HAT

A Légió lelke

Minden más lesz

Förtelem

Loken a Bosszúálló Szellem tatfedélzetének egyik obszervatóriumában találkozott Abaddonnal. A sokrétegű páncélüveg ablak túloldalán az Isstvan Extremis kietlen pusztaságai nyújtóztak. Idebent csend és sötétség honolt, s tökéletes hely volt ez az elmélkedésre és a lelki megnyugvásra.

Egyedül Abaddon nem illett ide. Az Első Kapitány úgy járkált fel-alá, akár egy ketrecbe zárt, támadni kész vadállat.

− Loken! - vicsorodott el, ahogy a Tizedik Század kapitánya belépett. - Te kérettél engem ide?

− Úgy van.

− Miért?

Hűség - felelte Loken egyszerűen.

− Te nem ismered e szó jelentését! - horkant föl Abaddon. A tiédet még sose tették próbára.

− Úgy, ahogy a tiédet a Davinon?

− Ah - húzta el a száját Abaddon szóval erről van szó! Eszedbe se jusson kioktatni, Loken! Te képtelen lettél volna megtenni a szükséges lépéseket, hogy megmentsd a Hadurat!

− Talán én vagyok az egyetlen, aki tiltakozott.

− Ugyan mi ellen?! Inkább engedted volna, hogy a Hadúr meghaljon, mint hogy elfogadd, akadhat olyan az univerzumban, amit te sem értesz?

− Nem azért vagyok itt, hogy a Davinon történtekről vitatkozzam - emelte föl a kezét Loken, aki máris úgy érezte, nem jó irányba tart a beszélgetés.

− Akkor mégis miért? Fel kell készítenem a harcosaimat, és nem fogom üres szócséplésre vesztegetni az időm!

− Azért hívtalak ide, mert válaszokra van szükségem. Erről - mondta Loken, és az obszervatórium mozaikpadlójára lökte a templomból elhozott könyvet.

Abaddon lehajolt, hogy felvegye, s az Első Kapitány kezében szinte eltűnt az apró kötet.

− Szóval most már lopsz is mondta fagyos nyugalommal.

− Ne merj ilyeneket mondani nekem, Ezekiel, amíg nem kapok tőled választ! Tudom, hogy Erebus összeesküvést szőtt ellenünk. Ellopott egy anatémát az interextől, és elvitte a Davinra. Én is tudom, és te is tudod.

− Nem tudsz te semmit, Loken! - mosolyodon el gúnyosan Abaddon. - Ami a Hadjárat során történik, az az Impérium javát szolgálja. A Hadúrnak van egy terve.

− Terve? - visszhangozta Loken. - Es ennek része az ártatlanok meggyilkolása is? Hektor Varvarus? Ignace Karkasy? Petronella Vivar?

− A memorátorok? - nevetett föl Abaddon. - Te tényleg törődsz ezekkel az emberekkel? Ők alacsonyabb rendű lények, Loken! Alattunk állnak. A Terra Tanácsa az efféle szánalmas bürokraták tengerébe fojtana minket, nehogy tényleg meghódítsuk a galaxist!

− Erebus - igyekezett visszafojtani a haragját Loken. - Ő mit keresett a Bosszúálló Szellemen?

Abaddon egy pillanat alatt előtte termett.

− Nem a te dolgod! - acsarogta.

− Ez az én Légióm is! - ordította Loken. - Vagyis van kőzöm hozzá!

− Többé már nem.

Lokent majd megfojtotta a düh, s ökölbe szorította a kezét.

Rendezzük ezt harcosok módjára? - nevetett föl Abaddon.

− Nem, Ezekiel! - sziszegte Loken. - Történjen bármi, te mindig is a mournivalbeli testvérem leszel, és nem fogok harcolni veled!

− A Mournival - biccentett Abaddon. - Nemes eszme volt, amíg tartott, de már bánom, hogy egyáltalán magunk közé fogadtunk. Viszont ha végül tényleg harcra kerülne a sor, mit gondolsz… le tudnál győzni?

− Erebus még itt van? - kérdezte Loken, eleresztve a füle mellett a gúnyos kihívást.

− Erebus a Hadúr zászlóshajójának vendége - fonta össze a karját az Első Kapitány. - Jó, ha ezt észben tartod! Ha csatlakoztál volna hozzánk, amikor volt rá lehetőséged, most te is tudnád a válaszokat. De te másképp döntöttél, Loken. Élj együtt ezzel a tudattal!

− A páholy valami gonoszat hozott a Légiónkba, Ezekiel, sőt talán a többi Légióba is. Valamit a Hipertérből. Az végzett Juballal, és az vitte el Tembát a Davinon. Erebus mindannyiunknak hazudik!

− Arra célzol, hogy kihasználnak minket? Erebus mindannyiunkat egy olyan sors felé terel, amely a halálnál is rosszabb? - mondta megvetőn Abaddon. -

Milyen keveset is tudsz! Ha felfognád a Hadúr terveinek nagyságát, könyörögnél, hogy fogadjunk ismét magunk közé!

− Akkor világosíts fel, Ezekiel, és én megfontolom a könyörgést! Egykor testvérek voltunk, és újra azok lehetünk.

− Te tényleg hiszel ebben, Loken? Elég világosan az értésünkre adtad, hogy ellenünk vagy. Ezt Torgaddon is megerősítette.

− A Légióért és a Hadúrért bármikor képes az ember átgondolni a döntéseit -felelte Loken. - Amíg te is ugyanígy érzel.

− De sose fogsz fejet hajtani.

− Azt soha! Az egész Légióm lelke forog kockán!

Abaddon csak a fejét rázta.

− Azért kényszerülünk ilyen döntésekre, mert a hozzád hasonlók túl büszkék ahhoz, hogy kompromisszumot kössenek.

− A kompromisszum mindannyiunk halála, Ezekiel!

− A hadművelet végéig ezt verd ki a fejedből, Loken! - parancsolta Abaddon. - Utána pontot teszünk ennek az egésznek a végére.

− Eszem ágában sincs! Megkapom a válaszaimat! - morogta Loken, majd megfordult, és elindult kifelé.

− Ha ellenünk vagy, veszíteni fogsz, Loken!

− Meglehet. De akkor majd mások kelnek föl ellenetek.

− Akkor ők is meghalnak.

♦ ♦ ♦

- Köszönöm mindenkinek, hogy eljött! - mondta Sindermann, akit lenyűgözött, sőt egy kicsit meg is rémített az egybegyűlt tömeg. - Nagyra értékelem, hogy vállaltátok a megjelenéssel járó kockázatot, de ez talán mégis… túlzás.

A sötét karbantartó-fedélzetre a hajó minden részéből érkeztek hívek. A hely ragadt a gépzsírtól, a fejük fölött futó csövek vadul sziszegtek, de ez egyiküket sem érdekelte.

Azért jöttek, hogy hallják a szent szavait, mivel úgy hitték, hogy magához tért. A tömegben egyenruhás alakok is álltak: Titánok irányítószemélyzete, karbantartók a flotta kötelékéből, egészségügyiek, biztonságiak, sőt néhány birodalmi gyalogos is akadt ott. Fegyveres férfiak őrizték a bejáratokat, és jelenlétük mindenkit emlékeztetett rá, hogy az ittlétük milyen veszélyekkel jár.

Egy efféle, nagy létszámú összejövetel kockázatos volt, és Sindermann tudta, hogy hamar tovább kell állniuk, mielőtt fölfedezik őket. Lehetőleg úgy, hogy közben ne törjön ki palotaforradalom.

− A gyülekezeteitek eddig elég kicsik voltak hozzá, hogy észrevétlenek maradjatok, de egy ekkora tömegre hamarosan fölfigyelnek,- folytatta Sindermann. - Kétségkívül sok furcsa és csodálatos dolgot hallhattatok a közelmúltban, és remélem, megbocsátjátok nekem, hogy ilyen veszélyt kellett vállalnotok azért, hogy most mind együtt lehessünk!

Keeler megmentésének története futótűzként söpört végig a hajón. Erről suttoglak a matrózok, erről beszéltek a memorátorok, s hamarosan mindenkihez eljutott a hír. Amit aztán persze kiszínezett verziók és a vadabbnál vadabb pletykák követtek, nem is beszélve az egyre gyarapodó hírekről és a mesékről, amelyek mind a szentről és csodatevő erejéről szóltak. Hihetetlen történetek eltérített lövedékekről, valamint a Császárról, aki személyesen szólt hozzá, hogy utat mutasson az ő követőinek.

− Mi van a szenttel? - kérdezte egy hang a tömegből. - Látni akarjuk!

− Szerencsére a szent él - emelte a magasba a kezét Sindermann. - Jól van, de még alszik. Vannak, akik talán úgy hallották, hogy felébredt, sőt meg is szólalt, de ez sajnos nem igaz.

Csalódott morgás hullámzott végig a tömegen. Sindermann-nak eszébe jutottak az újonnan meghódoltatott világokon tartott beszédei, ahol szónoki fortélyaival a Birodalmi Igazságot dicsérte.

− Igaz, hogy a szent még alszik, de a pillanat egyetlen dicső töredékére felébredt álmából, hogy megmentse az életem! Láttam kinyílni a szemét, és tudom, hogy amint szükségünk lesz rá, vissza fog térni közénk! Addig azonban óvatosan kell járnunk az utunkat, hisz vannak olyanok a flottában, akik elpusztítanának minket a hitünk miatt. Az, hogy titokban kell találkoznunk, és fegyveres őrök kell, hogy vigyázzák a biztonságunkat, emlékeztessen bennünket arra, hogy maga Maloghurst küld rendszeresen katonákat, hogy felszámolják a Lectitio Divinitatus találkozóit. Emberek haltak meg, vérük az astartesek kezén szárad. Ignace Karkasy - a Császár óvja a lelkét - már azelőtt tudta, milyen veszély rejlik az ellenőrizetlen astartesekben, mielőtt mi megéreztük volna a markukat a torkunkon.

− Volt idő, mikor én magam sem hittem. Csakis a logika és a tudomány igazát fogadtam el, és a vallást babonaságként vetettem el. Biztosra vettem, hogy mágia és csodák nincsenek. Hogy csupán a tudatlan emberek agyszüleményei, akik ezek segítségével próbálnak magyarázatot találni a világ működésére. A szent áldozata kellett ahhoz, hogy felfogjam, milyen arrogáns

is voltam. Láttam, hogy a Császár megvédte őt. A Császár megóvja azokat, akik hisznek Benne! De… ki védi meg a Császárt?

A kérdés egy hosszú pillanatig megválaszolatlanul lebegett a tömeg feje fölött.

− Ez a mi dolgunk! - vette át a szót a sorok közt átnyomakodó Titus Cassar.

Aztán megállt, s szembefordult velük, hogy szóljon hozzájuk. Sindermann

építette be Cassart a tömegbe, és külön utasításokkal látta el arról, mikor beszéljen. Bevett szónoki fogás volt ez az üzenet erősítésére.

− Nekünk kell megvédenünk a Császárt, mivel nincs más - mondta Cassar, majd Sindermannra pillantott. - De ehhez életben kell maradnunk. Jól mondom, iterator?

Igen - bólintott Sindermann. - A hitünk megrémíti a flotta vezetőit, így megpróbálnak elpusztítani minket. A Császárnak van itt egy ellensége, ebben teljesen bizonyos vagyok. Életben kell maradnunk, és szembe kell szállnunk vele, mikor végül felfedi magát!

Aggodalom és düh talált utat a hívők szívéhez, akik próbálták feldolgozni a halálos fenyegetés hírét.

− Hű barátaim! - folytatta az iterátor. - Bár rettentő veszély les ránk, a szent velünk van, s neki menedékre van szüksége! Figyeljétek a jeleket, és továbbra is legyetek óvatosak! Terjesszétek, hogy biztonságban van!

Cassar végigsietett a gyülekezet sorain, s utasította az embereket, hogy térjenek vissza a posztjukra. A tömeg, amit - ha csak ideig-óráig is -megnyugtattak Sindermann szavai, lassan szétszéledt.

Az iterátor azon töprengett, közülük vajon hányan érik meg a holnapot.

♦ ♦ ♦

A Kardok Galériája díszes gerincként futott végig az Andronius teljes hosszán. Mennyezete áttetsző volt, s az alatta levő teret távoli csillagok tüze világította meg. A galériát szobrok százai szegélyezték, a Császár Gyermekeinek hősei, ékkő szemekkel és komor, neheztelő arckifejezéssel. Úgy tartották, egy ember bátorságát az alapján lehet lemérni, hogy meddig képes elmenni a Kardok Galériáján, a kíméletlen, léleklátó tekintetek előtt.

Tarvitz emelt fővel lépett a galériára, bár tudta, hogy ő maga nem hős, csupán egy harcos, aki megtett minden tőle telhetőt. A régmúlt rendfőnökei és parancsnokai néztek le rá a szobortalapzatokról, neveik és tetteik ismertek a Császár Gyermekeinek minden harcosa előtt. S bár az Andronius egész

szárnyait nevezték el a Légió elesett csatatestvérei után, minden harcos arra vágyott, hogy itt és így emlékezzenek rá.

Tarvitz nem számított rá, hogy végül közéjük kerül, de tudta, utolsó leheletéig küzdeni fog azért, hogy méltónak találtassék erre a dicsőségre.

Eidolon Teliosa parancsnok, a Madrivane-hadjárat hősének faragott képmása előtt állt, s amint Tarvitz odaért, biccentett.

Tarvitz kapitány! Ritkán látni önt itt!

− Számomra nem ez a megszokott környezet, parancsnok - válaszolta Tarvitz. - Hagyom békében nyugodni a Légiónk hőseit.

− Akkor miért j ött?

− Szeretnék szót váltani Önnel, uram!

− Biztosan hasznosabb lenne, ha ezt az időt is a harcosaival töltené, kapitány. Úgyis abban rejlik a tehetsége.

− Megtisztelő, hogy ezt mondja, parancsnok, de kérdeznem kell öntől valamit.

− Miről?

− A Skald haláláról.

− Á! - Eidolon felnézett a szoborra, ami hidegen és rezzenetlenül méregette őket. - Méltó ellenfél volt. Tökéletesen romlott, de ez adott neki erőt.

− Tudnom kell. hogyan végzett vele.

− Ügyeljen a szavaira, kapitány! Nem beszélhet velem úgy, mintha egyenrangúak lennénk!

− Láttam, mit tett, parancsnok! - erősködölt Tarvitz.. - Az a sikoly, az olyan… nem is tudom… olyan erő volt benne, amilyenről még sose hallottam.

Eidolon felemelte a kezét.

− Megértem, és meg tudom válaszolni a kérdéseit - emelte föl a kezét Eidolon. - De talán jobb lenne, ha megmutatnám. Kövessen!

Tarvitz a parancsnok nyomában végigsétált a Kardok Galériáján, majd bekanyarodtak egy oldalfolyosóra, amelynek falait ősi pergamenek díszítettek. Ezek a Légió dicső tetteiről regéltek, s az újoncoktól elvárták, hogy tanulmányozzák őket, és száz meg száz ütközet történetét ismerjék, mielőtt megkapják a teljes csatatestvéri rangot.

S a Császár Gyermekei nem csupán visszaemlékeztek a diadalaikra, de fennen hirdették is őket. A tökéletes győzelmek megérdemelték a szüntelen ünneplést.

− Tudja, miért én küzdöttem meg a Csatadalnokkal? - kérdezte Eidolon.

− Miért?

− Épp ez itt a kérdés, kapitány: Miért?

− Mert a Császár Gyermekei így harcolnak.

− Ezt fejtse ki bővebben!

− A mi hőseink az első sorokban küzdenek. így buzdítják a Légió többi tagját, hogy kövesse a példájukat. Ezt azért tehetik meg, mert a Légió olyan művészi tökéllyel küzd, hogy még az élén se lesznek nagyobb veszélynek kitéve.

− Nagyon jó, kapitány - mosolyodon el Eidolon. - Magára kellene bíznom az újoncok taktikai kiképzését. És ön… harcolna az első sorokban?

Váratlan reménysugár volt ez, olyan, amire a kapitány nem is számított.

− Természetesen, uram! Ha esélyt kapnék rá, bármikor. Nem hittem volna, hogy méltónak talál rá.

- Mert nem is az, Tarvitz. Maga csupán egy sorkatona, semmi több! -hűtötte le Eidolon, sárba tiporva a reményt, hogy az első sorokban bizonyíthassa a rátermettségét.

− Nem sértésnek szántam - folytatta Eidolon, aki láthatóan fel sem fogta, hogy mégis az volt. - A magához hasonlók szerepe létfontosságú a Légióban, ugyanakkor én egyike vagyok Fulgrim kiválasztottainak. Engem maga a primarcha emelt föl a jelenlegi posztomra. Felmért, de magával ellentétben bennem meglátta azon erényeket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy vezessem a Császár Gyermekeit. Éppen ezért én megértem mindazt a felelősséget, amely a kiválasztottsággal jár. Maga erre képtelen lenne, Tarvitz kapitány!

Egy széles csigalépcsőn mentek le, mely egy fehér márványlapokkal kirakott jókora terembe vezetett. Tarvitz a hajó apothecarionjának egyik bejáratára ismert benne, ahová alig néhány órája még az Isstvan Extremis sérültjeit hozták.

− Azt hiszem, ön alábecsül engem, parancsnok - mondta Tarvitz. - De kérem, értse meg, hogy az embereim érdekében tudnom kell…

− Mindannyian hozunk áldozatokat az embereink érdekében! - csattant föl a parancsnok. - A kiválasztottak áldozatai hatalmasak! És mind közül a legfontosabb, hogy a győzelemhez képest minden másodlagos fontosságú!

− Parancsnok… ezt nem értem.

− Majd megérti - mondta Eidolon, és egy díszes boltíven át bevezette a központi apothecarionba.

♦ ♦ ♦

 

A könyv? - kérdezte Torgaddon.

− A könyv - bólintott Loken. - Az a kulcs. Biztos vagyok benne, hogy Erebus a hajón van.

A Hármas Számú Archívum sötét gyomra az egyik utolsó olyan hely volt a Bosszúálló Szellemen, ahol Loken otthon érezte magát. Azokat az egyszerűbb időket juttatta az eszébe, mikor ő meg Sindermann még élénk vitákat folytattak. Loken már hetek óta nem látta a szónokot, ám őszintén remélte, hogy az öreg biztonságban van, és nem esett áldozatául Maloghurstnek vagy valamelyik arctalan katonájának.

− Abaddon és többiek biztosan vigyáznak rá - mondta Torgaddon.

− Hogy jutottunk idáig? - sóhajtott föl Loken. - Régen az életem adtam volna Abaddonért vagy Aximandért, és tudom, hogy ők is megtették volna ugyanezt értem.

− Nem adhatjuk fel, Garviel! Lesz innen kiút. Újra összehozhatjuk a Mournivalt, de legalább biztosíthatjuk, hogy a Hadúr megtudja, mit is művel Erebus.

− Bármi is legyen az.

− Igen, bármi is legyen az. A páholy vendége vagy sem, nem látom szívesen a hajómon. Ő a kulcs. Ha megtaláljuk, leleplezhetjük a tetteit a Hadúr előtt, és lezárhatjuk ezt az ügyet.

− Tényleg így gondolod?

− Nem tudom, de… ettől még nem fogom feladni.

Torgaddon körülnézett, s szórakozottan a polcokat borító hamuba tűrt.

− Miért itt kellett találkoznunk? kérdezte. - Ez a hely úgy bűzlik, mint egy halotti máglya!

− Mert ide soha senki nem jön - magyarázta Loken.

− Nem is értem, miért.,.

− Hagyjuk a szarkazmust! A Nagy Hadjárat régen arról szólt, hogy fényt viszünk a galaxis legtávolabbi zugaiba, de immár retteg a tudástól. Az ember minél többet tud meg, annál több kérdés merül fel benne, és minél több a kérdés, annál könnyebb átlátnia a hazugságokon. A könyvek veszélyt jelentenek mindazok számára, akik irányítani akarnak bennünket.

− Loken az iterátor! - nevetett föl Torgaddon. - Elhoztad nekem a megvilágosodást!

− Remek tanárom volt - biccentett Loken.

S ezt annak ellenére így gondolta, hogy mindaz, amire tanították, amiről úgy tudta, igaz, az utóbbi időben bizonytalanná vált.

− És több forog itt kockán, mint az astartesek egysége. Ez… ez filozófia, ideológia, vallás, sőt… minden. Kyril azt tanította nekem, hogy az efféle vak engedelmesség vezetett annak idején a Harckorhoz. Átszeltük a

világegyetemet, hogy békét és felvilágosodást hozzunk, ám könnyen meglehet, hogy pusztulásunk okozója épp itt van, közöttünk.

Torgaddon barátja vállára tette a kezét.

− Nézd, épp csatába készülünk az Isstvan IlI-on, és a Halálgárdánál az a szóbeszéd járja, hogy az. ellenséget olyan természetfeletti szörnyek vezetik, akik ölni tudnak a hangjukkal. Nem azért az ellenségeink, mert valami gonosz, misztikus könyvet olvastak, vagy ilyesmi… Hanem azért, mert a Hadúr ezt mondja. Ezt az egészet verd ki a fejedből egy darabig! Menj harcolni! Azután majd tisztábban fogsz látni.

− Biztosra veszed, hogy mi is lemegyünk?

− A Hadúr kiválasztotta az egységeket és a tiszteket a támadó ék élére. Mi is köztük vagyunk. Sőt úgy fest, mi leszünk a rangidősek.

− A történtek után?

− Tudom, de… ajándék lónak ne nézd a fogát!

Legalább velem lesz a Tizedik.

− Nem egészen - ingatta a fejét Torgaddon. - A Hadúr nem századonként, hanem szakaszonként választotta ki, kik kerülnek a csapásmérő alakulatba.

− Miért?

− Mert szórakoztatja, ha ilyen zavarodott képet vágsz.

− Ezzel most ne viccelj, Tarik!

Torgaddon vállat vont.

− A Hadúr tudja, mit csinál. Nem lesz könnyű csata. Egyenesen a város tetejére érkezünk.

− Na és a Locasta?

− Megkapod őket. Amúgy se hinném, hogy vissza tudnád tartani Vipust. Tudod, milyen. Ha kihagynák, képes lenne fellógni az egyik leszállóegységre. Olyan, mint te. Ki kell tisztítania a fejét, és erre ez a csata épp alkalmas lesz! Meglátod, az Isstvan után majd minden megváltozik, és visszazökken a régi kerékvágásba!

Helyes. Máris jobban érzem magam, ha a Locasta biztosít minket.

− Mondjuk, rád is fér a segítség! - vigyorgott Torgaddon.

Loken is elmosolyodott. Nem mintha Torgaddon valóban valami humorosat mondott volna, hanem mert Tarik még a történtek után is megbízható, hűséges barát volt.

− Igazad van - bólintott. - Az Isstvan után minden meg fog változni.

♦ ♦ ♦

 

A központi apothecarion üveg és acél ragyogását árasztotta, s tucatnyi műtő és vizsgáló nyílt a központi laboratóriumból. Tarvitz érezte, ahogy végigfut a hideg a hátán, mikor megpillantotta Odovoear kapitány sztázisban lebegő, összetört testét, aki így várta a sarjmirigy eltávolítását.

Eidolon átmasírozott a laboratóriumon, majd egy csempézett folyosón át egy díszes előcsarnokba jutott, amelyet egy Fulgrim tarsusi győzelmét ábrázoló mozaik uralt, ahol a primarcha, súlyos sebei ellenére is, eltiporta az álnok eldákat. Eidolon felnyúlt, és megnyomta a Fulgrim övét alkotó egyik lakkozott mozaikdarabot, majd hátralépett. A fal félrecsúszott, s mögötte egy fényben úszó átjáró tárult fői, amely egy csigalépcsőbe torkollott. Eidolon intett Tarvitznak, hogy kövesse, s belépett az átjáróba.

A hajó többi részével ellentétben a halvány, kék fénnyel megvilágított hely puritán egyszerűségről árulkodott, s amint leereszkedtek a lépcsőn, Eidolon színpadias gesztussal mutatott körbe.

− Íme, Tarvitz kapitány, a válasz a kérdésére!

A kék fény tucatnyi, mennyezetig érő hengerből származott, amelyek a helyiség falai menten sorakoztak. A folyadékkal teli tárolókban formátlan alakok lebegtek - a többségük humanoid, de akadt olyan is, ami alig volt több szervek és testrészek gyűjteményénél. A helyiség közepén vizsgálóasztalok álltak, mellettük csillogó tárolókban ismeretlen rendeltetésű eszközök.

− Mi ez a hely? - állt meg Tarvitz egy vonagló húsmasszával teli tartály előtt.

− Attól tartok, a magyarázatom nem lenne kielégítő - válaszolta Eidolon, és a következő helyiségbe vezető boltív felé indult.

Tarvitz a nyomába szegődött, s menet közben a többi hengert is szemügyre vette. Az egyik egy astartes méretű testet tartalmazott, ami az összezsugorodott, formátlan testrészeket elnézve nem tetemnek, sokkal inkább olyasminek tűnt, ami soha nem is született meg.

Egy másikban egy fej úszott, rajta hatalmas, rovarszerű, összetett szemekkel. Közelebbről megvizsgálva jól látszott, hogy nem sebészeti úton ültették be őket, mivel sebhelyeknek nyoma sem látszott. A koponya alakja módosult úgy, hogy befogadja őket.

Odanövesztették őket.

Az utolsó tartály számos agyat tartalmazott, melyeket a folyadékban lebegő vaskos vezetékek kötöttek össze, és mindegyiket tumorra emlékeztető, kitüremkedő plusz homlok és halántéklebenyek borítottak.

A szomszéd helyiségből csontig ható hideg áradt, s Tarvitz egy pillanatig eltöprengett rajta, vajon mi is lehet a falak mentén sorakozó szekrényekben. Aztán úgy döntött, hogy inkább nem akarja tudni.

A szoba közepén egyetlen műtőasztal állt, amelyen akár egy astartes is elfért volna. Fölötte, a mennyezeten, sebészeti eszköz és egy monitor.

Izomszövet vékonyra szelt darabjai feküdtek az asztalon. Fabius apotekárius hajolt föléjük, nartheciumának sziszegő szondái és tűi vizsgálták a sötétnedvesen csillogó rostokat.

Apotekárius - szólt Eidolon -, a kapitány szeretne többet tudni a vállalkozásunkról!

Fabius meglepetten nézett fel, hosszúkás, intelligens arcát vékony szálú, szőke sörény keretezte. Csupán mélyen ülő, apró. sötét szemei rontottak az összhatáson. Földig érő fehér orvosi köpenyt viselt, amin jókora vérfoltok éktelenkedtek.

− Valóban? - kérdezte. - Nem is tudtam, hogy Tarvitz kapitány nagyra becsült társaságunk tagja.

− Nem is az - rázta meg a fejet Eidolon. - Legalábbis még nem.

− Akkor mit keres itt?

− Fény derült a saját… változtatásaimra.

− Ah, értem! - bólintott Fabius.

− Mi folyik itt? - kérdezte Tarvitz élesen. - Mi ez a hely?

− Szóval, látta a parancsnok fejlesztéseinek eredményét, kapitány? - húzta föl a szemöldökét Fabius.

− Ő… pszi? - kérdezte tétován Tarvitz.

− Nem, nem, dehogy! - nevetett föl az apotekárius. - A legkevésbé sem! Lord Eidolon képességei a sarjmirigye ritmusának megváltoztatásával kombinált légcsőimplantátumnak köszönhetőek. Ereje metabolikus és kémiai, nem pedig pszichikai alapokon nyugszik.

− Módosították a sarjmirigyet? - hüledezett Tarvitz. - A sarjmirigy a primarchánk húsa és vére… Ha felfedezi, mit művelnek itt…

− Ne legyen már ilyen naiv, kapitány! - hunyorgott Fabius. - Maga szerint ki adta ki erre a parancsot?

− Nem… - nyögte Tarvitz. - Ő nem tenne…

− Ezért kellett megmutatnom mindezt, kapitány - közölte Eidolon. -Emlékszik Laeran purgálására?

− Természetesen - bólintott Tarvitz gépiesen.

− A primarchánk látta, kémiai ágensek és génmanipuláció segítségével mi mindent elértek a laerek a testi tökéletesség hajszolása közben. Lord Fulgrimnak nagy tervei vannak a Légiónk számára, Tarvitz. A többi astartes talán megelégszik azzal, amilyen, de a Császár Gyermekeit senki nem kényszerítheti erre! Folytatnunk kell a tökéletesség keresését, de… hamarosan

eljutunk oda, hogy még egy astartes sem lesz képes megfelelni Lord Fulgrim és a Hadúr elvárásainak. Változnunk kell hát, kapitány! Fejlődnünk!

Tarvitz elhátrált a műtőasztaltól.

− A Császár azért teremtette Lord Fulgrimot, hogy ő legyen a tökéletes harcos, és a Légió katonáit az ő képére formálták. És ez a mi végső célunk! Förtelmes, hogy egy xeno fajt állít elénk mint a tökéletesség példaképét!

− Förtelmes? - visszhangozta Eidolon. - Tarvitz, maga bátor, fegyelmezett, és tisztelik a harcosai, de nincs elegendő képzelőereje ahhoz, hogy lássa, milyen messzire juthatunk mindezzel! A Légió felsőbbrendűsége mindig előrébbvaló a morális kétségeknél!

A kijelentés vakmerősége, valamint az Eidolon szavaiból sütő gőg és arrogancia Tarvitz torkára forrasztotta a szót.

− Sose kapta volna meg ezt az esélyt, Tarvitz, ha sajnálatos módon nem a saját szemével látta volna a Skald pusztulását - szögezte le Eidolon. - Fogja már föl, milyen lehetőségek rejlenek ebben!

− Hogy érti ezt? - kérdezte fagyos nyugalommal a kapitány.

− Most, hogy már tudja, mit próbálunk elérni, talán arra is készen áll, hogy továbblépjen, és századparancsnokból a Légió jövőjének részesévé váljon!

− Nem kockázatmentes - mutatott rá Fabius de elképesztő csodákat hozhatnék létre a húsából. Többé tehetném, erősebbé, és közelebb kerülhetne a tökéletességhez.

− Gondoljon csak bele! - győzködte Eidolon. - Bármelyik ütközet lehet az utolsó, s azzal a tudattal esni el, hogy mennyivel több is válhatott volna magából…

Tarvitz az előtte álló két harcost nézte, akik mindketten Fulgrim kiválasztottai és a Légió kíméletlen tökéletességhajszolásának képviselői voltak, s abban a percben értette meg, milyen messze áll ő az általuk elképzelt tökéletességtől. De most az egyszer elfogadta ezt a kudarcot - ha ugyan kudarcnak lehetett nevezni.

− Nem - lépett hátra. - Ez… helytelen. Maguk nem érzik?

− Rendben - bólintott Eidolon. - Választott, és a választása nem lep meg, kapitány. Elfogadom. Most távozzon, de arról, amit itt és ma látott, senkine k nem beszélhet! Térjen vissza az embereihez, Tarvitz, és készüljön! Az Isstvan III kemény diónak ígérkezik.

− Igenis, parancsnok! - felelte Tarvitz, és elmondhatatlanul megkönnyebbült, hogy maga mögött hagyhatja ezt a rettenetes helyet.

Feszesen tisztelgett, s miközben öles léptekkel elhagyta a laboratóriumot, végig úgy érezte, hogy a tartályokban lebegő minták őt figyelik.

Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy most vizsgáztatták le.

De hogy átment vagy megbukott, az már más lapra tartozott.