TIZEDIK FEJEZET

Mit árult el Júdás, és miért?

gyetlen kellemetlen esemény elhomályosíthatja vagy akár teljesen el is törölheti egy ember egész életének eredményeit és teljesítményét. A diploma előtt álló hallgatóim többsége egyetlen okból ismeri Richard Nixont: Watergate miatt. Melyikünk tud bármi mást a színészről, John Wilkes Booth-tól azt kivéve, hogy lelőtte Ábrahám Lincolnt? Mit tudnak az emberek Iskarióti Júdásról? Azt, hogy elárulta Jézust.

De pontosan mit árult el? És miért árulta el? Ahhoz, hogy elméletem – miszerint ezekre a kérdésekre az általánosan elfogadott válaszok valószínűleg tévesek vagy legalábbis nem helyénvalók – érthető legyen, egypár fontos háttér-információ áttekintésével fel kell állítanom hozzá a díszletet.

Az apokaliptikus Jézus és az ő apokaliptikus követői

Véleményem szerint a történelmi Jézusról elsősorban azt kell tudni, hogy I. századi zsidó volt, aki Palesztinában élt.¹³⁷ Másodszor azt kell tudni róla, hogy akárcsak oly sok korabeli palesztinai zsidónak, neki is voltak mélységesen és minden részletükben apokaliptikus nézetei Istenről, a világról, és azon belül az emberek helyéről.

Mint azt az előző fejezetben már elkezdtem kifejteni, a judaizmus apokaliptikus formája Jézus korában és környezetében igen széles körben elterjedt volt. Az esszénusokként ismert zsidó közösség – akiktől a Holt-tengeri tekercsek származnak – is apokaliptikus volt, akárcsak többségükben, ha nem is mindannyian, a farizeusok. Azoknak a különféle zsidó prófétáknak követői is, akik Jézus idején tűntek fel a színen, például Keresztelő János, aki egyfajta keresztelési szertartást mutatott be, hogy felkészítse az embereket a kor végének eljövetelére. A könnyen érthető apokaliptikus hasonlatokkal élve János az mondja: „a fejsze már a fák gyökerén van”, vagyis a végítélet (tehát a fa kivágása) már a küszöbön áll, és az embereknek meg kell változtatniuk az életmódjukat, és „jó gyümölcsöt” kell teremniük, ha túl akarják élni az Isten által elrendelt támadást (Lk 3:7-9). János azokat keresztelte meg, akik megbánták bűneiket, hogy megmutassa, megtisztultak és készen állnak Isten hamarosan elérkező országára.

A názáreti Jézus azzal kezdte meg nyilvános tevékenységét, hogy János megkeresztelte. Ha más nem is, ez biztos jele annak, hogy János üzenetével azonosította magát, szemben a többi ugyanakkor élő zsidó üzenetével. Jézus – akárcsak előtte János – azt prédikálta, hogy közel már az idők vége, és hamarosan eljön az Isten országa. Miként Jézus a legkorábbi ránk maradt evangéliumban elsőként feljegyzett beszédében mondta: „Beteljesedett az idő [azaz közeleg a korszak vége], és már közel van az Isten országa [vagyis Isten hamarosan be fog avatkozni, és új rendet teremt]. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mkl:15).

Ez valóban örömhír volt mindazoknak, akik a világban akkor uralkodó kegyetlen erők uralma alatt szenvedtek. Isten hamarosan legyőzi majd a gonosz erőit, és megalapítja saját országát, ahol a szeretet, a kegyelem és az igazság lesz az úr. Azonban ebbe a birodalomba nem mindenki léphet ám be, csakis azok, akik felkészültek rá. Isten küld majd egy kozmikus bírát a mennyből, akit Jézus az Emberfiának nevez. A világ a ma ismert formájában elpusztul, és Isten kiválasztottjai új birodalomba kerülnek majd. Mint Jézus mondja a legkorábbi evangéliumban:

„Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a Nap elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig.” (Mk 13:24-27)

Az efféle kijelentéseket nem tudhatjuk le annyival, hogy irreálisnak vagy metaforikusnak nevezzük, mintha Jézus nem is úgy értette volna, amit mondott. Ő egy apokaliptikus nézeteket valló zsidó volt, aki úgy vélte, az ítélet napja már közel van, és a mennyből érkező Emberfia hozza majd el. A beszédeiről szóló legkorábbi leírásainkban úgy tűnik, hogy amikor az Emberfiáról beszél, mintha nem magára utalna, hanem valaki másra, egy kozmikus bírára a mennyből.¹³⁸

Ezt tanítja Jézus az összes korai forrásunkban: Márknál, a tudósok által Q dokumentumként emlegetett iratban, és azokban a forrásokban is, melyek Máté és Lukács evangéliumai mögött állnak.¹³⁹ Figyeljük meg Jézus szavait, ezúttal Máténál:

„Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában.” (Mt 13:40-43)

Jézus egyes példabeszédei ugyancsak ezt az apokaliptikus mondanivalót hangsúlyozzák:

„Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 13:47-50)

Ki fogja vajon túlélni ezt az eljövendő támadást? Azok, akik beengedték a szívükbe Jézus szavait, követték útmutatásait és felhívásait a megbánásra.

„Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8:38)

Mikor következik be ez a támadás, és mikor jön el Isten országa? Azonnal:

„Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.” (Mk9:1)

Jézus szerint az ítélet napja már a küszöbön állt, és az embereknek fel kellett rá készülniük. Amikor elérkezik, hatalmas lesz a megsemmisülés. A gonosz erőit letaszítják trónjukról, és akik most szenvednek, akkor felmagasztaltatnak: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek”. Ezért beszélt Jézus a boldogokról. Miért lesznek „boldogok” a szegények, az éhezők, a gyűlöltek és az üldözöttek? Mert ők fogják megörökölni az országot, amikor az Emberfia eljön. De hogy erre felkészüljenek, az embereknek vissza kell térniük Istenhez, az ő akarata szerint kell cselekedniük, és mindenek felett kell szeretniük Istent, szomszédjukat pedig, mint önmagukat. Akik így tesznek, beléphetnek majd a birodalomba, akik viszont nem, azokat ítéletre küldik (Mt 25:31-46).

Ennek az országnak az eljövetele hamarosan – már tanítványai életében – esedékes volt: „Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek” (Mk 13:30). Ráadásul a birodalom élén a tizenkét tanítvány áll majd: „a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött” (Mt 19:28, vö. Lk 22:30).

Ha ez volt Jézus kihirdetett üzenetének szíve és veleje – vagyis, hogy valaki, akit az Emberfiának neveznek, egy mennyei bíró hamarosan eljön, hogy ítéljen, és létrehozza Isten országát –, akkor az emberek ma miért nem ezt tekintik az üzenetének? A választ nem nehéz meglelni: azért, mert a megjövendölt vég nem következett be. Jézus meghalt. Aztán a tanítványai is meghaltak. A vég pedig még mindig nem jött el. Ennek eredményeképpen Jézus hívei az üzenetének egyéb aspektusait kezdték hangsúlyozni. A kihirdetett üzenetet átformálták, eltávolították eredeti apokaliptikus hangsúlyától. A keresztény üzenet ettől fogva Jézusról prédikált, a haláláról és a feltámadásáról, nem pedig Jézust prédikálta, vagyis az Emberfiának eljövetelét. Miközben a későbbi történetmondók újra és újra elmondták a Jézusról, illetve prédikációiról szóló történeteket, tompították az üzenet apokaliptikus jellegére helyezett hangsúlyt. Jézus tanításait tehát gyakorlatilag „deapokaliptizálták”.

Ez az evangéliumainkban is észrevehető. Noha Jézus üzenetének apokaliptikus jellege már a legkorábbi forrásainkban – például Márknál, a Q dokumentumban, illetve Máté és Lukács forrásaiban – is nyilvánvaló, a későbbi forrásokban csak keveset őriztek meg az apokalipszisből. János evangéliuma – az utolsó a kanonikus evangéliumok sorában – következetesen nem ad apokaliptikus mondásokat Jézus szájába. Ennél is később, Tamás evangéliumában Jézus egyenesen a világ apokaliptikus értelmezése ellen prédikál (például a 3. és a 113. mondásban). A későbbi evangéliumoknak egyáltalán nincs apokaliptikus üzenete. Amikor a vég mégsem következett be, Jézus hívei megváltoztatták az üzenetét. Biztos akadt köztük, aki csalódott volt. Lehet, hogy egyeseknek nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy e csalódottság felszínre törjön bennük. Lehet, hogy ez rejlett Júdás árulása mögött.

A tanítványok várakozásai Isten eljövendő országát illetően

A legkorábbi evangéliumunkban, Márknál újra és újra előkerül, hogy a tanítványok sosem értették, mire gondolt Jézus, amikor azt mondta, elmegy Jeruzsálembe, de a zsidó vezetők elutasítják majd, és keresztre feszítik. De mi lehet ilyen nehezen érthető egy ilyen egyszerű tanításban? Mi lehetett a probléma?

Lehet, hogy a tanítványok valami mást vártak volna Jézustól? Szembetűnő, hogy a korai feljegyzések szerint a tanítványok – írástudatlan parasztok rendkívül szegény csoportja valahonnan Galilea elmaradott falusi vidékéről – nagyon magas elvárásokat dédelgettek saját magukra vonatkozóan. Folyton azon vitatkoznak, ki köztük a „legnagyobb”, folyton azt akarják tudni, ki lesz közülük feljebbvaló Isten eljövendő országában, azt tudakolják, ki ülhet majd Jézus jobb, illetve bal keze felől (Mk9:34; 10:35-37).

Aszerint, amit Jézus mondott nekik az Isten országában betöltendő szerepükről, nem meglepő, hogy csupa ragyogás lebeg a szemük előtt: ők lesznek a hamarosan beköszöntő utópisztikus birodalom tizenkét fejedelme. Tökéletes illusztrációja volt ez mindannak, amit Jézus a birodalomról prédikált. Amikor az Emberfia eljön, akik nagyok, gazdagok és hatalmasok voltak, megaláztatnak, a jámborak, szegények és erőtlenek pedig felmagasztaltatnak. Ki lehetett volna jámborabb és erőtlenebb, mint az ő szegény követői, egy csapat senki a hátországból? Hogy a jövendő nagyarányú változást illusztrálja, Jézus kiválasztotta őket, tizenkettőjüket, és azt mondta, ők lesznek ennek az eljövendő országnak a hatalmas urai.

Ezt várta hát a tizenkét tanítvány, és köztük Iskarióti Júdás. Nem csoda, hogy úgy vélték, Jézus bejelentésének, amit nyilvános szolgálata vége felé tett – vagyis hogy eltaszítják és megölik – se füle, se farka. Még hogy megölik? Már hogyan is ölhetnék meg? Itt kopogtat az ajtón az Isten országa, és ők lesznek az urai. Most Jézus volt a mesterük. Akkor talán már nem ő lesz az? A tanítványok sosem fogták fel, hogy Jézus meg fog halni. Azt hitték, velük lesz majd a birodalomban. Valójában azt hitték, felettük áll majd. Ők lesznek a fejedelmek, akik a tizenkét törzset uralják, de ő lesz mindenek ura, a birodalom királya. És hogyan nevezték a zsidók az eljövendő ország eljövendő királyát, akit majd felkennek, hogy mindenek felett uralkodjon? Messiásnak.

Jézus, mint messiás

A tudósok körében mindig is hosszú és kemény viták tárgya volt, hogy Jézus vajon messiásnak tekintette-e magát. A legtöbb laikus ezekben a vitákban nem sok értelmet lát, aminek részben az az oka, hogy legtöbben nem is tudják, mint jelentett az ókori Izraelben a messiás jelző. Diákjaim túlnyomó többsége ma úgy véli, hogy a messiást valamiért földre szállt Istennek képzelték. Az ókori világban viszont egyetlen zsidó sem hitte, hogy a messiás Isten lenne. A messiás egy „felkent” volt, egy halandó, akit Isten kiválaszt, hogy uralkodjon az ő országában.

A kifejezés története viszonylag jól nyomon követhető. A zsidó Szentírásban Isten megígéri Dávidnak – a legnagyobb királynak Izrael történelmében –, hogy mindig az ő leszármazottai fognak Izrael trónján ülni (2Sám 7:14-16; Zsolt 89:3-4, 26-37). A történelem eseményei viszont másképp alakultak. Amikor a babilóniai seregek megdöntötték a Júda királyságát, elmozdították a királyt a hatalomból (2Kir 24-25). Vajon mit gondoltak erről a zsidó gondolkodók? Isten örökre Dávidnak ígérte a trónt, a királyságot viszont eltörölték. Néhányan úgy vélték, hogy Isten a jövőben teljesíti majd ígéretét, helyreállítva Izrael királyságát. Eljön majd a „felkent”, aki uralkodik Isten népe fölött.

Héberül a „felkent” megfelelője a messiás. Ógörögül, az Újszövetség nyelvén ez krisztosz, azaz Krisztus. A messiás (Krisztus) lesz Isten népének uralkodója. Sok zsidó úgy vélte, a messiás „Dávid egy fia” lesz, vagyis egy földi leszármazott, aki megörökli Dávid trónját, miután Isten végre megbocsátott népének, elűzte elnyomóikat (a babilóniaiakat, a szíreket, a rómaiakat, vagy bárkit, aki épp akkor az uralma alatt tartotta Palesztinát), és ismét Izraelt helyezte a térség uralkodó államának posztjára.

Mint azt az előző fejezetben már jeleztem, a I. századi zsidók körében számos elvárás élt arról, milyen is lesz majd ez a messiás.¹⁴⁰ Egyesek – talán a legtöbben – szó szerint királyt vártak, aki Dávid trónjára ül majd. Mások a föld kozmikus bíráját várták (például az Emberfiát, akire Jézus is utalt). Megint mások azt hitték, nagy hatalmú pap lesz, aki Isten írott törvényei szerint vezeti majd a népet. De mindenki, akinek megfordult a fejében az eljövendő messiás, nagy és hatalmas alakot várt, aki valamilyen értelemben uralkodik majd Isten népe felett az eljövendő királyságban. Nem ő lesz Isten, hanem Isten választott képviselője lesz.

A keresztényeket természetesen Krisztus után nevezték el így, mert ők azok – és ők voltak mindig is –, akik elismerik, hogy Jézus maga volt a messiás. A nem keresztények ezt az állítást mindig is tagadták, és nem nehéz megérteni, miért. Jézus sosem lett király, sosem tért vissza a mennyekből, mint kozmikus ítélőbíró, soha nem volt pap, aki uralkodott volna a nép felett. Jézus semmiben nem felelt meg, amit a zsidók egy messiástól vártak volna. A legtöbb zsidó szemében semmi értelme nem volt Jézust messiásnak nevezni sem az ő korában, sem később.

Az egyik elgondolkodtató kérdés, amivel a tudósok már régóta birkóznak, hogy miért kezdték el Jézust a korai követői „Krisztus”-nak szólítani. Azért, mert miután meghalt, azt hitték, hogy feltámadt a halálból, és ezért neki kellett lennie a messiásnak? Talán meglepő, de a válasz határozottan nem. Méghozzá azért, mert a kereszténység előtt egyetlen zsidó hagyomány sincs, ami szerint a messiásnak meg kellene halnia, és fel kellene támadnia. Mint azt Nils Dahl, az Újszövetség kutatója oly meggyőzően alátámasztotta, a feltámadás egyetlen zsidó szemében sem bizonyította volna be, hogy Jézus a messiás, mivel a messiásnak nem kellett feltámadnia a halálból.¹⁴¹ A keresztények később hivatkoztak a zsidó Szentírás bizonyos fejezeteire, amelyek Isten igaz küldöttének haláláról, majd Isten általi felmentéséről szólnak, bizonygatva, hogy ezek tulajdonképpen Jézusra vonatkoznak (például Iz 52 és Zsolt 22). A kereszténység előtt azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy ezek a fejezetek egy eljövendő messiásra utalnának, aki majd meghal és feltámad. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a „messiás” szó ezekben a fejezetekben sehol sem szerepel. A zsidók számára az tette a messiást messiássá, hogy Isten kiválasztottja volt, aki uralkodik majd Isten népe felett. Ezek a fejezetek tehát valaki másra utaltak.

Nos, ha Jézus halála és feltámadása senkit sem ragadtatott arra, hogy azt mondja: „Aha! Jézus a messiás”, akkor miért kezdték a keresztények őt messiásnak nevezni? Ezt a kérdést nehéz megválaszolni, és ennek az egyik oka pont az, hogy a legkorábbi forrásaink – az újszövetségi evangéliumok, illetve előttük Pál írásai – egyszerűen eleve feltételezték, hogy Jézus a messiás. Pál olyannyira meg volt róla győződve, hogy Jézus a messiás, hogy a „Krisztus” elnevezést szinte Jézus vezetékneveként használja. Az evangéliumok is – melyek Pál után keletkeztek – abban a meggyőződésben íródtak, hogy Jézus a messiás. Mivel az evangélisták ennyire biztosak voltak a dolgukban, olyan természetes szabadsággal emlegetik Jézus messiási mivoltát, hogy bárki, aki ezeket az evangéliumokat olvassa, magától értetődően feltételezi, hogy Jézus és a hívei egész végig tudták, hogy ő a messiás.

Pál és az evangéliumok szerint viszont Jézus nem a szó zsidó értelmében messiás, vagyis hogy ő lenne, aki majd Izrael trónjára ül, akinek uralma alatt Izrael ismét szuverén állam lesz a saját földjén. Ő most már úgy uralkodik a világon, mint annak mennyei Ura. A jövőben azért persze vissza fog térni, és uralkodni fog a földön, tehát jövőbeli értelemben is ő a messiás. Ami viszont a jelent illeti, ő egy spirituális messiás, aki feltámadásával legyőzte a halált, és felemelkedett, hogy Isten jobbjára üljön. Jézus korában viszont – évekkel azelőtt, hogy Pál és az evangélisták színre léptek volna – egyetlen zsidó sem akadt, aki felfogta volna, hogy ezt jelenti valakit messiásnak nevezni.

Részben ezért kerül elő a legkorábbi forrásainkban – például Márk evangéliumában –, hogy a tanítványok soha nem értik meg, ki is Jézus. Jézust természetesen úgy ábrázolják, mint aki tudja, hogy meg kell halnia és fel kell támadnia a halálból. A tanítványok ellenben nem értik. Ők azt hiszik, ő a messiás, és ez számukra azt jelenti, hogy ő lesz jövendő királyuk. Az evangélisták persze már tudják, hogy ez téves értelmezése a messiásnak. Az ő szemükben Jézus a halálával és feltámadásával válik messiássá.

Honnan ered a messiási szerepnek ez a zsidó felfogástól eltérő értelmezése, miszerint meg kell halnia, és fel kell támadnia? A tudósok rájöttek, hogy ennek az elképzelésnek csak úgy van értelme, ha történelmi szempontból magyarázzuk. A következőképp történt:

A keresztények hitték, hogy Jézus a messiás.

A keresztények tudták, hogy Jézus meghalt, és hitték, hogy feltámadt a halálból.

A keresztények tehát azt kezdték hirdetni, hogy a messiásnak meg kell halnia, és fel kell támadnia a halálból.

Összefoglalva, Jézus halálának ténye és a feltámadásába vetett hit önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy Jézust bárki is messiásnak tekintse, mivel senki sem gondolta, hogy a messiással ennek kell történnie. Csak olyasvalaki gondolta, hogy Jézus a meghalt és feltámadt messiás, aki már előtte is messiásnak tekintette – a halála előtt.

Elvárások Jézussal, mint a messiással szemben

Az valójában bizonyított, történelmileg hiteles tény, hogy Jézust néhány követője már a halála előtt messiásnak tekintette. Amikor pedig annak tekintették, azt egész biztosan a saját kategóriáik szerint tették – az általuk ismert zsidó kategóriák szerint –, hogy a nézetüknek értelmet adjanak. Azt tudták, hogy nem pap, tehát afféle messiás nem lehet. Azt is tudták, hogy halandó, hogy itt van a földön, nem mennybéli angyal, aki a mennyei fellegek közül szállt alá. Ha messiásnak tekintették, akkor biztosan azt gondolták, hogy ő lesz valamiképp az eljövendő király. Ez remekül illett Jézus tanításához: ha a felmagasztalt megaláztatik, a megalázott pedig felmagasztaltatik, akkor nem csoda, hogy ő – egy kevesek által ismert vándorprédikátor a távoli Galilea egy ismeretlen fertályából – lesz Isten népének uralkodója.

A kérdés azonban még mindig itt van: honnan szedték a tanítványok az elképzelést, miszerint Jézus lenne a jövendő messiás? A tudósok már régóta látják, mi ezzel a gond: a legkorábbi evangéliumi forrásainkban Jézus nem tart hosszadalmas beszédeket, melyekben messiásként azonosítaná magát, csakis a későbbi evangéliumokban. Így például Jánosnál – a legkésőbbi kanonikus evangéliumunkban – Jézus a beszédeiben megmagyarázza, ki is ő valójában. De mi a helyzet Márknál, a legkorábbi evangéliumunkban? Jézus itt nem beszél magáról. Isten eljövendő országáról beszél, és arról, hogy az embereknek hogyan kell rá felkészülni.

Ebben a legkorábbi forrásban Jézus egyetlenegyszer mondja csak, hogy ő a messiás, amikor a letartóztatása után perbe fogják, és a főpap megkérdi: „Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?” Jézus erre félreérthetetlenül azt feleli: „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin” (Mk 14:61-62). Nehéz elképzelni, hogy olyasvalaki, mint Márk – egy negyven évvel később élt keresztény szerző –, honnan tudta pontosan, mit mondott Jézus a tárgyaláson (ne feledkezzünk meg róla, hogy Jézus egyetlen követője sem volt ott, és biztos, hogy jegyzeteket senki sem készített). Ez a kijelentés azonban nagyon is úgy hangzik, mintha Jézus mondta volna. Nem szabad elsiklani afelett, hogy egyértelműen megmondja: életben lesz még (ti. a pap), amikor az Emberfia eljön a mennyből. A későbbi keresztények efféle mondást nem találnának ki, legalábbis nem azok, akik a pap halála után éltek. Egyelőre viszont maradnék annál az érdekes ténynél, hogy ez a legelső fennmaradt evangéliumunkban az első eset, amikor Jézus nyilvánosan messiásnak nyilvánítja magát.

Vajon a történelmi Jézus nevezte magát valaha is nyilvánosan messiásnak? Ha igen, akkor nehéz megmagyarázni, hogy a legkorábbi forrásaink miért nem tesznek említést erről. Másrészről a tanítványai biztosak voltak benne, hogy ő a messiás, még ha nem is tett semmi olyasmit, amit a messiástól elvártak volna. Például sosem állított sereget, hogy legyőzze a rómaiakat. Akkor viszont miből gondolták, és Jézus miért nem mondott erről nyilvánosan semmit?

Úgy vélem, a problémát azzal a következtetéssel tudjuk a legjobban feloldani, miszerint Jézus a tanítványainak elmondta, hogy ő a messiás, de nyilvánosan, a tömegek előtt nem nyilvánította ki. Egyedül a tanítványok tudták. Ennek tükrében szinte minden értelmet kap, ami az előző bekezdések során fejtörést okozott nekem, vagyis:

Hogy miért hívták Jézust később messiásnak, noha ő maga semmit sem tett, amit a messiástól elvártak volna. Halála után már azért nevezték messiásnak, mert életében is annak nevezték.

Hogy a legkorábbi forrásainkban miért nem említik sehol, hogy nyilvánosan messiásnak nevezte volna magát. Azért, mert ezt nyilvánosan soha nem jelentette ki.

Hogy Jézus miért nem tett nyilvánosan soha ilyen kijelentést. Valószínűleg azért, mert az emberek ezt úgy értették volna, hogy ő a jövendő király. Ez pedig erőszakos felkeléshez vezethetett volna a római hatóságokkal szemben.

Hogy Jézus nem olyan messiásnak tekintette magát, aki majd hadsereget állít fel, hogy legyőzze a rómaiakat. Abban az értelemben tekintette magát annak, ahogy az apokaliptikus tanításában állt. Jézus hitte, hogy az Emberfia (nem ő maga) eljön majd a földre, hogy ítélkezzen, elhozza Isten országát, és ő lesz majd, akit királlyá koronáznak. Ebben az apokaliptikus értelemben ő volt a jövendő messiás.

Hogy miért bizalmasan adta át e tanítást, csak annak a tizenkettőnek, akiket tanítványainak fogadott. Az eljövendő birodalomban ők uralkodtak volna Izrael tizenkét törzse felett, felettük pedig ő maga.

Jézus tehát csak szűk körben, a tanítványainak mondta el, ki is ő valójában, és ez a korai hagyományaink két kritikus elemére is magyarázatot nyújt. Megmagyarázza, hogy végezhették ki azért, mert a zsidók királyának nevezte magát, holott a nyilvános tevékenysége során soha nem tett magáról efféle kijelentést, és azt is megmagyarázza, hogy mit árult el Júdás. Júdás nemcsak odavezette Jézushoz az ellenségeit. Felfedett egy belső információt, melyre a hatóságoknak a letartóztatásához szükségük volt. Júdás azt árulta el, amit mestere a tizenkét tanítványnak mondott: hogy Jézus az eljövendő uralkodó.

Jézust elítélik, mint a zsidók királyát

A tudósokat régóta zavarba hozza az evangéliumi beszámolók következetessége, miszerint Jézust azért végezték ki, mert a zsidók királyának nevezte magát, holott sosem nevezte magát annak. Aligha kérdéses, hogy a római kormányzó ezzel a váddal fogta perbe. Ez az a vád, amit a fennmaradt forrásaink egymástól függetlenül is tanúsítanak, amikor Pilátus szemtől szemben felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya?” (Mk 15:2; Jn 18:33). Továbbá ez az a vád, amit a keresztre, a feje fölé helyezett táblára írtak, noha minden evangéliumban más formában szerepel: „a zsidók királya” (Mt 27:37; Mk 15:26; Lk 23:38; Jn 19:19).

Ez a politikai bujtogatás vádja. A zsidók fölé csakis a rómaiak nevezhettek ki uralkodót, és ők természetesen nem nevezték ki Jézust. Ha királynak nyilvánította magát, azzal legjobb esetben a római fennhatóság aláaknázására irányuló programot, legrosszabb esetben pedig egyenesen egy Róma-ellenes, független izraeli állam megalakítására irányuló lázadást hirdetett. Így vagy úgy, a rómaiak szemében egy ilyen politikai kijelentés feltétlenül halálbüntetést érdemelt. Ezért végezték ki őt a rómaiak.

A korai forrásainkban viszont szinte semmi sincs, ami arra utalna, hogy Jézus bármiféle politikai lázadásban érdekelt lett volna.¹⁴² Akkor hát mivel magyarázzuk, hogy politikai vádak miatt kellett meghalnia?

Itt meg kell említenem egy fontos módszertani szempontot. Mint korábban már elmondtam, a történelmi Jézust komoly tudósok már nagyon sokféleképpen ábrázolták. Ezen ábrázolások bármelyikének hihetőségét megállapítandó fel kell tenni egy kulcsfontosságú kérdést: a Jézus életéről szóló leírás szerint van-e értelme Jézus halálának? Jézus életében a legbiztosabb esemény az, hogy a rómaiak keresztre feszítették, ez az egyetlen, amit biztosan tudhatunk róla. Bármely leírásnak, ami az életét boncolgatja, erre magyarázatot kell adnia.

Hiába bizonygatja bárki, hogy Jézus elsősorban zsidó rabbi volt, aki egymás szeretetére buzdította híveit, ezért a rómaiak még nem feszítették volna keresztre. Mondott olyasmit Poncius Pilátus, hogy „Na, ezt már nem, nem hagyhatjuk, hogy szeressétek egymást, azt pedig végképp nem akarjuk, hogy minket – az ellenségeiteket – szeressetek. Keresztre veled”? Ha Jézus legfőbb mondanivalója az I. századi Palesztinában élő nők státuszát érintette volna, vajon felbőszült volna ezen Pilátus annyira, hogy méltónak tartsa a halálra? Ha Jézus elsősorban arra buzdította volna tanítványait, hogy legyenek olyanok, mint a cinikus filozófusok, és dobják el az anyagi dolgokat a lelkiek kedvéért, döntött volna Pilátus pusztán emiatt úgy, hogy Jézust meg kell kínozni, meg kell csonkítani, és keresztre kell feszíteni? A Jézus életéről szóló beszámolóknak magyarázatot kell adniuk a halálára.¹⁴³

Ha Jézus politikai forradalmár lett volna, az nagyon is megmagyarázná a halálát. Ez esetben a rómaiak politikai vádakkal perbe fogták és kivégezték volna. A gond az, hogy Jézus inkább pacifistának tűnt. Soha nem állított fel sereget, és soha nem hirdette a birodalom erőszakos megdöntését.¹⁴⁴

A rómaiak ettől persze még hihették, hogy zendülő, akkor is, ha nem volt az. Van viszont jobb magyarázat is arra, miért akarták holtan látni. Nem fogott kardot a rómaiak ellen, mert saját nézetei szerint nem is volt rá szüksége. Tudta, hogy a birodalom hamarosan vereséget szenved, de nem az seregektől, amit ő vezethetne Róma ellen, hanem magától Istentől egy küszöbönálló végítéletben. Jézus azok közé az apokaliptikusok közé tartozott, akik háborút prédikáltak, de nem emberi, hanem mennyei háborút. Amikor élete utolsó hetében bement a templomba, és felborogatta a pénzváltók és az áldozati állatokat árulók asztalait, az egy jelképes tett volt, miszerint Isten hamarosan ítélkezni fog és lerombolja azt a helyet.¹⁴⁵ A szent helyet? Isten szentélyét? Igen, Isten ítélete oda is lesújt majd. A nép urai hatalomra tettek szert, korrupttá váltak, együttműködtek a rómaiakkal, és így amikor Isten ítélete elérkezik, ők is elpusztulnak majd.

Nem csoda, hogy a zsidó vezetők nem fogadták jó szívvel Jézust, hiszen féltek, hogy nyugtalanságot kelt az emberek közt. Ellenük prédikált, így hát eldöntötték, hogy félreállítják az útból. Ez nem volt különösképpen szokatlan. Többnyire ez volt az eljövendő ítéletről prédikáló apokaliptikus próféták sorsa. Ez történt Jézus előtt Keresztelő Jánossal is, halála után pedig több apokaliptikus prófétával is Palesztinában.¹⁴⁶ A római hatóságok gyorsan és kíméletlenül intéztek el bárkit, akinek eszébe jutott ellenük prédikálni, akár fegyverbe szólítottak, akár isteni közbeavatkozást hirdettek. Mindenkivel így bántak, aki a hatalomban lévőkkel szemben nyílt és vehemens ellenállást tanúsított.

A vádat viszont természetesen meg kellett alapozni (még ha tévesen, vagy félrevezetően is).¹⁴⁷ Ezzel vissza is kanyarodtunk a kérdésemhez: ha minden megalapozott vád kétségen felül áll, hogy Jézust azért ítélték el, mert a zsidók királyának mondta magát, ugyanakkor a korai forrásainkban sehol sem jegyezték fel róla, hogy nyilvánosan ilyet mondott volna, akkor mivel magyarázzuk a vádat?

Jézus elárulásának és halálának rekonstrukciója

Én a következőképpen gondolom: Jézus nyilvánosan egy apokaliptikus végítélet üzenetét hirdette. Többnyire otthonában, Galileában prédikált, az ország északi részén. Ez egy falusias vidék volt, és Jézust sem a délen székelő római hatóságok, sem a Jeruzsálemért és a templomért felelős zsidó vezetők nem ismerték.

Életének végnapjaiban Jézus tanítványaival együtt elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy megünnepelje az évenkénti húsvétot. Ez zsúfolt és veszélyes időszak volt Jeruzsálemben. A római hatóságok az évnek ezt az időszakát potenciálisan robbanásveszélyesnek tekintették, mivel az egész világból érkeztek a zsidó zarándokok Jeruzsálembe megünnepelni a közel 1300 évvel korábban – Mózes idején – történt kivonulást. Ekkor szabadította fel Isten az ő népét az idegen egyiptomi elnyomás alól. Ennek az eseménynek az évenkénti ünnepén a zsidók nemcsak a múltra emlékeztek, sokan a jövőbe is tekintettek, amikor Isten ismét közbelép majd, hogy ezúttal is megszabadítsa őket jelenlegi elnyomóik (a rómaiak) uralma alól. A római hatóságok tisztában voltak vele, hogy húsvét idején a lázadás mindig ott lógott a levegőben, és minden szükséges intézkedést megtettek, hogy bármiféle lehetséges felkelésnek elejét vegyék.¹⁴⁸

Jézus a városba érkezett, és kisebb felfordulást okozott a templomban, azt prédikálta, hogy Isten hamarosan beavatkozik majd a történelem menetébe, hogy leigázza a gonosz erőit, és új országot hozzon létre itt a földön. Az Emberfia hamarosan eljön majd, hogy ítélkezzen. Még a zsidó erő és tekintély központját is meg fogja dönteni. Maga a templom is elpusztul.

A zsidó templomi vezetők – vagyis a főpapok, élükön Kaifással – nem akarták, hogy lázadás törjön ki. Korábban is történtek már lázadások húsvétkor, és egy karizmatikus prédikátor könnyen feltüzelhette a tömeget. A zsidó hatóságok tehát rajta tartották a szemüket Jézuson, mint újonnan érkezett karizmatikus prédikátoron. A húsvét előtti hét során Jézus egyre több és több hívet gyűjtött maga köré, és a főpapok kezdtek tartani tőle, hogy ebből még gond lehet. Úgy döntöttek, félreállítják Jézust az útból. Ezt viszont csak jogi úton tehették, hiszen nem tartóztathatták le pusztán azért, mert nem kedvelték. Ő viszont nem buzdított nyíltan lázadásra. A zsidó hatóságoknak szükségük volt egy vádra, amit ráragaszthattak, valamire, amire a rómaiak is felkapják a fejüket.¹⁴⁹

Itt jön be a képbe Iskarióti Júdás. Júdás valamilyen okból kifolyólag – mindjárt kiderül, miért – megadta nekik, amire szükségük volt: hogy Jézus bizalmas körben a zsidók királyának nevezi magát.

Jézus ezt a tanítást természetesen szigorúan apokaliptikus értelemben hirdette. Úgy értette, hogy akkor lesz ő a király, ha az Emberfia elhozza Isten országát. Az efféle árnyalatok azonban mit sem számítottak, miután a főpapok megtudták, hogy Jézus királynak tekinti magát, már kezükben is volt az információ, amire szükségük volt. Abból persze nem szűrhették le, amit Jézus prédikált. Ezt nyilvánosan nem jelentette ki, csakis bizalmas útmutatásként a tanítványoknak, társuralkodóinak az eljövendő birodalomban. Júdás viszont elárulta nekik, amit hallaniuk kellett. A zsidó vezetők megszervezték, hogy letartóztassák. Az árulóval odavitették magukat hozzá, aztán perbe fogták, feltéve a kérdést: „Te vagy a messiás?” Igazat kellett mondania, tehát felfedte azt, amit ő igaznak vélt: igen, ő az, aki az eljövendő birodalmat uralni fogja. A hatóságok ezután átadták a római kormányzónak, hogy ügyét megtárgyalják.

Ez az oka annak, hogy Pilátus Jézust azzal a váddal fogta perbe, hogy a zsidók királyának mondta magát, noha nem ez volt a nyilvános üzenete. Jézus úgy vélte, ő lesz az eljövendő királyság messiása, vagyis a jövendő király. Tehát amikor Pilátus rákérdezett, vagy megmondta az igazat, hogy ő a király, vagy legalábbis nem tagadta a vádat.¹⁵⁰ Hogy tehette? Úgy, hogy ez volt üzenetének a lényege. A rómaiak ezt politikailag veszélyesnek ítélték. Pilátus elrendelte, hogy feszítsék keresztre. Jézust megvesszőzték és azon nyomban kivégezték.

Íme, itt van hát a történelmi magyarázat, hogy Jézust miért a zsidók királyaként végezték ki, holott ő maga nyilvánosan soha nem mondta annak magát. Ezt Júdás árulta el nekik.

Ha Júdás árulásának valódi mibenlétét így értelmezzük, az egész sokkal jobban beleillik a képbe, mint az eredeti magyarázat. Az evangéliumokban Júdás csak annyit tesz, hogy megmutatja a hatóságoknak, hol tudják titokban letartóztatni. Ez viszont aligha nevezhető árulásnak. Ha a hatóságok tudni akarták volna, hol van Jézus, akkor kirendeltek volna valakit, hogy kövesse, ehhez nem kellett felbérelniük egy bennfentest. Az általam kínált alternatív magyarázat tükrében viszont minden adat a helyére kerül:

Jézus bizalmas körben tanította követőinek, hogy ők fognak uralkodni az eljövendő birodalomban.

Azt is tanította, hogy ő fog felettük állni, mint a birodalom királya (a messiás).

Azért végezték ki, mert a zsidók királyának mondta magát, noha nyilvánosan soha nem tett ilyen kijelentést.

A keresztények később mint messiást tisztelték, noha semmit sem tett, amit a messiástól elvártak volna. Hogy miért tették? Mert már a halála előtt is messiásnak nevezték, hiszen ő maga is ezt tanította.

Fennmaradó kérdések

Ha a kép, amit az imént Jézus elárulásáról, letartóztatásáról és kivégzéséről festettem, helyes, akkor is akad még számos fennmaradó kérdés. A válaszok sajnos szükségszerűen sokkal inkább spekulatívak, semmit történelmileg igazolhatók. Ahogy sok történelmi eseménynél, itt sincs elég megbízható forrásunk, melyek megadhatnák a szükséges információkat. Tehát ami most következik, az józan találgatás csupán mindarról, amit nem tudunk azon kevés információ alapján, ami a birtokunkban van.

1. Vajon Júdás tudta, hogy az árulás Jézus halálához vezet? Mint az kiderült, Júdás evangéliumában épp ez a lényeg: lehetővé tenni, hogy Jézus kiszabaduljon halandó testéből, és visszatérjen a szellem birodalmába. Ezt a beszámolót azonban száz évvel az esemény után írta egy gnosztikus, aki az anyagi világból való szabadulást az elképzelhető legjobb dolognak tekintette, és aki saját hitének tükrében mondta el Jézus és Júdás történetét.

A kanonikus evangéliumaink közül kettőben – Márknál és Jánosnál – Júdás az árulás után teljesen eltűnik a színről, tehát semmit sem tudunk meg arról, mit érzett utána. Ellenben szembeötlő, hogy a legkorábbi leírásban – Márknál – Júdás utasítja Jézus letartóztatóit, hogy „biztos őrizet alatt” vigyék magukkal (Mk 14:44, néhol túl szabadon, „őrizet alatt” formában fordítják)^151*. Ez igen különös kijelentés, és egyes értelmezők szerint Júdás attól félt, hogy Jézus esetleg megpróbál elmenekülni. Viszont az is egy lehetőség, hogy talán nem akarta, hogy Jézusnak bármi baja essen, hogy biztonságban akarta tudni (hiszen a fogalmat nemcsak „biztos”, hanem „biztonságos” formában is lehet fordítani). Ha így van, akkor az árulás végkifejlete alighanem meglepetésként érte Júdást. Talán csak azt akarta, hogy Jézus félreálljon az útból, mert ő is félt, hogy lázadás törhet ki, és nem akarta, hogy Jézusnak – vagy a tanítványoknak – baja essék a felfordulásban. Talán nem számított rá, ha Jézust átadja a hatóságoknak, annak halálbüntetés lesz a vége, lehet, hogy azt hitte, bent tartják majd kihallgatni, rájönnek, hogy nincsenek politikai céljai, és futni hagyják, mint a többi szépreményű prófétát.

Ennek tükrében a Máténál fennmaradt hagyomány is értelmet kap, miszerint Júdás megbánást érzett, amikor látta, hogy Jézust elítélik, és utána megpróbálta visszaadni a pénzt, amit korábban az üzleten keresett. Miért váltott volna ki benne megbánást Jézus elítélése? Csakis azért, mert talán kezdetben nem ez volt az árulás célja. Talán maga Máté sem hitte, hogy Júdás halálra szánta volna Jézust, lehet, hogy csak biztonságosan el akarta távolítani a nyilvánosság szeme elől, amíg az ünnep véget nem ér. Amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy tervezte, Júdást annyira mardosta a bűntudat és a gyász, hogy felakasztotta magát.

2. Akkor hát miért tette Júdás, amit tett? Az evangéliumok persze különböző válaszokat adnak erre a kérdésre. Júdás evangéliumában azért árulja el Jézust, mert Jézus ezt kívánja tőle. A korábbi leírásokban egy sor különböző indok szerepel: János született gonosznak, „sátán”-nak ábrázolja Júdást, aki természetesen tette, amire késztették; Lukács szerint „a sátán hatalmába kerítette”, ezért tette, amit tett; Máté szerint a pénzért tette.

De mi lehetett a valódi motiváló erő Júdás tette mögött? Attól tartok, erre estig sem jövünk rá. Elképzelhető, hogy az általam felvázolt iménti felállás a helyes, vagyis hogy Júdás egyszerűen el akarta tüntetni Jézust a nyilvánosság elől, amíg az ünnepség véget ér, és visszatérhetnek Galileába, hogy folytassák nyilvános prédikációikat.

Van viszont egy másik lehetőség is, ami ennél is jobban elgondolkodtató, és amire mintha Márk is célozna a legkorábbi fennmaradt beszámolóban. Márk elbeszélésében Jézus mindvégig Isten eljövendő országáról prédikál, az Emberfiának eljöveteléről és ítéletéről beszél, jelezve, hogy mindez hamarosan bekövetkezik. Ezután eljön Galileából Júdeába, megtisztítja a templomot, majd egy ismeretlen nő felkeni Bethánia városában. Az apokaliptikus szenvedély a tanítványok körében alighanem a tetőfokára hágott. Jézus épp azelőtt – Mk 13-ban – tartotta meg leghosszabb apokaliptikus beszédét arról, ami hamarosan, a korszak végén be fog következni. Vajon az, hogy Bethániában felkenik, milyen jelentést hordoz? A gesztust persze sokféleképpen lehet értelmezni. Ha Jézus nemsokára tényleg király lesz, akkor nem lehet, hogy ez egy jelképes kinyilatkoztatás, miszerint mint az Úr felkentje, hamarosan elfoglalja a trónt? Lehet, hogy a tanítványok ezt gondolták. Jézus azonban nem így értelmezte. Inkább azt mondja, hogy ez a meg nem nevezett asszony „a temetésre” kente fel testét (Mk 14:8).

Jézus akárhányszor beszél Márknál a közelgő haláláról, a tanítványok mindig félreértik: hát nem ő lesz a jövendő király, aki uralkodni fog, és akinek az oldalán ők is uralkodni fognak? Itt is félreértik. Amint Jézus szót ejt a közelgő haláláról, Júdás elmegy és elárulja.

Elképzelhető, hogy itt a valódi helyzetre vonatkozó történelmi visszaemlékezéssel van dolgunk? Júdásnak az lehetett az utolsó csepp a pohárban, hogy Jézus így értelmezte saját felkenését. A tanítványok – köztük Júdás – Jézus nyilvános szolgálata során mindvégig arra vártak, hogy mikor uralkodhatnak már abban az eljövendő birodalomban. Hamarosan. De milyen hamar? A Máté jóvoltából fennmaradt mondások egyikében, aminek feltétlenül magától Jézustól kell származnia, Jézus elküldi tizenkét tanítványát, hogy prédikáljanak Isten országának közelgő eljöveteléről, mondván: „bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön” (Mt 10:23). Vajon saját történelmi kontextusában mit jelenthet egy ilyen mondás? Azt nyilván nem, hogy maga Jézus ott jár majd a tizenkét tanítvány mindegyikének a nyomában városról városra, ahová csak beteszik a lábukat. Lehet, hogy Jézus itt apokaliptikus értelemben nem is magáról beszél, hanem a kozmikus földi bíráról, aki nem valamikor később jön majd el, „e nemzedék” idején, hanem hamarosan, még azelőtt, hogy a tanítványok befejeznék küldetésüket?

Ha valóban így értette – legalábbis a többiek ezt gondolhatták –, akkor a tanítványok biztosan keserű csalódottságot éreztek, látván, hogy a vég nem következett be, és minden ugyanúgy megy, mint régen.¹⁵² Lehet, hogy kis idő múlva ezek a szavak − az Emberfiának eljöveteléről, Isten országáról, Izrael tizenkét törzsének uralmáról és az egész apokaliptikus vízióról − kezdték elveszíteni hihetőségüket? Jézus talán kezdte gyanítani, hogy összeütközésbe kerülhet a hatóságokkal. Elődje, Keresztelő János is így járt. A Szentírás prófétái is így jártak. A többi korabeli próféta is így járt. Semmi hihetetlen nincs abban, ha Jézus maga is kezdett tartani tőle, hogy így járhat. Végül is az evangéliumokban épp ez a prédikációinak állandó visszatérő eleme.

Miért árulta el tehát Júdás Jézust? Lehet, hogy – mint az imént már említettem – egyszerűen úgy érezte, a dolgok kezdenek kicsúszni a kezéből, és azt akarta, hogy Jézust biztonságosan félreállítsák az útból, mielőtt bármiféle erőszak törne ki.¹⁵³ Az is lehet viszont, hogy végül a megjövendölt vég késlekedése okozott csalódást Júdásnak, és késztette az addig hallottak átértékelésére. A többiekkel együtt ő is azt hitte, hogy hamarosan dicsőséges királyok lesznek. Elutaztak Jeruzsálembe, táplálták a reményt, hogy eljött az idő, de semmi sem történt, és nem úgy nézett ki, hogy bármi is történni fog. Lehet, hogy Jézus titokzatos utalásait hallván a saját közelgő halálára vonatkozóan, Júdás hite válságba került, és keserűségből mestere ellen fordult. Talán megtörtek a reményei. Talán fellázadt. Talán kétségbeesésből, dühből, vagy puszta csalódottságból fordult az ellen, akit szeretett.

Mint már említettem, mindez a spekuláció szférájába tartozik. Akármennyit is szeretnénk megtudni, egyszerűen nincs elég megbízható információnk ahhoz, hogy megmondhassuk, mi vitte rá Júdást – Jézus egyik legközelebbi követőjét –, hogy elárulja mesterét. Az világos, hogy Júdás valamilyen okból köpönyeget fordított, és átadta Jézust az ellenségeinek, és nemcsak azt mondta el nekik, hogy hol találják, hanem megadta nekik azt a belső információt, amire szükségük volt, hogy bevádolhassák a római kormányzónál, vagyis hogy Jézus királynak nevezte magát.

3. Hogyan halt meg Júdás? Az már kiderült, hogy a rendelkezésünkre álló leírások – Máté evangéliuma, az Apostolok Cselekedetei és Papiasz írásai – ellentmondanak egymásnak. Azt hiszem, Papiasz legendás beszámolóját – miszerint Júdás oly hatalmas méretűre dagadt, hogy egy orvos még optikai műszerrel sem tudta megállapítani, hol vannak a szemei, és a nemi szervei oly groteszkül nagyok lettek, hogy férgek és genny jött belőle minden egyes alkalommal, amikor ürítenie kellett –, bátran elvethetjük. Remek történet, de történelmi szempontból sehová sem vezet.

Máté és az Apostolok Cselekedetei – mint már láthattuk – sok ponton ellentmondanak, egy érdekes ponton mégis egyezést mutatnak. Mindkettőben az áll, hogy Júdás halála összefüggésben állt egy jeruzsálemi telekkel, amit néhol Vérmezőnek neveznek. Máténál „a fazekas telke”-ként szerepel. Minden más tekintetben ellentmondásban állnak: Máté azt mondja, hogy a papok a „vér díjából” vették a telket, amit Júdás visszavitt nekik (innen a telek elnevezése); az Apostolok Cselekedetei szerint Júdás vette meg saját magának. Máté azt állítja, Júdás felakasztotta magát; az Apostolok Cselekedeteiben fejre esett és kettérepedt, a belei pedig kifordultak (ugyancsak innen ered a telek elnevezése).

Érdemes megjegyezni, hogy ez a két beszámoló egymástól független, vagyis egyik sem a másikból merítette az értesüléseit. A mindkettőben fellelhető eseményekről egymástól függetlenül számolnak be. Milyen következtetést vonhat le ebből a történész?

Itt ismét az elmés találgatásra kell hagyatkoznunk, de akár a következőképp is lehetett: Volt egy telek Jeruzsálemben, amiről tudták, hogy a földje gazdag agyagban, így a fazekasok ebből készítettek kerámiát. A talaj élénkvörös színe miatt egyesek nem a fazekasok telkének, hanem Vérmezőnek nevezték. Júdás történetesen épp itt halt meg, talán öngyilkos lett a tette felett érzett bűntudat miatt. A keresztények Júdás haláláról értesülvén ironikusnak találták a telek elnevezését: Júdás ott öntötte vérét, ahonnan a fazekasok a vörös agyagot szerezték. Ettől fogva pedig a Vérmező nevet új jelentéssel ruházták fel: a telket Jézus elárulójának vérével hozták összefüggésbe. Mint mondtam, ez csak találgatás, de az ismert tények maradéktalanul beleillenek. Mint a Júdást – Jézus áruló tanítványát – körülvevő információk többségénél, a történész itt is csak ennyit remélhet.

Végkövetkeztetés

Mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy a távoli múlt alakjairól kétségbeejtően kevés a megbízható információ. A legtöbb ember anélkül élt, szeretett, szenvedett és halt meg, hogy e világi létezésének nyoma maradt volna. Az ókori múltban is akad olyan ember – Szókratész, Julius Caesar vagy Jézus például –, akiről viszonylag terjedelmes, bár megbízhatóság tekintetében változó információforrások állnak rendelkezésünkre. Júdás esetében alig maréknyi hivatkozással találkozunk, méghozzá olyan könyvekben, melyek elsősorban mesterével foglalkoznak, őt pedig csak Jézussal kapcsolatban említik. Viszont a belőlük levonható következtetések révén ez a néhány utalás is hasznunkra lehet. Abban szinte biztosak lehetünk, hogy Jézus apokaliptikus próféta volt, akit politikai okból, lázítás vádjával feszítettek keresztre. Iskarióti Júdás pedig az egyik legközelebbi követőjeként feltétlenül azonosult az ő apokaliptikus üzenetével. Ugyanakkor viszont el is árulta, ő szivárogtatta ki az információt, ami a halálához vezetett. Ennek az információnak valószínűleg köze volt valamihez, amit Júdás – mint a tizenkét tanítvány egyike – egyedülálló helyzetéből adódóan tudhatott. Noha az indokait talán sosem érthetjük meg teljesen – hogy vajon védeni próbálta-e Jézust, vagy csalódott-e, amiért Isten országa mégsem jött el –, azt tudjuk, hogy a legközelebbi hívek köréből ő egyedül mestere ellen fordult, és átadta a hatóságoknak. Ez a legbiztosabb történelmi információmorzsa, amit erről az emberről tudunk. Minden más, amit valaha mondott és tett, eltűnt a nyilvános feljegyzésekből, elhomályosította a botrányos vég gyalázata.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Júdás evangéliumának távlatai

skarióti Júdás újonnan felfedezett evangéliuma nyilvánvalóan újfajta érdeklődést ébresztett Jézus árulójának megértése iránt. Ennek a könyvnek a lapjain áttekintettük, miként ábrázolták Júdást az ókori írásokban, nemcsak azokban, melyek bekerültek az Újszövetségbe, hanem azokban is, melyek nem. Felülvizsgáltuk, hogy ki is volt Júdás valójában, miért küzdött, miben hitt, miként árulta el Jézust a hatóságoknak, és miért tette, amit tett. A figyelmünk fókuszpontja, vizsgálódásunk legfőbb tárgya mégis maga Júdás evangéliuma, az újszövetségieken kívül egyik legkorábbi fennmaradt evangélium. Ebben a legutolsó fejezetben szeretnék visszalépni, hogy mérlegeljem ennek a szokatlan szövegnek a jelentőségét, ami nem démoni megszállottként vagy az ügy pénzéhes árulójaként ábrázolja őt, hanem Jézus egyetlen tanítványaként, aki valóban megértette őt, és aki azt tette, amit kívánt.

Mint azt az elején említettem, amikor 2004 őszén először tudomást szereztem ennek az evangéliumnak a létezéséről, az első reakcióm az volt, hogy ez két dolgot jelenthet, és a jelentősége annak lesz függvénye, hogy a két lehetőség közül melyiket teljesíti. Az egyik lehetőség – gondoltam –, hogy ez egy gnosztikus evangélium, akárcsak a modern korban előkerült számos további gnosztikus evangélium, egy írás, amely leírja, miként jött létre az aiónok isteni birodalma, és kozmikus katasztrófa eredményeként miként keletkezett a világ és benne az emberek. Az efféle evangéliumokat azért készítették, hogy a magukban isteni szikrát hordozó szűk elit számára felfedjék a megváltáshoz szükséges tudást. Ha Júdás evangéliuma ilyen könyv lenne, az igen nagy jelentőségű lenne a korai kereszténység kutatójának, talán ugyanolyan fontos lenne, mint János apokriphonja, az Egyiptomiak evangéliuma vagy a cím nélküli irat a világ keletkezéséről, és a többi efféle mű. Viszont nem lenne világrengető felfedezés. Egy újabb gnosztikus evangélium lenne a már meglévők egyre bővülő sorában.

Másrészről viszont az is felmerült bennem, hogy talán valami egész másról van szó. Lehet, hogy olyan könyvvel van dolgunk, ami Jézus és Júdás személyes kapcsolatát boncolgatja, méghozzá olyan formában, ami kiemeli minden más fennmaradt forrásunk közül, olyan könyvvel, ami nem elítélő, hanem kedvező fényben tünteti fel Júdást. Ha valóban efféle könyvről van szó – gondoltam –, akkor sokkal nagyobb a jelentősége. Ez lenne a maga nemében az első könyv, ami az ókorból ránk maradt, egy teljesen új nézet Jézus viszonyáról a tanítványaival, illetve azzal az emberrel, aki állítólag elárulta. Egy efféle könyv nemcsak a keresztény ókor kutatóinak számítana, hanem mindenkinek, tudósoknak és laikusoknak egyaránt. Egyike lehet a modern korban előkerült legnyugtalanítóbb keresztény szövegeknek.

Mint kiderült, Júdás evangéliuma mindkét lehetőséget kimeríti. Egyrészről gnosztikus evangélium, amely leírja, miként jött létre az isteni birodalom az aiónokkal, világítótestekkel és égboltokkal, és elárulja, hogy ez az anyagi világ nem az egyetlen igaz Isten teremtő cselekedete révén keletkezett, hanem sokkal alantasabb, alsóbbrendű, elvetemült isteni lények alkották meg, egy vérszomjas lázadó és egy bolond. Ugyanakkor feltárja Jézus és Júdás kapcsolatának igazi – vagy legalábbis a szerző szemszögéből igazi – természetét. A névtelen szerző szerint Júdás volt Jézus apostoli nyájának egyetlen tagja, aki megértette, honnan jött, és hová tart Jézus. Mivel ennek a beavatott tudásnak csakis Júdás volt birtokában, így ő volt az egyetlen, aki megtehette, amire Jézusnak szüksége volt: átadta őt a hatóságoknak, hogy kivégezhessék, és megszabadulhasson az emberi test ideiglenes csapdájából.

Milyen távlatokat adhatunk egy ilyen felfedezésnek? Azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy Júdás evangéliuma látványos lelet, ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy felnagyítsuk valami mássá.

Mi ez az evangélium, és mi nem?

Fontos, hogy az emberek állandóan észben tartsák, hogy mi ez az evangélium, és azt is, hogy mi nem. Nem Júdás által írt evangéliumról van szó, efféle állítás nem is szerepel benne. Ez egy Júdásról (és persze Jézusról) szóló evangélium. Nem Júdás korában íródott, és nem olyasvalaki írta, aki ismerte, vagy bizalmas értesülésekkel bírt volna belső motivációiról. Nem kínál történelmileg pontos feljegyzést Júdásról, az emberről. Nem olyan régi, mint az Újszövetségbe bekerült négy evangélium. Még csak a többi nem kanonikus evangéliumnál sem régebbi, Tamás és Péter evangéliuma legalább néhány évtizeddel korábban íródott (bár Júdást ezek egyike sem említi). Júdás evangéliuma száz, vagy talán inkább százhuszonöt évvel Júdás halála után íródott, olyasvalaki keze által, akinek nem volt független hozzáférése az általa elbeszélt eseményekre vonatkozó történelmi feljegyzésekhez. Ez tehát nem olyan könyv, amely új információkkal szolgál Jézus életének valós, vagy akárcsak a halálához vezető néhány nap eseményeiről. Az ember pedig hajlamos feltenni a kérdést: ha a könyv sem Júdásról, sem Jézusról nem ad semmilyen történelmi információt, akkor egyáltalán mit számít, hogy előkerült?

Az evangélium nagyon is számít. Nem azért, mert újabb megbízható értesüléseket szerezhetünk belőle Jézus életének történéseiről, hanem arról szerezhetünk belőle megbízható értesüléseket, hogy mi minden történt követőinek életében évtizedekkel a halála után. A korai kereszténység történetének megértéséhez Júdás evangéliuma roppant fontos. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az elmúlt hatvan évben előkerült legjelentősebb keresztény szöveg.

Az evangélium jelentőségének felbecsülése

Aligha akad bárki is, aki vitatná, hogy a nyugati civilizáció történelmében a legfontosabb intézmény a keresztény egyház nemcsak vallási szempontból, hanem az élet minden területén, a politikában és a társadalomban ugyanúgy, mint a gazdaságban vagy a kultúrában. A keresztény egyház azonban nem csak úgy, egy teljesen kifejlett létező entitásként pattant elő a semmiből egy szép áprilisi napon. Történelmi körülmények végtelenül összetett rendszere hozta létre. A vallás, mely megtérítette a Római Birodalmat, majd a középkor és a későbbi századok domináns hatalmi tényezőjévé vált, már nem csupán az a vallás volt, amit Jézus prédikált. Ez a vallás fejlődött, méghozzá a korai éveiben igen gyorsan. Amint a zsidó mátrixból elmozdult a nem zsidó környezet felé, a vallás megváltozott és átalakult. Először is Jézus vallásából (vagyis a judaizmus általa prédikált változatából) átalakult egy Jézusról szóló vallássá (vagyis egy olyan vallássá, ami végeredményben az ő halálán és feltámadásán alapult).

Tekintve az óriási hatást, amit a kereszténység a világunkra gyakorolt, a történészekre hárul a feladat, hogy megmagyarázzák, miképpen jött létre ez a vallás. Különösen fontos – és különösen nehéz dokumentálni –, hogy mi történt a hit korai éveiben. Ennek a vallásnak a történelmi fundamentumai létezésének első vagy első két századában meghatározták, hogy fog kinézni a későbbi felépítése. Minél jobban megértjük, miként vált a kereszténység azzá a vallássá, amivé vált, annál jobban vissza tudjuk fejteni saját gyökereinket annak a monumentális jelenségnek a részeként, amit nyugati civilizációnak tekinthetünk.

A kereszténység korai évszázadainak megértésével az a gond, hogy nagyon kevés a forrásunk. Részben azért ilyen kevés, mert a Római Birodalom lakóinak többsége írástudatlan volt, tehát nem tudott írásos feljegyzést hagyni a történésekről. Azért is kevés a forrás, mert a keresztények írástudó kisebbségétől származó bizonyítékok az elkövetkező nemzedékek idején elvesztek vagy elpusztultak.

Nem véletlen, hogy évszázadokon át a kereszténység első néhány évszázadaiból való szinte kizárólagos írott feljegyzéseink olyan szerzők tollából származnak, akik alapvetően ugyanazt a látásmódot képviselik, és ugyanazt az üzenetet közvetítik a kereszténységről, illetve annak fejlődéséről. Az egyház történetének alternatív verzióit vagy elnyomták, vagy egyszerűen elvesztek. Ennek eredményeképp a keresztény történelem nagy részét csak az egyik oldalról ismerjük. Hogy milyen gazdag és változatos volt a korai keresztény mozgalom, azt csakis korábban elveszett keresztény írások felfedezése révén ismerhetjük meg. Júdás evangéliuma – miként bármely ókori írásmű – megmutatja, hogy a magukat keresztényeknek nevező emberek milyen szenvedéllyel és tiszteletteljesen karoltak fel egyéb perspektívákat is. Ezekből az alternatív nézetekből kiderül, hogy a korai kereszténységen belül ádáz harcok folytak a hit és a vallási gyakorlat megfelelő formáit illetően.

Ezt a harcot az egyik oldal nyerte meg, és ez a győztes oldal ezt követően átírta az elfogadott program történetét. A közelmúlt felfedezései lehetővé tették, hogy valóságosabb formájukban értsük meg a történelmi jelenségeket. A történelmi rekonstrukciónak ebben a folyamatában Júdás evangéliumának még fontos szerepe lesz.

Eretnek és ortodox nézetek a korai egyházban

A korai kereszténységet egymással versengő szekták alkották. Ezek a különböző csoportok különböző hiedelmeket és szokásokat ápoltak, és mindannyian azért küzdöttek, hogy áttérítsék az embereket a saját nézeteikre. Az egyes szekták hiedelmei és szokásai oly nagy mértékben eltértek egymástól, hogy a történészeknek néha még az is problémát okoz, hogy egyáltalán lehet-e őket ,,keresztényinek nevezni.

Az első évszázadokban természetesen ott voltak azok a keresztények, akik egyetlen Istenben hittek. Akadtak viszont mások (a markioniták), akik szerint két isten létezett, megint mások (a különböző gnosztikus szekták) pedig harminc, vagy akár háromszázhatvanöt istenben hittek. Léteztek keresztények, akik azt bizonygatták, hogy ezt a világot az egyetlen igaz Isten teremtette, mások viszont azt mondták, hogy a zsidók igazságos, de haragos istenének teremtménye, aki nem az igaz Isten, de olyanok is akadtak, akik szerint sokkal alantasabb, tudatlan istenek teremtették, akik rosszindulatúak és gonoszak voltak. Voltak keresztények, akik azt hitték, hogy Jézus egyszerre volt emberi és isteni természetű, mások szerint nem isteni, hanem emberi volt, megint mások szerint viszont isteni volt, de nem emberi, azokról már nem is beszélve, akik szerint két lény – egy emberi és egy isteni – alkotta. Egyes keresztények abban hittek, hogy Jézus halála révén helyreállt a kapcsolat Istennel, mások azt mondták, Jézus halálának semmi köze a megváltáshoz, vagy hogy Jézus egyáltalán meg sem halt.¹⁵⁴

Hogy lehet, hogy e szekták mindegyike kereszténynek neveztek magát? Valójában nemcsak hogy kereszténynek vallották magukat, hanem mindegyik azt hirdette, hogy ők az igazi keresztények, és az összes többi csoport félreértette mind Jézus, mind pedig az apostolok tanításait. Ráadásul minden csoportnak voltak könyvei, melyekkel bizonyították álláspontjukat, könyvek, amelyeket állítólag az adott csoport nézeteit támogató apostolok írtak. Akkor még senki sem fordulhatott az Újszövetséghez, hogy megállapítsák, melyik vallási csoportnak van igaza, mivel az Újszövetség akkor még nem létezett. Azt meg kell hagyni, hogy amikor ezek a viták a II. században fellángoltak, a huszonhét könyv, ami később bekerült az Újszövetségbe, már létezett, viszont a mozgalom, mely a könyveket egy támadhatatlan Szentírás kánonjában egyesítette, épp ezeknek a sokrétű vitáknak a következtében jött létre.

A keresztény szekták egyik csoportját – a csaták nyertesét – hagyományosan „ortodox”-nak címkézik, az alternatív szektákat pedig – amelyek a hit „aberráns” értelmezését képviselik – „eretnek”-nek bélyegezték. Az „ortodox” elnevezés két görög szóból ered, jelentése „helyes vélemény” vagy „helyes hit”. Az „eretnek”^155* jelző ugyancsak görög eredetű, és „választás”-t jelent. Aki ortodox, az per definitionem a helyes hitet vallja, aki viszont az eretnekség útjára lép, az a rossz hitet választja.

Mint az sejthető, a tudósok ma már látják, hogy ezek a fogalmak mint leíró kategóriák igen problémásak, hiszen értékítéletet hordoznak arra vonatkozóan, hogy melyik csoportnak volt igaza és melyek tévedtek. Nem a történész feladata megmondani, hogy melyik csoportnak volt jobb teológiája – ez a teológus munkája. A történész csak a történelmi származást tudja meghatározni, illetve a különböző csoportok viszonyait, ebben a tekintetben pedig az „ortodox” és az „eretnek” jelzők – legalábbis szó szerinti értelmükben – már nem annyira használhatók.

A történészek úgy próbálták körüljárni a problémát, hogy újradefiniálták a fogalmak jelentését. Az „ortodox” jelzővel már nem arra utalnak, hogy egy bizonyos szekta a helyes hitet vallotta Istennel kapcsolatban, hanem a történészek ma már arra a csoportra vonatkoztatják, amely megnyerte a helyes hitre vonatkozó vitát. Az egyik csoport felülkerekedett minden vele szemben tanúsított ellenálláson, és a vallás domináns formájává vált, aztán eldöntötte, milyen krédót kántáljanak a keresztények, és milyen könyveket kell irányadónak tekinteniük. A történész szemszögéből nézve ez a domináns szekta nem azért kapta az „ortodox” címkét, mert szükségszerűen igaza volt, hanem mert ez a gyülekezet döntötte el, hogy mi tekintendő helyesnek.

A többi vallási csoportot sem azért titulálják „eretnek”-nek, mert téves hiedelmeket képviseltek, vagy mert az emberek, akik ebben hittek, gonoszok, démoni megszállottak, vagy egyszerűen csak makacsok lettek volna, hanem mert a győztes szekta perifériára szorította őket. János evangéliuma azért maradhatott fenn végig a középkor idején, mert az ortodox frakció elfogadta, Júdás evangéliuma pedig azért nem maradt fenn, mert eretneknek bélyegezték.

Hogy jobban megértsük, miként illeszkedik Júdás evangéliuma az ortodox és az eretnek nézetek viszonyára vonatkozó mai nézetbe, részletesebben ki kell fejtenem a régebbi, hagyományosabb értelmezést, melynek gyökerei egészen az első egyháztörténész, a IV századi egyházatya, Euszebiosz írásaiba nyúlnak vissza, akit néha „az egyháztörténet atyja”-ként aposztrofálnak.

Az ortodox és az eretnek nézetek euszebioszi modellje

A IV század elején Caesareai Euszebiosz írt egy tízkötetes történelmi művet a keresztény egyházról, amely időben Jézus életével kezdődött, és egészen saját koráig terjedt. Ez a történelem ma is megvan, és igazi aranybánya a II. és a III. keresztény évszázad történései iránt érdeklődő történészek számára.¹⁵⁶ Euszebiosz gyakran idéz hosszasan a korábbi keresztény művekből, és sok esetben ezekhez a művekhez az ő kivonatán kívül máshogy nem is juthatunk hozzá. Ennek ellenére Euszebiosz a beszámolójának nagy részében saját szavaival meséli el a keresztény egyház terjedésének és növekedésének, a helyi és birodalmi hatóságok részéről elszenvedett üldöztetéseinek, illetve belső zűrzavarainak történetét. Számunkra itt és most ezek a belső zűrzavarok az igazán érdekesek, mivel ezeket − Euszebiosz szerint − legnagyobbrészt az eretnekek gerjesztették, akik démoni megszállottságukban megpróbálták megrontani az igaz hitet, mely Jézustól a tanítványokra, tőlük pedig az egyház egészére hagyományozódott.

Euszebiosz műve természetesen nem elfogulatlanul számol be mindarról, ami az egyház korai évtizedeiben és évszázadaiban történt. Azok közé tartozott, akiknek teológiai nézetei győzelmet arattak a különféle nézetütköztetések során, és perspektívája is ezt tükrözte. Más szóval rendíthetetlen ortodox volt, az egyéb nézeteket valló keresztényeket pedig – például a markionitákat és a különböző gnosztikus csoportokat – eretnekeknek tartotta, akik a hit megrontásán munkálkodnak. Euszebiosz ezeket a szektákat tulajdonképpen nem is tekintette igazán kereszténynek. Nem az igaz hitet vallották.

Euszebiosz úgy értelmezte az egyházat, hogy abban akkor is, és ezelőtt is kizárólag egyetlen ortodox nézőpont juthat érvényre. A keresztények körében már a kezdetektől fogva ez volt a többségi nézet. Az egész Jézussal kezdődött, aki az Euszebiosz által elfogadott ortodox tanokat meghirdette. Aztán folytatódott korokon át a kereszténység fő egyházaival. Na jó, időnként fel-feltűnik egy-egy erős akaratú, mogorva, démonok által megszállt tanító, aki néhány keresztényt tévútra vezet. Az ebből sarjadó eretnek szekták azonban mindig per definitionem a fő egyházi irányvonal vadhajtásainak számítottak. Már a legkorábbi időktől fogva mindig is az ortodox volt a többségi és az uralkodó nézet.

Mivel Euszebiosz abban az időben írt, amikor az ő nézetei számítottak ortodoxnak – vagyis ezek voltak a IV század elején a többségi nézetek –, a látásmódját a legtöbb olvasója, mindazok, akik az eretneket az eredeti igazság elferdítőinek tekintették, kitűnően megértette. És mivel a későbbi egyházatyák egyszerűen átvették Euszebiosz elbeszélését az egyház korai éveinek történetéről, és ezzel együtt a korszakra vonatkozó látásmódját, így az ortodox és az eretnek nézetek viszonyának euszebioszi értelmezése lett évszázadokon át az egyetlen és kizárólagos vélekedés. A XX. század elejéig komolyabban egyszer sem kérdőjelezték meg.

Walter Bauer alternatív nézete

A korai kereszténységről írt talán legfontosabb XX. századi könyvben az Újszövetség egyik nagy német szakértője, Walter Bauer érvekkel sűrűn alátámasztva elutasítja Euszebiosz látásmódját. Az 1934-ben megjelent könyvében – melyet Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity [Ortodox és eretnek nézetek a kereszténység hajnalán] címmel fordítottak angolra – elővette az euszebioszi tételeket, és sorra rámutatott fatális tévedéseire.¹⁵⁷ Bauer végigvette a korai kereszténység történetét térségről térségre – Szína, Egyiptom, Kis-Ázsia, Róma és így tovább –, régiónként izolálva a legkorábbi fennmaradt forrásokat. Amire Bauer rájött, az sok olvasójára sokkolóan hatott. Ezekben a térségekben az első keresztény feljegyzésekről szinte minden esetben bebizonyosodott, hogy nem a később ortodoxnak nyilvánított nézeteket hirdették. Inkább nagyon is eretneknek tűntek, vagyis a kereszténység alternatív formáit karolták fel. Bauer szerint tehát a kereszténységről szóló első feljegyzéseink arra utalnak, hogy a korai évszázadokban Kis-Ázsiában a markionita egyház volt az uralkodó, Egyiptomban a gnosztikus keresztények domináltak és így tovább. Ráadásul ezeknek a szektáknak a határai átjárhatók voltak, az eszmék folyamatosan kereszteződtek egymással, miközben az egyik vallási csoport átvette a másik ideáit, és beleolvasztotta saját perspektívájába. Ennek következtében, amit egyszer maradéktalanul ortodoxnak tekintettek, később – ha a nézetek ismét új irányt vettek – akár eretneknek is nyilváníthatták.

Bauer amellett érvelt, hogy nem az ortodox nézet volt a kereszténység eredeti formája, amiből az összes többi, mintegy másodlagos forma saradzott. Az ő nézete szerint a kezdeti kereszténység több térség számos szektájából alakult ki. A kereszténység minden egyes különböző formulájának megvoltak a maguk sajátos vallási hiedelmei és szokásai, mindnek megvoltak a maguk szent könyvei, melyeket állítólag az adott hiedelmeket és szokásokat támogató apostolok írtak, és mindnek megvoltak a maguk szókimondó vezetői, akik a szekta nézeteit előrevitték. Ezek a vallási csoportok mind arra törekedtek, hogy másokat megnyerjenek saját hitszemléletüknek. A győzelmet azonban csak egy arathatta le a III. század végén és a II. század elején. Euszebiosz korára a győzelem már megpecsételődött. Amikor Euszebiosz az összecsapásról ír, nem úgy írja le, ahogy valóban történt. Úgy ír a győzelemről, mintha már a kezdet kezdetétől kész helyzet lett volna. Az előítéletei azonban hatással voltak beszámolójára. A korai kereszténység nem egy szilárd monolit volt, hanem valójában a vallási hiedelmek és szokások roppant széles palettáját kínálta.

Akkor hát Bauer nézete szerint hogy lehet, hogy az egyik szekta győzelmet aratott a többi felett, és vajon melyik szekta volt az? Bauer úgy véli, nem volt véletlen, hogy a később ortodoxiának nevezett irányzat legkorábbi nyomai Róma városához kapcsolódnak. Róma természetesen a birodalom fővárosa volt. Már egészen korán nagy létszámú keresztény egyházzal büszkélkedett, amik közigazgatási jártasságuk és vagyonuk felhasználásával propagálták saját hitvallásukat, birodalom-szerte ráerőltetve azt a többi keresztény közösségre.¹⁵⁸ Az idők folyamán sikerült a Földközi-tenger partvidékén mindenhol hasonló gondolkodású embereket ültetniük a főbb egyházak püspöki székeibe. Végül perifériára tudták szorítani a szembenálló nézeteket, eretneknek nyilvánították őket, és saját vallási formájukat tették meg az igaz hitnek. Ezután már csak egy euszebioszi kiállású férfiú kellett, aki átírta az összecsapás történetét. Így vált hosszú évszázadokra a kereszténység kezdeti viszontagságos éveinek hagyományos értelmezése ortodox perspektívává.

Az ortodox és az eretnek nézetek mai megítélése

Bauer könyvében sok vitatható tétel volt, és a tudósok nem is haboztak felvenni a kesztyűt, legfőképpen azok, akik személy szerint az euszebioszi nézetet osztották, miszerint az ortodox kereszténység (melyet a tudósok többsége a magáénak vallott), már a kezdetektől mindig is többségi nézet volt a keresztény egyházban. Bauert azért támadták, mert túl sok érvet vélt felfedezni a semmiben, vagyis ha egy bizonyos térségben nem volt keresztény feljegyzés, ennek okát hajlamos volt abban látni, hogy az adott régióban az eretnekek képviselték az uralkodó nézetet, akiknek feljegyzéseit elpusztították. A fennmaradt forrásokat pedig olyan inkvizítori hevülettel közelítette meg, amit egyes kritikusok nem nagyon értékeltek. Végül Bauer érvei és következtetései nagy számban váltak kritikus vizsgálódás tárgyává, és nem mindenkit győztek meg.

Mégis, noha nem egy konkrét állítását kellett felülvizsgálni, ma a korai kereszténység tudósai körében a Bauer által bemutatott általános perspektíva vált uralkodóvá. A korai egyházban roppant sokféle vélekedés létezett: a sok különböző szekta sokféle különböző nézetet képviselt, mindegyiküknek megvoltak a nézeteiket alátámasztó szent könyveik, a nézeteiket egytől egyig Jézustól, illetve legközelebbi híveitől származtatták, és mindegyik ragaszkodott hozzá, hogy csakis neki van igaza, a többi szekta téved. Ezeket a szektákat sok esetben nem választotta el egymástól áttörhetetlen határvonal, amit később eretneknek nyilvánítottak, lehet, hogy korábban tökéletes biztonságban volt az ortodox tábor sorain belül. Ebből a sokrétű változatosságból végül egyetlen csoport emelkedett ki győztesen, és örök időkre ez a csoport döntött a keresztény vallás alapvető jellegéről.

A Bauert igazoló bizonyítékok lépten-nyomon felbukkannak. Modern korunkban a régészeti felfedezések nyomán számos korai keresztény írásmű kézirata került már elő vagy az utánuk kutató régészek munkája vagy a beduinok véletlen felfedezése nyomán, akiknek talán fogalmuk sem volt róla, mire bukkantak. Szembeötlő viszont, hogy miként a felfedezések követik egymást, úgy erősödik bennünk az érzés, hogy a kereszténység korai évtizedeiben és évszázadaiban figyelemreméltóan sokféle vallás lehetett.

Igaz, hogy ezek a felfedezések némelyike az ortodox keresztények által használt iratokhoz – például az Újszövetségi könyvekhez – kapcsolódik, de a korai kéziratok egyik megdöbbentő sajátossága, hogy sokukban található olyan írnoki módosítás, ami használhatóbb fegyverré teszi ezeket a szövegeket az eretnek szekták állításaival szemben. Sok egyéb mellett ez azt mutatja, hogy még az ortodox keresztényeket is foglalkoztatták a másféle hitnézetek, melyek saját korukban oly elterjedtek voltak, és melyeket oly veszélyesnek tartottak.¹⁵⁹ Mi több, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az Újszövetségbe bekerült könyveket több vallási közösség is használta, nemcsak az, amely végül ortodoxszá vált. János evangéliumát például számos gnosztikus szekta kedvelte. Ha János evangéliumának egy kézirata felbukkan egyszer Egyiptomban, mondjuk egy II. századi leleten, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkor és ott az ortodox egyház dominált, könnyen lehet, hogy egy gnosztikus keresztények által használt kéziratról van szó. A fordítottja viszont már nem ilyen könnyű eset. Ha egy Júdás evangéliumához hasonló könyv kerül elő, elég nyilvánvaló, hogy egy efféle könyvet nem nagyon olvasgattak az ortodoxok egyházának berkeiben. Ez egy gnosztikus szöveg, amit az ortodox vezetők kiátkoztak volna, mint eretnek iratot.

A modern kor régészeti felfedezéseit illetően az a megdöbbentő, hogy a legtöbb esetben heterodox (tehát az ortodox tanítás egy alternatív verzióját képviselő) kéziratok kerülnek elő. Miért? Ha Euszebiosznak igaza volt, és valóban az ortodox szemlélet volt mindig és mindenhol az uralkodó vélekedés, akkor mi az oka annak, hogy az előkerülő iratok szinte mindig eretnek művek, nem pedig a kánonba be nem került ortodox írások?

Ott van például Péter evangéliuma, ami 1886-ban került elő, egy könyv, amit a korai egyházatyák kiátkoztak, mert a doketikus krisztológiát hirdette. A XX. században Egyiptomban újabb töredékek kerültek elő az evangéliumból. Ha jobban megnézzük, Péter evangéliumából több, az első századokból való töredékes másolattal rendelkezünk, mint Máté evangéliumából. Lehet, hogy akkoriban Péteré lehetett a legnépszerűbb evangélium? Aztán ott van Mária 1896-ban felfedezett evangéliuma, ami egy Máriának szóló gnosztikus kinyilatkoztatást tartalmaz Jézus szájából arról, hogy miként tud a lélek felszállni a mennybe. Aztán ott van a Nag Hammadi-i könyvtár ötvenkét írása, köztük János apokriphonja, az Egyiptomiak evangéliuma, A nagy Széth második tanítása, és Péter kopt apokalipszise, egytől egyig a gnosztikus világkép aspektusait boncolgató gnosztikus iratok, hogy ne is említsük ugyanebből a gyűjteményből Tamás vagy Fülöp evangéliumát. Az 1980-as években rábukkantak egy könyvre, ami a Megváltó evangéliuma címet viselte. Ez Jézus életének utolsó óráit meséli el, illetve a kereszthez(l) intézett végső szavait. Most pedig itt van Júdás evangéliuma, egy újabb gnosztikus dialógus, benne a „titkos kinyilatkoztatások”, amelyeket Jézus Iskarióti Júdás előtt felfedett.

Vajon puszta véletlen csupán, hogy az elmúlt évszázad során előkerült nem kanonikus írások egyike sem az ortodox nézetet képviseli? Ha az ortodox hitvallás oly széles körben elterjedt, miért van az, hogy a II. századból csakis heterodox dokumentumok kerültek elő? A válasz erre a kérdésre arra buzdít, hogy átgondoljam, végül is miért is kell Júdás evangéliumát ennyire fontosnak tekinteni.

Júdás evangéliumának legfőbb jelentősége

Meglátásom szerint ez az újonnan előkerült beszámoló két okból rendkívül fontos, az egyik általános, a másik specifikus.

Általános síkon nézve ez az evangélium egy újabb ókori keresztény írásmű, ami nem tartozik az ortodox táborba, hanem a gnosztikus vallás egyik formáját tárja elénk, amit a kereszténység győzedelmes frakciója a III. vagy a IV. század folyamán elnyomott.

A szénizotópos kormeghatározás alapján az újonnan felfedezett kézirat valamikor a III. század végén vagy a IV. század elején íródhatott. Vajon korábban már többször is lemásolták? A fennmaradt kézirat az eredeti görög nyelvű szöveg kopt fordítása, és a görög szöveg valamilyen formáját Ireneusz i. sz. 180-ban már ismerte. A könyvet tehát valamikor a II. század közepén kellett írni, legalább néhányszor lemásolták, majd lefordították koptra, és újból lemásolták.

Nemcsak pusztán gnosztikus szövegről van szó, hanem több különböző keresztény szekta sokféle írásával mutat összefüggést. A legkonkrétabb hasonlóságok a széthiánus gnosztikus szövegekkel hozzák kapcsolatba, de egyes nem széthinánus gnosztikus iratokkal is feltűnő párhuzamokat mutat, például Tamás evangéliumával és Péter kopt apokalipszisével. Még a kereszténység olyan, nem gnosztikus irányzataival szemben is mutat érdekes kötődéseket, mint a markionizmus és a zsidó apokaliptikus kereszténység.

Tehát tágan fogalmazva ez a szöveg újabb szilárd bizonyítékul szolgál arra vonatkozóan, hogy a kereszténység az egyház korai évszázadaiban figyelemreméltóan sokszínű volt. A kereszténységnek sok formája létezett, és a határok a keresztény szekták között egyáltalán nem voltak átjárhatatlanok, sőt a különböző vallási közösségek, illetve az általuk vallott nézetek nagymértékben hatottak egymásra, határaik sok ponton átjárhatók voltak.

Ennél is érdekesebbek viszont a Júdás evangéliumának konkrét tanításai. Az evangélium egyrészről a megváltáshoz szükséges titkok gnosztikus kinyilatkoztatása. Abból a feltételezésből indul ki, hogy néhányan csapdába estünk anyagi testünkben, és hogy meg kell tudnunk, hogy kerültünk ide, kik is vagyunk valójában, és miként szabadulhatunk ki, hogy visszatérjünk mennybéli otthonunkba. Jézus felfedi számunkra ezeknek a dolgoknak az igazságát, megmutatja nekünk a valóság természetét, elmondja, hogy ez a világ nem minden. Messze nem. Ez a világ csak egy kozmikus katasztrófa, egy vérszomjas lázadó és egy bolond teremtménye. Ki kell szabadulnunk a markukból, hogy visszatérhessünk az isteni birodalomba, ahonnan származunk. Maga Júdás már felismerte ennek a kinyilatkoztatásnak az igazságát, és ő az, aki élen jár az úton.

E gnosztikus kinyilatkoztatás azért oly különleges, mert épp Iskarióti Júdáshoz szól. A keresztény hagyományban Júdást mindig is úgy ábrázolták, mint a rohadt almát az apostolok hordójában. Az évek során akadtak keresztények, akik árulót láttak benne, aki képes volt feladni mesterét egy jelentéktelen összegért cserébe, mások az ördög megszállottjaként ábrázolták, egyesek szerint pedig született gonosztevő volt. Az antiszemita propaganda szószólói mindezek tükrében a tipikus zsidót látták benne, az istentagadót, a pénzéhes tolvajt, Krisztus gyilkosát.

Júdás evangéliuma eltérő képet fest, azt állítja, hogy Júdás volt az egyetlen a tanítványok közt, aki megértette urát. Jézus nem a teremtő istentől érkezett, hanem „Barbéló halhatatlan birodalmából”. Akárcsak közülünk is néhányan, akik be vagyunk zárva testünk börtönébe, de ha megtudjuk az igazságot, amit Jézus hűséges tanítványának, Júdásnak felfedett, képesek leszünk visszatérni mennyei otthonunkba. Júdás mutatja majd az utat. Ő a „tizenharmadik”, mivel nem tartozik Jézus tizenkét tanítványa közé, akik soha nem fogták fel tanításait, és sosem vették észre, hogy a teremtő iránti imádatuk tévút. Az igazságot csakis Júdás látta meg, így Jézus csakis neki fedte fel mindazt, amit tudni szükségeltetik. Júdás pedig cserébe megtette neki az elképzelhető legnagyobb szívességet. Árulásával nem az ügyet árulta el. Amit tett, Ura javára tette. Átadta Jézust a hatóságoknak, hogy megölhessék, és megszabadulhasson teste kötelékeiből. Így válik Júdás a legnagyobb apostollá. Jézus emlékezetes szavaival élve: „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem. ”

 

Név− és tárgymutató

 

A Da Vinci-kód (Brown) 74

A Megváltó evangéliuma 227

A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma 66-67

a templom megtisztítása 192

Ábel 86, 135

Ábrahám 57-58

Ádám 86, 124-126, 131, 135, 153, 178

Adamasz 123

Ágoston 29

Ahmím (Egyiptom) 75

aiónok 81, 116, 132-133, 137, 217

Alkméné 164

Állam (Platón) 62, 204, 207

állatöv 124

Allogenész 92-93, 105

Am Szamiah (álnév) 96-97

Amaza 41

Ambrus 70

Amphitrüón 164

András 112

Antikrisztus 152

antiszemitizmus 43

apostolok 12, 32, 43-44, 46, 50, 52-56, 61,63-64,69-71,94, 119, 133, 139-140, 157, 168-176, 183, 188, 191, 214-215, 221, 224, 228

Apostolok Cselekedetei 53, 56, 169, 172, 188, 214-215

Aranylegenda 67-68

aranyszabály 37

Arimatheai József 32

arkhónok 143

Aszabil, Hanna (álnév) 97

Autogenész 129, 135-136

Avenches (Aventicum) 20

Az eretnekek illetéktelensége (Tertullianus) 173

Az eretnekségek ellen (Iréneosz) 79, 84, 86-87, 144

Az igazság evangéliuma 76

az írás beteljesülése 38, 40, 42

az ítélet napja 197-198

Az úgynevezett „tudás” (azaz a gnószisz) bírálata és cáfolata (Iréneosz) 79

Az Úr mondásainak magyarázata (Papiasz) 62

Babcock, Robert 103

Bagnall, Roger 101

Barbéló 115, 118, 129, 135-136, 147, 168, 178,228

Baszileidész 143, 173

Bauer, Walter 223-225

Beinecke Ritkaság Könyvtár 101, 103

Bentley, Layton 103, 108

Bethánia (Júdea) 60, 185, 212-213

Bethániai Mária 60, 185

bibliai demiurgoszvallások 131

Brown, Dan 24, 74

bűnbánat 43, 71, 150, 166, 191-192

centurio (Jézus megfeszítésénél) 32, 163

Ciborea (Júdás anyja) 68

Cirenei Simon 32, 143-144, 188

Constantinus 74

Dahl, Nils 203

daimón 121-122

Darbre, Florence 12-15, 18, 93-94, 106-107

Dávid, Izrael királya 31, 41, 54, 202

demiurgosz 124

démonok 30, 60, 135, 144, 151, 190, 223

Didimusz (mint megnevezés) 164

doketizmus 141

Dzsebel Qarara (Egyiptom) 95

Ego eimi (mint isten neve) 57, 61

Egyiptomiak evangéliuma 132, 136-137, 217,227

Él 124-125, 154

el-Mínia (egyiptomi tartomány) 95, 110

Elohim 144-145

elveszett evangéliumok 12, 74

Emberfia 33, 36, 48, 162, 190-191, 193-194, 197-200, 202, 205-206, 209-210, 212-213

Emmel, Stephen 12, 15-20, 99-100, 107-108

Epiphaniosz 76, 79, 88

esszénusok 196

etimológia 60

Eugnósztosz, Áldott 132, 138

eukarisztia 117

Euszebiosz, Caesareai 64, 75, 77, 222-224

evangélium (mint fogalom) 7, 11-13, 16-17, 19-20, 22-23, 25, 29-30, 38-39, 44, 46, 49, 53, 56-58, 60-61, 65-66, 72, 74-77, 89-91, 94, 96, 108, 112-116, 127-128, 130, 137-138, 149-150, 152, 156, 164-165, 169-170, 174, 177-178, 180, 184, 188, 217-219, 227-228

farizeusok 61, 159, 196

fellahok 94-96

feltámadás 146, 161, 164, 167, 188, 203

Ferrell, James 104

Ferrini, Bruce 103-107, 111

Freedman, David Noel 99-100

Fülöp 12, 76, 180,227

Gábriel (arkangyal) 125

galaták 171

Galerius 64-65

Galilea 36, 60, 112, 119, 185-186, 188-189,200,205,209,212

Gallia (a mai Franciaország) 77

García, Terry 7, 12, 20

Gates, Bill 103

Gateway Computers 12

Getszemáni-kert 36, 162

Glaukiasz 173

gnoszticizmus 80, 92, 129-135, 137, 139, 141, 143, 145, 147-151, 153-156

gnoszticizmus eredete 154

gnosztikus evangéliumok 74

gnószisz 79-80, 117, 125, 129, 132, 135, 165

görög nyelv 96, 154, 227

Gyorsító Tömegspektrométer Telep 12

Hakeldama 55

halhatatlanok és halhatatlanság 119

Hatalmas Láthatatlan Szellem 123, 135, 168, 179

héber Biblia 57, 145, 186, 193

héber nyelv 34

Hedrick, Charlie 92-93, 102, 105, 107

hegyi beszéd 37

Héraklész 164

Heródes 64-65, 112

heterodox nézetek és iratok 226-227

Heubusch, John 12

Hitetlen Tamás 16

Holt-tengeri tekercsek 12, 91, 196

húsvét 209

idők vége 125, 151, 179, 197

Illés 30

incipit 113-114, 117

Ireneusz 13-14, 17, 19-20, 62, 77-80, 83-90, 143-144, 227

írnokok 51

irodalmi megközelítés 180

Iskarióti Júdás 7, 9, 11-12, 14, 16-18, 20, 22, 24, 26-30, 32, 34-36, 38, 40, 42, 44, 46, 48, 50, 52-54, 56, 58, 60, 62, 64, 66, 68, 70, 72, 76, 78, 80, 82, 84, 86, 88, 90-92, 94, 96, 98, 100, 102, 104, 106, 108, 110, 114, 116, 118, 120, 122, 124, 126, 128, 130, 132, 134, 136, 138, 140, 142, 144, 146, 148, 150, 152, 154, 158, 160, 162, 164, 166, 168, 170, 172, 174, 176, 178, 180-195, 198, 200, 202, 204, 206, 208-209, 212, 214, 216-218, 220, 222, 224, 226-228

Isten országa 190-191, 193-194, 197-200, 206, 210, 213, 216

istenkáromlók 64

Izrael 35, 41-42, 154, 186, 193-194, 199, 202-204, 206, 213

Jacobs, Andrew 8

Jahve 81, 154

Jakab apostol 31, 35-36, 140, 158

Jakab első apokalipszise 13, 93, 96, 100, 110

Jakab protoevangéliuma 66

Jaldabaóth 81-82, 124

János apokriphonja 217, 227

János apostol 24, 139

János cselekedetei 139-141

János evangéliuma 50, 56-61, 67, 81, 89, 183, 199, 222, 226

Jelenések könyve 153

Jeremiás 42

Jeromos 69-70

Jeruzsálem 35, 42, 47, 55

Jézus elárulása 17, 27, 39, 41, 46, 54, 70, 103, 188,209,211

Jézus élete 22-26, 29, 40, 44, 72, 75, 119, 158-159, 161-162, 169, 180-181, 183, 187-189, 207-208, 219, 222, 227

Jézus halála 23, 26, 35, 37, 39, 43-44, 46, 53, 75, 83, 128, 138, 146, 149, 158-159, 161-167, 170-171, 183, 192, 194,203-204, 207, 211, 221

Jézus ikertestvére 164

Jézus kiléte 30-31, 56, 115, 147

Jézus letartóztatása 39-40

Jézus mondásai 113

Jézus nevetése 145

Jézus nyilvános fellépése 44, 46, 115, 162, 169

Jézus pere 39, 65, 112

Joáb 41

Johanna 24

Jom Kippur 163

Josephus Flavius 64

Józsue (héber Biblia) 186

Júda 164,202

judaizmus 132, 196,219

Júdás evangéliuma 7-8, 11, 14, 19-20, 23, 50, 73-75, 77, 79, 81, 83, 85, 87-89, 91-93, 95-97, 99-101, 103-105, 107-108, 110-117, 119-121, 123, 125, 127-131, 133-139, 141, 143, 145-157, 159, 161, 163, 165-169, 171, 173, 175, 177-179, 183-185, 187, 193, 201, 211-212, 217-223, 225-229

Júdás evangéliumának felfedezése 7, 91, 93, 95, 97, 99, 101, 103, 105, 107, 111

Júdás halála 42-44, 50, 52-53, 55, 69, 119, 133, 169, 183, 186-188, 212, 215, 218

Júdás neve 33, 185-186

Júdás Tamás 16, 76, 100, 113, 147, 164-165

Juli, A. J. Timothy 12, 20

Kaifás 209

Káin 86, 89-90, 135

káiniták 85-86, 88-89

kanonikus szövegek 127

káprázat 82, 139, 141, 143, 149

kapzsiság 40, 46, 49

Kasser, Rudolph 8, 14-18, 93-94, 104, 106-108, 110-111, 113, 134, 166

katolikus egyház 173

Kéfás 28

Kelemen első levele 172

Keresztelő Szent János 147

keresztényüldözések 77

keresztre feszítés 32, 36, 114, 173

Kerijjót 186

kétpólusú kategorizálás 58

Khrüszosztomosz (Aranyszájú) Szent János 70-71

Kivonulás könyve 57, 96, 99

kódex forma 96, 108

Koenen, Ludwig 97, 99

kopt nyelv 12, 108, 110

Kopt Tudományok Nyolcadik Nemzetközi Konferencia 108, 110

Koptológia 15, 107-108

Korach 86

Koresh, Dávid 160

Korinthosz 26-27, 161, 172

Korinthosziakhoz írt I. levél 26

Koutoulakis, Nicholas 98

Közép-Egyiptom 95, 110

középkor 8, 219, 222

Krisztus (mint megnevezés) 11, 23, 28, 34, 47, 53, 58, 65, 68-69, 81-83, 89, 100, 113, 136, 139-141, 143-144, 148, 157-158, 161, 164, 166, 168, 173, 175-178, 202-203, 228

Krosney, Herb 8, 12, 19-20, 22, 94, 110-111

Layton, Bentley 103, 108

Lázár 60

Lévill 2, 139

Lukács evangéliuma 43-44, 46, 53, 56, 170, 197

Maecenas Alapítvány 13, 22, 93-94, 105-106, 110-111

Marcus Aurelius 77

Mária evangéliuma 76, 85, 131, 138-139

Mária Magdolna 24-25, 32, 74, 76, 139, 185,188

Márk evangéliuma 29-32, 36-37, 39, 44, 46, 48, 75, 162-163, 174, 177, 204

markionizmus 228

Márta 60, 64

Máté apostol 7, 11, 29-30, 34, 37-45, 49-50, 52, 55-56, 61, 64, 69, 75, 112, 114,119, 127-128,147, 163, 177, 180-181, 183, 187-189, 191, 193, 197, 199, 212-215, 227

Máté evangéliuma 29-30, 37, 39, 44, 49, 52, 64, 112, 214, 227

matematikai értekezés 106

Mátyás 169

megváltás 23, 72, 82-83, 116-117, 127, 148-149, 153, 155, 162, 165, 167, 171

Meyer, Marvin 8, 114, 134-137, 166, 179

Mihály (arkangyal) 125

Moáb 186

Mózes 41, 46, 57, 88, 209

Mózes törvénye 41, 46

Nag Hammadi-i könyvtár 85, 93, 99-100, 113, 134,227

nagy Széth második tanítása, A 143, 227

National Geographic Society 7

Nebruél (Nebro) 129, 136-137

nem kanonikus evangéliumok 218

Nemzeti Tudományos Alap 12

Nikodémus evangéliuma 65, 69

Nussberger, Frieda Tchacos 13-14, 17, 101-106

Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity [Ortodox és eretnek nézetek a kereszténység hajnalán] (Bauer) 224

ortodox nézetek 220

Ószövetség 99, 125, 137, 149, 154

Önmagából Keletkezett (Autogenész) 123, 135-136

ördög sátán 30, 45-46, 49, 58-61, 67, 130, 146, 151, 155, 159, 162, 177, 190, 228

ördögűzés 146, 159, 162

örök élet 146, 153

összeférhetetlenségek 52

összehasonlító módszertan 181

Pagels, Elaine 74

Pál apostol 25, 53, 96, 148, 157, 166, 173, 183,193

Palesztina 155, 185, 196, 202, 207-208

Papiasz 62-64, 183, 187, 214

papirusz 17, 98, 104, 106-107

paradicsom 48, 63, 82

pentád 124

Péter (kopt) apokalipszise 144-145, 174-175

Péter apostol 144, 171

Péter evangéliuma 95, 112, 218, 226

Péter Fülöphöz írt levele 13, 20, 93, 96, 100, 110

Platón 51, 76, 122, 130

pléróma 81-83, 115-116, 122, 129, 135, 148, 167

politikai lázadás 207

Poncius Pilátus 24, 39, 68, 207

próféciák 40, 154

próféták 40, 150, 154, 208

Pszeudo-Tertullianus 88

Q dokumentum 197, 199

régészeti felfedezések 93, 226

régiségpiac 13

Rijn, Michel van 92-93, 102, 105

Roberty, Mario 13-14, 20, 22, 105-106

Robinson, James M. 99, 108

Római Birodalom 51, 53, 185, 189, 220

római katolikus egyház 173

Ruben (Júdás apja) 68

sátán (az ördög) 31, 44-46, 54, 58, 60-61, 67, 127, 152, 177, 190, 212

sémi nyelvek 186

Simon Péter Péter apostol 54, 75, 112, 147

Skariót (sziget) 68

Szakla (Szaklas) 124-125, 129, 136-137, 153-154

Szamiah 96-97

szellemek 168

szénizotópos kormeghatározás 17-19, 110,227

szentek szentje 163

Szentlélek 45, 54, 169-170

széthiánus gnoszticizmus 134, 148

szinoptikus evangéliumok 60

Szodoma és Gomorra 86

Szopnia (gnosztikus eón) 82, 86, 121

Szophoklész 68

Tamás cselekedetei 164

Tamás evangéliuma 85, 100, 113, 131-132, 137, 146-148, 163-166, 191, 199, 228

tamásista gnoszticizmus 134

Teremtés könyve 81, 154-155

Tertullianus 173

The Gnostic Gospeh [Gnosztikus Evangéliumok] (Pagels) 74

The Gospel of Judas [Júdás evangéliuma] (Mawer) 8, 94

The Lost Gospel: The Quest for the Gospel of Judas Iscariot [Magyarul: Az elveszett evangélium − Kutatás Iskarióti Júdás evangéliuma után] (Krosney) 94

Theudasz (Tádé) 173

tizenkét tanítvány 20, 39, 120, 122, 148, 156-157, 159, 161, 163, 165, 167, 169, 171,173-175, 177, 179, 186-187, 193-195, 199-200, 213, 216

történelmi megközelítés 181

Újszövetség 8, 12, 15-16, 23-25, 27-28, 34, 55, 64, 74, 90, 92, 117, 164, 181, 185, 202-203, 221, 223

utolsó vacsora 26-27, 33, 36, 41, 59-60, 146, 158

valentiniánus gnoszticizmus 134

Valentinus 131

Vérmező 42, 52, 55, 71, 188, 215

Voragine, Jacobus von 67, 69

Waitt Családi Alapítvány 12

Wurst, Gregor 8, 107, 134, 166

Zakariás 41

zelóták 185

Zeusz 164

zsidó Szentírás 57, 190, 203

zsidók királya 206-210

Zsoltárok könyve 54

Zsuzsanna 24

 

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Jegyzetek

Megjegyzések

[←1]

^* Magyarul Júdás evangéliuma címen jelent meg 2006-ban, Hasznos Andrea és Endreffy Kata fordításában, a Geographia kiadó gondozásában. A magyar kiadásban a szerző által idézett részleteket e kiadás szerint közöljük. − A ford.

[←2]

^** A magyar kiadásban a bibliai idézetek forrása − ha másképp nem jelöljük − a Szent István társulat 1996-ban kiadott katolikus Bibliája. Az egyéb kora keresztény írásokból átvett idézetek forrását, illetve a fordító személyét az adott idézetnél fordítói lábjegyzetben jelöljük. − A ford.

[←3]

2. fejezet: Júdás a korai evangéliumokban

Lásd nemrégiben megjelent könyvemet: Peter, Paul, and Mary Magdalene: The Followers of Jesus in History and Legend (New York, 2006, Oxford University Press).

[←4]

Lk 8:1-3. Ezekben a versekben az is benne foglaltatik, hogy Mária Magdolna volt a nő, akiből a hét ördögöt kiűzték. Azt nem állítja, hogy Jézus tette volna, bár lehet, hogy erre kíván utalni. Az mindenesetre itt sehol sem szerepel, hogy ezek az ördögök prostitúcióra sarkallták volna, és az Újszövetségben sehol sincs olyasmi, hogy gonosz lelkek ilyesmit tettek volna.

[←5]

Azzal kapcsolatban, hogy Pál vajon mennyit tudott Jézus életéről, lásd értekezésemet a The New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings című könyvem 3. kiadásában (New York, 2004, Oxford University Press), a 22. fejezetben, illetve részletesebben Victor Paul Furnish Jesus According to Paul című könyvében (Cambridge, 1993, Cambridge University Press).

[←6]

A tudósok ma már nem hiszik, hogy az Újszövetségben neki tulajdonított leveleket mind maga Pál írta volna. Az Efezusiaknak írt levél, a Kolosszeieknek írt levél, a Tesszalonikaiaknak írt II. levél, a Timóteusnak írt I. és II. levél és a Titusznak írt levél szerzőségét illetően lásd Ehrman The New Testament című könyvének 23. fejezetét.

[←7]

^* A hiteles magyar fordítás módosítva a szerző mondanivalóját érzékeltetendő. – A ford.

[←8]

^** A szerző Péter helyett Kéfás nevét hozza az idézetben, és a Károli szerinti bibliafordításban is Kéfás szerepel. – A ford.

[←9]

Júdás ábrázolásának kérdésébe nem tudok nagyobb mélységeiben belemenni minden egyes evangéliummal kapcsolatban, inkább azokat a pontokat igyekszem kihangsúlyozni, amelyek számomra a legjelentősebbnek tűnnek. Annak okaiért, hogy miért Márk evangéliumát tartják az elsőként keletkezett evangéliumnak, miért gondolják, hogy Máté és Lukács őt használták forrásként saját beszámolóikhoz, és miért János evangéliumát tartják az utolsónak, lásd a The New Testament című könyvem 5-8., illetve 10. fejezetében olvasható értekezésemet.

[←10]

Lásd az előző jegyzetet.

[←11]

William Wrede volt az egyike, aki ezt először észrevette. Lásd a The Messianic Secret című könyvét (angolra fordította J. C. G. Greig; Cambridge, 1971, J. Clark; a német eredeti kiadás 1901-ben látott napvilágot).

[←12]

Lásd John J. Collins: The Scepter and the Star: The Messiahs ofthe Dead Sea Scrolls and Other Ancient Literature (New York, 1995, Doubleday).

[←13]

Márk evangéliuma eredetileg itt ért véget – hirtelenül, az asszony hallgatásával. A későbbi írnokok úgy vélték, ez így túl hirtelen, és hozzátettek még tizenkét verset, melyek jobb megvilágításba helyezik a tizenkét tanítványt. Ezzel a lezárással kapcsolatban lásd Misquoting Jesus: The Story Behind Who Changed the Bible and Why (San Francisco, 2005, HarperSanFrancisco), 66-67. oldal.

[←14]

Itt, és a rendelkezésemre álló bibliafordításokban mindenhol az „árulás” görögül paradidomi, amit „átadás”-nak is lehet fordítani. Viszont a borzalmas dolgokból, melyeket Jézus mond arról, aki majd átadja őt – „Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” –, nyilvánvaló, hogy nem egy semleges cselekvésre, hanem az árulás gonosz tettére utal.

[←15]

Egyes olvasók talán eltűnődnek, van-e valami értelme ennek az elbeszélő szakasznak. A vezetők nem akarják letartóztatni az ünnepség idején, mégis megteszik. Félnek, hogy a tömeg Jézust támogatandó fellázadhat, a perén viszont ugyanezt a tömeget gond nélkül fel tudják tüzelni ellene. De ha a tömeg nem lázad fel a tárgyalás során, akkor miért lázadna fel a letartóztatása miatt? Vajon Márk hiteles történelmi beszámolót ad?

[←16]

Máté evangéliumának efféle értékelését – ami Lukácsot is érintheti, hiszen ő is Márkot használta forrásként – redakciótörténeti módszernek nevezik. A szerkesztő átszerkeszti a művet, a módszer pedig azt vizsgálja, miként szerkesztették át ezek a későbbi szerzők a forrást (vagyis Márkot), bizton állíthatjuk, az egyetlent, ami a rendelkezésükre állt. Lásd Ehrman: The New Testament, 7. fejezet.

[←17]

Bár, mint látni fogjuk, az idézetet valami okból tévesen Jeremiásnak tulajdonítja.

[←18]

A legjobb teljes áttekintést Dalé Allison és W D. Davies The Gospel According to Saint Matthew című könyve nyújtja (Edinburgh, 1997, T&T Clark), 3:557-73.

[←19]

Lásd például Mk 1:2 (Mal 3:1 és Iz 40:3) és Róm 9:27 (Oz 2:1 és Iz 10:22).

[←20]

Részletesebb áttekintésért lásd Ehrman: The New Testament, 8. fejezet.

[←21]

Az egyik legfontosabb különbség Lukács és Márk között ott van, amikor Jézus a tizenkettőt tanítványainak nevezi, mivel Lukács világosan megmondja, hogy Júdás lesz az, aki „elárulta” Jézust. Itt a prodidomi görög szó áll, nem a korábban már tárgyalt paradidomi, ami általánosabb értelemben egyszerűen csak „átadás”-t jelent. Júdást Lukács egyértelműen „áruló”-nak nevezi.

[←22]

Ezek tehát a tudósok által Q dokumentumnak nevezett forrásból származnak. Ez egy nem létező forrás (azaz hipotetikus), amiből Máté és Lukács a Márknál nem szereplő történeteket merítette, például a boldogokról, az Úr imájáról és a három sivatagi kísértésről. Lásd Ehrman: The New Testament, 6. fejezet.

3. fejezet: Júdás a későbbi evangéliumi hagyományokban

[←23]

Lásd Albert Bates Lord The Singer of Tales (Cambridge, Mass., 1960, Harvard University Press) és Walter Ong Orality and Literacy: The Technologizing of the Word (New York, 1982, Methuen) című alapműveit.

[←24]

Másrészről viszont igaz, hogy az írott szövegek szerzői már a könyvnyomtatás kora előtt is odafigyeltek, hogy az írnokok gondatlanságból vagy szándékosan meg ne változtassák beszámolóikat. Ezzel kapcsolatban lásd a Misquoting Jesus: The Story Behind Who Changed the Bible and Why című könyvem (San Francisco, 2005, HarperSanFrancisco) 2. fejezetét.

[←25]

János és a szinoptikusok kapcsolatának részletesebb áttekintéséért lásd Ehrman: The New Testament, 10. fejezet.

[←26]

Lásd konkrétan Hyam Maccobynál – a Judas Iscariot and the Myth of the Jewish Evil című könyvében (New York, 1992, Free Press) –, aki nem kevesebbet állít, minthogy a történelmi Júdás nem is létezett, csak a keresztények találták ki, akik úgy akartak szembeszállni a zsidókkal, hogy történeteket meséltek róla, mint Jézus állítólagos ellenségéről és elárulójáról.

[←27]

Papiaszról és a munkásságáról részletesebben lásd Bart D. Ehrman: The Apostolic Fathers (Cambridge, Mass., 2003, Harvard University Press), 2:86-89.

[←28]

^* A magyar kiadásban Papiasz írásait Ladocsi Gáspár fordításában idézzük az Apostoli atyák című gyűjteményből (szerk. Vanyó László, Budapest, 1988, Szent István Társulat), 207-208., illetve 211-212. old. – A ford.

[←29]

Ezt és a következő idézetet lásd a fent idézett mű 2. kötetében található fordításban. [Tapiasz Ireneusznál megtalálható kivonatai magyar nyelven az alábbi gyűjteményben szerepelnek: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák (Budapest, 1988, Szent István Társulat).]

[←30]

Idézetek G. A. Williamson (ford.) Eusehius: The History of the Church from Christ to Constantine című könyvéből (szerk. Andrew Louth; London, 1989, Penquin).

[←31]

A zsidóellenes szíriai zsarnok, Antiókhosz Epiphanész halálával kapcsolatban lásd 2Mak 9:5-12; a zsidóellenes babilóniai hadvezér, Holofernész halálával kapcsolatban Jud 16:17, mindkettőt az ószövetségi apokrif iratokban.

[←32]

Arról, hogy az Újszövetség a jelen formájában miként maradt ránk, és az idők folyamán a keresztény másolók miként változtatták meg, lásd a Misquoting Jesus című könyvemet.

[←33]

^* Tóth Klára fordítása. A Megváltó gyermekségének arab evangéliumát lásd Dörömbözi János (szerk.): Csodás evangéliumok (Budapest, 1998, Telosz), 25-46. old. – A ford.

[←34]

A történetet részben a gyermek Mózes életéről mintázták a Kivonulás könyve nyomán, mint arra kollégám, Zlatko Plese volt szíves felhívni a figyelmemet.

[←35]

Lásd ismét Maccoby: Judas Iscariot and the Myth ofthe Jewish Evil.

[←36]

Jeromos 59. traktátusa a Zsolt 109:2-3-ról. Ennek az idézetnek a fordítását Michael P Penn Kissing Christians: Ritual and Community in the Late Ancient Church című érdekfeszítő könyvének 115. oldaláról vettem át (Philadelphia, 2005, University of Pennsylvania Press).

[←37]

Szent Ambrus apostoli levelei 1.14-18 (angol fordításban lásd Penn: Kissing Christians, 62. oldal).

[←38]

Itt utalnom kell Kim Paffenroth Judas: Images of the Lost Disciple című könyvének 38. oldalára (Louisville, 2001, Westminster/John Knox). Khrüszosztomosz Máté-szónoklatából származik (85.2) G. Prevost kisebb módosításokat tartalmazó fordítása nyomán a Chrystostom: Homilies on Matthew című könyvből (Edinburgh, 1851, T. & T. Clark).

[←39]

^* A magyar kiadásban Vattamány Gyula fordítását idézzük. Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen. (Budapest, 2005, Wesley János Lelkészképző Főiskola), 61. old. – A ford.

[←40]

Lásd Paffenroth: Judas, 38. oldal, Khrüszosztomosz zsidók elleni szónoklata 1.7.1., P W. Harkins fordításában (Washington D.C., 1979, Catholic University Press). [Magyarul: Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen. Ford. Vattamány Gyula (Budapest, 2005, Wesley János Lelkészképző Főiskola), 61. old.]

[←41]

Ezt és az előző idézetet Paffenroth Judas című könyvének 38-39. oldaláról vettem át, Khrüszosztomosz az Apostolok Cselekedeteiről szóló szónoklatából származik J. Walker és mások fordításában (Edinburgh, 1889, T.&T. Clark).

[←42]

Theophilaktosz Máté-magyarázatából (27). A görög szöveg J. P Migne Patrologia Graece 123. és 460. oldalán található. A fordítást Morton S. Enslin „Judas in Fact and Fiction” című tanulmányából vettem át (E. H. Barth – R. E. Cocroft (szerk.) Festschrift to Honor F. Wilbur Gingrich. Leiden, 1972, Brill. 130. oldal.)

4. fejezet: A felfedezés előtt: Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról

4. fejezet: A felfedezés előtt:

Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról

[←43]

Elaine Pagels: The Gnostic Gospels (New York, 1979, Random House).

[←44]

Ennek, illetve a többi kapcsolódó témának a részleteit illetően lásd Truth and Fiction in the Da Vinci Code című könyvemet (New York, 2004, Oxford University Press). [Magyarul: Tények és tévedések a Da Vinci-kódban címmel (Ford. Békési József, Debrecen, 2006, Gold Book)]

[←45]

Ezeket a szövegeket bővebben tárgyalom a Péter, Paul, and Mary Magdalene című könyvem 3. részében (New York, 2006, Oxford University Press).

[←46]

Ennek a felfedezésnek a részletes leírását és jelentőségének ismertetését lásd Bart Ehrman Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew című könyvében (New York, 2003, Oxford University Press).

[←47]

Tamás evangéliuma címen például két fennmaradt evangéliumunk is van.

[←48]

A levél teljes szövegét lásd Euszebiosz Egyháztörténetéhen (5.1.)

[←49]

Irányadó áttekintésként lásd Kurt Rudolph Gnosis: The Nature and History of Gnosticism című könyvét (New York, 1984, Harper and Row). Gnosztikus szövegek válogatott gyűjteményét és Ireneusz gnosztikusokról szóló leírását lásd Bentley Layton The Gnostic Scriptures című könyvében (New York, 1987, Doubleday).

[←50]

Ezt a nézetet két teljesen ellentétes perspektívából lásd Michael Williams Rethinking „Gnosticism”: An Argument for Dismantling a Dubious Category című munkájában (Princeton, 1996, Princeton University Press), és Karen L. King What Is Gnosticism című könyvében (Cambridge, Mass., 2003, Harvard University Press).

[←51]

Lásd például Frederik Wisse: „The Nag Hammadi Library and the Heresiologists”, Vigilae Christianae 25 (1971), 205-223. oldal.

[←52]

Ezt a nevet tulajdonképpen nem Ireneusz adta nekik. Ő a gnosztikusok egy csoportjáról beszél, akik különösen tisztelték Káint. Az elnevezést az ő írásaira támaszkodó későbbi eretneküldözők (például a III. századi Pszeudo-Tertullianus) ragasztották rájuk.

[←53]

Dominic J. Unger fordítása. John J. Dillon (szerk.): St. Irenaeus of Lyons Against the Heresies (New York, 1992, Paulist Press), 102. oldal.

[←54]

Lásd Gregor Wurst „Irenaeus and the Gospel of Judas” című tanulmányát Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas című könyvében (Washington D.C., 2006, National Geographic) a 121-136. oldalon. [Magyarul: Júdás evangéliuma. Ford. Hasznos Andrea, Endreffy Kata. (Budapest, 2006, Geographia), 123-135. old.]

[←55]

Ugyanott.

[←56]

Lásd Birger Pearson: „Cain and the Cainites”, Gnosticism, Judaism, and Egyptian Christianity (Minneapolis, 1990, Fortress), 95-107. oldal.

[←57]

5. fejezet: Júdás evangéliumának felfedezése

Andrew Jacobs felhívta rá a figyelmemet, hogy egyes modern „evangéliumkrimi”-szerzők itt-ott előhozakodtak egy Júdás szemszögéből íródott tekintélyromboló evangélium „felfedezésének” ötletével, például Peter van Greenaway az 1972-ben íródott The Judas Gospel című regényében, vagy a közelibb múltban Simon Mawer a 200l-es The Gospel of Judas című könyvében. [Ez utóbbi magyarul: Júdás evangéliuma. Ford. Orémuszné Kertész Tímea. (Debrecen, 2002. Gold Book)] Az evangéliumkrimikről általában lásd még Andrew S. Jacobs „Gospel Thrillers”, Postscripts l, 1 (2005), 125-142. oldal.

[←58]

^* Ezen a címen jelent meg 2006-ban, a Geographia kiadó gondozásában. – A ford.

[←59]

A régiségpiacról és a vele kapcsolatos illegális csempészet (és nyerészkedés) kérdéséről lásd az UNESCO hivatalos álláspontját:

www.unesco.org/culture/laws/1970/html_eng/page2.shtml

A hivatkozásért köszönet Andrew Jacobsnak, aki a keresztény ókor tudományterületén tevékenykedő egyik tudós kollégájától, Carolyn Schroedertől kapta az információt.

[←60]

Szamiah – akárcsak a történet többi szereplője – kopt keresztény volt. A kopt megnevezés újra és újra felbukkan ennek a könyvnek a lapjain. Itt szeretnék kitérni rá, hogy a fogalom maga valójában az „egyiptomi” szóból ered (melyben a gypt azt jelenti, „kopt”). A kereszténység valószínűleg már az I. évszázadban eljutott Egyiptomba, a koptok állítják, hogy az ottani egyházat nem más, mint maga János Márk apostol alapította, az első evangélium állítólagos szerzője. Ma Egyiptom túlnyomó többségében iszlám vallású ország, de a kopt keresztények még ma is a lakosság mintegy hetedét alkotják.

[←61]

Lásd a jelen fejezet 2. jegyzetét.

[←62]

Mint azt Herb Krosney egy személyes beszélgetés alkalmával elmondta nekem, Hanna üzleti partnere tájékoztatta őt, hogy Hanna eredeti értékbecslése egy kiemelkedő olasz papiruszszakértőtől, a Firenzei Egyetem professzorától, Manfredo Manfreditől származott.

[←63]

Idézet Herb Krosney The Last Gospel: The Questfor the Gospel of Judas című könyvéből (Washington D.C., 2006, National Geographic). [Magyarul: Az elveszett evangélium – Iskarióti Júdás története egy új megvilágításban, ford. Beck András (Budapest, 2006, Geographia).]

[←64]

Krosney: Discovery. 115. oldal.

[←65]

Lásd a jelen fejezet 2. jegyzetét az UNESCO régiségekkel kapcsolatos hivatalos álláspontját illetően.

[←66]

^* A Rodolphe Kasser leírásából átvett részleteket Júdás evangéliuma magyar kiadásából Hasznos Andrea és Endreffy Kata fordításában közöljük (az eltérő oldalszámok szerinti hivatkozásokat lásd a végjegyzet bibliográfiai hivatkozásainál). – A ford.

[←67]

Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic), 60-61. oldal. [Magyarul: Júdás evangéliuma, ford. Hasznos Andrea, Endreffy Kata (Budapest, 2006, Geographia), 69. old.]

[←68]

Ugyanott, 47-48. oldal. [57. old.]

[←69]

Ugyanott, 65. oldal. [73. old.]

[←70]

Ugyanott, 66-67. oldal. [74. old.]

[←71]

^* Péter evangéliuma 1.1. Az idézett részleteket itt, és a továbbiakban Kapitánffy István fordításában közöljük Dörömbözi János (szerk.) Csodás evangéliumok című könyve alapján (Budapest, 1998, Telosz), 113. old. – A ford.

[←72]

6. fejezet: Júdás evangéliuma: Áttekintés

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban lásd Bart Ehrman: Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew (New York, 2003, Oxford University Press), 1. fejezet.

[←73]

^** Péter evangéliuma XIV60., Csodás evangéliumok, 117. old. − A ford.

[←74]

^* A Tamás evangéliumából idézett részletek magyar szövegének alapjául itt és a továbbiakban Hubai Péter fordítása szolgál, lásd Jézus rejtett szavai (Budapest, 1990, Holnap), 59. old. – A ford.

[←75]

Jelen művemben mindvégig Marvin Meyer fordítását fogom használni az alábbi kiadás alapján: Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic) 60-61. oldal. [A magyar kiadásban Hasznos Andrea és Endreffy Kata magyar fordítását idézzük a Júdás evangéliuma című kiadványból (Budapest, 2006, Geographia).] Ahol a fordításban szögletes zárójel fordul elő, ott hiátus van az eredeti kéziratban, és a szerkesztőnek kellett a szavakat behelyettesíteni. Egyes helyeken alternatív fordításokkal élek a kopt szöveg alapján, ezeket is szögletes zárójel jelzi, de utánuk egy gondolatjellel elválasztva odaírtam a monogramomat, azaz a BE-t. A hivatkozási számok a kézirat lapjainak és sorainak számára utalnak (Júdás evangéliuma a kódex 33. lapján kezdődik), tehát a 33:1-6 a 33. lap 1-6. sorára utal.

[←76]

^* Az evangéliumi incipit angol szövegében valóban „egy héten át” szerepel, de az idézett magyar fordításában (lásd jelen fejezet 2. végjegyzetét) eleve az áll, hogy „nyolc napon át”. − A ford.

[←77]

Az itt olvasható „gyermek” szó igen ritka, és lehet, hogy a szövegen dolgozó kutatók vitatkozni is fognak velem. Alternatív fordításként szóba kerülhet, hogy Jézus „fantom”-ként jelent meg tanítványai közt, ami még világosabb utalás a doketikus krisztológiára (lásd lejjebb), amit a szerző támogatni látszik. A szöveg szerkesztői – Kasser, Wurst és Meyer – azonban biztosak benne, hogy a „gyermek” a megfelelő olvasat.

[←78]

A fordításban szereplő szögletes zárójelek olyan helyeket jelölnek, ahol lyukak vannak a kéziratban, és a hiányzó szavakat a szerkesztők egészítették ki hipotetikus alapon.

[←79]

A csillagokra vonatkozó evangéliumi utalások többsége negatív értelmű: úgy tűnik, a csillagok félrevezetik az embereket. A kivétel a végén fordul elő, amikor Júdásnak állítólag a saját csillaga „az utat mutatja”.

[←80]

Ez legfőképpen Platón Timaiosz című dialógusában fordul elő. Marvin Meyer részletes és világos értekezését lásd a The Gospel of Judas 163-165. oldalán. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 158-159. old.]

[←81]

Ezért az információért hálával tartozom Andrew Jacobsnak és Zlatko Plese-nek. Marvin Meyer egy ettől eltérő magyarázattal szolgál az angol fordításhoz írt jegyzeteiben a The Gospel ofjudas oldalain (106. jegyzet).

[←82]

A kopt szöveg valójában félreérthető: lehet Júdás evangéliuma vagy Evangélium Júdásról. De épp ez a kétértelműség teszi érdekessé: a rendelkezésünkre álló többi evangéliumi szöveggel ellentétben ezt az evangéliumot nem egyértelműen „Júdás szerinti evangélium”-nak címezték. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a szerző szándéka szerint az olvasóinak látnia kellett, hogy ez az evangélium Júdásról szól.

7. fejezet: Júdás evangéliuma és a korai keresztény gnoszticizmus

[←83]

A közelmúltban megjelent tanulmányok közül az olvasó figyelmébe ajánlom a következőket, illetve a bennük fellelhető szakirodalmat: Karen King: What Is Gnosticism? (Cambridge, Mass., 2003. Harvard University Press); Riemer Roukema: Gnosis and Faith in the Early Christianity (Harrisburg, Penn., 1999, Trinity Press International); Michael A. Williams: Rethinking „Gnosticism”: An Argument for Dismantling a Dubious Category (Princeton, 1996, Princeton University Press).

[←84]

Ezt a felvetést egy kiváló tanulmányban fejti ki a gnoszticizmus egyik legjobb észak-amerikai szakértője, Michael William a Rethinking „Gnosticism” című munkájában.

[←85]

Karen King érvelése különösen árnyalt, mivel megmutatja a „gnoszticizmus” meghatározás legnagyobb problémáját, miszerint a modern tudósok nem tisztán leíró fogalomként használják, hanem oly módon, hogy az a saját szemléletüket és érdeklődésüket tükrözi. Lásd a What Is Gnosticism? című könyvében.

[←86]

Egy olyan szöveget, mint Tamás evangéliuma, természetesen nemcsak gnosztikus szempontból lehet értelmezni, miként azt már több tudós is tette, köztük Richard Valantasis The Gospel of Thomas című könyvében (New York, 1997, Routledge). Viszont úgy vélem, hiba ezeket az értelmezéseket felsőbbrendűnek kikiáltani, csak mert hagyják a szöveget „magáért beszélni”, és nem szőnek bele egy idegen, újszerű látásmódot a szövegbe. Egyrészről a szövegek sosem beszélnek magukért. Mindig a tudósok értelmezik őket, akik máshonnan vett ismereteket is beemelnek a szövegekbe, hogy értelmet adjanak nekik. Aki ebben kételkedik, csapjon csak fel egy olyan beszámolót, ami állítólag hagyja, hogy egy bizonyos szöveg magáért beszéljen, és meg fogja látni, mennyi értelmező sallang nehezíti a feladatot. Másrészről Tamás evangéliumában világos utalások találhatók arra vonatkozóan, hogy a szerző a gnosztikus mítoszt vette alapul. Ennek kapcsán lásd részletes érvelésemet a Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew című könyvem 59-65. oldalán (New York, 2003, Oxford University Press).

[←87]

Lásd Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic), 137-169. oldal. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 136-163. old.]

[←88]

A témáról részletes tudományos áttekintést kínál John D. Turner Sethian Gnosticism and the Platonic Tradition című munkája (Sainte-Foy, Québec, 2001, Presses de l'Université Laval). Nem annyira tudósoknak, hanem inkább laikus érdeklődőknek szóló áttekintésért lásd Bentley Layton közérthető tanulmányát a The Gnostic Scriptures I. részében, „Classical Gnostic Scriptures” cím alatt.

[←89]

⁷ Lásd a gnoszticizmus szaktekintélyének, John Turnernek az értekezését a The Gospel of Judas 141-142. oldalán. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 139-140. old.]

[←90]

^* A János apokrifonjából vett részleteket itt és a továbbiakban Egedi Barbara, Hasznos Andrea és Luft Ulrich fordításában közöljük, az Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellenisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek című gyűjteményből (Budapest, 2003, Kairosz). A fordítás e helyütt a Berlini Gnosztikus Könyv kéziratán alapul, de mivel a szerző egy másik – a Nag Hammadi-i könyvtárból származó – kéziratból idéz, így a magyar fordításhoz képest eltérések mutatkoznak. Ezért a magyar szöveget némi módosítással közöljük Endreffy Kata fordítását követve (Júdás evangéliuma), hogy jobban igazodjon a szerző által idézett angol szöveghez.

Az idézett szöveghely számozása is a szerző által felhasznált kéziratnak megfelelően lett megadva, a magyar fordítás hivatkozásait lásd az adott szövegnél, pontosvesszővel elválasztva. – A ford.

[←91]

⁸ A János apokrifonjából származó fordítások egytől egyig Frederik Wisse „The Apocryphon of John” című tanulmányából származnak, lásd James M. Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library in English, 4. kiadás (San Francisco, 1996, Harper SanFrancisco). [Magyarul: Luft Ulrich (szerk.): Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellenisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, ford. Egedi Barbara, Hasznos Andrea és Luft Ulrich. (Budapest, 2003, Kairosz), illetve Júdás evangéliuma, ford. Hasznos Andrea és Endreffy Kata.]

[←92]

⁹ Alexander Böhlig és Frederik Wisse fordítása, lásd Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library in English.

[←93]

^* Áldott Eugnósztosz levelének részletét Endreffy Kata fordításában közöljük a Júdás evangéliuma című könyv alapján (145. old.). – A ford.

[←94]

¹⁰ Egyes gnosztikus tudósok – például Catherine Barry – észrevettek néhány keresztény hatást Áldott Eugnósztosznál. Lásd Louis Painchaud – Anne Pasquier (szerk.): Les textes de Nag Hammadi et leprobléme de leur classification (Sainte-Foy, Québec, 1995, Presses de l’Université Laval; Louvain, 1995, Peeters). Köszönet a hivatkozásért Zlatko Plese-nek.

[←95]

¹¹ Douglas M. Parrott fordítása, lásd Robinson (szerk.): a The Nag Hammadi Library in English. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 145. old.]

[←96]

¹² Az egyre szaporodó szakirodalomból külön felhívnám a figyelmet Karen King The Gospel of Mary of Magdala: Jesus and the First Woman Apostle (Santa Rosa, Calif., 2003, Polebridge Press).

[←97]

¹³ Ha a „káprázat” szóra gondol, azt a szót kissé másképp kell betűzni.

[←98]

^* A János cselekedeteiből idézett részleteket itt és a továbbiakban Adamik, Bolyki és mások fordításában közöljük Az apostolok csodálatos cselekedetei című könyv alapján (Budapest, 1996, Telosz). – A ford.

[←99]

¹⁴ A János cselekedeteiből származó részletek fordítását J. K. Elliott-tól vettem át, lásd The Apocryphal New Testament (Oxford, 1993, Clarendon Press). [Magyarul: Dörömbözi János (szerk.): Az apostolok csodálatos cselekedetei (Budapest, 1996, Telosz), 5-40. old.]

[←100]

¹⁵ A nagy Széth második tanításából kiragadott részleteket Roger A. Bullard és Joseph A. Gibbons fordította, lásd Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library in English.

[←101]

¹⁶ Egy másik Péter apokalipszise is fennmaradt görög nyelven (és egy teljesebb etióp fordításban). Ez a menny- és pokoljárás első fennmaradt leírása, mely során Pétert maga Jézus vezette – Dante Isteni Színjátékínak nyilvánvaló előfutára.

[←102]

¹⁷ A Péter kopt apokalipsziséből származó részleteket James Brashler és Roger A. Bullard fordította, lásd Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library in English.

[←103]

¹⁸ A Tamás evangéliumából származó részleteket Dávid R. Cartlidge és David L. Dungan fordította, lásd Documents for the Study ofthe Gospels (Minneapolis, 1980, Augsburg/Fortress Press). [Magyarul: Hubai Péter, Prőhle Károly és Rugási Gyula (szerk. és ford.): Jézus rejtett szavai (Budapest, 1990, Holnap), 59-83. old.]

[←104]

¹⁹ A jelenségről általában lásd John J. Collins: The Apocalyptic Imagination: An Introduction to Jewish Apocalyptic Literature, 2. kiadás (Grand Rapids, 1998, Eerdmans).

[←105]

²⁰ Lásd John D. Turner: Sethian Gnosticism and the Platonic Tradition (Sainte-Foy, Québec, 2001, Presses de l’Université Laval).

[←106]

²¹ A zsidó gondolkodás efféle gnosztikus kapcsolatait illetően lásd Pheme Perkins: Gnosticism and the New Testament (Minneapolis, 1993, Fortress Press).

[←107]

²² Hasonló álláspontot képvisel Robert M. Grant régebbi, Gnosticism and Early Christianity című könyvének átdolgozott kiadása (New York, 1966, Harper & Row), illetve a közelebbi múltból Perkins Gnosticism című munkája és Birger Pearson Gnosticism, Judaism, and Egyptian Christianity című műve (Minneapolis, 1990, Fortress Press). A gnoszticizmus platóni gondolkodásba visszanyúló eredeti gyökereivel szemben erős ellenérveket hoz fel Roukema a Gnosis and Faith oldalain, illetve különösképp Gerard Luttikhuizen a „The Thought Pattern of Gnostic Mythologizers and Their Use of Biblical Traditions” című cikkében, lásd John Turner és Annié McGuire: The Nag Hammadi Library After Fifty Years (Leiden, 1997, E.J. Brill).

[←108]

8. fejezet: Jézus, Júdás és a tizenkét tanítvány Júdás evangéliumában

Ezek közül a nézetek közül foglalok össze néhányat Jesus: Apocalyptic Prophet of the New Millennium című könyvem átdolgozott kiadásának oldalain (New York, 1966, Harper & Row). A Jézus életének leírására történő korábbi kísérletek ragyogó összegzését kínálja Albert Schweitzer Quest of the Historical Jesus című klasszikusa (New York, 1968, Macmillan, eredeti német kiadás: 1906).

[←109]

^* A szerző itt egy amerikai adventista szekta vezetőjére utal, aki magát az utolsó prófétának tartotta. Az FBI 1993-ban tiltott fegyverbirtoklás okán rajtaütött a szekta főhadiszállásán a texasi Waco közelében. Koresh az összecsapások során életét vesztette. – A ford.

[←110]

Pálnak továbbá az is fontos volt, hogy Jézus úgy halt meg, ahogy, vagyis hogy keresztre feszítették. Hiszen a Szentírás világosan megmondja, hogy bárkit, akit fára akasztanak fel, azt Isten „megátkozza”. Pál szerint Jézust azzal, hogy keresztre feszítették – tehát felakasztották egy fára – Isten átka sújtotta. De mivel ő maga semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a sorsot, így gyakorlatilag mások kedvéért vállalta magára az isteni átkot. Tehát maga a keresztre feszítés volt az, ami megváltást hozott a bűnösök világára (lásd Gal 3:10-14).

[←111]

Mint arra Zlatko Plese rámutatott, kivétel lehet a 65-ös példabeszéd, melyben Jézus szőlőskertről beszél, ahol a földet bérbe vevő földművesek megölik a tulajdonos fiát. A beszámolóban azonban a halál megváltó szerepének semmi értelme.

[←112]

A Tamás evangéliumából származó részleteket David R. Cartlidge és David L. Dungan fordította, lásd Documents for the Study of the Gospels (Minneapolis, 1980, Augsburg/Fortress Press). [Magyarul: Hubai Péter, Prőhle Károly és Rugási Gyula (szerk. és ford.): Jézus rejtett szavai, Budapest, 1990, Holnap) 57-83. old.]

[←113]

^* Itt a szöveg következetlensége részben a magyar és az angol fordítás eltéréséből fakad (lásd Kasser, Meyer és Wurst: Júdás evangéliuma, Budapest, 2006, Geographia, 25. old. 8., ill. 9. jegyz.). – A ford.

[←114]

Akárcsak a többi evangélium esetében, Lukácsnál sem tudjuk, valójában ki lehetett a szerző. A korai keresztény hagyományok szerint Lukács evangéliumát és az Apostolok Cselekedeteit Pál apostol egy útitársa, egy Lukács nevű orvos írta, aki nem volt zsidó. Ezt a hagyományt azonban semmi sem támasztja alá, az első bizonyíték majdnem egy évszázaddal későbbi, mint maguk a könyvek. Ennek és a többi evangéliumnak a szerzőségét illetően lásd még Ehrman: The New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings, 3. kiadás (New York, 2004, Oxford University Press), 58-59. oldal.

[←115]

A Codex Alexandrinusnak nevezett V. századi kéziratban például még része az Újszövetségnek. [Magyarul: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák (Budapest, 1988, Szent István Társulat), 105-160. old.]

[←116]

Ez megtalálható Alexandriai Kelemen egyházatya írásaiban, lásd Sztromateisz (7, 17, 106). [Magyarul: Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma (Budapest, 1980, Szent István Társulat).]

[←117]

A „mások” elleni indított, vad és züllött viselkedésüket érintő támadásról – ami az ókori retorikai támadások hagyományos sztereotípiája – lásd értekezésemet a Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew című könyvem 197-202. oldalán (New York, 2003, Oxford University Press), illetve az ott idézett szakirodalmat.

[←118]

Lásd a 6. fejezet 8. jegyzetét.

[←119]

Ezt a nézetet támogatja például William Klassen a Judas: Betrayer of Friend of Jesus? című könyvében (Minneapolis, 1996, Fortress).

[←120]

Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic), 44. oldal, 142. jegyzet.

9. fejezet: Ki volt Iskarióti Júdás?

[←121]

Tulajdonképpen mindkét megközelítés történelmi annyiban, hogy az irodalmi megközelítés is azt próbálja meghatározni, mit is jelent ez az írásos forrás a saját történelmi kontextusában. A másik megközelítés viszont abban az értelemben „történelmi”, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában.

[←122]

Persze még a történelmileg pontos beszámolók is „hamisítványok”, mivel elmondott történetek, és a történeteket – még a történelmileg hiteleseket is – természetükből adódóan emberek alkotják. Én viszont itt azt kívánom kiemelni, hogy a múltról szerzett ismereteink vagy hitelesek (bizonyos mértékig) vagy nem.

[←123]

Az evangéliummal kapcsolatban további információért lásd Bart D. Ehrman: The New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings, 3. kiadás (New York, 2004, Oxford University Press), 4-8 és 10. fejezet.

[←124]

Máténak és Lukácsnak Márk mellett más írott források is a rendelkezésükre álltak, de úgy tűnik, Júdásról szóló beszámolójuk nem ebből a forrásokból merít. Mint korábban már megjegyeztem, mindketten a tudósok által Q-nak (a német Quelle, azaz „forrás” szó után) nevezett forrást használták fel, egy Jézus mondásairól (például a boldogokról vagy az Úr imájáról) szóló írásos beszámolót, mely ma már nincs meg. Máté más forrásokhoz is hozzáfért (melyekre néha M-ként utalnak), ezekből merítette például a gyermek Jézust meglátogató bölcsekről szóló történeteit, melyek kizárólag Máténál szerepelnek. Lukácsnak is voltak egyéb forrásai (melyeket L-nek neveznek), ahonnan a csak nála megtalálható történetek származnak, például az irgalmas szamaritánus vagy a tékozló fiú története. A szinoptikus evangéliumok forrásaival kapcsolatban lásd Ehrman: The New Testament, 6. fejezet.

[←125]

A görög szövegben kilenc helyen iskarothes formában, három esetben iskarioth formában betűzik.

[←126]

Lásd elsősorban Raymond Brown The Death of the Messiah: From Gethsemane to the Grave című könyvét (New York, 1994, Doubleday), 2:1413-1416. oldal.

[←127]

Ebben néhány igen tekintélyes tudós kételkedik. Lásd ibid. 2:1414. oldal.

[←128]

^* A magyar fordítás Kerijot-Hecronként hozza, és a bibliai szöveg Hácórral azonosítja. – A ford.

[←129]

^** A magyar fordítás itt Keriot formában hozza. – A ford.

[←130]

Lásd ibid. 2:1416. oldal.

[←131]

Azért akadnak alkalmi kivételek. Lásd például Hyam Maccoby: Judas Iscariot and the Myth of jewish Evil (New York, 1992, Free Press).

[←132]

A kérdéssel kapcsolatos korábbi tudományos eredmények klasszikus áttekintéséért a XVIII. század végei kezdetektől a XX. század elejéig lásd Albert Schweitzer: Quest for the Historical Jesus (New York, 1968, Macmillan, eredeti német kiadás: 1906).

[←133]

Ezzel a lehetőséggel és számos továbbival kapcsolatban lásd Jesus: Apocalyptic Prophet of the New Millennium című könyvemet (New York, 1999, Oxford University Press).

[←134]

Ennek hosszabb magyarázatát lásd ibid.

[←135]

Ez a mondás a tudósok által Q-nak nevezett forrásból származik, amiből Máté és Lukács a mindkettejüknél megtalálható, de Márk evangéliumában nem szereplő mondásokat merítették. Lásd még jelen fejezet 14. jegyzetét.

[←136]

Tehát a Q egy feltételezett (vagyis már nem létező) dokumentum, amit Máté és Lukács forrásként használt fel Jézus egyes mondásait illetően. Valószínűleg a Q dokumentumból származnak azok a mondások, melyek mind Máténál, mind pedig Lukácsnál megtalálhatók, Máténál viszont nem (ha Márknál is szerepel, akkor Máté és Lukács tőle vették át). További részleteket – köztük a Q forrás létezésére vonatkozó bizonyítékokat – lásd The New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings című könyvem 6. fejezetét.

[←137]

10. fejezet: Mit árult el Júdás, és miért?

A Palesztina elnevezést később adták a térségnek a rómaiak. Ma általános értelemben az ókori Galilea, Szamária és Júdea területére utal.

[←138]

Jézus tanításai az Emberfiáról különösen bonyolultak, és már régóta megosztják a tudósokat. Személyes nézetem szerint a legkorábbi mondások – például Mk 8:38 – látszólag különbséget tesznek Jézus és az Emberfia között. Mivel a későbbi keresztények úgy hitték, hogy Jézus maga volt az ember fia, biztos, hogy ezeket a mondásokat nem ők találták ki. Ez azt jelenti, hogy ezek a mondások valóban Jézushoz vezethetők vissza, viszont úgy tűnik, hogy ő nem saját magáról, hanem valaki másról beszélt. Lásd még Jesus: Apocalyptic Prophet of the New Millennium című könyvem 144-148. oldalán (New York, 1999, Oxford University Press).

[←139]

Ne feledjük el, hogy a Q a német Quelle szó rövidítése, ami „forrás”-t jelent. A tudósok azt a feltételezett (tehát már nem létező) forrást jelölik ezzel a megnevezéssel, amiből Máté és Lukács Jézus számos, Márknál nem szereplő mondását merítették, például az Úr imáját vagy a boldogokról szóló mondásait.

[←140]

Lásd még John J.Collins: The Scepter and the Star: The Messiahs of the Dead Sea Scrolls and Other Ancient Literature (New York, 1995, Doubleday).

[←141]

Lásd „The Crucified Messiah” című briliáns cikkét a The Crucified Messiah and Other Essays című tanulmánykötetében (Minneapolis, 1974, Augsburg Press).

[←142]

Lásd jelen fejezet 8. jegyzetét.

[←143]

Ez még akkor is igaz, ha Jézus kivégzése pusztán igazságtalan ítélethozatal vagy téves azonosítás esete volt. A rómaiak okkal végezték ki a bűnözőket, még akkor is, ha egyes bűnösöket tévesen vádoltak meg vagy igazságtalanul ítéltek el.

[←144]

H. Reimarusig, vagyis a XVIII. század végéig visszamenőleg számos tudós bizonygatta, hogy Jézust leginkább politikai lázadóként lehet megérteni, és a rómaiak is annak tekintették. Ennek a nézetnek mai szószólója Samuel G. F. Brandon, lásd Jesus and the Zealots: A Study of the Political Factor in Primitive Christianity (New York, 1967, Scribner). Az egyik elgondolkodtató bizonyíték, amit figyelembe kell venni, hogy Jézus tanítványai közül többen is fel voltak fegyverezve, amikor a hatóságok érte jöttek, hogy letartóztassák, az egyikük még kardot is ránt, hogy felvegye a harcot. Politikailag robbanásveszélyes időkben a fővárosban, Jeruzsálemben, hogy is ne tűntek volna fegyveres csoportosulásnak? Viszont akárhogy is magyarázzuk Jézus tanítványánál (vagy tanítványainál) a kardot, a béketeremtésre és Isten (nem az emberek) jövendő beavatkozására fektetett hangsúly Jézus tanításaiban a legtöbb tudós számára azt sugallja, hogy Jézus maga nem volt a birodalom erőszakos megdöntésének szószólója. Azt is meg kell jegyezni, hogy Jézusról sehol sem mondják, hogy fel lett volna fegyverezve. Ha valóban egy lázadó csoport vezetője volt, akkor ez azért elég furcsa.

[←145]

Ennek az álláspontnak a legmeggyőzőbb demonstrációját lásd E. P Sanders Jesus and judaism című könyvében (Philadelphia, 1985, Fortress).

[←146]

Lásd Richard Horsely értekezését a Jesus and the Spiral of Violence: Popular Jewish Resistance in Roman Palestine című könyvében (San Francisco, 1987, Harper & Row).

[←147]

Lásd jelen fejezet 10. jegyzetét.

[←148]

Lásd Ehrman: Jesus: Apocalyptic Propbet, 12. fejezet.

[←149]

Egyes tudósok felvetették, hogy Jézus dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe – amikor a tömegek elismerték, mint az eljövendő megváltót – vezetett végül ahhoz, hogy mint messiás alakot letartóztatták és kivégezték. Én azonban nem hiszem, hogy a Jézus jeruzsálemi bevonulásáról szóló történeteket történelmileg annyira hitelesnek lehet tekinteni, mint amennyire mondják. Ha Jézus valóban szamárháton érkezett Jeruzsálembe, hogy beteljesítse az írást az őt jövendő messiásként üdvözlő tömeg éljenzése közepette, akkor szinte biztos, hogy azonnal letartóztatták volna, és a hatóságok ott helyben elbántak volna vele. Ezzel szemben az összes hagyomány azt a verziót támogatja, hogy több napot is eltöltött Jeruzsálemben, mielőtt a hatóságok kellően komolyan vették volna ahhoz, hogy letartóztassák. Éppen ezért úgy vélem, hogy a dicsőséges bevonulás történetét később találták ki Jézus keresztény követői, akik meg akarták mutatni, hogy egy jövendölést váltott valóra azzal, hogy a fővárosba jött, illetve azt, hogy a tömegek, dacára annak, hogy néhány nappal később cserbenhagyták, kezdetben még örömmel fogadták őt, mint messiást.

[←150]

Ez a megfigyelés megint csak Nils Dahl érdeme, lásd jelen fejezet 5. jegyzetét.

[←151]

^* A szerző az angol „securely” [biztosan, biztonságban] alakot veti össze a más angol bibliafordításokban előforduló „underguard” [őrizet alatt] alakkal. Az általunk idézett magyar bibliafordítás viszont ötvözi a kettőt, így az alapján a szerző által kiemelt kontraszt nem szembetűnő. E tekintetben a magyar bibliafordítások közt is van különbség, a Károli-féle bibliafordítás például a szerző által idézett angol verzióhoz közelebb álló „biztonsággal” alakban fordítja. – A ford.

[←152]

Ezt a nézőpontot Albert Schweitzer veti fel ragyogó elemzésében – még ha más tekintetben teljesen elavult is – a Quest for the Hitorical Jesus című klasszikus könyvében (New York, 1968, Macmillan, eredeti német kiadás: 1906).

[←153]

Ezt a nézőpontot az angol ajkú világban Andrew Lloyd Webber és Tim Rice Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperája tette népszerűvé.

[←154]

11. fejezet: Júdás evangéliumának távlatai

Ezekkel a széles körben elterjedt nézetekkel kapcsolatban lásd Lost Cbristianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew című könyemet (New York, 2003, Oxford University Press).

[←155]

^* A szó magyar verziójában nem olyan könnyű felismerni az eredeti görög alakot (a haireomai azaz „választani”, igéből képzett haireszisz formát), mint az angol megfelelőjében (heresy azaz „eretnekség”). – A ford.

[←156]

Hozzáférhető angol fordításért lásd G. A. Williamson: Eusebius: The History of Church from Christ to Constantine (átdolg. és szerk. Andrew Louth, London, 1989, Penguin Books).

[←157]

Angol fordításban lásd Robert Kraft és mások: Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity (Philadelphia, 1971, Fortress Press).

[←158]

Bauer erre a nézetre vonatkozóan a római egyház Újszövetség utáni korszakának egyik legkorábbi fennmaradt szövegében, Kelemen I. könyvében bukkant bizonyítékra, ahol a római egyház megpróbál beleavatkozni a korinthoszi egyház belső ügyeibe, sürgetve, hogy egyházi vezetők egy bizonyos csoportját helyezzék vissza a hivatalába.

[←159]

Lásd Misquoting Jesus: The Story Behind Who Changed the Bible and Why címmel megjelent könyvem 6. fejezetében (San Francisco, 2005, Harper San Francisco), alaposabb és tudományosabb igényű értekezést pedig The Orthodox Corruption of Scripture: The Effect of Early Christological Controversies on the Text of the New Testament című munkámban talál az olvasó (New York, 1993, Oxford University Press).