A doktor megszólalt. Aztán majd jöjjön be hozzám, Pipszi kisasszony, jó? Liza azt mondta, Pipszi, gyere föl hozzám egy kávéra, annyi mondanivalónk van egymásnak.

Liza, én először ide, a doktorhoz nézek be. és már föl is emeltem a Perkeo márkájú írógépet, és elindultam vele, és Liza megfordult, és hallottam, hogy néhányszori próbálkozás után dühösen becsukja az ajtót és később ugyanolyan dühösen az ablakot is.

A doktor szobáját csak egy fal választotta el a szomszédos kutatóintézettől, amelyből most tompa dübörgés hallatszott át, majd vasfűrészsivítás, és az éles hang megremegtette a szobát, mintha egy óriás fogorvos a műszerével egy akkora zápfog mélyére akarna fúrni, mint a doktor szobája. A doktor gyufát gyújtott, és a tűzhely pár perc múlva zúgni kezdett. Deszkaszilánkokkal, felhasogatott gerenda- és faburkolat-darabkákkal táplálta a tüzet, a fűtőanyag nyilván építkezésekből és épületbontásokból származott. Álltam a helyemen, és a pletykával benőtt gyönyörű aszparáguszt néztem, az aszparágusz felfelé, a plafon felé magasodott, a pletyka lefelé csüngött, egyenesen az ablakközbe helyezett tükrökre. A fészer ferde teteje kék háromszöget metszett ki az égboltból, és ez a kék darabka színével és formájával is a nemzeti lobogónk kékjére emlékeztetett. És a fészer falán vadszőlőtőke kapaszkodott, eleinte egyenesen fölfelé, aztán vízszintesen drótra csavarodva, és venyigék meg kacsok nőttek ki belőle. És közöttük a fészer gerendájába szegezett kampón halotti maszk függött dróttal átkötözve, mint egy repedt kőedény, nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a doktor arca, férfi halotti maszk vadszőlőkacsokkal övezve. A doktor megijedt. Az istenért, üljön le, kérem. Egy székre mutatott, leültem, és még mindig az ernyőm fogantyújára támaszkodva, egyik lábamat átvetettem a másikon, és hintáztatni kezdtem a piros olasz cipőmet, amelyet ma vettem csak azért, mert új életet akartam kezdeni, mert olyan akartam lenni, mint a tejszínhabos csokoládétorta. Láttam, hogy a doktor a térdemet nézi és enyhén elpirul, aztán a homlokától az álláig végighúzza tenyerét az arcán. Azután felállt, ujjával a falra mutatott, és hallgatózott. A zaj a fal mögött felerősödött, valamilyen óriási gép megsokszorozta fordulatszámát, aztán a zaj elült, de rövid szünet után fülsiketítő dörrenés rázta meg a szomszéd házat meg a doktor szobáját, mind a két épület alapjaiban megrendült, mintha valahol alul sújtólég robbant volna, a robbanás ott a másik oldalon felkavarta a levegőt, a tűzhely a szobában megremegett, csövei, amelyek a fal mentén vezettek a kéménybe, meginogtak, odakint levált a falról a még megmaradt vakolat, lehullott néhány tégla, az udvaron porfelhő gomolygott, és a ferde tetőn vakolatdarabok és téglák zúdultak a másik kis udvarra. Hát ez gyönyörű, mondtam. Ugye, mondta, és nekem olyan szerencsém van, hogy ebben a gyönyörű házban lakom. És az udvar másik végéről egy női alak jött imbolyogva, hátán ponyvába kötött gerenda- és deszkadarabokat cipelt. Átgázolt a vakolathalmazon, aztán megfordult, előrehajolt, és a nyaka alatt kioldotta a csomókat, mire a teher a hátáról a földre zuhant. Aztán odajött az ablakhoz, és akkor láttam rajta, hogy cigány, fiatal cigányasszony vagy lány, izzadtan kiegyenesedett, a hajához nyúlt, kihúzott belőle egy csatot, a szájába tette, és bejött a szobába. Á, hölgy van az úrnál, jó estét, hajolt meg, uram, fát hoztam magának azért, mert megengedi, hogy itt aludjunk, de. A doktor végigkutatta a zsebeit, aztán kinyitotta a szekrényt, és átmatatta a benne függő kabátok és nadrágok zsebeit is, aztán összedörzsölte a kezét és elpirult. Adjon nekem kölcsön húsz koronát. Kinyitottam a retikülömet, és kivettem belőle két tízkoronást, a doktor átvette, odaadta a cigányasszonynak, az meghajolt, kivette a szájából a csatot, nedves tenyerével lesimította a haját, és a csatot visszatűzte. Nesze, és ha a férjed megint balhézni fog, akkor fogd a lányodat, és tudod, hol alhattok, igaz? Á, az úr jó ember, mondta a cigányasszony, és rám nézett és bólogatott, és megismételte, igen, az úr jó ember. Aztán kiment a szobából, kirángatta a deszka- és gerendadarabok alól a ponyvát, és a csücskénél fogva maga után húzva nomád tánclépésben végiglejtett a vakolattal borított kis udvaron. Nincs könnyű élete, szólalt meg a doktor, a férje egy részeges cseh ember, időnként elveri, és ilyenkor az asszony idejön aludni hozzám, a kislánya a szekrényfiókban alszik. Furcsa dolgok ezek, igaz? De megkínálhatom egy pohár sörrel, hogy vidámabb gondolataink támadjanak? Mondta a doktor, és felnevetett, és úgy simogatta az arcát, mintha sajnálná önmagát.

Ah, milyen szép a disznóölés vidéken, a falusi udvaron, amikor kiviszik a tűzhelyet, amikor minden illat a szabad ég számláját terheli, az üstben fő a fejhús, amit aztán a mosókonyhában gyúródeszkára borítanak, és ott a mosókonyhában is nyitva van az ajtó meg az ablakok, úgyhogy a disznóölés minden szaga innen is kiáramlik és fölszáll az égbe. De akkoriban Prágában divatba jött, hogy a szállodák, a híres, elegáns szállodák is havonta egyszer már előre bejelentették a vendégeiknek, hogy Ma disznótor lesz! És a vendégek örültek, örvendeztek, hogy tányérjukra frissen főtt fejhúst kapnak, és utána májas hurkát! És így a Párizs Hotelben is megrendezték az első disznótort, reggeltől a konyhában izzadtunk, és amikor az üstökben, a két üstben már főzték a fejhúst és a gőz a plafon felé szállt, és amikor a szellőztető üvegtorony nem győzte magába szívni a párákat és egyéb kigőzölgéseket, a konyha lassan, de biztosan nedves pokollá változott, a gőzök tisztára beborítottak engem is, ahogy ott ültem a magas székemen, és amikor már blokkolni kezdtem az első tányérokat, amelyeken egy darabka toka, egy darabka fül, egy darabka máj és egy kanálka torma meg egy kanálka mustár volt, éreztem, hogy nem a saját izzadságom folyik a halántékomon és csöpög a hajamból és aztán már a hátamról is, hanem a disznótor lecsapódott párája, és a pincérek is izzadtak, és hamarosan a szmokingjaik is fénylettek a zsírtól. És mialatt a vendégek az étteremben örültek, sőt a törzsvendégek annyira meg voltak elégedve, hogy figyelmességből korsószámra küldték a pilsenit a konyhába, azalatt a nagy asztalokon két szakács hintakéssel darabokra vagdalta és mindenféle fűszerekkel szórta be a fejhúst, és a fűszerek illata a disznótor szagával elvegyülve szerteáradt az ujjaik alól a konyhában, és mire a konyhalányok előkészítették a véreshurka-töltéshez használt vastagbeleket és megfőzték az árpadarát és megöntözték sertésvérrel, addigra a konyhaszemélyzet úgy szaglott, mintha egyik a másik után mind beleesett volna a leveseskondérba. Aztán a szakácsok szitkozódva elkezdtek küszködni a hurkatöltőkkel, viaskodtak a tolókákkal, mert még sohasem készítettek elő disznótort, a két fiatal szakácsunkat ez a munka kétségbe ejtette, odakint is meleg volt, de a konyha levegője úgy megforrósodott, hogy nemcsak a fehérneműnk tapadt a testünkhöz, de a ruhánk is a fehérneműnkhöz, és így, mialatt a májas hurka főtt az üstökben, mi barátságtalanul pillantgattunk egymásra, és szidtuk a vállalatot, amiért a Ma disznótor-t kigondolta. És ekkor egy óriási virágcsokor vonult be a konyhába, rózsacsokor, és én megijedtem, mert a csokor egyenesen felém tartott, és a rózsák hirtelen lecsúsztak majdnem a padlóig, és a férfi, aki fölöttük állt, nem volt más, mint a doktor, kis kalapban, nyersvászon kötényben, szakadt ingben, és odanyújtotta nekem azt a csokrot, és a konyhában lévők úgy néztek rá, mint valami látomásra, mintha a szellőztetőtoronyból pottyant volna le. És én képtelen voltam megszólalni, és a kezem is mintha megbénult volna, nem azért, mert egyszerre csak itt láttam ezt a férfit Libenből az Örökkévalóság gátja utcából, hanem azért, mert szégyelltem magam előtte, hogy az arcomról zsiradékkal és a disznótor szagaival összevegyült izzadság csöpög, és a doktor a kezembe nyomta a csokrot, és engem egészen elborítottak a rózsák. Segítsen rajtam, nyögte a doktor, fogadja el ezt a csokrok, az az ötletem támadt, hogy örömöt szerzek magának. És a megdermedt szakácsok újra mozogni kezdtek a tűzhelynél, mostanáig mozdulatlanul álltak, mert az idegen férfi megjelenése őket is megbénította, úgy hatott rájuk, mint a varázsvessző a Csipkerózsikában, de most megint forgatni kezdték a májas hurkákat az üstökben és a véres hurkákat a lábasokban, féltek, hogy minden túlfő. És amikor a doktor meghallotta, hogy mit mondanak egymásnak, odament hozzájuk. Megengedik? És azok csak néztek rá, képtelenek voltak kidobni ezt az embert, aki annyira meglepte őket a kalapjával meg a nyersvászon kötényével, és aki most az üstökbe nézett, fölemelte a kezét, és azt mondta. Hát nézzék, a májas hurkák már feljöttek, ezek már készek, ha megfogják a pálcikát, és megpróbálják megforgatni, mintha órát húznának föl, és a pálcika könnyen megfordul, akkor a hurka kész! És ő maga megfogta egy olyan májas hurka pálcikáját, amely éppen feljött, és megörült. Máris kész, ha a májas hurka túlfő, akkor megreped és vége! Aztán a doktor odajött hozzám az ócska cipőjében, lesütötte a szemét, és azt mondta. Holnap szombat van, jöjjön el megint Libenbe, kimegyünk fürdeni a cölöpökhöz, jó? Csak állt ott és vörösödött, és a fiatal szakácsok kimerték a vízből és csöbrökbe rakták a májas hurkát, amitől most még erősebb disznótorszag áradt, és a zsírosság már a mennyezetről is csöpögött, és a falakon végigfolyt a lecsapódott pára, és a doktor motyogott. Tegnap valahogy túl sokat ittam, ilyenkor annyira másnapos vagyok, hogy elfog a kishitűség. Most is elfogott. ezzel a csokorral ötször körüljártam a Párizst, ötször bejöttem, aztán megint kimentem. De most végre elszántam magam, és bemerészkedtem egészen idáig. És megint csak állt ott, és a pincérek már felsorakoztak előttem májas hurkával és tormával a tányéraikon, gyorsan leblokkoltam a tányérokat, mialatt az egyik szakács megfogta a doktor rongyos ingujját, és megkérdezte. És mikor kész a véres hurka, és mikor kész a disznósajt? A doktor levett a gyúródeszkáról egy hosszú hurkapálcát, henteskéssel meghegyezte, aztán a szakáccsal odament a lábasokhoz, amelyekben véres hurka meg disznósajt főtt, az egyik lábas fölé hajolt, és a pálcika meghegyezett végét beleszúrta egy véres hurkába, aztán a szakácshoz fordult. Amíg csak vér fröccsen ki belőle, addig semmi, de amikor már csokoládé, akkor kész. Átadta a szakácsnak a hurkapálcát, meghajolt az egész személyzet előtt, elvörösödött és elnézést kért. Bocsánat. Aztán kisietett a konyhából, és én ott maradtam a helyemen rózsákkal elborítva, és tovább szégyelltem magam, mert a mi első disznótorunk zsírja a két mellem közé folyt és beleitta magát a melltartómba, éreztem, hogy a zsíros verejték a combom közé is lefolyt, éreztem, hogy a bugyim a fehér köpenyemhez tapad, és megijedtem, amikor arra gondoltam, hogy ha most felállnék, akkor az izzadság átitatná a köpenyemet is, és a székemen egy kis pocsolya maradna. Ezt éreztem, és közben tovább szorongattam a rózsacsokrot. Borek, a pincér, poharakat tett az asztalomra, elhelyezte bennük a rózsákat, és azt mondta. Az az úr szerelmes magába, ez első pillantásra világos. És én még jobban elvörösödtem, éreztem, hogy ha megfognám a bugyim egyik szárát és félrehúznám, aztán elengedném, akkor az izzadságtól átitatott műselyem nedves csattanással ugrana vissza a combomra. Erre még jobban elvörösödtem, és ekkor kitárult az ajtó, két jókedvtől felhevült törzsvendégünk jelent meg a küszöbön, és az egyik bekiáltott. Ilyen jó májas hurkát még nem ettünk Prágában, egy méter pilsenit az ilyen konyhának! Az ajtó becsapódott, a szakácsok szorgalmasan szedegették a hurkákat a lábasokból, aztán a csapos egy nyaláb poharat hozott be habos sörrel, és Bauman főszakács felkelt az asztal mellől, zsíros kezét az én nedves kezem fejére tette, és mosolyogva azt mondta. Hát, Eliska, te kis menyasszonyka, ahogy elnézem, neked már nem lesz szükséged állandó lakásbejelentő lapra, és így az itteni állásod is végleges lesz, én ezt előre látom, a szarvasgerincből, amit együtt hoztunk ide, hideg pecsenyét készítek, amikor majd eljön az ideje, hideg sültet az esküvődre. Addig a mélyhűtőben hagyom, és a pecsenyét majd személyesen viszem el neked. Mosolyogva nézett rám, én meg csak bólogattam, mint egy kínai fabábu, és könnyeztem, és a pincérek sorban álltak az asztalom előtt tányéraikon tormával és friss véres hurkával, amit pár perccel ezelőtt emeltek ki a lábasból, türelmetlenek voltak a pincérek, semmire se vágytak jobban, mint megint kint lenni az étteremben, ahol tiszta levegőt szívhatnak, a főszakács szalvétával megtörülte az arcát, és visszament az asztalaihoz, mert már ideje volt fölszeletelni a specialitásait, ő a disznótorral nem vállalt semmiféle közösséget, szerinte a disznótor egy ilyen híres, elegáns hotelben undorító. És én aznap este későn értem haza, mert az üzemi bizottság elismerte, hogy a disznótor után, amelyet ő eszelt ki, minden olyan alkalmazottnak, akinek otthon nincs fürdőszobája, joga van megfürdeni valamelyik szabad hotelszoba fürdőszobájában, így hát egymás után megfürödtünk. Amikor beszappanoztam magam és befeküdtem a kádba, elborzadtam, mennyi piszkot mosott le rólam a szappan meg a forró víz, és amikor kiléptem a kádból, láttam, hogy a víz felszínét zsírréteg borítja, csak akkor tértem magamhoz, amikor a víz kifolyt, és én kétszer egymás után kimostam a kádat. És ott a kád fölött eszembe jutott, hogy nemcsak én, de a konyhások közül úgyszólván senki sem tudott lenyelni egyetlen falatot sem, annyira átjárt bennünket az a szörnyűséges szag, csak sört ittunk, hogy ne hányjunk. Amikor hazaérkeztem a rózsacsokrommal, a hajam még nedves volt, Ema, az én második anyukám, akinek nem volt kötelessége várni rám, mégis várt és fölmelegítette a vesepecsenyét meg a knédlit, amit lábaskákban hozott a vendéglőjéből, a Két Macskából, de csak azért, hogy a közelemben ülhessen és szemrehányó tekintettel figyelhesse, hogyan helyezem el egy nagy vázában a rózsáimat, vártam, mikor kezd lamentálni, hogy hálásabb lehetnék neki, és ezért újra rendezgetni kezdtem a rózsáimat, gyönyörködtem bennük és boldog voltam, mialatt Ema ingerülten két tányért tett az asztalra, nem kérdezte, éhes vagyok-e, akarok-e egyáltalán enni, knédlit tett a tányérokra, leöntötte a vesepecsenye levével, aztán egy-egy szelet húst tett mellé, és elkezdett enni. Hol jársz olyan sokáig? Kétszer melegítettem föl az ételt. Anyuka, én ma nem fogok enni, nem tudok. Micsoda? Ah, Eliska, mi van veled? Ha most nem eszel, akkor később harmadszor is föl kell melegítenem. Aztán, itt voltak a nemzeti bizottságtól, kérdezték, mikor jelentelek be, még mindig feketén vagy nálam, feketén vagy a szállodában is, onnan, ahol utoljára laktál, nem jelentkeztél ki, nincs kijelentő- sem átjelentőlapod, nézd meg, azt írják, hogy vissza kell menned az előbbi lakhelyedre, ahol a munkahelyed is volt, én nem jelenthetlek be, mert én csak albérlő vagyok itt. te meg csak vásárolsz, és költöd a pénzt ruhára meg cipőre, és most még későn is jössz haza, méghozzá rózsacsokorral.

Anyuka, mondtam, maga is jól tudja, hogy milyen helyzetben vagyok. Elhanyagoltam magam, az igaz, de anyuka, most valahogy föléledtem, megint kedvem van élni, mintha hosszú évekig tartó betegségből gyógyultam volna ki. Jól van, Eliska, akkor tudod mit, holnap kirándulunk, hajóval, mit szólsz hozzá? Én nem mehetek, anyuka, megígértem valakinek, hogy fürdeni megyek vele. Az lehetetlen, hiszen már az esküvőre készültél! Ilyen hamar elmúlt a bánatod, kiáltotta anyuka, és dühösen felállt és elvitte a tányérját a mosogatóba, az én tányéromat a hűlő étellel a rózsacsokor elé tette. Én is fölálltam, a vesepecsenyének a rózsacsokor felé szálló szaga felháborított, fölálltam, de olyan ügyetlenül, hogy megbotlottam a szék lábába, elhúztam a tányért a csokor mellől, és azt mondtam. Milyen esküvőre készültem? Az én jómadár vőlegényem megszökött egy másik nővel, úgy letiport, hogy nem akartam tovább élni, itt akartam hagyni ezt a világot, ezt maga is jól tudja.

Anyuka összekulcsolta a kezét az abroszon, és állát az ujjaira támasztotta. Megszökött, mondta, de egy hónapon belül újra itt lesz, meglátod, én ismerem a természetét, meglátod, hogy visszajön hozzánk. Leültem az ágyra, aztán elnyúltam a dunyhán, fájt a lábam, a plafont bámultam és megismételtem. Hogy visszajön hozzánk? Hogyhogy hozzánk? Hát hozzád mint a vőlegényed és hozzám mint a fiam. De anyuka, én már nem akarom, hogy visszajöjjön hozzánk. és miért hozzánk? Jöjjön vissza, semmi kifogásom ellene, de jöjjön vissza magához, énhozzám soha többé. Anyuka kirántotta az asztalfiókot, kihúzott belőle egy levelet, fölém hajolt, megsuhogtatta a levélpapírt, és diadalmas hangon azt mondta. Nézz ide, levél jött tőle. Levél! Azt írja, hogy sokat gondol rád, és hogy meg tudsz-e neki bocsátani, ezt írja szóról szóra! Engem ez már nem érdekel, anyuka. Szóval te el se akarod olvasni! Anyuka, én már annyit szenvedtem attól a maga szeme fényétől, attól az én drágalátos kincsemtől, attól az én vőlegényemtől, hogy most már mindenre késő. Fölemelkedtem az ágyról és felnyögtem, annyira fájt a lábam, de folytattam. Anyuka, az igaz, hogy imádtam a maga Jirkáját, igaz, hogy gyönyörűen gitározik, a gitár az én kedvenc hangszerem, anyuka, és Jirkának volt elektromos bendzsója is, és volt ezüst meg fekete szmokingja, és nagyon szép haja volt, de mit értem én ezzel, ha a cselédje meg a mosónője voltam, ő pedig nagyságos úr, akinek mindig úgy kellett kinéznie, mintha skatulyából húzták volna ki, és mialatt én otthon mostam rá és vártam, hogy hazajöjjön, azalatt ő a nőivel töltötte az idejét, és sokszor csak két nap múlva jött haza tőlük, de mert szerettem, hát mindig megbocsátottam neki, és amikor egy szer elmentem utána a lokálba, ahol játszott, akkor láttam, hogy ott ül az az ő két csaja is, felcicomázva, és ő úgy nézte őket, mintha a múzsái lettek volna, mintha csak annak a két spinének játszott volna, azok meg egyre-másra küldték neki a konyakot, mialatt én limonádét szürcsölgettem, és amikor a zenekar befejezte a számot, azok a nőszemélyek vörösre tapsolták a tenyerüket, az én drágalátos kincsem hajlongott, én meg csak ültem a sarokban és ittam a limonádémat, aztán hazamentem, ő pedig azzal a két cafkával elsétált egy másik mulatóhelyre, mert azok fizették a cechjét, és amikor megjött, egy fityingje sem volt, nekem kellett pénzt adnom neki másnapra. Hogy beszélhetsz így, fogta be a fülét anyuka. Hogyhogy? Hát úgy, hogy a nagynénim, apuka húga azt írta nekem Bécsből, hogy ne felejtsem el, milyen családból származom, vigyázzak arra, hogy az emberek előtt ne krumplis pogácsának adjam ki magam, hanem tejszínhabos csokoládétortának. és engem ez a levél talpra állított, de az, amit magának ír a fiacskája. Anyuka felkiáltott. Nem nekem, hanem nekünk, olvasd el, kedves anyuka és Eliska! Anyuka rázta a levelet a szemem előtt, és az ujjával mutatta a betűket, de én elfordítottam a fejem, és azt mondtam. Ha apukám felkelt volna a sírjából és látta volna, hogy hogy élek, akkor bottal vert volna el engem, amiért hagytam, amiért beletörődtem, hogy így megalázzanak, és miért? Csak szerelemből, csak azért, mert szerettem Jirkát. Én, még ha mindenünket elvesztettük is, most is ugyanaz vagyok, aki voltam, aki tizenhárom szobás lakásban laktam, akinek nevelőnője volt, és az apukájának Studebakere és sofőrje, és az anyukájának két cselédje, és apuka Közép-Európa fa- és furnérlemezkirálya volt, és tanácsos nemcsak Brünnben, hanem Bécsben, Budapesten és Lembergben is, meg gyárunk is volt. Volt, volt, de Eliska, az istenért, a németek elvesztették a háborút, és nektek mindenetek odaveszett. Ti is elvesztettétek a háborút, kiáltotta az én második anyukám. Én semmit se vesztettem el, mit kellett volna tennem? Amikor vége lett a háborúnak, akkor én tizenhat éves voltam, én semmiféle háborút nem vesztettem el, és mégis olyan helyzetbe kerültem, mintha háborúskodtam volna, mindent elvesztettem, csak az emberi becsületem maradt meg, és még arról is megfeledkeztem, de most újra megtaláltam. Odamentem a vázához és rendezgettem, átrendeztem a rózsáimat. Bementem az Örökkévalóság gátja utcai házba, a kapualjnak nedves falszaga volt, megremegtem a hidegtől, de amikor a kapu alagútján végigmenve kiértem az udvarra, ott vakítóan sütött a nap. És a napsütésben, a lakása ablaka alatt a tisztaságszerető asszony ült, az udvar kőkockái tisztaságtól ragyogtak és víztől csillogtak, a víz még látható volt a kockaközökben, a tisztaságszerető asszony mályvaszínű nadrágban és ugyanolyan színű melltartóban egy széken ült, húsos hátát a nap felé fordította, és az ölében az Ahoj, a szombati képes újság feküdt. A doktor otthon van, mondta, és mutatóujjával az orra tövére tolta a szemüvegét. Köszönöm, feleltem, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be a lakásába, a nap megvilágította a művirágokat az ablak mögött, az ablak alatt a gondosan bevetett ágy takaróját kis plüssmedvék, egy baba és hímzett terítőcskék díszítették. A napfényben felmentem a kis udvarra, és ott egy széken az a fiatal cigányasszony ült, akinek a múltkor húsz koronát adtam, cigarettázott, és mellette a doktor egy vájdling fölé hajolva drótszivaccsal egy lábast súrolt, az utolsó darab edényt, a tányérok és fazekak már a poroló napsütötte rúdján száradtak fenekükkel fölfelé fordítva, csurgott róluk a víz, és a doktor veszettül dörzsölte tovább a lábast. Jó napot, hát itt vagyok, mondtam. Jó napot, naccsága, fújta ki a füstöt a szájából a cigányasszony, és átvetette a lábát piszkos tarka szoknyáján. Jó napot, mondta a doktor, nem emelte föl a szemét, és dühödten súrolta tovább a lábas fenekét. És én csak álltam az udvaron az új mosóruhámban, amelyet a Divatházban vettem, a nyersvászon ruhámban, amelyen a gombokat apró zöld kockák helyettesítették, egyik kezemmel a rózsaszínű esernyőmre támaszkodtam, a másik kezemben szatyrot tartottam, a fürdőruhám volt benne, meg kenyér, meg hideg bécsi szelet. És a doktor tovább súrolta azt a lábast, és szitkozódott. Ezt a ronda munkát! És a fejem úgy fáj, mint a négyéves káposzta! Aztán kiegyenesedett, és amikor rám nézett, láttam, hogy fáradt, hogy tegnap sokat ivott, karikás volt a szeme, és a keze úgy reszketett, hogy a lábas zörgött az ujjai között. Aztán letette az edényt, bement a konyhába, azaz a szobájába, kihozott egy széket, a napra tette és intett, hogy üljek le, és a cigányasszony alt hangon megszólalt, folytatta, amit a doktornak mesélni kezdett, mielőtt idejöttem. Igen, uram, az ilyen cigánylakodalom úgy végződik, hogy a menyasszony és a vőlegény a szoba közepén térdepel, és a cigány násznép, nők, férfiak nyitott boros üvegeket tartanak a kezükben és cigány lakodalmas énekeket énekelnek, és szól a zene, hegedű meg cimbalom, és a cigányok vörösbort öntenek a magasból a térdelő vőlegényre meg menyasszonyra, és a bor végigfolyik a menyasszony meg a vőlegény ruháján és tovább folyik a földön, igen, uram, ilyen szokásaik vannak a cigányoknak, ha lakodalom van a házban. Néztem a cigányasszonyt és láttam, hogy büszke arra, amit mesél, amit lassú mondatokban elregél a cigánylakodalomról, de azt is láttam, hogy a doktor csak azért súrolja a lábast, hogy időt nyerjen, hogy összeszedje magát, most fél tizenegy van, ilyenkor éri el a másnaposság a tetőpontját, és azt is láttam, hogy tényleg fáj a feje, úgy ahogy mondta, mint a négyéves káposzta! És a cigányasszony ünnepélyes hangon folytatta. Vagy amit láttam, esküszöm, saját szememmel láttam. Azt a temetést Sokolovban, amikor meghalt a vajdánk, ilyenkor a cigányok nagy messzeségekből érkeznek a temetésre, Bécsől is, meg Budapestről, Szlovákiából meg Morvaországból is, összetolják az asztalokat, Sokolovban a romos kastélyban a nagyteremben összetoltunk minden asztalt, és az asztalsor élére, az asztalfőre odaültettük a vajdánkat, és énekelni kezdtük a mi cigány gyászdalainkat, és pálinkát ittunk, és minden újabb rundnál a halott vajda szájába is töltöttünk egy stampedlivel, aztán tovább énekeltünk, és már esteledett, és a vajda mindannyiszor kapott egy nagy stampedli pálinkát, a férfiak egyre csak itatták, így ment ez egész éjszaka és másnap is, és a gyászoló vendégek váltották egymást a díszőrségben a mi halott vajdánk mellett, és az ivás harmadnap is folytatódott, és egyfolytában mentek a rundok, és a mi vajdánk mindig kapott egy kupicával, amíg csak tele nem lett pálinkával. Igen, és csak azután temettük el a sírjába. Mesélte a fiatal cigányasszony, komoly volt és valahova a távolba nézett, mintha látná azt, amit mesél, és az arca hirtelen megszépült, és seprűhosszú szempillái meg se rezdültek, visszamerengtek valahova Sokolovba, a romos kastélyba, ahol a cigányok ünnepélyesen búcsúztak halott vajdájuktól. És a doktor gondosan, szerfölött gondosan súrolta a lábas fenekét, és én, habár pár perccel azelőtt sarkon akartam fordulni és elmenni, tovább ültem a napon, keresztbe raktam a lábam, az ernyőmre támaszkodtam, aztán fölemelkedtem, és a szatyromat, a kék szatyromat, amelyben a papírba csomagolt bécsi szeletek, a kenyér meg a fehér fürdőruhám volt, a napról az árnyékba vittem. És ekkor a doktor rám nézett, és hálásan, megértően elmosolyodott, tetszett neki, hogy vigyázok az ételre, nehogy befülledjen a napon, ez hirtelen fölrázta a másnaposságából. Aztán újra bemártotta a lábast a most már langyos vízbe, kiöblítette, és amikor a fenekére nézett, látta, hogy még mindig maradt rajta egy kis odasült rozsdaszínű hús. És a doktor ingujja lecsúszott és majdnem beleért a piszkos vízbe. Letettem az ernyőmet, a doktor mellé álltam, ő kinyújtotta a kezét, és én tűrni kezdtem felfelé az ingujját, hozzáértem a karjához, tovább tűrtem az ingujját, most először tapogattam meg a karizmait, nagy gonddal, lassan tűrtem fölfelé az inge ujját, és zsíros lett a kezem.

És a fiatal cigányasszony még mindig valahova a távolba nézett, cigarettázott, és tovább beszélt arról, amit látott. Uram, halottak napján elviszem magát Olsanyba, két vajda sírjához, ott megint összegyűlnek a cigányok az ország minden tájáról, két napig ülünk ott guggolva, és énekeljük a gyászdalainkat, és minden cigány, aki eljön a sírhoz, ráhelyez valamit. Már mindenszentek estéjén mind a két sírt virágok borítják, ezer meg ezer szegfű vázákban, ajándékkosár tucatszámra, meg odadobott százkoronások, ötszázkoronások, bizony, ötszázkoronások is, és a vajdák sírjai olyan szépek, mint a Pramen csemegeboltok kirakatai, magyar szalámirudak is vannak ott, meg bécsi csokoládé Meinltől. én is spórolok egy kis ajándékkosárra a mi vajdánknak, de egyelőre itt vagyok az udvaron, mert az én csehem elitta a fizetését, és én meg akarom kérni az urat, hogy adja nekem ide az ételt, ami tegnapról a lábasban maradt, meg egy kis zsírt. félbeszakította a beszédét, mert én a mosogatótálnál állva nem őrá néztem, hanem valahova a messzeségbe, az olsanyi temetők irányába, oda, ahol a két cigányvajda fekszik az ajándékkosarakkal és ezer meg ezer szegfűvel meg bankóval borított sírjában. És ugyanígy tett a doktor is, mereven állt, még mindig kezében tartva a lábast, a fiatal cigányasszony elbeszélése őt is magával ragadta, akárcsak engem, és a cigányasszony ezt észrevette, és lélekben hirtelen visszajött oda, ahol ült, az udvarra, és rátért a lényegre, arra, amiért idejött. Felállt, nehézkesen emelkedett fel a székről, lyukas fehér teniszcipő volt a lábán, és a lába barna volt és hámlott róla a piszok. Amikor észrevette, hogy a lábára pillantok, vállat vont és elmosolyodott, és én láttam, hogy elöl néhány foga ki van verve, és ő azt mondta. Még ver is engem, ajajaj!, kiáltotta, és szájába dugta az ujját, széthúzta az ajkát, és én láttam, hogy a megmaradt fogai már feketék. És lentről a csapból a vödörbe ömlő víz zubogása hallatszott, meg széklábak csikorgása a kövezeten, és amikor a víz elérte a vödör peremét, hallani lehetett, hogyan ostromolja a vízsugár a másik, még üres vödör fenekét, és megint felhangzott a teljesen nyitott csapból áradó haragos zuhatag döreje, aztán hatalmas, elnyújtott csattanás, majd cirokseprű sustorgása, a tisztaságszerető asszonyság megint a folyosót locsolta, meg a kőkockákat az ablaka alatt, és közben háborgott. Én tisztaságszerető vagyok, én nem bírom a piszkot! Legyen olyan kedves, Pipszi kisasszony, szólalt meg a doktor, ott az ablakban van egy nagy lábas, mellette egy fél doboz zsír, hozza ide, ezt a lábast én alighanem eldobom, leégett a gulyás, a fene egye megi Ha legalább a fejem nem fájna úgy, mint a hároméves káposzta! És én a forró délelőtti napsütésből átsétáltam az árnyékba, beléptem az ajtón, a tűzhelyben nem égett a tűz, megremegtem a hidegtől, fogtam a lábast meg a zsírral félig telt dobozt, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem az udvarra, és amikor átléptem az árnyék határát, föléledtem a napon. Jaj, de friss a levegő magánál!, mondtam. Már hogyne volna, morogta a doktor, nálam júliusban és augusztusban kell a legtöbbet fűteni, de mit beszélek, úgyszólván egész évben fűtenem kell! És a cigányasszony kinyújtotta a kezét, két fülénél fogva odaadtam neki a lábast, egy pillanatra összeértek az ujjaink, egymás szemébe néztünk és egymásra mosolyogtunk. Láttam, hogy ez a cigányasszony szereti a doktort, láttam rajta, hogy már hált vele, hogy többször is hált vele, de valahogy másképpen szereti, úgy, hogy ha kell neki valami, tudja, hova mehet, először is hol aludhat meg, és ahogy most láttam, hogy hol kap enni és ki segít rajta, ha nincs pénze cigarettára vagy ételre a kislányának, aki a doktornál szokott aludni a szekrényfiókban. És a cigányasszony kiment az udvarból, én pedig lehúztam egy törlőruhát a szivattyús kút csúcsa és a mosókonyha egyik gerendája között kifeszített zsinórról, és hallottam, hogy lent ordítani kezd a tisztaságszerető asszony, a fiatal cigányasszonyra kiabált. Félre te piszkos csülkű, te füstös képű némber! Víz loccsant a kövezeten, utána cipőtalpak csattogtak, a cigányasszony ütögette egymáshoz teniszcipői talpát, hogy kirázza belőlük a vizet, és borzalmas cigány szitkokat kiabált a folyosón, a hangja visszaverődött a nedves falaktól, guggolva törölgettem a tányérokat, egymásra raktam őket, a doktor bement a szobájába, de mindjárt vissza is jött egy nedves szőnyeget húzva maga után a napra, a szőnyeget a poroló rúdjára terítette, aztán vízbe mártotta a gyökérkefét, azt, amelyiket már ismertem, amelyikkel a padlót súrolta, amikor először jöttem ide, most a szőnyeget kezdte dörzsölni vele, és közben panaszkodott nekem. Ki hinne ilyet? No, mondja meg, Pipszi kisasszony, elhinné, hogy Bondy, a költő ilyen malacságra képes? Mondja meg, mit tenne maga egy ilyen költővel, ha megvendégelné, mint én, egész délután söröztünk, még a Vanistáék kocsmájában is, és még két vödörrel haza is hoztunk éjszakára, hogy házilakodalmat csapjunk, hát mit szólna maga, kisasszony, ha éjszaka fölébredne és azt hallaná, hogy a szobában valami csurog. én mindjárt sejtettem, hogy mi az, de azért el akartam hitetni magammal, hogy a vízcsap, csakhogy amikor felgyújtottam a villanyt, láttam, hogy nemhiába aggódtam. Bondy az ágyam szélén ült és erre a szőnyegre vizelt, kérem szépen, az a költő, aki Christian Morgensternt fordított, maga mit szólt volna hozzá, ha ezt látja. Kiegyenesedtem, fölemeltem a száraz tányérokat meg evőeszközöket, és megszólaltam. Én azt mondtam volna, hogy. Megöllek! No látja, mondta a doktor, és odavágta a lábast. Maga ezt mondta volna, mert magának finom természete van, de én, mivelhogy bűnöző vagyok, mivelhogy olyan természetem van, mint egy szabadult fegyencnek, hát én nem öltem meg, költőket ölni bűn, de azt mondtam, nézd Bondykám, szemet szemért, lex talionis, és kigomboltam a sliccemet és belevizeltem Bondy cipőjébe, mert Bondy borzasztóan kényes és büszke a cipőcskéire. De a tegnapi este különben gyönyörű volt, kisasszony, a Ludmila utcában lakodalmat ültek, hát, mondtuk, akkor mi is lakodalmat rendezünk, eljött Pása, a kis kulisszatologató, hosszú évek óta van mit mondanunk egymásnak, összeköt bennünket a közös ivás, egy időben odáig vittük, hogy elittuk nemcsak a fizetésünket, hanem az előlegünket is, sehová se mertünk bemenni, mert mindenütt tartoztunk, én még most is majdnem egy félévi lakbérrel tartozom a háziasszonyomnak, így aztán Pása meg én egy szöggel azt az ünnepélyes fogadalmat karcoltuk bele egy gerendába, hogy tavasz első napján elvonókúrára megyünk Skála doktorhoz, de aztán föladtuk a dolgot, és itt volt Sally, a teplicei díszletezőmester, aki Szudéta-vidéki német és bolsevik, és jobban szereti a színházat, mint a családját, és ezért a felesége, az Alhambra táncosnője elhagyta, elment tőle a gyerekekkel együtt, aztán egy időre idehoztuk a Ludmila utcai vőlegényt, aki Vanistáék törzsvendége, azért hoztuk ide, mert Bondy, a költő nem akarta elhinni, hogy annak a vőlegénynek a pofázmánya annyira tele van heggel, hogy úgy néz ki, mint egy rosszul stoppolt zokni. a vőlegény eljött, és Bondy örült neki, vonaglott és ordított jókedvében, fölemelte a kezét és a falat verdeste az öklével, aztán kiszaladt a kis udvarra éppen akkor, amikor Slavícková asszony, aki ott fönt lakik, tejet vitt haza a sötétben, Bondy beleütközött, a tej kiömlött, és még neki állt följebb, te vén szipirtyó, ordította, nem tudsz vigyázni, amikor egy nagy cseh költő táncol itt neked az udvaron? Ugyanis az a vőlegény fiúkorában hajót vésett bicskával egy fa kérgébe, és amikor gyönyörködve nézte, hogy milyen szépen sikerült a hajója, egy darázsraj repült a fa felé, és Vanícek, így hívják a vőlegényt, elkezdett hadonászni a bicskájával, hogy elzavarja a darazsakat, mert félt, hogy összecsípik az arcát, hát védekezni akart, de olyan hülyén csapkodott a késével, hogy összevissza kaszabolta az arcát, olyan az ábrázata, mintha facsarnák, mint a citromot. No, látja, és ez a Vanícek, a libeni gigerli, ez a Jirka, mert ez a keresztneve, és ha valaki azt mondja: Jirka, akkor mindenkinek az ő portréja jelenik meg a szeme előtt. Jirka a stramm fiú, mindig tiszta ingben, elegáns nyakkendővel, zakóban, mindenféle szvetterben, egyszóval Jirka! És minduntalan új cipőben, magas sarokkal, cifra cipőfűzővel, elég az hozzá, Jirka olyan fickó, akinek több a kiadása, mint a bevétele, de a lányok úgy futnak utána, mint a tyúkok. A doktor szava itt elakadt, aztán tovább dörzsölte a nedves szőnyeget a sárga kefével, de hirtelen abbahagyta, megtapogatta tarkóját és felujjongott. Már kezd kiállni a fájás a fejemből, már csak úgy fáj, mint a kétéves káposzta. És ott fönt, a doktor lakása fölött, ahol az emeleti gang húzódik, valaki dühösen becsukta az ablakokat, valaki zúgolódott magában, aztán kinyílt az ajtó, és egy asszony lépett ki rajta, utána két gyerek, mindnyájan ünneplőbe öltözve, az asszony bosszúsan kulcsra zárta az ajtót, aztán három pár cipő kopogott lefelé a lépcsőn, majd széttárult a vaskapu, amely a csigalépcsőhöz vezető bejáratot zárta le, az asszony megragadta a hatalmas kovácsoltvas rácsot, és olyan erővel csapta be, hogy az egész ház megremegett, aztán kulcsra zárta a kaput is, és elkezdte taszigálni a kislányát, a kislány már nagyobbacska volt, nedves haja vízbe mártott kefével gondosan lesimítva, a kisfiú riadt szemei fölött is egyenes választék fehérlett, a gyerekek rámosolyogtak a doktorra, mialatt mögöttük és fölöttük baljósan villogott az anyjuk haragos szeme. Köszönni akartak a doktornak, de az asszony vállon ragadta őket, és a körmeivel kényszerítette, hogy ne hajoljanak meg. És így a három pár cipő tovább kopogott a lépcsőn lefelé, és az asszony kiabált. Hát ez már több a soknál, Beranová asszony! Ez nem bérház, hanem lebuj! Tudott aludni az éjszaka? Nem tudtam, válaszolja a tisztaságszerető Beranová asszony, de mit akar ezzel mondani? Hát lehet itt nyitott ablaknál aludni, ha odalent részegek ordítoznak, mint a sakálok? És min röhögnek folyton? Hogy nem fáradnak bele abba a nyerítésbe! Bolondok! Beranová asszony csitítgató hangon felelt. Bolondnak bolondok, de hogy belefáradnának? Én fáradt vagyok, maga fáradt, a férje fáradt, mindenki fáradt, csak a piások nem fáradtak. Mert ők szórakoznak. Hallgattam a beszélgetést, és a szívem a doktorért dobogott, aki sápadt volt, a koponyáját simogatta és nyugtatgatta magát. Ha én jellem volnék, akkor a vonat alá feküdnék vagy beugranék a Moldvába, de jellemtelen vagyok, hát mit csináljak? Kénytelen vagyok tovább élni. Hallgattam a szavait és dobogott a szívem, de már nem a doktorért, most az én drágalátos kincsem, Jirka jelent meg a szemem előtt, szintén Jirka, Jirkácska, ugyanaz a fajta, mint amilyenről akaratlanul a doktor beszélt, amikor a Ludmila utcai vőlegényt írta le, aki tegnap itt volt, és minthogy őt is Jirkának hívják, mint az én drágalátos kincsemet, hát ő is szeret mindig tiszta inget viselni, elegáns nyakkendőket, minduntalan új magas sarkú cipőt, akárcsak az én Jirkám, akinek szintén mindig több volt a kiadása, mint a bevétele, Jirkácska, anyuka szíve csücske, aki megszökött tőlem egy ringyóval, és az a ringyó annyi könnyemet itta meg, hogy egy tó is kitelnék belőle, Jirka, aki ideküldött Prágába, hogy az anyukájával előkészítsem az esküvőnket, mialatt ő valahol Bécsben azzal a nővel szórakozik és éli a világát. Hát igen, folytatta a doktor. fiatalság, bolondság, ülepben az ész, de egyszer majd én is lecsillapodom, hogy még élve elviseljem, hogy halott vagyok. Tudja, Pipszi, az én életem. mi az én életem? Én úgy örülök, hogy vagyok, hogy a világon vagyok, és ha valami szépet, akármiféle szépet látok, akkor mindjárt házasságra lépek vele, én nemcsak az emberekbe vagyok szerelmes, hanem a tárgyakba is, a munkába, ah, milyen szívesen csináltam én mindent, szívesen voltam biztosítási ügynök, szívesen voltam forgalmista, ó, milyen szívesen dolgoztam a Poldi kohóban. minden acéltömbbe, ami az öntödéből kikerült, egy gyönyörű női fejecske volt nyomva, női fejecske, homlokában csillagfénytől megperzselt hajtinccsel, tudja, Poldinkának hívták azt a zsidó lányt, akit a kohó igazgatója annyira szeretett, hogy a fejecskéjét stancolóba nyomatta, és így ez a fejecske az acéltömbökkel eljut a világ minden tájára. tudja-e, hogy magának ugyanolyan profilja van, mint Poldinkának? És ha egyszer eljön a munkahelyemre, akkor figyelje meg, milyen büszke vagyok arra, hogy ócska papírt csomagolok, és hogy a bálákat egymásra halmozom, milyen boldoggá tesz, hogy ott vagyok, ahol éppen vagyok. Mert az élet egyáltalán nem siralomvölgye, hanem lakodalmi öröm, lakodalmi vigalom, ezért tartok lakodalmakat ebben a házban, és ezért szeretem a cigányokat, úgyhogy egyesek undorodnak tőlem. De, várjon csak. ma este meglátja Ludvát, ő is itt volt tegnap, ó, Ludva, a hentes! Gyönyörű egy ember, csupa erő, úgy néz ki, mint Marlon Brando, szőke, kék szemű és ekkora izmai vannak! Amikor együtt dolgoztunk Kladnóban a Poldinkában és ócskavasat raktunk az öntőformákba, Ludva a vasúti teherkocsikról autogénnel levágott vagontengelyeket rakott ki, de úgy, hogy azokat a másfél mázsás koloncokat egyenesen a formákba hajigálta a vagonról, szóval Ludvával most is tartjuk a barátságot, mert amerre csak jár, ott a nők megfordulnak utána, még a villamosból is kiszállnak, és mennek utána oda, ahova ő megy, hát ilyen szép ember ez a Ludvának álcázott Marlon Brando. és Bondy itt ült tegnap, és csak nézett és hallgatta, ki mit mond, és közben itta a maga irdatlan sörkvantumait, és a szakállát simogatta és föl-fölkiáltott. Doktor, az istenért, írjon meg mindent, amit maga körül lát, hiszen, ide figyeljen, ember, én magát agyonütöm! Maga már kész eseményeket vonz magához! Pedig én nem is tudom, mi van bennem, de leginkább a gyerekeket vonzom, régebben tele volt velük az udvar, és mert a ház Fialová asszonyé, hát a gyerekek szemében minden férfi Fiala, nemcsak én, hanem Wulli is: Fiala úr! kiabálják, amikor meglátnak. De most már csak az utcán, azelőtt idejártak, ha itthon voltam, mindig rengeteg gyerek volt az udvaron meg a lakásomban. Amíg meg nem történt az az eset a Metró moziban, hogy az a fickó, aki ott a filmeket vetítette, szétszabdalt egy kisfiút a vetítőfülkében, lassan, szadista módjára, ollóval, és ennek az esetnek a híre percek alatt elterjedt Prágában, és én itt ültem és írtam az én atommeghajtású Perkeo masinámon, és a gyerekek játszottak körülöttem az udvaron, és én írtam vígan tovább, amikor egyszerre csak ezen a lépcsőn felrohant két asszony és elkezdte csépelni a gyerekeket, a fejüket verték és rugdosták őket lefelé a lépcsőkön, és ordítottak rájuk, hogy soha többé nem szabad ide betenniük a lábukat, és ha még egyszer idemerészkednek, úgy elrakják őket, hogy belebetegszenek, és én csak ültem és írtam, volt egy ötletem, és tudtam, hogy ha nem írom le mindjárt, akkor vége, akkor a gondolataim elszállnak, és az asszonyok ordítozni kezdtek rám, dühödten hadonásztak és vasvillaszemükkel keresztüldöfték a fejemet. A végén még a mi kölykeink is úgy járnak, mint az a kisfiú a Metró moziban! És én csak írtam és ütöttem tovább a masinámat, és csak amikor már befejeztem az írást és az asszonyoknak hűlt helyük volt és a gyerekeknek szintúgy, csak akkor forgattam meg a fejemben azt, ami az asszonyok szájából belefolyt, és megrémültem attól, hogy én, aki annyira szeretem a gyerekeket, képes volnék őket szétszabdalni, mint az a szadista gyilkos a Metró moziban. És most a tisztaságszerető Beranová asszony jött ki az udvarra, egy széket vonszolt maga után, a másik kezében az Ahoj képes újság szétnyitott lapjait tartotta, a szemüvege az orra hegyére csúszott, most is mályvaszínű melltartó volt rajta és mályvaszínű műselyem nadrág, amelynek szárait gumi szorította a combjához a térde fölött, letette a széket, és azt mondta. odalent már nő az árnyék. egyforma a természetünk, doktor, én is megyek a nap után. De figyeljen csak! Senki sincs otthon, a lakók mind elmentek, én pedig egy lábast tettem félre magának, csirkével fácán módra, hogy bekajáljon, két adag van benne, ha a kisasszonynak is kedve támadna rá. de látom, hogy. az állával a szatyromra mutatott, a csomagra, amelyikben bécsi szelet v olt meg kenyér. Alighanem maguk is a vízhez készülnek, ugye? Kimentünk a doktorral a Örökkévalóság gátja utcára, az ernyőmre támaszkodva lépkedtem mellette, a doktoron szürke nadrág volt és rövid ujjú kék trikó, az emberek köszöntek neki, és ő szívélyesen viszonozta köszöntésüket, éreztem, hogy minden köszönésnek örül, néha ő köszöntött olyan járókelőket, akik nem ismerték, azok megálltak egy pillanatra, és utánunk fordultak, aztán folytatták útjukat, mi pedig kiértünk a főutcára, piros villamosok jöttek egymással szembe, megálltak a megállókban, utasok szálltak le és föl, csak most vettem észre, hogy az emberek ünneplőben vannak, a Világ büfé előtt öregemberek sétáltak, ők is vasárnapiasan öltözve, a kiskastély előtti téren járkáltak vagy ültek a padokon, zsúfolt padok a virágok között, a doktor szorosan mellettem haladt, sőt időnként megfogta a könyökömet, így mentünk egymás mellett, a járókelők felfigyeltek ránk, tucatnyi szempár akadt meg rajtunk és nem tudott elszakadni tőlünk, ah, az én mosóruhám, a piros magas sarkú cipőcském, az ernyőm! A szemek utánunk fordultak, éreztem, hogy minden lépésemet követik, aztán újabb szemek következtek, mert a járókelők áramló sorai az öreg gesztenyefasor ágai alatt futottak össze. A Rokytka folyócska felbukkant a térre vezető híd alól, vidáman csörgedezett és habzott a gesztenyefasor mentén, a fák kellemes árnyékot vetettek, ez volt a fő korzó, itt áramlottak a vasárnap délelőtti sétálók sorai, a színes gyerekkocsikat toló fiatal anyák, a tarka ruhák, emberi arcok és mozdulatok színjátszó folyammá olvadtak össze, éreztem, hogy enyhén elpirulok, a doktor könnyedén megfogta a könyökömet, így haladtunk a tömeg mozgó tarkasága felé, az emberek élvezték a vasárnapi ebédjük előtti sétát, a folyócskában fazekak feküdtek meg vesszőkosarak, sőt egy ócska kályha is, majdnem olyan, mint amilyen a doktor szobájában van, elérkeztünk egészen odáig, ahol a Rokytka a Moldva holtágába torkollik, a folyó fölött egy kis gyáracska épületén felirat csillogott a napban. Patent Teknők. Ahol a folyócska gyöngyözve majd elcsitulva belefolyt a holtágba, ott horgászok ültek tucatszámra, és mereven nézték horgászbotjukat, a korlátnak támaszkodva emberek álltak, ők csak fentről figyelték a pedzőket meg botokat, a fasor másik végén most egy rét nyílt meg előttünk, gyerekek játszottak a füvön, a padokon anyák, pesztonkák, nagymamák ültek, és mindnyájan az arcukat vagy a hátukat süttették a nappal, mindnyájan mozdulatlanságba dermedtek, a rétről keskeny utacska vitt cikcakkban föl a dombra, az úttól jobbra is, balra is bokrok és díszfák zöldelltek, fölöttük hatalmas platánok és jegenyék, amott piros gyárkémény, és ahol az utacska majdnem elérte a dombtetőt, hosszú asztalokat pillantottam meg és ugyanolyan hosszú padokat, ünneplőbe öltözött idős emberek ültek rajtuk és kártyáztak, hallani lehetett a kártyalapok csattogását és a játékosok vidám nevetését. Mind a két dombon emberek kapaszkodtak fölfelé vagy ereszkedtek lefelé, a fák és bokrok elfelezték az alakjukat, mielőtt elvesztettem őket a szemem elől, olyan volt az egész, mint valami nagy színház, mint valami színes film, sohase hittem volna, hogy az emberek még képesek vasárnapot ünnepelni. És én csak mentem és boldog voltam, nem azért, mert magam mellett tudtam a doktort, hanem azért, mert most először néztem szét magam körül és láttam, hogyan élnek az emberek, akik talán ugyanoly an helyzetben vannak, mint én, hajdan nekik is lehetett vállalatuk vagy vendéglőjük vagy gyáruk, nekik is lehetett vagyonuk, de valahogy megbékültek azzal, hogy már nincs, és úgy ünneplik a vasárnapot, mintha semmi bántódásuk nem esett volna, megsejtettem, hogy a fiatal férfiak és nők legtöbbje éppúgy állásban van, mint én, de majdnem mindegyikük előtt van valami cél, mindegyiküknek van hova mennie, mindegyikük valamiféle ajándéknak tekinti a vasárnapot, kedves ajándéknak, és ebben a percben nem kívántam egyebet, mint hogy minden vasárnap így sétálhassak, strandra mehessek, a doktor összehajtogatott gumimatracot szorongatott a hóna alatt, én a fürdőruhámat vittem, nem tudtam, hol fogunk fürdeni, minden meglepetésként állt előttem. Délre járt az idő, és ahogy egymás mellett haladtunk, nem szóltunk egy szót sem, csak nézelődtünk, a doktor boldog volt, hogy látom, amit ő lát, és én boldog voltam, hogy ezzel az emberrel járok itt, aki meglepett a munkahelyemen és elhalmozott virággal, hogy ez az ember olyan dolgokra hívja föl a figyelmemet, amelyek elfeledtetik velem a hűtlen vőlegényem miatti kínlódást, sőt amikor most eszembe jutott a vőlegényem, hirtelen örülni kezdtem, hogy elhagyott és mást vett el, mert már ez a nap, ez a délelőtt is megérte, mert miközben a doktor mellett lépkedtem, az emberek szemén keresztül bepillantottam a helyzetükbe, a sorsukba, és életemben talán most először figyeltem föl igazán a tájra is, a Moldva holtágának medrére, amelyet a túlsó parton kis csónakok ékítettek, most először néztem körül a rajtam kívüli világban, megcsodáltam a vén fák törzsét, fölemeltem a fejem, hogy a szememet az ágakon végigfuttatva az égbe nézzek, nem tudtam ellenállni és megtapogattam a fatörzsek öreg kérgét, kinyújtottam a kezem, hogy ujjaim megérinthessék a leveleket. minderre elégedetten bólintottam, és amikor a doktor szemébe néztem, láttam, hogy felragyog az arca, és az egész ember mintha valahogy megfiatalodott volna attól, amit én tulajdonképpen most láttam először, ő is bólintott és mély lélegzetet vett. Így értünk el a fasor végére, az ünneplőbe öltözött emberek már hazafelé tartottak, hogy leüljenek vasárnapi ebédjükhöz, a Moldva holtága egyesült a folyó főáramával, a vízen kirándulóhajó siklott az ár mentén könnyű párát hagyva maga után, meg fúvós zene tompított hangjait, a kiránduló utasok ellepték az egész hajót, úgyhogy a vízen voltaképpen a hajóból látszott a legkevesebb, mintha hajó helyett emberi arcfürtök, tarka trikófürtök, emberfürtök úsztak volna valahova Roztokyba. És a doktor leereszkedett a fasorból a vízpartot szegélyező keskeny utacskára, itt kilátás nyílott a zöld színben fürdő tágas völgyre, falusi jellegű földszintes házak és nyaralók piros tetői világítottak a zöld tengerből, átellenben egy hosszú domboldal emelkedett, az is zöld volt és olyan meredek, hogy a cikcakkban fölfelé futó utacskákat világosan ki lehetett venni, az a domb annyira meredek volt, hogy jól lehetett látni rajta a házakat, nyaralókat, kerteket, ahol emberek dolgoztak, a domb egy szép kis kastélyban végződött, a kastélyt tornyocska díszítette és kőfal vette körül, és a kőfal alól hatalmas szikla nyúlt le rézsút a Moldva völgyébe, alatta nagyobb és kisebb villák tornyocskái meredeztek. És én most itt sétáltam, egy olyan völgyben, amelyet azelőtt sohase láttam, telkek előtt haladtam el, kis kunyhók álltak rajtuk, a telkek veteményeskertek voltak és egészen a folyóig nyúltak, mindegyikben asszony ok dolgoztak kötényben, öntözték a zöldséget vagy gyomlálták az ágyásokat, a kunyhók tárva-nyitva, látni lehetett bennük a tűzhelyet, a díványt, a házacskák sora egy magas nyárfákkal szegélyezett útban végződött, és bár szélcsend volt, a nyárfalevelek rezegtek és kellemes zenét susogtak, a nap ragyogott, valahonnan déli harangszó szállt felénk, túl a fasoron, amely itt poros úttá változott, gyümölcsfákkal benőtt kertek zöldelltek egészen a Bulovkáig, a zöldbe itt-ott más színek vegyültek, ingek, ingujjak színei, olykor virágágyások fölé hajló emberi alakok, vagy egy magasba emelt öntözőkanna, amelynek rózsájából esőként permetezett a víz. Csodálkoztam, mi bújt belém, hogy most látom ezeket a szép dolgokat, embereket, fákat, holott azelőtt észre se vettem őket, nem mintha nem lett volna rá időm, de mert a mai vasárnapig úgy jártam-keltem, mint valami fafejű némber, nem tudtam kitörni saját bajaim kelepcéjéből, de voltaképpen kislány koromban se vettem észre, milyen szépek a fák, milyen bájosak a bokrok meg a leveleik, milyen gyönyörűek a virágágyások, és azt se vettem észre soha, csak most, hogy milyen szép a zöldség, amit a kövér nők öntöznek, meztelen testükre óriási kötényt kötve, amilyet ma már nem viselnek. És ezt a változást valójában az az ember idézte elő bennem, aki itt lépked mellettem, mintha a dajkám vagy a házitanítóm lenne, de semmit sem kell magyaráznia, nem kell kioktatnia, és nem is tesz ilyet, mintha ismerné a természetemet, mintha tudná, hogy nyakas vagyok, ezt anyukámtól örököltem, ha kiokosítana, csak azért se néznék semmire, semmit se vennék észre, begubóznék, talán az orrom is krumpli alakúvá változna, a szemem elborulna, és csak a földet nézném. de ő csak lépked mellettem és nézelődik, és én is odanézek, ahova ő, és majdnem úgy látok, ahogy ő, nem nézek az órára, mintegy ki akarva kapcsolni az idő múlását, hogy így járkálhassak folyton-folyvást, csak a térben, amelybe kettőnk alakja belemerül. Köszönöm, mondtam. Hahaha, ne nekem, hanem annak, amit lát, előbb minden ott van, aztán itt. Tenyerével megpaskolta a homlokát, aztán a szemét. Pelc Tyrolka. mondta és egy emeletes házra mutatott, a háznak tíz boltíves ablaka volt, rózsaszínű ház a zöld tenger közepén. Ide jártam táncolni, az emeleten táncterem van, lent vendéglő, kint három piros asztal fehér abrosszal, Pelc Tyrolka, szerelmespároknak való hely. Csakhogy oda mi nem megyünk, szólaltam meg. Arra még van időnk, de ott a másik oldalon, ott van egy zöldvendéglő, ahova gyerekek is jártak, a Kuchynka, Jugendstil, egy darabka Grinzing, az öreg Ausztria emléke, egy darabka Bécs, de már elhagyatottan, emberek nélkül, tehát a mi szemünknek szánva, mert a mi szemünk érzékeli és megérti azt, amit lomtárba dobtak. Senki sem őrködik ott, senki se vigyáz semmire, úgyhogy bemehetünk és megnézhetünk mindent. Mondta a doktor, és mosolygott. Aztán előttem haladva átvágott az országúton, és egy benőtt ösvényen lépkedett tovább föl a Kuchynka kerthelyiség irányában, a fák között látni lehetett az emeletes, hosszú, hajdani vendéglőt, négy sor fa állt előtte, a benőtt ösvény ezekhez a fákhoz vezetett. Középen zenepavilon helyezkedett el, tornyocskája elferdült, padlóján törött padok, törött és rozsdás összecsukható székek hevertek összevissza dobálva, a pavilon oszlopait faragott ornamentumok díszítették, indákat véstek a faburkolatba, de a mintázat már szétesőben volt, éppúgy, mint a vedlett és porladozó kátránypapírral fedett kis tető. Ez a pavilon a tömérdek öreg fa között állt, de az út mentén még két kis pavilont építettek a gyerekeknek, mind a kettőt sokéves száraz falevél borította, mind a két lyukas tetejű gyerekpavilonon elkorhadtak a fatornyocskák, ezeket a kis filagóriákat, lugasokat falak helyett fonadékot utánzó áttört lécezet kerítette körül, a doktor lábujjhegyen lépegetett, bement az egyik gyereklugasba, a közepén álló asztalról, lesöpörte a faleveleket, és összedörzsölte tenyerét. Itt fogunk enni. Kivette kezemből a szatyromat, kicsomagolta az ételt, megfogta az egyik bécsi szeletet, és enni kezdte, mohón evett, én is vettem magamnak a húsból, de nem ízlett, mert nekünk egy hasonló villánk volt Losinyben, ugyanilyen tornyocskákkal, a salzburgi villák mintájára készült, fachwerkes falakkal, de a tetőt meg a gerendákat pontosan ilyen fagirlandok díszítették, sőt a kert egyik sarkában csaknem ugyanilyen kis gyerekpavilon állt, gyerekfilagória, kiskorunkban ott reggeliztünk, délután ott uzsonnáztunk, ott játszottunk, és újra meg újra megcsodáltuk azt a gyönyörű pavilont, amely csak a mienk volt, a gyerekeké, iniciálék meg faragott indák díszítették, mint a Parízská utcai házakat. Nézelődtem és hallgattam. A doktor megtörülte a száját a szalvétával. Ebben a vendéglőben háromszáz kiránduló fért el, de most olyan korban élünk, amelyik nem szereti ezt a fajta szépséget, ott a Pelc Tyrolkában faasztalok voltak, hársfa asztalok, a falak mentén masszív fapadok meg súlyos székek ugyanolyan fából, de tavaly kidobták az egész berendezést, és helyette bakelitasztalokat raktak be, meg bakelitszékeket, amelyekre nem jó ráülni, mert hidegek, most más korban élünk, és éppen ezért gyönyörű, hogy mi ketten itt állunk, és élvezzük ezt a szépséget, amelyet nem őriznek sem sárkányok, sem őrangyalok. Ugye, ért engem, széthasadt a deszka, és mi a hasíték szilánkjaiban rekedtünk, a szilánkok szúrnak és belefúródnak a testünkbe, és mi még végig is tudjuk nézni ezt a szerencsétlenséget. Ne sajnáljon már semmit, igaz, minden, amijük volt, amiről Liza mesélt nekem, oda van, veszendőbe ment, és maga nem tehet mást, csak büszkén nézheti a saját bukását, de mindig fölfelé kell néznie, meg kell mosolyognia azt a bukást, csak így könnyíthet magán, így szabadulhat föl és lehet boldog, mint amilyen boldog én vagyok, aki ha elnézem, amit ebben a hajdani zöldvendéglőben látok, vérzik a szívem és hull a könnyem, de a szívem vérzése és a könnyem hullása a vén Ausztria elmúlása fölött nevetésre változik, mert, nézzen csak a szemembe, büszke vagyok arra, hogy olyan a szemem, mint egy chaszid zsidónak, mint a belzi csodarabbi fiának ferdén ülő szeme, hát mi az én bűnöm? Hogy sört iszunk, hogy a barátom, akinek zsidó neve van, Bondy meg Egon, levizelte a szőnyegemet? Mi mindannyian, akik az Örökkévalóság gátja utcában házilakodalmakat rendezünk, végső soron gyerekek vagyunk, akiket kikergettek az ilyen pavilonokból, filagóriákból, lugasokból. És maga tulajdonképpen hozzánk tartozik, mert maga is olyan gyerek, aki elsírta a maga sírnivalóját. De látja azt a napos lejtőt, látja a domboldalon és a kertekben szétszórt embereket, ahogy ott napoznak, valamennyien drágakövek, nézzen mindenre maga körül úgy, mint egy ékszerüzletre, és akkor szüntelenül csak fölfelé nézhet, mint Bondy, a galíciai rabbi képzeletbeli fia, aki az elpusztított dolgok tragikus és költői, tehát gyönyörű lényegét őrzi, ahogy azt Chagall, a festő teszi. Elvörösödött, kifulladt attól, amit mondott, hangosan mondta, mintha mondanivalóját mindenkinek szánta volna, minden embernek a domboldalon, azoknak, akik a folyóparton járkáltak vagy odalent teniszeztek a nyolc pályán, mindenkinek Prágában és mindenkinek nemcsak Csehországban, hanem Bécsben és Brünnben és Jihlavában is, mindenkinek Közép-Európában. És becsomagolta az ételmaradékot, gyorsan becsúsztatta a szatyorba, elvette az ernyőmet, karjával erősen az oldalához szorította a felfújható matracot, kinyújtotta a kezét, én megfogtam, ő megszorította, aztán futni kezdtünk a benőtt ösvényen, úgy futottunk, mintha elloptunk volna itt valamit, mintha felgyújtottuk volna a pavilonok, filagóriák és lugasok maradványait, úgy futottunk, hogy csak a hídnál álltunk meg, a teniszpályáknál, itt a doktor elengedett, lihegett, én is lihegtem, a vér a fejembe szállt, levegő után kapkodtam, a teniszezők mind a nyolc pályán abbahagyták a játékot, minket néztek, ahogy elszaladtunk mellettük, már akkor észrevettek, amikor fönt a töltés tetején megjelentünk, és most, mikor látták, hogy nevetünk, hogy fulladozunk nevettünkben, föllélegeztek, és figyelmüket összpontosítva újra belemerültek a szerváikba, lobjaikba, nyesett labdáikba és a vitás labdák miatti szóváltásaikba. Elhaladtunk mellettük, izzadtak voltak, félmeztelenek, csak fehér sortot viseltek, úgy festettek a magas drótháló mögött, mint az állatkerti madarak a madárházakban, a férfiakról és a nőkről egyaránt dőlt az izzadság, a déli nap tűzött rájuk, de mindnyájan boldogok voltak, azok is, akik veszítettek vagy bosszankodtak egy-egy elrontott labda miatt. A Moldva partján haladtunk tovább egy keskeny úton, a távolból morajlás hallatszott, valahol előttünk zúgó volt, a víz a mélybe hullott és kitartóan dübörgött, a folyó egyre sebesebben futott, a part menti gáton folytattuk utunkat szembe a nappal, a túlsó parton jegenyék és égerfák magasodtak. Menjen kicsit előre, kért a doktor, nekem el kell ugranom egy percre. és enyhén elpirult, mert már legalább ötödször kért, hogy menjek kicsit előre. Lihegett, amikor utolért, a part menti gátról lépcsők vezettek le a vízbe, leszaladt rajtuk, az utolsó fokon megállt, leguggolt, vizet merített a tenyerébe és mosta vele az arcát, a nyakát, tisztára nedves volt, amikor újra feljött az útra. Mentünk tovább a folyóparton egy domb felé, melynek oldalán szőlőskert volt, tetején kis templom, mögötte a háttérben vörösfenyőerdő, oldalt óriási park, fölötte egy nagy kastély tetői magaslottak. Az a Trója-kastély, szólalt meg a doktor, ott lakott Sternberg herceg, német volt, de kiváló cseh hazafi, őhozzá járt cseh nyelvtudását tökéletesíteni a nemzet atyja, Palacky és sokan mások a hazafiak közül. A folyó partján lépdeltem, a vízben az ég tükröződött meg fehér viharfelhők, a túlsó oldalon újabb fák visszfénye jelent meg a gyorsan futó víz színén, a visszatükröződő fák mintha esőben ázó redőny felé iramodtak volna, a doktor most valahogy lehervadt, valahogy megöregedett, biztos rájött a másnaposság, csak most csapott le rá igazán az a házilakodalom, amit éjszaka rendezett a barátaival. A lendület, amely egészen idáig kísérte, most elhagyta, magáról kezdett beszélni, vagy inkább önmagát szánva panaszkodott. Én sohasem voltam Harlekin, sohasem voltam képes elcsábítani valakitől a kedvesét, én voltam az, akitől sorra hódították el a szép lányokat, a Harlekinek vették el őket tőlem, a Pierrot-tól. Az én ifjúkori portrém egy szomorú fiatal úriember, akinek nincs mersze megverekedni a szerelméért, mert én mindig az enyészetet, a boldogtalanságot, a halált részesítettem előnyben, ez volt az én fiúkori és ifjúkori poétikám. és ha úgy vesszük, most sem állok jobban, még mindig az a szomorú bohóc vagyok, még mindig Pierrot. azért iszom olyan sokat, nem is ízlik, de azért csak iszom, hogy én is legyek valaki a társaságban, hogy ász legyek. aber die következmények. most szomorú vagyok, olyan szomorú, hogy legszívesebben a vonat alá vetném magam, ha járna itt vonat, szégyellem magam maga előtt és önmagam előtt is. Tudom, ha most meginnék két korsó sört, az megemelné a hangulatomat, megint feltámadnék ebből a haldoklásból. de mit lehet tenni? Mondta, és megint leszaladt a következő lépcsősoron a folyóhoz, és megint telemerítette a két tenyerét és az arcába fröcskölte a vizet, de ez is kevés volt neki, nedves kezével lehúzta magáról a trikót, most már derékig megmosakodott, és amikor visszajött, nedves ujjai között hozta a nedves trikóját és hagyta, hogy a víz a felsőtestéről a telefröcskölt nadrágjába folyjon. Előttem haladt, nekem kellett vinnem a felfújható matracot, meghökkentett ez a váratlan hangulatváltás, hirtelen megbántam, hogy kijöttem vele a folyóhoz, egyszerre csak ellenszenvesnek éreztem ezt az embert, aki a következő lejáratnál megint leszaladt a lépcsőkön a foly óhoz, megint az arcába fröcskölte a vizet, a szívét is lemosta, de biztos ez se volt neki elég, lehajolt, szétvetette a karját, aztán a már a foly óba nyúló utolsó lépcsőfokra támaszkodva bedugta a fejét a hideg vízbe. Amikor visszajött, nagyot lélegzett, megrázkódott, hevesen körözött a vállával, én szétnéztem, aztán abban kerestem menekvést, hogy magam elé bámultam, már közeledtünk a zúgóhoz, látni lehetett, hogy ott, ahol az ár mentén aláhull a víz, hogyan szállnak fölfelé a szétporladt vízcseppekből összeálló ködfelhők, látni lehetett a keskeny vashidat a folyó fölött, egy ember ment rajta, félúton megállt. Ez a gátőr, én is az szeretnék lenni, gátőr, mondta a doktor, én két elemet szeretek a világon, a Vizet és a Tüzet. De most víznél vagyunk! Tudja, én víz mellett nőttem föl, Nymburkban, már első osztályos koromban hídon át jártam be a városba, ahol az iskola volt, hídon át jártam haza, az iskola nem érdekelt, az iskolában csak azt vártam, hogy már vége legyen, az én életem hatéves korom óta csak a víz, a patakok, folyócskák, tavak, különösen az olyan víz, amelyik folyik, áramlik, és ahogy az időjárás változik, úgy változnak a vizek is, a víz felszíne is az időjárás szerint változik, és talán én is az időjárás szerint változom. Ha esik, akkor melankolikus vagyok, mint az esős ég, gyerekkoromban horgászni jártam, ha esett, akkor haraptak a halak, horgásztam, mert én most is imádom a halat. Csakhogy amikor felnőttem, abbahagytam a horgászást, mert horgászengedélyt kellett volna kiváltanom. A sörgyár mögött az Elba folyt, tizenöt éven át horgásztam ott, nagyon szerettem fürdeni abban a folyóban, a gyermekkorom folyójában, késő tavasztól kijártam a strandra, az egész szünidőt a folyónál töltöttem, nagyon szerettem éjszaka fürdeni, pláne, ha sütött a hold. Annál az én folyómnál tanultam meg csendesnek és szűkszavúnak lenni. szerelmesen néztem azt a folyót, mint valami szép lányt, de ezt a folyót is szeretem, itt, a folyóparton érzem magam a legjobban. Ezt a részt úgy hívják, hogy A cölöpöknél. ez a Moldva legszebb szakasza. Kiabálta a doktor, mert már ott álltunk, ahova a keskeny vashíd a másik partról átfutott, és itt, a folyót egész szélességében átszelve cölöpökön és vasoszlopokon nyugodott a gát, a hídról merőlegesen, szorosan egymás mellé a vízbe süllyesztett ötméteres tölgyfa gerendákból állt, amelyeket alul is, fölül is szilárd acélszerkezet tartott össze, a cölöpöket csíptetőkkel függesztették rá az acélszerkezetre, mint ahogy a tollunkat csíptetjük a zsebünk szegélyére. És a folyó a cölöpökön és a közöttük levő réseken át nagy magasságból zúdult alá, és ott lent a mélyben hevesen örvénylett, és a szétporladt vízcseppek a gát egész hosszában ködgomolyokká válva szálltak fölfelé, és a szél az ár mentén magával vitte ezt a vízzúzalékot, alul a folyó sebesen rohant tovább a medrében buja fűtől zöldellő apró szigetek között, amelyeken örökké v ízben ázó fűzfácskák és fűzfák nőttek. És ott, ahol álltunk, ott az ár felszínével egy magasságban vízi járműveket áteresztő zsilip szakította meg a gátat, a fodrozódó folyó itt ferdén áramlott lefelé a hínárral és a simára fésült füvekkel és mohákkal díszített síkos gerendákon, száz méter hosszú zsilip tele ezüstös, bodros vízzel. A doktor derékig meztelenül, szorosan a zsilip mellett állt a ragyogó napfényben, és elrévedt szemmel nézte az áramló vizet, hirtelen megsajnáltam és arra gondoltam, hogy voltaképpen egyedül is állhatna itt, tisztában voltam vele, hogy meg tud lenni egyedül is, sőt szeret egyedül lenni, láttam, hogy nem érzi természetellenesnek a magányt, hanem hogy az hozzátartozik a jelleméhez, amelybe az elmúlt néhány nap alatt éppen csak hogy bepillanthattam, mégis úgy éreztem, hogy már régóta ismerem, biztos azért, mert nem játszotta meg magát, sőt arra törekedett, hogy a lehető legrosszabb benyomásom legyen róla, semmit sem színlelt, de nem is titkolt előttem semmit, és most itt áll a magas part szélén és a vizet nézi, láttam, hogy le van sülve, hogy szereti a napot, és hogyha nyáron nem volna lesülve, akkor, mint minden prágai, boldogtalannak és kisebbrendűnek érezné magát. Hát csak néztem, néztem ezt a férfit, amint úgy belefeledkezik a víz látványába, hogy eggyé válik a vízzel, biztos voltam benne, hogy ha odakiáltanék neki valamit, borzasztóan megijedne. Elfordítottam a fejem és újból figyelni kezdtem, hogyan zuhog a folyó vize a cölöpökön át és a cölöpök között a mélybe, tonnák tonnái zúdultak dörögve a meder fenekén fekvő kőtömbökre és kavicsra, nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal, a szétporladt vízcseppek ködfelhőjét átvilágította és bearanyozta a nap, és a vízgomolyok kontúrjain bizonyos szögből nézve még szivárványokat is fölfedeztem, mögöttük a túlsó parton fákat láttam homályosan, magas jegenyéket és égerfákat, és egy lóversenypálya elkanyarodó útszakaszán fehér kerítéseket és akadályok fehér deszkáit. és láttam, hogy itt is horgászok ülnek vagy állnak a parton, és némelyikük csillogó műcsalit dob nagy távolságba, a csalihal megvillan a napfényben, egy pillanatra megáll a folyó fölött, aztán megcsillan a horgászzsineg is, de egy másodperc múlva az egész mozgó felszerelés beleesik a vízbe, és a horgász elkezdi visszafelé tekerni a ferde szögben húrszerűen feszülő zsinórt. A doktor már csupasz lábbal lépkedett, cipőjét kezében tartva élvezte a naptól átmelegedett gránitköveket, tánclépésben mozgott, úgy rakta a lábát, hogy ne lépjen a megmunkált kőtömbök közötti résekbe. Mögötte haladtam, a fejemet a folyó felé fordítottam, most teljes hosszában láttam a zuhanó vízfalat, még meg is ijedtem tőle egy kicsit, dobogott a szívem attól, amit itt a cölöpökön láttam. A doktor óvatosan lement a folyóhoz, oda, ahol a zsilip áteresztőnyílása végződött, ahol a lehajló vízfal összefolyt az alsó árammal, oda, ahol a víz közvetlen közelében egy kis füves térség zöldellett a parton. A doktor kiabált valamit, de én csak a nyitott száját láttam, nem hallottam semmit. Újból kiáltott, de most sem hallottam semmit, a dörgő vízesés túlharsogta a hangját. Kérdőn fölemeltem mind a két kezemet, úgyhogy elejtettem a felfújható matracot. A doktor felszaladt a ferde parti gáton, fölemelte a matracot, és a fülembe kiáltotta. Víz, vizecske! Bólintottam, ő kinyújtotta a kezét és óvatosan levezetett arra a kis pázsitra, amely körül sebesen rohant az örvénylő víz, vizecske. Leültem, a doktor megfogta a matracot és türelmesen fújni kezdte bele a levegőt, gyorsan kifulladt, ujjával eltömte a nyílást, és a kezembe nyomta a már duzzadó csíkos matrac csücskét, most én is fújtam belé, a doktor pedig tapogatta a matracot és elégedetten bólintott. Aztán benyomta a kis dugaszt, én kivettem a szatyorból a fürdőruhámat, a doktor levette a nadrágját és az alsónadrágját, amely alá már otthon tornanadrágot húzott, fekete klott tornanadrágot, és a matraccal a kezében fölment a partra, a matrac egyre távolodott tőlem, és csak a zsilip elején állt meg. Levetkőztem, fölvettem a fürdőruhámat, egy ideig csak ültem, aztán bemártottam a lábamat a vízbe, kitapogattam a homokos feneket, a víz, a vizecske élt, incselkedett velem, felálltam, megint óvatosan tapogatóztam a lábammal, a víz a térdemig ért, aztán a derekamig, finoman leöblítettem a mellemet, beljebb mentem néhány lépéssel, a víz a mellemig ért, megmártóztam, úszni kezdtem, a víz vitte a testemet, még jó, hogy én is víz közelében nőttem fel, tudtam úszni, ez volt az egyetlen sport, amit valaha is űztem, néhány tempóval megint a part közelébe értem, kitapintottam a homokos feneket, leálltam és megmostam az arcomat, a víz illatos volt, aztán a zsilipre pillantottam, a doktor a vízre helyezte a felfújható matracot, ráfeküdt, az áramló víz átlendítette a zsilipen, a kék-piros csíkos matrac sebesen rohant a lefelé lejtő hullámokon, a doktor fölemelte a kezét, én is fölemeltem a kezem és intettem neki, aztán megijedtem, mert a matrac most felvette a száguldó víz sebességét és rohant lefelé, átsiklott a ködgomolyokon, és a közvetlen közelemben bukkant ki belőlük újra. A doktor leengedte a lábát, derékig a vízben állva felém fordult, és mosolyogva elkiáltotta magát: Klassz, mi? Mit mond?, emeltem a fülemhez a tenyeremet. Klassz, mi? Igen, bólintottam, de most sem értettem, mit mond, megfordultam és megint úszni kezdtem az árral, amely magával ragadott, átengedtem magam a víz sodrásának, a parton kirándulók haladtak ingujjban, gyerekek ugrándoztak előttük, rám pillantottak, rájuk mosolyogtam, azok az emberi alakok olyan közelinek látszottak, mintha karnyújtásnyira lettek volna tőlem, ár ellenében mentek a parton, én az árral úsztam, amíg csendes vízbe nem értem, lábujjaim megérezték a homokot, fölálltam és megfordultam. A doktor engem nézett, fölemelte mind a két kezét, és nevetett és örült annak, hogy így lát engem, hogy rögtön eltalálta, hogy én is víz partján születtem, hogy gyerekkoromban én is fürödtem folyóban, és főként hogy nem féltem a víz sebességétől, hogy élveztem a sodrását, hogy rábíztam magam a folyóra és nem védekeztem, mert tudtam hogy a folyó is szereti azokat, akik rábízzák magukat. Kibotladoztam a vízből, a sodrás meg-megtántorított, aztán a ferde védőgáton át fölmentem a partra és elindultam visszafelé, mentem és láttam, hogy a doktor figyel, tudtam, hogy majdnem meztelennek lát, valójában egészen meztelennek, mert a fürdőruha szorosan a testemhez tapadt, így mentem, egy re közelebb a szeméhez, amely szakértelemmel vizsgált, és amikor megint lementem a gáton a kis pázsitra, láttam, hogy a doktor már kidobta a matracot a partra, és most elébem jött, kinyújtotta a kezét, és lesegített a gátról, a pázsitra érve leültem, a mellemig húztam a térdemet és átkulcsoltam a kezemmel. Szép tüdeje van, mondta a doktor. nekem viszont a lábam szép. tette hozzá büszkén. Micsoda?, csodálkoztam. Szép lábam van, nézze meg, kicsit görbe a futballtól, de ez az egyetlen, amire büszke vagyok, meg a szép vállamra, de a lábam szebb. Mondta, és kinyújtotta a lábát, megpróbálta egymáshoz szorítani a térdeit, de folyton maradt köztük egy kis rés, valóban el kellett ismernem, hogy szép a lába, izmos, napbarnított futballistaláb, olyan futballistáé, aki még nemrégen játszott. Ó-láb, mondtam halkan. Az a futballtól van, én tíz évig szenvedélyesen játszottam, de el kell ismernie, hogy ez az ó-láb jól áll nekem, nevetett. De milyen jól, nevettem és összeszedtem a bátorságomat. nekem sok bajom volt a nagy tüdőmmel, ahogy maga nevezte, már tizenhat éves koromban kilences melltartót kellett viselnem, nagyon szégyelltem magam emiatt, sohase mertem kifeszíteni a mellemet, ahogy azt a mai színésznők csinálják. Kár, hogy akkor nem volt Mae West-divat, vagy mint ma, Marilyn Monroe-divat. De nekem maga úgy tetszik, ahogy van, mondta a doktor. a maga lába is görbe egy kicsit, de minden balett-táncosnőnek is kicsit görbe a lába, magánál is az van, hogy ha áll, akkor mindig balett alapállásba helyezkedik, a jobb lábát kissé előrecsúsztatja, a lábfejét egy csöppet ferdén, kifelé fordítja. Elnéztem a doktor kezét, az ujjait, és azt mondtam. Hogy lehet az, hogy ilyen agyondolgozott keze van, ilyen érdesek az ujjai, hisz ez nem egy doktor keze. Az igaz, de ez attól van, hogy már fiúkoromban szerettem a kerti munkát, szerettem a csírázó árpát forgatni Pepin bácsival, meg malátát lapátolni, ezért hagytam abba a zongorázást, hat évig tanultam zongorázni, de hát ezek az én rövid ujjaim. Aztán meg a kladnói munkám, négyévi lapátolás, meg a mostani foglalkozásom, ha majd eljön egyszer a Spálená utcába, meglátja azt a robotot. De én büszke vagyok a kezemre meg az ujjaimra, gyakran a szemem elé tartom a nyitott tenyeremet és csodálkozva fürkészem és olvasok benne, mindent látok, ami keresztülment az én kezemen és létrejött az én kezem által. Én alapjában véve sohase tudtam semmi mást, futballista akartam lenni, de eltörték a kulcscsontomat, aztán könyökben a karomat, szuper lehettem volna futballban. Zongorában is csak annyira vittem, hogy eljátszottam egypár Chopin-noktürnt, jobban szerettem Johann Strauss keringőit játszani a Híd Alatt kocsmában, de azt is abba kellett hagynom, szóval mint zongorista se vittem volna soha semmire. A háború alatt forgalmista voltam, de onnan is leléptem, aztán a Karel Harry Klofanda cég utazó ügynöke voltam, azelőtt pedig az Iparos Alap biztosítási ügynöke, de azt is fel kellett adnom, mert azokban az állásokban nem értem volna el semmit, így aztán csak akkor voltam szuper, amikor Kladnóban lapátoltam, ott a művezetők mintaképül állítottak a többiek elé, amikor dicsértek, úgy éreztem magam, mintha hájjal kenegetnének, ott Kladnóban egy kicsit megszűntem szomorú bohóc, Pierrot lenni, igaz, a saját szememben továbbra is az maradtam, de mások úgy látták, hogy legalább bele tudok nézni az emberek szemébe, sőt azóta a tükörben a saját szemembe is belenézek, és épp a tükörben állapítottam meg, hogy alapjában véve kellemes ember vagyok, még ha félős természetű is. Pierrot, akiről azt hiszik, hogy Harlekin. Tudja, vidultam föl, én szeretek kártyázni, römizni, kanasztázni, tudja, maga egy kicsit. megmondhatom? Maga egy kicsit olyan, mint az egyik kártya. a dzsoli! Mi?, ijedt meg. A Jolly Joker. jelöltem meg pontosabban a lap nevét. Paprikajancsi? kérdezte csalódottan. A Jolly Joker olyan kártya, amely szerencsét hoz a játékosoknak, minden kártyázó vágyik rá, hogy Jolly Jokert kapjon, mert, a Jolly Joker ugyan bohócnak van öltözve, de többet ér, mint minden tízes, minden király, minden dáma és minden bub, sőt az ásznál is több, mert mindent üt. mosolyog, de letromfolja az összes többi lapot, mivel a Jolly Joker az szuper. Én magánál szuper vagyok? Igen, mert én nem akartam élni, de amikor már majdnem kifogytam az erőmből, éppen akkor vetődtem a maguk udvarára, és megláttam magát, ahogy a le-föl húzható lámpa fényében gyökérkefével a padlót súrolja. Hát, ha semmi másért, ezért a képért maga nekem szuper.

Elfordítottam a szemem. Aztán csak ültünk egymás mellett, már nem néztünk egymásra, megint a folyót figyeltük, a dübörgő vízesést, a fülsiketítő robajjal szüntelenül lefelé rohanó vizet, a szétporladt vízcseppek felfelé fröccsenő-loccsanó csipkézetét, amint ködfelhővé válik és a szél meg a légörvény magával ragadja, viszi az árral, hogy végül szétszakadozzék a kis szigetek bokrainak és fűzfáinak ágacskáin, amelyeknek a levelei úgy fénylenek, mintha olvasztott zsírral kenték volna meg őket. Fogtam a matracot, fölvittem a partra és elindultam vele a zsilip irányában, egészen odáig mentem, ahol a folyó egy három méter széles vályúba ömlik, egy percig tétováztam, oda pillantottam, ahonnan a doktor nézett engem, sohase ültem volna rá a matracra, de a doktor szeme rákényszerített, hogy legyőzzem a félelmemet, néhány méterrel följebb rátettem a matracot a vízre, amelyet szinte magába szívott a zsilip alatti mélység, aztán fellendültem a kékpiros csíkos matracra, és az áramlat nyomban belesodort a zuhogó vízbe, amely villámsebesen zúdult lefelé a sima gerendákon, a matrac egy-egy pillanatra fennakadt azokon a sima gerendákon és cölöpökön, de az erős sodrástól hajtva most gyorsan hatolt előre a zuhogó, majd elsimuló, de sebes vizeken, hogy végül odalent átcsússzon velem az utolsó visszafelé türemkedő kis hullámokon. Aztán a matrac befutott egy csendes kis öbölbe, lelassult, én kinyitottam a szemem, mint a kórházban, amikor kipumpálták belőlem azt a néhány marék altatót, mielőtt átlendültem volna az élet másik oldalára, a halálba.

Egy ideig a hátamon feküdtem, behajlított karommal eltakartam a szemem, a doktor magához húzta a matracot, fürdőruhában feküdtem, a doktor fölém hajolt, nézett, vizsgálgatott, aztán gyengéden megfogta a kezemet, kiegyenesítette, az arcomba nézett, a szemembe. Aztán már csak feküdtünk egymás mellett, a nap kellemesen sütött, fáradtság fogott el, elaludtam, de mielőtt belesüppedtem volna az álomba, hallottam, hogy odafönt a keskeny úton emberek járnak, hallottam a lépteiket, beszédjüket, nevetésüket, a gyerekcsivitelést, az anyák feddő hangját, aztán a cölöpökön át a szakadékba rohanó vizek dübörgése álomba kényszerítette a szememet, éreztem, hogy a doktor mellettem fekszik, hogy a lábunk egymáshoz ér, és mélyen elaludtam. Amikor fölébredtem, a nap már a túlsó part jegenyéinek koronáiba rejtőzött, a doktor már föl volt öltözve, a zsilipnél ült az első kőtömbön, egyik lábát térdben behajlította és átkulcsolta a kezével, csak úgy ült ott, egy fűszálat rágott, fülelt és mereven nézte a zubogó áradatot, a vízcseppek és cseppecskék örvénylését, a ködfátylat, amely a habzó felszín fölött lebegett, aztán felszakadozott a kis szigetek bokrain és fűzfáin. Fázósan megrázkódtam, felültem, nem szoktam délután aludni, megfájdult a fejem. Sötétedéskor indultunk vissza, az utcai lámpák már kigyulladtak, ár ellenében haladtunk a parton, a folyó sötét volt, mint a tinta, a fehér sirályok még röpködtek a túlsó oldalon, ahol egy lefolyócsatorna torkollott a folyóba, a víz felszínén Holesovicky tükröződött, kis házak hosszú sorai, az ablakkereteket sárga fény töltötte ki, szerelmespár ment el mellettünk, mind a ketten hallgattak, egymás kezét fogták, arra tartottak, ahonnan mi jöttünk, a fűzfák irányába, talán éppen oda akartak eljutni, ahol mi az egész délutánt töltöttük, hogy ők is hallgassák a mélybe zuhogó folyó dörgését. Amikor a teniszpályákhoz értünk, láttuk, hogy a mély alkonyatban még mozognak rajtuk a fehérbe öltözött játékosok, fehér pulóvereik és fehér sortjaik világítottak a kora esti homályban, és mert az arcuk, lábuk, karjuk le volt sülve, úgy tetszett, mintha csak fehér pulóverek és sortok mozognának a pályákon. A doktor szorosan mellettem lépkedett, a víz tükre és a visszaverődő fények csillámsávokat vetítettek ránk, a doktor nyugodt volt, valahogy féloldalasan lépegetett, a térde minduntalan megérintette a lábamat, sőt időnként össze is ütköztünk, halkan elnevettük magunkat, a part menti utacska homokja világított, hallottuk a saját lépteinket és a magas cipősarkaim csikorgását a folyami homokban, és a doktor, inkább önmagának, mint nekem, halkan beszélni kezdett. Ugyanis az én gyerekkorom és általában a fiatal éveim szépek voltak, de csak nekem, mert én a szüleim számára valóságos szerencsétlenség voltam. Anyukám első elemista koromtól egészen az érettségimig szakadatlanul gyötrődött, minden reggel, amikor fölkelt, egyfolytában sopánkodott. Mi lesz belőled! Fiam, mi is lesz belőled! Értse meg, ha én most visszagondolok azokra az időkre, hát egészen beleizzadok az emlékezésbe, mert tényleg, az édesanyám jól mondta, hiszen még ma is, Mi lesz belőlem? Én ugyanis már gyerekkoromban mindig valahol máshol voltam, még akkor is, ha nem otthon voltam, hanem máshol, hát én ott máshol is máshol voltam. Az iskolában kétszer megbuktam, kőművesmesterséget akartam tanulni, de apukám azt mondta, nem, nem, bukdácsolj csak akár minden osztályban, de az érettségit le kell tenned, aztán kitanulhatsz kőművesnek. Hiszen már az elemi harmadik osztályától csupa hármasom volt, és magaviseletből mindig kettesem, érti, nekem, a félénk fiúcskának kettesem volt magaviseletből, az akkori fényképeim borzalmasak. Mindig dacos voltam és mérges, amikor anyukával együtt fényképeztek. Elhúzódtam tőle, és dühös arcot vágtam, nem tudtam, miért, de valahogy semmivel sem értettem egyet, ami otthon történt, egyáltalán nem értettem egyet az iskolával sem, csak akkor értettem egyet mindennel, amikor egyedül voltam, amikor horgásztam, amikor a sörgyári istállók fölött feküdtem belefurakodva a szénába és füleltem.

Hogy mire füleltem évek hosszú során át? Diákkoromban az volt a kedvenc szórakozásom, hogy felvettem apám kabátját és esőben a folyó partját jártam, egy darabig szaladtam is, menekültem önmagam elől, átvágtam a réteken meg a kis erdőkön, amíg el nem jutottam egy égerfákkal szegélyezett erecskéhez, ez az erecske fák meg bokrok gyökerei között folyt, csörgedezett, és én egy fának támaszkodva álltam ott, és az, amitől féltem, amire nem mertem gondolni, az ott utolért, anyukának az az ezerszer elismételt kérdése, az, amit mindig elmondott, amikor egyre-másra hordtam neki a bizonyítványokat, mindig ugyanaz játszódott le, anyuka valahányszor elolvasta azokat a hármasokat, négyeseket és magaviseletből a ketteseket, néha hármasokat is, ezerszer belecsöpögtette a fülembe meg a lelkembe. Mi lesz belőled? Így hát én folyton csak szaladtam, de amikor megálltam, amikor a fáradtságtól már nem bírtam tovább, akkor mindjárt utolért az a szemrehányó mondat. Mi lesz belőled? Így aztán elvégeztem a jogot, hogy a jogot választottam, az véletlen volt, a jogot sohase szerettem, csak tanultam, de nem tudtam, miért, azt a jogot talán csak azért tanultam, mégpedig jól, hogy anyuka örüljön és ne mondja többé, Mi lesz belőled? Átmentünk az úttesten, a villák, villácskák és házacskák ablakai világítottak a lejtőkön, a dombokat végig kigyulladt utcai lámpák díszítették, a fények cikcakkban ereszkedtek le, majd ismét fölkapaszkodtak, és egészen fönt, szemben az éggel csak egyetlen lámpa ragyogott, mint az Esthajnalcsillag, némelyik lámpa bokrok és fák ágai és lombjai mögé rejtőzött, és bárhova néztem, a sötétben szétszórt fények mind tele voltak szerelemmel, az az egész este a vibráló csillagokkal, és az egész esti táj mintha szerelmes lett volna önmagába, a sötétből emberek bukkantak elő, a fény egy időre megvilágította őket, aztán eltűntek a fák alatt, a kerítések mögött, és valahol odább ismét feltűntek. A doktor megfontoltan mondta. A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van, ahogy én ma voltam, amikor maga edénymosogatás közben meglepett, amikor a saját anyukám voltam, és mint mindig, mikor másnapos vagyok, azt ismételgettem magamban. Mi lesz belőled? Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni. meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan gondolatok ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megijednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre. Amikor az embernek másnapos állapotában eszébe jut, kit sértett meg tegnap este és éjszaka, és miket művelt még, amikor az ember megizzad rémületében és szégyenében, hogy mi mindent fecsegett ki magáról és mi mindent vágott a szomszédok és a vendégek arcába, amikor az ember szeretne nem élni, amikor öngyilkosságra gondol, akkor hirtelen felmerül benne egy eltemetett mondat. Mi lesz belőled? Tudja, alapjában véve az én írásom, erre most jövök rá, az én írásom is amolyan védekezés az öngyilkosság ellen, mintha az írással menekülnék magam elől és magamtól, de ugyanakkor az írással valahogy eljutok ahhoz, hogy mi lesz belőlem. Hogy ki voltam és ki vagyok éppen most, az írással valahogy gyógyítom magam, úgy, ahogy a katolikusok gyógyítják magukat a gyónással, úgy, ahogy a zsidók gyógyítják magukat a siratófalnál, ahogy a mi őseink gyógyították magukat azzal, hogy titkaikat, aggályaikat és félelmeiket elrebegték egy öreg néma fűzfának, és végső soron úgy, ahogy Freud páciensei gyógyították magukat azzal, hogy nyugalmi állapotban elmondtak mindent, ami éppen a nyelvükre jött. Az én írásom tulajdonképpen futás sorról sorra, az írógépen ezt gyönyörűen lehet látni, sohase tudom, mit írtam le, folytonosan valami gondolatot kergetek, de az mindig előttem van, utol akarom érni, de minduntalan megelőz, és én szaladok, ahogy gyerekkoromban szaladtam vonattal a nagymamámhoz, ahogy az iskolából szaladtam haza, és ahogy hazulról szaladtam önmagam elől a folyó mentén, én végül is akárhol voltam, mindenünnen elszaladtam, a kisasszonyaimtól a fiúkhoz kártyázni, hogy aztán a fiúktól, a barátaimtól megint valahova a sötétbe szaladjak, és ha megálltam, láttam, hogy újra tovább kell szaladnom, menekülnöm önmagam elől, mert sehol sem találtam a célt, se gyerekkoromban, se fiatal férfikoromban, és azok az én foglalkozásaim mindig szaladós foglalkozások voltak, amikor biztosítási ügynök voltam, mindennap nagy várakozással szaladtam haza, de hazulról megint csak elszaladtam, ki, a kocsmákba, amikor utazó ügynök voltam és játékszerekben meg divatáruban utaztam, akkor vonaton és autóbuszokon szaladtam, hová? A kereskedők után, hogy eladjam nekik a játékszereket meg a divatárut, aztán négy éven át autóbusszal jártam Kladnóba, ott megint autóbusszal szaladtam munkába a Poldinkába, ahol csillével szállítottam az anyagot a martinkemencébe, aztán autóbusszal megint hazaszaladtam, onnan mindjárt a kocsmába, ahol még ma is hirtelen elsápadok és szaladok tovább, mint ahogy máma mi ketten is folyton mozgásban, folyton úton vagyunk, folyton rohanunk, mert félünk, mitől félünk? Mi lesz belőlünk. Megálltunk egy kivilágított zöldvendéglő előtt, öreg gesztenyefák alatt asztalok álltak, minden hely foglalt volt, a kis pavilonban fúvószenekar játszott, a fák között kifeszített drótokon lampionok függtek, mindenfelől nevetés hallatszott, vidám kiáltozás, fojtott beszélgetés, a vendégek emelt pohárral egymás egészségére ittak, egy nyitott ajtón át be lehetett látni a vendéglő belső helyiségébe, ahol szintén asztalok voltak, azoknál is vendégek ültek, meleg este volt, a zakók a székek támláján függtek, az öreg vendéglős sört csapolt, a söntés pultja előtt emberek tolongtak és mohón ürítgették a söröskorsókat, mások félig üres korsóval a kezükben álltak és a szomszédaikkal beszélgettek, vagy tompán maguk elé bámultak. És emberi hangok meg nevetés hullott a lombokból is, fönt az emeletről emberek jöttek ki a kis függőkertbe, ott is minden asztalt elfoglaltak a vendégek, az asztalok fölött ágakra erősített drótokon színes lampionok függtek. Bementünk a kerthelyiségbe, a zenekar játszani kezdett, az asztalok mellől párok emelkedtek föl és táncolni indultak, a doktor megörült, fölfedezte az ismerősét. Micsoda kiáltozás, micsoda ölelkezés, a doktor odahozta hozzám a barátját és bemutatta. Ez Ludva, a hentes, együtt melóztunk a Poldinkában egy egész évig, lenyomtunk két brigádidőt. Kezet nyújtottam annak a szép embernek, eszembe jutott, hogy mit mesélt nekem a doktor Ludváról, a hentesről, akiért bolondulnak a nők, de láttam, hogy a helyzet még rosszabb, mint ahogy a doktor mesélte, Ludva férfiszépség volt, gyönyörű vállas termetéről ítélve inkább súlyemelőnek néztem volna, mint hentesnek, a dereka karcsú, a mellkasa boltozatos, a nyaka, mint egy svájci bikáé, szóval Ludva olyan volt, mint Marlon Brando. Rám mosolygott, a szeme is szép és szomorú volt, és már alkoholban úszott. Meghívott bennünket az asztalához, amely hosszú volt, három összetolt asztalból állt, bizonyára délután fehér abroszt terítettek rá, de az most már le volt öntve sörrel, borral, feldöntött stampedlikből kifolyt alkohollal. Ludva elvette a doktortól az összehajtott matracot, egy öreg gesztenyefa törzsébe szegezett fogasra akasztotta az ernyőmmel együtt, aztán széttárta a karját, és a feltűrt ingujjú férfiak felé fordult. Ez itt a doktor, és ez a kisasszony a barátnője, a doktorral Kladnóban együtt építettük a hazát, úgy építettük, hogy abból pénzreform lett. És ezek, mutatott a társaságára, ezek mind hentesek, mert ezt a mulatságot a prágai vágóhíd hentesei rendezik, a zene is a mienk, a prágai hentesek fúvószenekara. És Ludva úr nem fejezhette be a mondatot, mert a zenekar játszani kezdett, és a hentesek mind felálltak és mély átérzéssel énekelték, hogy Mikor én húszéves voltam, a világot nagyon untam. És mintha minden asztal magasba röppent volna, a vendégek mindnyájan fölálltak és énekeltek, odafönt a függőkertben is, ott is mindnyájan fölemelkedtek, a fejük mintha az öreg gesztenyefák lombjába fúródott volna, a székek között gyerekek szaladgáltak. A doktor Ludva mellett állt, átkarolták egymás vállát és elérzékenyülve énekeltek a többiekkel, én is fölálltam, körülnéztem, csupa férfit és nőt láttam magam körül, egyszerű embereket, akiknek semmi okuk sem volt arra, hogy meneküljenek önmaguk elől, hogy minduntalan másutt akarjanak lenni, láttam, hogy nem kívánnak mást, mint hogy ez a nyári vasárnap este minél tovább tartson, hogy talán ne is kelljen hazamenniük, így álltak itt mind, jobbra-balra nézegettek, kézmozdulataikkal és poharukkal üdvözleteket küldtek egymásnak az asztalok fölött, és mindnyájan mély átérzéssel énekeltek, csaknem könnybe lábadt a szemük attól a szomorú nótától, hogy. A szerelmem elhagyott, bánatomban meghalok. És ekkor észrevettem, hogy majdnem minden hentesnek ott az asztalunknál, alighanem a vágóhídi munkától, valamilyen testi hibája van, az egyik a fél lábára sántít, a szomszédjának hosszú sebhely szeli át az arcát, a harmadiknak olyan vörös a keze, mintha leforrázta volna, a negyediknek kissé kiáll a lapockája, az ötödiknek óriási pocakja van. egyedül Ludva volt szép, olyan szép, mint egy görög isten és Marlon Brando, ahogy a doktor mondta. A doktor felém nyújtotta a kezét, táncra kért, az asztalok és a gyerekek között átfurakodtunk a parkettre, a vendégek polkáztak, voltak, akik régi módra gyors ütemben járták, a fiatalok közül néhányan egymástól kissé távol tartva magukat szvinget táncoltak polkaütemre. A doktor magához szorított, a vállára támaszkodtam, belejött a ritmusba, jól táncolt, a fordulatoknál egész kört írt le, pörgetett-forgatott engem, profilba fordította a fejét, könnyedén lélegzett, táncolt és talán sohase hagyta volna abba, a kezemmel éreztem, hogy tényleg izmos, most lejjebb csúsztatta derekamon a kezét és hozzám simult, éreztem a lábát, valóban erős lába volt. elszédültem, az egész kerthelyiség forgott velem, mint egy meghajtott és kivilágított körhinta, mint egy nagy velencei csillár, néhányszor összeütköztünk a mellettünk táncoló párokkal, de mindig baj nélkül megúsztuk, a végén már a parkett legszélén táncoltunk, és itt a doktornak elég helye és ideje volt arra, hogy beszéljen.

Polkában és valcerben bajnok voltam. Díjat nyertem az idősebbek és haladók táncóráin, tudja, én két tanfolyamot végeztem, szuper akartam lenni táncban. az egyik tanfolyamot a Némecek házaspárnál végeztem, kint a város szélén, nem jött oda egyetlen hölgy sem, hát mi, urak egymással táncoltunk, a páros számúak urak voltak, a páratlanok hölgyek. De a következő évben a Nyugdíjintézet épületében díjat nyertem polkában és keringőben az idősebbek és haladók táncóráin. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, hát mindabból, amit valaha csináltam egészen a mai napig, mindabból a legjobban mit tudok.? Arcomhoz szorította az arcát, és felkiáltott. Polkázni és keringőzni! Hátrahajoltam amennyire csak tudtam, a doktor erősen fogott a praclijával, egymás szemébe néztünk, körülöttünk sebesen forgott a kerti vendéglő, keringtek a lampionok, forogtak az asztalok, az összes vendég, az összes pohár köröket írt le körülöttünk a valcer ritmusában, elsuhant mellettünk a parketten táncolók fenyegető arca, eltávolodott valahova hátra, aztán ismét közeledett felénk, elszédültem, a doktor vállára hajtottam a fejem és behunytam a szemem. Véget ért a keringő, visszafurakodtunk az asztalunkhoz, a többiek a parketten maradtak és kiáltozni kezdtek. Újra! Újra! És a pódiumra emelték a szemüket, ahol öt zenész ült, öt hentes a trombitájával, a hangszerek a sárgaréztől csillogtak, a zenészek arca a fáradtságtól. Aztán nagy mohón gulyást ettünk és sört ittunk. Aztán Ludva úr kért táncra, és amikor keringőt táncoltunk, Ludva sohase tett egész fordulatot, csak úgy ringott a keringő ütemére, olyan erősen tartott, hogy megpihenhettem a karjai között, közelről nézett az arcomba, egészen közelről, pontos ellentéte volt a doktornak, aki mindig kerülte az ember tekintetét, mintha valami rosszat tett volna, mintha szégyellné magát, ahogy el is mondta magáról, hogy régebben szégyellte magát, hogy ifjúkorában az volt a szokás, hogy a fiatalemberek szégyenkeztek. De Ludva úr tudta ezt, ezért nézett az arcomba, és azt is tudta, hogy amikor elmosolyodik, én lesütöm a szemem, lesütöttem és kicsit elpirultam, és minél jobban pirultam, Ludva úr, a holesovicei vágóhíd hentese annál magabiztosabb lett. Igazán szép férfi volt, de lehet, hogy csak nekem tetszett annyira, és csak azért, mert gyönyörű sűrű szőke haja volt, oldalt elválasztva, a nyakánál és fülénél enyhén fölkunkorodott és lágy hullámban végződött, amelyet időnként leszorított és két ujjával formálgatott, mintha a két ujja sütővas lenne, az a hullám a homloka fölött és a hátul rövidre nyírt haj nem vallott hentesre, Ludva úr úgy nézett ki, mint a Heereswaffe legfiatalabb tábornoka, aki a háború alatt a nővérem esküvőjén táncolt velem és kért, hogy írjak neki, én írtam is, de ő valahol Ukrajnában elesett. Felfigyeltem Ludva úr henteskezére is, az egyik kezéről mintha valaki leharapta volna az egész hüvelykujját, amit aztán az orvosok visszavarrtak és kigyógyítottak. Amikor vége lett a táncnak, elkomolyodtam. Ludva úr csak mosolygott, nem kellett semmit magyaráznia, semmivel sem szórakoztatnia, igen, így volt ez, Ludva úrnak elég volt az a puszta tény, hogy a világon van. Amikor leültünk, újra sört ittunk, a doktor elutasította a stampedliket, amelyeket Ludva úr rendelt mindnyájunknak, csak sört ivott, de sokat, amikor a fiatal felszolgálónő körüljárta az asztalt a sörökkel, egyszerre két korsót vett le magának a tálcáról. Mi van itt a kezén? kérdeztem Ludvától. Ez, mondta Ludva, és a hangja sötét volt, ami fokozta szalmahajának világosságát. Megharapott egy disznó, amikor fogóval készültem elkapni, a fogó félrecsúszott, a disznó megfordult és beleharapott a kezembe, ez az ujjam majdnem teljesen levált a kezemről, nevetett Ludva úr. A disznók harapnak? csodálkoztam. Ludva meghúzta a doktor inge ujját. Maga szeret írni, hát ezt jó lesz tudnia. A disznókat egy kicsit terrorizálni kell, mert ha nem éreznek kemény kezet maguk fölött, akkor minket is megtámadnak, ezért használunk tölgyfa karókat, azokkal csépeljük őket, amikor kijönnek a vagonokból. vágás előtt is csépeljük őket, hogy féljenek. A félelem nagyon jó nevelőeszköz. Azt látnia kellene, álmodozott a szőke Ludva úr. a disznók néha úgy megbolondulnak, hogy akkor is rohangásznak, amikor csépeljük őket, belerohannak a forrázóteknőbe, leforrázzák magukat, gőzölögnek, mi meg villamos fogókkal szaladunk utánuk, aztán letaglózzuk őket, mert hentesek vagyunk. A doktor hallgatott, én csak most figyeltem föl arra, hogy a hentesek a feleségükkel ülnek itt az asztalnál, a feleségek szelíden figyelmeztetik a férjüket, hogy ne igyanak annyit, hogy türtőztessék magukat, és főképp hogy ne keverjék az italt. De a hentesek a feleségük kezére teszik a kezüket, rájuk mosolyognak, legyintenek, és isznak tovább. Magának mint jövendőbeli írónak látnia kellene ezt. Amikor az ember kinyitja a disznószállító vagonok ajtaját, hát majdnem minden vagonban talál egy-két halott disznót. A rémülettől haltak meg, félelmükben megütötte őket a guta, mint az embereket. A statisztika szerint Nyugat-Németországban hatvanezer disznó hal meg évente a vagonokban a rémülettől. Milánóban amolyan lesikló alagutat vezettek be az ottani vágóhídon, a disznók a vagonból egy fedett ferde bádogsávra jönnek ki, olyan, mint valami tölcsér, a disznócskák végigcsúsznak rajta, a végén felbuknak, sokkot kapnak, megsebesülnek, és így könnyebb őket taglóval, elektromos fogóval megölni. Mesélte Ludva úr, és a szeme egyre szebb és szebb lett, a doktor könyökét fogta, a doktor csak előrehajolt és itta a sört a két korsóból, és én láttam, hogy majdnem belepusztul ugyanabba a borzadályba, amibe azok a disznócskák pusztulnak bele a milánói vágóhídon, de mert a doktor író akar lenni, mert mindent tudni akar, hát saját maga ellenére is hallgatja Ludvát, nagyokat nyel, és a zene tovább játszott, és a táncospárok tovább táncoltak, és Ludva úr oktatta a doktort. A leggyengédebb teremtés a világon a borjú, a nagyobbacska borjakat vagonokban szállítják, néha megtörténik, hogy az ember kinyit egy olyan vagont, amelyik vasárnap is úton volt, a borjacskák vesztegeltek valahol, és amikor kinyitjuk a vagont, hát két megfulladt borjú van az élők között, bébik, nagyobbacska gyerekek, megfulladt borjúk, de azokat nem számítják föl, mint ahogy nem számítják föl azt az átlag két disznót, amelyik a vagonban infarktust kap a rémülettől és meghal. láttam egy nyugatnémet folyóiratot, oda, Nyugat-Németországba valahonnan Romániából szállítanak lovakat, kinyitják a vagont, hát egy ló meg van fulladva benne, láttam egy képet abban a lapban, egy lovacska három napig úton volt, aztán nem akart kijönni a vagonból, doktor, maga író akar lenni, akkor ezt tudnia kell, azon a képen, majd elhozom magának, meg is tarthatja, szóval azon a képen meg a cikkben is az volt, hogy amikor a lovacska nem akart kijönni a vagonból, akkor a hajcsár kivágta a nyelvét, és amikor azután sem akart kijönni, hát ott helyben elvágta a torkát. doktor, maga író, hát azért mondom ezt magának. szerintem egy irónak mindent tudnia kell. Mondta Ludva és felnevetett, szája sarkában ráncok vibráltak, gyönyörű kék szeme volt, és ahogy így elnevette magát, a szemében egy kék pont jelent meg, egészen felül egy kék pont, és úgy látszott, hogy Ludva úrban van valami, ami csak a szentekben van meg, legalábbis azokból az olcsó képekből ítélve, amiket a templomban láttam, amikor a háború vége felé kötelező munkára szakácsnőnek és fejőnőnek osztottak be egy plébániára. Néha, csóválta meg a fejét Ludva úr, néha itt nálunk is az ember idegeire mennek a dolgok. Új gépsort szereltek fel marhavágásra, nekem a Poldinka után még fél évig Kladnóban kellett dolgoznom a vágóhídon mielőtt hazajöttem ide Holesovicébe. szóval az ottani vágóhídon van az az új gépsor, rendben, én még győzöm szusszal, hát beindították azt az újdonságot, egy ketrecnek hat tehenet kellett volna elkábítani, csakhogy az a ketrec nem működött, hát ütnünk kellett a teheneket. hát csak ütöm egyik tehenet a másik után taglóval, és mert ütni azt tudok, hát a tehén mindjárt az első csapásomra összeesik, de azok ketten, akiknek el kellett volna vágniuk a tehenek torkát, kimentek cigarettázni, én meg már a tizenkettedik megkötött tehenet taglózom, és mit nem látok? Az első letaglózott tehenek felállnak, azok ketten csak cigarettáznak, szóval hiába bunyóztam azokat a szegény teheneket, most várnom kellett, amíg a pasik elszívják a cigarettájukat, és bunkóznom újra az egyszer már lebunkózott teheneket. no de doktor, mit láttunk mi a Poldinkában? Megfulladt, megperzselt, halálra égett embereket. De. Nem fejezte be, a hentesek mind felálltak, valami ünnepélyes pillanat következett, a zenekar tust fújt, a vén gesztenyefák alatti asztalhoz, amelyik a törzsvendégeknek van fenntartva, egy fehér kötényes idős asszonyt vezettek, a vendéglősnét, aki az imént gulyást hozott nekem meg egy kosárkában kenyeret, és mielőtt elém tette a tányért, törlőruhával letakarította az abroszról a morzsákat, aztán a szemembe nézett, nagyon szépen nézett a szemembe és mosolygott, mert biztos volt benne, hogy olyan jól készítette el a gulyást, ahogy csak kitellett tőle, biztos volt benne, hogy ízleni fog nekem. Utána a rendezők kihozták a sörcsap mellől a vendéglőst is, Ludva úr átkarolta a pincérnő derekát, elvette tőle a korsókkal megrakott tálcát, letette az asztalra, és odavezette a lányt a pódiumhoz, ahol a vendéglős ült és mellette a felesége. És a zenekar tust fújt, és a doktor a fülembe súgta. Most minden libeni vendéglőben az van, hogy házastársak nem dolgozhatnak együtt, mindegyikük megmaradhat ugyan a vendéglátóiparban, de más-más munkahelyen. És a rendezők virágcsokrokat nyújtottak át a házaspárnak, összeölelkeztek velük, a vendéglősné sírt, a pincérnő, valószínűleg a lányuk, félelmében, hogy a hab megtöpped a sörön, visszament a tálcájához, könnyedén fejmagasságba emelte és folytatta a felszolgálást. Aztán az egyik rendező beszédet mondott. Poros cipőmben lábujjhegyen állva néztem a két könnyező embert, akik bizonyára a Brezanka nyári vendéglő hajdani tulajdonosai voltak, bánatosan mosolyogtak és a homokot nézték, megszorították a feléjük nyújtott kezeket, elfogadták a csókokat, aztán megint könnyek, megint ölelkezés, már valamennyi vendég eléjük járult, és én egyszerre csak magamat láttam a pályaudvaron, húszéves voltam akkor, apuka aláírta, hogy lemond a gyára tulajdonjogáról, lemondott minden vagyonáról, csak hogy kiutazási engedélyt kapjon, hogy anyukával, velem meg a kisöcsémmel, Heinival elhagyhassa az országot, álltunk a pályaudvaron, befutott a gyors, és már mindannyian föl akartunk szállni, amikor odajött hozzánk a nemzeti bizottság tisztviselője, valami iratokat mutatott és azt mondta, hogy csak apuka meg anyuka utazhat Nyugatra, nekem meg Heininak pedig itt kell maradnunk, mert cseh iskolába jártunk és így csehszlovák állampolgárok vagyunk. És a szüleim elutaztak, sírtak a vonat ablakában, és én is sírtam és utánuk kiabáltam. A Vöröskereszt utánatok küld majd minket, ne féljetek! De apukát soha többé nem láttam, mert meghalt, szívszélhűdésben. Erre gondoltam, miközben az öreg vendéglőséket néztem, akiknek el kell hagyniuk a vendéglőjüket, a Brezankát, néztem, hogyan búcsúzkodnak, tudva, hogy a vendégek most látják őket utoljára. És a zenészek két csoportra oszlottak, az egyik csoport az öreg gesztenyefák alatt maradt, a másik, csupa trombitás, átment az országúton, a fényes hangszerek meg-megcsillantak, amint a zenészek az út másik oldalán emelkedő ösvényen az akácliget felé kaptattak, a vendégek arca izgalmat árult el, a vendéglős házaspár is felállt, most érkezett el a legünnepélyesebb pillanat, az egész mai est fináléja, a vendéglőben maradt zenészek az országút túloldalát, az akáccal benőtt domboldalt nézték, és ujjaikat a hangszereikre illesztették. mindenki elcsendesedett, csak az autókat lehetett hallani az országútról, és a zenészek trombitáikat a domboldalt borító finom levelű akácfákra és bokrokra emelve most egy szomorú dalba kezdtek. Egy kislánytól aranyozott gyűrűt kaptam én. és az országút másik oldaláról csatlakoztak hozzájuk azok, akik az imént értek föl a dombra, fújták a trombitákat, az egyik csoport abbahagyta, a másik rázendített, az egyik hívott, a másik felelt a trombitákkal, és a zene szállt az országút fölött, és a vendégek figyelmesen hallgatták a két csoport párbeszédét, és meghatódtak tőle, még jobban meghatódtak, mint a vendéglős és a felesége, akik ma utoljára szogálták ki vendégeiket. A vendéglősné odajött hozzám, megsimogatta a kezemet, a szemembe nézett, és megkérdezte: Ízlett? És a vendégek felálltak, a szemközti domb felé fordultak, fölemelték a poharukat, és az akácfák mély árnyékába rejtőzött muzsikusok egészségére ittak, aztán mindannyian énekelni kezdtek. És én a szívemet adtam neki érte. Aznap délelőtt a szokottnál korábban léptem ki a zizkovi lakásból, az én második anyukám nem beszélt velem, éj szaka a szememre vetette, hogy nem vagyok elég hálás neki mindazért, amit értem tett, hiszen feketén lakom nála, a szállodában is feketén dolgozom. és főképp, hogy a szabadidőmben nem vagyok otthon, késő éjszaka járok haza, valahogy megváltoztam, még mosolygok is, és nem hallgatok oda, amikor ő mond valamit, a mennyezetre bámulok és mosolygok, mintha már megvolna az állandó tartózkodási engedélyem, mintha a munkahivatal már hozzájárult volna ahhoz, hogy a Párizs Szállodában dolgozzak. Lementem a belvárosba, és amikor a Spálená utca tízhez értem, ahol a doktor dolgozik, megálltam a ház előtt, aztán tettem pár lépést a kapualjban, belülről ócskapapírbűz és nedvességszag áradt, a kapualj falai föl voltak horzsolva, a vakolatba mély árkokat vágtak a hátráló vagy az udvarból kijövő autók, az udvaron óriási halom ócskapapírt láttam egy villanykörte fényében, a papírhalom mögött két garázs volt, az ajtajuk nyitva, a garázsokban is égett a villany, a sarokban mérleg állt, fölötte dróton himbálózó lámpa. És a papírhalomban iskolás gyerekek gázoltak derékig, kosarakból és műanyag zsákokból szórták a papírt, a kapun most két cigányasszony jött be, ringó léptekkel közeledtek, papundeklit meg széttaposott dobozokat hoztak batyuban, amelyikből minden kikandikált, a fal felé hátráltam, aztán eliszkoltam, a szívem dobogott, visszamentem egészen a Szentháromság-templomig Szent Tádé lábához, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, megerősíteni a szívemet, újra a mellemhez szorítottam az államat és végignéztem zöld gombokkal díszített gyönyörű ruhámon, aztán elindultam, határozottan váltogatva a lábamat, hogy bátorságra kapjak, a magas sarkú piros cipőm mindig megemelte az öntudatomat. Kinyitottam az ernyőmet, velem volt a piros esernyőm. És megint elindultam energikus léptekkel, bekanyarodtam a kapualjba, de most már elmentem egészen a nyitott belső kapuig, onnan néztem azt a felfordulást, azt a borzalmat, azt a temérdek sokszínű összevissza hányt papírkupacot, amely mindenféle raktárból meg boltból került ide, láttam, hogy egy teherautó áll ott, nemrégen hátrálhatott be, láttam, hogy egy göndör hajú férfi az udvar egyik sarkából préselt papírbálákat hord könnyedén a hátán az autóhoz, ott megfordul, és a kocsikísérő az autó leeresztett oldalfalánál átveszi a bálákat, a térdével fellöki az autóra, és ott egymásra rakja őket, most egy svájcisapkás férfi ment át az udvaron, egy kövér úr rövidre nyírt szakállal, és úgy lépkedett, mintha valamitől szenvedne. És engem megint félelem, sőt rémület fogott el, megint kiszaladtam az utcára, gyerekkocsit toló anyák jöttek velem szembe, visszamentem Szent Tádéhoz. néhány asszony állt ott és nézett fel a szent homokkőarcába, mert Szent Tádé olyan képességgel rendelkezik, hogy mennyei közbenjárására sok minden megtörténhet, ami különben nem történne meg A térdeplőhöz léptem, a hátam mögött járókelők jöttek-mentek, és én imádkoztam. Kedves Szent Tádé, járj közben értem, hogy találjak magamban gyorsan erőt ahhoz, hogy bemenjek abba az udvarba, mert ott dolgozik az az ember, akit szeretek, akit most csak látni akarok, Szent Tádécskám, adj most mindjárt erőt, hogy menjek be oda és viselkedjek úgy, mintha be se mentem volna, szóval, hogy természetesen viselkedjek, és ne legyek olyan rémült, mint most, Tádécskám, csak beszélni akarok vele egy percig, csak meg akarom nézni, hogyan dolgozik ott az az ember, akire folyvást gondolok. Valami belehasított a tarkómba, hátrafordultam, és a doktor állt ott, engem nézett, kezében kancsót tartott, amelyből hab folyt, a doktor bevásárlószatyrot szorongatott a hóna alatt, és a szatyorban egy óriási átzsírosodott csomag párolgott gyengéden. A doktoron lyukas magas szárú cipő volt, szerelőruha, rongyos ing, hosszú kötény és a fején kis kalap, amelynek karimája a homloka fölött föl volt hajtva. Ez aztán a véletlen, jöjjön, nézzen be hozzánk! Szólított meg, elmosolyodott és hozzátette. Tudja, mi az a véletlen? A Szentlélek másik neve. No persze a kockajáték sem zárja ki a véletlent, jöjjön csak, jöjjön, hadd lássa az én gyönyörű munkahelyemet. Elindult, és kezembe adta a szatyrát. Vigyázzon, nehogy bezsírozza a szép ruháját, olyan jól áll magának. Visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, a kötényére és a kalapkájára, felém fordult és közben belépett a kapualjba, vigyázva, nehogy valakivel összeütközzön, megint rám nézett és bement az udvarra, az udvar fedett volt, de a tetőn hatalmas rés tátongott, azon keresztül nappali fény és egy kevés levegő áramlott be, mindenfelé papírbálák álltak, a doktor az egyikre rátette a söröskancsót, a teherautó sofőrje most kissé előrehajolva és az egyik bálára támaszkodva pihent, hajfürtjei a homlokába lógtak, a homlokára izzadságcseppek gördültek le, a kocsikísérő egy hosszú kötelet dobott át az autóra rakott szállítmányon, talpát nekitámasztotta a kocsi oldalfalának, és úgy megfeszítette a kötelet, hogy az belevágódott a csomagokba, aztán áthurkolta és meghúzta, most úgy feszült a szállítmányon, mint a húr, matrózcsomót kötött rá, azt is megrántotta, aztán tenyerével nekitámaszkodott az autó oldalfalának és lihegett, az arca piros volt, de nem a megerőltetéstől, hanem mintha gyerekkorában leforrázta volna, vagy mintha orbánca lenne. Hát, fiúk, ez az én barátnőm. A doktor elvette tőlem a szatyrot, és egy másik bálán szétterítette a zsíros papírt, szeletekre vágott forró fasírt volt benne, megkínált, vettem egy szeletet, odajött a sofőr, ő is vett magának egy szeletet, és vett a kocsikísérő is. Aztán állva enni kezdtek, mohón ettek, hallgattak és ettek, egyik szeletet a másik után tüntették el a gyomrukban, de a fasírt mintha nem is fogyott volna, legalább két kiló volt belőle, két kiló meleg fasírozott. Főnök, szólalt meg teli szájjal a doktor, vegyen maga is, és ez itt az én barátnőm, eljött megnézni a Cedok volt igazgatóját, aki ötven repülőutat tett meg évente, amíg idáig nem repült, a hulladékgyűjtőbe, ahol az a szerencse érte, hogy főnöknek tették meg. A főnök lehúzta fejéről a svájcisapkáját, meghajolt előttem, és kezébe vett egy szelet meleg húst. Megáll az ész, asszonyom, szólt hozzám a főnök, mindent elvettek tőlem, a Celetná utcai házamat is, ahol Franz Kafka élt, kilakoltattak belőle, de forma szerint még mindig én vagyok a tulajdonosa. Ott, ahol én laktam, a második emeleten, most valami festő lakik, az első emeleten vegetáriánus vendéglő van, hát jó, elvették a házamat, de még mindig én vagyok a tulajdonos, vagy inkább csak házmester, de lakás nélkül. És most képzelje el ezt a pimaszságot. behívtak az ingatlankezelőségre, és azt mondták. Ide figyeljen, a maga háza előtt menet fog elvonulni, sportünnepély lesz, szpartakiád, és a menet a Celetná három előtt is elvonul, az a maga háza, hát rendbe kell hozni, bevakolni, kifesteni az utcai frontját a Celetná háromnak. Ez jó ötlet, mondom nekik, csinálják meg. Mire ők, képzelje ezt az arcátlanságot, azt mondják, az nem a mi házunk, maga a tulajdonos. No hát erre aztán ordítani kezdtem. De hisz nem én kapom a lakbéreket, én csak beszedem mint házmester, és átadom maguknak, hát akkor ki a tulajdonos? Mire ők. Maga a tulajdonos. Kinek a háza előtt fog elvonulni a szpartakiád ünnepi menete? A maga Celetná utca három számú háza előtt. Hát azt a házat a maga költségére fogjuk kicsinosítani. Ezt mondták nekem egészen fellelkesedve, és nagyon csodálkoztak, hogy én nem lelkesedek, amiért a házam előtt fog elvonulni a szpartakiád, és hogy az a megtiszteltetés fog érni, hogy azt a házat az én terhemre fogják kikozmetikázni. Mondta a főnök a meleg, de már lassan hűlő fasírtszeletet még mindig az ujjai között tartva, nem vette le rólam a szemét, és én kitaláltam, hogy a doktor már eldicsekedett velem, a főnök, abból ítélve, ahogy velem beszélt, már tudta, hogy én is tizenhárom szobás lakásból származom, és hogy gyerekkoromban nevelőnőm volt, és voltak szakácsnőink meg sofőrünk is. A főnök megint meghajolt előttem, beleharapott a fasírtba, és a fejét oldalra hajtva szomorúan végigment az udvaron a mérleghez, félrehúzta a fogantyút, ránézett a skálára, és megállapította. Nyolc kiló. szórják ki szépen annak a halomnak a tetejére. És a három férfi már megevett legalább egy kilót a meleg fasírtból, de még mindig éhesek voltak, még mindig ízlett nekik, én is megettem a harmadik szeletemet, tényleg kitűnő volt az a fasírt, pedig csak közönséges volt, nem csemegefajta, hanem az, amiből tíz deka két korona. És láttam, hogy az emberek keze piszkos, biztos reggel óta gyűlik rajta a piszok, olyan, mintha egy hete nem mosták volna. A doktor azt mondta. Ha itt kezet mos az ember, ha megszokja a kézmosást, akkor véresre repedezik a bőre, mi csak műszak után mosakszunk. De különben is, látott már cigánygyerekeket? Olyan piszkosak, hogy borzalom, de még sohase hallottam, hogy a cigánygyerekek a piszoktól megbetegedtek volna, igaz? Mondja meg, Volavka úr, Zivny úr! És a sofőr meg a kocsikísérő tovább evett, mind a ketten bólogattak, a tekintetük valahogy elkerült engem, máshova néztek, biztos azért, mert ha rám néztek volna, akkor elment volna az étvágyuk, akkor abbahagyták volna az evést. És most a kancsóért nyúltak, és ahogy sorban egymás után ittak, a szemük megint oldalra sandított, oldalra néztek azok a férfiszemek, talán ha rám néznek, köhögés fogja el őket és az ivásnak befellegzett. Így van ez, mondta a doktor, elnézést kérek, mondta. És félrefordult, a mutatóujja középső ízületét rányomta az egyik orrlyukára, és a másikból kifújta a taknyot egy ócska papírdarabra, aztán a másik orrlyukát ürítette ki ugyanúgy, beletörölte az orrát az inge ujjába, és elégedetten megjegyezte. Zsebkendőnk az van bőven. És a kocsikísérő meg a sofőr fuldokolni kezdett a nevetéstől, de a doktor folytatta. Az orvosok, ha gyerekeik vannak, akkor mihelyt azok a gyerekek megtanulnak olvasni, az orvosok cédulákat ragasztanak a fürdőszoba tükrére meg mindenfelé a vécében, a konyhában, szóval olyan helyeken, ahol a gyerekek szemébe tűnnek. Mossál kezet! Hogy ne kapj skarlátot! Mossál kezet vécé után, hogy ne kapj kolerát, ne kapj differitiszt, gargalizálj mindennap! Fürödj mindennap, tisztaság fél egészség! És a végén az ilyen orvosok gyerekei differitiszt kapnak és kanyarót meg skarlátot és kolerát is! És az udvarra egy ember jött be szerelőruhában, kalapja alatt gyűrött orr, egyik keze zsebre dugva, a másikat hevesen rázta elégedetlensége jeléül, és közben úgy lépkedett, mintha mind a két lába sarkába tövis szúródott volna. A főnök feljajdult a mérlegnél. Hanta, az istenért, láss neki, Jindra, nézd azt az irdatlan kazlat! Heinrich! De Hanta tudta, amit tud, csak legyintett, és tenyerével elhessegette a gondjait. Heinrich, szólította meg a doktor, és a hűlő fasírtszeletekre mutatva kínálta, gyere, egyél. De Hanta, Heinrich, Jindra megállt előttem, összeráncolta az orrát, a szája körül sárga karika virított borostás arcán, mintha egy perccel ezelőtt főtt tojássárgáját evett volna. Még csak az hiányzik. ha én eszem, akkor az agyamat elönti a vér, és fuccs a gondolkozásnak, de, doktor, hát ez itt kicsoda? Rám mutatott. Ez a barátnőm, felelte a doktor. Jézusom, hát akkor üdvözölnünk kell, na jól nézünk ki! Maga a barátnője ennek, itt? Most a doktorra mutatott. Bólintottam, a sofőr, és a kocsikísérő lassan elindult a teherautó felé, de előbb meghajoltak előttem, a sofőr beült a kocsiba, a kísérője a kapualjba ment, láttam a sziluettjét, amint jelzi, hogyan forgassa a sofőr a kormányt, hogy kijusson, aztán az alakja már kint ragyogott a napsütésben a Spálená utcán, Zivny úr körülnézett, bólintott, és a teherautó kigördült a kapualj homályából, a szállítmány kissé súrolta a falat, az összepréselt színes papír megcsillant, az autó kikanyarodott, a kocsikísérő kinyitotta az ajtót és beugrott a kabinba a sofőr mellé. Hanta úr, Heinrich a könyökömet fogta, elhúzódtam tőle, a szájából utálatos sör- és sajtszag áradt, de Hanta úr a fülembe duruzsolta. Holnap apró figyelmességként hozok magának savanyított gombát, de nem ám közönséges vargányát, hanem vörös meg érdes tönkű tinórut, meg ecetben savanyított szegfűgombát is a morinkai erdőből, tudja, a híres Morinkából, amely arról nevezetes, hogy amikor IV. Károly Karlstejnbe hajtatott, hát mindig Morinkában cserélt lovakat, doktor, tudja-e, mire jöttem rá? Hiszen az az átkozott fickó, IV. Károly készítette elő a huszita felkelést, hiszen az az ördögadta kölyök nemcsak városokat épített, hanem kolostorokat is, doktor, biztos lehet benne, hogy ha az országban nem lett volna olyan nagy gazdagság, akkor huszita forradalom se lett volna. Mert milyen forradalom volt az? Az eszme is számít, az igaz, de főképp az számított, hogy az egyszerű embereknek sanszuk nyílt a zabrálásra, kiraboltak minden várost, amit bevettek, mindent elloptak, megerőszakolták a nőket, felgyújtották a házakat, a mindenit neki, hisz ez a IV. Károly készítette elő azokat a happeningeket, és tudja, micsoda élmény lehetett az, büntetlenül lerohanni a kolostorokat, megerőszakolni az apácákat, legyilkolni a szerzeteseket, és aztán a végén még szépen fel is gyújtani a klastromot? Én mondom, hogy azoknak az embereknek aranydolguk volt. és el tudja képzelni, milyen örömöt érezhetett az egyszerű ember, amikor lerángatott a nyergéből egy német lovagot és elvette tőle a lovát szerszámostul? Vagy amikor szép lassan agyonszurkált egy nemesembert? Hisz csak a felszereléséből, a páncélruhájából meg a csizmájából elélhetett majdhogynem a nyugdíjáig. De ha én abban az időben éltem volna, akkor engem a felgyújtott városok, az égő kolostorok, a lerombolt templomok szórakoztattak volna a legjobban, ezek lettek volna az én happeningjeim, amiket alapjában véve IV. Károly készített elő, aki Karlstejnbe menet Morinkában váltott lovakat, ahonnan én magának, kisasszony, ecetben savanyított vörös meg érdes tönkű tinórugombát hozok. Az isten szerelméért, Hanta, menj le a pincébe és dolgozz, nézd meg, mi van ott fölhalmozva. panaszkodott a főnök, és úgy, ahogy volt, letérdelt Haáta úr elé. hiszen kiszámítottam neked, hogy ha naponta megcsinálsz tíz csomagot, akkor azsúrban leszek. Azt már nem, védekezett Hanta úr, azt nem, én húszat csinálok meg, maga lebecsül engem, főnök, azt nem!, védekezett Hanta úr. Elég lesz, ha naponta tízet csinálsz, szegezte le a főnök, és nehézkesen fölemelkedett, mert a mérleg körül iskolás gyerekek álltak papírral tömött zsákokkal a kezükben és nézték a főnök urat, ahogy egy alárendeltje, egy munkása előtt térdel. És Hanta, magában mormogva elindult a garázs melletti lépcsőn fölfelé, aztán visszafordult, mondani akart valamit, de csak hevesen legyintett mind a két kezével, mintha valami fölösleges dolgot dobna el, és folytatta útját fölfelé, majd hallani lehetett a lépteit, amint lefelé kopognak valahova a pincébe, és én csak most vettem észre, hogy a másik garázsnál egy idősebb asszony papírt tapos, beletapossa valami ládába, amely koporsóhoz hasonlít, és amikor összetaposta a papírt, mind a két kezével megtámaszkodik, és mint amikor az ember fürdőkádból lép ki, előbb az egyik lábát, majd a másikat teszi az ócskapapírhegy tövébe, és két kézzel szedi a papírt a plafonig magasodó halomból, belerakja a ládába, aztán megint, mintha fürdőkádba lépne, előbb az egyik, majd a másik lábát teszi a ládába és tapossa a papírt, kendőbe burkolózva, a feje sálba bugyolálva, én is borzongtam a hidegtől, olyan huzat volt itt, hogy az órási papírhalmaz rezgett. Most a doktort néztem, a garázsban könyveket húzogatott ki egy ferdén tornyosuló halomból, letépte a fedelüket, aztán a fehér lapokat egy ládába rakta, előrehajolt, a kalapja hol feltűnt, hol elmerült a láda mélyében, kesztyű nélkül dolgozott, beléptem a garázsba, sehogy se értettem, hogy ez az ember miért végez ilyen munkát, és ráadásul még szívesen is végzi, úgy látszik, bizonyítani akar valamit, talán azt hiszi, hogy éppen az ócskapapír-brancsban lehet szuper, most fölegyenesedett, rám nézett, egy ideig rajtam felejtette a tekintetét, lesütöttem a szemem. A doktor odament a csomaghoz, amelyen nagy kancsó állt, egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal megfogta a kancsót fülét és ivott, hosszan ivott. Amikor végzett a sörrel, odahozta hozzám az üres kancsót. Ezen az udvaron csak a sör melegít bennünket, a tea bagót sem ér! Aztán megörült valami gondolatnak. Látja ott azt a munkásnőt? Azt az elnyűtt asszonyt? Szánalmas látványt nyújt, de csak azért, mert őt is kiköltöztették a villájából, abban a villában kertészt is tartott, a férje a kladnói Kablo igazgatója volt, becsukták, ötven szabadalma volt különböző kábelek gyártására, most a börtönben dolgozószobát és rajztáblát adtak neki, és ott a fegyházban további újító módszereket dolgozott ki, mialatt a felesége ócskapapírt csomagol, és csak azért él, hogy megérje az időt, amikor a férjét kiengedik, és megint együtt élhetnek majd abban az egyetlen szobában, amelyben Marenka asszony most lakik. És az az asszony mintha csak hallotta volna, amit a doktor mondott, fölemelte a fejét, arca felragyogott a fejét borító gyapjúkendőben, rám mosolygott az öregedő asszonyok gyermeteg mosolyával, meghajoltam feléje, és ő bólintott. Nem tudtam elképzelni, hogy ennek az asszonynak valaha villája volt, meg szakácsnője, meg sofőrje, meg kertésze, de ez biztos így volt, a tekintetéből ítélve ő is mindjárt látta, hogy egyforma helyzetben vagyunk, hogy itt, ezen az udvaron valamennyien máshol vagyunk, mint ahol lennünk kellene, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amilyet álmunkban se képzeltünk volna el, sohase hittük volna, hogy így végezzük, egyedül a főnök, még ha az imént ócskapapírt mért is a mérlegen, még ha papírdarabokkal a markában ment is végig az udvaron az irodába, a fejét oldalra billentette, hogy már messziről meglássék rajta, hogy hajdanában a Cedok igazgatója volt, hogy egykor ő lakta minden szobáját a tulajdonát képező Celetná utcai hármas számú háromemeletes háznak, amely előtt jövőre a szpartakiád díszmenete fog elvonulni. Gyengéd, melankolikus apokalipszis. mondta a doktor, és az arca ragyogott. most a saját sorsunkon érthetjük meg mindazokat a forradalmakat, amelyek az összes kultúrát érték, csak éppen abban van szerencsénk, hogy minket nem likvidáltak fizikailag, mint ahogy a könyveket likvidálják, nézze, tíz-tizenkét csomagot pakolok össze naponta, mindent, ami már nem megfelelő, de az én garázsomban magzatelhajtás is előfordul, vannak itt könyvek, amiknek az összes megjelent példányát ideszállították, amiket soha senki sem olvasott, ezek a könyvek aprószentek napját ünneplik itt, a halott gyermekek ünnepét. és én jelen vagyok ennél, meg aztán vannak könyvek, amiket tévedésből szállítottak ide és mégis zúzdába mennek, vásári nóták és más kiadványok eladatlan példányai, olyan könyvek, amelyek már senkinek se mondanak semmit, néha értékes könyvek is eljutnak ide, azokat hazaviszem vagy Hanta úrral eladjuk őket valamelyik antikváriumban, hogy legyen uzsonnárameg sörrevalónk, hiába, olyan korban élünk, amely szégyelli a múltat, és ezért igyekszik eltüntetni a nyomait, mint az olyan lány, aki elégeti a szerelmes leveleket, mert nem ahhoz a férfihoz megy férjhez, aki neki azokat a szép leveleket írta. és én jelen vagyok ennél, minden az én kezemen megy át. igazság szerint nekem fizetnem kellene ezért az állásért, mert én folyton azt hiszem magamról, hogy író vagyok, hogy egyszer mégis írok egy könyvet, amelyben benne lesz ez az egész bűbájos apokalipszis, egy könyvet, egyetlen könyvet, amelyben nem pusztán a szemtanú vallomása lesz benne, hanem a tényekből feltörő poézis is. Nekem már mennem kell, leheltem. Várjon. Ez a papiroshalmaz, amely mindennap megújul, ez az én számomra egy óriási dadaista kollázs, Kurt Schwitters, az a hannoveri német belebolondulna ebbe a szépségbe, egész életében ilyen papírokból állította össze gyönyörű képeit. És én most jelen vagyok ennél, félek odanézni, néha szombaton meg vasárnap is szeretnék itt maradni és lemásolni egyik szöveget a másik után abból, ami itt, ebben a halomban van, de nincs hozzá sem erőm, sem bátorságom, nincs bennem elég szemtelenség, mert ehhez igazi szemtelenség is kell. Nekem már mennem kell, leheltem. Még egy pillanat, csak egy rövidke pillanat, ha maga mellettem van, akkor világosság gyullad a fejemben, akkor fog az agyam. Csak most jöttem rá, miért voltam Kladnóban olyan mérhetetlenül izgatott, négy évig jártam és dolgoztam ugyanazok körül a kupacok körül, egész hegység keletkezett ott olyan szerszámokból, gépekből és más dolgokból, amelyek valaha szükségesek és hasznosak voltak és amelyeket Ludvával, a hentessel adagolókba raktunk, csilleszámra tűntek el ezek a dolgok a vasolvasztókban, feloldódtak, éppúgy, mint ezek a papírbálák a zúzdákban, hogy új könyveket, új plakátokat, új csomagolópapírt s a többit gyártsanak belőlük, mint ahogy azokból a valaha használt vastárgyakból és öntvényekből tuskót vagy bugát csináltak, a bugából rúdvasat hengereltek, és abból olyan anyagot, amelyből aztán a gyárakban és műhelyekben új gépeket, új tárgyakat állítanak elő. Nekem már igazán mennem kell, léptem előre. Még egy szempillantás, ebben a percben értettem meg, miért kínáltam én eladásra a rövidárut, a játékszereket, azt a sok mindenféle vackot, angyalhajtól csillagszóróig, gyökérkefétől szempilla-bodorítóig, jó pár éven át két koffert cipeltem mindig magammal, kétkoffernyi bolondos holmit hurcoltam drogériákba, játékboltokba, hogy ott sorra kezembe vegyem azokat a tárgyakat és rábeszéljem a kereskedőket, vásároljanak belőlük, készpénzfizetés esetén ötszázalékos engedménnyel. hogy miért nyitottam ki azokat a koffereket hússzor naponta és mutogattam a tartalmukat a boltosoknak? Miért nyitogattam ki azokat a koffereket a hotelben is a sok száz érték nélküli mintával? Azért, mert az ilyen limlom mindig meghatott, mint ahogy meghatott az ócskavashegy a kohókban, mint ahogy meghat ez a hulladék papír, ez a makulatúra, ez a döngölt papírmassza. Jöjjön. A doktor megfogta a kezemet és fölvezetett a lépcsőn, ahol az imént Hanta úr haladt fölfelé, akit Heinrichnak, Jindrának meg még isten tudja, minek szólítottak itt, egy folyosóra értünk, innen a doktor egy sötét pince mélyébe vezetett, erősen fogtam az ujjait, a keze kellemes volt, még könnyedén meg is szorítottam, ő meg az eny émet, lent aztán, ahonnan gépzúgás hallatszott, behunytam a szemem, és a doktor megcsókolt, sokáig csókolt, egyetlen hosszú csókkal. aztán kinyílt az ajtó, és a villanykörték fényében ott állt Heinrich, Hanta, és meghajolt előttünk. Isten hozta magukat, jó emberek, mondta.

És a doktor bevezetett a pincébe, sajtolt papírbálák álltak ott sorokban meg egy hosszú prés, előtte papírhalmaz tornyosult a plafonig, ahol négyszögletes kisablak nyílt az udvarra, de eltömte a papír, amely a fedett udvar plafonján égő körtékig emelkedett, apró egérkék nyüzsögtek benne, a papírt valamivel lefröcskölték, nedves volt és undorító szag áradt belőle. És Hanta úr állt ott, mint valami apátlan-anyátlan árva, nedvesen az izzadságtól, a kalapja egy papírbálán hevert és egy egérke ugrándozott rajta, Hanta úrról ömlött a verejték, végigfolyt az orrán, lecsöpögött az álláról, Hanta úr a földet nézte és fölemelte a kezét. Nekem csak akkor támadnak jó gondolataim, doktor, ha érezni kezdem a másnaposságot, azaz mindennap délelőtt tizenegy óra körül, vagy akkor, amikor itt ezt a gyilkos munkát végzem. Az emberek számára tulajdonképpen minden háború meg csata meg minden forradalom nem más, mint happening. Hiszen ilyen happeninget éltünk át mi is negyvenötben! Forradalom, forradalom, hát igen, forradalom is, de főképp vagyon és védtelen emberek, hányszor fordul elő az egyszerű ember életében, hogy német lakásokból elvihet magának mindent, amire csak kedve támad, hogy idegen istállókból olyan marhákat vezethet magának haza, amilyeneket akar, az összes német vállalatok raktárai Prágában meg Jihlavában meg Brünnben őrangyalok nélkül maradtak, és ott voltak kéznél a szép német lányok dirndliben meg a csinos ápolónővérek a katonai kórházakban, hogy a történelmi pillanatban, amikor az utolsó német katona is eltakarodik, jaj legyen a legyőzötteknek! És akiről az emberek azt hitték, hogy kollaboráns, azt büntetlenül agyon is üthették, Hieronymus Bosch és az ő pokla feltámadt halottaiból, a kisdedek legyilkolása Pieter Breugheltől újra életre kelt, és mindez a megtorlás nevében, azért, amit a németek velünk meg a többi nemzettel tettek, de minden happening formájában történt, mert az ember számára nem létezik nagyobb gyönyörűség, mint az, ha istenigazában begerjed és rosszat cselekedhet a nagy történelem nevében. És micsoda gyönyörűség az, ha az ember megteheti, ami csak eszébe jut, amit az indulatai diktálnak, ha a mennyeket senki sem őrzi, ha az ember elnézheti, hogyan égnek a német nemesek és burzsujok kastélyai és régi, becses bútorai, micsoda gyöny örűség, ha az ember cselekvő alanya lehet a tűz, a vér és a nemi erőszak édes apokalipszisének, mert mindez meg van engedve.

Mondta Hanta és mosolygott, kopasz feje csillogott, mintha dicsfény venné körül, nem tudtam, elmozdulni a helyemről, mert amit Hanta úr mondott, azt én mind átéltem, a doktor megmerevedett, mint egy viaszbáb, és Hanta folytatta. És ahogy a birodalmi hadsereg, amikor átlépte a Szovjetunió határát, csak tűz, lángok, romok, égő falvak, égő városok és millió meg millió halott hátrahagyásával nyomult előre, a Vörös Hadsereg azután, hogy fordult a kocka, ugyanúgy a győztes csaták után maradt romokat találta maga előtt, és amikor átlépte Poroszország és Szilézia határát, akkor ennek a Vörös Hadseregnek és minden katonájának, amíg csak élt, happeningben volt része, örömben, hogy megsemmisítheti az ellenséget, örömben, hogy minél több romokban fekvő német várost, minél több égő német falut és minél több hullát hagy maga után útban Berlin felé, annál világosabban mutatja a történelem, hogy ki lesz a győztes, tehát ki a jobbik. És az utolsó happening Berlin bevétele volt, egy kormos, füstölgő városé, amelyben egyetlen ház, egyetlen pont sem maradt épen, szerettem volna ott lenni és látni, hogyan mászik a katona a Reichstag tetejére és hogyan szúrja be ott valahova a szovjet vörös zászlót. Aztán már csak hurrá, aztán már csak nyitva minden ház a megvert Németországban, nyitva minden csapszék, minden hálószoba, minden pince, aztán már csak megtorlás, nem fogat fogért, hanem egy fogért egy egész állkapcsot, egy szemért mind a két szemet. És tudja, hogy ki tehet minderről? Kérdezte vidáman Hanta. Ki?! Az a haszontalan fickó, IV. Károly, mert ő építette a gazdag német városokat, a gazdag kolostorokat, az az átkozott kölyök nemcsak a huszita felkelést készítette elő, de ezt a második világháborút is, mert a Reichstaggal együtt elesett a régi birodalom is, amelynek IV. Károly német-római császárként lépett örökébe, és a birodaloma csak most bukott el, hála a Vörös Hadseregnek. Hehehe, von Hegel nem esett a fejére, amikor azt írta IV. Károlyról, hogy feudális uralkodó volt. der letzte Universalist auf dem Thron. És Hitler azonosult ezzel a birodalommal. látja, doktor, milyen szépen szövöm most a gondolataimat, legyűrtem a másnaposságot, de beszéljünk valami vidámabbról. Hanta úr egyik lábáról a másikra állt, egyik karját átvetette a másikon, rákönyökölt egy csomagra és nevetett. Már egy hónappal túl voltunk a háborún, mindenütt vigasság, érett a cseresznye, és oda, ahol én akkor laktam, vöröskatonák érkeztek és kedvük támadt cseresznyére, hát kidöntötték a kerítést, ahogy a háborúban megszokták, egész ágakat törtek le a fáról és azokról ették a cseresznyét. ették és nevettek. És kijött a tulajdonos, egy festőművész, kétágú létrát hozott, és elmesélte a katonáknak, mennyi munkájába került, amíg ezt a cseresznyefát felnevelte, oroszul beszélt velük, és belerajzolta a homokba, hogyan nő egy ilyen fa, és a katonák abbahagyták az evést és majdnem sírva fakadtak, hogy micsoda barmok ők, hogy egy ilyen szép fát tönkretettek.

De a festőművész, aki különben rajztanár is volt, vigasztalni kezdte őket, hogy most már úgyis mindegy, itt a létra, szedjenek a cseresznyéből, amennyit akarnak, és jöjjenek el holnap is. És ők, mielőtt elmentek, megígérték a festőművésznek, hogy gazdagon megjutalmazzák. aztán már nem jöttek, de két hét múlva megjelent az egyik katona, nevetett, a festő a kertben volt, a katona odajött hozzá és a kezébe nyomott valamit, ami újságpapírba volt csomagolva. nevetett, felült a lovára és elügetett. És a festő a napsütésben szétnyitotta az újságpapírt, hát véres fülek voltak benne, és a fülekben briliáns fülbevalók, női fülek, egy egész ékszergyűjtemény, mert azokból a fülekből hat darab volt a papírban. Fejezte be mondanivalóját halkan Hanta úr, a doktor ott állt előtte, Hanta úr szakállában a szája körül morzsák sárgállottak, aprócska zsemledarabkák a doktor váratlanul kinyújtotta a kezét, kicsipegette Hanta szakállából azokat a morzsaszemeket, és megette őket. Felfordult a gyomrom. Igazán mennek kell már, mondtam. Liza egész héten át mindennap telefonált a munkahelyemre, hogy az isten szerelmére, ne hagyjam cserben, szombaton és vasárnap nem lesznek otthon, temetésre utaznak valahova Morvaországba, jöjjek el hozzájuk, mert már két hete náluk van Bobby, egy blueterrier, a gazdái valahol Ausztriában maradtak, már nem is jönnek vissza, Bobbyt náluk hagyták, nem volt mit tenni, mert ő, Liza imádja a kutyákat, és ez a terrier olyan édes, hogy a doktor is megszerette és járja vele a kocsmákat. Aludjak náluk, és csak arra kér, hogy az isten szerelmére, sétáltassam meg néha a kutyuskát és adjak neki enni. Hát elindultam Libenbe, mindjárt reggel, idejében érkeztem, és tényleg, ilyen szép kutyát még életemben nem láttam, mindjárt összebarátkoztunk, úgyhogy még örültem is, hogy Liza odahívott. Liza meg Wulli rengeteg táskát hordott le a lakásból az autóba, úgyhogy egy percre megijedtem, nem kaptak-e kiutazási engedélyt, és azzal most Bécsbe készülnek, aztán nem jönnek vissza, és én itt maradok Bobbyval. Aztán befejezték a rakodást, elbúcsúztak tőlem és elrobogtak. Bobby egy ideig a lámpaoszlopnál állt, de amikor leguggoltam hozzá, megnyalta a kezemet, felugatott és beszaladt a folyosóra, ahol Beranová asszony megint vödörszámra öntögette a vizet a kövezetre, megsimogatta Bobbyt, és azt mondta. Gyönyörű állat, ugye? És a kis udvarról most Slavícek úr jött lefelé a lépcsőn, kézen fogva vezette ijedt kisfiát, mögöttük a kislánya tipegett, rám mosolyogtak, megsimogatták Bobbyt, és amikor leértek, Beranová asszony egy vödör vizet loccsantott mind a hármuk lába elé, épp hogy csak félre tudtak ugrani, és a tisztaságszerető asszony mályvaszín kisnadrágban és ugyanolyan színű melltartóban rájuk mordult. Nem tudnak vigyázni?! Bobby kiszaladt a kis udvarra, onnan egyenesen a mosókonyhába, ahol ugatni kezdett, borzasztóan ugatott, éreztem, hogy örömében ugat ilyen veszettül, a mosókonyhából a doktor jött ki, meztelenül, csak egy törülközőt tartott maga előtt, Bobby őt ugatta, a doktor lehajolt hozzá és behunyta a szemét, mert Bobby az arcát nyaldosta. Amikor a doktor észrevett engem, úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a törülközőt, fönt a gangon Slavícková asszony ült a nyitott vécén, a törzse és a feje látható volt az ajtórésben, és felháborodva lekiabált.