TIZENHÉT

A győzelem az élet

Dies Irae

A vég

− Áruló! - mondta Loken, és lassan a pulpitus felé indult.

− Már nem volt mit elárulni - vágott vissza Abaddon. Az árulás szó meg az Isstvan IlI-on történtek után is felszította a haragját.

− Egyvalamiért irigyellek, Loken - folytatta Abaddon. - Számodra a galaxis olyan egyszerű helynek tűnhet! Amíg van valaki, akit ellenségnek hívhatsz, mindhalálig harcolsz, és azt hiszed, igazad van.

− Tudom, hogy igazam van, Ezekiel! - kiáltotta Loken. - Hogy lehet helyes mindaz, amit tesztek?! Ennek a városnak a halála és testvéreid lemészárlása?! Mi történt veled, Abaddon, hogy ez lett belőled?!

Abaddon lelépett az emelvényről, magára hagyva Aximandot a pulpituson. Terminátorpáncéljában jóval magasabb volt Lokennél, aki, mivel látta már csatában az Első Kapitányt, jól tudta, hogy a szupernehéz páncélzat nem befolyásolja hátrányosan sem a harci képességeit, sem a fürgeségét.

− A tisztogatásra a szűk látókörnek miatt volt szükség, akik képtelenek, felfogni az igazságot! - morogta Abaddon. - Úgy hiszed, azért veszek részt ebben, és azért vagyok itt, mert élvezem testvéreim lemészárlását?! Én hiszek, Loken, ahogy minden bizonnyal te is. Vannak olyan erők ebben a galaxisban, melyeket még a Császár sem ért meg. Ha önző módon csupán a tulajdon istenné válásának hajszolása érdekli, és hagyja, hogy az emberiség szenvedjen, akkor azok az erők elpusztítanak minket, és a galaxis minden emberi lényére halál vár! Fel tudod ezt fogni? Az egész emberi fajra! A Hadúr képes ezt kivédeni, és épp ezért kell átvennie a Császár helyét, hogy leszámoljon ezzel a fenyegetéssel!

− Leszámolni vele? - csóválta meg a fejét Torgaddon. - Bolond vagy, Ezekiel! Láttuk, mit művel Erebus! Mindannyiótoknak hazudott, és alkut kötött a gonosz hatalmakkal!

− Gonosz? - csattant fel Aximand. - Megmentették a Hadúr életét! Láttam az erejüket, és Hórusz képes irányítani őket! Azt hiszed, ostobák és vakok vagyunk? A Hipertér erői jelentik a galaxis kulcsát! Ez az, amit a Császár képtelen felfogni! A Hadúr egy személyben lesz a Hipertér és az Impérium ura, és aztán… mi uraljuk majd az univerzumot!

− Nem - mondta Loken. - A Hadurat megrontották. Ha megszerzi a trónt, akkor nem az emberiség lesz a galaxis ura, hanem valami más. Te jól tudod, Kis Hórusz, még ha Ezekiel nem is. Őt nem érdekli a galaxis, csak a győztes oldalon akar állni!

Abaddon elmosolyodott, és lassan Loken felé indult, miközben Torgaddon körözni kezdett Hórusz Aximand körül.

A győzelem az élet, Loken! Ha az ember meghal, akkor veszít, és bármiben is hitt, az minden értelmét elveszti. Én élek és diadalmaskodom, te pedig eltűnsz, mintha sosem léteztél volna! Győzelem, Loken! Ez az egyetlen értelmes dolog a galaxisban! Ha több időt töltöttél volna azzal, hogy katona légy, akkor talán a győztesek oldalán kötöttél volna ki!

Loken felemelt karddal méregette Abaddon mozdulatait.

− Arra mindig van idő, hogy eldöntsük, ki győz.

Látta, hogy Abaddon élcelődése csak álca. Az Első Kapitány is a kettejük közti távolságot méregette, és támadni készült.

− Olyan messzire jutottál, Loken - mondta Abaddon -, és még mindig nem érted, mit is teszünk itt. Ahhoz még épp eléggé emberiek vagyunk, hogy időnként elkövessünk egy-egy apró hibát, de… az, hogy harcolsz ellenünk, ahelyett hogy megpróbálnád megérteni, mit is akar elérni a Hadúr… az m egboc sáthatatlan.

− Szóval, te milyen hibát követtél el, Ezekiel?

− Túl sokat beszéltem - felelte Abaddon, és Lokenre rontott.

♦ ♦ ♦

Torgaddon látta, ahogy az Első Kapitány megindul Loken felé, s abban a pillanatban Kis Hóruszra vetette magát. Régi harcostársa látta a villanást a szemében, és kivont karddal fogadta, miközben Loken és Abaddon szétzúzta az emelvényt körülvevő padsorokat.

Pengéik szörnyű csattanással találkoztak, minden mozdulatukat olyan erő és gyűlölet táplálta, amit csak a halálos ellenségek éreznek, akik egykor testvérek voltak.

Egymásba kapaszkodva keltek birokra, aztán Aximand félresöpörte Torgaddon kezét, és könyökkel állon vágta.

Tarik felbukott, de azonnal fel is pattant, hárított egy arca fele megindított jobbegyenest, majd Kis Hórusz gyomrába térdelt.

Aximand megtántorodott, de Torgaddon tudta, hogy egy ügyesen időzített rúgásnál jóval többre lesz szüksége, hogy legyőzze.

A két harcos farkasszemet nézett, s Torgaddon egy pillanatra szomorúságot és megbánást látott a másik szemében. Miért teszitek ezt? - kérdezte Torgaddon.

− Azt mondtátok, ellenünk vagytok - felelte Aximand.

− Így igaz.

Mindkét harcos leengedte a kardját. Testvérek voltak, a Mournival tagjai, akik ezernyi csatában harcoltak egymás oldalán. Tudták, hogy szükségtelen pózolniuk és ravaszkodniuk. Mindketten tökéletesen tisztában voltak a másik harcmodorával.

− Tarik - mondta Aximand - , ha lett volna más mód, azt választottuk volna. Egyikünk se ezt akarta!

− Mikor vetted észre, hogy menthetetlenül mélyre süllyedtetek, testvér? -kérdezte szomorúan Tarik. - Csak akkor. mikor a Hadúr elmondta, hogy le fogjátok bombázni a bolygót, vagy már előtte?

Aximand a viaskodó másik páros felé pillantott.

− Te még elmehetsz innen, Tarik! A Hadúr Loken halálát akarja, de rólad nem mondott semmit.

− Azért neveztünk el Kis Hórusznak, mert annyira hasonlítasz rá nevetett fel Torgaddon keserűen. - De tévedtünk. Hórusz tekintetében sosem láttam efféle kétséget. Nem vagy biztos a dolgodban, Aximand! Lehet, hogy te állsz a rossz oldalon! Talán ez az utolsó esélyed arra, hogy astartesként. és ne rabszolgaként halj!

− Én láttam, Tarik! - mosolygott Aximand zordan. - A Hiperteret. Azzal képtelenség szembeszállni.

− Én mégis megpróbálom.

− Ha elfogadtad volna a páholy felkínálta lehetőséget, te is láthattad volna. Micsoda erőket adhatnak nekünk! Ha tudnád, Tarik, egy pillanat alatt mellénk állnál!

− Tudod jól, hogy nem hátrálhatok meg. Ahogy te sem.

− Akkor… itt a vége?

− Igen, itt. Ahogy mondtad, egyikünk se akarta ezt.

− Olyan lesz, mint a gyakorlóketrecben, Tarik! - emelte föl a kardját Aximand.

− Nem - mondta Torgaddon -, a legkevésbé sem,..

♦ ♦ ♦

Az energiakarom Loken feje felé kapott, aki későn vette észre, hogy ez csak elterelés volt. Abaddon megragadta a vállvértjét, maga felé rántotta, és az ellenfele mellkasába térdelt. A keramit begörbült, és Loken érezte, ahogy megreccsen a bordaíve.

Abaddon eleresztette, majd az arcába sújtott. Loken az épület falának csapódott, s égett vakolat- és tégladarabok zuhantak körülötte a padlóra.

− A Hadúr azt akarta, hogy a Justaerint is hozzam - vicsorogta Abaddon de megmondtam neki, hogy ezt személyes sértésnek tekinteném!

Loken látta, hogy a kardja mellette fekszik a földön, úgyhogy lecsúszott, hogy felkapja. Ellökte magát a faltól, elfordult Abaddon feléje tartó ökle elől, majd a pengével az Első Kapitány arca felé vágott,

Abaddon alkarjával hárította a csapást, majd kinyúlt, és felkapta Lokent a földről, hogy újra a parlament falához csapja.

A világ hirtelen a feje tetejére állt, aztán, ahogy becsapódott, és kődarabok röpködtek körülötte, pokoli fájdalom robbant a testébe.

Furcsa érzés volt - mintha valaki máshoz tartozott volna. Mintha eltört volna a háta, ám egy álnok kis hang azt suttogná, hogy a fájdalom azonnal csillapodik majd, ha feladja, és hagyja mindezt elveszni a feledés ködében. Még erősebben markolta a kardját, és hagyta, hogy haragja táplálja erejét.

Réges-régen Loken esküt tett a Császárának, amiben az állt, hogy még a halál pillanatának közeledtével sem adja föl soha. Látása újra kitisztult, és ahogy felnézett, megpillantotta a lyukat, melyet a teste ütött a parlament falába.

Oldalra gördült a rohamozó Abaddon útjából, majd fél térdre emelkedett, és előredöfött a kardjával. Ügyesen kivitelezett támadás volt, de ellensége páncéljának vastag lemezei eltérítették a pengét.

Hátratántorodott a parlament lépcsőin, hallotta, ahogy Torgaddon és Kis Hórusz odafent küzd, és tudta, hogy a győzelemhez testvére erejére is szüksége lesz.

− Nem menekülhetsz örökké! - bömbölte Abaddon, majd súlyos, határozott léptekkel eredt a nyomába.

♦ ♦ ♦

Saul Tarvitz úgy vigyorgott, mint a vadász, akinek végre sikerült becserkésznie prédáját. A harcosai véres ösvényt vágtak Eidolon astarteseinek soraiban, ugyanolyan könyörtelenül végezve velük, ahogy nemrég velük tették a Hóruszhoz hű erők.

Úgy tűnt, talán még a csata menetét is képesek lesznek megfordítani.

A folyosókon fülsiketítő hangzavar uralkodott, ahogy a lojalisták tüzet nyitottak bármire, ami megmozdult. A lojalista űrgárdisták lassan harapófogóba zárták a Császár áruló Gyermekeit, s Eidolon serege gyertyaviaszként olvadt el.

Tarvitz megcsonkított harcosokat látott, akik kétségbeesetten próbáltak fedezékbe húzódni, hogy onnan öljék az árulókat, akik majdnem elsöpörték őket. Tulajdon kardja is veres volt, s olyan harcosokat ölt meg vele, akikkel egykor vállvetve harcolt és vérzett. Pengéjének minden egyes csapása a sors egy-egy kegyetlen fordulata volt, mely egyszerre töltötte el sajgó fájdalommal és katartikus elégedettséggel.

A véres forgatag közepén Eidolon állt, aki pörölyének minden egyes csapásával harcosokat zúzott össze, és Tarvitz megpróbálta átküzdeni magát a forgatagon, hogy elérje a parancsnokot.

Bár a Lucius elleni párbaj miatt még minden tagja fájt, tudta, már nem lenne értelme apotekáriusért küldetni.

Minden itt ér majd véget, de pokoli küzdelem lesz, és még sosem volt ennél büszkébb arra, hogy ezeket a harcosokat vezetheti csatába.

S ezek a remek bajtársak kis híján áldozatul estek egy hűnek hitt testvér árulásának! Lucius pálfordulása majdnem a vesztüket okozta, és Tarvitz megfogadta, ha túléli ezt a gyehennát, akkor személyesen gondoskodik majd a gazember haláláról.

Eidolon már majdnem karnyújtásnyira volt tőle, de épp akkor, mikor a parancsnok megpillantotta, az árulók fegyelmezett sorokban megkezdték a visszavonulást. Tarvitz majdnem felordított dühében, de okosabb volt annál, mint hogy egyszerűen az ellenség után vesse magát.

− Zárótűz! - rikoltotta, ahogy csak a torkán kifért, és azonnal robbanólövedékek kezdtek záporozni a visszavonuló ellenségre.

Kardját leeresztve egy romos faldarabnak támaszkodott, és lassan tudatosult benne, hogy mindenek ellenére újfent kitartottak. Ám egy percig se élvezhette legújabb, elképesztő győzelmét, máris felcsipogott a sisakrádiója.

− Tarvitz kapitány! - ismerte föl az egyik Holdfarkas hangját.

− Itt Tarvitz!

− Itt Vipus, kapitány! A harcállás a tetőn rendben van, de társaságot kaptunk.

− Tudom - nyugtázta Tarvitz. - Hórusz Fiai…

− Annál is rosszabb - szólt Vipus. - Nézz fel nyugatra!

Tarvitz átnyomakodott a csatatéren, s a málló és füstölgő kupola romjain át nézett fel az égre. Valami a palota irányába haladt, valami távoli, ám valószerűtlenül nagy.

− Édes Terra! - nyögte. - A Dies Irae!

− A titán lesz az elsődleges célpontunk! - mondta Vipus.

− Felesleges. Nem tudunk ártani neki. Koncentráljatok továbbra is az áruló astartesekre!

− Igenis, kapitány!

− Ellenséges egységek! - kiáltotta a templom bejáratánál álló őrök egyike. -Páncélosok és támogató egységek!

Tarvitz ellökte magát a faltól, és utolsó erejét összeszedve újra végignézett a palotát védelmező harcosain.

− Rohamosztagosok a kapuhoz! A többiek… amint megpillantjátok őket, nyissatok tüzet!

Odakint százával gyülekeztek a hatalmas, dobozszerű Prédálók és csapatszállító páncélosok, mögöttük ezer meg ezer astartes - Hórusz Fiai, Világfalók és a Császár Gyermekei - keresett lőállást a templom körül.

S hamarosan a Dies Irae is lőtávolba ér, hogy gigászi fegyvereivel végezzen velük.

− Nemsokára újra támadnak! - kiáltotta Tarvitz. - De újra visszaverjük őket, testvéreim! Nem számít, mi lesz, az ellenünk vívott harcot soha nem fogják elfeledni!

Ám amikor látta, mekkora sereg gyűlt össze odakint, már tudta, hogy nem tesznek képesek tovább kitartani.

Megkezdődött a végjáték.

♦ ♦ ♦

A terminátorpáncél hatalmas volt. Lábon járó tankot csinált az emberből, de a jobb védelem a gyorsaság rovására ment. Abaddon képzett volt, és majdnem olyan gyors, mint az összes többi, könnyebb vértet viselő astartes.

Ám egy élethalálharcban a majdnem közel sem elég.

Épületdarabok záporoztak, ahogy Abaddon falakon tört át, s az ormótlan, magas vállú páncél körül meszes kőpor gomolygott. Miközben Abaddon előrenyomult, elhaladt egy megsüllyedt oszlopsor alatt, ahol a mennyezetet díszesen faragott márványszobrok tartották. Loken lesújtott a tetőt tartó egyik repedezett oszlopra, s az összeroppant a csapás erejétől.

Az épület megtelt porral, ahogy a tető hatalmas tömbjei Abaddonra zuhantak, és az egész oszlopsor az Első Kapitány fejére omlott, Loken hallotta Abaddon dühödt bömbölését, miközben a lezúduló törmelék pillanatok alatt maga alá temette.

Elfordult a törmeléklavinától, és a gomolygó porfelhőn át az épület központi csarnoka felé indult, ahol Torgaddon és Hórusz Aximand viaskodott.

Torgaddon térdre zuhant, sebeiből és törött tagjaiból dőlt a vér.

Aximand magasba emelte a kardját, készen arra, hogy megadja a kegyelemdöfést.

Tudta, mi fog történni, még akkor is, mikor régi testvérére kiáltott, hogy ne tegye. Abaddon épp azon volt, hogy kimásszon a romok alól, de még a törmelék robaja ellenére is hátborzongató tisztasággal hallotta Aximand szavait.

- Sajnálom - mondta.

Majd lesújtott Torgaddon nyakára.

♦ ♦ ♦

A plazmacsóva fényes volt, akár maga a nap, s a folyékony tűz egy szemvillanás alatt égette át a Skaldok Templomának falát.

A templom egyik fala beomlott, miközben por, tűz és borotvaéles zöld kőszilánkok töltötték meg a főhajót. Az emésztő hő húst, csontot és erőpáncélt egyaránt elhamvasztott, s nem egy harcost a rájuk omló kőtömbök nyomtak agyon.

Tarvitz a felső szintre vezető csigalépcsőn esett térdre. A fullasztó tüzes hamufelhő marasztalón ölelte körbe, ám talpra küszködte magát.

Annak ellenére, hogy tudta, épp az imént estek el az utolsó hű harcosai.

A ledőlő oszlopok és aláhulló kőtömbök zaja fülsiketítő volt - odakint azonban síri csönd honolt.

Az árulók szótlanul figyelték az utolsó lojalisták haláltusáját.

Egy test zuhant le mellette. A Holdfarkasok egyike volt, akinek fél karját a felső szinteken végigsöprő pergőtűz tépte le.

- A tetőre! - adta ki a parancsot Tarvitz, bár nem tudta, hogy hallja-e még valaki. - Csarnokot elhagyni!

Elérte a templom teljes hosszában végigfutó függőfolyosót, és látta, hogy tele van űrgárdistákkal. Légióik színeit képtelenség volt kivenni a több réteg mocsok és vér alatt. Az efféle megkülönböztetések azonban mostanra már értelmetlenné váltak, jött rá Tarvitz. Most már egyetlen testvériségként küzdöttek ugyanazért a célért.

A folyosó szintje fölött a tető volt, és Tarvitz észrevette Raetherin őrmestert, a kitartó csapattisztet, a Halálvilág veteránját.

− Őrmester! - kiáltotta. - Jelentést!

Raetherin felnézett az ablakból, amelyen át kifelé célzott a villám vetőjével. Egy lövés súrolhatta a fejét, mivel az arca csupa vér volt.

− Nem állunk jól, kapitány! - morogta. - Eddig vissza tudtuk tartani őket, de egy újabb támadást nem tudunk visszaverni! Túl sokan vannak, és az a titán bármelyik pillanatban végezhet velünk!

Tarvitz bólintott, és megkockáztatott egy pillantást az egyik viharvert lőrésen át a mélyen alattuk levő területre. Odalent ezer meg ezer harcos várakozott, csupa áruló, akik számára a becsület és a hűség értelmét vesztette. Ismerte ezeket a harcosokat - csakúgy, mint az odalent heverő holtakat.

Az elmúlt hónapok során ő vezette harcba őket, azt pedig mindennél jobban tudta, mit képviselnek.

Ők voltak a galaxis legjobb katonái, az emberi faj megmentői és a Császár kiválasztottjai. Életüknek, mely hősi szolgálatról és áldozatról szólt, kegyetlen árulás vetett véget.

Még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek.

− Nem! - szögezte le, ahogy elöntötte az eltökéltség. - Nem, nem tétovázunk!

Azzal az őrmesterhez fordult.

− A titán a templom ugyanazon oldalát lövi majd, egyre magasabbra célozva. Aztán az árulók lerohannak minket. Vond vissza az embereidet az épület belsejébe, és készüljetek fel az ostromra!

Tudta, hogy az árulók csak a templom pusztulására várnak, hogy beronthassanak, és kényük-kedvük szerint végezhessenek a lojalistákkal. Ez már nem is csata volt, csupán a Hadúr erőfitogtatása.

A Dies Irae lövései porrá zúzták a templom külső falát, sistergő tűzoszlopokkal korbácsolva a köveket, s forró szélroham söpört végig a galérián.

− Ennél jobbat nem tudtok? - ordította dühösen Tarvitz. - így sose végeztek mindannyiunkkal!

Harcosai vadul csillogó szemekkel néztek rá. Inkább a düh beszélt belőle, mintsem a hősiesség, de a szavai mégis hatottak.

Komoran elmosolyodott, s emlékeztette magát, hogy ezekért a harcosokért, míg él, ő felel. Kötelességei vannak velük szemben.

Például, hogy az utolsó perceik jelentsenek valamit.

Váratlanul maga az ég hasadt meg, ahogy a titán plazmaágyúja tüzet nyitott, és fehéren izzó tűzförgeteg száguldott végig a galérián, a padlóra lökve Tarvitzot. Izzó kőszilánkok záporoztak rá, s körülötte összetört és megégett harcosok dőltek el. Forró levegő süvöltött vissza a plazma által robbantott vákuumba, mint a pusztítás emésztő szele, amely le akarta törölni a lojalistákat az Isstvan III felszínéről.

A hátára gördült, és látta, hogy az ív egyenesen a templom tetején vágott át; nyomában csak egy szörnyű harapásnyomra emlékeztető, izzó szélű lyuk tátongott, mely leszelte a templom egyik sarkát. Az épület bő harmada roskadt össze, s a kövek fehéren izzó salakká olvadlak a tűzben.

A világ elmosódott képekké és hangokká folyt össze, de még a lángok ropogásán át is hallotta az odakint ezernyi torokból felhangzó csatakiáltást.

Megindult a támadás.

♦ ♦ ♦

Torgaddon feje elvált a törzsétől, s a kard ezüstös villanása után mindenfelé vércseppek záporoztak.

Loken térdre roskadt, s barátja nevét kiáltotta. Aztán csak bámulta, ahogy annak teste az emelvény padlójára roskad, estében szilánkokra zúzva a fapódiumot. Pillantása találkozott Hórusz Aximandéval, s testvérének szemében saját fájdalmát és szomorúságát látta tükröződni.

Haragja forrón és sebesen támadt fel, de dühét nem Kis Hóruszra irányította, hanem a harcosra, aki mögötte kászálódott ki a romok alól.

Ahogy megfordult, látta, ahogy Abaddon épp kimászik az összedőlt kolonnád alól.

A márványtömbök egy astartesszel is végeztek volna, s még a szupernehéz vértet viselő Első Kapitánynak sem sikerült deréktól lefelé kiszabadítania magát.

Loken vadállati üvöltéssel rontott Abaddonra. Felugrott, térdével az Első Kapitány karját célozta, így teljes súlyával és erejével a romokhoz szegezte. Abaddon szabad keze felnyúlt, és megragadta Loken csuklóját, miközben Loken Abaddon arca felé tolta lánckardját.

A két harcos gyilkos ölelésbe fonódott össze, mely kettejük életéről és haláláról döntött. Loken fogát csikorgatva tolta lefelé a kardot, Abaddon pedig minden erejével próbált ellentartani.

- Úgy nézem… van még számodra remény, Loken! - sziszegte a kapitány gyűlölettől eltorzult arcába Abaddon.

Loken őrjöngve kényszerítette mind lejjebb a csikorgó pengét, s a testvére elárulása és Tarik halála fölött érzett minden dühét és fájdalmát ebbe az egyetlen mozdulatba sűrítette.

A lánckard Abaddon mellvértjébe tépett, s Loken csak tolta tovább, át a vastag keramitrétegeken. A kard megremegett, de a kapitány kitartott.

Tudta, hol fog átlyukadni - egyenesen az Abaddon mellüregét védő csontpajzsba, onnan pedig a szívébe.

Miközben Abaddon halálnak gondolatát ízlelgette, az Első Kapitány elmosolyodott, és felfelé tolta a kezét. Az erőpáncél felfokozta a harcosok erejét, de a terminátorvért valóban óriás erővel ruházta föl a viselőjét.

Abaddon dühös ordítással igyekezett kimászni a kőtörmelék alól, és erőöklével vágta mellbe Lokent. A kapitány mellvértje szétrepedt, s a saját belső szerveit védő csontpajzs szilánkokra tört. Tántorogva lett meg még néhány lépést, aztán a lába kicsúszott alóla.

Abaddon fölébe tornyosult, és Loken bénultan nézte, ahogy Hórusz Aximand csatlakozik hozzá. Az Első Kapitány szemében diadalt látott, Kis Hóruszéban bánatot.

Abaddon mosolyogva vette ki Aximand kezéből a véráztatta kardot.

- Ez végzett Torgaddonnal, úgy illő, hogy ezzel végezzek veled is! Megvolt az esélyed, Loken! Gondolj erre a halálban!

Loken tekintete találkozott Abaddonéval, s mikor látta benne a haragvó démonok módjára vicsorgó gyűlöletet, tudta, már csak a halál vár rá.

De mielőtt a kard lesújtott volna, a parlament épülete felrobbant. mintha a háború valami mindennél hatalmasabb ősi istene törte volna át a falát. Loken egy villanásnyi időre meglátta a szörnyű fémlábat, mely akkora lehetett, mint széltében maga a parlament, ahogy áttört a kőfalon, és menet közben a földdel tette egyenlővé az épületet.

Épp időben nézett fel, hogy lássa a föléjük: tornyosuló óriási, vörös istent, ahogy elképesztő lépteivel átszeli a Korál Városának maradványait. Lőállásaiból fegyverek csöve meredt mindenfelé, s a világot fémbe öntött, örök vicsorral szemlélte.

Roncsok és törmelék záporozott a tetőről, s ahogy széthasadt alatta a padló márványlapja, Loken elmosolyodott.

Néma áhítattal hallgatta az épület pusztulását, élete legédesebb dallamát - s érezte, ahogy a világ elsötétül körülötte.

♦ ♦ ♦

Saul Tarvitz végignézett az őt körülvevő századnyi űrgárdistán, akik mind a Skaldok Templomának utolsó, még álló falszakasza mögé húzódtak be. Úgy tűnt, mintha évezredek óta várnák az árulók utolsó, mindent eldöntő támadását.

− Mire várnak még? - kérdezte Nero Vipus, a kevés életben maradt Holdfarkas egyike.

− Nem tudom - rázta meg a fejét Tarvitz. - De bármi is az oka, hálás vagyok érte.

Vipus bólintott, arcára kiült a szomorúság, amelynek semmi köze nem volt a palota körül vívott utolsó harcokhoz.

− Még mindig nincs hír Garvielről vagy Tarikról? - kérdezte a kapitány, noha már tudta a választ.

− Nincs - mondta Vipus. - Semmi.

− Sajnálom, barátom.

− Nem - mondta Vipus még nem temetném őket. Lehet, hogy sikerült nekik.

Tarvitz nem válaszolt. Hagyta, hadd ábrándozzon a harcos, és újra a Hadúr

serege fele fordult. Tízezer áruló állt mozdulatlanul a Korál Városának maradványai között. A Világfalók és a Császár Gyermekei kórusban kántáltak, miközben Hórusz Fiai és a Halálgárda harcosai elnyújtott arcvonalba fejlődve várakoztak.

A Dies Irae szerencsére nem tüzelt tovább, s a szörnyű titán bronz erődként magasodott a Szirénvár fölé.

− Biztosak akarnak lenni abban, hogy veszítünk - állapította meg Tarvitz. -Hogy zászlót tűzhessenek a holttestünkre.

− Igen - értett egyet Vipus. - De úgy megtáncoltattuk őket, hogy életük végéig megemlegetik, ugye?

− Meghiszem azt! - bólintott Tarvitz. - És miután elesünk, Garro elmondja majd a Légióknak, mit is tettek itt. A Császár pedig a Nagy Hadjárat minden eddigi seregénél nagyobbat küld majd ellenük!

Vipus végignézett a Hadúr ármádiáján, s komoran bólintott

− Nem is nagyon lesz más választása.

♦ ♦ ♦

Abaddon a parlament egykor lenyűgöző épületének romjai közt állt. Arca tucatnyi vágásból vérzett, bőrén nem volt egy tenyérnyi ép felület - de élt.

Mellette Hórusz Aximand támaszkodott egy törött szobornak. Nehezen lélegzett, válla pedig lehetetlen szögben állt. Abaddon húzta ki mindkettejüket

az épület romjai alól, de Aximand arcáról bárki leolvashatta, hogy nemcsak fizikai sebeket kapott odabent.

De… elvégeztetett.

Loken és Torgaddon meghalt.

Úgy gondolta, kegyetlen öröm fogja elönteni e gondolatra, de helyette csupán ürességet érzett, valami különös, a lelke mélyén tátongó betölthetetlen vákuumot.

Abaddon elkergette a gondolatot, és bekapcsolta a rádióját.

− Uram-jelentette -, megtörtént!

− Mit tettünk, Ezekiel? - suttogta Aximand.

− Amit kellelt - szögezte le Abaddon. - A Hadúr kiadta a parancsot, mi pedig engedelmeskedtünk.

− A testvéreink voltak - motyogta Aximand, s Abaddon döbbenten látta, hogy könnyek csorognak le testvére arcán.

− Elárulták a Hadurat, és csak ez számít!

Aximand bólintott, de Abaddon látta rajta, hogy gyökeret vert benne a kétség.

Felhúzta a földről Kis Hóruszt, és az odébb várakozó Viharmadár felé támogatta, amely majd elviszi őket erről az átokverte helyről, vissza a Bosszúálló Szellemre.

A Mournivalon belül nem maradt több áruló, ám nem feledte a megbánás jeleit Aximand arcán.

Őt is szemmel kell tartani!

♦ ♦ ♦

A stratégium egyik falát betöltő hatalmas képernyőn az Isstvan V csupasz sziklafelszíne feketéllett.

Míg az Isstvan III egykor buja és zöldellő világ volt, addig az Isstvan V-ön soha nem volt más, csak torz, hideg sziklák.

Eónokkal ezelőtt valóban volt rajta élet, de mostanra már csak üres bazaltvárosok és az erődítmények maradtak az egykori civilizációból. A Korál Városának népe úgy hitte, e romok közt éltek vallásuk gonosz istenei, akik itt vártak, és készültek véres bosszújukra.

Talán igazuk volt, merengett Hórusz, Fulgrimra és a Császár Gyermekeihez intézett bókjára gondolva, akik a terv következő szakaszának útját egyengették.

Az Isstvan III volt az előjáték, de az Isstvan V olyan, mindent eldöntő ütközet lesz, amelyet a világűr még sose látott. E gondolat megmosolyogtatta Hóruszt, és felnézve a trón felé bicegő Maloghurstöt pillantotta meg.

− Mi hírt hozol, Mai? - kérdezte Hórusz. - Minden felszíni egység visszatért a posztjára?

− Épp most kaptam hírt a Hódítóról - biccentett Maloghurst. - Angron is visszatért. Ő volt az utolsó.

Hórusz visszafordította tekintetét az Isstvan V formátlan gömbjére.

− Helyes. Nem lep meg, hogy ő hagyta el utolsónak a csatamezőt. És hogy állunk a veszteségekkel?

− Sok harcos veszett oda a leszállás során, és még ennél is több a palotában -felelte Maloghurst. - A Császár Gyermekei és a Halálgárda ugyancsak komoly veszteségeket szenvedtek. A legsúlyosabbat a Világfalók, majdnem minden második harcosuk elesett.

− Úgy véled, a csata nem volt bölcs döntés - állapította meg Hórusz. - Ezt képtelen vagy elrejteni előlem, Mai.

A csata veszteségekkel járt - bólintott a szárnysegéd - és sokkal hamarabb véget érhetett volna. Ha erőfeszítéseket tettünk volna arra, hogy visszahívjuk a Légiókat, mielőtt a harcok elmérgesednek, akkor életeket és időt spórolhattunk volna meg. Nem rendelkezünk sem korlátlan mennyiségű idővel, sem végtelen erőforrásokkal. Így nem hiszem, hogy jelentős győzelmet arattunk itt.

− Te csupán a dolgok számbeli vonzatát látod, Mai - magyarázta Hórusz. -A lélektani eredményeket nem. Abaddon kiélhette vérszomját, a lázadók jelentette valódi fenyegetést elhárítottuk, és immár a Világfalók sem léphetnek vissza. Ha volt is valaha kétségem a Hadjárat sikerét illetően, mindet száműzte az, amit elértem az Isstvan III-on.

− Akkor mik a parancsaid, nagyuram? - kérdezte Maloghurst.

Hórusz visszafordult a képernyő felé.

− Túl sokáig időztünk itt, ideje továbbindulnunk! Egy dologban igazad van: hagytam, hogy magával ragadjon egy háború, amelyet nem volt időm megvívni, de… helyrehozom ezt a hibát.

− Nagyuram?

− Lebombázzuk a várost - mondta Hórusz. - Tűnjön el a bolygó felszínéről is!

♦ ♦ ♦

Loken nem tudta megmozdítani a lábát. Minden lélegzet fájt, ahogy a mellizmai törött csontvégeknek nyomódtak. Alvadt vért köhögött fel minden légvétellel, és minden szívdobbanáskor biztosra vette, hogy már az utolsó, ahogy az élni akarás elszivárgott a testéből.

Az őt földhöz szögező törmelékhalom egyik résén át látta a sötétszürke eget. Izzó vonalakat látott átsuhanni a felhőtakarón, és lehunyta szemét, mikor rájött, hogy orbitális pályáról érkező bombákat lát.

Ismét halál záporozik majd a Korál Városára, de ezúttal nem valami egzotikus vírus. Hatalmas robbanófejek fogják elsöpörni a helyet, és végső, véres felkiáltójelet lesznek az Isstvan III-on vívott csata végére.

Jellemző volt a Hadúrra az efféle erőfitogtatás.

Ez volt az utolsó sírfelirat, hogy senkinek se maradjanak kétségei a győztes személyét illetően.

A város felett kinyíltak az első narancssárga tűzvirágok. Rengett a föld, épületek omlottak össze, s az utcákon újfent tűzvihar tombolt.

A talaj úgy rázkódott, mintha földrengés dúlna, és Loken érezte, ahogy megmoccan az őt fogságban tartó romhalmaz. A fájdalom ezernyi izzó agyarral mart belé, ahogy a lángok elsöpörték a parlament épületének romjait.

Végül leszállt a sötétség, és Loken már semmit nem érzett.

♦ ♦ ♦

Tarvitz lojalistái közül úgy százan maradlak életben. Ők voltak a végső ütközet utolsó túlélői - Hórusz Fiai, a Császár Gyermekei, valamint néhány elveszettnek tűnő Világfaló. Tarvitz észrevette, hogy a Halálgárda tagjai közül egy se volt közöttük, és arra gondolt, hogy maroknyian talán túlélték, mikor Mortarion lerohanta az árkokat, de tudták, hogy ennyi erővel akár az Isstvan III túloldalán is lehetnek.

Eljött hát a vég. Mindannyian tudták, de egyikük sem adott hangot ennek a ténynek.

Immár mindannyiuk nevét ismerte. Azelőtt csupán kormos arcok voltak a harc végtelen napjain és éjein, de mostanra a testvérei lettek, férfiak, kiknek oldalán büszkén fog meghalni.

Robbanások visszfénye világította meg a város északi részét. Üstökösök oszlatták el a felhőtakarót, és az általuk ütött lyukakon az éjszakai égbolt csillagai néztek le rájuk.

Épp időben, hogy végignézzék a város pusztulását.

− Ártottunk nekik, kapitány? - kérdezte Solathen. Az, hogy idelent harcoltunk és meghaltunk… jelentett mindez valamit?

Tarvitz elgondolkozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt.

− Igen - mondta végül. -Ártottunk nekik. Erre emlékezni fognak.

Bomba csapódott az Előénekes Palotájába, s gránitszilánkok felhőjévé zúzta mindazt, ami megmaradt a nagy kővirágból. A lojalisták nem menekültek, nem húzódtak fedezékbe - már nem lett volna sok értelme.

A Hadúr a várost bombázta, márpedig ő alapos munkát végzett.

Másodjára nem hagyná, hogy kicsússzanak a markából.

Mindenfelé tűzoszlopok emelkedtek az ég felé, lassan s elkerülhetetlenül közelítve feléjük.

A Korál Városáért vívott csata véget ért.

♦ ♦ ♦

A templom már majdnem elkészült, boltíves mennyezete bordák fekete soraként emelkedett a magasba, alatta az új Hadjárat tisztjei gyülekeztek.

Angron még mindig azon dohogott, hogy a lojalisták teljes megsemmisítése előtt el kellett hagynia az Isstvan IlI-at, Mortarion pedig - mint mindig -csendes és komor volt. Halál gárdistái acélfalként sorakoztak közte és a gyülekezet többi tagja között.

Eidolont, aki még azokért a baklövésekért bűnhődött, melyeket a Légiója a Hadúr szerint elkövetett, a Császár Gyermekeinek szakaszai vették körül, ám jelenlétét nem üdvözölték, csupán elviselték.

Maloghurst, Abaddon és Aximand képviselte Hórusz Fiait, mellettük Erebus várakozott. A Hadúr a templom oltára előtt állt, amelynek négy oldala azt képviselte, amit Erebus az istenek négy arcának nevezett. Felelte az Isstvan V óriási holografikus mása uralta a templomot.

A holotérképen kiemelt, Urgall-mélyföldként ismert terület, egy hatalmas kráter volt, mellette egy erőddel, melyet Fulgrim készített elő a Hadúr erői számára. Kék pöttyök jelezték a lehetséges leszállóhelyeket, valamint a támadási és visszavonulási útvonalakat. Hórusz az utóbbi órában a művelet részleteit magyarázta a parancsnokainak, s lassan mondandója végére ért.

− Jelen pillanatban hét Légió közeledik, hogy elpusztítson minket. Az Isstvan V-ön fognak megtalálni minket, és lenyűgöző csata lesz. De igazság szerint ez a legkevésbé sem lesz csata, mivel sok mindent elértünk utolsó gyűlésünk óta. Erebus káplán, világosíts fel minket az Isstvanon túli ügyekről!

− A Signumon minden rendben, nagyuram - lépett előre Erebus, akinek tar fejbőrét új tetoválások, a templom kövébe vésett pecsétek másai díszítették. -Sanguinus és a Vérangyalok békén hagynak minket, és Kor Phaeron arról adott hírt, hogy az Ultramarinok Calthnál gyülekeznek. Semmit sem gyanítanak, és nincsenek abban a helyzetben, hogy kisegítsék a lojalista erőket. Szövetségeseink száma meghaladja ellenségeinkét.

− Akkor ezt elrendeztük - közölte Hórusz. - A Császár Légióinak háta az Isstvan V-ön fog megtörni.

− És aztán? - kérdezte Aximand.

Különös mélabú vett erőt Hórusz Aximandon a Korál Városában vívott harcok óta, és a Hadúr látta, hogy Abaddon aggódó pillantással méregeti testvérét.

Mikor a csapdánk működésbe lép? - akarta tudni Kis Hórusz. - A Császár továbbra is a trónon marad, és az Impérium ezután is neki fog engedelmeskedni. Mi lesz az Isstvan V után?

− Aztán, Kis Hórusz? - mondta a Hadúr. - Aztán lecsapunk a Terrára.

VÉGE A harmadik résznek Következik

James Swallow - Az Eisenstein útja