Hat

 

- Fudzsi.

- Hát jó nagy, kurva magas salakdomb az egész.

- Annyira nem magas, csak nekünk volt magas. 3776 méter? Bár Szentesről nézve, aminek a lődombok a legmagasabb pontja, meg a Nagyhegy, ami teljesen sík. Előtte az ember maximum járt a Kékestetőn, vagy esetleg a Lomnicon, ahhoz képest magas. Viszont tényleg salakdomb, egy kohódomb az egész. Ez nem volna probléma, hiszen irgalmatlan mennyiségű a turista, zarándok, aki hagyományos fehér ruhában zarándokol el a Fudzsira, minden évben tavasztól őszig. De azért mindegyik okosan, kis hátizsákkal, három-, ötkilós felszereléssel, kivétel mi, akik...

- A nagyon ügyesek azt csinálták, hogy egy darabig biciklivel mentek, amíg bírták, aztán elhajították a biciklit, mert az nem képvisel értéket. A még rafkósabbak terepjáróval mentek föl, amíg a Suzuki el nem ásta magát úgy, hogy értelmetlen lett volna továbbmenni.

- De senki nem ment 35 kilós hátizsákkal. Elöl és hátul.

- Igen, elöl és hátul.

- Elöl is meg hátul is, ami rendkívül izgalmas volt. Ja, és a Fudzsin nem lehet egyenesen menni, csak cikk-cakkban.

- Igazi szerpentin.

- Mászó szempontból nulla az egész, mert semmi, csak föl kell menni, viszont rendkívül nehéz, mert cikk-cakkban lehet haladni. Elhatároztuk, hogy a lótuszt, a japánok azok gyengék, nem cikk-cakk alakban fogunk fölmenni, hanem egyenesen. Toronyiránt felfelé. Na most, kettő lépés bal lábbal, egy lépés jobb lábbal, és utána térdig süllyedtünk a salakban, majd visszafolytunk az ösvényre. Néhány kísérlet után úgy döntöttünk, hogy mégsem.

- Nem is olyan hülyék ezek a japánok.

- Mégsem, mégsem.

- Ráadásul aljas a vörös salak, mert azonnal marja a lábat. Az izzadság kicsapódik, és már eszi is a lábadat. Nem tudom, mit tartalmazhat, de akkor rögtön elkezd belőle párologni valami, ha vízzel érintkezik. Nem sok víz volt amúgy, télen biztosan van valamennyi, mert láttunk hósipkás fölvételeket, de akkor, amikor mi voltunk, víz no.

- Nyáron meleg van. És nyáron salakdombon menni rendkívül kellemes. Viszont a megközelítése is egyszerű volt a Fudzsinak. Mi ugye a Hakone-félszigetről indultunk különböző járművek segítségével. Melyek voltak: gyaloglás...

- Stop...

- Busszal is mentünk egy rövid szakaszt. Utána ismételten úgy döntöttünk, hogy ismét gyalogolunk.

- Előtte az összes kamival megbeszéltük, hogy segíteni fognak bennünket, de vagy nerm hallották meg, vagy rosszul beszéltünk, mert hiába szenteltük föl magunkat. Volt egy kis sintó szentély, az klassz volt

- Megtisztultunk piszkosul,

- Úgy kell megszentelni magad, hogy odamégy, van egy bambuszkanálka, és akkor a tiszta forrásból, a sintó szentély forrásából mersz egyet, kiöblíted a szádat, aztán kiköpöd. De hát mi szomjasak voltunk, úgyhogy mertünk egyet, aztán gyorsan meg is ittuk.

- Lehet inni nyugodtan. Mindent lehet. Frankón megittuk.

- Bár nem értettük a japánokat, mert a szokáshoz híven, mindenki, akivel találkoztunk, és esetleg beszédbe elegyedtünk, kérdezte, hogy hova megyünk ménkő nagy hátizsákokkal megpakolva, mint a tergenyes szamár, s mi mondtuk, hogy a Fudzsi-szanra. Erre a szokásos reakció: már megint röhögött mindenki. Ugye néztek ránk, hogy ki ez a két idióta gaidzsin, aki rohadt nagy hátizsákokkal akar fölmenni a Fudzsira. De mivel nem volt stabil szállásunk, a hegy túloldalán akartunk lejönni és úgy továbbmenni, esélyünk sem volt, hogy a hátizsákokat otthagyjuk, úgyhogy vittük magunkkal a kis felszerelésünket. Volt felfelé menet egy nagyon aranyos kis sztori. Már a Fudzsi lábánál voltunk, még erdős részen jói leaszfaltozott úton gyalogoltunk felfelé, amikor is elszáguldott mellettünk egy nagy - meg nem mondom, milyen márkájú - autó. Japánban minden autó nagy. A pici japán autó Japánban nem működik. Az csak Európára van. Japánban minden autó nagy. És a festés színezete alapján én azt láttam, hogy ez nem lehet más, mint a nemzeti park-természetvédelmi terület autója. Amit előtte már a komámnak is ecseteltem, hogy itt szinte bizonyos, hogy bennünket valami természetvédelmi helyi szak-ember föl fog venni, mert itt rengeteg nemzeti parki autó fog járkálni. Komám, aki Maci Laci-rajzfilmeken nőtt föl..

- Teljes mértékben tisztában volt ezzel.

- Meg is látta, hogy hopp! Itt jön az abszolút Maci Laci színezékű autó. Ügyes mozdulattal ugrottunk, megállítottuk. Tulajdonképpen gyanús volt, hogy a megállás pillanatában az autó hátsó csomagtartója már ki is nyílt, és az ajtók is kinyíltak, de gondoltuk, ez egy nagyon előzékeny természetvédelmi szakember. Intő jel lehetett volna még az is - bár nem ismertük a japán természetvédelmi emberek az öltözékét -, hogy nem a hagyományos keki vagy zöld, vagy cserkészes dologban volt a fickó, nem outsideres kinézete volt, hanem fehér ingbe volt felöltözve. Igazából nem lepett meg bennünket, bevágódtunk, indultunk. Meg nem mondom, melyikünk, szerintem a Sanyi volt, aki indulás után 0,1 század másodperccel...

- Én azonnal föltérképeztem a helyzetet.

- Ő sikítógörcsben tört ki, és hogy kiabált-e vagy mutogatott, már nem is tudom, lényeg az, hogy mind a ketten rádöbbentünk, hogy taxiban ülünk - körülbelül 170 métert mehettünk -, aminek az órája iszonyatos sebességgel pörög. Hát lehet, hogy volt az 175 méter is talán, életünk legrövidebb taxizása volt: iszonyatos üvöltözések közepette megállítottuk. Nagyjából az akkori magyar átlagkereset kétszeresét fizettük ki erre a 175 méteres útszakaszra.

- Majdnem ezer jent. Két nap folyamatos evést kifizettünk 175 méterre. A cuccainkat kidobáltuk, megköszöntük, és folytattuk tovább az utat gyalog. Azt gondolom, hogy talán bizonyos viták is folytak közöttünk.

- Tovább tartott a kipakolós, mint... Mik folytak?

- Anyázás, egyéb dolgok.

- Ja, igen.

- S egyéb feszültségforrások, hogy ki volt ez az állat. De tényleg úgy nézett ki - a fiatalok nem emlékeznek, de aki nézte a Maci Lacit, az ismeri, pont úgy nézett ki az autó.

- Igen, mert a rendes japán taxin ki szokták írni. Egyik oldalt rajta van romandzsival, latin betűkkel, hogy takusi, igaz, a másik oldalán általában visszafele szokott kiírva lenni, fordítva, tükörírással, mert nem igazából jártas az átlag japán taxis a latin betűs írásban. Baloldalt látom, hogy takusi, jobboldalt látom visszafelé. Most hadd ne mondjam el, hogy hogyan, de majd ha a könyvben le lesz írva, akkor látjuk, hogy hogyan van ez visszafele.

- lsakut.

- A kis Grétsy László!

- A zsenink!

- lsukat.

- Innentől folytattuk gyalogosan a felfelé vezető utunkat. Erős célunk volt, hogy még az est folyamán fölérjünk a hegyre, amit aztán útközben revideáltunk.

- Hozzá kell tenni, hogy az indulás pillanatától, a tengerszint magasságában, vagy egy picit feljebb volt ez már, mert nem a nulláról indultunk, hanem mit tudom én, olyan 400-500 méterről.

- De először lenn voltunk Hakonéban, a tengerszinten.

- Ott lent kora délutáni időszakban 42 fok volt, irgalmatlan páratartalommal, nagyon nagy meleg, forróság, és nagyon frankón, rövidnadrágban voltunk. Elcsomagoltam a melegítőalsómat például. Nálam az jelenti a meleget. Úgyhogy rövidnadrág ban indultunk, valószínűleg azért, mert azt gondoltam, azért pakolom el a melegítőt, mert ott nem volt már sem bozót, semmi, mert ugye salak.Nincsen, ami szétvagdossa az ember lábát, ilyen bozótos meg csalán meg ilyesmi. És lazán indultunk fölfelé, utána bántuk is keményen, mert...

- Ahogy feljebb értünk, különböző stage-ek vannak, állomások.

- Checkpointok.

- Ahol a fáradt vándor megpihenhet. Egyre drágábban vásárolhat teát és kávét, és mindenféle szuvenírt. Ahogy feljebb ér az ember, ezeknél általában meg is lehet pihenni, meg is lehet szállni éjszaka. Erről majd lesz még egy érdekes történet.

- Az volt az alapálláspontunk, hogy úgy megyünk föl, - ezt javasolták nekünk, nem tudom már, hogy a helyi japánok, vagy valahol olvastuk, vagy tényleg mondták - úgy érdemes fölmenni, hogy kétezer méter fölött érjen bennünket a hajnal. Mert akkor fölötte vagyunk a felhőknek, és gyönyörűen látjuk a környező hegyeket. És az csodálatosan szép, ahogy a felkelő nap országát a felhők fölött látjuk a tiszta kék égbolt alatt.

- Persze tök giccs az egész.

- Ez volt a tervünk, az alaptervünk, hogy mindenféleképpen fölhatolunk első nap kétezer méterre.

- És mi mentünk, toltuk magunkat cikk-cakkban.

- beelőztük a japánokat.

- Nem gondoltuk, hogy hihetetlenül megerőltető. Mindegy, láttuk, mindenki olyan szépen, komótosan, kimérten sétálgatott. Mi nem, mi toltuk magunkat.

- Nagy hátizsákokkal. És folyamatosan előztünk, mindenkitől elnézést kértünk, hogy letoljuk az ösvényről, és megelőzzük. A kondíciónk nagyon jó volt, hiszen mi nagyon kemény helyről jöttünk. De a nagy hátizsákokkal folyamatosan szenvedtünk, és az, hogy a rendes átlag felfele menő sebességnek a két és félszeresével haladtunk, hogy biztosan felérjünk, szívta a vérünket.

- Talán, nem is tudom, kilenc vagy tíz állomás van, és talán mi elakadtunk a hetedik vagy nyolcadikon.

- A hetediken.

- Fel is értünk. Sőt, amikor indultunk, még voltak kóbor kijelentések, hogy éjszaka is fogunk menni, csak azért is. Hogy nehogy már. Nem úgy van ám. Aztán figyelmeztettek bennünket, hogy nem árt, ha éjszaka nem megyünk sehova. Egyrészt mert úgysem látnánk semmit - talán azt lehet mondani, hogy egész Japánban egyedül a Fudzsin nincs közvilágítás, mert egyébként mindenütt van, de talán ott nincs.

- Zseblámpa meg fejlámpa, ilyenekről nem is álmodtunk.

- Hát abszolút, még nem is hallottunk fejlámpáról. Mert én nagyon akartam vásárolni egy fejlámpát, de a barátom lebeszélt róla, hogy ne akarjak vásárolni, emlékszel?

- Itt a fejlámpa vásárlásról annyit, hogy aki már látott vakondot, az tudja, hogy a vakond egy kaszáló mozdulatot tesz a mellső lábával, hogy kitúrja a földet. Az én jó komám a vásárlásnál jobb kezével egy elölről hátrafelé irányuló kaszáló mozdulatot tett, melynek a végén a kéz becsukódott, és zsebbe rejtőzött. Innentől kezdve mindenkinek a fantáziájára bízzuk.

- Abban a hegymászóboltban voltunk, kellékboltban, ahol a komám pénzért vásárolt magának egy kis hátizsákot, egy kék színű, nagyon aranyos kis hátizsákot?

- Állat.

- ...és ugyanott vettünk magunknak két tracking-brifkót.

- Övtáska.

- Nekem is megvan. Otthon van. Ő kéket vett, mert a kék hátizsákhoz passzolt a kék, én meg pirosat vettem dafke.

- Ja, nekem volt piros hátizsákom, ahhoz vettem kéket... egymáshoz öltöztünk.

- Fehér zokni. Kötelező román fehér cérnazokni...

- Fölhúzva.

- Úgy, hogy lehetőleg az összes eret elszorítsa a lábon.

- Halászgatyó.

- Halászgatya és papucs. És nagyon fontos, hogy... mi volt még? A barátomnak a Kappa trikója, kis lyukacsos Kappa trikó, ez nagyon fontos lesz a későbbiek során.

- Ezek nem fognak reklámnak számítani?

- De! Csak nem kell mondani. Izomtrikó.

- Izom Tibor-trikó. Nagyon nagy jelentősége lesz a későbbiek folyamán, mert ahogy fölérkeztünk, és eljött az a pillanat, hogy a felkelő nap elment, lefeküdt aludni, abban a másodpercben, azonnal fagypont körüli állapot alakult ki. Jó hideg volt. Szerintem még mínusz kettő is volt, mert voltak kis jégkásák.

- Hajnalra fagyott.

- Hihetetlenül hideg lett, de a 42 fokhoz képest borzasztóan hideg volt.

- A hegyen ez elő is fordul. Abban az időben még a polár és hasonlók maximum a Nasánál, fejlesztés alatt álltak, nem is ismertük az ilyeneket. És igen, cérnazokniban és rövidgatyóban egészen izgalmas volt. Ahogy a nap lement...

- Még akkor vidámak voltunk. Nem is volt baj.

- Tudniillik akkor még mozogtunk, folyamatosan mozgásban voltunk. Melegünk volt, le voltunk izzadva, nem fáztunk, egészen addig, amíg meg nem álltunk.

- Checkpoint körül voltunk akkor, s a megállást követően, két-három percre törtünk ki eszeveszett üvöltésben.

- Ott bazaltsziklák voltak és nem salak. Amikor megálltunk a bazaltsziklák tövében, abban a másodpercben elkezdett fújni a szél, azt már nem csíptük, másrészt körülbelül három perc múlva hihetetlenül vacogott a fogunk, nagyon-nagyon elkezdtünk fázni. Azt hittük, hogy itt a vég. Akkor már áldottuk, hogy nem kisebb brifkót vettünk, mert az legalább takart valamennyit a testünkön, másrészt meg nem voltunk fölkészülve arra, hogy hideg lesz. Nekünk azt mondták, hogy meleg lesz.

- Bár tegyük hozzá, hogy voltak meleg ruháink, és volt szélálló dzsekink is, nadrág, kabát, minden volt, csak ez mind a hátizsák legalján.

- Azért szépen apránként elkezdtünk felöltözni. Aztán mindent fölvettünk, amit találtunk, és még akkor is borzasztóan fáztunk, pedig akkor már rajtunk volt a zörgősnadrág is, a melegítő, talán még a gít is fölvettük.

- Nem, a karateruhát nem.

- Azt nem vettük föl? De nagyon-nagyon fáztunk, és a checkpointra belülre mi nem tudtunk menni, mert arra rávaló nem volt.

- Illetve először bementünk, de ott már a tea ára is az arany akkori világpiaci árának megfelelő összegnek felelt meg.

- Vetekedett a taxival.

- A szállásról nem is beszélve, amit meg nem mondom, hány ezer millió jen.

- Nagyon drága volt, rengetegbe került. Úgy döntöttünk, hogy mivel fel vagyunk fegyverkezve hőálló fóliával, kint fogjuk eltölteni az éjszakát.

- Hát, rá volt írva, hogy a jég hátán is lehet meztelenül aludni benne.

- Úgyhogy kimentünk az állomás épülete elé. El kell képzelni, fent, kétezer valahány száz méteren, vagy talán lehet, hogy már háromezer méter körül is voltunk. Már nagyon fent voltunk. Az állomás pici, japános stílusú, japán építkezésű, fából készült. Az oldalfala nem is tolófal volt, hanem fából volt az egész. Fenn vagyunk a hegyekben, kisméretű épület, melynek olyan volt az ajtókerete, hogy egy 35-40 centiméter szélességű beugró volt, ahol egy ember - viszonylag kényelmetlenül - elfért. El is határoztuk, hogy ott fogunk pihenni. Én valamiért oldalt fordultam, a hátizsákom irányába nyúltam, hogy kivegyek valamit, vagy belerakjak valamit, s mire visszafordultam, addigra hőálló fóliástól, maradék meleg ruhástól, mindenestől az én jó komám, Sanyi becsavarva, mint óegyiptomi múmia, bepréselte magát az ajtókeretbe. De az még hagyján, hogy bepréselte magát, ez alatt az egy-két másodperc alatt mély alvásba is zuhant, amit erősen zokon vettem. Tudniillik a szituáció a következő volt: tök sötétben, 80 kilométeres szélben, mínusz x fokban, minden hőálló fólia nélkül álltam a Fudzsi oldalán, míg a komám a szélvédett keretben, betekerve a jó kis fóliába, már valahol a távoli galaxisok mélyén pihengetett.

- Én semmilyen kérésre nem voltam hajlandó fölébredni.

- Meg sem rezdült. A híres hős, Mucius Scaevola hozzá képest kutyafasza.

- Tudtam, hogy ezt fogja mondani.

- ...semmi, meg se mozdult. Innentől kettőnk visszaemlékezése eltér. Én azt szoktam mondani, hogy kicsit, enyhén felindult állapotban, hangosabban szólongattam, hogy ébredjen fel. Ő erre valahogy másképp szokott emlékezni.

- Én határozottan emlékszem rá, hogy állt, csípőre tett kézzel, és mint a zálogos marha, úgy ordított, hogy az isten bassza meg, itt fogok szarrá fagyni a Fudzsi derekában, takarodj ki innen, Badár! - Nem! - ez volt a válasz. Határozott, gyors választ adtam: - Nem. Fenyegetőzött, hogy megöl.

- Ezek után cselekvésre ragadtattam magam, és megpróbáltam kirángatni a fóliából, hogy legalább nekem is jusson. Mivel kettő darab fóliánk volt, mind a kettőt magára csavarta.

- Kettő volt, de az egyiket magam alá tettem. A biztonság kedvéért.

- Igen, a biztonság kedvéért az én fóliámat. Na most, a rángatás hatására, mert azt nem írta a leírás, hogy hány kilogramm per négyzetcentiméter szakítást és rángatást bír el, egy idő után, mint a Deákné vászna, reccs! elszakadt. Azt hiszem, innentől kezdve ketten üvöltöztünk.

- Igen, akkor már ketten.

- De azt nagyon felváltva, és néha nagyon egyszerre. Aminek hatására viszont ad egy: nem fáztunk annyira, ad kettő: hihetetlen elgyötört fejjel, borzalmas elnézéskérések közepette megjelent a menedékház vezetője, és az összes kezét összetéve, a létező összes japán kamira könyörögve megkért bennünket, hogy a bent éjszakázok lelki és fizikai nyugalmának érdekében, ha egy picikét csendesebben lennénk - de nagyon elnézést kér, hogy itt megzavar bennünket -, és nem lehetne-e valami megoldást...

- Akkor már vele is üvöltöztünk. Mindenkivel üvöltöztünk. És egyetlenegy megoldást tudott kitalálni: felajánlott - teljesen ingyen, amitől egyből szimpatikussá vált - a menedékháztól néhány lépésnyire egy kis, lábakon álló csűrszerűséget, amiben volt néhány tatami meg egy-két futón. S azt mondta, hogy ott bent nyugodtan éjszakázzunk, full ingyen. Gyakorlatilag a másodperc töredéke alatt...

- ...bekvártélyoztunk.

- ...villámgyorsan.

- Minimum csönd lett.

- Csak részben volt néma csönd, ugyanis nem volt benn világítás, és meg kellett keresni a különböző eszközöket, amikkel magunkat betakarjuk. A fólia, ugye...

- Zseblámpánk, semmiféle technikai cuccunk nem volt. Ott már marhára bántam, hogy nem vettem fejlámpát. Egy-két tatamin a picinyke kis helyiségben elhelyezkedtünk, és tulajdonképpen jó is volt, de kellett volna valami, amivel takarózni lehet, hogy mégis melegünk legyen.

- Az meg nem volt.

- A sötétben való tapogatózáskor én felfedeztem néhány futont. A futon szivacsszerű matrac, amit ágyként használnak a japánok. A hagyományos japán családokban feltekerik, letekerik, ezen alszanak. Ráterítik a tatamira. Na, itt a futon nagyon jó volt, mert villámgyorsan magamra teritettem vagy kettőt, amit találtam. Komám pedig halk vacogással összetekeredett.

- De nem mondta volna... Ott kussolt csendben, de nem szólt volna.

- Nem, nem szóltam. Aztán hajnalban, hajnaltájt fölébredtünk, egyrészt én kezdtem fázni, tudniillik valahogy a futonok az éjszaka folyamán átvándoroltak.

- Életre keltek.

- Életre keltek, és átvándoroltak a komámhoz. Ez volt az egyik, ami miatt fölébredtem, a másik...

- Én határozottan emlékszem, hogy ő adta nekem oda.

- Szerintem nem, de mindegy. A másik pedig, hogy a kis épület résein beszűrődő halovány hajnali fényben - ezt nagyon nehéz leírni, de mondjuk, aki ébredt már úgy, hogy kettő és fél centire volt az arcától Badár feje, amint áhítattal, mosolyogva alszik... az a halálsikoly, ami elhagyta a torkom... és azonnal iszonyatosan bevertem a fejem, mert helyben felugrottam két métert. Az egész épület volt másfél méter, de annyira megrémültem. Fáradt voltam, fáztam, nem tudtam, hol vagyok, és el-képzelhető... Ennyire?... Az én jó komám akkor sem a Brad

- Pitt ideáljának a megtestesítője volt. Ettől rögtön fölébredtünk, és összepakoltunk, kölcsönösen vádaskodtunk, hogy ki kitől mit lopott el, miért nem volt neki több futonja, és miért tüntette el az én futonjaimat. Majd összepakoltunk, és valóban, a felkelő nap első derengésére próbáltunk útnak eredni a menedékház tulajdonosának legnagyobb megkönnyebbülésére, aki látta, hogy távolodunk, és egyre magasabbra megyünk. Biztos, hogy legalább négy-öt áldozatot bemutatott a különböző isteneknek. S elindultunk felfele, a csúcs irányába, a csúcsra.

- Ahogy jött ki a nap, az gyönyörű volt. Szóval megérte. Megérte szétfagyni, megbolondulni éjszaka, mert csodálatos volt. Az tényleg valóban igaz... Kár, hogy nem lehet fotóval illusztrálni, mert az abszolút nagy titkot fölfedő fotón látszott, hogy a komámnak a két füle nem egyforma, úgy nézett ki a fotón az árnyéka, mint a Manócska. Abszolút kopasz fej, és a nap sugarai által átvilágított fülei.

- Vad fotózásba kezdtünk, amit aztán gyönyörűen megröntgeneztek az oroszok.

- De azért van egy-kettő.

- Egy-kettő azért maradt. Nézhető. És nem lehet visszaadni a fotóval a táj szépségét. Csodálatos volt, ahogy éppen kibukott a nap a japán Alpok mögül, és a japán Alpoknak a nagyon magas hegycsúcsain - mert azért majdnem mindegyik kétezer méter fölött volt, meg majdnem háromezer - kis szigetek voltak, mintha egy hatalmas nagy tengerben kis szigetecskék lettek volna. Mint egy legyezőn egy gyönyörűen felépített festmény, az egész úgy nézett ki. Csodálatos volt. Innen aztán továbbindultunk. Kezdtünk szépen, lassan fölengedni, ahogy jött fölfelé a napocska, egy kicsit megindult az ereje is. Nagyon gyorsan fölértünk a csúcsra. Dél körül már fönt voltunk.

- Hamarabb is talán.

- Fönt voltunk, pikk-pakkra. Hát marhára megérte! A Fudzsi tetején van egy csillagvizsgáló, ami zárva volt, nem tudtunk bemenni. Egy telefonfülke van ott a biztonság kedvéért, hogy bárhova oda lehessen szólni, itt vagyok a Fudzsi tetején. És egy kólaautomata, a rend kedvéért.

- És még van egy nyáron működő sintó szentély, ahol a papok csak a tavaszi-nyári időszakban vannak fent, hiszen ősszel a Fudzsira ráesik az a három-négy méteres hó. Onnantól kezdve egészen tavaszig semmi, csak a meteorológiai állomás rendkívül elszánt alkalmazottai lehetnek, akik bírják. A központi kráter mellett pedig van egy torii.

- Ja. Ez nagyon-nagyon fontos a későbbiek szempontjából.

- A torii a sintó vallás egyik fontos kelléke. Szó szerinti fordításban kakasülőt is jelenthet; egy szent kapu. A Fudzsira felmenő és a krátert megnéző turisták és zarándokok, hogy a kamiknak, az isteneknek mind-mind kedvezzenek, a fából készült torii repedéseibe pénzérméket helyeznek el. Sok száz vagy sok-sok ezer pénzérme helyezkedett el ebben a toriiban. Na most, itt nagy dilemmában voltunk. Fent, az istenek lakhelyén az isteneknek szánt áldozati ajándékot nagyonnagyon-nagyon nem illik háborgatni. De. Ha az ember nagyon éhes, és nagyon kevés...

- És gondol a jövőjére...

- ...pénze van, akkor mindenképpen érdemes ezt a kamikkal megbeszélni, hogy ők hogy is gondolják. Úgyhogy nekiálltunk a komámmal és elkezdtünk tárgyalni a kamikkal. Különböző ajánlatokat tettünk, és gondoltuk, néhány jenecske nem fogja földhöz vágni a Fudzsi isteneit. Biztos, ami biztos, előre szégyelltük magunkat.

- Felváltva szedegettük ki a pénzérméket. Azt nem tudom, hogy mennyit sikerült, de hát egy-két ezer... sőt több napra való élelmet... bocsánatkérés közepette azt hajtogattuk, hogy ebből nem élvezkedés lesz, hanem szigorúan étkezésre fogjuk fordítani.

- Maximum utazásra.

- De ez a maximum. De azt is lehet, hogy az utazásra a tárcánkból vesszük elő a pénzt, s ezt, amit a zsebünkbe töltünk, szigorúan étkezésekre. Erre nagyon odafigyeltünk, hogy azért kérünk bocsánatot, mert éhesek leszünk.

- Nem ebből mentünk aztán később pornómoziba és egyéb bűnös helyekre. Az másból volt.

- Nem, ez tényleg megtakarításból volt.

- Több napig ettünk jól. Bizony, bizony. Sőt úgy emlékszem, hogy a Doktor Enyveskéz működött, egyrészt a jó cimborám, akinek ügyesen falaztam, de egyszer magam is lőttem egy komplett jégbárból két Magnumot, vagy nem tudom, micsodát. Ott már volt Magnum akkor is, és aztán egyszer... nem is tudom, mit ...

- Én amatőr voltam a nagymester mellett. A technika a következő volt: általában valamely helyen - illik ezt elmondani? megjelentünk térképpel a kezünkben, bementünk, és ékes, de tört japánsággal megkérdeztem a térképet mutogatva, hogy hol helyezkedik el az a dolog, ami általában az épülettől mondjuk öt méterre van. Az összes alkalmazott összegyűlt, és rövid, harminc-negyven perces előadást tartottak arról, hogy hogyan is juthatnék el az utca túloldalán lévő helyre. Mindenki a térképen mutogatott, rendkívül kedvesek voltak, én is nagyon kedves voltam, majd mindent megköszöntem és kimentem. Megkerestem a komámat, aki akkor már rendszeresen két pofára tömte magába - mert nem várt meg - a kis zsömlécskét. Rendkívül finom uzsicsomag volt, amit sikerült összeszedni. Ha valaki manapság nézi a National Geographic csatornát, és látta, hogy a hiénák hogyan marakodnak az elejtett gnú fölött - akkor ezt kisebben, két emberrel kellene elképzelnie...

- Simán nyílt japán bajnokságot rendeztünk. Véres harcokba torkollott...

- Én ezt csakis azért tettem, hogy a kis uzsicsomagot próbáltam elfogyasztani, még mielőtt a komám ki tudott volna térülni-fordulni a boltból sűrű elnézések közepette. Mert ugyanis amikor a toriiból kimentett százjenesekből vásárolt magának dobozos kólát...

- Az is a kaja szűk fogalma.

- ... és néztem, hogy nekem nem adna'? Erre ő: - Gluk-glukgluk... Őőőőőőőő... Nem! Gluk-gluk... És megitta. Mondom, akkor adj egy százjenest. Mire ő: - Minek? Most ittunk kólát! És már ment is tovább. Sírva könyörögtem, hogy egy kortyot legalább hagyhattál volna. Erre mit mondott? Ott a doboz bent a kukába', keresd meg, és igya'!

Igen, mert szigorúan beosztottuk, hogy egy nap mennyi üdítőt... a mennyiség volt mérvadó. Mondjuk, ezen a napon nagyon meleg van, ennyi kilométert utazunk, akkor - mit tudom én - három dobozos üdítőt fogyaszthatunk el. Most mondtam egy számot.

- De hogy ki fogyasztja el azt a hármat, az nem volt leírva...

- Az nem volt leírva. És szerencsére, valami oknál fogva épp én őriztem a kajapénzt...

- Egyszer olyan finom csokis fánkot tudott csippenteni a barátom, hogy az valami isteni volt. Arra határozottan emlékszem, isteni volt. Meg egyszer - mondom -, akkor teljesen egyedül... a segítségem nélkül, úgy, hogy ott volt a teljes japán hadsereg, és nézte, mit művel, két hatalmas, mondiális Magnumot tudott pottyantani egy teljesen lezárt jégszekrényből.

- Mert az, hogy a profi, Kiotó igen előkelő negyedéből, igen előkelő legyezőboltból, igen előkelő legyezőket „talált"... Azt azért kellett, mert nem tudtam egyszerűen megemészteni, hogy a százjenes kóla lótúró volt ahhoz képest, mikor megláttam a hihetetlenül pazar, kézzel készített selyemlegyezőnek az árát, a mintegy 97 ezer jent. Oda volt biggyesztve mellé. A legolcsóbb is 21 ezer jenes volt, nekünk kettőnknek 57 ezer jenünk volt a teljes útra, egyetlenegy legyezőt tudtunk volna megvenni, de akkor a legyezőben temetnek el bennünket. Úgy éreztem, hogy nagyon sok legyező van abbana boltban, marad még, és nagy meleg van. Ezért megkérdeztem a legyezőt, van-e kedve szétnézni Magyarországon. Volt. És a barátait is megkérdeztem, nekik van-e kedvük...

- Ne legyen magányos...

- Japán legyezők, s nem tudnak japánul senkivel sem beszélgetni.

- Hogy nézett volna az ki, hogy árválkodik egy 97 ezer jenes legyező Magyarországon? A 21 ezer jenes barátját is megkérdeztem, és hogy egálban legyenek, kiegyenlítettem 97 ezer jenre. Annyi legyezőt még hoztam. Aztán megtetszett egy nagyon aranyos kis papírlegyező, az se maradjon már ott. Gyakorlatilag kopaszon hagytuk a boltot.

- Iszonyatos mennyiséget...

- Fogtam a fejem, hogy ilyen nincs. Kérdezte, komám, te milyen legyezőt szeretnél?

- Öööö... tulajdonképpen... az ott nagyon tetszik, de hát nem lesz rá pénz. Beszélgess egy kicsit az eladóval! Hát jó! S akkor beszélgettem egy kicsit az eladóval, és az alatt, nem tudom hogy... Ez olyan, mint sok évvel később, mikor Olaszországban kihozta a szörföt a sportboltból...

- Az egy külön történet. Azt tudom, hogy az utca túloldalán térden állva könyörögtünk, hogy ne, ne... Kihozta a szörföt, álltak ott a biztonságiak...

- De előtte már mindenkit elláttam papuccsal, de azt így:

- Komám, szükséged van egy papucsra? Tessék, parancsolj. Ilyen szinten. Meg az öccsének is: - Te figyelj, Tupika, hát nincsen rajtad papucs! Tessék! Neked is, neked is! Tessék, tessék! Utána ránézek az öccsére: - Te, figyelj már, hát rajtad nincsen napszemüveg! Na, nesze. Tettem neki napszemüveget. Utána jöttek hozzám. Mondom, van nálad valamennyi kis aprópénz? Van. Akkor itt egy tárca hozzá! Utána jöttek, hogy utazótáska is kellene. Mondom, mi sem természetesebb, parancsolj!

Aztánbementem a boltba, ezek ott álltak teljes menet-felszereléssel, utazótáskával, napszemüvegben, papucsban és bőrtárcával a kezükben. Majd bementem egy boltba, ahonnan másfél órai várakozással tudtam nagy nehezen kimenekülni, mert egy bőrkabátboltba térültem be. Na most, nyáron nincsen szüksége az embernek bőrkabátra, viszont az eladó nagyon rám akart tukmálni egy bőrkabátot. Azt meg lealkudtam valami 300 márkáról 100 márkára, ami már óriási engedmény. És utána nem tudtam, hogy jöjjek ki a boltból pénz nélkül. És egyszer csak azt mondtam, hogy ronda, hogy valamit mondhassak rá, és ettől úgy kétségbeesett az olasz, hogy...

- Megszúrta saját máját...

- ...a haját tépte, már sírt, már mindent elmondott, mire leértek a száz márkára. És mi várakoztunk, csak várakoztunk, s aztán kijött. De a szörf az borzalmas volt, mert akkor valaki meggyanúsította Badárt, hogy... Illetve nem meggyanúsította, hanem...

- Előtte egy horgászbotot... kértem kölcsön...

- ...hogy hát azért egy szörföt nem tudnál kihozni. De hát ez egy poén volt. Egy szörf nagy. Erre bement a szörfboltba és kihozta. Álltunk, térden állva könyörögtünk, hogy vidd vissza! Vidd vissza! És akkor visszavitte a szörföt... Na mindegy, ez Olaszországban volt sok évre rá. Japánban jöttek a legyezők sorban. Másrészt meg mi volt az, ami... Igen, a végén a profizmus... az volt teljesen teljes, hogy már nem is kellett, hogy már nem is kellett a barátomat megkérdezni, hogy melyik legyezőt szeretné, hanem csak telepatikus úton gondoltam: - Azt. De csak ott volt, elhaladtunk mellette, és tíz-tizenöt méterre a komám kezébe nyomtam: - Parancsolj, komám, neked szereztem.

- Szép.

- Utána azt mondja köszönöm szépen, milyen rendes vagy, hogy gondoltál rám. Mondom, nem csak rád gondoltam, magamra is. És egy kétszer annyiba kerülő legyezőt megmutattam: - Nekem is van ilyen! S a Fudzsiról lejőve, mert a déli oldalon mentünk föl, és az északi oldalon jöttünk le vagy... fordítva?

- Az északi oldalon jöttünk le.

- Igen, a meredekebbik oldalon jöttünk le.

- Iszonyatos sebességgel, villámgyorsan. Hú, nagyon gyorsan lejöttünk, mert siettünk tovább. Akkor mentünk Fudzsinomijába.

- Fudzsinomijába meg Odavarába.

- Igen... nem. Odavarából.

- Odavarából mentünk oda. S Fudzsinomijába onnan indultunk. Fudzsinomijában volt az, amikor stoppoltuk a dalos kedvű csávót, aki lenyúlta a bambuszkardot. Az volt az egyetlen dolog, amit vettem. Ott felejtettük a kocsijában.

- Bünti.

- Én is erre gondoltam.

- Igen ez volt a bünti. A szent ereklyét otthagytuk.