A bujaság szonettjeiből.

Pietro Aretino.

Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét -
Látvány amelytől dagad minden érzék!
Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!

S mig ennyi csábon szemem égve néz szét,
s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
hasam alatt a szent szerelmi készség.

Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!

Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
»Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

Óh nincs, ki többre vágyna
s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
mint én! - Jerünk már, lubickolni, ágyba!«