mondhatja el nekik ezt. Arra ösztönözte don Juant, hogy hagyjon fel a mogorvaságával, és tegyen úgy, mintha boldog, jó kedélyű és udvarias lenne.

– Tégy úgy, mintha boldog és elégedett lennél – mondta neki – különben kihajítanak innen a nők, és ez az eshetőség önmagában is épp elég ijesztő. Használd ösztönző erőként a félelmedet, hiszen ez minden, amid van. Don Juan minden tétovázása megszűnt, ha volt neki, amikor újra megpillantotta a szörnyeteget. Ahogy a szörny ott állt azon a bizonyos láthatatlan határvonalon, úgy tűnt, mintha tudatában lenne annak, mennyire ingatag don Juan pozíciója. Olyan volt, mintha farkaséhes lenne, és már türelmetlenül várná a lakomát.

Ekkor Julián nagual még mélyebbre döfte don Juanba a félelem tőrét.

– A helyedben én úgy viselkednék, akár egy angyal – mondta. – Megtennék bármit, amit ezek a nők akarnak, ha ezzel távol tudom tartani azt a pokoli szörnyeteget.

– Szóval te látod a szörnyet? – kérdezte don Juan.

– Persze, hogy látom – felelte a nagual. – És azt is tudom, hogy ha elmész, vagy ha a nők kirúgnak, a szörny elkap, és láncra ver téged. És az majd biztos megváltoztatja a magatartásodat, mivel a rabszolgáknak nincs más lehetőségük, mint hogy engedelmeskedjenek a gazdájuknak. Azt mondják, a szenvedés, amit egy ilyen szörnyeteg képes okozni, minden másnál rosszabb.

Don Juan tudta, az az egyetlen reménye, ha igyekszik megkedveltetni magát. A félelem, hogy a szörnyeteg áldozatául esik, valóban hathatós lélektani erő volt.

Don Juan elmondta, hogy a természetén tett néhány változtatás után már csak a nőkkel szemben volt faragatlan; Julián nagual jelenlétében soha nem viselkedett neveletlenül. Bizonyos, általa meghatározhatatlan okok miatt a nagual nem olyan emberként élt az elméjében, akit akár tudatosan, akár tudat alatt képes lett volna befolyásolni. A háztartás másik tagja, a zárkózott férfi, nem bírt jelentőséggel don Juan számára. Már az első találkozásukkor véleményt alkotott róla, és többé nem törődött vele. Erőtlennek és nemtörődömnek tartotta a férfit, és úgy gondolta, teljes mértékben a gyönyörű nők uralma alatt áll. Később, amikor már jobban tudatában volt a nagual személyiségének, rájött, hogy a férfit kétségkívül elhomályosította a többiek ragyogása. Ahogy telt az idő, don Juan egyre jobban átlátta a házban uralkodó hatalmi és tekintélyviszonyokat. Meglepetten és valahogy örömmel ismerte fel, hogy senki sem volt jobb vagy magasabb rangú a többieknél. Néhányan olyan feladatokat láttak el, melyekre a többiek képtelenek voltak, de ettől nem váltak felsőbbrendűvé; egyszerűen csak különbözővé tette őket. Mindazonáltal a végső döntés mindenben automatikusan Julián nagualé volt, és ő szemmel láthatólag nagy gyönyörűséget lelt abban, hogy döntéseit brutális tréfák formájában tegye közzé, melyeket előszeretettel űzött mindenkivel.

Élt a házban egy rejtélyes nő is. A többiek Talíaként, a nagual asszonyként hivatkoztak rá, de azt senki nem mondta meg don Juannak, ki ő, vagy hogy mit jelent nagual asszonynak lenni. Azt azonban egyértelművé tették számára, hogy Talía a hét nő egyike, és annyit beszéltek róla, hogy don Juan kíváncsisága hatalmas méreteket öltött. Olyan sok kérdést tett fel, hogy a nők vezetője azt mondta, meg fogja tanítani írni és olvasni, hogy jobban kamatoztathassa deduktív képességeit. Azt mondta, don Juannak inkább meg kell tanulnia leírnia a dolgokat, mint hogy az emlékezetére bízza őket. Ily módon rengeteg tényt halmozhat fel Talíáról, olyan tényeket, melyeket addig kell tanulmányoznia, míg nyilvánvalóvá nem válik számára az igazság.

A nő, talán megérezte don Juan gondolatban megfogalmazott cinikus visszavágását, úgy érvelt, hogy – bár ez talán képtelenségnek tűnik – annak a kiderítése, hogy ki is Talía, az egyik legnehezebb, ám leghasznosabb feladat, melyet bárki magára vállalhat.

Azt mondta, hogy ez volt a dolog vicces része, és komolyabb hangon hozzátette, feltétlenül szükséges, hogy don Juan elsajátítsa a könyvelés alapjait, hogy segíteni tudjon a nagualnak a birtok igazgatásában. Attól kezdve mindennap órákat adott don Juannak, aki olyan gyorsan és alaposan fejlődött, hogy egy éven belül képes volt írni-olvasni, és vezetni a számlakönyveket.

Minden olyan simán és magától értetődően zajlott, hogy don Juan észre sem vette önmagán a változásokat, melyek közül az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy egyfajta közöny alakult ki benne. Ami őt illeti, továbbra is az volt a benyomása, hogy semmi sem történik a házban, egyszerűen azért, mert képtelen volt azonosulni az ott élőkkel. Ezek az emberek olyan tükrök voltak, melyek semmit sem tükröztek.

– Majd három évig leltem menedékre abban a házban – folytatta a történetet don Juan. – Ez idő alatt rengeteg dolog történt velem, de nem tartottam őket igazán lényegesnek. Vagy legalábbis úgy döntöttem, hogy lényegtelennek tekintem őket. Meg voltam győződve arról, hogy ez alatt a három év alatt nem tettem mást, mint rejtőzködtem, remegve a félelemtől, és dolgoztam, mint egy öszvér.

Don Juan felkacagott, és azt mondta, végül eljutott arra a pontra, hogy Julián nagual nógatására beleegyezett abba, hogy varázslást tanuljon, hogy megszabaduljon attól az emésztő félelemtől, mely minden egyes alkalommal elfogta, amikor megpillantotta a szörnyeteget. Bár Julián nagual rengeteget beszélgetett vele, úgy tűnt, jobban érdekli az, hogy tréfát űzzön belőle. Így hát don Juan úgy gondolta, bátran kijelentheti, hogy semmit sem tanult, ami akár csak lazán is kapcsolódott volna a varázsláshoz, egyszerűen azért, mert nyilvánvaló volt, hogy a házban senki sem tud semmit arról, és nem is gyakorolja azt.

Azonban egy nap don Juan azon kapta magát, hogy akaratlanul, de céltudatosan a szörnyeteget távol tartó láthatatlan határvonal felé gyalogol. A szörny persze szokás szerint most is a házat figyelte. De aznap, ahelyett hogy visszarohant volna a házba, hogy ott keressen menedéket, don Juan továbbment. Hihetetlen energia hajtotta előre, és nem törődött a saját biztonságával.

Tökéletes közöny lett úrrá rajta, lehetővé téve számára, hogy szembenézzen az őt oly sok éven át rettegésben tartó szörnyeteggel. Don Juan arra számított, hogy a szörny ráveti magát, és torkon ragadja, de ez a gondolat többé már nem keltett rettegést benne. Egy pillanatig néhány centiméternyi távolságból meredt a szörnyre, aztán átlépte a határvonalat. A szörny pedig – don Juan félelmeivel ellentétben – nem támadta meg őt, hanem elmosódottá vált. Elveszítette a körvonalait, és homályos fehérséggé, alig érzékelhető ködfolttá fakult.

Don Juan tovább haladt a ködfolt felé, az pedig visszahúzódott, mintha félne tőle. Addig kergette a földeken ezt a homályos árnyat, míg végül tudta, hogy már semmi sem maradt a szörnyből. Akkora már azt is tudta, hogy a szörny soha nem is létezett. Azt azonban nem volt képes megmagyarázni, mitől félt. Az a bizonytalan érzése volt, hogy bár pontosan tudja, mi volt a szörnyeteg, létezik benne valamiféle gát, ami megakadályozza azt, hogy erre a dologra gondoljon. Aztán az jutott az eszébe, hogy az a csirkefogó Julián nagual végig pontosan tudta, mi történik. Don Juan szerint kitelt tőle, hogy ilyen tréfát űzzön vele.

Mielőtt szembenézett volna a naguallal, don Juan abban az élvezetben részesítette magát, hogy kísérő nélkül körbesétált a birtokon. Korábban erre soha nem volt képes. Akárhányszor csak túl kellett merészkednie azon a láthatatlan határvonalon, a háztartás valamelyik tagja mindig elkísérte őt. Ez komolyan korlátozta a mozgásában. Azon két-három alkalommal, amikor megpróbált kísérő nélkül járni egyet, mindig úgy érezte, hogy az életét veszélyezteti az a szörny.

Aztán valamiféle különös energiával eltelve bement a házba, de ahelyett, hogy megünnepelte volna új keletű szabadságát és erejét, összehívta az egész háznépet, és dühösen magyarázatot követelt tőlük a hazugságaikra. Azzal vádolta őket, hogy rabszolgaként dolgoztatták őt, kihasználva a nem létező szörnytől való félelmét. A nők úgy kacagtak, mintha don Juan a legjobb viccet mesélte volna el nekik. Csak Julián nagual tűnt bűnbánónak, különösen akkor, amikor don Juan sértettségtől recsegő hangon elmondta, milyen félelemben töltötte el az elmúlt három év minden egyes óráját. Amikor don Juan azt követelte, hogy kérjenek tőle bocsánatot azért, hogy ilyen szégyenletesen kihasználták, a nagual összeomlott, és nyíltan zokogni kezdett.

– De hisz mi mondtuk neked, hogy a szörnyeteg nem létezik – mondta az egyik nő. Don Juan a magát alázatosan meghúzó Julián nagualra meredt.

– Ő tudta, hogy létezik a szörny – kiabálta, ujjával vádlón a nagualra mutatva.

Azonban ekkor tudatára ébredt, hogy sületlenségeket beszél, hiszen eredetileg Julián nagual is azt mondta, hogy a szörnyeteg nem létezik.

– Illetve a szörny nem létezett – javította ki magát don Juan, remegve a dühtől. – Csak az ő egyik trükkje volt. Julián nagual fékezhetetlenül zokogva esedezett don Juan bocsánatáért, a nők pedig visítva nevettek a jeleneten.

Don Juan még senkit sem látott ilyen harsányan nevetni.

– Te egész végig tudtad, hogy nincs semmiféle szörnyeteg, hazudtál nekem – vetette Julián nagual szemére, aki lehajtott fejjel, könnyes szemmel ismerte be a vétkét.

– Igen, hazudtam neked – motyogta. – Soha nem volt semmiféle szörnyeteg. Amit te szörnynek láttál, az egyszerűen egy energiahullám volt. A te félelmed tette szörnyeteggé.

– Hogy hazudhattad azt, hogy a szörny fel fog falni engem? – kiáltott rá don Juan.

– Az, hogy felfal a szörny csak szimbólum volt – felelte Julián nagual lágyan. – A valódi ellenséged a saját ostobaságod. Most az a halálos veszély fenyeget, hogy ez a szörnyeteg fog felfalni téged.

Don Juan azt kiabálta, hogy felesleges ilyen esztelen kijelentésekkel előhozakodnia, és ragaszkodott ahhoz, hogy biztosítsák arról, hogy többé semmiféle módon nem korlátozzák a szabadságát, és elhagyhatja a birtokot.

– Bármikor elmehetsz, amikor csak akarsz – felelte kurtán Julián nagual.

– Úgy érted, akár most rögtön? – kérdezte don Juan.

– El akarsz menni? – kérdezett a nagual.

– Persze, hogy el akarok menni erről a nyomorult helyről, és itt akarom hagyni az itt élő hitvány és hazug embereket – kiáltotta don Juan.

Ekkor Julián nagual elrendelte, hogy adják oda don Juannak az összes megtakarított pénzét, és ragyogó szemmel boldogságot, jólétet és bölcsességet kívánt neki.

A nők nem akartak elbúcsúzni tőle. Csak meredtek rá némán, míg végül le nem hajtotta a fejét, hogy elkerülje perzselő tekintetüket.

Don Juan zsebre vágta a pénzét és kisétált anélkül, hogy hátrapillantott volna, boldogan, hogy véget értek a megpróbáltatásai. A kinti világ ismeretlen volt számára; a birtokon töltött évek alatt semmi kapcsolata nem volt a külvilággal, és most sóvárgott utána. Fiatal volt és erős, volt pénz a zsebében, és szomjazott az életre. Köszönet nélkül távozott. Végre a felszínre törhetett a dühe, melyet oly sokáig fojtott el a félelem. Még szeretni is megtanulta ezeket az embereket – és most úgy érezte, hogy elárulták. A lehető legmesszebbre akart elrohanni ettől a helytől.

A városban érte az első kellemetlen élmény. Az utazás roppant bonyolult és drága dolog volt. Rájött, hogy ha azonnal el akarja hagyni a várost, nem választhatja meg az úti célját: meg kell várnia, hogy egy öszvérhajcsár magával vigye őt, bármerre is tartson az. Néhány nappal később egy megbízható öszvérhajcsár társaságában elindult Mazatlán kikötője felé.

– Bár akkor még csak huszonhárom éves voltam – mondta don Juan – , úgy éreztem, máris leéltem egy teljes életet. Az egyetlen dolog, amit még nem tapasztaltam meg, a szex volt. Julián nagual azt mondta, az ad erőt és kitartást nekem, hogy még soha nem voltam nővel, és hogy kevés ideje volt elrendezni a dolgokat, mielőtt a világ utolérne engem.

– És mit értett ő ez alatt? – kérdeztem.

– Azt, hogy fogalmam sincs arról, miféle pokolba tartok – felelte don Juan – , és hogy csak nagyon kevés ideje volt arra, hogy felállítsa a barikádjaimat, a csendes oltalmazóimat.

– Mik azok a csendes oltalmazok?

– Életmentők – válaszolta don Juan. – A csendes oltalmazó a felfoghatatlan energia egy hulláma, mely akkor érkezik el a harcoshoz, amikor már semmi más nem működik.

– A jótevőm tudta, milyen irányt vesz az életem, miután kikerülök a befolyása alól, így hát azért küzdött, hogy a lehető legtöbb varázslói választással lásson el, hogy azok legyenek később a csendes oltalmazóim.

– És mik azok a varázslói választások, don Juan? – kérdeztem.

– A gyűjtőpont helyzetei – felelte. – Az a végtelen számú helyzet. melyeket a gyűjtőpont elérhet. A varázslók a gyűjtőpont minden egyes felszíni vagy mély eltolódása esetén megerősíthetik új folytonosságukat.

Don Juan újra elmondta, hogy minden, amit – akár a jótevőjével. akár annak irányítása mellett – megtapasztalt, a gyűjtőpontjának kicsiny vagy számottevő eltolódásának eredménye volt. A jótevője számtalan varázslói választást tapasztaltatott meg vele, jóval többet, mint amennyit rendszerint szükséges, mivel tudta, hogy don Juannak egyszer az lesz a sorsa, hogy elmagyarázza, kik is a varázslók, és mit tesznek.

– A gyűjtőpont ilyen eltolódásainak hatása összeadódik – folytatta don Juan. – Ránehezednek az emberre, akár megérti azokat, akár nem. Végül ez a felhalmozódás nekem dolgozott.

– Nem sokkal azután, hogy kapcsolatba kerültem a naguallal, a gyűjtőpontom olyan mértékben elmozdult, hogy képes voltam látni: szörnyetegnek láttam egy energiamezőt. A gyűjtőpontom pedig tovább mozgott, míg végül annak láttam a szörnyet, ami valójában volt: energiamezőnek. Sikerült látnom, és még csak nem is tudtam róla.

Azt hittem, semmit sem csináltam, semmit sem tanultam. Hihetetlenül ostoba voltam.

– Túl fiatal voltál, don Juan – mondtam. – Nem tehettél másképp.

Don Juan felkacagott, és már épp azon volt, hogy válaszoljon nekem, amikor úgy tűnt, hogy meggondolja magát Vállat vont, és folytatta a történetét.

Elmondta, hogy mire megérkezett Mazatlánba, gyakorlatilag képzett öszvérhajcsár volt, és állandó munkát ajánlottak neki egy öszvérállomásnál. Roppant elégedett volt a dolgok alakulásával. Végtelenül tetszett neki az ötlet, hogy ő vezethetné a Durango és Mazatlán közti utat. Volt azonban két dolog, ami nyugtalanította: először is az, hogy még sosem volt nővel; másodszor pedig, hogy erős, de megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy északnak induljon. Fogalma sem volt miért, de a késztetés annyira erős volt, hogy végül kénytelen volt visszautasítani az állandó munka kínálta biztonságot, hogy északra utazhasson.

Kivételes fizikai ereje, és új keletű, megmagyarázhatatlan ravaszsága képessé tették őt arra, hogy még ott is találjon munkát, ahol szinte semmilyen munkalehetőség nem akadt, és egyenletesen haladt észak felé, egészen Sinaoláig. Ott aztán véget ért az utazása. Találkozott egy fiatal özvegyasszonnyal, aki hozzá hasonlóan szintén jaki indián volt, és korábban egy olyan férfi felesége volt, akinek don Juan sokkal tartozott. Azzal kísérelte meg visszafizetni az adósságát, hogy segített az özvegynek és a gyermekeinek, és anélkül, hogy észrevette volna, lassanként beleesett a férj– és apaszerepbe.

Új felelősségeivel óriási terhet vett a vállára. Elveszítette a mozgásszabadságát, és még azt a késztetést is, hogy észak felé utazzon. Azonban úgy érezte, hogy az asszony és a gyermekek iránt érzett mély szeretete kárpótolja őt ezért a veszteségért.

– Megtapasztaltam az apai és férji boldogság magasztos pillanatait – mondta don Juan. – De épp ezekben a pillanatokban vettem először észre, hogy valami nagyon nincs rendben. Rádöbbentem, hogy elveszítettem a különállóság, a közömbösség érzetét, melyre a Julián nagual házában töltött időm alatt tettem szert. Azt vettem észre, hogy azonosulok a körülöttem élő emberekkel.

Don Juan elmondta, hogy körülbelül egy évnyi elszánt munkába telt, mire sikerült elveszítenie a nagual házában megszerzett új személyisége minden egyes maradványát. Kezdetben mély, ámde közömbös és tartózkodó szeretet élt benne az özvegyasszony és annak gyermekei iránt. Ez a közömbös szeretet tette lehetővé, hogy önfeledten és kedvvel játssza el a férj– és apaszerepet. Ahogy múlt az idő, a tartózkodó szeretete kétségbeesett szenvedéllyé vált, és ezáltal don Juan minden hatékonyságát elveszítette.

Aztán eltűnt belőle a különállóság érzése, ami a szerelemhez szükséges erőt adta neki. E nélkül a tárgyilagosság nélkül csak a mindennapi élet jellemzői, a világi vágyak, a kétségbeesés és a csüggedtség maradtak meg számára. Tovatűnt a vállalkozó kedve is, az a dinamizmus, melyre a nagual házában töltött évek során tett szert, és ami oly jó szolgálatot tett neki, amikor önállóan kelt útra. A legfájdalmasabb azonban az a tudat volt számára, hogy megcsappant a fizikai energiája. Bár semmiféle betegségben nem szenvedett. egy nap egyszer csak teljesen lebénult. Nem érzett fájdalmat, és nem esett pánikba. Olyan volt, mintha a teste megértette volna, hogy csakis akkor lehet része az oly hiába vágyott békében és nyugalomban, ha nem mozdul meg.

Mialatt magatehetetlenül feküdt az ágyában, nem tett mást, csak gondolkodott. Felismerte, hogy azért bukott el, mert nem volt absztrakt célja. Tudta, hogy a nagual házában élő emberek azért voltak kivételesek, mert absztrakt célként tűzték ki maguk elé a szabadság elérését. Nem értette pontosan, mi a szabadság, de tudta, hogy az a saját konkrét szükségleteinek az ellentéte.

Annyira gyengévé és tehetetlenné tette őt az, hogy nem volt absztrakt célja, hogy képtelen volt kihúzni fogadott családját feneketlen nyomorúságukból. Ehelyett lehúzta őket abba a szenvedésbe, szomorúságba és kétségbeesésbe, melyben ő élt a naguallal való találkozása előtt.

Ahogy végiggondolta az életét, tudatára ébredt annak, hogy csak azokban az években nem volt szerencsétlen, és akkor nem voltak konkrét szükségletei, amikor a naguallal élt. Amikor úrrá lettek rajta a konkrét igények, újra hatalmába kerítette őt a nyomorúság.

Mióta az a bizonyos munkafelügyelő oly sok évvel korábban megsebesítette őt, don Juan most először értette meg tökéletesen, hogy Julián nagual valóban nagual volt, és vezető, és az ő jótevője. Megértette, mit értett a jótevője az alatt, amikor azt mondta neki, hogy a nagual közbeavatkozása nélkül nincs szabadság. Többé kétsége sem volt afelől, hogy a jótevője és háztartásának összes tagja mind varázslók voltak. De a legfájdalmasabb tisztasággal azt értette meg, hogy elhajította magától az esélyt, hogy velük legyen.

Mikor fizikai tehetetlensége már elviselhetetlennek tűnt, bénasága megszűnt, éppoly rejtélyesen, ahogy kezdődött. Egy nap egyszerűen felkelt az ágyból, és elment dolgozni. Sorsa azonban nem fordult jobbra, és már a számláikat is alig tudta kifizetni.

Egy újabb év telt el. Don Juanék anyagi helyzete nem javult, de volt valami, amit várakozásán felül sikerült teljesítenie: tökéletesen összegezte az életét. Ekkor megértette, miért szereti fogadott gyermekeit, hogy miért nem képes elhagyni őket, és hogy miért nem maradhat velük; és azt is megértette, miért nem választhatja egyik megoldást sem.

Don Juan tudta, hogy tökéletes zsákutcába jutott, és hogy az egyetlen olyan tett, mely megfelel a jótevője házában tanultaknak, az, hogy harcoshoz méltó halált hal. Így hát a fáradtságos és értelmetlen robottal eltöltött, frusztráló napok után minden éjjel türelmesen várta, hogy érte jöjjön a halál.

Annyira mélyen meg volt győződve arról, hogy meg fog halni, hogy a felesége és a gyerekek is együtt várták vele a halált – egyfajta szolidaritásból ők is meg akartak halni. Éjszakáról éjszakára ott ültek mind a négyen, teljesen mozdulatlanul, és mialatt várakoztak, összegezték az életüket. Don Juan ugyanazokkal a szavakkal intette őket, melyeket a jótevője intézett hozzá.

– Ne kívánd a halált – mondta Julián nagual. – Csak várj, míg bekövetkezik. Ne próbáld meg elképzelni, milyen a halál. Csak légy ott, készen arra, hogy magával ragadhasson az áradása.

A csendben eltöltött idő mentálisan ugyan megerősítette őket, lesoványodott testük és leromlott fizikai állapotuk azonban azt mutatta nekik, hogy elveszítették a csatát.

Egy nap azonban don Juan úgy gondolta, hogy végre jobbra fordul a sorsa. Időszaki munkát kapott egy földműves csapatban az aratási idényre. Azonban a szellemnek más tervei voltak vele: néhány nappal azután hogy munkába állt, valaki ellopta a kalapját. Esélye sem volt, hogy új kalapot vegyen, viszont anélkül nem dolgozhatott tovább a perzselő napon.

Rongyokból és egy marék szalmából eszkábált össze valami fejfedőfélét. A többi munkás kinevette, és gúnyolódni kezdett a kalapján. Don Juan tudomást sem vett róluk. Az ő munkájától függő három ember életéhez képest nem sok jelentősége volt annak, hogy hogyan néz ki. De a többiek csak nem hagyták abba a dolgot. Addig kiabáltak és nevettek, míg a munkafelügyelő, zendüléstől tartva, végül kirúgta don Juant.

Vad harag kerekedett felül don Juan józanságán és megfontoltságán. Tudta, hogy igazságtalanul bántak vele, hogy az erkölcsi igazság az ő oldalán áll. Vérfagyasztóan velőtrázót kiáltva megragadta az egyik férfit, és a feje fölé emelte, hogy eltörje a gerincét. De aztán eszébe jutottak az éhes gyerekek: fegyelmezett kis testükre gondolt, amint éjszakáról éjszakára ott ültek vele, a halálra várva. Letette a férfit, és ott hagyta őket. Don Juan elmondta, hogy amikor leült a mező végén, ahol a többiek dolgoztak, végül kirobbant belőle az évek során felgyülemlett kétségbeesés. Csendes düh volt ez, de nem a körülötte lévő emberek ellen irányult – önmagára dühöngött. Addig dühöngött, míg minden haragja el nem szállt.

– Csak ültem ott, és sírni kezdtem, a többiek szeme láttára – folytatta don Juan. – Úgy néztek rám, mintha őrült lennék, és igazuk is volt. de nem érdekelt. Már túl voltam azon, hogy bármivel is törődjek.

– A munkafelügyelő megsajnált engem. Odajött, és szólt hozzám pár jó szót. Azt hitte, magam miatt sírok – honnan is tudhatta volna, hogy a szellemért zokogok.

Don Juan elmondta, hogy miután minden dühét felemésztette, egy csendes oltalmazó érkezett el hozzá egy megmagyarázhatatlan energiahullám formájában, és azt a tiszta érzést hagyta benne, hogy közel a halála. Tudta, már nincs ideje arra, hogy újra lássa fogadott családját. Fennhangon bocsánatot kért tőlük, amiért nem volt elég lelkiereje és bölcsessége ahhoz, hogy megmentse őket a poklukból.

A földművesek továbbra is nevettek rajta, és kigúnyolták, de szinte alig hallotta a szavaikat. Könnyek csorogtak végig az arcán, miközben a szellemhez fordult, és köszönetet mondott neki azért, hogy a nagual útjába vetette őt, és ezzel meg nem érdemelt esélyt adott neki, hogy szabaddá legyen. Hallotta az értetlen emberek röhögését. Úgy hallotta a sértéseiket és a kiabálásukat, mintha belőle érkezne a hang. Joguk volt ahhoz, hogy gúnyt űzzenek belőle: ott állt az örökkévalóság kapujában, és nem ismerte fel a lehetőséget.

– Megértettem, mennyire igaza volt a jótevőmnek – mondta don Juan. – Az ostobaságom valóban egy szörnyeteg volt, és már fel is falt engem. Amint ez a gondolat feltámadt bennem, rögtön tudtam, hogy felesleges lenne bármit is tennem vagy mondanom. Eljátszottam az esélyemet. Már csak arra voltam jó, hogy a munkások nevessenek rajtam. A szellem nem törődött a kétségbeesésemmel. Túl sokan vagyunk – emberek a maguk ostobaság szülte, privát kis poklaival – ahhoz, hogy a szellem figyelmet fordítson ránk.

– Térdre borultam, arccal délkelet felé. Újra köszönetet mondtam a jótevőmnek, és elmondtam a szellemnek, mennyire végtelenül szégyellem magam. És utolsó leheletemmel búcsút mondtam a világnak, mely gyönyörű lehetett volna, ha elég bölcs lettem volna. Aztán egy hatalmas hullám jött értem. Először csak éreztem, aztán meghallottam, végül láttam, ahogy jön értem délkeletről, a földeken át. Elért engem, és feketeség borult rám. Életem fénye kialudt, a poklom véget ért. Végre halott voltam – végre szabad!

Don Juan története feldúlt engem, azonban hiába erősködtem, nem volt hajlandó folytatni. Azt mondta, majd máskor, egy másik ülés alkalmával beszéljük meg. Most azt akarja, hogy folytassuk azt, ami miatt idejöttünk: tisztázzuk a tudomás uralásának kérdését.

Pár nappal később, miközben lefelé tartottunk a hegyekből, hirtelen folytatta a haláláról szóló történetet. Épp leültünk, hogy pihenjünk egyet; azaz valójában én álltam meg, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. Don Juan még csak nem is lélegzett gyorsabban.

– A varázslóknak a bizonyosságért folytatott küzdelme a létező legdrámaibb küzdelem – mondta don Juan. – Ez a küzdelem fájdalmas és sokba kerül – a varázsló sokszor ténylegesen életével fizet a bizonyosságért. Kifejtette, hogy annak érdekében, hogy egy varázsló teljes bizonyosságra tegyen szert a tetteivel vagy a varázslók világában elfoglalt helyzetével kapcsolatban, vagy hogy képes legyen értelmes módon hasznosítani új folytonosságát, érvénytelenítenie kell régi életének folytonosságát. Csakis ekkor rendelkezhetnek tettei azzal a bizonyossággal, melynek segítségével megerősítheti, és egyensúlyba hozhatja az erőtlen és labilis új folytonosságát.

– A mai idők látó varázslói ezt a folyamatot a feddhetetlenségbe szóló menetjegy érvényesítésének, vagy a varázsló jelképes, ámde végleges halálának nevezik – mondta don Juan. – És én azon a sinaolai mezőn megkaptam a feddhetetlenségbe szóló jegyemet. Meghaltam; új folytonosságom erőtlensége az életembe került.

– De valóban meghaltál, don Juan, vagy csak elájultál? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem cinikusnak tűnni.

– Meghaltam azon a mezőn – felelte don Juan. – Éreztem, ahogy a tudomásom kimegy belőlem és a Sas felé tart. De mert korábban feddhetetlenül összegeztem az életemet, a Sas nem falta fel azt. Kiköpött engem. Mivel a testem holtan hevert a mezőn, a Sas nem engedett át a szabadságba. Olyan volt, mintha azt mondta volna, menjek vissza, és próbáljam meg újra.

– Felemelkedtem a feketeség magasságába, aztán újra alászálltam a Föld fényébe. Egy sekély sírban találtam magam a mező végén, kövekkel és sáros földdel elfedve.

Don Juan azonnal tudta, mit kell tennie. Miután kiásta magát, újra behantolta a sírt, hogy úgy tűnjék, mintha a test még benne volna, aztán elillant onnan. Erősnek és eltökéltnek érezte magát. Tudta, hogy vissza kell térnie a jótevője házába. Azonban mielőtt megkezdte volna visszafelé tartó utazását, látni akarta a családját, hogy elmondja nekik, ő varázsló, ezért nem maradhat velük. El akarta magyarázni nekik. hogy azért bukott el, mert nem tudta, a varázslók soha nem építhetnek hidat, hogy csatlakozzanak a köznapi emberekhez. De ha az emberek úgy kívánják, nekik kell hidat építeni, hogy csatlakozzanak a varázslókhoz.

– Hazamentem – folytatta don Juan – , de a ház üres volt. A halálra rémült szomszédok elmondták, hogy a földművesek azzal az újsággal tértek haza, hogy holtan estem össze munka közben, és ennek hallatán a feleségem és a gyerekek elhagyták az otthonukat.

– Mennyi ideig voltál halott? – kérdeztem.

– Úgy látszik, egy teljes napig – felelte don Juan.

Mosoly játszott az ajkán, és fekete obszidiánokként ragyogtak a szemei. A reakcióimat figyelte: várta, mit fűzök hozzá a dologhoz.

– És mi történt a családoddal, don Juan? – tettem fel végül a kérdést.

– Ó, egy érzékeny férfi kérdése! – jegyezte meg. – Egy pillanatra azt hittem, a halálomról fogsz kérdezni. Bevallottam, hogy épp azon voltam, de mivel tudtam, hogy látja, hogyan formálódik meg ez a kérdés az elmémben, ezért – csak hogy a várakozásaival ellentétesen cselekedjek – inkább valami mást kérdeztem. Nem viccnek szántam, amit mondtam, don Juan mégis jót mulatott a rajta.

– A családom eltűnt azon a napon – mondta. – A feleségem igazi túlélő volt. Az adott körülmények között annak kellett lennie. Mivel annyira vártam a halálomat, azt hitte, hogy megkaptam, amit akartam. Nem volt már ott semmi dolga, így hát odébb állt.

– Hiányoztak nekem a gyerekek, és azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy nem az volt a sorsom, hogy velük legyek. Akárhogy is, a varázslóknak van egy sajátos hajlamuk. Mindig egy olyan érzés szürkületében élnek, melyet legjobban az „és mégis..." szavakkal lehet jellemezni. Amikor minden széthullik körülöttük, a varázslók elfogadják, hogy a helyzet borzalmas, aztán rögtön az „és mégis..." szürkületébe szöknek.

– Én is így jártam el a gyerekek és az asszony iránti érzéseimmel kapcsolatban. Ők – különösen az idősebb fiú – hatalmas önfegyelemmel összegezték velem együtt az életüket. Csakis a szellem dönthetett ezen szeretet végkimeneteléről.

Don Juan emlékeztetett arra, hogy már tanított engem arról, hogyan viselkednek a harcosok az efféle helyzetekben. Megtesznek minden tőlük telhetőt, aztán lelkiismeret-furdalás és sajnálkozás nélkül elengedik magukat és hagyják, hogy a szellem döntsön a dolog végkimeneteléről.

– És hogyan döntött a szellem, don Juan? – kérdeztem.

Don Juan alaposan végigmért, de nem válaszolt. Tudtam, hogy tökéletesen tudatában van annak, miért tettem fel ezt a kérdést. Én is megtapasztaltam ugyanezt a kötődést és ugyanezt a veszteséget.

– A szellem döntése egy másik alapvető mag – mondta. – Eköré is varázslói történetek épülnek. Erről az adott döntésről majd akkor fogunk beszélni, amikor erre a magra kerül a sor.

– Nos, ha jól emlékszem, kérdezni akartál valamit a halálommal kapcsolatban, nemde?

– Ha a földművesek azt hitték, hogy meghaltál, miért olyan sekély sírba temettek? – kérdeztem. – Miért nem ástak neked egy rendes sírt?

– Ez már inkább rád vall – nevetett don Juan. – Ezt a kérdést én is feltettem magamnak, és rájöttem, hogy azok a parasztok mind vallásos emberek voltak. Én keresztény voltam, a keresztényeket pedig nem csak úgy elkaparják, és nem is hagyják kutyaként elrohadni őket. Úgy gondolom, arra vártak, hogy majd jön a családom, és rendesen eltemet. De a családom soha nem jött értem.

– Nem kerested meg őket, don Juan? – kérdeztem.

– Nem. A varázslók soha nem kutatnak senki után – felelte. – Én pedig varázsló voltam. Az életemmel fizettem azért a hibáért, hogy nem tudtam, hogy varázsló vagyok, és hogy a varázslók soha nem közelítenek senkihez.

– Attól a naptól kezdve, csak azon emberek vagy harcosok társaságát és törődését fogadom el, akik hozzám hasonlóan halottak.

Don Juan elmondta, hogy ezután visszatért a jótevője házába, ahol mindenki azonnal tudta, mire jött rá, és mindannyian úgy kezelték őt, mintha el sem ment volna.

Julián nagual megjegyezte, hogy don Juan sajátos természete miatt sokáig tartott, míg végre meghalt.

– A jótevőm azt mondta, a halál a varázslók jegye a szabadságba – folytatta don Juan. – Elmondta, hogy ő maga is az életével fizetett a szabadságba szóló jegyééit, ahogy mindenki más is a házban. És azt is elmondta, hogy most már mindannyian egyenlők vagyunk – egyformán halottak.

– Én is halott vagyok, don Juan? – kérdezte.

– Igen, halott vagy – mondta ő. – Azonban a varázslók nagy trükkje abban áll, hogy tudatában vannak annak, hogy halottak. A feddhetetlenségbe szóló jegyüket tudomással kell beburkolniuk. Azt mondják, ebben a burkolatban a jegyük megőrzi az eredeti állapotát. Én hatvan évig őriztem meg azt eredeti állapotában.