z első keresztények orális kultúrában éltek. Az ókori világra vonatkozóan nehéz megbízható demográfiai adatokkal előállni, de a legjobb becsléseink szerint az első keresztény századokban a Római Birodalom lakosságának csak mintegy tíz százaléka volt írástudó. Ez azt jelenti, hogy tíz emberből kilenc nem tudott olvasni, írni meg különösen nem. Azok, akik írni tudtak – és ezen azokat értem, akik egész bekezdéseket tudtak fogalmazni – még ennél is kisebb százalékot képviseltek. A Jézus korában, illetve az azt követő századokban élő emberek túlnyomó többsége akkor sem tudott volna leírni egy mondatot, ha az élete múlott volna rajta.

Szerencséjükre nem ezen múlott az életük. Az orális kultúrákban az életet anélkül is lehetett élni és élvezni, hogy újságot, irodai feljegyzéseket, tudományos tanulmányokat, kormányzati jelentéseket, hivatalos iratokat vagy bármiféle irodalmi műveket olvastak volna. Ha mégis szükség volt írásos dokumentációra – például hozomány, ingatlaneladás vagy az adó átvétele ügyében –, mindig voltak írnokok a környéken, akik meghatározott fizetségért le tudták írni az embernek, amire szüksége volt. Ha pedig az ember irodalomra vágyott – például Homérosszal vagy Platónnál támadt kedve múlatni az időt, vagy ha a dráma, fikció érdekelte, esetleg el kívánt merülni egy-egy vallási iratban – felolvastathatta valakivel hangosan valakinek az írását. Egyre inkább úgy tűnik, az ókori világban ez volt a könyvek „olvasásának” legáltalánosabb módja: felolvastatni valakivel (egy ritkaságszámba menő tanult emberrel) barátok és családtagok társaságában.

Az ember azt hinné, hogy egy szóbeli közléseken alapuló társadalomban − ahol oly sok múlott az élőszóban hallottakon − különös gondot fordítottak rá, hogy a fontos emberekkel és eseményekkel kapcsolatos hagyományokat pontosan adják át, hogy a történet elmondva, és újra elmondva pontosan ugyanúgy hangozzék, és hogy a történetmondók gondosan ügyeljenek, nehogy bárhogy is megváltoztassák az elbeszéléseket. Nos, ma már tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz. A mai orális társadalmakat kutató kulturális antropológusok kimutatták, hogy a helyzet épp az ellenkező. Egy szóbeli kultúrában nem törődnek azzal, amit mi a saját írásos kultúránkban szó szerinti pontosságnak nevezünk. Az orális társadalmakban felismerték, hogy ha egy történetet más közönségnek, más kontextusban vagy más okból mond el az ember, akkor a történet más és más verziójára van szükség. A történeteket a kor és a körülmény formálja, amelyben elhangzanak.²³

Szilárd bizonyítékunk van arra vonatkozóan, hogy ez az ókori társadalmakban is igaz volt. Ez a bizonyíték – minő irónia – az írásos forrásokban keresendő. Az a kevés, történelmi eseményekről szóló írásos forrás, ami az ókori világból ránk maradt, főképp persze a szerző által hallott történeteken alapult. Olyan eset is akad, amikor egy bizonyos történetet több szerző is lejegyzett. A beszámolók szinte minden esetben eltérnek egymástól.

Ez a helyzet az újszövetségi evangéliumokkal is. A történetek még úgy is el-eltolódtak, hogy az egyik szerző egy másikat használt forrásként, például Máté esetében, aki egyes történeteit Márkról másolta. Mi oka lett volna erre? Az, hogy egy orális társadalomban élt, ahol aligha okozott bárkinek is problémát a történetek megváltoztatása. Természetes volt, hogy a történeteket másképp mondták el, ha a hallgatóság, az alkalom vagy a helyzet más volt. A széles körben elfogadott felfogás, miszerint a történeteket nem szabad megváltoztatni, hanem változtatás nélkül kell őket továbbadni, a modern írásos kultúrák újítása. A nyomtatott sajtó megjelenése előtt nem ez volt a széles körben osztott nézet.²⁴

A Jézusról szóló ókori történetek, mivel elsősorban egy szóbeli kultúrában maradtak fenn, a továbbadás során átalakultak. Ezért vannak különbségek – sőt összeférhetetlenségek – azokban a beszámolókban, melyeket végül írásba foglaltak, és ezért vannak különbségek – sőt összeférhetetlenségek – az őt végül eláruló tanítványáról, Iskarióti Júdásról szóló történeteinkben is. Az egyik nagy ellentmondás Júdás halálának körülményeivel kapcsolatos. Mint láttuk, Máté evangéliuma szerint Júdás felakasztotta magát, és halála után a főpapok arra használták fel az árulásért fizetett pénzt, hogy megvegyenek egy telket, ahol majd idegeneket temetnek el Jeruzsálemben. Vérmezőnek hívták, mert „véres pénzzel” vették meg. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve viszont másképp számol be Júdás haláláról, és az ehhez kapcsolódó telekügyletről. E két beszámoló részleteit valószínűleg lehetetlenség összeegyeztetni.

Júdás halála az Apostolok Cselekedeteiben

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvét ugyanaz a szerző írta, mint Lukács evangéliumát – ezzel mindenki egyetért (érdemes összehasonlítani az Lk 1:1-4, illetve az ApCsel 1:1-4 sorait, és kiderül, miért). Az Apostolok Cselekedetei tulajdonképpen egy kétkötetes mű második kötete. Az első kötet – amit Lukács evangéliumaként ismerünk – Jézus születéséről, életéről, nyilvános szerepléséről, haláláról és feltámadásáról szól, a második kötet pedig az apostolok későbbi küldetéséről. Lukács ebben folytatja a keresztények történetét, megmutatva, miként nőtte ki magát az egyház Jézus halála után a maroknyi tanítvány alkotta szerény kezdetekből, és terjedt el a Római Birodalom nagy városi központjain át, amíg az evangélium üzenete végül eljutott a fővárosba, Rómába. A könyv utolsó kétharmadának főszereplője Pál apostol, akinek áttéréséről a 9. szakaszban olvashatunk, és akinek a missziója – vagyis, hogy terjessze Krisztus evangéliumát, elsősorban a nem zsidó lakosság körében – a továbbiakban a könyv nagy részének témáját alkotja.

Lukács beszámolója a keresztény misszió elterjedéséről nem egyszerűen a tények leíró számbavétele, ami úgy adja át az eseményeket, ahogy azok valójában történtek. Lukács a második kötetben ugyanúgy csavart egyet a Jézus apostolairól és a küldetésükről szóló hagyományon, ahogy az első kötetben a Jézussal kapcsolatos evangéliumi hagyományon. A második kötetben az uralkodó hangsúly azon van, hogy minden, ami a misszió során történt, az isteni terv része volt, hogy a keresztény misszionáriusokat Isten inspirálta és ruházta fel hatalommal, hogy a szálakat már a kezdetektől fogva Isten szelleme mozgatta, és hogy nem volt ember által támasztható akadály, melyet a felvirágoztatása érdekében ne lehetett volna legyőzni, hogy a korai kereszténység történetét egész végig Isten hatalmas tekintete kísérte, és Isten hatalmas keze irányította. A keresztényeket semmi sem állíthatta meg abban, hogy számos hívet toborozzanak, bármerre is mentek. Isten ellenségei bebörtönözhették, megkínozhatták és megölhették Krisztus apostolait, de a missziót sosem tudták megállítani az úton.

Ez az egész könyvön átívelő téma már az egyik első esemény leírásában felbukkan. Miután a tanítványok negyven napon át újra és újra találkoztak a feltámadt Jézussal, és miután ő felment a mennybe, eldöntötték, hogy a misszió érdekében továbbra is tizenketten kell lenniük. Viszont az egyikük nyilvánvalóan „áttért a sötét oldalra”. Iskarióti Júdás elhagyta helyét közöttük, ezért szükség volt rá, hogy új tagot válasszanak a tizenkettő soraiba.

Aki a beszámoló kezdő szakaszában a választást sürgeti, nem más, mint Simon Péter, aki szolgálata idején Jézus jobbkeze volt. Az összegyűlt apostolokhoz intézett bevezető szavaiban az a meglepő, hogy Júdás árulását egy végső isteni terv részének tekinti, miként azt a Szentírásban megjövendölték. Mint Péter mondja:

„Testvérek, férfiak! Be kellett teljesednie az írásnak, amelyet a Szentlélek Dávid szájával Júdásról, azok vezetőjéről jövendölt, akik elfogták Jézust.” (ApCsel 1:16)

Más szóval Dávid király – aki ezer évvel azelőtt élt, és akit az ószövetségi Zsoltárok könyve szerzőjének tekintettek – megjövendölte, hogy Júdás lesz az áruló. Péter ezután felidézi azokat a szakaszokat, amelyek szerinte az eseményt megjövendölték:

„Benne van ugyanis a zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék sivataggá, ne lakja senki sátrukat. És: Tisztségét kapja meg más.” (ApCsel 1:20, utalva a Zsolt 69:25-re és a Zsolt 109:8-ra)

Ez igen fontos szakasz, ha meg akarjuk érteni az Apostolok Cselekedeteinek könyvét. A könyv szerzője – aki ezeket a szavakat Péter szájába adta – úgy látja, minden a tervek szerint történt, még Jézus elárulásának és kivégzésének borzalmas eseményei is. Visszaolvasva a Szentírást meglátta, mi a kulcsa mindannak, ami történt. Hogy minden látszat ellenére Isten irányította a dolgokat. Noha Júdás gonosztettet követett el – amire tulajdonképpen a sátán vitte rá (emlékezzünk a Lk 22:3 soraira) –, minden úgy alakult, miként azt Isten korszakokkal korábban elrendelte. Isten tervezte úgy, hogy az árulás megtörténjen, és most is az ő terve szerint való, hogy Júdás helyét betöltsék. A tanítványok sorsot vetnek, és a szerencse Mátyásnak kedvez, ő áll Júdás helyére a tizenkettő között. Feltűnő, hogy Mátyást többé nem is említik az egész könyvben. A feladata csupán annyi, hogy teljessé tegye a tizenkettő létszámát.

Péter nemcsak azt jelzi, hogy új apostolt kell választani, hanem tesz néhány közbevetett megjegyzést arra vonatkozóan is, hogy miért kell választani. Nemcsak azért, mert Júdás áttért a Krisztussal szembenálló erők pártjára. Ha csak ennyi történt volna, akkor nyilván ugyanúgy megbánhatta volna bűnét, mint Péter, és visszatérhetett volna az apostolok soraiba. Ez viszont már nem volt lehetséges, mivel Júdás meghalt. Péter festői szavakkal írja le a halálát:

„Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei. Erről Jeruzsálem minden lakója tudomást szerzett, úgyhogy azt a telket az ő nevükön Hakeldamának, azaz vérmezőnek nevezték el.” (ApCsel 1:18-19)

Júdás halálának fenti leírása már régóta fejtörést okoz az Újszövetség értelmezőinek, mivel több tekintetben is hasonlít Máté beszámolójára, viszont különbözik is attól. Júdás halála mindkét elbeszélésben összefüggésben áll a jeruzsálemi Vérmezővel. Máténál viszont azért nevezik így, mert a zsidó főpapok véres pénzzel vették, amit Júdás maga vitt vissza és hajított le a templomkörzetben. Lukács verziójában nem szerepel, hogy Júdás visszavitte volna a pénzt. Abban ő maga vesz a pénzből („gonoszsága bérén”) telket magának, és nem azért nevezik Vérmezőnek, mert a pénzt, melyből vásárolták, egy ártatlan ember (Jézus) vére szennyezte, hanem azért, mert Júdás maga ott halt véres halált. A legmeglepőbb az, hogy a halál oka nem az akasztás. Júdás valahogy fejjel előre lezuhant ezen a telken, felszakadt a hasa, a zsigerei pedig kifordultak, és csak egy véres halom maradt utána. Az nem teljesen világos, hogyan esett fejre Júdás: Vajon leugrott egy szikláról? Megbotlott valami kőben? Vagy egyszerűen csak elesett, és kettérepedt?

Egyes olvasók az évek során megpróbálták kibékíteni egymással a két verziót, például úgy, hogy Júdás felakasztotta magát (miként azt Máténál olvashatjuk), de a kötél elszakadt (amiről egyik leírásban sincs szó), ő pedig a földre zuhant (fejjel előre?), és kifordultak a belei (mint az Apostolok Cselekedeteiben áll). Vagy azzal érvelnek, hogy felakasztotta ugyan magát, de nem halt meg, hanem levágták, és később valamilyen belső vérzés okán szenvedett véres halált. A legtöbb mai kritikus olvasó azonban annyit lát, hogy a két beszámoló ellentmond egymásnak, mivel nemcsak a halálának mikéntje tekintetében térnek el egymástól, hanem abban a kérdésben is, hogy ki vásárolta meg a telket (a papok vagy Júdás?), és miért nevezték el Vérmezőnek (azért, mert véres pénzen vették, vagy mert Júdás összevérezte?). Ez történik a történeti hagyományokkal, miközben újra és újra elmondják őket a szóbeli kultúrákban. A hagyományok szájról szájra terjedve átalakulnak. Júdás halála és a jeruzsálemi fazekas telke között alighanem lehetett valamilyen kapcsolat, de hogy pontosan miféle, az úgy tűnik, a történetek átadása során valahol elveszett.

Júdás János evangéliumában

János evangéliuma mintegy tíz évvel Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei után íródott. A kanonikus evangéliumaink közül ez keletkezett utolsóként, és már régóta nyilvánvaló, hogy Máté, Márk és Lukács beszámolójához képest nagyon eltérő portrét fest Jézusról. A korai egyházban néhányan „spirituális evangélium”-nak nevezték Jánosét. A három korábbi elbeszélés nagyon hasonlít egymásra, olyannyira, hogy szinoptikus evangéliumoknak nevezik őket. A szinoptikus fogalom két szóból ered, melyek szó szerinti jelentése: „együtt tekintve”. Az első három evangéliumot azért nevezik így, mert oly sok közös történetet mondanak el – gyakran ugyanazokkal a szavakkal –, hogy akár párhuzamos hasábokban egymás mellé is rendelhetnénk és együtt olvashatnánk őket. János egészen más történeteket tár elénk, és a többiekkel közös történeteit is egészen másképp, más szavakkal mondja el. Ennek következtében a legtöbb tudós továbbra is úgy véli, hogy János nem Máté, Márk és Lukács műveiből merítve állította össze saját beszámolóját, hanem olyan történetekre alapozta, melyek már hatvan éve keringtek a szájhagyományban, mielőtt leírta volna őket.²⁵

János evangéliumában Jézus eltérő bemutatása fontos szerepet játszott abban, hogy János Iskarióti Júdást, az árulót is másképp mutatja be. Itt sincs szükség rá, hogy részletesen feltérképezzem az összes különbséget János és a többi evangélium között, így csak néhány szót szólok azokról az eltérésekről, melyek segítenek értelmet adni a Júdással kapcsolatos megjegyzéseinek.

János evangéliumának egyedisége

A negyedik evangéliumot épp magának Jézusnak az ábrázolása különbözteti meg oly nyilvánvalóan a többi evangéliumtól. A korábbi evangéliumokban Jézus ritkán beszél magáról, arról, hogy honnan jött, és hová tart. János evangéliumában viszont szinte csak erről beszél. Ebben az evangéliumban Jézus újra és újra elmondja követőinek, a tömegeknek és az ellenségeinek, hogy ő az, aki Atyja mellől lejött a mennyből, hogy hamarosan vissza fog oda térni, és hogy mindenki, aki benne hisz, örökké fog élni. Máténál, Márknál és Lukácsnál hiába is keresne az ember efféle tanításokat. Jánosnál fejezetről fejezetre újra és újra felbukkan.

A Jézus kilétére irányuló fókusz jól megfigyelhető néhány kizárólag Jánosnál szereplő mondásban, ahol Jézus az „én vagyok” formulával írja le saját magát: „Én vagyok az élet kenyere”; „Én vagyok a világ világossága”; „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. … Senki sem juthat el az Atyához, csak általam”. Előfordul, hogy egyszerűen annyit mond magáról: „én vagyok” – görögül ego eimi. Az értelmezők már régen észrevették e kifejezés jelentőségét, mivel alighanem a zsidó Szentírás egy jól ismert és igen jelentős szakaszára utal. Amikor a törvényhozó Mózes a Kivonulás könyvének 3. szakaszában Istennel beszélgetett, megkérdezte az Úr nevét, mire Isten azt felelte, „vagyok, aki vagyok” (a héber Biblia görög fordításában ugyancsak ego eimi).

Úgy tűnik, Jézus János evangéliumában magának követeli ezt a nevet. Így hát amikor vitába keveredik zsidó ellenfeleivel, akik gúnyolni próbálják, amiért azt állítja, különleges tudással rendelkezik a zsidók atyjával, Ábrahámmal kapcsolatban, Jézus így felel: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (8:58). Rádöbbennek, hogy ezzel isteni státuszt követel magának – ami istenkáromlás –, ezért köveket szednek fel, hogy megkövezzék.

János evangéliumában Jézus valóban isteni státuszban van. A mennyből szállt alá, és oda tér majd vissza. Mint isteni lény, mindent tud, ez az evangélium korai történeteiből ki is derül, amikor felismeri tanítványait, és az életükről beszél anélkül, hogy korábban ismerte volna őket (1:47). Jézus többek között azzal is világosan tisztában van, hogy meg fog halni, és hosszasan beszél az evangéliumban a haláláról. Tudja, hogy kereszten fog meghalni, de erre kettős értelemben utal, mint az alkalomra, amikor „felemeltetik”, vagyis, amikor felemelik a keresztre, ugyanakkor felemelkedik az Atyához is, felmagasztaltatik.

Mivel halála Isten terve szerint való, Jézus nyomatékosan megmondja, hogy az életét senki sem fogja elvenni. Önszántából adja oda:

„Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” (10:17-18)

Akárcsak a többi elbeszélésben, Jézusnak Jánosnál is vannak ellenségei. A történet elbeszélésének itt is két szintje van. Az isteni szinten minden Isten terve szerint történik. Az emberi szinten viszont Istennek és földi megtestesülésének, Jézusnak vannak ellenségei, akik szövetkeznek ellene, és megpróbálnak gátat vetni céljainak. Ez az evangélium konkrétan kiemeli, hogy Jézus ellenségei saját népének fiai, a zsidók. A „zsidók” jelző ezzel negatív felhangot kap, noha Jézus maga és a tanítványai is zsidók. A „zsidók” állnak szemben Krisztussal, ők dacolnak Istennel, ők esküdnek össze Jézus elveszejtésére, és ők a felelősek a haláláért.

Mivel a zsidók az ellenségei, Jézus ebben az evangéliumban meglehetősen csúnya dolgokat mond róluk, olyannyira, hogy a mai olvasók körében akadnak, akik egyfajta ókori keresztény antiszemitizmust vélnek felfedezni a leírásban. Ezt a nézetet könnyű megérteni: ebben az evangéliumban a „zsidók” Isten ellenségei, és ők a felelősek az ő Krisztusának meggyilkolásáért. Ráadásul Jézus utal rá, hogy ők nem Ábrahám leszármazottai, és még csak nem is Isten gyermekei. Ők a sátán gyermekei, akik az ő atyjuk, az ördög akaratát követve szállnak szembe vele, Isten igaz képviselőjével.

„Erre közbevágtak: »A mi atyánk Ábrahám!« Jézus így folytatta: »Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett. … A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja. … Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók.«” (Jn 8:39-47)

Jézust – aki Istentől való – ebben az evangéliumban végig a saját népe utasítja el, a zsidók, akik nem Istentől valók, hanem az ördögtől. „[Krisztus] A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – jelenti ki az evangélium elején a szerző (1:11).

Mint ez a néhány idézet is mutatja, János evangéliumában a többihez képest sokkal erőteljesebben jelen van az emberekre vonatkozóan egyfajta kétpólusú kategorizálás aszerint, hogy milyen a viszonyuk Krisztushoz. Kétféle ember van, akik kétféle valóságot tükröznek. Az egyik oldalon az Isten áll, a másikon a sátán; vannak Isten gyermekei és vannak a sátán gyermekei; az emberek vagy a fényben élnek, vagy a sötétség útját járják; vagy az igazságért állnak ki vagy a bűnt propagálják. Ez a szigorú karakterizálás már az evangélium elején egyértelműen kinyilváníttatik:

„Aki hisz benne [vagyis Krisztusban], az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.” (3:18-21)

Júdás ábrázolása János szerint

János evangéliumában több konkrét említés esik Júdásról, mint a többi kanonikus evangéliumban, hiszen a neve itt nyolc alkalommal szerepel. Történetének alapvető vonulata azonban ugyanaz: egyike a tizenkét tanítványnak, akiket Jézus kiválasztott, és vele együtt költi el az utolsó vacsorát, mielőtt elmenne, hogy elárulja. Viszont sok mindenben, amit János Júdásról elmond, fellelhető az ő evangéliuma és a többieké közt fennálló sokrétű eltéréseknek a lenyomata.

Jánosnál nem szerepel az a jelenet, amikor Jézus kiválasztja a tizenkettőt, viszont Jézus egy alkalommal visszautal rá, és ebben a kontextusban megemlíti Júdást. János evangéliumának 6. szakaszában Jézus egy meglehetősen bonyolult diskurzussal szolgál, melyben utal rá, hogy annak, aki örökké kíván élni, ennie kell az ő testéből, és innia kell az ő véréből (6:53-54). Ez a kép a legtöbb hívében visszatetszést keltett, akik emiatt úgy döntöttek, elhagyják őt. Ekkor megkérdezi a tizenkettőt, hogy ők is el akarják-e hagyni, mire Péter azt feleli, hová máshová mennének, hiszen az övé „az örök életet adó tanítás” (6:68). Jézus eztán egy olyan eseményre utalva, ami az evangéliumban nem szerepel, a következőt válaszolja: „Nem tizenkettőtöket választottam ki?” Ehhez azonban hozzátesz még valamit, ami a mi szempontunkból nagyon fontos: „De egyikőtök ördög.” A narrátor ezután hozzáfűzi: „Júdást értette rajta, az iskarióti Simon fiát. Mert ő lett az árulója, egy a tizenkettő közül”(6:71).

Júdást ez esetben „Iskarióti”-nak nevezik, mivel ez a családneve, amit apjától, Simontól örökölt. Ami viszont ezen a ponton ennél is meglepőbb, hogy Jézus már ekkor – a szolgálatának egy ilyen korai szakaszában (nemcsak az utolsó vacsorán) – tudja, hogy el fogják árulni, és elárulójának „ördögi” jellemével is tökéletesen tisztában van.

Mindkettő remekül beleillik János Jézusról szóló leírásába, ahol Jézus mindent előre tud (ebben az evangéliumban ő isteni lény, tehát természetes, hogy mindent tud), és ahol minden fekete-fehérre van festve. Vagy Jézussal, vagy ellene; vagy igaza van az embernek, vagy téved; vagy a fényben jár, vagy a sötétségben; vagy az Istené, vagy az ördögé. Júdás az ördögé. Mi több, tulajdonképpen ő maga is ördög, noha nem maga az ördög, hiszen János később azt mondja, hogy az ördög „fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el” (13:2). Júdás tehát gonosz – lényegében az ördög fia – akárcsak János szemében a zsidók. János nem magyarázza meg, hogy Jézus miért választott egy ellenséget a követőjének, az olvasónak azonban valószínűleg azt kívánja sugallni, hogy mindez a terv szerint történt.

Az evangélium Júdást eztán egy olyan epizódban említi, melyről a szinoptikus evangéliumok esetében már beszéltünk: amikor Jézust egy meg nem nevezett asszony felkeni. Ezúttal azonban ez nem Galileában történik, mint más evangéliumok szerint, nem is egy Simon nevű farizeus házában, mint Lukácsnál, és a nő sem ismeretlen. Az eseményre a júdeai Bethániában kerül sor (egy Galileától délre fekvő területen), Jézus barátainak, Máriának, Mártának, és Lázárnak a házában, és Jézust maga Bethániai Mária keni fel a drága kenőccsel. Tiltakozások ezúttal is akadnak, de nem a jelen lévők közül „némelyek” szájából, miként Márknál, és nem is a „tanítványok” részéről, miként Máténál. Jánosnál konkrétan Iskarióti Júdás az, aki tiltakozik. „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” (12:5). A narrátor azonban elárulja, hogy Júdásnak egyáltalán nem a szegényekre volt gondja. Ő volt az apostoli közösség pénztárosa, és lopott tőlük. Szerette megdézsmálni a közösség pénzesládáját, amit a gondjaira bíztak (12:6).

János ördöginek, a sátán fiának ábrázolja Júdást, aki már a kezdet kezdetétől szemben áll Krisztussal, és ráadásul egy pénzéhes tolvaj – ismerősen hangzik? Bárkinek az lenne, aki egy kicsit is ismeri a zsidók ellen felhozott középkori antiszemita rágalmakat, miszerint démonok által megszállt uzsorások és tolvajok, akik megtagadták és meggyilkolták a saját Krisztusukat. Egyes tudósok szerint nem lehet véletlen, hogy a kora keresztény hagyományok „Krisztus-gyilkosának” neve – Júdás – etimológiai kapcsolatban van a zsidó jelzővel. A későbbi korokban Júdást ábrázolták a zsidók prototípusaként.²⁶

Akárcsak a többi evangéliumban, Júdás Jánosnál is jelen van az utolsó vacsorán (13. fejezet). De míg a többi evangéliumban Jézus azt jövendöli, hogy a tizenkettő közül egy elárulja majd, János evangéliumában − ahol Jézus rendszeresen jelenik meg úgy, mint aki részletesen előre tud mindent, ami történni fog − Jézus a hozzá legközelebb ülőnek konkrétan megmondja, hogy Júdás fogja elkövetni a tettet (13:26). A sátán ekkor megszállja Júdást, Jézus pedig azt mondja neki: „Aimit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” (13:27). Az asztal körül senki sem tudja, miről beszél, ami elég furcsa, ha tekintetbe vesszük, hogy Jézus utalt rá, miszerint Júdás lesz az áruló. A tanítványok azt hiszik, élelemért küldi Júdást, vagy hogy pénzt adjon a szegényeknek (13:29). Az olvasó azonban tudja, valójában mi is a helyzet: Júdás azért megy el, hogy megszervezze a gonosztettet. Ezután következik az evangélium egyik lélegzetelállítóan egyszerű kijelentése: „Júdás nyomban elment. Éjszaka volt.”

Igen, valóban éjszaka volt. Júdás a sötétben indul útnak, hiszen ezen evangélium szerint ő a sötétség küldötte. És a sötétség hamarosan mindannyiukra leereszkedik, amint Júdás végrehajtja előre elrendelt feladatát, és az ellenséget odavezeti mesteréhez, hogy elfogják.

A letartóztatási jelenet itt a többi evangéliumtól eltérő formában szerepel. Itt szó sincs csókkal való elárulásról. Júdás odajön a kertbe, ahova Jézust várják. Vele tart egy osztagnyi katona, valamint a főpapok és a farizeusok néhány szolgája, kezükben lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus – aki „tudta, mi vár rá” (18:4) – megkérdi, kit keresnek. „A názáreti Jézust” – felelik ők. Különös szóváltás ez, hiszen nyilvánvaló, hogy ő maga Jézus, és ha Júdás vezeti őket a keresésben, akkor nyilván tudniuk kellene. Viszont ennél is különösebb, ami ezután történik. „Én vagyok” – mondja Jézus, és mindannyian – köztük Júdás is – önkéntelenül meghátráltak és a földre rogytak (18:5-6).

Ellenben János evangéliumának szemszögéből ez a reakció egyáltalán nem olyan különös. Görögül Jézus válasza: „Ego eimi” („vagyok, aki vagyok”). Kimondta az isteni nevet, és magára vonatkoztatta. Isten nevének hallatára „hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv” (íz 45:23). Júdás és a katonák térdre borulása természetes reakció arra, hogy isteni lény áll előttük.

Jézus ismét megkérdi, kit keresnek, és ők újra válaszolnak, ezúttal viszont hagyja, hogy letartóztassák. Innen pedig folytatódik a történet.

Összefoglalva, a jánosi evangélium szerzőjének egész művén átívelő nézetei – Istenről, Krisztusról, az isteni tervről és a tanítványokról – ugyanúgy hatottak arra, ahogy Júdás történeteit elmondta, mint ahogy Máténál, Márknál, Lukácsnál és az Apostolok Cselekedeteiben. Itt ő a tolvaj ördög, a sátán fia, akiről Jézus már a kezdetektől tudta, hogy a gonosz oldalán áll, aki elárulja saját mesterét, de aki kénytelen – még ellenségeként is – leborulni előtte. Később felvetjük a kérdést, hogy van-e bármi ebben a leírásban, ami történelmileg hitelesnek tekinthető, most viszont elég annyi, hogy tudjuk, amikor a korai keresztények történeteket meséltek Jézus követőiről vagy akár az elárulójáról, mindezt saját nézeteik, látásmódjuk és teológiai közegük tükrében tették.

Júdás a többi evangéliumi hagyományban

Attól, hogy az evangéliumokat összeállították és elterjesztették, a keresztények persze még továbbra is meséltek történeteket Jézusról, illetve árulójáról, Júdásról. Továbbra is születtek történetek, melyeket alkalmanként le is írtak. Az egyház korai évszázadaiból nincs annyi történetünk Júdásról, mint amennyit szeretnénk, de az a néhány, ami van, felettébb érdekes. A következőkben szeretném megosztani ezek közül a legizgalmasabbakat.

Júdás Papiasz írásaiban

Papiasz a II. század elején élt keresztény szerző volt, aki saját állítása szerint nemcsak könyvekből szerzett információkat Jézus szavairól és tetteiről, hanem beszélgetésekből is, amiket Jézus saját tanítványainak társaival folytatott. Az általa összegyűjtött információkból egy ötkötetes művet írt Az Úr mondásainak magyarázata címmel. A későbbi keresztények azonban ilyen-olyan okból úgy döntöttek, nem őrzik meg munkáját, így nincs róla másolatunk. Vannak viszont idézeteink a későbbi egyházatyák műveiből. Ezek között kettő is akad, mely Iskarióti Júdással foglalkozik.²⁷

Az elsőből megtudjuk, hogy Jézus jövendölése szerint a jövendő mennyei királyság utópiaszerű állam lesz, ahol az emberek élvezhetik majd a föld gazdag bőségét. Ezt a bőséget oly bizarrul írja le, hogy egyes tudósok szerint ez lehet az oka, hogy a későbbi keresztények úgy érezték, jobb, ha nem bíznak Papiaszban: (úgy gondolták) nyilvánvalóan túlzásokba esett. De mint a beszámolóból kiderült, nem ők voltak az elsők, akik így gondolkodtak. Iskarióti Júdás állítólag nehezen tudta elhinni, hogy Jézus valóban mondhatott ilyesmit. A II. század végén élt egyházatya, Ireneusz írásaiból átvett teljes idézet a következőképp hangzik^28*:

„Akkor majd a megújított és szabaddá lett teremtett világ mindenféle eledelből bőségben fog teremni az ég harmata és a föld termékenysége folytán, miként erről azok a presbiterek is említést tesznek, akik még látták Jánost, az Úr tanítványát, és tőle hallották azt, amit ezen idővel kapcsolatban tanított az Úr.

»Eljönnek majd azok a napok, mikoron majd olyan szőlőtövek sarjadnak, melyeknek mindegyike ezer ágat hordoz, és egy-egy ágán tíz-tízezer venyige lesz majd, és minden venyigén tíz-tízezer hajtás, és minden egyes hajtáson tízezer szőlőfürt, és minden fürtön tízezer szőlőszem, és minden egyes szőlőszem huszonnégy metréta (40 liter) bort fog adni. Ha pediglen a szentek közül bárki megfog egy szőlőfürtöt, a másik fürt akkor így fog kiáltani: – Én sokkal jobb ízű vagyok, szakíts le engemet, általam mondj áldást az Úrnak! Hasonló lesz ehhez a gabona is, mert minden egyes kalász tízezer búzaszemet fog hordozni, és minden egyes szem négyszer kétfontnyi lesz, egyformán kiváló minőségű; sőt az almák, meg a különféle magvak, a fűfélék is mind-mind ilyenek vagy ezekhez hasonlók lesznek, és minden állat mindazzal táplálkozni fog, amit a föld megterem. Békesség és egyetértés lesz majd közöttük, és az embernek való tökéletes alávetettségben fognak élni.«

Mindezeket Papiasz a négy könyvében leírtakban tanúsítja, ő még hallhatta János apostolt, Polükarposszal jól ismerték egymást, a kezdeti időkből való férfiú volt, és mintegy öt könyvet írt életében. Mindezekhez hozzáfűzi: »A hívők szemében ezek hitelre találnak. De Júdás – mondja ő – hűtlenül és hitetlenül kérdezgeti: Hogyan fogja megvalósítani az Úr ezt a nagy bőséget? – Az Úr pedig ezt mondotta: – Meglátják mindazok, akik majd részesednek benne.«”²⁹

Ezzel mintha arra kívánna célozni, hogy Júdás – az áruló – nem lesz azok közt, akik beléphetnek ebbe a paradicsomi állapotba.

A második idézet közvetlenebbül kapcsolódik Júdáshoz. Ez a haláláról számol be, melynek egyes véres – az Apostolok Cselekedeteiben is előforduló – részletei itt szemléletes és rikító túlzásokban jelennek meg. Júdás itt nem egyszerűen lezuhan és kiontja zsigereit, hanem nyilvánvalóan azért halt meg, mert oly kövérre hízott, hogy szó szerint „felrobbant”.

„Az istentelenség igen nagy mintapéldáját szolgáltatta ebben a világban Júdás, egész testével utálattá vált. Mert ahol egy szekér könnyen áthaladt, ő nem tudott átmenni; még akkor sem tehette volna meg, ha csak a fejének tömegéről lett volna szó. Szemhéjai – mint mondják –, annyira megdagadtak, hogy a világosságot egyáltalán nem láthatta, szemevilágát az orvosok még szemvizsgáló tükörrel sem tudták megnézni, annyira beestek. Szeméremteste minden szégyellnivalónál undokabb és nagyobb lett, testének minden részét elárasztotta a genny, meg a férgek, és ezek váladékaikban minduntalan előtörtek kínzására. A magában hordozott gyötrődés és fájdalom után – mint mondják –, egy elhagyatott tanyán halt meg, mely bűze miatt puszta és lakatlan vidékké változott egészen napjainkig, és rajta még senki sem tudott átmenni anélkül, hogy az orrát ne tömte volna be kezeivel. Ekkora bűz áradata lepte el teste miatt azt a földet.”

Szükségtelen mondani, hogy ez a beszámoló nem hasonlít sem Máté evangéliumára, sem az Apostolok Cselekedeteire. Ugyan Papiasz nem mondja ki, de láthatóan úgy vélte, Júdást a felpuffadt állapota isteni megtorlásként sújtotta a bűnéért, hogy elárulta Jézust. Az ókori forrásokban mindvégig általános utalás, hogy ha Isten ítélete lesújt valakire, az illető gennyesre dagad, és férgek falják fel már azelőtt, hogy a földbe kerülne. Az Újszövetség olvasói számára nyilván ismerős az istenkáromló Heródes király halálának esete az ApCsel 12-ben: „Férgek emésztették meg, úgy halt meg” (12:23). Ennél is szemléletesebben számol be Heródes haláláról az I. századi zsidó történetíró, Josephus Flavius, aki szerint tűz kezdett izzani a hasában, és ettől fájdalom kínozta belülről. A fájdalom roppant étvágyat keltett benne, és ennek átadva magát belei kifekélyesedtek, és a vastagbele elfertőződött. Ezután megtudjuk, hogy valamiféle áttetsző folyadék gyűlt meg a lábai és a hasa alján, a nemi szervei pedig megrohadtak, és mindenféle férgek borították el (Josephus Flavius: A zsidók története, 17.6.5). Nos, nem szép halál.

Az istenkáromlók esetében viszont nem is olyan szokatlan. A IV századi egyháztörténész, Euszebiosz szerint hasonló sors várt Galerius császárra, aki nagymértékben felelős volt a „nagy üldöztetésekért”, minek okán a keresztények sokfelé estek áldozatul kínzásoknak, és haltak mártírhalált. Isten végül megbüntette istentelen tettéért:

„Egyszer csak minden előjel nélkül gennyedő gyulladás keletkezett a nemi szervei körül, majd egy mélyen ülő fisztuláris fekély. Ezek gyógyíthatatlanul átették magukat a legbelső szerveibe, ahonnan egy nyüzsgő leírhatatlan féregtömeg, és émelyítő bűz áradt elő. A mértéktelen evés következtében már a betegség előtt az egész ormótlan teste átalakult egy nagy halom petyhüdt zsírrá, ami ezután oszlani kezdett, és visszataszító, rémisztő látványt nyújtott mindazok számára, akik a közelébe jöttek.” (Euszebiosz: Egyháztörténet, 8.16.3-5)³⁰

Az orvosai „nem bírták elviselni a mindent legyőző rendkívüli bűzt”, így ott helyben elrendelték a kivégzésüket. Gelerius nyilvánvalóan szörnyű fájdalmak közt halt meg.

Heródes és Galerius esete nem volt egyedülálló. Hasonló halálozásokat jegyeztek fel azokról is, akik szembehelyezkedtek Isten céljaival.³¹ Júdás is ott volt az alávaló gonosztevők hosszú sorában, akik végül – a ránk maradt művek szerzői szerint – megkapták méltó jutalmukat.

Júdás Nikodémus evangéliumában

Júdásról még évszázadokon át meséltek történeteket. Az egyik kedvencem a Nikodémus evangéliuma címet viselő könyvből származik, amit (Poncius) Pilátus-aktának is neveznek. Ez a legendás beszámoló Jézus peréről, haláláról és pokoljárásáról tele van remek történetekkel, amelyek közt a tudósok véleménye szerint egy sem akad, ami történelmileg hiteles lenne, mindazonáltal rendkívül szórakoztatóak, és igen tanulságosak is, ha meg szeretnénk tudni, milyen történeteket meséltek a keresztények Krisztusról a halálát követő évszázadokban. Az evangélium látszólag teljes egészében egy másik írásos dokumentumban gyökerezik, ami valószínűleg a IV. vagy az V. századra tehető.

Példaként arra, miféléket olvashat benne az ember, az elbeszélés elején megtaláljuk azt a történetet, amikor Jézust Pilátus elé viszik a tárgyalásra. A helyiségben posztol néhány római katona, akik standardokat tartanak a magasba, rajta az isteni Caesar képmásával. Viszont amint Jézus a terembe lép, a standardhordozók derékban meghajolnak, ezért úgy tűnik, mintha Caesar képmása behódolna Jézus előtt. A teremben tartózkodó zsidó vezetők haragra gerjednek, és megvádolják a standardhordozókat, hogy szándékosan csinálták. Ők bizonygatják, hogy nem tehettek róla, a standardok maguktól hajoltak meg.

Pilátus erre azt mondja a zsidó vezetőknek, hogy találjanak sajátjaik közt tizenkét jól megtermett embert, tartsák fel ők a standardokat. Így is tesznek, és Jézus kimegy a helyiségből, hogy másodszor is bejöjjön. Lám, ezúttal is, amikor átlépi a küszöböt, a standardhordozók meghajolnak előtte. A zsidók persze fel vannak bőszülve, de az olvasó már érti a lényeget. Jézus az isteni lény, nem Caesar; Jézus az, kinek „nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2:10-11).

Nikodémus evangéliumának nem minden kéziratában fordul elő Júdás története, hiszen mint minden ókori könyv, ez is kézzel írt másolatokban maradt ránk, melyek mindegyike eltér a többitől.³² Az egyik különösen érdekes kéziratban azt olvasni, hogy az árulást követően Júdás hazamegy, hogy keressen néhány kötelet, amivel felkötheti magát. Amikor a konyhába lép, meglátja a feleségét, aki épp csirkét süt nyárson faszén felett. Azt mondja neki, készítsen kötelet, amivel felkötheti magát. Az asszony zavartan megkérdi, miért. Elmondja neki, hogy feladta tanítóját, Jézust a gonosztevőknek, hogy megöljék, de nagy bánatukra a harmadik napon Jézus fel fog támadni. Az asszony erre azt mondja, ne beszéljen, és ne gondoljon ilyeneket, hiszen miként ez a sülő csirke sem fog már többé beszélni, úgy Jézus sem fog feltámadni a halálból.

Ekkor viszont, amint az asszony elhallgat, a nyárson sülő csirke kitárja szárnyait és hármat kotkodácsol. Ez több mint elég Júdásnak, fogja a köteleket, és felakasztja magát.

Júdás a Megváltó gyermekségének arab evangéliumában

A korai egyház idejében, a II. századtól kezdődően volt néhány evangélium, amelyek legendás történeteket idéztek fel arról, milyen volt Jézus kisfiúként. Ezeket hagyományosan gyermekségevangéliumoknak nevezik. Közülük a legkorábbi – mely valószínűleg a II. század elejéről vagy közepéről származik – a Tamás gyermekkor-evangéliuma címet viseli. Ez a beszámoló egy meglehetősen csintalan, de csodatevő Jézus kalandjait veszi sorra öt- és tizenkét éves kora között. Valamivel később egy másik evangélium is előkerült, mely ennél is korábbi eseményekről regél. Ezt Jakab protoevangéliumának nevezik. Azért hívják protoevangéliumnak, mert olyan eseményeket ír le, melyek jóval az újszövetségi beszámolók előtt történtek. Tulajdonképpen főleg Jézus anyjának, Máriának a születéséről, ifjúkori életéről és házasságáról szól. Mindvégig azt kívánja bemutatni, miért ő volt a kiválasztott, akinek testéből az Isten fia testet ölthetett e világon.

A későbbi gyermekségevangéliumok szerzői gyakran használták fel ezt a két korábbi szöveget saját elbeszélésük alapjául kedvük szerint felnagyítva, kibővítve, összevegyítve és megváltoztatva mindazok alapján, amit a szerzők Jézusról hallottak, vagy amit ők maguk képzeltek arról, mi is történhetett a Jézus felnőttkorát megelőző években. Ez a későbbi – valószínűleg az V. vagy a VI. századból való – evangéliumok egyike csak arab fordításban maradt ránk, így hagyományosan a Megváltó gyermekségének arab evangéliumaként emlegetik.

Ebben az evangéliumban szerepel egy történet, ami az ifjú Jézus és végzete, az ifjú Júdás egyik találkozását meséli el. A történet olyan epizód után következik, mely arról szó, miként szabadított meg egy nőt egy sárkánytól Jézus pólyájának egy darabja. Többé-kevésbé az egész műnek ilyen a hangvétele. A minket érdeklő történet azonban Jézusról és Júdásról szól, akik együtt játszanak Betlehemben. Júdást ebben az evangéliumban – bár még igen fiatal – gyakran megszállja a sátán, és ráveszi, hogy harapjon meg mindenkit, aki a közelébe megy. Ha nem talál senkit, akit megharaphatna, akkor saját kezeit és lábait harapja meg. Az anyja azért viszi el Máriához és Jézushoz, mert reméli, hogy meg tudják gyógyítani.

Jézust kiviszik játszani egy vízfolyáshoz, mire Júdás odajön hozzá, és „jobbjára ült”^33*. Akkor viszont szokása szerint a sátán közbeavatkozik. Beleszáll Júdásba, és arra sarkallja, hogy harapja meg Jézust, de nem tudja − hiszen Jézus mégiscsak Isten fia −, ezért végül csak megüti a jobb oldalát, mire ő sírva fakad. A sátán viszont kiűzetik a gyermekből, veszett kutya alakjában menekül el tőle. A narrátor azonban elárulja, hogy ahol Júdás megütötte Jézust, később, amikor keresztre feszítik, azon a helyen döfték át a „zsidók” az oldalát egy lándzsával (lásd Jn 19:34).

Itt nyilvánvalóan olyan történettel állunk szemben, mely előrevetíti az elkövetkező eseményeket, vagyis hogy Júdás megpróbálja megsebezni Jézust. Feltűnő, hogy Júdás ezúttal is a Jézus abszolút ellenfeleiként bemutatott „zsidókkal” kerül párhuzamba. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy János evangéliumában igazából nem a zsidók döfik át Jézus oldalát, hanem egy római katona. Az olyan szerzők szemében viszont, mint például az arab gyermekségevangélium szerzője, az ilyen értelmezési finomságok nem voltak lényegesek. A zsidók ellenségek, Júdás pedig őket képviseli, az ördög gyermekeit, akik ártani akarnak Krisztusnak.

Júdás az Aranylegendában

Jézus tanítványairól és a későbbi keresztény szentekről a középkorban mindvégig az Aranylegendaként ismert könyv volt messze a legnépszerűbb történetgyűjtemény, amit Jacobus von Voragine domonkos szerzetes állított össze 1265-ben. A protestáns reformációt megelőzően ez volt a legszélesebb körben olvasott könyv az egész keresztény világban, sokak számára a „tudás” elsődleges forrása a kora középkori egyházról. A történetek többsége a hit hőseiről szól, de Iskarióti Júdásról is van benne egy legendaciklus. Ez azonban mindentől eltér, amit eddig láttunk, hiszen ezeket a történeteket részben Oidipusz király klasszikus mítosza szerint alakították, akiről azt jövendölték, hogy meg fogja ölni apját, majd nőül veszi anyját. Oidipusz magával ragadó történetét klasszikus formában a nagy görög tragédiaszerző, Szophoklész meséli el. Ezerhétszáz évvel később hasonló történet kapott szárnyra Júdásról, a keresztény dráma legtragikusabb alakjáról.³⁴

Az Aranylegendában Júdás egy zsidó nő, Ciborea fiaként jön a világra, aki Jeruzsálemben él férjével, Rubennel. A születése előtt Ciborea baljós álmot látott, miszerint fia „romlást hoz majd egész népére”. Mivel nem akarták, hogy az álom valóra váljon, úgy döntenek, kiteszik a gyermeket, és hagyják meghalni, így hát egy kosárban a tengerre bízzák. A végzet (az isteni végzet) azonban úgy hozta, hogy életben marad, és kosara partot ér Skariót szigetén. (Ezért kapja az „Iskarióti” nevet.) Az ország királynője épp a parton sétál, amikor megpillantja a kosarat. Régóta vágyott fiúgyermekre, de már nyilvánvaló volt, hogy nem lehet gyermeke. Így hát kiforral egy tervet. Magával viszi a gyermeket, titokban dajkát fogad mellé, úgy tesz, mintha terhes lenne, majd mikor eljön az ideje, bejelenti, hogy gyermeke született. Ezzel befogadja Júdást saját királyi vérvonalába.

De mint az ilyen helyzetekben néha megesik, ekkor még nem tudja, hogy valóban teherbe esik. Fiút szül, és a két gyermek együtt nő föl. Júdás azonban féltékeny „öccsére”, és folyton rosszul bánik vele. Amikor megtudja, hogy valójában nem rokona a királynőnek, és így nem ő a királyi örökös, megöli öccsét, és elmenekül az országból. A végzet (az isteni végzet) azonban úgy hozza, hogy végül Jeruzsálemben köt ki. Valami rejtélyes módon az ország római kormányzója, Poncius Pilátus elé kerül, és oly jó benyomást tesz rá, hogy megteszi őt főintézőjének.

Egy nap Pilátus átnéz szomszédja udvarára, aki – micsoda meglepetés – történetesen épp Júdás vér szerinti apja, Ruben, és látja, milyen íncsiklandó almák nőnek nála. Megkívánja, így átküldi Júdást, hogy lopja el őket a kertből. Ruben viszont váratlanul megjelenik, és meglepi Júdást. Ez dulakodáshoz vezet, amiben Júdás megöli az idősebb férfit. Pilátus azzal jutalmazza Júdás lojális viselkedését, hogy neki adja Ruben javait – köztük feleségét, Ciboreát is. Júdás így tudtán kívül saját anyjával hál.

Egy nap Ciboreára rátör a bánat amiatt, amit ő és első férje sok évvel azelőtt tettek, és kiönti a lelkét Júdásnak, elmondja, miként bízták kisded fiukat egy kosárban a hullámokra. Júdás – aki a mostohaanyjától megtudta a valódi történetét – összerakja a darabokat, és rádöbben, mi történt. Apagyilkos lett, most pedig vérfertőzésben él.

Bűntudatában és gyászában Krisztushoz fordul megbocsátásért. Krisztus a tanítványai közé fogadja, és rábízza a közösség pénztárát. Júdásnak viszont megvan a maga sötét oldala, amit nem tud ilyen egyszerűen elnyomni. Rendszeresen megdézsmálja a pénztárat, tíz százalékot a saját kiadásaira fordít. Később dühbe gurul, amikor Jézust egy nő felkeni, a semmiért elpazarolva a háromszáz dénárt érő kenőcsöt. Ez háromszáz dénárt jelentett, amit Júdás már sosem fog látni. Bosszúból megegyezik a főpapokkal, hogy elárulja Jézust harminc dénárért – pont annyiért, amennyit az elveszett pénzből saját részének tekintett. Később megbánja tettét, elmegy, hogy felakassza magát, és kipukkad (más szóval e történet így egyezteti össze Mátét és az Apostolok Cselekedeteit: Júdás felakasztotta magát és kipukkadt).

Jacobus von Voragine nyomatékosan kiemeli, hogy mindez így volt rendjén, vagyis hogy Júdás a hasán át kifordult zsigerei miatt lelte halálát, hiszen nem halhatott meg olyasmiben, ami a szájából jön, amivel megérintette Krisztus dicső ajkait. Az is helyénvaló volt, hogy a belei ömlöttek ki, hiszen az árulás gondolata a bensőjében fogant, azaz a beleiben. Továbbá az is helyénvaló volt, hogy a kötél felsértette a torkát, hiszen a torkából törtek elő az áruló szavak. Más szóval Jacobus von Voragine Júdás halálának módjában a számára Isten által elrendelt végzet beteljesülését látta. Azt viszont, hogy Júdás már a kezdet kezdetén, és minden tekintetben a velejéig romlott volt, ki sem kellett mondania, középkori olvasói számára anélkül is egyértelmű volt: testvérgyilkos, apagyilkos, vérfertőző tolvaj és Krisztus-gyilkos. A keresztény olvasók nagyon is jól olvastak a sorok közt: íme, Júdás, a tipikus zsidó.³⁵

Júdás a korai egyházatyák írásaiban

A középkori olvasókat már jó régen felkészítették rá, hogy kialakítsák ezt az asszociációt Júdás és a „zsidók” közt, hiszen amikor Jacobus von Voragine nekilátott művének, a keresztény írók és tudósok már évszázadok óta ezt hirdették. A kora keresztény írók témájában itt nem tennék közzé kimerítő értekezést, csak néhány példát emelnék ki a IV. és az V. keresztény évszázadból, vagyis Nikodémus evangéliuma és az arab gyermekségevangélium eredeti keletkezését alig megelőző időszakból.

Az első Jeromos egyházatyától (i. sz. 345-420) származik, aki a korai évszázadok egyik ragyogó elméjeként szerzett hírnevet, illetve a latin Vulgatának (vagy legalábbis egy részének) az összeállításáért, ami a középkorban mindvégig az egyház hivatalos Bibliája volt. Az egyik írásában a zsoltárok egyik fejezete kapcsán – „Hazug nyelvvel beszélnek hozzám, a gyűlölet szavával vesznek körül” (Zsolt 109:2-3) − Jeromos utal rá, hogy ez nem pusztán a zsoltárok szerzőjének panasza, amiért ellenségei becsmérelték. Ez tulajdonképpen egy profetikus szöveg, ami Krisztusra utal. Az egyik szinten konkrétan a szájra, ami ártott neki, Júdáséra, aki az árulás csókjával illette. Egy másik szinten viszont a „zsidók”-ra, hiszen, „akkor azt mondták »Keresztre vele, keresztre velel« [és így] a szájuk nyitott átjárója volt az Urat átkozóknak”.³⁶

Hasonló kapcsolat figyelhető meg Júdás áruló csókja és a „zsidók” álnok csókja közt Jeromos egyik ifjabb kortársánál, Milánó akkori püspökének, Ambrusnak a sorai közt:

„[Júdás] megcsókolta az Urat… ajkaival, úgy, ahogy a zsidó férfiak szokták, ezért mondják: »E nép megtisztelt ajkával, szívük viszont messze van tőlem.«”³⁷

Ugyanígy Konstantinápoly híres prédikátoránál és püspökénél, Jánosnál, aki oly ékesszóló volt, hogy kiérdemelte a Khrüszosztomosz, vagyis az „Aranyszájú” becenevet. Akárcsak előtte és utána sok más prédikátor, Khrüszosztomosz is gyalázta Júdást a kapzsiságáért, mely Jézus elárulására sarkallta, és figyelmeztette hallgatóit, hogy ne kövessék őt a mohóság bűnében:

„Halljátok, ti mohók, gondoljátok át, mi volt osztályrésze, miként vesztette el a pénzt és követte el a bűnt és hozott romlást saját lelkére. Ez hát a mohóság zsarnoki uralma. Nem élvezhette sem a pénzt, sem a jelen életet, sem az eljövendőt, hanem mindet egyszerre elvesztette, és rossz hírnevet szerzett magának még ama emberek közt is, így felakasztotta magát.”³⁸

Khrüszosztomosz további írásaiból azonban világos, hogy Júdás e vétke minden zsidó vétke^39*: „Mi mást akartok, hogy mondjak még? Beszéljek harácsolásaikról, kapzsiságukról, arról, hogyan árulják el a szegényeket, lopásaikról, piaci üzelmeikről? Az egész nap sem volna elég arra, hogy minderről beszéljek.”⁴⁰

A következő, utolsó idézet Khrüszosztomosz írásaiból az Apostolok Cselekedeteinek azon szakaszából származik, ahol Júdás kiontja beleit a földre, amit megvásárolt, és amit ezután Vérmezőnek hívtak. Khrüszosztomosz szerint ez a név elsősorban arra utal, ami a zsidókkal fog történni, hiszen róluk is elmondható, amit Júdásról mondtak: „jobb lett volna neki, ha meg sem születik”. Khrüszosztomosz így ír:

„Helyénvaló, hogy ugyanezt mondjuk a zsidókról ugyanígy, hisz ha ő, ki utat mutatott, szenvedett, annál jobban szenvednek majd ők.”

Továbbá amikor az Apostolok Cselekedeteiben az áll, hogy Júdás lakóhelye „váljék sivataggá”, ez még jobban igaz a zsidókra, kiknek városát, Jeruzsálemet i. sz. 70-ben a rómaiak egy hosszú, borzalmas ostrom után lerombolták, mert a zsidók hűtlenek voltak istenükhöz:

„Ha a tényeket közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy [Júdás] birtokának pusztasággá válása csak az előzménye volt annak, ami a zsidókéval megesett. Hiszen valóban éhínséggel hozták magukra a pusztulást, és sokakat megöltek, a város pedig idegenek, katonák nyughelye lett.”⁴¹

A Júdást kommentáló egyházatyák közül nem mindnek állt szándékában tettét és sorsát egyszerűen összekapcsolni a zsidókéval. Akad néhány példa, ahol a szerzőknek teljesen mást akartak közvetíteni, például csak ki akarták egészíteni a Júdásról szóló újszövetségi beszámolókat anekdotikus legendákkal, melyek még évtizedekkel vagy akár évszázadokkal később is közszájon forogtak. Az egyik különösen sajátos példa egy i. sz. 1200 körül élt bibliamagyarázó, Theophülaktosz írásaiból való. Az ő beszámolója szerint Júdás úgy vélte, szert tehet némi pénzre, ha elárulja Jézust, de azt nem hitte, hogy valóban bántani fogják. Végül is ő volt Isten fia, és korábban soha senki sem tudott rá kezet emelni. Aztán amikor látta, hogy Jézust valóban elítélték, a bűntudattól hajtva eldöntötte, megöli magát, hogy „Jézus előtt jusson Hádészba, hogy ott esdekelhessen, és megváltást nyerjen”. De amikor megpróbálta felakasztani magát, „a fa meghajlott, és ő életben maradt, hiszen Istennek az volt az akarata, hogy megőrizze őt a bűnbánatra vagy a nyilvános gyalázatra és szégyenre”. Végül ez utóbbi lett a sorsa. Vízkóros lett, és olyannyira feldagadt, hogy végig sem tudott menni az utcán, és végül szétpukkadt.⁴²

Végkövetkeztetés: Júdás mint a tanítvány, akivel „gondolkodni tudtak”

Remélem, mindabból, amit itt és az előző fejezetben leírtam, világos, hogy a korai és középkori egyház Júdásról szóló beszámolóinak e színes sokféleségét nem tartom elfogulatlan, tényszerűen igazolható leírásoknak, már ami azt illeti, hogy ki is volt ő, mit tett és mit élt át valójában. Épp az ellenkezőjét akarom mondani: azt, ahogy a különböző történetmondók keretbe foglalták a Júdásról szóló beszámolóikat, illetve hogy az általuk leírt történetek részletei közvetlenül összefüggenek mindazon egyéb nézeteikkel, amelyeket Istenről, Krisztusról, a halálának jelentőségéről, a megváltás módjáról, az e világi életről, a zsidókról és Jézus elutasításáról, illetve sok minden másról vallottak. Amikor ezek a történetmondók elmesélték a Júdásról szóló történeteiket, azt saját érdeklődésük, látásmódjuk és teológiai nézeteik, saját szeretett és gyűlölt, kedvelt és megvetett, az őket vonzó és taszító jellemvonások tükrében tették.

Itt nemcsak arról van szó, hogy a Júdásról szóló történeteiket úgy alakították, hogy az beleilljen a róla előzetesen kialakított felfogásukba, illetve minden másba, amit gondoltak. A Júdással kapcsolatos legendák elbeszélése révén nemcsak vele kapcsolatban tudták kifejezni, amit fontosnak tartottak, hanem minden mással kapcsolatban is, ami vele összefüggött (és néha olyan dolgokkal kapcsolatban is, melyekhez semmi köze sem volt). Ezek a történetmondók és szerzők bizonyos értelemben hangosan gondolkodtak, olyan történetek elmondásával öntve formába az Istenről, Krisztusról és a világról vallott nézeteiket, melyek megtestesítették, formálták és kialakították ezeket a nézeteket. E történetmondóknak Júdás egy volt a számos szereplő közül Jézus életéből, akivel „gondolkodni tudtak”.

Van egy másik szerző is, aki ugyanezt tette, bár a gondolatok tekintetében meglehetősen különbözik azoktól, akiket eddig megvizsgáltunk. Ez a szerző Júdásról és a Jézushoz fűződő kapcsolatáról írt evangéliumot, ami nagyon különösen hangzik majd a modern fülek számára, sokkal különösebben, mint bármelyik azon beszámolók közül, melyeket ez idáig olvastunk és áttekintettünk. A különössége viszont részben a történelem véletlenjeinek köszönhető, mivel ezt a bizonyos evangéliumot nem másolgatták le korokon át újra és újra, a benne megfogalmazott nézeteket pedig a keresztények számára meg nem engedettnek, veszélyesnek, eretneknek nyilvánították. Ennek következtében ez az evangélium valamikor a IV század után elveszett, azóta viszont újra előkerült, és elgondolkodtató alternatívát tár elénk Júdás eddig megvizsgált különféle értelmezéseivel szemben. A sokféleségük dacára egy fontos dologban mindegyik vizsgált beszámoló megegyezett: Júdás Jézus árulója és halálos ellensége volt, aki keményen ellenszegült Isten akaratának. Eme újonnan felfedezett evangéliumban viszont egészen más a helyzet. Júdás evangéliumában ő Jézus legközelebbi tanítványa, az egyetlen, aki megérti tanításait, és aki teljesíti akaratát. Mondanom sem kell, ez igen forradalmi álláspont. Ennek az evangéliumnak a felfedezése fordulópontot jelent Júdás keresztényi értelmezésének történetében.

NEGYEDIK FEJEZET

A felfedezés előtt:

Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról

arminc évvel ezelőtt az olvasóközönségnek fogalma sem volt róla, hogy a korai kereszténység idejéből számos olyan evangélium maradt ránk, melyek nem kerültek be az Újszövetségbe. Ebben Elaine Pagels The Gnostic Gospels [A gnosztikus evangéliumok] címmel megjelent sikertanulmánya hozott némi változást, amely igen széles olvasóközönséget nyert meg.⁴³ De még Pagels könyve sem jutott el a tömegekhez, többnyire magasan képzett, a korai kereszténység története iránt érdeklődő embereknek íródott, és ők is olvasták.

Egy modern misztériumregény megjelenése után viszont szó szerint több millió embert igézett meg az alternatív evangéliumok kérdése és a Jézusról szóló rejtett üzenetük. Dan Brown 2003-ban adta ki A Da Vinci-kódot, és az azóta eltelt három év során mindvégig a New York Times bestsellerlistája élén – vagy legalábbis annak közelében – állt. Noha a regény nem magáról a korai kereszténységről, hanem a párizsi Louvre egyik kurátorának rejtélyes meggyilkolásáról szól, az elveszett evangéliumok igen komoly szerepet kapnak benne. A regény szereplői szerint ezt a kurátort azért gyilkolták meg, mert ismerte az igazságot Jézusról, ami e rég elveszett szövegekben rejlett, vagyis hogy Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, aki gyermeket szült neki. A Da Vinci-kód szerint ezt a szent történetet abban a nyolcvanegynéhány evangéliumbanjegyezték le, amelyek mind versenyben voltak, hogy bekerüljenek az Újszövetség könyvei közé, de amikor a IV századi római császár, Constantinus eldöntötte, mely könyvek kerüljenek be a Szentírásba, végül kimaradtak.

Dacára annak, amit Dan Brown állít a regénye elején – vagyis hogy „mindaz, amit a dokumentumokról leír,… valóság” – szinte minden téves, amit az Újszövetségen kívüli evangéliumokról állít. Nem tudjuk, hogy valóban nyolcvan evangélium volt-e, a fennmaradtak egyike sem említi Jézus állítólagos házasságát Mária Magdolnával, és Constantinusnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy mely könyvek kerüljenek bele az Újszövetségbe.⁴⁴ Mindazonáltal az állítás, miszerint léteznek a Szentírásból kimaradt további evangéliumok, egyike volt A Da Vinci-kód „kinyilatkoztatásainak”, amelyek az olvasók millióit olyannyira lenyűgözték.

Az igaz, hogy ezek az evangéliumok más fényben mutatják be Jézust, mint az újszövetségiek. Az is igaz, hogy némelyik látványos modern kori régészeti felfedezés során került újra elő. A korai kereszténység tudósai számára mindez természetesen nem újdonság, de egy laikus olvasó számára nagyon is forradalminak tűnhet.

Nem tudjuk, hány evangélium íródott a korai kereszténység időszakában, de az biztos, hogy elég sok. A fennmaradtak közül a legkorábbiak épp azok, melyek az Újszövetségbe is bekerültek: Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé. Ezek egytől egyig az I. századból valók, Jézus halála után mintegy harmincöt-hatvanöt éven belül íródtak. Akadnak evangéliumok, melyek ennél is korábbiak, de nem maradtak fenn. Az egyik újszövetségi szerző, Lukács azt mondja, „sokan” készítettek már írásos beszámolókat Jézus életéről (Lk 1:1-4). Sajnos e korábbi beszámolókból csak egyetlenegy maradt fenn: Márk evangéliuma, melyet Lukács forrásként használt.

A II. században újabb keresztény evangéliumok kezdtek feltünedezni. Némelyiket azok az egyházatyák is említik, akik a bennük foglalt tanításokat károsnak tartották. Ezek közül időről időre elő fog kerülni egy-egy vagy régészeti ásatáson, vagy a vakszerencse kegyéből ott, ahol nem is várnánk. Például 1886-ban egy francia régészcsapat Egyiptomban, egy Ahmím melletti temetőben ásva egy VIII. századi szerzetes sírjára bukkant, akit történetesen egy könyvvel együtt temettek el. A könyv négy töredékes szöveget tartalmazott, amelyeket papiruszra írtak görög nyelven. E szövegek közt volt egy egyes szám első személyben írt evangélium, aminek állítólagos szerzője Simon Péter tanítvány. A tudósok már e felfedezés előtt is tudták, hogy valaha létezett egy evangélium, amit Péter írt, a IV. századi egyházatya, Euszebiosz is említi, jelezve, hogy a könyvet betiltották, mert isteni lénynek ábrázolta Krisztust, mintha nem lett volna teljesen ember. És valóban, az Ahmímban előkerült töredékes evangélium egyes szakaszai mintha tényleg ezt a Jézus-imázst sugallnak. Íme egy jó kis egyezés egy evangélium ókori említése, és maga az előkerült szöveg közt.

Előfordul, hogy olyan evangélium kerül elő, mely nem felel meg az ókori forrásban található leírásának. Ilyen esetekben kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a szöveget említő egyházatya nem tudta, miről beszél, vagy pedig ugyanazon (vagy hasonló) néven két evangélium is elterjedt. Például a heves IV századi eretnekvadász, Epiphaniosz írt egy nyolcvanfejezetes könyvet, amiben támadja a keresztény eretnekeket és az általuk használt evangéliumokat. Értekezésében szót ejt egy Mária Magdolnáról szóló evangéliumról, ami valóban felettébb bizarrul hangzik. Ebben a leírásban – idézi fel Epiphaniosz – Jézus felvitte Máriát egy hegy tetejére, majd a jelenlétében előhúzott egy nőt az oldalából (valahogy úgy, ahogy Évát teremtette az Úr Ádámból), és szexuálisan közösült vele. Amikor a csúcspontra ért, visszahúzódott tőle, lenyelte saját magját, majd így szólt Máriához: „Így kell tennünk, hogy élhessünk”. Mária érthető módon elájult a sokktól.

Epiphaniosz ezt az állítólagos könyvet Mária kérdéseinek könyveként emlegeti. Pompás lenne, ha ez az evangélium előkerülne, de eddig Epiphaniosz élethű leírásán kívül egyetlen bizonyítékunk sincs a létezésére. Előkerült viszont Máriának egy másik evangéliuma, ami egészen más, mint az előbbi. Ezt a könyvet 1896-ban találták Egyiptomban, majd onnan Berlinbe került, ahol néhány igen szerencsétlen körülmény − köztük két világháború − következtében hosszasan árválkodott magában, mielőtt 1955-ben publikálták volna. Ebben a szövegben semmi léha vagy erkölcstelen nincs, egy kinyilatkoztatás áll benne Máriának Jézustól a feltámadása után, melyben elmagyarázza neki, miként tud az emberi lélek az alsóbbrendű anyagi világból felemelkedni a mennyben át vissza Istenhez. Itt az ókori leírás (Epiphaniosz leírása Mária kérdéseinek könyvéről) és az újkori felfedezés (Mária evangéliuma) nem egyezik, de tulajdonképpen egy egészen más evangéliumról van szó.⁴⁵

Vannak olyan evangéliumok is, melyekről az újkori előkerülésük előtt semmit sem tudtunk. Ilyen eset volt a leghíresebb kora keresztény szöveglelettel szolgáló régészeti felfedezés, egy dokumentumokat őrző rejtekhely, amit 1945-ben ásott ki egyiptomi földművesek csoportja, miközben trágyát ástak Nag Hammadi városa mellett egy sziklaoldal közelében. Egy lepecsételt kerámiakorsó belsejében tizenhárom könyv volt, rajtuk ötvenként különböző tanítással. A könyveket a IV keresztény században készítették, ez kiderült, amikor a tudósok közelebbről megvizsgálták őket, ugyanis némelyik könyvnek bőrborítója volt, amit a gerincnél egy darab papirusszal erősítettek meg, ezek közt pedig dátumozott átvételi elismervények is voltak. A rejtekhelyen előkerült iratok között ugyan akadt, amit már ismertek (volt például egy töredék Platón Államából), de a legtöbb – mint egy Júdás Tamás által és egy Fülöp által írt evangélium, illetve egy másik, amit egyszerűen az Igazság evangéliumának neveznek – addig teljesen ismeretlen volt.⁴⁶

Ha egy új evangélium előkerül, az embernek fel kell tennie a kérdést, hogy vajon azok közé tartozik-e, melyeket a korai egyházatyák említenek, vagy mégsem. Ha ugyanazt a címet viseli, mint a korai egyházatyák által említett irat, akkor még mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon az evangélium tartalma egybevág-e azzal a leírással, amit az egyházatya adott róla. Ha egybevág, akkor beszélhetünk egyezésről. Ha nem, akkor az egyházatya ismerte ugyan a dokumentumot, de nem tudta, mi áll benne (és így téves leírást adott róla), vagy egy másik dokumentumról van szó, aminek egyszerűen ugyanaz a címe.⁴⁷

Ezzel el is érkeztünk Júdás evangéliumához. Ebben az esetben szerencsénk van, mivel a korai egyház egyik szerzőjének, Ireneusznak a műveiben – aki i. sz. 180 körül ötkötetes támadást indított a keresztény eretnekek ellen – szó esik egy efféle evangéliumról. Ha az evangéliumról szóló leírás megegyezik a nemrégiben felfedezett evangélium tartalmával, akkor bizony nagyon korai evangéliummal van dolgunk, ami feltétlenül a II. század közepe előtt, vagyis Ireneusz műveit megelőzően keletkezett.

Ireneusz küldetése és üzenete

Ahhoz, hogy segítsek megérteni Ireneusz megjegyzéseit Júdás evangéliumáról, először szolgálnom kell némi háttér-információval magáról Ireneuszról, illetve az általa írt könyvről, melyben a keresztények „eretnek” közösségeit támadja, mint az igazság elvetemült ellenségeit.

Ireneusz Lyon keresztény püspöke volt Galliában (a mai Franciaország területén), és abban a korban élt, amikor az egyház kívülről – a nem keresztény tömegek, valamint a helyi római hatóságok részéről – ádáz támadásoknak volt kitéve, belülről pedig komoly felfordulással és megosztottsággal kellett szembenéznie. A galliai keresztényüldözésekről nem is annyira Ireneusz saját könyveiből, hanem a közel ugyanakkor íródott egyéb művekből vannak ismereteink. Van például egy levél, amit Ireneusz közösségének tagjai írtak egy másik templomnak, és amelyben egy szörnyűséges üldöztetésről számolnak be i. sz. 177-ben, amikor Marcus Aurelius volt a római császár. E levél a vallástörténész, Euszebiosz írásai közt maradt ránk, aki százötven évvel később élt, de sikerült szereznie egy másolatot, amiből igen terjedelmesen idéz. A levélben arról beszélnek a lyoni keresztények, hogy a csőcselék ellenük fordult, megtiltották, hogy részt vegyenek a közösség életében, és végül fizikai erőszakkal is éltek velük szemben. A római hatóságok közbeavatkoztak ugyan, de nem a keresztények védelmében, hanem azért, hogy kényszerítsék őket, hagyják el hitüket Krisztusban, és imádják az állami isteneket.

A levél szemléletesen és élénk színekkel festi le a hitükért letartóztatott keresztények által elszenvedett kínzásokat. Börtönbe zárták, éheztették, karóba húzták, vadállatok elé vetették, égő tűz fölé állított vasszékeken élve megsütötték, kínpadra fektették őket, és még sorolhatnám. A legtöbben meghaltak vagy még a börtönben, vagy az arénában a nyilvános előadásokon, ahol a pogány tömegek végignézték és végigélvezték a makacsul ellenszegülő keresztények nyilvános megalázását, megkínzását és megcsonkítását, pedig elég lett volna, ha egyszerűen megtagadják hitüket, máris szabadultak volna.⁴⁸

Akadtak keresztények, akik kínzás alatt megtagadták a hitüket. Mások – köztük az egyház néhány vezetője – meghaltak. Megint másokat – ismeretlen okból – megkíméltek a letartóztatástól, a kínzástól és a kivégzéstől. Úgy tűnik, Ireneusz ez utóbbi csoportba tartozott. Nyilvánvaló, hogy azok, akik túlélték az üldöztetést – akár összeverve, akár ép bőrrel –, attól fogva végtelenül komolyan vették vallási elhivatottságukat. Olyan elhivatottság volt ez, amiért érdemes volt szenvedni és meghalni.

Ireneusz aztán tényleg véresen komoly. Fennmaradt írásainak viszont nem az volt a célja, hogy buzdítsa a keresztényeket, a birodalmi szembenállás dacára maradjanak hűek hitükhöz. Inkább az egyház belső egységével foglalkozik, mivel a keresztény közösségen belül erős megosztottság mutatkozott. Mint Ireneusz írja, nagy számban szivárogtak be soraikba eretnek tanítások, a krisztusi üzenet olyan állítólagos verziói, amelyeket Ireneusz és a hozzá hasonlók teljességgel hamisnak, ördögi ihletésűnek és erkölcsileg veszélyesnek ítéltek, legalább olyan veszélyesnek, mint az uralkodó hatóságok kínzóeszközeit. Ha az embernek meg kell halnia a hitéért, akkor jobb, ha tudja, miben is áll az a hit, és ne eretnek, hamis irányzatáért haljon meg.

Ireneuszt különösen elszomorította a gnosztikus keresztények széles körű jelenléte az egyház berkeiben. Hamis hitűeknek tekintette a gnosztikusokat, akik hamis evangéliumokat terjesztenek gazok magvait vetve Isten igaz embereinek tiszta búzája közé. Ezeket az eretnekeket gyökerestül ki kellett tépni, és el kellett pusztítani – nem kínzással és kivégzéssel, hanem gúnnyal és érveléssel. Ahhoz, hogy az egyház tiszta lehessen, a Krisztusról és az apostolairól szóló igaz tanításokat kell felkarolnia. Így hát Ireneusz írt egy terjedelmes vádiratot a gnosztikus eretnekek ellen, melyben részletesen felsorolja elvetemült nézeteiket, bemutatja álnok írásaikat, támadja eretnek látásmódjukat, gyalázza erkölcstelen tanítóikat, és általában véve megpróbál egyszer s mindenkorra rendet tenni, hogy olvasói tudják meg, mi az „igazság” a keresztény vallásról, amit magukénak vallanak.

De kik voltak ezek a gnosztikusok, akiket Ireneusz ily fenyegetőnek talált a keresztény egyház egységére és üzenetére nézve? Jelen vizsgálódásaink szempontjából ez igen fontos kérdés, hiszen Ireneusz azt állította, hogy Júdás evangéliuma tulajdonképpen gnosztikus könyv, ami azért íródott, hogy hamis képet közvetítsen a világról Jézus árulójának, Iskarióti Júdásnak a nevében.

A gnosztikusok

A tudósok évszázadokon át elsősorban abból merítették a gnosztikusokra vonatkozó ismereteiket, amit Ireneusz mondott róluk ötkötetes művében, ami Az eretnekségek ellen vagy teljesebb formájában Az úgynevezett „tudás” (azaz a gnószisz) bírálata és cáfolata címen ismert. A többi egyházatya − például a vad képzelőerővel megáldott IV. századi Epiphaniosz – is támadta a gnosztikusokat, de úgy tűnik, nézeteik Ireneusztól származnak.

A modern kor tudósai más forrásokból is sokat tanultak a gnoszticizmusról, mivel a Nag Hammadi-i könyvtárhoz hasonló felfedezések első kézből származó leírásokkal láttak el minket azt illetően, miben hittek és mit tanítottak a gnosztikusok. Ezek a leletek olyan könyveket tartalmaznak, melyeket gnosztikusok írtak gnosztikusoknak, és mint ilyenek, a gnosztikusok saját nézeteit fektetik le, nem pedig szimplán az Ireneuszhoz hasonló ellenségeik támadásainak tükrében mutatják be őket. Éppen ezért lehetővé teszik, hogy összevessük mindazt, amit Ireneusz kíván mondani a gnosztikusokról azzal, amit a gnosztikusok mondanak saját magukról. Tágan fogalmazva Ireneusz látszólag átfogó véleményt fogalmaz meg arról, miért is szálltak síkra a gnosztikusok, még ha számos részlet tekintetében teljesen el is rugaszkodott a valóságtól, a felhozott vádjai közt pedig nem egy akad, ami minden valóságalapot nélkülöz.⁴⁹

Miután az ember elolvassa a gnosztikusok saját írásait, és kellő kritikával összeveti azokat Ireneusz soraival, mit lehet mondani a gnosztikusokról? Az első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy néhány tudósra oly mély benyomást gyakorolt a „gnosztikus”-nak címkézett vallási hiedelmek és szokások roppant széles skálája, hogy szerintük az elnevezést teljesen el is kellene hagyni. Szerintük ez túl átfogó fogalom, ami túlságosan szélesre nőtt ahhoz, hogy bármilyen valós hasznát lehessen venni azoknak a nézeteknek a meghatározásában, melyeket állítólag lefed.⁵⁰

Személyes véleményem szerint ezzel túl messzire mennénk. Igaz, hogy a tudósok (és még Ireneusz is) néha nem megfelelően alkalmazzák a „gnosztikus” jelzőt olyan csoportokra, melyek egyetlen felismerhetően gnosztikus mintába sem illenek bele, és az is igaz, hogy látszólag sok minden, amit Ireneusz és mások mondtak a gnosztikus közösségekről, csak a csata hevében fogant kitalációk. Megítélésem szerint viszont voltak a nézetekhez tágabb értelemben ragaszkodó csoportok, amelyeket bátran nevezhetünk gnosztikusnak. Ha a „gnosztikus” megnevezést elhagyjuk, azzal az erővel a „keresztény” és a „zsidó” terminusokat is elvethetjük, hiszen ezek is igen tág gyűjtőnevek, melyek vallási csoportok igen széles skáláját foglalják magukban mind az ókorban, mind manapság is.

A „gnoszticizmus” legtágabb értelmében véve azokra a kereszténység korai századaiból való vallási csoportokra utal, amelyek a jelen anyagi világ kelepcéiből való meneküléshez kellő titkos tudás jelentőségét hangsúlyozták. Maga a „gnosztikus” elnevezés a görög gnószisz, avagy „tudás” szóból ered. A gnosztikusok tehát a tudás birtokosai. De miféle tudásé? Ismerik az igazságot, mely megszabadíthatja őket ebből az anyagi világból, amit nem az igaz Isten teremtett, hanem hitványabb, alacsonyabb rangú, tudatlan istenségek, akik azért hozták létre ezt a világot, hogy csapdába ejtsék az isteni elemeket. A gnosztikus vallások szerint némelyikünkben megvan az isteni szikra, egy szikra, ami szabadulni kíván a testünk börtönéből. Ezek a vallások adják át azt a titkos tudást, ami lehetővé teszi, hogy átlépjünk halandó anyagi testünkön, és visszatérjünk a mennyei birodalomba, ahonnan eredetileg származunk, és ahol egyszer majd ismét együtt fogunk élni az istenekkel.

Ez valószínűleg nem hangzik túl keresztényinek, és valóban voltak olyan gnosztikus csoportok, melyek nem kötődtek a kereszténységhez (Ireneusz ezt nyilvánvalóan nem vette észre). A mai tudósok közt dúló egyik vita épp akörül alakult ki, hogy milyen kapcsolatban vannak a gnosztikus csoportok a kereszténység más formáival. Vajon a gnosztikus vallások a kereszténységtől függetlenül – és még annak megjelenése előtt – fejlődtek ki, és csak később kerültek kölcsönhatásba a keresztény hívők közösségeivel, és találkoztak egymás hatásaival? Vagy talán a gnoszticizmus nem más, mint a kereszténység egy elhajlása (miként Ireneusz gondolta) – vagyis későbbi hajtása –, mely néha oly szélsőséges nézetekre ragadtatta magát, hogy már nem is hasonlított a tradicionális kereszténységre? Akárhogy is oldjuk fel ezt a kérdést, nyilvánvaló, hogy a ma ismert legtöbb gnosztikus szöveg mutat némi kapcsolatot a keresztény gondolkodásmóddal, méghozzá abban a tekintetben, hogy maga Krisztus hozza el az e világból való szabaduláshoz szükséges tudást. Miként Jézus maga is megmondja János evangéliumában: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8:32).

János evangéliumát gnosztikus körökben sokan kedvelték. Jézust itt isteni lényként ábrázolták, aki odafentről érkezett a Földre, hogy az e világi határok átlépéséhez szükséges tudás felfedésével hazavezesse az embereket. A gnosztikusoknak azonban számos egyéb szövegük is volt. Ezek közül néhány részletesen elmagyarázza, hogyan jött létre ez a világ, s hogyan került csapdába itt néhány isteni szikra (azaz közülünk néhányan), s hogyan szabadulhatnak ki.

Egyes szövegek – melyek közül néhányat Nag Hammadinál találtak meg – igen misztikus köntösbe burkolva közvetítik ezeket a tanításokat, mítoszok során át adva magyarázatot a világban való létezésünkre. A különböző szövegekben eltérő mítoszok maradtak fenn, és ezek számos részletükben nem összeegyeztethetők. Ezeknek a mítoszoknak a többsége visszanyúlik a Teremtés könyvében leírt kezdet elé, amikor még csak egyetlen transzcendens, teljesen ismeretlen és megismerhetetlen isteni lény létezett, a kizárólagos lélek, akiben nem volt semmi anyagi. A végtelen múltban ez az isteni lény önmaga tulajdonságainak megtestesüléseként más isteni lényeket teremtett magából. Mivel ő maga örökkévaló volt, így önálló isteni létezőként létrejött maga az Örökkévalóság; gondolkodott (magáról), így különálló lényként a Gondolat is létrejött; mivel élt, így létrejött az Élet; ő csak fényből állt, sötétség nem volt benne, így létrejött a Fény; bölcs volt, így a Bölcsesség is isteni lény lett. Ezek az isteni lények párosodva újabb isteni lényeket hoztak létre. A mennyei birodalom végül megtelt ilyen isteni lényekkel, akiket gyakran „aiónok”-nak neveznek. Az aiónok alkotják az egész isteni szférát, vagyis a plérómát, ami szó szerint azt jelenti: „teljesség”.

Mindez azelőtt történt, hogy a világmindenség létrejött volna. Nem volt más, csak egy isteni birodalom. Viszont történt egy kozmikus katasztrófa. Az aiónok egyike valami miatt lezuhant az isteni birodalomból, és ennek következtében létrejött egy másféle isteni lény, aki nem a plérómában, hanem azon kívül keletkezett. Ezt a balsorsú és tökéletlen lényt sokféle különböző névvel illették, a legelterjedtebb a Jaldabaóth, ami alighanem Isten ószövetségi nevével – Jahve, a szombatok ura – van összefüggésben. Valójában ez az isteni kudarc a zsidók teremtő istene, aki tudatlanságában azt mondta: „Én vagyok Isten, és nincs más isten, csak én”. Egyszerűen nem tudta, hogy vannak rajta kívül más istenek, akik hatalomban és tudásban magasan felette állnak. Ott laknak, ahol ő sosem járt, a pléróma isteni birodalmában.

Jaldabaóth újabb tökéletlen istenségeket teremtett, ők együttesen lettek az anyagi világ teremtői, amit azért hoztak létre, hogy ide börtönözzék be azt az aiónt, aki lezuhant a plérómából (néhol a görög „bölcsesség” után Szophiának nevezik). Az emberi testeket azért teremtették, hogy lakhelyei legyenek a lezuhant isteni lény, Szophia szikráinak.

Így jutunk el a világ mai állapotához. Miért van benne a sok gyötrelem, fájdalom és szenvedés? Mert nem a legfőbb igaz Isten jó teremtménye, hanem egy hitványabb, alacsonyabb rangú, tudatlan és (néha) gonosz istenség tökéletlen műve. A megváltás célja tehát nem az, hogy megteremtse a földi paradicsomot, az isteni királyságot e világon. A cél az, hogy az emberiségben szétszóródott isteni szikrák ki tudjanak szabadulni az anyagi világból, újra egyesüljenek, és visszatérjenek abba a szférába, ahonnan jöttek.

De hogyan lehet ezt megvalósítani? Úgy, hogy azok, kikben megvan az isteni szikra, megtudják az igazat arról, kik is vagyunk, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide, és miként térhetünk vissza. A megváltó tudás másik neve az öntudat. Ezt a tudást természetes úton nem nyerhetjük el, például hiába nézünk körbe a világban, és gondolkodunk komolyan el róla. Ez az anyagi világ egy alsórendű isten teremtménye, így e világban semmi sem tudja megmondani nekünk azt, aminek tudatában kiszabadulhatunk belőle. Nem, a megváltó tudásnak odafentről kell érkeznie. Egy isteni lénynek – egy aiónnak a plérómából – le kell ide jönnie, és el kell mondania nekünk, amit tudnunk kell.

De miként jöhetne le egy aión ide, az anyagi világba anélkül, hogy maga is részévé ne válna az anyagi szférának? A gnosztikusok különböző módon oldották fel ezt a problémát. A keresztény gnosztikusok azt bizonygatták, hogy Krisztus egy aión volt, arra pedig kétféle magyarázatuk volt, hogy miként tudja felfedni a megváltás igazságát anélkül, hogy maga is csapdába ne esne az anyagban. Az egyik magyarázat szerint Krisztus az emberi test „hasonlatosságában” jött el a világra, vagyis Krisztus egy káprázat volt, aki csak úgy nézett ki, mint egy valódi ember. Teljes egészében lélek volt, csak megjelenésében ember. A másik magyarázat szerint – ami gyakrabban fordul elő a gnosztikus szövegekben – Krisztus egy aión volt, aki ideiglenesen Jézus, az ember testében lakozott. Ez utóbbi nézet szerint Jézus volt az emberi héj a közvetítő Krisztus számára, amire szüksége volt, hogy felfedje az igazi tudást követői előtt. Amikor a héjat megölték – vagy talán már korábban –, Krisztus kiszabadult, és visszatért a plérómába, ahonnan jött.

Ireneusz és a gnosztikusok

Most már látható, miért tartotta Ireneusz a gnosztikusokat veszélyesnek. Azt állították, hogy birtokában vannak az Istennel, a világgal, Krisztussal és a megváltással kapcsolatos „valódi” tudásnak. Viszont amit mondtak, az szöges ellentétben állt azzal, ahogy Ireneusz és a hozzá hasonlók – azok a keresztények, akik végül az „ortodox” hitvallást lefektették – a keresztény üzenetet értelmezték. Ireneusz szemében csak egyetlen Isten létezett, a gnosztikusok szerint viszont több isteni lény volt. Ireneusz szerint a világot ez az egyetlen Isten teremtette, a gnosztikusok szerint viszont a világ egy hitvány, alsórangú, sőt gonosz isten műve volt. Ireneusz szerint ennek a világnak az Istene volt Jézus Atyja, a gnosztikusok szerint azonban e világ istene az ellensége volt Jézusnak. Ireneusz szemében a világ eredendően jó volt (még ha a bűn meg is rontotta), a gnosztikusok viszont azt vallották, hogy a világ egy elvetemült csapda. Ireneusz számára Krisztus egyszerre volt emberi és isteni, egy isteni lény, aki megtestesülve teljes egészében emberré lett, ugyanakkor a gnosztikusok szerint Krisztus egy isteni aión volt, aki vagy embernek látszott, vagy egy időre beleköltözött az emberi Jézus halandó héjába. Ireneusz szerint a megváltást az hozza el, ha az ember hisz Jézus halálában és testi feltámadásában, a gnosztikusok viszont úgy vélték, hogy a megváltás annak a titkos tudásnak a megszerzése révén érhető el, amit Krisztus tanított a test világából való kiszabadulásról.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy ezek az igazságok nem voltak mindenki számára elérhetők. Csak azok szerezhettek róluk tudomást, akikben megvolt az isteni szikra. A többiek – akikben nem volt meg – e világ istenéhez tartoztak, a teremtőhöz, aki az anyagot és az összes velejáró nyomorúságot és szenvedést létrehozta. Ők nem ismerhették meg az igazságot, mivel nem odafentről jöttek. Emiatt rendkívül nehéz volt a gnosztikusokkal vitatkozni. Ha valaki azt mondta nekik, hogy tévednek, egyszerűen rámondhatták, hogy az illető nincs birtokában a „tudás”-nak. Ha valaki a Szentírás egy fejezetét értelmezte, hogy állításaikat cáfolja, önelégülten a szemére vethették, hogy félreértette a fejezetet. Ha valaki azt állította, hogy az ő értelmezésük kiforgatja a szöveg természetes értelmét, akkor mondhatták, hogy a valódi jelentés a felszín alatt rejtőzik, hogy csak azok vegyék észre, akiknek szemük van hozzá, hogy meglássák.

Lehet, hogy Ireneusz azért írt oly támadóan az ötkötetes Az eretnekségek ellen című könyvében, mert frusztrálta, hogy szemtől szemben nem boldogul a gnosztikusokkal. Ebben nemcsak a gnosztikus beavatottaknak ír, hanem a többi nem gnosztikus kereszténynek is, hogy elrettentse őket a gnosztikusoktól, és megtartsa őket az „igaz” hitben, vagyis abban a hitben, amit Ireneusz annak tekintett. A támadási stratégiája a nevetségessé tétel és a rágalmazás. Ireneusz hosszasan taglalja a gnosztikus mítoszok részleteit, legfőképpen azért, hogy megmutassa, milyen abszurd módon bonyolultak és szövevényesek, szemben az igaz evangéliummal, amit ő nagyon egyszerűnek tartott. Egyes mai tudósok úgy vélik, Ireneusz egyszerűen félreértelmezte vagy félreértette a gnosztikusokat, amikor mítoszaikat taglalja.⁵¹ E mítoszok valójában nem az igazságot hirdették a múlt történéseiről, nem történelmileg hiteles vázlatai voltak annak, hogy mi is történt, amikor a világ keletkezett. Ezek mítoszok – a világgal és a benne elfoglalt helyünkkel kapcsolatos igazság gnosztikus értelmezését közvetítő történetek. Egy metafizikus költemény esetében sem élhet senki az igazságtartalmára vonatkozó cáfolattal amiatt, hogy a benne szereplő metaforák és költői képek szó szerint nem pontosak. Ha egy meteorológus azt mondja, a Nap ma 6:34-kor fog felkelni, senki sem szól rá semmi rosszat, holott tudjuk, hogy a Nap egyáltalán fel sem kel, hanem a Föld forog.

Ireneusz és utódai elővették a gnosztikusok rejtélyes, mitikus szövegeit, úgy állították be őket, mintha tételszerű állításokat tartalmaznának, és így sikerült gúny tárgyává tenniük őket. A gnosztikusok számára viszont egyáltalán nem volt nevetséges, hiszen ők ezekben a mítoszokban látták annak a valóságnak a kinyilatkoztatását, amivel az anyagi világban nap mint nap találkoztak, és amin át kellett lépniük, ha békét akartak lelni.

A másik dolog, amit Ireneusz a gnosztikusokkal kapcsolatban félreértett, az egymáshoz való etikai kapcsolatukkal állt összefüggésben. Ireneusz rájött, hogy a gnosztikusok szembeszálltak ezzel az anyagi léttel, és úgy gondolják, hogy a testből végül ki kell lépni, így érik csak el a megváltást. Más szóval a test nem számít. Ireneusz ebből arra következtetett, hogy ha a gnosztikusoknak a test nem számít, akkor az sem számít, hogy mit tesznek a testükkel. Az ellenük indított rohama során mindvégig azzal vádolja a gnosztikusokat, hogy felettébb erkölcstelen, kicsapongó életet élnek, főképp a közösségi istentiszteletek alkalmával, ahol állítólag mindenféle orgiába torkolló szertartásokat végeznek.

A Nag Hammadi-i könyvtár felfedezése azonban bebizonyította, hogy ez a nézet − akármilyen ésszerű is volt Ireneusz szemében – valójában a végletekig téves. A gnosztikusok – épp azért, mert a test számukra értéktelen volt – úgy gondolták, hogy az ember ne legyen a test és a testi vágyak rabszolgája. A gnosztikusok nemhogy kicsapongok nem voltak, hanem rendkívül aszketikus életet éltek, arra biztatva követőiket, hogy ne hódoljanak be a hús vágyainak, hanem böjtöljenek, és tartózkodjanak az ízletes ételektől, a jó bortól, sőt még a szextől is. A testi gyönyör a testhez köti az embert, a gnosztikus vallások viszont a testtől való elszakadásra buzdítottak.

Ireneusz, a káiniták és Júdás evangéliuma

Nem minden gnosztikus irat szól a gnosztikus mítoszokról, miként a modern marxista írások sem mind a Kommunista Kiáltványt ismétlik. A legtöbb gnosztikus szöveg egyszerűen előfeltételnek veszi a vallás mitikus alapjait, és más dolgokról beszél. Ezért gondolja néhány tudós – szerintem tévesen –, hogy az olyan szövegek, mint a Nag Hammadiban felfedezett Tamás evangéliuma vagy az ötven évvel korábban előkerült Mária evangéliuma tulajdonképpen nem is gnosztikus írások, mivel nem a gnosztikus mítoszt fektetik le. Azonban úgy tűnik, ezek a könyvek nagyon is előfeltételezik a mítosz ismeretét. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy ha ezeket a könyveket el akarják olvasni, ahhoz meg kell érteniük a mitológiai alapot anélkül, hogy a szerző a szájukba rágná, ugyanúgy, ahogy a sporthíreket is csak akkor tudják elolvasni, ha átlátják a kosárlabda szabályait és történetét anélkül, hogy a sportújságíró – mielőtt leírná, mi is történt a tegnap esti játszma utolsó negyedében – részletesen elmondaná nekik.

Mindenesetre sok gnosztikus szekta volt, sokféle különböző mitológiával. Az egyik csoport – melyet Ireneusz is említ – a téma tekintetében, amivel ez a könyv foglalkozik, különösen érdekes. Ez egy káinitáknak⁵² nevezett szekta. Azért fontosak, mert állítólag náluk is volt egy Júdás evangéliuma. Az alapján, amit Ireneusz erről a könyvről mond, nagyon úgy tűnik, hogy az újonnan felfedezett evangéliummal épp ez az írás került a kezünkbe.

A káiniták

Ireneusz Az eretnekségek ellen 1. kötetének végén tesz említést a káinitákról. Állítólag azért nevezték így őket, mert saját magukat Ádám és Éva első fia, Káin leszármazottainak tartották. A bibliai történelem krónikáiban Káint mindig is a „rossz fiúk” közé sorolták. Sehogy sem jött ki az öccsével, Ábellel, és amikor Isten kimutatta, hogy jobban kedveli Ábelt – mert az ő állatáldozata jobb volt, mint Káin gabonaáldozata –, Káin kivitte Ábelt egy rétre, és ott megölte. Más szóval Káin volt az első testvérgyilkos, Isten pedig azzal büntette, hogy elűzte földjéről, és átkot mondott rá (Ter 4:1-16).

Miért azonosítaná egy vallás híveinek csoportja épp Káinnal magát? Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a káiniták gnosztikusok voltak, akik abban hittek, hogy az isten, aki e világot teremtette – és aki Káint megbüntette, amiért nem engedelmeskedett neki –, nem az igaz Isten, hanem egy kisebb, alantasabb isteni lény. A káiniták nyilvánvalóan azt hitték, hogy ha az igaz Istent imádják, szembe kell szállniuk ennek a világnak az istenével. Ha pedig ez az isten Káin ellen fordult, akkor Káin biztosan az igaz Isten oldalán állt.

Ugyanez a helyezet az összes olyan bibliai alakkal, akiket hagyományosan Istennel szembenállóknak tekintettek. Ireneusz szerint a káiniták Korachot tekintették hitük hősének. Ő az, aki szembefordult Mózessel, és lázadást szított ellene, mire Isten megnyitotta alattuk a földet, ami Korachot családostul élve elnyelte (Szám 16). Ennél is meglepőbb, hogy a káiniták Szodoma és Gomorra lakóit is tisztelték, akik a judeokeresztény hagyomány krónikájában mint istentelen és erkölcstelen népség váltak hírhedtté, és akiket Isten azzal büntetett, hogy kén- és tűzesővel pusztította el városaikat (Ter 19).

Ireneusz szerint tehát a káiniták azokkal voltak egy állásponton, akik nyíltan szembefordultak a zsidók istenével, vagyis e világ teremtőjével, és akik úgy vélték, „a Teremtő őket, magukat támadta” (Az eretnekségek ellen 1.31.1).⁵³ Ellenben egyikük sem szenvedett bántalmat, mivel védelmezőjük, Szophia, az aión beavatkozott az érdekükben.

Miután e néhány részletet megosztotta velünk, Ireneusz bemutatja a káinita hit egy másik hősét:

„És azt mondják, Júdás, az áruló is birtokában volt az igaz tudásnak mindeme dolgokról, és mivel ő jobban ismerte az igazságot, mint a többi apostol, elkövette az árulás misztériumát. Őáltala semmisült meg minden mennyben s földön. Ők pedig egy koholmányra is hivatkoznak, és Júdás evangéliumának nevezik.” (Az eretnekségek ellen 1.31.1)

Vagyis tehát az első ókori forrásban megjelenő hivatkozás Júdás evangéliumára. Ireneusz azt nem állítja, hogy ő maga olvasta volna a könyvet, így lehetetlen eldönteni, hogy első kézből származó tudás alapján írja-e le, csak hallott róla, vagy csupán feltételezi, hogy mi állhatott egy efféle könyvben.⁵⁴

Júdás evangéliuma

Úgy tűnik, hogy amit Ireneusz mond a könyvről, az szorosan egybevág a töredékes dokumentummal, ami most már itt van a kezünkben, és aminek teljes tartalmát a 6. fejezetben fogom tárgyalni.⁵⁵ Egyelőre – előzetesként a későbbi teljesebb értekezéshez – a következőket lehet megjegyezni az újonnan előkerült Júdás evangéliumával kapcsolatban:

1. Ennek az evangéliumnak ugyanaz a címe, mint annak, amit Ireneusz említ.

2. Gnosztikus evangéliumról van szó, amit jól láthatóan gnosztikusok írtak gnosztikusoknak.

3. Júdást az elbeszélés „hőse”-ként ábrázolja.

4. Az áll benne, hogy egyedül ő értette meg Jézus és üzenetét, a többi apostol ennek a világnak az istenét imádta, aki nem Jézus Istene.

5. Az árulást Júdás Jézussal szemben elkövetett jó cselekedeteként mutatja be. Mint Jézus mondja: „Te azonban mindegyiküknél [ti. az összes apostolnál] nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem.” (Más szóval Jézus az árulás révén tud kiszabadulni az anyagi test csapdájából.)

6. Júdás tette fogja végül előidézni az anyagi világ bukását, mivel mások is követni fogják Jézust vissza, mennyei otthonukba (ezért „semmisült meg” őáltala minden, mi mennyben, s földön van).

Úgy tűnik, egyezés van Júdás evangéliumának Ireneusznál olvasható leírása, és a szöveg közt, ami a XX. század egyik elképesztő régészeti felfedezéseként nemrégiben előkerült.

A káiniták más szerzőknél

Ireneusz néhány tovább megjegyzést is tesz a káinitákról, és egyik sem túl hízelgő. Tulajdonképpen annyira hasonlítanak mindarra, amit más szektákról mond, és olyan rosszindulatúak, hogy egyes mai tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a káiniták, mint társadalmi csoport valójában soha nem is léteztek, csak Ireneusz képzeletének töredékei voltak.⁵⁶

Ireneusz konkrétan utal is rá, hogy a káiniták olyanok, mint a többi gnosztikus, akik a végsőkig szembe helyezkednek a teremtő Istennel. Mivel ez az Isten felajánlotta Izraelnek, hogy legyen az ő választott népe, és Mózes közvetítésével átadta nekik törvényeit, a káiniták állítólag úgy tartották, hogy azzal tudják legjobban kinyilvánítani függetlenségüket e világ istenével szemben, ha nem engedelmeskednek a törvényeinek. Tehát ha például a zsidó isten azt parancsolja népének, hogy tartsák meg a szombatot, ne egyenek disznót, és ne kövessenek el házasságtörést, akkor úgy lehet a legjobban megmutatni, hogy az ember az egyetlen igaz Istenhez tartozik, ha a zsidó istennel szembeszegülve dolgozik szombaton, disznót eszik, és paráználkodik. Ireneusz szerint a káinitákat a tökéletes „tudás” olyan erkölcstelen tettekre sarkallja, amelyeket kimondani is utálatos. Azt hiszem, biztosak lehetünk afelől, hogy ha Ireneusz említeni nem is kívánta e tetteket, gondolni azért gondolt rájuk.

Ireneusz után két másik egyházi szerző is tárgyalja a káinitákat: a III. század elejéről való Minden eretnekségek ellen című könyv szerzője, akit tévesen néha a híres Tertullianusszal azonosítanak, illetve a IV században a heves Epiphaniosz, akit már említettem. Úgy tűnik ellenben, hogy egyik szerző sem rendelkezett semmilyen független információval a szektáról, már ha az valóban létezett. Csupán kiegészítették azt, amit Ireneusz mondott, hozzátéve néhány színes saját részletet, ahol jónak látták. Az első szerző (Pszeudo-Tertullianus) nem említi, hogy a káiniták Júdás evangéliumát használták. Epiphaniosznál szóba kerül ugyan, de nagyon úgy tűnik, hogy Ireneusztól vette át az információt.

Kérdések a káinitákkal és Júdás evangéliumával kapcsolatban

Mielőtt továbblépnénk a következő fejezetre, a Júdás-evangélium felfedezésének történetére, maradt még néhány kérdés, amit illene megvizsgálni. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban ez-e az a bizonyos könyv, amit a káiniták használtak. Ezzel a vélekedéssel az a probléma, hogy az újonnan felfedezett evangéliumban maguk a káiniták sehol sem szerepelnek.

Viszont mint kiderül, ez mégsem probléma. Az evangéliumokban – akárcsak a legtöbb könyvben – szinte soha nem esik említés az őket használó vallási csoportokról. Mégis, egy káiniták által használt könyvtől nem lenne okunk elvárni, hogy hosszasan értekezzen Káinról? Ennek szerintem három oka lehet: 1. Abból a Júdás evangéliumából, ami a mi kezünkben van – mint látni fogjuk –, hiányoznak szövegrészek. Lehetséges, hogy a Káin a szöveg teljes verziójában nagyon is sokat szerepel. 2. Ireneusz sosem említi, hogy Júdás evangéliumát a káiniták írták volna, csak azt, hogy használták. Ireneusz is használta János evangéliumát, az evangélium mégsem tesz sehol említést Ireneuszról. 3. Mint már jeleztem, akadnak tudósok, akiknek komoly kétségeik vannak afelől, hogy a káiniták valóban léteztek.

De ha Júdás evangéliuma valóban létezett – miként azt Ireneusz említi –, akkor nem kellett a csoportnak is léteznie, amely az elmondása szerint használta? Valójában egyáltalán nem ez a helyzet. Az eretnekeket támadó egyházatyák híresek voltak arról, hogy előszeretettel bővítették ki a kicsinyke tudást, amivel rendelkeztek azért, hogy teljesebb, kerekebb képet adjanak olvasóiknak. Ezeknek a kiegészítéseknek néha volt ugyan történelmi alapja, de akadtak olyan részletek is, melyeket maguk az eretnekvadászok találtak ki.

A jelen esetben a következő forgatókönyvet lehet elképzelni. Tételezzük fel, hogy Ireneusznak tudomása volt egy olyan evangéliumról, amely Jézus árulója, Júdás perspektíváján alapult. Függetlenül attól, hogy olvasta-e a könyvet vagy nem, azt rögtön felismerte, hogy egyike azoknak a gyalázatos gnosztikus evangéliumoknak, amelyek a zsidók istenét nem az egyetlen igaz Istenként ábrázolják, hanem egy alacsonyabb rangú istenségként. E világ teremtője nem Krisztus Atyja volt, hanem olyan isten, akitől Krisztus és a követői menekülni akartak. Ráadásul ez az evangélium Krisztus árulóját az ő egyetlen igaz tanítványaként mutatja be, csak ő érti üzenetét, és csak ő követi híven az akaratát. Olyan evangélium ez, mely feje tetejére állítja az igazságot, és azt hirdeti, hogy ami igaz, az valójában hamis.

Ha Ireneusz tudott egy ilyen evangéliumról (vagy olvasta), egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy saját maga alkotott köré egy életképes társadalmi kontextust, amelyben íródott, és ahol mint írást használták és tisztelték. Ha pedig így volt, lehet, hogy ezt a csoportot a képzeletében Káinnal hozta összefüggésbe, és annak alapján adott némi magyarázatot alávaló hiedelmeikre, amit az evangéliumban olvasott. Egy másik eshetőség szerint valóban volt egy Káin, a szodomai emberek és Júdás emlékét tisztelő gnosztikus szekta, és ez az írás volt az evangéliumuk. Akárhogy is volt, Júdás szóban forgó evangéliumáról az első tanúságtétel Ireneusz vallomása nyomán maradt ránk az i. sz. 180 körüli időszakból. Ez nem olyan evangélium volt, ami évszázadokkal Jézus kora után íródott. Nem sokkal az Újszövetség evangéliumai után keletkezett, azok pedig egytől egyig az I. század második felében – valamikor i. sz. 65 és 95 között – íródtak. Ez a bizonyos írás alig ötven évvel később – a II. század közepén – bukkant fel, ha nem még ennél is korábban. Az újszövetségi evangéliumoktól teljesen eltérő kontextusban jött létre. Különböző körülmények közt íródott, különböző igények szerint. Egy merőben más látásmódú illető írta. A szerzője gnosztikus volt, aki azt kívánta, hogy az igazság gnosztikus értelmezése egy apostoli hitelességű evangéliumban testesüljön meg. Az apostol, akinek a nevében megírták, nem más, mint Jézus árulója, hiszen ennek a szerzőnek a szemében az áruló volt az egyetlen, aki jól értette. Ebben az evangéliumban Júdás Jézus legközelebbi tanítványa, egyedül neki fedi fel a megváltáshoz szükséges igazságokat. Aszerint cselekedett, amit Jézus elmondott neki, és azáltal töltötte be sorsát, hogy megtette, amit Jézus kijelölt számára. Átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy kivégezhessék, és így lehetővé váljék, hogy lelke kiszabaduljon a teste csapdájából, és visszatérjen mennybéli otthonába. Ebben az evangéliumban Júdás nem ellensége Krisztusnak, hanem a legkedvesebb barátja.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Júdás evangéliumának felfedezése

z első fejezetben leírtam, miként zajlott genfi utazásom 2004-ben. Ott pillanthattam meg először Júdás evangéliumát. A lehetőségek jól láthatóan felvillanyoztak. Viszont miután onnan visszajöttem, több kérdésem volt, mint válaszom. Átfutottam ugyan a kopt szöveg néhány oldalát, de arra nem volt lehetőségem, hogy tanulmányozzam és lefordítsam őket. Vajon mit rejthetnek a lapok, amiket láttam? Vajon világrengető felfedezést, ami a vezető magazinok címlapjára fog kerülni, olyan leletet, amely a keresztény világban mindenkit érdekelni fog, vagy csak tudósok kis csoportja számára lesz érdekes, akik a kopt nyelvet, és ezen a nyelven megőrzött ókori szövegeket tanulmányozzák?

Ez teljes egészében azon múlott, hogy milyen dokumentumról van szó. Ha egy gnosztikus kinyilatkoztatás áll benne, ami hasonlít a többtucatnyi egyéb, már felfedezett gnosztikus kinyilatkoztatáshoz, az a tudósok körében természetesen fel fogja kelteni az érdeklődést, de egy efféle szövegnek nincs olyan roppant jelentősége, mint mondjuk a Holt-tengeri tekercsek felfedezésének. Ha viszont az evangélium Jézus és árulója, Iskarióti Júdás viszonyával kapcsolatos ókori nézeteket tartalmaz, méghozzá Júdás saját szemszögéből nézve, az egészen más helyzet.⁵⁷

Sosem gondoltam volna, hogy egy Jézusról és Júdásról szóló II. századi evangélium miatt át kell majd írnunk mindazt, amit Júdásról tudtunk. Soha nem is reméltem, hogy ezt az evangéliumot Júdás maga írta volna, vagy hogy a II. századi szerzője valahogy birtokába jutott a történelmi igazságnak arról, mi is történt száz évvel korábban Júdás és mestere között. Viszont egy evangélium, amely akár ily korai is lehet – korban Ireneuszt, sőt az ókori világból ma ismert többi evangélium keletkezését is megelőzi –, és amely alternatív szempontból mutatja be Júdást, mint az egyetlen tanítványt, aki igazán megértette mesterét… nos, egy ilyen evangélium az én szememben nagyon is szenzációs hírnek számított volna. Értelmezés tekintetében új rálátást kínált volna a korai kereszténységre, és megmutatta volna, milyen szélsőségesen változatos volt ez a vallás a korai évszázadokban. Ha valóban volt egy keresztény szekta, amely épp Iskarióti Júdást tisztelte, az lenne aztán csak különös.

Kezdeti csalódásom

Még mindig a kilátások izgalmában találtam az interneten egy értekezést, ami lelohasztotta a kedvemet.

A holland Michel van Rijn egy internetes naplót és egy nagyon sajátos honlapot vezet, ami a modern művészettel és az ókori leletekkel kapcsolatos állítások leleplezésére szakosodott. Van Rijn valahogy megneszelte a Júdás evangéliumáról szóló történetet, lenyomozott néhány szálat, és megtudta, hogy a National Geographic komoly időt és energiát fordít a dokumentum kiadására és lefordítására, és persze feltehetően szép kis summát kaszál majd rajta. Van Rijn úgy döntött, megfúrja az egész műveletet, méghozzá úgy, hogy kiadja az összes fennmaradt anyagot még azelőtt, hogy a National Geographicnak esélye lenne rá.

Van Rijn felhajtott egy amerikai tudóst, Charlie Hedricket – az Újszövetség egyik szakértőjét, akit régóta ismerek és kedvelek –, akinek saját állítása szerint voltak birtokában fényképfelvételek Júdás evangéliumáról, és állítólag már előzetes fordításokat is készített. Hogy az evangéliummal kapcsolatos minden spekulációt elhallgattasson, és földbe döngölje a National Geographicot, van Rijn publikálta a fényképeket és a fordításokat. Amikor elolvastam, mérhetetlenül csalódott voltam.

A szövegnek látszólag semmi köze nem volt Júdáshoz és Jézushoz. Egy gnosztikus irat volt, főszereplője pedig egy Allogenész nevű illető, aki Istenhez imádkozván meghallja Isten válaszát. A szöveg gnosztikus vonásokat mutatott, és a gnoszticizmus kutatói körében biztosan igényt tartott némi halvány érdeklődésre, de ami Júdást és Jézust illeti, teljes csődnek bizonyult.

Megdöbbentő, hogy még mi is, akik hivatásszerűen tanítunk, néha mennyire mást iszunk, mint amit prédikálunk. Chapel Hillben minden szemeszterben elmondom a diploma előtt álló tanítványaimnak, hogy ne dőljenek be mindennek, amit az interneten olvasnak, mert oda mindenki azt ír, amit akar, és gyakran sehogy sem tudható meg, hogy a forrás hiteles vagy hamis. Én viszont ebben az esetben figyelmen kívül hagyva a saját tanácsomat teljesen bedőltem.

Akkor nem tudtam, mostanra viszont már világossá vált, hogy Hedrick a rossz szöveget fordította le.

Az első jelet arra vonatkozóan, hogy valami nem stimmel, 2005. július l-jén vettem észre. Más ügyből kifolyólag New Yorkban jártam, és megbeszéltem egy ebédet a Harvard Clubban Herb Krosney-val, akit már korábban említettem. Ő volt a tényfeltáró riporter, aki elsőként lenyomozta Júdás evangéliumát, és megtudta, hogy most a Maecenas Alapítvány birtokában van Genfben, aki felkeltette a National Geographic érdeklődését, és aki többé-kevésbé saját kezűleg előremozdította a történetet, minek következtében hat hónappal korábban sietve Genfbe utaztam. Akkor, júliusban, ebéd közben mérhetetlen csalódottságomat fejeztem ki, amiért az egész ügy dugába dőlt, és tulajdonképpen egyáltalán nincs is ügy, mivel olvastam a Hedrick-féle fordítást, és őszintén szólva nem értem, hogy a National Geographic miért dolgozik még mindig az ügyön.

Herb persze tudta, valójában mi is áll a szövegben, de nem állt módjában elárulni az összes részletet. Rám kacsintott, és azt javasolta, ne higgyek el mindent, amit az interneten olvasok (ugyanazt a tanácsot adta, amit szinte minden héten elmondok a hallgatóknak). Én viszont makacskodtam: láttam a kopt lapokról készült fotókat, állagukat tekintve hasonlítottak azokra, melyeket Genfben szemügyre vettem, láttam a fordítást, amit Hedrick készített azokról a lapokról, és még ellenőriztem is a fordítás helyességét. Nem sok minden volt benne. Herb erre csak annyit tehetett, hogy megdobott egy elgondolkodtató burkolt célzással: lehet, hogy Hedrick a könyv egy másik részét fordította le.

Csak később jöttem rá, mi is történhetett. Mint ebben a fejezetben látni fogjuk, amikor a tudósok először megkaparintották a kéziratot, és sikerült azonosítaniuk a tartalmát, azt hitték, hogy három szöveg töredékes példányaival állnak szemben, melyek közül kettő a korábbi régészeti felfedezések révén már ismert volt: az egyik Péter Fülöphöz írt levele volt, a másik pedig Jakab első apokalipszise, melynek példányai már az 1945-ben előkerült Nag Hammadi-i könyvtár iratai közt is szerepeltek. Az aranybánya a harmadik szöveg volt: Júdás evangéliuma. Florence Darbre, a kéziratok konzerválásának szakértője és Rodolphe Kasser, a szöveg szerkesztéséért és lefordításáért felelős kiváló koptológus három éven át dolgozott a kéziraton, mire rájöttek arra, amit azelőtt senki – még van Rijn és Hedrick – sem gyanított. A kézirat utolsó része nem egy dokumentumot tartalmazott – nemcsak Júdás evangéliumát – hanem kettőt. A másik egy ismeretlen gnosztikus traktátus töredékes másolata erről a bizonyos Allogenész nevű alakról. Hedrick abban a hitben volt, hogy a birtokában lévő fényképek Júdás evangéliumáról készültek. De nem arról. Egy másik szövegről. Ez drasztikusan megváltoztatta a dolgokat.

Mint kiderült, noha az Allogenészről szóló lapok is igényt tarthatnak némi érdeklődésre, Júdás evangéliuma már önmagában végtelenül megdöbbentő. Akárcsak a kézirat másik három szövege, ez is gnosztikus írás, és legnagyobb részben egy viszonylag nehezen érthető gnosztikus kinyilatkoztatást tartalmaz a világ keletkezéséről és az ember teremtéséről (ami nem az igaz Isten műve). Van benne egy korábban még le nem jegyzett párbeszéd Jézus és Júdás közt, Júdást magát pedig az apostolok csoportjának hőseként ábrázolja, aki nemcsak megértette Urát, hanem engedelmeskedett is akaratának.

Mielőtt áttérnénk ennek az evangéliumnak a teljes tartalmára − ez majd a következő fejezet témája lesz −, szeretnék visszatérni a kezdetekhez, vissza az azelőtti időkre, hogy 2004 decemberében először megpillantottam a szöveget, mielőtt az Florence Darbre és Rodolphe Kasser hozzáértő kezeibe került volna, mielőtt egyáltalán a nyugati világ bármely kutatója tudomást szerzett volna róla. Hogyan fedezték fel ezt a dokumentumot, és milyen utat járt be, mielőtt végül a Maecenas Alapítvány tulajdonába került? Kifejezve elismerésemet azért, amiért elismerés jár – és ez esetben nagyon is jár –, el kell mondanom, hogy az evangélium előkerülésének és hányattatásainak történetét Herb Krosney fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhetően ismerhettük meg, és máig az ő könyve – The Lost Gospel: The Quest for the Gospel of Judas Iscariot [Az elveszett evangélium – Iskarióti Júdás története egy új megvilágításban]^58* – tekintendő hiteles beszámolónak. Ennek a fejezetnek a vázlatát az ő elbeszélése alapján készítettem, kiegészítve a vele és a többi érintettel folytatott személyes beszélgetésekkel, illetve a szöveg szerkesztőjének és fordítójának, Rodolphe Kassernak a megjegyzéseivel. Hozzá kell tennem, az evangélium felfedezésére és azt követő hányattatásaira vonatkozó ismereteinkben még ma is akadnak hézagok, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a főszereplők vagy ismeretlenek, vagy már nincsenek az élők sorában.

A felfedezés

A korai zsidó és keresztény kéziratok régészeti felfedezéseivel kapcsolatos egyik legmeglepőbb tény, hogy a leglátványosabb leleteket szinte sosem képzett régészek találják meg. A legtöbb a szerencsés véletlennek köszönheti előkerülését. Ráadásul jellemzően olyan emberek bukkannak rájuk, akiknek fogalmuk sincs, mit is találtak, és nem tudják felmérni valódi értéküket. 1945-ben a korai gnosztikus írásokat tartalmazó Nag Hammadi-i könyvtárat fellahok, avagy parasztok csoportja találta meg, akik trágya után kutattak a Nílustól északra egy sziklaoldal mellett az egyiptomi sivatagban. A fellahok írástudatlanok voltak, és semmi hasznát nem látták a lepecsételt kerámiakorsóban talált tizenhárom kötetnek. Másfél évvel később, 1947-ben egy pásztorfiú néhány iratra bukkant egy barlangban a Holt-tengertől nyugatra, a pusztában. Ezután több barlangot is átkutattak (a beduinok és a régészek), és tizenegyben találtak is hasonló kincseket. Ezeket a világ ma Holt-tengeri tekercsekként ismeri.⁵⁹

Ugyanez történt Júdás evangéliumával, és a mellette található iratokkal. Ezeket is írástudatlan földművesek fedezték fel, egy barlangban botlottak beléjük, amit évszázadokkal korábban temetkezőhelyként használtak. A barlang egész tartalmát feltúrták, csecsebecséket kerestek, melyeket jó pénzért eladhatnak, de ehelyett néhány kéziratra akadtak.

1978-at írtunk. A hely a közép-egyiptomi el-Mínia tartomány Kairótól mintegy 120 mérföldre [192 kilométerre] délre, a Dzsebel Qararának nevezett sziklák mellett, nem messze Maghagah (ejtsd: Marajra) városától. A felfedezők nevét nem tudjuk.

A barlang belsejében néhány kosár hevert tele ókori római üvegflaskákkal, illetve volt néhány emberi maradvány is. Ezek mellett két mészkő láda hevert. A ládákat felnyitva a parasztok számos ókori kéziratot találtak.

Nem ez volt az első eset, hogy fontos korai keresztény iratok csontvázmaradványok – feltehetően a dokumentumok hajdani tulajdonosai – mellett kerültek elő. Korábban már említettem, hogy Péter evangéliuma is így került elő 1886-ban, a ritkább esetek egyikeként, régiségek után kutató régészek munkájának eredményeképpen. Egy szerzetes mellett volt eltemetve, talán mert ez lehetett a kedvenc könyve, vagy mert ő volt az írnok, aki lemásolta. Ugyanez volt a helyzet a Nag Hammadi-i könyvtárral: mielőtt megtalálták volna a tizenhárom könyvet rejtő kerámiakorsót, a fellahok is kiástak egy csontvázat. Feltételezhető (bár korántsem biztos), hogy a Nag Hammadi-i könyveknek is volt valami közük a férfihez, akit melléjük temettek. Vajon az ő könyvei lehettek? Azért jött ki a vadonba, hogy elrejtse őket? Vajon baleset okozta a halálát? Természetes halált halt? Meggyilkolták? Ez már nem fog kiderülni. A tudósok, akik a történetet összerakták, csak húsz évvel később érkeztek, és a csontváz már nem került elő.

A jelen esetben is ez a helyzet. A lelettel kapcsolatos későbbi szóbeszéd szerint egy ember maradványai mellett hevert, ezek a maradványok azonban már nincsenek ott.

A mészkő ládika négy különböző kéziratot tartalmazott kódex formában (tehát nem tekercsként). A tudósok ezeket az ókori kódexeket később a következőképp azonosították. A Júdás-evangélium kódexén kívül ez idáig egyiket sem publikálták, vagy hozták bármely más módon nyilvánosságra:

1. Egy görög nyelvű matematikai kódex.

2. Az ószövetségi Kivonulás könyvének egy töredéke ugyancsak görögül.

3. Pál apostol néhány újszövetségi levelének töredéke kopt nyelven.

4. A Júdás evangéliumát tartalmazó kódex (mint később arra még részletesebben kitérek, az evangélium eleje és vége, illetve a közepének nagy része teljes egészében megvan, egy-egy része azonban a felfedezést követő durva bánásmód következtében mára már elveszett, vagyis a szöveg tíz-tizenöt százaléka nem rekonstruálható), valamint három töredékes szöveg, mind kopt nyelven: Péter Fülöphöz írt levele (egy a Nag Hammadi-itól kissé eltérő verzióban), Jakab első apokalipszise (ugyancsak a Nag Hammadi-itól eltérő változatban) és az Allogenészről szóló gnosztikus értekezés (ami nem azonos a Nag Hammadiban előkerült, ugyancsak Allogenészről elnevezett értekezéssel).

E kéziratok végül tizenhat évszázadon át hevertek ennek a mészkő ládikának az alján, teljesen érintetlenül. Épp a nyughelyüknek volt köszönhető, hogy ennyi ideig épségben maradtak. A kéziratok rendkívül hosszú ideig épségben tudnak maradni olyan száraz környezetben, mint amilyen az egyiptomi sivatag, ahol a nedvességtartalom alig-alig változik. Sajnos, mint látni fogjuk, amint elmozdítják a nyughelyéről, és más éghajlati viszonyok közé helyezik – például tizenhat évre áthelyezik egy Long Island-i bevásárlóközpont bankszéfjébe –, az állaguk gyors romlásnak indul, és bizonyos hányadukat így már sosem lehet helyreállítani.

Mindenesetre a névtelen fellahok, akik a könyveket megtalálták, zsákmányként eladták egy Am Szamiah nevű embernek (álnév), egy csecsebecsékkel, gyöngyökkel és ókori iratokkal üzletelő helyi kereskedőnek. Szamiah egy kisstílű régiségkereskedő volt. Ha valaki a városban valami ókorinak tűnő dologra bukkant, ő volt az, aki felvásárolta, majd eladta egy kereskedőnek, aki Kairóban vagy Alexandriában piacra tudta dobni. Szamiah maga szigorúan csak közvetítő volt, ugyanúgy írástudatlan, mint azok, akikkel üzletelt, és elsősorban földművelésből tartotta fenn magát, a helyi specialitásnak számító fokhagymából.⁶⁰

Hanna kezei közt

Am Szamiahnak voltak kapcsolatai jobb helyeken működő régiségkereskedőkkel, nekik adott el mindent, ami a kezébe került (felárral természetesen), akik aztán piacra dobták azokat a nagyobb városokban (további felárral), vagy néha az igazán fontos leletek esetében felkínálták megvételre nemzetközi kereskedőknek, akik aztán múzeumoknak vagy magánbefektetőknek adták tovább (általában igen magas felárral; a régiségkereskedelmet sajnos tetőtől talpig sokkal inkább a haszonszerzés motiválja, nem a régiségek valódi érdekei).⁶¹ Akárhogy is, Am Szamiah eladta a könyveket (vagy közvetlenül vagy közvetítő segítségével) egy viszonylag kisstílű kairói régiségkereskedőnek, akit Hanna Aszabilnak hívtak (megint csak álnév). Az ár végül viszonylag alacsony volt, a későbbi jelentések szerint Szamiah mintegy nyolcezer egyiptomi fontot kapott érte, ami akkori árfolyamon körülbelül kétezer dollár lehetett. Neki azonban alighanem igen jó üzlet volt. Magáról a tranzakcióról semmi mást nem tudunk, aminek az is oka, hogy Szamiah mintegy tíz évvel később, valamikor az 1980-as években meghalt.

Hanna nem finom modorú, művelt, sok nyelvet beszélő nemzetközi régiségkereskedő volt, viszont régóta kutatott egy rendkívüli lelet után, amivel megalapozhatja szerencséjét. A kairói piacokon az ókori papiruszok specialistájaként ismerték. Nem tudjuk, mi okból, de így vagy úgy a fejébe vette, hogy ezek a kéziratok fantasztikus summát érhetnek. Akik a történet szálainak felgöngyölítésében részt vettek, úgy vélik, szakvéleményt kért egy Kairóba látogató ókortudóstól, noha a szóba kerülő nevek görög tudósok nevei – például Ludwig Koenen, a Michigani Egyetem német klasszika-filológia professzora –, a gyűjtemény legértékesebb részei pedig koptul íródtak.⁶² Hanna mindenesetre a potenciális vevők tudomására hozta, hogy a birtokában lévő iratoktól kerek hárommillió dollárért hajlandó megválni.

Ez nyilvánvalóan fejedelmi összeg volt, főleg úgy, hogy Hannának fogalma sem volt, valójában mi áll a kódexekben, csak annyit tudott, hogy nagyon régiek, és valaki azt mondta neki, hogy egy vagyont érnek. A probléma az volt, hogy abban az üzleti körben, ahol Hanna általában mozgott, nem volt olyan nagynevű ügyfél, aki egy ilyen vételre rámozdult volna. Ezért hát kapcsolatba lépett valakivel, akinek köreiben volt ilyen ügyfél, egy hatalmas nemzetközi régiségkereskedővel, akinek megvoltak a szükséges kapcsolatai és befolyása egy ilyen üzlet nyélbe ütéséhez. Ő a genfi Nicolas Koutoulakis, akit néha a modern kor legsikeresebb régiségkereskedőjeként emlegetnek. Hanna korábban is üzletelt már Koutoulakisszal, eladott neki néhány dolgot, amihez hozzájutott, amit aztán Koutoulakis nagy haszonnal továbbadott. A krétai születésű Koutoulakis több nyelven beszélt, és otthonosan mozgott a hatalmi körökben. Formális oktatásban nem részesült ugyan, de híresen éles eszű volt, és rendszeresen üzletelt milliós értékű árukkal.

Hanna azonban nem Koutoulakisnak akarta eladni a kéziratzsákmányt, azt akarta, hogy Koutoulakis segítsen neki vevőt keresni. A tárgyalásaik során viszont több más tárgyat is eladott neki, melyekhez korábban hozzájutott, és ez végül tragikus körülményeket idézett elő. Hannának birtokában volt egy szobor, ami a középbirodalmi II. Amenemhat fáraót ábrázolta, és eladta azt Koutoulakisnak. Viszont amikor Koutoulakis felbecsültette, kiderült, hogy hamis. Természetesen visszakövetelte a pénzét, Hanna azonban nem adta. Ezzel nem alapoztak meg túl jó viszonyt.

Valamivel később, 1979-ben Hanna másodszor is keresztezte a hatalmas Koutoulakis útját, amikor a birtokában lévő kéziratok ügyében nem közvetlenül a nemzetközi régiségkereskedővel próbált tárgyalni az üzletről, hanem kerülő úton, az egyik üzlettársán keresztül. Ami ezután történt, az akár merő véletlen is lehetett, Hanna viszont nem így gondolta: betörtek héliopoliszi (Kairó egyik külvárosában fekvő) lakásába. A betörők mindent elvittek, amit csak találtak: aranyat, szobrokat, ékszereket, textíliákat, érméket, és persze a papirusz kéziratokat. Hatalmas fogás volt, Hanna a kéziratoktól eltekintve is milliókra becsülte a kárát. Mindig is gyanította, hogy a betörés mögött Koutoulakis állt, de ez sosem bizonyosodott be.

Hanna sehogy sem tudott kárpótlást szerezni a veszteségért, és a papirusz kéziratokat tartotta mind közül a legkomolyabb kárnak. Ha vissza tudná őket szerezni, találna egy vevőt, gyorsan lebonyolítaná az eladást, és vagyonos emberként vonulhatna vissza. A kéziratokat azonban még egyetlen tudós sem vizsgálta meg, hogy kiderüljön, mit is tartalmaznak. Most pedig úgy tűnt, végleg elvesztek.

Hanna megalázkodva könyörgött Koutoulakisnak, segítsen neki visszaszerezni a kéziratokat (aminek valóban volt némi értelme, tekintve, hogy gyanúja szerint Koutoulakis birtokában voltak). Koutoulakis sosem vallott be semmit, sosem ismerte be, hogy bármi köze lett volna a betöréshez, sosem állította, hogy lennének olyan közvetlen kapcsolatai, melyek révén rendbe tudná hozni ezt a szerencsétlen helyzetet. Azt viszont megígérte, hogy érdeklődni fog, és meglátja, mit tehet. Három évvel később, 1982-ben Koutoulakis egy genfi közvetítő útján lebonyolított csere útján visszajuttatta a kéziratokat Hannához. Hanna a kéziratokat egy ottani, svájci bank letéti fiókjában hagyta megőrzésre.

Vevő után kutatva

Hanna 1983-ban felhajtott egy potenciális vevőt a kéziratokra. Ludwig Koenen gyakran járt Kairóban, és a Közép-Kelet más részein, hogy görög papiruszokat vásároljon a Michigani Egyetem híres papiruszgyűjteménye számára. Noha Németországban született és nevelkedett, és Kölnben szerzett doktorátust klasszika-filológiából, Koenen már 1975 óta Michiganben tanított.

Koenennek bizonyára volt alkalma felületes pillantást vetni a kéziratokra, mivel tájékoztatta Hannát, hogy szeretne összeszedni egy kis szakértői csapatot Amerikából, hogy megvizsgálják, miről is van szó, és esetleg tárgyaljanak a vásárlásról. Mivel a szövegek egyike nyilvánvalóan a Kivonulás könyvének egyik másolata volt, Koenen felkérte David Noel Freedmant, az Ószövetség szakértőjét és kollégáját a Michigani Egyetemen. Mivel kopt szövegek is voltak benne, felkérte James M. Robinsont, a kaliforniai Claremont Egyetem munkatársát, a keresztény ókor szakértőjét. Robinson volt annak az UNESCO-csapatnak a vezetője, akik megszervezték a Nag Hammadi-i könyvtár szövegeinek kiadását és lefordítását, és kétségtelenül az egyik legnagyobb szaktekintély volt a témában. Robinsonnak viszont épp más kötelezettségei voltak, így egy ifjú, de ígéretes doktoranduszt küldött maga helyett a Yale Egyetemről, Stephen Emmelt, kinek csillaga már akkoriban is meredeken emelkedett felfelé a kopt tudományok egén.

Így tehát Koenen, Freedman és Emmel abban maradtak, hogy Genfben találkoznak Hannával, ahol megvizsgálják a kéziratokat, és kialkudnak egy árat. Fogalmuk sem volt róla, hogy Hanna milliókban gondolkodik. Ők ötvenezer dollárra gondoltak.

A találkozóra 1983. május 15-én került sor Hanna szobájában a genfi Hotel de l’Unionban. Később – a találkozót felidézve – Emmel elmagyarázta az alapszabályokat:

„Néhány percig tanulmányozhattuk a kéziratokat. Fotót nem készíthettünk róluk, és semmit sem írhattunk le. Az is meg lett mondva, hogy úgysem lesz alkalmunk jegyzetelni, úgyhogy semmiféle papírt vagy íróeszközt nem vihettünk magunkkal.”⁶³

Miután vetettek egy pillantást arra, amit Hanna kínált, megpróbáltak rá alkudni.

A mi szempontunkból Emmel vizsgálata számít a legtöbbet, mivel ő vethetett egy pillantást arra a kódexre, ami a később Júdás evangéliumaként azonosított szöveget tartalmazta. Akkor viszont még nem tudta, mi is van a szeme előtt. A kéziratokat elég hanyagul három, cipősdoboz méretű, újságpapírral kibélelt kartondobozban tárolták. Hogy a már addig is csúnyán megrongálódott kéziratokat megkímélje a további sérülésektől, Emmel egy különleges csipesszel nyúlt be a dobozba, amit külön erre az alkalomra hozott magával, így emelt ki néhány oldalt. Még a rendelkezésére álló kevéske idő is elegendő volt, hogy a kódex tartalmának nagy részét azonosítsa. Mint azt az ezután írt írásos jelentésben rögzítette, sikerült megállapítania, hogy a kódex Jakab első apokalipszisét és Péter Fülöphöz írt levelét tartalmazta, illetve – mint mondta – „egy párbeszédet Jézus és tanítványai (vagy legalábbis »Júdás« [azaz feltehetően Júdás Tamás]) közt, amely műfajában hasonló »A Megváltó dialógusa« és a »Jézus Krisztus bölcsessége« című szövegekhez.”⁶⁴

Ez egy rendkívül figyelmes észrevétel volt. Emmel, miután a kopt oldalakat ilyen sietve átfutotta – és melyekről már akkor megállapította, hogy nem bántak velük szakszerűen –, annyit tudott megállapítani, hogy ez a „harmadik” szöveg egy párbeszéd Jézus és a tanítványai közt, mely hasonlónak tűnt kettő, a Nag Hammadi-i könyvtár iratai közt előkerült traktátushoz, tartalmában viszont eltért azoktól. Mivel Jézus „Júdással” beszélgetett, Emmel természetesen feltételezte, hogy arról az illetőről van szó, akit a többi korai keresztény szövegből Júdás Tamásként, Tamás evangéliumának állítólagos szerzőjeként ismerünk. Ha több időt kapott volna, akkor biztosan észrevette volna, hogy nem Júdás Tamásról, hanem Iskarióti Júdásról van szó. Ami Emmel szeme előtt feküdt, az Júdás rég elveszett evangéliuma volt.

Az idejük azonban hamarosan lejárt. Hanna tudni akarta, hogy meg tudja-e kötni velük az üzletet, de amikor megadta az irányárat, az amerikaiak – akik ilyen nagyságrendű összeget nem tudtak előteremteni – kis híján hanyatt estek. Freedman hanyagul felajánlotta a kért összeg tíz százalékát, azaz a hárommillió helyett háromszázezer dollárt, dacára annak, hogy közel sem állt a rendelkezésükre ekkora összeg. Hanna sértésnek vette az ajánlatot, és azonnal véget vetett a tárgyalásoknak. Az amerikaiak üres kézzel távoztak, a kézirat pedig a régiségkereskedő kezében maradt, aki még ekkor sem tudta, mit is birtokol.

A következő évben, 1984-ben Hanna az Egyesült Államokba jött abban a reményben, hogy talán végre el tudja adni a kéziratot a helyi kopt keresztény közösség közvetítésével (mely csak New Jersey-ben húszezer főt számlál), akik kapcsolatba tudnak lépni könyvritkaságokban és régiségekben utazó kereskedőkkel. Ugyanaz év áprilisában már megkeresett egy manhattani könyvkereskedőt, a holokauszt egy osztrák túlélőjét, ifjabb Hans P. Kraust, aki az üzletág kiemelkedő alakjává nőtte ki magát, és komoly kapcsolatai voltak Amerikában a legnagyobb egyetemi felvásárlókkal. Különösen jó kapcsolatokat ápolt a Yale-lel, és amellett, hogy maga is számos adományt tett, az évek során több könyvet és kéziratot is vásárolt már az egyetem égisze alatt működő Beinecke Ritkaság Könyvtár számára. Néhány meghiúsult üzlet után Hanna egymillióra csökkentette az irányárat, de még ez is nagyon sok pénz volt, főleg egy azonosítatlan kéziratért.

Kraus bevont egy illusztris klasszika-filológust, Rober Bagnallt a Columbia Egyetemről, hogy segítsen neki megállapítani, mikor készültek a kéziratok, és mit tartalmaznak. Miután némiképp átgondolta az ügyet, mégsem kötötte meg az üzletet. Az ár túl magas volt, a kézirat restaurálása pedig komoly költségeket jelentett volna, mire használható állapotba hozzák, a lapok ugyanis ekkorra már komolyan megrongálódtak.

Hanna nem tudta, mitévő legyen, ezért úgy döntött, hogy egyelőre letétbe helyezi a kéziratokat. Az egyik amerikai kapcsolatának volt egy barátja, aki a Long Island-i Hicksville egyik bevásárlóközpontjában működő Citibank-fiókban dolgozott. Hanna tehát 1984 tavaszán széfet bérelt ott, és drága kéziratait ennek a széfnek a gondjaira bízta. Visszatért Kairóba. Tizenhat évig volt távol. E hosszú évek során a kézirat állapota a New York-i külváros nedves klímájában lassan, de biztosan romlott.

A kéziratok visszaszerzése

A következő szereplő ebben a kusza cselekményben Frieda Tchacos Nussberger, a Júdás-evangélium kéziratának végső és jelenlegi tulajdonosa. Egyiptomban született, de görög származású. Már fiatal korától kozmopolita életet élt. A genfi Ecole de Traductions et d’Iterprétation falai közt tanult, majd tanulmányait a párizsi Ecole du Louvre-ban folytatta, ahol egyiptológiát tanult. Az 1980-as évek elején ment feleségül egy svájci ékszerészhez és művészhez, bizonyos Werner Nussbergerhez.

Nemzetközi kapcsolatai és Egyiptom, Görögország, illetve a többi ókori civilizáció iránti érdeklődése révén Nussberger természetesen része volt a régiségek világának, és már az 1970-es évek óta tevékenykedett kereskedőként. Hanna kéziratáról 1982-ben szerzett tudomást, amikor valaki mutatott neki egy fényképet a kézirat egyik – ma 5/19-esként azonosított – lapjáról. Azért nevezik így, mert – mint látni fogjuk – a történet egy későbbi eseményeként a kézirat végül két részre szakadt (vagy szakították), körülbelül egyharmad-kétharmad arányban az alsó rész javára. Miután a lapok kettészakadtak, egy régiségkereskedő – akinek rövid időre sikerült megkaparintania a kódexet – összekeverte a lapokat, hogy a legjobb állapotban megmaradtak legyenek a tetején és az alján (arra az esetre, ha valaki a kézirat állapotát felbecsülendő csak az elejét és a végét venné szemügyre). A felső részek így összekeveredtek az alsókkal. Nem csoda, hogy olyasvalaki, mint van Rijn vagy Hedrick a fotók alapján csak nehézségek árán tudták megállapítani, hogy mi micsoda.

Nussberger mindenesetre látott egy fényképet a kézirat egy lapjáról, és tudta, hogy Hanna a teljes kéziratért hárommilliót kért. Akkor nem is érdekelte a dolog. Viszont tizennyolc évvel később, 2000-ben, egy ettől teljesen független ügylet keretében vett néhány kopt nyelven írt oldalt, és eltűnődött, hogy vajon ugyanabból a kézirat(ok)ból valók-e, amit Hanna korábban árult. Gyanította, hogy Hanna még nem adta el a kéziratokat. Ha már eladta volna, arról tudott volna. Úgy döntött, megkérdezi, hajlandó-e jelentősen engedni az irányárból. Hanna persze ekkor már jobban benne járt a korban, ráadásul családot alapított, és már régen elvesztette a reményt, hogy nagyra értékelt szerzeményéből valaha is komoly vagyont tud kovácsolni. Azt viszont sem Nussberger, sem Hanna nem tudta, hogy a kéziratok a széfben már romlásnak indultak.

Nussberger látatlanban megegyezett a kéziratok megvásárlását illetően, de a vételárat a mai napig sem árulta el. (A régiségkereskedők e tekintetben elég furcsán tudnak viselkedni.) Az árut át kellett vennie, és ehhez találkoznia kellett Hannával New Yorkban. Hanna egyáltalán nem lelkesedett az utazásért – mivel nem beszélt angolul, és repülni is gyűlölt –, de a pénz ékesebb szónok, mint a szavak, így végül hajlandó volt megtenni az utat. 2000. április 3-án történt. Az évek során a bank kicseréltette széffiókok zárjait – már az is szerencse, hogy a bank még egyáltalán működött –, de végül hívtak egy lakatost, aki elvégezte a szükséges munkát. Amikor felnyitották a dobozt, a látvány mélységesen sokkolta őket. A kéziratok közel sem voltak abban az állapotban, mint amikor legutóbb látták őket. Az ókori papiruszok rosszul tűrik a nedvességet, még akkor is, ha közben nem piszkálják őket. Fogalmuk sem volt, hogy mennyi lehet még menthető belőle.

Nussberger azonban nem vesztette el teljesen a lelkesedését. Dobozba tette a kéziratokat, és meg sem állt a Yale Egyetemig, ahol megbízható kezekre bízhatta őket, a Beinecke Ritkaság Könyvtár vezető kurátorára és az ókortudomány elismert szaktekintélyére, Robert Babcockra. Ott, a Beinecke Könyvtárban vették végre észre, hogy mi is valójában ennek a kéziratleletnek a legértékesebb dokumentuma. Bentley Layton, a Yale egyik koptológus professzora megvizsgálta a kéziratokat, és a harmadik szöveget azonosította, mint Júdás evangéliumát.

A kéziratok néhány hónapig a Yale-en maradtak, miközben Nussberger megpróbálta rábeszélni a Beinecke Könyvtárat, hogy vásárolják meg. A könyvtár végül mégis kénytelen volt elutasítani. Úgy tűnik, ismét a pénz volt a probléma: nem voltak biztosak benne, hogy valóban Nussberger birtokolja a kéziratok jogait, hiszen végül is kicsempészték őket Egyiptomból (amikor Hanna tizenhat évvel korábban kilépett az országból, nem jelentette be őket a vámon).⁶⁵ Ha a könyvtár nyilvánosságra hozta volna, hogy a birtokukban van Júdás evangéliuma – és nyilván ez volt a szándékuk –, abból könnyen nemzetközi incidens lehetett volna, és nem kizárt, hogy elvesztették volna a kódexeket, és vele az összes pénzt, amit arra fordítottak, hogy megvásárolják. Babcock visszaadta a kéziratot Nussbergernek, akinek így megint vevő után kellett néznie. De most legalább már tudta, mi van a kezében: az egyetlen és egyedüli fennmaradt példánya egy hírhedt evangéliumnak a keresztény ókorból, mely Júdás szemszögéből meséli el Jézus elárulásának evangéliumi történetét. Ez mérhetetlenül jelentős lelet volt. Ráadásul igen értékes. Hogyan lehetne rá vevőt találni?

A kapcsolatai révén sikerült felhajtania egyet. Az ohiói Clevelandben volt egy kézirat-kereskedő, Bruce Ferrini, akiről az a hír járta, hogy milliárdos gyűjtőkkel áll kapcsolatban, állítólag még Bill Gatesszel is. Nussberger Clevelandbe repült, hogy megmutassa neki, ami a birtokában volt, őt pedig azonnal rabul ejtették a kilátások, hogy mi mindent tudna ezekkel a kéziratokkal kezdeni, nemcsak az eladása, hanem akár a nemzetközi bemutatása révén. Ott helyben megegyeztek, hogy megvásárolja 2,5 millió dollárért. 2000. szeptember 8-án Ferrini írt Nussbergernek két csekket a teljes összegről, az egyiket 2001. január 15-re, a másikat 2001. február 15-re dátumozva. Nussberger valamilyen okból teljesen megbízott benne, talán csak azért, mert örült, hogy végre megszabadulhat a kéziratoktól. Mindenesetre ott hagyta nála a kéziratokat, és még csak elismervényt sem kért róluk. Ez óriási hiba volt.

Ferrini azt hitte, azonnal lesz vevője a kéziratokra, méghozzá az egyik hűséges ügyfele, egy multimilliomos régiséggyűjtő, az egyik vezető amerikai propángáztársaság, a Ferrellgas tulajdonosa, James Ferrell személyében. Ferrellt kezdetben tényleg érdekelte a kézirat megvásárlásának és nyilvános bemutatásának ötlete. Mielőtt az ügyletet lezárták volna, azt javasolta Ferrininek, hogy fagyasztással próbálja meg megóvni a kéziratokat a további állagromlástól. Ferrini így is tett. Nagyon buta dolog volt. A kéziratok addigra tekintélyes mennyiségű nedvességet zártak magukba a párás amerikai környezetben. A fagyasztás mérhetetlen károkat okozott bennük. Mint azt a kéziratok későbbi szerkesztője és fordítója, illetve segédrestaurátora, Rodolphe Kasser kifejtette^66*:

„Miután a kódex jó néhány szerencsétlen nyarat Amerika párás levegőjén töltött, a végzetes fagyasztás részletesen megsemmisítette a papiruszrostokat összekötő anyagot: a kódex törékenyebbé vált, könnyebben morzsolódott, sérülékenyebb volt minden addig látott papirusznál: ez az állapot a restaurátorok igazi rémálma. A fagyasztás hatására a párolgás előtt a rostok minden nyirkossága a papirusz felszínére ült ki, és természetesen jelentős mennyiségű festékanyagot is magába szívott, ami besötétítette a lapokat, s ezzel rendkívül megnehezítette az olvasást.”⁶⁷

Emiatt nemcsak a kéziratok estek darabokra, hanem Ferrini kapcsolata is leendő vevőjével. Ferrell valami okból megneszelte, hogy Ferrini pénzügyei nem mennek valami jól, és igyekezett megszakítani vele a kapcsolatot. Attól fogva nem kívánt további nagyobb adás-vételeket lebonyolítani vele, pont amikor Ferrininek a Nussbergernek írt csekkek fedezeteként szüksége lett volna a pénzre.

Nussberger is kiszimatolta valahogy a problémákat, és aggódni kezdett, hogy a csekkek esetleg fedezetlenek. Ez óriási gond lett volna, és nemcsak a pénz miatt, hanem azért is, mert már nem voltak nála a kéziratok, amikért a csekkekkel fizettek. Aggodalmában egy ügyvéd barátjához fordult, akivel az egyik korábbi fejezetben már találkoztunk, Mario Robertyhez, egy finom modorú genfi ügyvédhez, akinek jó kapcsolatai voltak az európai műtárgy- és régiségkereskedelem terén, és aki 1994-ben életre hívta a Maecenas Alapítványt, egy szervezetet, amely az ókori leletek konzerválását és származási helyére való visszajuttatását tűzte ki célul.

Roberty bölcsen azt javasolta Nussbergernek, hogy azonnal szerezze vissza a kéziratokat, és adja vissza az értéktelen csekkeket. Ferrini azonban – abban reménykedve, hogy valahogy még nyélbe tudja ütni – vonakodott kihátrálni az üzletből. Roberty azonban gyanította, hogy már nem lesz képes nyélbe ütni, és amikor Ferrini ellenszegült, úgy döntött, kényszeríteni fogja.

A fejezet elején már szóba került a holland Michel von Rijn, aki internetes honlapján művészeti és régiségbotrányokat szellőztet meg. Roberty kapcsolatba lépett van Rijnnel abban a reményben, hogy nyilvánosságra hozhatja Ferrini alattomos üzelmeit, és hírnevének megrontásának fejében – ami után kilátása sem lenne visszaszerezni az üzletágban való tevékenykedéshez elengedhetetlen jó hírét – rákényszeríti, hogy adja vissza a kéziratokat. Miután van Rijnt ráállították az ügyre, nagy vehemenciával vetette bele magát: heves támadásokat intézett Ferrini ellen a honlapján, tájékoztatta az olvasóközönséget homályos ügyleteiről, és befeketítette jellemét, miközben fedezetlen csekkek, pénzügyi kudarcok és személyes ügyek példáinak egész sorát ásta elő.

Ferrini végül meghajlott a nyomás alatt, és 2001. február 15-én Nussberger és Roberty Clevelandbe repültek, hogy átvegyék a kéziratokat. Ferrini abba is beleegyezett, hogy az összes fényképet és fényképmásolatot is átadja, amit a kéziratokról készített azóta, hogy a birtokába kerültek. Maga az átvétel is komoly gondokat okozott. Mivel Nussberger maga nem olvasott koptul, korábban nem számolta meg a kézirat lapjait, és egy pillantással azt sem tudta felmérni, hogy pontosan mit tartalmaznak, így azt sem tudta megállapítani, hogy Ferrini őszintén tartja-e magát a megállapodásuk rá eső részéhez. Megtartott vajon bármit is magának? Maradt nála oldal a kéziratból? Vagy akár fényképek?

Mint kiderült, bizony maradt nála. Így jutott hozzá Charlie Hedrick az Allogenész traktátusát tartalmazó kézirat néhány lapjáról (és Júdás evangéliumának utolsó lapjáról) készült fényképekhez, melyek később Rijnhez kerültek, aki közzétette őket a honlapján. Nyilvánvaló, hogy Ferrini adta neki a fotókat. Az is lehet, hogy a kézirat oldalaiból is megtartott néhányat magának.

Nussberger a gyűjtemény egyik szövegét – a görög nyelven írt matematikai értekezést – mégis eladta Ferrininek. A többit (vagyis a többi nagy részét) magával vitte. Ezzel viszont ugyanoda jutott vissza, ahol a Ferrini-fiaskó előtt volt: nála volt a kézirat, de nem volt vevője. Ráadásul a kézirat most már sokkal rosszabb állapotban volt, mint azelőtt, mivel Ferrini lefagyasztotta, aztán kiolvasztotta, és jól láthatóan igen mostohán bánt vele. A lapok összetörtek, és többnyire összevissza voltak keverve. Amellett több száz kisebb és parányi darabka szakadt le róluk, melyekről nem lehetett megmondani, eredetileg melyik laphoz tartoztak.

Nussberger úgy döntött, átadja a problémát Roberty ókori művészetekre szakosodott Maecenas Alapítványának. A kéziratokat ekkor küldték Svájcba, ahol ma is vannak. Roberty tanácsát követve Nussberger úgy döntött, igénybe veszi a világ legjobb koptológusának, Rodolphe Kassernak, a Genfi Egyetem nyugalmazott professzorának szolgálatait, akivel korábban már találkoztunk, és aki történetesen éppen Genf mellett, egy Yverdon-les-Bains nevű városban élt. Megszerveztek egy találkozót 2001. július 24-ére.

Kasser első benyomásait a kézirat maradványai láttán érdemes teljes terjedelemben idézni:

„… megdöbbentett, hogy egy ilyen értékes dokumentummal ilyen mostohán bántak: a papirusz darabjaira tört, részben porrá is zúzódott, végtelenül törékeny anyaga a puszta érintéstől szétmállott. Ez az »antik irat«… azon az estén csupán szerencsétlen kis papiruszhalom volt, amely szánalmasan porladozott a kartondoboz alján.⁶⁸

Hosszú pályafutásom során számos kopt és görög papiruszt tanulmányoztam, amelyek közül több igen rossz állapotban volt, de ilyen súlyosan megrongálódott dokumentumot még soha nem láttam! A papirusz sok helyen annyira elfeketedett, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt kiolvasni a szöveget. A lapok annyira elvékonyodtak, hogy hozzájuk sem lehetett nyúlni – félő volt, hogy a legóvatosabb érintéstől porrá törnek. A restaurálása teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt.”⁶⁹

Kasser azonnal kapcsolatba lépett Florence Darbre-rel, a kézirat-konzerválás egyik legkiválóbb európai szakértőjével, aki egy Nyon nevű kisvárosban élt a Genfi-tó partján. Darbre maga a Genfi Egyetemen és egy berni szakintézetben szerezte a diplomáját. Elvben beleegyezett, hogy részt vesz a projektben, és végül megállapodást kötöttek, hogy nekilátnak a kézirat publikálásához és nyilvánosságra hozatalához szükséges első munkafázisnak, vagyis a kéziratot helyreállítják és konzerválják.

Darbre rendkívül tehetséges volt az efféle munkában. Kasser szavaival élve: „tündérujjaival ő tette lehetővé azt, amit első ránézésre mindannyian kudarcra ítélt vállalkozásnak tartottunk”⁷⁰. Az első lépésük az volt, hogy minden fóliánst (azaz elülső és hátsó oldalán is feliratos lapot) és minden töredéket – legyen bár akármilyen parányi – védőüveg alá helyeztek, majd az egész készletet lefényképezték. Ezután vehette kezdetét a kézirat ismételt összeillesztésének fáradságos munkája fóliánsról fóliánsra, majd pedig meg kellett találni, hogy a töredékek hol illeszkednek az egyes fóliánsokhoz. Ez nem volt könnyű munka. Néhol látták, hol illeszkedik az egyik oldalon a tinta az egyik töredéken a tintához, és így ha a töredéket odaillesztették, ahol hiányosság volt, kijött egy értelmes szó. Néha a papirusz rostjainak mintázata alapján kellett egyes töredékeket a helyükre illeszteniük. Sokszor nem tehettek mást, mint kétségbeesetten széttárták a kezüket, és félretették a darabot azzal, hogy majd később visszatérnek hozzá. Nagyon hosszú időbe telt, amíg elfogadhatóan komplett rekonstrukciót készítettek a kódexről, ami a felfedezését követő kezdeti időkben valószínűleg teljesen ép volt.

A munkában végül Stephen Emmel jobbkeze, Gregor Wurst is csatlakozott hozzájuk, akiből addigra a németországi Münsteri Egyetem kiemelkedő koptológiaprofesszora lett. Wurst a töredékekről készült digitalizált fotók segítségével kísérletképpen össze tudta illeszteni az egyes darabokat a számítógépen. A munka ettől fogva gyors lépésekben haladt. Közel három évig tartott, amíg rájöttek, hogy a Júdás evangéliumát tartalmazó kódex nem három, hanem négy különböző művet tartalmaz, hogy az a szakasz, amit Hedrick Ferrini segítségével megismert, tulajdonképpen egy teljesen különálló traktátus.

Kasser ma úgy véli, a kézirat mintegy tíz-tizenöt százaléka veszett el a felfedezését követő hányattatások során. A restaurálásnak mostanra már majdnem a végére értek, de miközben ezt a fejezetet írtam, kaptam egy e-mailt Marvin Meyertől – aki a szöveg angol fordítását készítette a National Geographic részére –, hogy sikerült egy újabb töredéket a helyére illeszteni, méghozzá egy olyan darabot, ami kritikus ponton befolyásolja a fordítást. Mindenesetre a munka remélhetőleg hamarosan végleg elkészül.

A nyilvános bejelentés és a National Geographic szerepe

Miután háromévnyi munkát áldozott a Júdás evangéliumát tartalmazó kézirat restaurálására, konzerválására, illetve az átírásának és fordításának elkészítésére, Kasser Frieda Tchacos Nussbergerrel és Mario Robertyvel egyeztetve úgy döntött, ideje bejelenteni a világnak, hogy Júdás evangéliuma, mely az emberiség számára évszázadokkal ezelőtt elveszett, most újra megkerült. Ígéretes pillanat volt, de nem kapott túl nagy publicitást. Az alkalom a Kopt Tudományok Nyolcadik Nemzetközi Konferenciája volt Párizsban, egy szűk tudományos találkozó, ahol csak a kopt nyelv szakértői jelentek meg a világ minden tájáról, elsősorban Európából és Észak-Amerikából. Ez nem afféle találkozó volt, amit a Time magazin címlapon hozna.

A koptológia szakértőinek krémje azonban jelen volt, köztük Bentley Layton a Yale-ről, James Robinson a Claremontról, és Stephen Emmel Münsterből, tehát azok a nevek, akik a szóban forgó történetben már többször felbukkantak. A hallgatóság soraiban sokaknak csalódást okozott, hogy amikor Kasser megtette a bejelentését, nem merült bele az evangélium tartalmába, vagyis abba a témába, aminek a legtöbb ember szemében a legnagyobb jelentősége volt. Helyette határozottan bejelentette a felfedezés tényét, némiképp kitérve a kézirat részleteire, kiemelve a konzerválása érdekében tett lépéseket, és elmondta, mikor fogják a szöveget nyilvánosságra hozni a hozzá tartozó fordításokkal együtt. Emellett kiosztott egy információs anyagot, melyen a következő információ szerepelt:

1. A kézirat kódex formában került elő, melyet eredetileg bőrkötés borított. Harmincegy fóliánsból [vagyis hatvankét oldalból] áll, melyek mérete hozzávetőleg 16 X 29 cm [tehát körülbelül egy szabvány 8V2 − 11-es méretű lap].

2. Megmaradt a bőrkötés, és körülbelül hatvan oldal, melyeket az aljától számítva kétharmad magasságban kettétéptek. A legtöbb oldal igen töredékes és törékeny állapotban van, de mindegyik üveg alá került. A szövegnek mintegy kétharmad része olvasható. Úgy tűnik, a kéziratból legalább egy egész fóliáns és számos töredék hiányzik.

3. A kódex három értekezést tartalmaz [ezt a bejelentést Kasser még azelőtt tette, hogy rájött volna, az Allogenészről szóló oldalak egy másik traktátusból származnak]:

a) Péter Fülöphöz írt levele [amely eltérő formában a Nag Hammadi-i könyvtárból is ismert]

b) Jakab első apokalipszise [amely ugyancsak ismert egy eltérő formájában Nag Hammadiból]

c) Júdás evangéliuma [ami ez idáig teljesen ismeretlen volt]

4. A szöveg a kopt nyelv szahidinak nevezett dialektusa egy regionális variációjában íródott, ami arra utal, hogy a kézirat Közép-Egyiptomban készült. A nyelvészeti megfontolások arra mutatnak, hogy eredetileg görög nyelven írt szövegek kopt fordításáról van szó.

5. A kézirat keltezése az írás stílusa alapján a IV. vagy az V. századra tehető. [A későbbi szénizotópos kormeghatározás a III. századra vagy a IV. század elejére utalt.]

6. A közép-egyiptomi el-Mínia tartományban került elő.

7. A kézirat útját 1982 óta lehet pontosan dokumentálni.

8. A kézirat egy svájci alapítvány tulajdonában van, mely egyelőre névtelen kíván maradni [később árulták el, hogy a Maecenas Alapítványról van szó]. Az alapítvány felvállalta a kézirat restaurálását és publikálását, majd vissza kívánja juttatni oda, ahol eredetileg előkerült, Egyiptomba, egy közintézménybe.

9. A restaurációt Svájcban végzik.

10. A kézirat publikálásával Rodolphe Kassert bízták meg, és 2005-re várható. [Végül 2006-ban adták ki.]

A felfedezés híre lassan járta be a tudóstársadalmat. Be kell vallanom, magam sem hallottam róla, amíg a National Geographic be nem vont, és felkérést nem kaptam, hogy igazoljam a kézirat ókori keltezését, és mondjak nekik valamit potenciális történelmi jelentőségéről. Más sem tudott róla, legalábbis azok közül, akiket a tudományterületen ismerek. A koptológusok ugyan hallottak róla, de más senki.

A szemközti oldalon: Júdás evangéliumának első lapja. Érdemes megfigyelni a hiányokat, ahol a töredékek kitörtek vagy elporladtak

A National Geographic nem azért kezdett érdeklődni a kézirat iránt, mert hallottak a Kopt Tudományok Nyolcadik Nemzetközi Konferenciáján elhangzottakról, hanem mert Herb Krosney-nak – akivel korábban már találkoztunk – valahogy a fülébe jutott a dolog, és ráállította őket a sztorira. Krosney már több tévéműsorban, dokumentumfilmben és írásos projektben részt vett, és akkor lépett kapcsolatba Bruce Ferrinivel, amikor (többé-kevésbé) „megvásárolta” a kéziratot, és azon morfondírozott, hogy nemzetközi hírverést kellene neki csinálni. Tudni akarta, hogy Krosney-t érdekelné-e ennek kapcsán egy televíziós különkiadás összeállítása. Viszont egy előzetes találkozót követően Krosney többé nem hallott felőle. Később Ferrini visszaadta a kéziratot Nussbergernek, a tévés ötlet pedig ezzel zátonyra is futott.

Aztán 2004-ben Krosney újra hallott valamit a kéziratról – ezúttal már ismét Svájcban volt, miként azt Kasser nyilvánosan bejelentette. Ez feltüzelte Krosney érdeklődését, és kíváncsiskodni, kérdezősködni kezdett. Végül tudomást szerzett a Maecenas Alapítványról, és ezzel rá is bukkant a nyomára a számára lenyűgöző és fontos történetnek.

Krosney akkor már kapcsolatban állt a National Geographic munkatársaival, épp egy Ószövetségről szóló televíziós különkiadás lehetőségéről tárgyalt velük. Amikor viszont rádöbbent, milyen nagy dolog lehet ebből az új történetből, az érdeklődése nyomban más irányba terelődött. Sikerült a National Geographic érdeklődését is felkeltenie, és amint látták, milyen lehetőségen ülnek, már csak megerősítésre volt szükségük. Megkerestek, hogy segítsek nekik összeállítani egy szakértőkből álló csoportot, aztán Genfbe repültünk, ahol saját szemünkkel láthattuk az evangéliumot.

A szöveg fordítását azonban csak később állt módomban elolvasni. Ritka pillanat ez egy tudós életében – sokunknak sohasem adatik meg –, hogy elsőként olvashasson el egy újonnan felfedezett, még kiadatlan szöveget. Az ember mondatról mondatra haladva remegve várja, mi történik. Elolvassa és újraolvassa a mondatokat, hogy biztos legyen benne, jól érti őket. Folyton összehasonlítja az eredeti nyelvvel – ez esetben a kopttal –, amelyről e mondatokat lefordították. Elmélázik a jelentésükön, elgondolkozik, miként kapcsolódnak az adott korból származó, általa már ismert szövegekhez, és azon tűnődik, miként változtatja meg mindazt, amit a szakterületéről tud, ez esetben a korai kereszténységről és az evangéliumokról, amiket a korai keresztények a Jézussal kapcsolatos nézeteik terjesztésére használtak. Különleges pillanat volt ez számomra, a csoda és a felfedezés pillanata. Az elkövetkező néhány fejezetben elmondom majd, mi mindent találtam.

HATODIK FEJEZET

Júdás evangéliuma: Áttekintés

leletmegmaradás viszontagságai miatt a modern időkben előkerült ókori evangéliumok közül sok igen töredékes, a bevezetésük és/vagy a lezárásuk rendre hiányzik. Ez a helyzet például az 1886-ban előkerült Péter evangéliumával. Mondat közepén kezdődik, ami Jézus perét tárgyalja Pilátus színe előtt:

„… a zsidók közül pedig senki sem mosott kezet, Heródes sem, és egyik sem az Ő bírái közül. S miután ők nem akartak kezet mosni, Pilátus felállt.”^71*

Ez esetben viszonylag szerencsések vagyunk, mert legalább elég könnyen meg tudjuk határozni, mi történt közvetlenül azelőtt, ahol a töredék elkezdődik: Pilátus épp az imént mosta le kezeiről Jézus „ártatlan vérét”, amit máskülönben Máté evangéliumából is ismerünk (27:24). Azt viszont nem tudjuk, hogy az evangélium elejéről mennyi szöveg hiányzik. Vajon ez az evangélium Jézus teljes életútját elbeszéli a születésétől (mint Mátéé és Lukácsé) vagy a keresztelésétől (mint Márké és Jánosé)? Vagy lehet, hogy csak a peréről, haláláról és feltámadásáról számol be?⁷²

Noha a ránk maradt szöveg ugyancsak mondat közepén ér véget, mégis van némi fogalmunk, miként végződhetett Péter evangéliuma. Jézus keresztre feszítése és feltámadása után ekként folytatódik:

„Én pedig, Simon Péter, meg a testvérem, András, fogtuk a hálónkat, és kimentünk a tengerre. Velünk volt Lévi, Alphaiosz fia, akit az Úr…”^73**

Itt ér véget a szöveg. A feltámadt Jézus nyilván ezután fog megjelenni a Galileai-tó halászai előtt, miként a Jn 21-ben. De vajon ezzel véget is ér az evangélium, vagy a feltámadt Krisztus további megjelenéseiről is beszámol? Ezt valószínűleg sosem tudjuk meg.

A modern korban felfedezett többi evangéliummal jobb helyzetben vagyunk. A leghíresebb Tamás evangéliuma, az 1945-ben előkerült Nag Hammadi-i könyvtár egyik könyve. Ez esetben az evangélium eleje és vége is megvan. A szöveg a legelején a tudósok által incipitnek nevezett bevezetővel kezdődik:

„Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket Didymos Júdás Tamás írt le…”^74*

Ezután Jézus mondásainak sora következik – összesen 114 – egymás után egészen az utolsóig, majd a szöveg lezárása, vagyis a cím: „Az evangélium Tamás szerint” (a címeket az ókori világban többnyire nem a szövegek elején, hanem a végén adták meg). Tamás evangéliumának eme egyetlen, viszonylag teljes példánya esetében nemcsak a szöveg eleje és vége maradt fenn épen, hanem a kettő közt elhangzó mondanivaló nagy része is. Itt-ott hiányzik egy-egy szó (illetve van egy rejtélyes üres oldal a szöveg közepén), de egyébiránt meglehetősen ép.

Júdás újonnan felfedezett evangéliuma ebben a tekintetben inkább Tamás evangéliumára hasonlít. Megvan az eleje, és megvan a vége, illetve a közepének nagy része is. De nem minden. Mivel a kézirattal a felfedezése és a tudományos restaurációja közt eltelt huszonhárom év alatt oly mostohán bántak, mostanra sok szó, mondat, sor, illetve részlegesen több oldal is elveszett. A szerkesztő, Rodolphe Kasser becslése szerint a teljes tartalom mintegy tíz-tizenöt százaléka hiányzik. De legalább az incipit és a lezárás ép, és az oldalak többsége (ha nem is az összes) mostanra visszakerült a sorrendben eredetileg elfoglalt helyére (miután annak idején összekeverték és szétdarabolták), így lehetővé vált, hogy a szöveget tanulmányozzuk, és viszonylag teljes képet kapjunk a tartalmáról. Ebben a fejezetben áttekintést fogok adni a dokumentumról az elejétől a végéig, és elmagyarázom, miként épül fel, illetve mi is áll benne. Az ezt követő két fejezetben az üzenetének bizonyos aspektusait veszem elő, megpróbálom kicsomagolni a benne rejlő gnosztikus üzenetet, és igyekszem mélyebben bemutatni, hogy miként ábrázolja a két főszereplőt, magát Jézust, valamint Júdást, az egyetlent a tanítványok közül, aki megértette Jézus tanítását, és teljesítette mestere akaratát.

Júdás evangéliuma első ránézésre

Mielőtt részletesen végigmennénk Júdás evangéliumának szövegén, felvázolnám az elbeszélés alapvető vonulatát. Az evangélium párbeszédeket tartalmaz, amelyek Jézus és a tanítványai – elsősorban Iskarióti Júdás – között estek meg azokban a napokban, mielőtt húsvétkor Jeruzsálemben letartóztatták volna. Egy incipittel kezdődik, amiből kiderül, hogy

„Titkos beszámoló Jézus kinyilatkoztatásáról, amelyet iskarióti Júdás-sal folytatott beszélgetése során mondott nyolc napon át, három nappal azelőttig, hogy a húsvétot ünnepelte.”(33:1-6)⁷⁵

Ez a kijelentés nem egészen pontos: ebben az evangéliumban Jézus nemcsak Iskarióti Júdással beszélget, hanem időnként mind a tizenkét tanítvánnyal, jóllehet ezek az egész csoporttal folytatott beszélgetések sok esetben csak arra szolgálnak, hogy illusztrálják tudatlanságukat és alsóbbrendűségüket Júdással szemben. Az „egy héten át” kifejezést – mint utalást Jézus utolsó napjaira a keresztre feszítés előtt – „nyolc napon át” formában is lehet fordítani.^76* Maga a keresztre feszítés viszont ebben az evangéliumban nem szerepel. Az elbeszélés Júdás árulásával zárul, a szerző számára ez a végkifejlete Jézus (és természetesen Júdás) történetének. Ez az evangélium mindenesetre nem Jézus teljes életéről és nyilvános fellépéséről szól, miként Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé. Ez a világon megélt utolsó napjairól, és az ez idő alatt folytatott párbeszédeiről szól.

Az incipit után van egy rövid – Marvin Meyer angol fordításában mindössze négysornyi – összefoglaló Jézus addigi életéről. Ebből kiderül, hogy amikor Jézus „megjelent a földön”, számos csodát tett „az emberiség megváltásáért”. Továbbá „mivel egyesek az igazságosság útján [jártak], míg mások a törvényszegésben jártak”, tizenkettőt tanítványául fogadott (33:10-15). Az nem világos, hogy az emberi szentek és bűnősök jelenléte miért késztette Jézust arra, hogy maga mellé szólítsa a tizenkettőt.

Ezután megtudjuk, hogy Jézus beszélt a tanítványaihoz „a világon túli [vagy e világi? – BE] misztériumokról, s arról, hogy a végén mi történik majd”. Aztán ebből az összegzésből kiderül, hogy gyakran nem saját testi formájában jelent meg a tanítványok előtt, hanem „mint gyermeket találták maguk közt”(33:19-20).⁷⁷

Jézus nyilvános fellépésének összefoglalója után egy sor találkozás és beszélgetés következik a tanítványaival, legfőképpen Iskarióti Júdás-sal, aki e helyütt az egyetlen név szerint említett tanítvány.

Az első találkozás alkalmával Jézus egy rituális lakomán (szó szerint eukharisztián) találja tanítványait, amint épp hálát adtak a kenyér fölött (a hálaadás görögül eukhariszto, ami itt, a kopt szövegben jövevényszóként van jelen). Bosszúságukra Jézus elneveti magát, és ez vitához vezet az „ő” Istenükkel, illetve Jézus utalásával kapcsolatban, miszerint az ő Istene más, mint az övék, és félreértik, valójában ki is Jézus. Ez feldühíti a tanítványokat, Júdás azonban feláll, és elmondja az igazságot Jézusról, azaz hogy valójában egy másik birodalomból, Barbéló birodalmából érkezett, egy isteni lény szférájából, akit más gnosztikus szövegekből minden teremtés anyjaként ismerhetünk, aki a plérómában lakozik, messze fent e világ teremtő istenének birodalma felett. Ez a kinyilatkoztatás Jézus kilétét illetően magánbeszélgetésbe torkollik Jézus és Júdás közt. Mielőtt viszont Jézus bármit is részletesebben elmagyarázna, hirtelen távozik.

A rá következő napon Jézus visszatér tanítványaihoz, akik megkérdik, merre járt. Az éjszakát egy másik birodalomban töltötte, ők pedig tudni akarják, miféle birodalom az. Jézus elmondja, hogy egyszerű halandó oda be nem léphet. Majd ezután ismét magukra hagyja őket.

Amikor ismét visszatér, a tanítványok arra kérik, magyarázza meg nekik egy látomás értelmét, melyben papokat láttak, akik áldozatokat mutattak be a templomban. Jézus értelmezése szerint a látomás róluk szólt, magukról a tanítványokról, és az állatáldozatuk az oltáron arra utal, hogy félrevezetik követőiket. Ezen felbuzdulva Júdás a különféle emberi nemzedékekről kérdezi – azokról, akik elnyerik majd a végső megváltást, és azokról, akik nem. Jézus erre adott válaszát többnyire elég nehéz rekonstruálni, mivel az evangélium kézirata e helyütt komolyan megsérült.

Júdás azután elmondja Jézusnak, hogy neki is volt látomása, ami értelmezést igényel. Saját magát látta, amint a többi apostol megkövezi, majd egy nagy házat látott, benne és körülötte sok-sok emberrel. Ő is be szeretne menni abba a házba. Jézus elmagyarázza, hogy Júdás saját sorsát látta meg a látomásában, azt, hogy a többiek meggyűlölik és üldözni fogják. Viszont abba a nagy házba senki halandó nem léphet be, „az a hely ugyanis a szentnek van fenntartva” (45:18-20).

Jézus ezután félrevonja Júdást, hogy megtanítsa neki a misztérium titkait, melyeket „ember még nem látott”. Ez a rejtélyes kinyilatkoztatás alkotja az elbeszélés fennmaradó hányadának nagy részét. Bizarr és bonyolult kinyilatkoztatás ez, a gnosztikus mítosz egy változata, amely elmondja, hogyan jött létre az aiónok (vagyis az isteni lények) birodalma, azaz a pléróma (vagyis az isteni szféra „teljessége”), és miként teremtetett a világ és az emberiség. Ezt a hosszadalmas kinyilatkoztatást később megpróbálom majd részletesebben elmagyarázni. Most elég, ha kiemeljük a leglényegesebb pontjait: ez a világ nem az egy igaz és hatalmas Isten teremtménye. Sokkal alacsonyabb rendű isteni lények műve, akik alantasak, ostobák és vérszomjasak. A célzás világos: az emberek, akik odaadásukat fejezik ki a jelen világot megteremtő isten(ek) iránt, balga mód rossz isten(eke)t imádnak. A megváltás célja az, hogy az ember túllépjen e teremtett világon és az isteni lényeken, akik létrehozták.

Ennek a látomásnak a kapcsán Júdás tudni akarja, hogy létezhetnek-e majd emberek a túlvilágon, miután e világ véget ért. Jézus azt feleli, hogy bizonyos emberek csak ideiglenesen léteznek ebben a létben, másokban viszont megvan az isteni szellem, mely átlép majd e világon, és örökké él majd a világ feletti hatalmas birodalomban, még azután is, hogy ez a teremtett világ az őt teremtő istenekkel együtt elpusztul.

Júdás különösen előkelő helyen áll majd a megváltottak közt, mivel ő az egyetlen, aki érti ezeket a misztériumokat, és megteszi, amit elvárnak tőle. A szöveg kulcssoraiban Jézus így szól Júdáshoz: „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem” (56:17-21). Más szóval Júdás „áruló” tette valójában hűséges engedelmesség Jézus akaratával szemben. Jézusnak meg kell halnia, hogy kiszabadulhasson a teste anyagának csapdájából, és visszatérhessen az isteni plérómába, ahonnan érkezett, és Júdás lesz az, aki ezt megvalósítja.

Júdás ezután látomásban meglátja saját felmagasztalását és dicsőítését. Ezzel eljutunk az evangélium zárójelenetéhez, ami arról számol be, hogy Júdás átadja Jézust a zsidó hatóságoknak. Ezután következik a cím: „Júdás evangéliuma”.

Kulcsmomentumok Júdás evangéliumában

Miután nagy vonalakban áttekintettük a cselekményt, most visszatérek az elejére, hogy néhány kulcsfontosságú passzust részletesebben is elemezzek.

Az elbeszélés kezdete

Mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, ennek az evangéliumnak minden ízében nyilvánvaló a gnosztikus karaktere. Ez alól a legeleje sem kivétel. A narrátor azt mondja, az írás egy „titkos beszámoló” egy „kinyilatkoztatásról” (33:1-2), amit Jézus fedett fel Júdás előtt. A gnosztikus szöveget a titkos tudás (gnószisz) tölti meg, melyet az isteni kinyilatkoztató ad át hűséges követőinek. Ezek a kinyilatkoztatások az olvasók számára néha nehezen érthetők, és ez nem véletlen. A titkos tudás vagy a megváltás misztériumainak lényege, hogy az átlagember számára ne legyenek könnyen hozzáférhetők vagy értelmezhetők. Csakis gnosztikusok, vagyis a tudás birtokosai számára vannak fenntartva.

Az incipit kifejezetten Iskarióti Júdást említi, mint ennek a titkos kinyilatkoztatásnak a kedvezményezettjét, mivel ő az egyetlen a tanítványok közt, aki érti, kicsoda Jézus, és honnan jött. Ez már az elbeszélés elején világossá válik, amikor Jézus együtt találja tanítványait, amint áldozati vacsorát ülnek, hálát adva Istennek – természetesen a teremtő Istennek – a kenyérért. A narrátor szavaival élve „jámbor gyakorlatban” ülnek, amit úgy is lehet fordítani, hogy a tanítványok „istentiszteletet gyakorolva” ülnek (33:24-26). Vagyis Istenüket imádták éppen, miközben részt vettek rituális lakomájukon. Amikor Jézus látja a hálaadásukat, elneveti magát. Az evangéliumban összesen négyszer teszi ezt, ez az első alkalom. Meglepő jellegzetessége ez a szövegnek, főleg azzal szemben, hogy az Újszövetség kanonikus evangéliumai sosem ábrázolják nevetve. Itt viszont rendszeresen elneveti magát. Ebben a konkrét esetben a tanítványok legalábbis zavarba ejtőnek tartják Jézus reakcióját: „Mester, miért nevetsz hálaadó imáinkon [Vagy „eukarisztiánkon – BE]? Azt tettük, ami helyes” (34:2-6).

Jézus válasza itt kissé színleltnek tűnhet: „Nem rajtatok nevetek.” Nos, lehet, hogy valóban nem rajtuk nevet, viszont akkor azon, amit tesznek. De miért? Mert azt mondja: „Nem saját akaratotokból teszi[tek] ezt, hanem mert ily módon dicsőítitek a ti isteneteket” (34:6-11).⁷⁸ Jézus nevetségesnek találja, hogy az istent, aki a kenyeret adja − eme anyagi világ anyagi teremtője −, imádni kelljen. Hiszen, mint a szövegből később kiderül, ez az isten egy alantas, tudatlan istenség. A tanítványok persze nem értik. „Mester, te vagy […] a mi istenünk fia” (34:11-13) – mondják. Ellenben, mint kiderül, ez nem így van. Nem tudják, ki is ő valójában. Mint Jézus meg is mondja nekik, valójában „a köztetek lévő emberek egyetlen nemzedéke sem ismer majd meg engem” (34:13-17).

Jézus az evangéliumban mindvégig különbséget tesz „eme” nemzedék – vagyis az életüket tudatlanságban élő halandók – és „ama” nemzedék között, vagyis az igaz Isten népe közt, akik ismerik az igazságot a világról, az isteni birodalomról és saját kilétükről. A tanítványok meglepő módon nem tartoznak a kiválasztottak közé, kivéve persze Júdást.

Noha a tanítványok nem értik, miről beszél, azt nagyon is észreveszik, hogy nincs túl jó véleménnyel róluk, ezért „kezdtek dühösek és haragosak lenni”, és vetemedtek istenkáromlásra ellene. Erre Jézus kihívást intéz feléjük, hogy bárki, aki elég erős közöttük, „vezesse elő a tökéletes embert, és álljon meg előttem” (35:3-6). Ezzel látszólag arra kíván utalni, hogy talán megvan bennük egy isteni szikra, a „tökéletes ember”. Ha birtokolják ezt a szikrát, akkor egyenlők lesznek Jézussal, azzal, aki odafentről alászállt, és akkor megállhatnak előtte. A tanítványok némi rátartisággal vágnak vissza: „Elég erősek vagyunk” (35:6-7). Egyikük sem képes azonban felállni, csupán Iskarióti Júdás, aki egyedül áll meg Jézus előtt, noha a szemét el kellett fordítania.

Ez bizonyára azt jelenti, hogy Júdásban megvolt az isteni szikra (ami egyenlővé tette őt az isteni Jézussal), de akkor még nem volt birtokában az odafentről érkező teljes kinyilatkoztatásnak, ezért még nem tud Jézus szemébe nézni. A szövegben viszont később Júdás felmagasztaltatik, és akkor feltehetően ő is élvezi majd isteni mivoltának teljességét, ami természetének sajátja.

Hogy megmutassa, valóban érti valamelyest az igazságot, Júdás hitvallást tesz Jézus előtt:

„Én tudom, hogy ki vagy és honnan származol. Barbéló halhatatlan birodalmából jöttél, és én nem vagyok méltó rá, hogy kimondjam annak a nevét, aki küldött téged.” (35:15-21)

Barbéló – mint korábban már említettem – más gnosztikus szövegekben egyike a legfőbb aiónoknak, ő minden létező dolog anyja mindennek. A tanítványok közül egyedül Júdás van tisztában az igazsággal. Jézus ki is emeli a többiek közül, hogy megtanítsa neki „a királyság misztériumait” (35:23-25). Azt mondja Júdásnak: „eljuthatsz oda”, de sokat kell majd szenvednie, mivel mást fognak majd választani a helyére a tizenkettő közé, miután elhagyta őket. Ez úgy tűnik, az újszövetségi Apostolok Cselekedeteiben feljegyezett epizódra utal, amit a harmadik fejezetben már megvizsgáltunk, vagyis amikor Júdás halála után a megmaradt tizenegy tanítvány megválasztja Mátyást, hogy lépjen Júdás helyére, hogy ismét tizenketten legyenek. Jézus szavaival élve, a tizenkettő ezt azért teszi, hogy gyülekezetük „ismét teljes legyen istenünknél” (36:3-4). Világos, hogy az ő istenük nem Jézus és Júdás Istene.

Júdás ezután azt tudakolja, mikor kapja majd meg a kinyilatkoztatást, ami mindehhez szükségeltetik, Jézus viszont ahelyett, hogy válaszolna neki, magára hagyja.

A második találkozás: A halhatatlanok nemzedéke,

és a látomás a templomról

A következő reggelen Jézus ismét megjelenik a tanítványai előtt, akik tudni szeretnék, merre járt. Elmondja nekik, hogy „egy másik nagy és szent nemzedékhez” ment (36:15-17), vagyis elhagyta a halandók birodalmát, hogy ellátogasson a szellemi birodalomba. A tanítványok erről a birodalomról kérdezik, ami „magasabb nálunk és szentebb nálunk” (36:19-21). Jézus másodszor is elneveti magát. Ezúttal is a tudatlanságukon derül. Azt mondja nekik, hogy ebből a halandó világból senki sem láthatja, vagy érheti el azt a szférát, hiszen ott még „a csillagok angyalainak serege” sem uralkodik. Válaszát hallván a tanítványok szóhoz sem jutnak.

A következő napon Jézus ismét eljött hozzájuk, és ezúttal volt egy kérdésük. Látomást láttak, amit meg kellett fejteni. Az ezután következő beszámoló nagyjából hasonlít az újszövetségi evangéliumok egyik epizódjára. Máté, Márk és Lukács szerint Jézus és a tanítványai Jeruzsálembe utaztak, hogy ott töltsék a húsvéti ünnepet, és egyben Jézus életének utolsó hetét. A tanítványokat – a Galilea elmaradott területeiről származó bárdolatlan földműveseket – lenyűgözték a nagyváros ámulatba ejtő látványosságai, legfőképpen a csodálatos templom. Mondják is Jézusnak: „Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” (Mk 13:1). Jézus erre megjövendöli, hogy akármilyen ámulatba ejtők, Isten ítéletére mind le lesz rombolva: „Nem marad itt kő kövön, mindent lerombolnak” (Mk 13:2).

Júdás evangéliumában a tanítványoknak nem maga a templom épülete jelenik meg látomásként, hanem az, ami odabent történik: tizenkét pap leöli az áldozati állatokat, amelyeket odahoztak nekik az oltárra, körülöttük pedig emberek állnak, és őket nézik. Azonban a tanítványok a látomásukban azt látják, hogy a papok – akik látszólag szent kötelességüket teljesítik – valójában a lehető legszentségtelenebb tetteket művelik.

„… [néhányan]… pedig feláldozzák saját gyermekeiket, mások a feleségüket, egymás iránti dicséretben [és] alázatban; néhányan férfiakkal hálnak; néhányan [gyilkosságot] követnek el; néhányan egy sor bűnt és törvénytelenséget követnek el. És az oltár [előtt] álló emberek a te [nevedet] hívják segítségül, és míg minden dolgukban tökéletlenek, az áldozataik elégnek.” (38:16-39:3)

Ezt a kissé töredékes fejezetet elég nehéz értelmezni, az alapvető lényege azonban jól kivehető. Feltételezi, hogy a zsidó papok a templomban minden illendőségi és erkölcsi normát áthágnak, miközben Jézus nevét hívják segítségül. Az áldozatuk éppen ezért a leírás szerint teljesen hiábavaló.

A tanítványok alighanem olyan magyarázatot várnak Jézustól, ami befeketíti a zsidó vallást és áldozatokat. Jézus azonban egyáltalán nem olyan megfejtést ad, mint amilyet vártak. Azt megerősíti, hogy a látomásban megjelenő papok az ő nevét hívják. De kikre utal a látomás? Hát magukra a tanítványokra, nem másra, Jézus követőire:

„Akiket az oltárnál láttatok, amint átveszik az áldozatokat, azok vagytok ti. Az az isten, akit szolgáltok, és ti vagytok az a tizenkét ember, akit láttatok.” (39:18-25)

Tehát a tizenkét pap, akik égbekiáltó dolgokat művelnek, maguk a tanítványok, az isten pedig, akit szolgálnak, nyilvánvalóan nem az igaz Isten, az ő istenük nevére épített vallás pedig ide vezet. De mit képviselnek az áldozati állatok? Ők „azok a tömegek, akiket ti félrevezettek” (39:27-28). A feláldozottak tehát voltaképpen a tanítványok követői, a keresztények későbbi nemzedékei, akik úgy hiszik, a tizenkét tanítvány az igazságot hirdeti (szemben Júdással, aki a szöveg egy későbbi szakaszában a „tizenharmadik”-ként jelenik majd meg). A látomás ilyetén értelmezése más szóval a hagyományos, később „ortodox”-nak kikiáltott keresztény egyház becsmérlése, miközben a gnosztikusokat abban a korban, mikor ez a könyv íródott, „eretnekek”-nek nyilvánították. Júdás evangéliuma szerint ez a megítélés merőben téves. Épp a gnosztikusok azok, akik értik Jézus kinyilatkoztatását, Júdás és a hozzá hasonlók értelmezik jól. Az ortodox egyházak tagjai viszont rossz istent imádnak, és az erkölcstelenség súlyos bűneibe esnek: gyermekgyilkosok, szexuálisan erkölcstelenek, és „tisztátalan, törvénytelen és tévelygő” emberek, a „papok” pedig, mint eme egyházak vezetői, valójában „a tévelygés diakónusai”.

Jézus válaszának hátralevő részéből sajnos sok elveszett, mivel a kézirat ezen a ponton töredékes. Néhány sorral lejjebb – ahol újra olvashatóvá válik – Júdás a halandók nemzedékeiről kérdi Jézust, azon tűnődve, „miféle gyümölcsöt terem ez a nemzedék” (43:13-14). Jézus erre azt feleli, hogy kétféle ember van. Azoknak, akik az „emberi nemzedék”-hez tartoznak, halandó lelkük van, vagyis amikor a testük meghal, megszűnnek létezni. A többiek viszont a halál után is élni fognak: „hústestük meghal, de lelkük tovább él és felemeltetik” (43:20-23). Az első csoport tagjainak nincs halhatatlan lelke – vagyis nincs bennük isteni szikra –, hiszen „lehetetlen [sziklá]ra magot vetni és learatni gyümölcsét” (43:25-44:2). Gyümölcs nélkül pedig az egyszerű halandók fái kopárak maradnak.

Ami ezután jön, annak a nagy része ismét elveszett a kéziratból. Jézus azonban utal az „esendő Szophiára”, aki halhatatlan lelkeket plántált az emberek közé (44:3-4). Mint korábban már említettem, Szophiát egyes gnosztikus csoportok bukott aiónnak tekintették, kinek katasztrofális tette vezetett e világ megteremtéséhez, és azzal együtt az isteni szikrák csapdába ejtéséhez. Sajnos Jézus róla szóló mondandójának nagy része elveszett. E beszéd után Jézus ismét távozik.

A harmadik találkozás: Júdás látomása

és Jézus beszámolója a teremtésről

Júdás odamegy Jézushoz, és megkéri, hogy most, miután megfejtette a tizenkettő látomását, fejtse meg az övét, mert ő is látomást látott. Jézus harmadszor is felnevet, és úgy tűnik, nevetése ezúttal is beszélgetőtársa tudatlanságára irányul. Ebben az esetben nem amiatt, mert Júdásban nincs meg az isteni szikra – miként a többiek esetében –, hanem mert még nem érti az összes misztériumot, amit Jézus felfedni készül. Jézus finoman megdorgálja: „Te tizenharmadik szellem, miért igyekszel annyira?” (44:20-21). Ezt a passzust nehéz lefordítani. Júdást itt „szellem”-nek nevezi, a szó szerinti olvasat azonban daimón, ami görög jövevényszó a kopt szövegben. A „daimón” szó nem viseli azt a negatív felhangot, mint más nyelvekben a „démon”, ami valamilyen gonosz szellemre utal. A daimón szellemi lény, ami felsőbbrendű az egyszerű halandókkal szemben. Júdás a tizenharmadik tanítvány (a tizenkettő közt), vagyis kívül áll soraikon, benne viszont van (vagy akár ő maga) egy daimón, egy irányító szellem. Amikor Jézus azt kérdi, „miért igyekszel annyira”, ugyanazt a szót használja, ami korábban már szerepelt, amikor az első találkozás alkalmával a tanítványokat „jámbor gyakorlatban” találja. Más szóval Jézus itt azt kérdezi, miért gyakorolja Júdás ily buzgalommal a vallását. Nem buzgalomra van szükség, hanem tudásra.

Júdás látomása

Viszont épp a tudás az, amit Júdás keres, és Jézus ezért elmagyarázza neki, mit is jelent a látomása. Júdás látta, amint a tizenkét tanítvány halálra kövezi, majd egy nagy házat látott hatalmas tömeggel, és tudni akarja, hogy Jézus be tudja-e őt oda vinni.

Jézus válaszának bizonyos elemeit könnyű követni, de akad, amit némiképp ki kell fejteni. Először is azt mondja Júdásnak, hogy „a csillagod félrevezetett téged” (45:13-14). Ez a megjegyzés azon az elképzelésen alapul, hogy mindenkinek van egy útmutató angyala, és minden angyal egy csillaghoz kötődik. Az ég csillagai valójában angyali lények, és ezek a lények mindegyike egy bizonyos emberre felügyel itt a földön, összekapcsolódva az ember lelkével.⁷⁹ Ahogy mi manapság a „vezérfényünk”-ről beszélünk, az ókoriak – főképp azok, akikre miként a gnosztikusokra hatottak a görög filozófus, Platón tanításai – ugyanúgy beszéltek a vezércsillagukról.⁸⁰ Ez esetben viszont – szemben azzal, ami később következik a szövegben – Júdást félrevezette a csillaga. De az is lehet, hogy Júdás nem tartott lépést a csillagával. Akárhogy is, tévedett, amikor azt hitte, hogy bejuthat valahogy a nagy házba, amit látott. Egyetlen „halandó ember sem méltó rá, hogy belépjen abba a házba… az a hely ugyanis a szentnek van fenntartva” (45:15-19). A szentek örökké fognak élni az e világon kívüli örök birodalomban, ahol „sem a nap, sem a hold” nem uralkodik.

A beszélgetés következő darabját elég nehéz követni, mert lyukak vannak a kéziratban. Jézus arról kezd beszélni, hogy a tizenkettő üldözni fogja Júdást. Mint mondja: „Te leszel a tizenharmadik és elátkoz majd téged a többi nemzedék” (46:17-21). Ez azonban, mint kiderül, nem rossz dolog. Júdás túl fog lépni a tizenkettőn, akik továbbra is azt fogják hinni, hogy e világ teremtője az igaz Isten, ő viszont be fog lépni az igazságba. Halála után (miután megkövezték), fel fog majd emelkedni „a szent [nemzedékbe]” (46:23-47:1).

Jézus ezután elmagyarázza az igazi misztériumokat, amelyek ennek az evangéliumnak a lényegét adják, a misztériumokat arról, miként jött létre az isteni birodalom (a pléróma), és miként teremtetett ez a mi (alantasabb) világunk. Szent kinyilatkoztatás ez, amit „ember még nem látott”. És nem véletlenül: igen szimbolikus és bonyolult nyelven van, épp azért, hogy a magunkfajta egyszerű halandók a fejünket vakargatva, karunkat széttárva feladjuk a megértésére irányuló próbálkozást. Ebben a tekintetben éppolyan, mint sok más gnosztikus mítosz, ami ókori szövegek formájában ránk maradt.

A TEREMTÉS MISZTÉRIUMAI

A kinyilatkoztatás „egy hatalmas és határtalan aión”-nal kezdődik, „amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, [amelyben] van [egy] nagy láthatatlan [Szellem],

Amit angyali szem nem látott

Szív gondolata fel nem fogott,

És sohasem szólíttatott semmilyen néven.” (47:9-13)

Vagyis a kezdet előtt csak egyetlen igaz isteni szellem létezett, akit soha senki nem ismert – még az angyalok sem –, és aki tulajdonképpen felül áll minden felismerésen, a Hatalmas Láthatatlan Szellem, akitől minden más származik.

Ezen teremtő isteni lény hatalmas birodalmában megjelenik egy „fénylő felhő”. Ez a láthatatlan Isten megtestesülése, melyben más lények is megjelennek majd. A Hatalmas Szellem így szól: „Keletkezzék egy angyal kísérőmül” (47:16-18). Erre megjelenik egy angyal, az Önmagából Keletkezett (szó szerint Autegenész). Azért önmagából keletkezett, mert a Hatalmas Szellem sarja, aki semmit nem használt ahhoz, hogy létrehozza, csak saját akaratát és szavát. Ezután négy másik angyal jelenik meg, hogy kísérőként szolgálják az Önmagából Keletkezettet.

Az Önmagából Keletkezett ezt követően nekilát a teremtés aktusának. Négy hatalmas aiónt teremt, és mindegyiküknek ad egy égitestet (,,világítótestet”), hogy uralkodjék felette, többezernyi – „számtalan miriádnyi” – angyallal, hogy szolgálják őt.

Ezután megtudjuk, hogy a kezdeti fénylő felhőben – vagyis a Hatalmas Láthatatlan Szellem megtestesülésében – megjelenik egy lény, amit Adamasznak hívtak. (Mint látni fogjuk, ennek a lénynek a neve hasonlít Ádáméra, az első emberére, aki ekkor még nem teremtetett meg.) Ez az Adamasz az első ember isteni alkotóeleme, akinek képére az embereket megteremtették.

Először azonban további isteni lények keletkeznek, köztük „Széth romolhatatlan nemzedéke” (49:5-6). Ez azoknak a szellemi lényeknek a csoportjára utal, akik egyszer megjelennek a földön, de kiszabadulván az anyag csapdájából visszatérnek majd mennybéli otthonukba, ahonnan származnak.

Az elbeszélés ezen a ponton még zavarosabbá és egy kissé számszerűvé válik. Létrejön tizenkét aión, és mindegyik mellé hat világítótest (ragyogó, csillagszerű teremtmények), és ez a hetvenkét égitest mindegyikéhez tartozik egy menny, tehát összesen hetvenkettő. Ezek mindegyikéhez tartozik öt égbolt, tehát összesen háromszázhatvan. A számok természetesen nem véletlenszerűek. A szöveg nem ad rájuk magyarázatot, de úgy tűnik, csillagászati utalásokat rejtenek: az évnek tizenkét hónapja van, tizenkét állatövi jeggyel; az egyiptomi tanokban hetvenkét „pentád” (csillag) szerepel, melyek a hét napjai felett uralkodnak, tehát hetvenkét égitest; az állatövnek pedig háromszázhatvan foka van (és egyes naptárak szerint egy évben háromszázhatvan nap), tehát háromszázhatvan égbolt.⁸¹

Ezek az isteni teremtmények együttesen alkotják a kozmoszt avagy a világmindenséget. Azt is megtudjuk, hogy a kozmosz a „pusztulás” (50:14), amit viszont „romlás”-nak is fordíthatunk. Ezért fog a mi világunk – a pusztulásnak és a romlásnak ez a birodalma – ebben az Isten birodalmát jelentő fénylő felhőn kívül álló szférában megjelenni.

Erről az isteni birodalom keletkezéséről szóló zavarba ejtő leírásáról Jézus áttér a világ és az emberiség közel ugyanilyen zavaros leírására. Az első ember a romlás világában ölt testet. Ez nem Ádám, hanem a mennybéli képmása annak, ami az első ember lesz a földön. Mielőtt azonban a föld első lakója megjelenik, meg kell teremteni a világunkat, az alsó világot, így a beszámolóban e helyütt sor kerül egy új isteni lény, Él bemutatására. Mint azt a Biblia tanulmányozói nyilván tudják, Él az Isten egyik ószövetségi neve. Itt az áll, hogy Él teremtett tizenkét angyalt, hogy uralkodjanak a káosz birodalmán és az alvilágban.

Végül pedig megjelentek azok az isteni lények, akik a világot megteremtették. Először is Nebró, egy istenség, „akinek arca tűztől fénylett, és alakja vérrel szennyezett volt” (51:8-11), és akinek a neve azt jelenti, „lázadó”. Jaldabaóthnak is nevezték, ami több más gnosztikus szövegből is ismerősen csenghet. Ezek teremtőként vagy demiurgoszként írják le, vagyis a mi mennyünk és földünk teremtőjeként. Jaldabaóthnak voltak angyali segítői, köztük Szaklasz, kinek arámiul „bolond”-ot jelent a neve. Jaldabaóth segítői, élükön Szaklasszal, teremtettek tizenkét angyalt, akik uralják majd a mennyet, és ötöt, akik az alvilág urai lesznek.

Szaklasz ezután így szól az angyalaihoz: „Alkossunk embert hasonlatosság és képmás szerint” (52:16-17). Megalkották tehát Ádámot és Évát, majd azt mondták Ádámnak: „Hosszú ideig élsz majd.”

Bár ennek a komplex mítosznak a részletei egyes helyeken szinte áthatolhatatlanok, az átfogó mondanivalója világos. Ezt a világot nem az egyetlen igaz Isten teremtette. Még csak nem is valaki hozzá hasonló. A teremtésért felelős isteni lények nagyon messze kerültek a legfelső isteni szférától. Az Ószövetség istene, Él, a közelében sincs az isteni hierarchia csúcsának, ezt a világot egy haragos, vérszomjas lázadó teremtette, az embereket pedig egy bolond. A többi tanítvány – és természetesen híveik az „ortodox” keresztény hagyományban – olyannyira tévednek abban, amit erről az istenről gondolnak, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje magyarázni a tévedésüket. Reménytelenül elvesztek. Csak akik befogadják ezt a „titkos kinyilatkoztatást” – Júdás és a hozzá hasonlók –, ők fogják csak megtudni, hogyan is lettünk, kicsoda valójában Jézus, és miként térhetünk vissza mennybéli otthonunkba.

Júdás erről az utóbbi kérdésről kér világosabb magyarázatot Jézustól: „Meghal az emberi szellem?” (53:16-17). Jézus erre azt feleli, hogy kétféle ember van. Egyrészről azok, kiknek szelleme végül meghal majd, akiknek csak rövid lét jut osztályrészül: „Ezért parancsolta meg Isten Mihálynak, hogy az emberek szellemét kölcsönképpen adja nekik, hogy szolgálhassanak” (53:17-22). Másrészről viszont vannak, akik tovább élnek: „de a Hatalmas megparancsolta Gábrielnek, hogy adjon szellemet a nagy nemzedéknek, amelyet nem uralkodnak – azaz szellemet és lelket” (53:22-25). Ez megint igényel némi magyarázatot. Ennek a szövegnek az értelmezése szerint az „igaz” emberi lény három alkotóelemből áll. Ott van a test, vagyis az anyagi alkotórész; aztán a szellem, ami életre kelti a testet és életben tartja; majd végül a lélek, ami azután is tovább él, hogy az emberi szellem eltávozott, vagyis a test meghalt. Egyesekben csak szellem lakozik, „hogy szolgálhassanak”, más szóval addig, amíg élniük adatik, imádhatják a teremtő istent. Mások „szellemet és lelket” is kaptak, más szóval bennük megvan az isteni szikra, ami örökké fog élni, még akkor is, miután a szellem eltávozik, és a test meghal.

Vagy ahogy Jézus magyarázza, egyesek – „Ádám és az ő nemzedéke” – birtokába jutottak a tudásnak, a gnószisznak, és akik ezt a gnósziszt birtokolják – vagyis a gnosztikusok –, még e világ urainál is feljebbvalók, „hogy ne uralkodjanak felettük a káosz és az alvilág királyai” (54:9-12). A dolgok ebben a felállásban maradnak mindvégig, amíg „Szaklasz kitölti a számára meghatározott időt” (54:18-21). Akkor, az idők végeztével káosz tör ki majd a földön egészen a végső megsemmisülésig.

Miután Jézus mindezt elmagyarázza, ismét – negyedszer és utoljára is – elneveti magát. Ezúttal nem a tanítványai tudatlanságán nevet, hanem a világ urainak tudatlanságán, akik nem értik, hogy „ők valamennyien elpusztulnak majd teremtményeikkel együtt” (55:19-20).

Júdás tudni akarja, mi lesz azok sorsa, akik Jézus nevében megkeresztelkedtek, de a Jézus válaszát tartalmazó sorok sajnos hiányoznak a kéziratból. Ellenben a szöveg egy igen sokat sejtető szakasznál folytatódik. Milyen szerencsések vagyunk, hogy az egész szöveg legfontosabb szakasza teljesen épen maradt! Jézus a nevében megkeresztelkedettek után magáról Júdásról kezd beszélni, felfedve előtte a többiekkel szemben való felsőbbrendűségét: „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem” (56:17-21).

Júdás minden más ember felett áll. Ő részesült Jézus rejtélyes kinyilatkoztatásában, és ő fogja teljesíteni Jézus rejtélyes akaratát. Ez az anyagi test, ami minket magában hord, meg fog halni. Azok viszont, akik ki tudnak szabadulni e világ anyagi csapdájából, akik ismerik az igazságot, amit Jézus felfedett, átlépnek majd ennek a világnak a határain, és visszatérnek abba a fénylő felhőbe, ahonnan kezdetben jöttünk. Ezt Jézus számára maga Júdás teszi lehetővé, hiszen Jézus isteni lény, aki ideiglenesen csapdába esett egy anyagi testben. A halálával viszont Jézus megszabadul, ezt Júdás teszi lehetővé. Ő egyáltalán nem ellensége Jézusnak, hanem épphogy a legközelebbi bizalmasa és leghűségesebb tanítványa. Őáltala tud majd Jézus visszatérni mennyei otthonába.

Jézus dicsőítő énekbe kezd szeretett tanítványa tiszteletére:

„Szarvad már felemeltetett,

Haragod felgerjedt,

Csillagod fényesen felragyogott,

És szíved [megerősödött]” (56:21-24).

Itt a szöveg hirtelen megszakad. A folytatásban Jézus még mindig Júdást dicsőíti. Kijelenti, hogy „Ádám nagy nemzedékének képmása felemelkedik” (57:10-11), vagyis az igazi emberek, akiket a mennybéli ember prototípusának képmására formáltak. Ama nemzedék, „amely az aiónokból származik”, a szöveg szerint „a menny, a föld és az angyalok előtt létezik”, és ama nemzedéknek az élén Júdás áll. Miként Jézus mondja neki:

„Emeld fel a tekinteted, nézd a felhőt és benne a fényt, és a csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amely az utat mutatja, az a te csillagod.” (57:18-20)

Más szóval Júdás lelke az útmutató csillag mindazoknak, akik ezen az életen átlépve egyszer majd megváltatnak. Júdás ezután látomást lát arról, miként lép majd ő vissza az áldottak birodalmába: „Júdás felemelte a tekintetét, meglátta a fénylő felhőt, és belépett abba.”

Az utolsó jelenet: Júdás árulása

Most, hogy az olvasó már tudja, Júdás a tanítványok közt az egyetlen, aki megértette mestere titokzatos tanításait, az árulás tette egészen más színt ölt. Nem rosszakaratú cselekedet, amilyennek Máté, Márk, Lukács és János korábbi evangéliumaiban lefestik. Júdás nem kapzsiságból cselekszik, nem is a sátán vezérli, ő maga nem elvetemült ember, aki a szívében lakozó gonosz machinációk sugallatára követi el tettét. A lehető legnagyobb szívességet teszi Jézusnak. Lehetővé teszi, hogy elhagyhassa ezt a gonosz világot, és visszatérhessen mennybéli otthonába.

Az evangélium az árulás történetét egyenes, már-már erőteljes szavakkal írja le. Mutat ugyan némi hasonlóságot az újszövetségi evangéliumok erre vonatkozó beszámolóival, de ugyanakkor számos különbség is fellelhető. Akárcsak a kanonikus szövegekben, itt is a zsidó vezetők tartóztatják le Jézust, és Júdás adja át nekik őt. Viszont nem a kertben, hanem egy ház vendégszobájában, a vezetők pedig egyedül jöttek, nem kíséri őket csőcselék.

Megtudjuk, hogy a zsidó főpapok morgolódnak, mivel Jézus átment a vendégszobába imádkozni. Hogy ez miért bosszantja fel őket, az nem derül ki. Néhány írástudó figyeli őt, mert addig akarják letartóztatni, amíg egyedül imádkozik, nem akkor, amikor mások is vannak vele, „féltek ugyanis a néptől, mivel mindenki prófétának tekintette őt” (58:17-19).

A vezetők ott találják Júdást, és kissé megtorpannak, mondván: „Mit csinálsz itt? Te Jézus tanítványa vagy” (58:20-22). Júdás jól láthatóan egyedül van, a többiek mind elmenekültek. Ez egy utolsó célzás a szerző részéről arra vonatkozóan, hogy Júdás az egyetlen, aki mindvégig hűséges maradt mesteréhez. A többiek mentették az életüket, fogalmuk sem lévén, hogy az élet ebben az anyagi világban nem az igazi élet, hogy a megváltás pont a halál pillanatában jön el, amikor a lélek végre kiszabadul ebből az anyagi csapdából, és visszatér mennyei otthonába. Jézus maga is erre készül, hála Júdás tettének.

Júdás megadja a kívánt választ beszélgetőpartnereinek, de nem tudjuk meg, mit felel nekik. Feltehetően elmondja, hol találják Jézust a házban. Ezután kapott tőlük némi pénzt, majd „átadta nekik őt” (58:25-26).

Itt ér véget Júdás evangéliuma. Később még feltárjuk majd ennek a lezárásnak a megdöbbentő implikációit. Jézus haláláról nem szól a fáma, csak utólag gondolható hozzá. Természetesen a feltámadásáról sem számol be. Ez az evangélium teljes mondanivalóját megcáfolná, vagyis hogy Jézust – akárcsak mindegyikőnket – nem a testi létben kell megváltani, hanem a testi léttől.

Érdemes megemlíteni az evangélium címének megfogalmazásának módját, ami itt, a végén szerepel. Az újszövetségi evangéliumaink címei a különböző kéziratokon különféleképpen szerepelnek (egyik könyvből sincs eredeti példányunk, csak későbbi – legtöbb esetben századokkal későbbi – másolataink, és ezek a kéziratmásolatok mind különböznek egymástól, még a címükben is), de a fennmaradt kéziratok leggyakrabban úgy utalnak Mátéra, Márkra, Lukácsra és Jánosra, mint azokra, akik „szerint” az adott evangélium íródott. Ez a többi evangéliumra is igaz, például Tamáséra, melynek a címe ugyancsak a végén van megadva, a következő formában: „Az evangélium Tamás szerint”. Vagyis más szóval ezekben a könyvekben nem a szerzőkről – Mátéról, Márkról, Lukácsról stb. – szóló evangéliumok szerepelnek, hanem e szerzők tollából származó evangéliumok.

Talán nem sokat jelent, mindenesetre Júdás evangéliumát nem így címezték. Ez nem egy evangélium Júdás szerint, tehát nem az evangéliumi történet júdási verziója. Ez az evangélium Júdásé, vagyis örömhír magáról Júdásról.⁸² E beszámoló hőse nem is annyira Jézus, hanem maga Júdás. Noha meg kell hagyni, hogy Jézus az isteni kinyilatkoztatás eszköze, egyedül ő ismeri a megváltáshoz vezető misztérium titkait, az evangélium mégis Júdásról szól: arról, hogy miként részesült a kinyilatkoztatásokban; a többi tanítvánnyal szembeni felsőbbrendűségéről, akik továbbra is a jelen világot megteremtő hamis isten(eke)t imádták; arról, hogy végül miként jut majd túl e világon, mikor élete végén belép ama „fénylő felhőbe”, ahol maga a legfőbb és igaz Isten lakozik.